20. fejezet - I miss you

Teltek a napok, de Edward még mindig nem hívott.
Ezek szerint nem is hiányzom neki annyira, bár… mit is várok. Biztos, azért ment el, mert unta, hogy folyton vele vagyok, habár, akkor nem kérte volna el a telefon számom.
Ezeken merengtem, miközben Dianával beszélgettem, vagyis Ő beszélt, én pedig hallgattam.
Részben igaza volt barátnőmnek. Nekem valóban tetszett Edward, fordítva viszont nem volt helytálló.
- Jenny! Jenny! – rázogatott Diana. – Itt vagy? – kérdezte.
- Persze – mosolyogtam.
- Aha, látom. Na, mesélj, min gondolkodtál el ennyire? – vigyorgott barátnőm.
- Semmin.
- Jenny, Rá gondoltál, igaz?
- Nem! – vágtam rá egyből.
- Ezek szerint igen.
- Igen – bólintottam. – De… én nem tetszem neki.
- Már hogyne tetszenél Edmundnak?!
- Mármint Edward.
- Igen, igen. Hidd el, tetszel neki, mert, ahogy rád néz… Tuti – mosolygott.
- Én, akkor is barátként fogok rá tekinteni.
- Te tudod – vont vállat. – Ha már a szerelemről van szó… segíthetnél összejönni Carlisle-lal – nevetett.
- Dia, kérlek, ezt már egyszer megbeszéltük.
- Rendben, akkor, majd én a kezembe veszem a dolgokat.
- Oké. Nekem most mennem kell. Az is csoda, hogy meg tudtam győzni anyámat, hogy legalább a szobafogság alól mentsen fel – sóhajtottam.
- Büntiben vagy? – kérdezte döbbent arccal.
- Voltam. Nem meséltem?
- Eddig még nem mondtad el – vigyorgott.
- Bocsi. Gondolom, most kíváncsi vagy, hogy miért.
- Naná!
- Tehát… - és belekezdtem a történetbe.


Amikor befejeztem a mesélést, csak néztem magam elé, és vártam, hogy Dia végre megszólaljon.
- Bocsáss meg, de szerintem az anyukád nem normális. Ezért eltiltani Edmundot tőled, mikor egyáltalán nem tehet semmiről sem?!
- Még mindig Edward, és igen, igazad van.
- Tök mindegy, mi a neve, a lényeg, hogy… – mosolygott. – Tényleg, hívott már? – kérdezte.
- Sajnos még nem, és ez aggaszt. Szerintem nem is akar velem beszélni – hajtottam le a fejem.
- Ne mondj butaságokat – tette a vállamra a kezét.
- De, ha egyszer így van. Mindegy, ne is beszéljünk róla – mondtam. – Most már megyek, majd holnap jövök, ha szeretnéd.
- Persze, gyere, örülnék neked – mosolygott. Bólintottam.
- Akkor, szia.
- Szia – köszönt el Ő is, majd két puszit adtunk egymásnak, s elhagytam a kórtermet, és a kórházat is, aztán hazafelé vettem az irányt.




Otthon feküdtem az ágyon a tankönyveim között, és próbáltam tanulni, több-kevesebb sikerrel. Épp a matek leckével küszködtem, mikor megcsörrent a mobilom. Ismeretlen számot mutatott a telefonom kijelzője, és abban reménykedtem, hogy Ő az.
Megnyomtam a kis zöld gombocskát, és a fülemhez emeltem a készüléket…



(Edward szemszöge)


Nem akartam elmenni, de muszáj volt. Denali-ba mentük Tanyáékhoz, akik szintén vegetáriánusok, mint a családom.
Többször voltam már náluk, és szerencsémre egyszer sem támadt meg egyikük sem, de Tanya… Ő valamiért nagyon szemezik velem, de Alice biztosított róla, hogy nem leszek a vacsorája.
Azt tudtam, hogy a nővérem egy kissé furcsa, de hogy ennyire flúgos lenne, azt nem is sejtettem.
Ha nem mondtam még, akkor most mondom. Kitalálta, hogy nem hívhatok fel senkit sem, amíg Tanyáéknál vagyunk, így elvette a mobilom, és el is rejtette.
Pár nap után nem bírtam tovább. Eldöntöttem, hogy beszélek Alice-szel, mert már hallani akartam Jenny hangját, és az állapota is érdekelt.
- Alice, add vissza a telefonom! Beszélni akarok vele. Most! – mondtam mérgesen.
- Miért? Már csak pár nap, bírd ki – mosolygott.
- Nem bírom ki, és egyébként is, megígértem neki, hogy felhívom. Szóval, kérem vissza a telefonom. – Egy kis ideig elgondolkodott, majd megszólalt.
- Nem – felelte.
- Nem? Miért nem, Alice?
- Mert nem, és kész – azzal elhagyta a házat.



