Sziasztok! Meghoztam a frisst! Köszönöm a kommentárt Ancsíh-nak és Ginának.:) Azt hiszem, nem fűzök a részhez semmit. Remélem, tetszik majd a rész, és majd írtok nekem néhány kommentárt.:)Köszönöm a javítást Nillának.:)♥
Puszi
Amikor felébredtem, kicsit fájt a hátam, és nehézkesen ment a járás, de ezt az előző éjjeli „munkának” könyveltem el. Lassan haladtam a konyha felé, miközben nagyot ásítottam.
Minden egy egyszerű hétköznapra utalt. Forksban most sem sütött a nap, és esőre állt az idő… Újra itthon – gondoltam.
Amint beléptem a konyhába, megpillantottam a férjemet a sütő előtt főzőcskézni. Még mindig őrülten jól állt neki a főzés, és élvezettel néztem őt. Ő az én férjem. Mikor megpillantott, hirtelen előttem termett, és óvatosan megfogta a kezemet, majd segített leülnöm. Az este tényleg túl mozgalmasra sikeredett. Megsimogatta az arcomat, és somolyogva nézett rám, mire nekem is mosolyra húzódtak ajkaim. Elém tette a reggelimet, én pedig, miközben ettem, azon gondolkodtam, hogy mit kell vennem a boltban. A hétvégére be kellett vásárolnom.
- Majd én elintézem, kedvesem, te csak pihenj – mondta, és megsimogatta a kezemet, de én csak őt néztem. Aranybarna szeméből mérhetetlen boldogságot, és szerelmet olvastam ki, mint minden nap, amikor engem pásztázott tekintetével.
- Nem, én is veled megyek – szóltam határozottan, majd betettem a mosogatóba a tányéromat.
- Hagyd, majd én – puszilta meg a homlokom, miközben elvette a kezemből a mosatlant, és egy csókot nyomott ajkaimra. Úgy döntöttem, hogy addig felöltözök, hogy még ma befejezzük a vásárlást.
Felmentem a szobánkba, és egy „gyors” fürdés után felvettem magamra egy nagy pólót, és egy nadrágot, majd lefelé vettem az irányt, miközben a hajamat fésültem. Ahhoz képest, hamar elkészültem. Felvettem a kabátom, és a cipőm, majd Edwardba karolva léptem ki a házból.
Most valahogy lassabban vezetett Edward, mint szokott, de nem szóltam. Miért tettem volna, hisz nem én ültem a kormánynál.
Az utunk csendben telt, és csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk, amikor szerelmem finoman megszorította a kezemet. Segített kiszállni az autóból, én pedig úgy éreztem, mintha az éjjel összelapítottak volna. Edward előtt persze nem mutattam, nem akartam, hogy aggódjon. Felnéztem rá, és ajkaimat az övéinek akartam nyomni, de ő óvatosan eltolt magától.
- Ne nyilvánosan! Tudod, hogy nem lehet – suttogta, majd megfogta a kezemet, és úgy mentünk be a boltba.
Nem értettem Edwardot. Eddig semmi baja nem volt, ha megcsókoltam az utcán, most pedig tartózkodó volt. Ennyire nem tetszik neki a házasélet? Akkor miért nem mondja meg? Vagy máris kiszeretett belőlem?
- Mrs. Cullen, óvatosan! – szólt nekem egy eladó, én pedig értetlenül meredtem rá. Csak a felső polcról akartam levenni a lisztet, de látszólag nem értem el. Mellém sétált a fiú, aki megszólított nemrég, majd levette nekem az árut, amit le akartam venni.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, mire csak biccentett, és visszament dolgozni. Ekkor egy idős férfi szólított meg, aki mellettem haladt el.
- Jenny? Tényleg te vagy az? – kérdezte, mire kérdőn néztem rá. – Mark vagyok. Mark Tomson. Nem emlékszel rám? Együtt jártunk középiskolába – mosolygott, nekem pedig eszembe jutott. Hogy megöregedett az évek alatt - gondoltam.
- Szi… - köszöntem volna, ha nem lép közbe Edward.
- Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek – mondta, miközben odasétált hozzám, és megfogta a kezemet.
- Cullen? – kérdezte Mark kikerekedett szemekkel.
- Ismerjük egymást? – tudakolta szerelmem, mintha nem tudta volna, ki is az idős férfi.
- Na de, Edward! – szóltam rá.
- Edward Cullen. Semmit sem öregedtél – mondta Mark, miközben közelebb lépett hozzá.
- Sajnálom, uram, nem tudom, hogy miről beszél. Bizonyára a nagyapámat ismerhette. Nagymama sokszor mondta, hogy kiköpött olyan vagyok, mint a nagyapám – mosolygott, miközben rám nézett. Most végleg összezavarodtam. – De, ha most megbocsát, a nagymamának haza kell mennie lepihenni – mondta, majd elköszöntünk, és elmentünk onnan.
Nem ismertem Edwardra. Ő mindig udvarias volt, sosem beszélt így. Ez nem az én férjem volt. Amikor megérkeztünk, ahogy bírtam, gyorsan kipattantam a kocsiból, és bementem a házba, majd fel az emeletre. Befeküdtem az ágyba, és az ablak felé fordultam. Nem telt bele két perc, nyílt az ajtó, és Edward jött be a szobába, majd leült mellém.