Délután öt óra körül járhatott az idő, a házban pedig nem volt senki, csak én. Áldottam a sorsot, mert így alkalmam nyílt felhívni Őt.
Szerencsére Tanyáéknak volt vezetékes telefonjuk is. Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt valaki haza nem ér. Felkaptam a kagylót, és tárcsáztam Jenny számát.
Kicsöngött egyszer... kétszer... háromszor... majd felvette.
- „Igen?” – szólt bele az a gyönyörű hang, amit már nagyon rég hallottam.
- Szia Jenny! – köszöntöttem mosolyogva.
- „Szia!”
- Sajnálom, hogy eddig nem hívtalak, de Alice elvette a telefonom, így a rokonomékéról hívlak.
- „Semmi baj.”
- Hogy érzed magad? – kérdeztem.
- „Köszi, remekül vagyok. Ahogy apukád mondta járógipszet kaptam, amit már a jövő héten le is vesznek, legalábbis ezt mondták nekem. Veled mi újság?” - kérdezte.
- Semmi. Örülök, hogy itt lehetek Tanyáéknál, de legszívesebben hazamennék… - Hozzád. Tettem hozzá gondolatban.
- „Értem. Biztosan nagyon kedvesek. Mikor fogtok visszajönni?”
- Még három napig leszünk itt. Ma szerda van, úgyhogy vasárnap indulunk– feleltem.
- „Az még messze van” – mondta.
- Hiányzol – szólaltam meg kis idő múlva.
- „Te is hiányzol.” – Ekkor nyílt a bejárati ajtó, és tudtam, hogy megérkeztek a többiek a vadászatból.
- Alice-től kapni fogok, az biztos. Sajnálom Jenny, de most le kell tennem, majd még hívlak, ígérem. A húgom nem fog megállítani – nevettem, mire Ő is kacagni kezdett.
- „Szavadon foglak, és puszilom a többieket.”
- Rendben, átadom.
- „Akkor, majd még beszélünk, szia” – köszönt el.
- Szia – majd letettük a telefont.
- Lebuktál bátyó! Azt hiszed nem látom a döntéseidet? – kérdezte Alice, miközben berontott a nappaliba.
- De, tudom, kivéve azt az egyetlen egy dolgot nem, hogy miért nem kaphatom vissza a telefonomat. Úgy kezelsz, mintha egy kis fiú lennék, pedig már nem vagyok az.
- Csak szerelemes – jött be vigyorogva Emmett.
- Edward szerelemes? – lépett be a helyiségbe Tanya, és kérdő tekintettel meredt, hol rám, hol a testvéreimre.
- Igen – felelte Jasper. - Remek, lassan itt lesz mindegyik családtagom - mérgelődtem magamban.
- Kibe? – kérdezte.
- Jennybe – mondta Esme, mikor megjelent az ajtóban. - Mondom én! - Látszott Jazzen, hogy próbál lenyugtatni, de ez nem nagyon ment neki.
- Aha, értem. És együtt vannak? – tudakolta Tanya.
- Nem – szólaltam meg végre.
- Akkor meg, miért akarod felhívni Őt minden nap? – húzta fel a szemöldökét.
- Mert hiányzik neki – mondta Alice.
- Megkérhetnélek arra titeket, hogy ne elemezzétek ki a magánéletemet? Köszönöm – azzal felvágtattam az ideiglenes szobámba, és magamra zártam az ajtót.


Sokáig azon morfondíroztam, amit a többiek is mondtak... Szerelmes vagyok Jennybe. Azonban ő csak barátként tekint rám, és nem akarom tönkretenni a kapcsolatunkat azzal, hogy elárulom neki a valódi érzéseimet. Töprengésemet egy kopogás szakította félbe, így felkeltem az ágyamból, és ajtót nyitottam.
- Szia! – mosolygott Alice.
- Szia. Mit szeretnél? – kérdeztem cseppet sem udvariasan, de húgomat egyáltalán nem zavarta. Betáncolt a szobámba, majd helyet foglalt az ágyamon.
- Hoztam neked valamit – kotorászott a zsebében, majd elővette a mobilom, és felém nyújtotta. Elvettem a készüléket, majd a kijelzőre néztem, amin Jenny és Alice volt. Kérdőn néztem a húgomra, Ő pedig megszólalt.
- Gondoltam tetszeni fog, mert rajta van az a két személy, akik a legközelebb állnak a szívedhez – mosolygott.
- Alice, te nem változol – nevettem. – Köszönöm – mosolyogtam hálásan.
- Nincs mit. Igazság szerint, ezért is vettem el a telefonodat, na meg azért, mert kíváncsi voltam, hogy meddig bírod ki anélkül, hogy beszélnél Vele – vigyorgott, majd egy puszit nyomott az arcomra, és eltűnt a szobámból.



(Jenny szemszöge)


- Igen? – szóltam bele.
- „Szia Jenny!” – köszöntött Edward, és a hangján lehetett hallani, hogy mosolyog. Annyira hiányoltam már ezt a bársonyos hangot.
- Szia! – köszöntem, és majd kiugrottam a bőrömből örömömben, de igyekeztem leplezni.
- „Sajnálom, hogy eddig nem hívtalak, de Alice elvette a telefonom, így a rokonomékéról hívlak.”
- Semmi baj.
- „Hogy érzed magad?” – kérdezte.
- Köszi, remekül vagyok. Ahogy apukád mondta járógipszet kaptam, amit már a jövő héten le is vesznek, legalábbis ezt mondták nekem. Veled mi újság? – kérdeztem mosolyogva.
- „Semmi. Örülök, hogy itt lehetek Tanyáéknál, de legszívesebben hazamennék…” - harapta el a mondat végét, de nem kérdeztem meg, hogy mit nem mondott el.
- Értem. Biztosan nagyon kedvesek. Mikor fogtok visszajönni?
- „Még három napig leszünk itt. Ma szerda van úgyhogy vasárnap indulunk” – felelte.
- Az még messze van – mondtam, és megpróbáltam halkan sóhajtani. Annyira vártam már, hogy itt legyen velem.
- „Hiányzol” – szólalt meg kis idő múlva.
- Te is hiányzol.
- „Alice-től kapni fogok, az biztos. Sajnálom Jenny, de most le kell tennem, majd még hívlak, ígérem. A húgom nem fog megállítani” – nevetett, mire én is kacagni kezdtem.
- Szavadon foglak, és puszilom a többieket – mosolyogtam.
- „Rendben, átadom.”
- Akkor, majd még beszélünk, szia – köszöntem el.
- „Szia” – majd letettük a telefont.



A telefon hívás után mosolyogva folytattam a házi feladatomat, és észre sem vettem, hogy besötétedett.
Elmentem fürödni, majd hajat mostam, és közben egy saját dallamot dudorásztam a zuhanyrózsa alatt.
Lementem a földszintre, és tízig néztem a tévét, majd elmentem aludni, mert másnap nulladik órára kellett bemennem.




Minden egyes nap vártam, hogy jöjjön a következő, de csiga lassan telt az idő.
Megígértem Dianának, hogy hétvégén is meglátogatom.
Amint végeztem az otthoni munkámmal, elindultam a kórházba, mert úgy gondoltam, hogy Edwardék csak délután érkeznek.

Mikor megérkeztem az épülethez, rögtön felmentem Dia szobájához, majd kopogtatás nélkül benyitottam, de hiba volt. Nem hittem a szememnek.
Ez lehetetlen, ilyen nem történhet meg!
Sarkon fordultam, és hazáig csak rohantam, de nem tűnt el a szemem elől, amit a kórteremben láttam…



Köszönöm MINDENKINEK a levelet és a kommentárt, aki írt:D:D Remélem örültök, hogy most hamarabb van rész:D:D Cserébe remélem kapok-sok-sok levelet és kommentárt:D
Evelyn! Köszi, a hosszú véleményt, amit kaptam tőled a történetről:D Örülök neki, hogy ennyire tetszik:D És tényleg gondolkodok ezen a Rob-féle sztorin, de egy biztos, Edward&Bella történet lesz, de nem tervezem hosszúra.
Még egyszer köszönöm:D:D

agnes_h93@freemail.hu
Puszi♥