- Mi volt ez a boltban? – vontam kérdőre, és ránéztem. – Nagyi? Ennyire öregnek nézek ki? Talán nyolcvanévesnek tűnök?
- Kicsim…
- Ne kicsimezz! Válaszokat akarok! – fontam karba a kezemet a mellem előtt.
- Jenny, jövő héten leszel nyolcvan – ült közelebb hozzám, miközben megfogta a kezemet.
- Micsoda?! Edward, húsz éve házasodtunk össze – mondtam hitetlenkedve.
- Drágám, hatvankét év telt el az esküvőnk óta – magyarázta, én pedig dühömben felpattantam az ágyról, és besiettem a fürdőszobába. Nem hittem el, hogy már annyi év telt volna el. – Édesem, nyisd ki az ajtót, kérlek! – kérlelt szerelmem, de én csak ültem a kád szélén, és gondolkoztam.
Ekkor kezdett minden értelmet nyerni. A reggeli fájdalmaim, a nehézkes mozgás, az eladó segítőkészsége, Mark megváltozása… Edward viselkedése a bolt előtt…
Tényleg hatvankét év telt volna el? Nem, az nem lehet! Kizárt! - gondoltam, majd felálltam, és megmostam az arcomat. Fel kellett ébrednem, hisz ez csak egy rossz álom. Megtörölköztem, és mikor elvettem az arcom elől a törölközőt, majdnem felsikítottam. Egy ráncos öregnénike nézett vissza rám a tükörből. Őszes haja lágyan omlott le vállaira, és ugyanolyan felső volt rajta, mint amit én vettem fel. Nem… Nem… Nem! Úr isten! Megöregedtem!
Kimentem a fürdőből, és lefeküdtem az ágyamra, majd magamra húztam a takaróm. Nem bírtam elhinni.
- Édesem – hallottam meg az angyali hangot, majd éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy.
- Menj innen! Ne nézz rám! – A hangom sírós volt, és hiába próbáltam visszatartani feltörekvő könnyeimet, nem ment. – Hogy tudtál megcsókolni itthon? Egyáltalán, hogy tudsz velem lenni? – kérdeztem suttogva, de tudtam, hogy így is hallja. – Öreg lettem.
- Számomra nem – mondta, és hangja egész közelről jött. – Nekem még mindig az a lány vagy, akibe beleszerettem, és nem érdekel, hogy nézel ki. Még most is olyan szép vagy, mint hatvankét évvel ezelőtt. – Kilestem a takaró alól, és Edward aranybarna szemeivel találtam szembe magam.
- Ráncos vagyok…
- Nem számít, mert én akkor is örökké szeretni foglak – mosolygott, miközben átkarolta a derekamat, és fejét letette mellém a párnára.
- Örökké?
- Örökké – mondta, és szemei őszinteségről árulkodtak. Közelebb hajolt hozzám, és hideg ajkait az enyémekre nyomta.
Hirtelen ültem fel az ágyban, és nem törődve Edward aggódó tekintetével, berohantam a fürdőszobába. Azonnal beálltam a tükör elé, és az arcomat kezdtem fürkészni. Megnéztem minden egyes kis helyet, nem hagytam ki semmit sem. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor megállapítottam, hogy még nincsenek ráncaim. Csak álmodtam - nyugtattam magam, majd leültem a zuhanykabin elé, és nekitámasztottam a fejemet.
Edward jött be a fürdőbe az ingével a kezében, és lassan odasétált hozzám, én pedig felnéztem rá. Elvettem tőle a ruhadarabot, és magamra vettem. Leült mellém, majd átkarolta a vállamat, és magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.
- Minden rendben? – kérdezte, miközben rám nézett, mire csak bólintottam. Úgy gondoltam, hogy majd később mondom el neki. Most csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg csak álmodtam. Nem akartam a földön ülni, így felálltam a hideg kőről, majd Edward felé nyújtottam a kezemet, ő pedig megfogta, és így mentünk vissza a szobába.
Csak ültünk az ágyon, és hol egymásra néztük, hol az ágyra szegeztük tekintetünket. Behunytam a szememet, majd hátradőltem az ágyban, és betakaróztam. Talán mondanom kellett volna valamit, elvégre magyarázattal tartoztam a kirohanásom miatt.
- Most kíváncsi vagy, hogy miért szaladtam a fürdőszobába – suttogtam, de a szememet nem nyitottam ki.
- Azt hiszem, tudom – mondta, és éreztem magamon perzselő tekintetét. Ha valóban tudta, akkor el kellett neki mondanom ezzel kapcsolatban az érzéseimet. Ettől függött a jövőnk. Mondjuk hallhatta a gondolataimat, és a fejemben ott voltak a képek az álmomból. Mindent tudhatott már. Kinyitottam a szemem, és Edward aranybarna tekintetével találtam szembe magam. Döntöttem. Meg kellett beszélnünk ezt a dolgot.
- Ez előbb vagy utóbb be fog következni, Edward. Nem tehetünk ellene semmit, és ezért is szeretnék kérni tőled valamit. – Ez már egy ideje érlődött bennem, de komolyabban még nem gondoltam bele. Most itt volt az idő. Régebben is tűnődtem azon, hogy meddig tudok maradni Edward mellett úgy, hogy ne nézzek ki nagyon idősnek. Nem, mindig idősebbnek fogok tűnni mellette az évek múlásával. Láttam a szemében, hogy tiltakozni akart a vámpírráválásom ügyében, de én nem erre gondoltam. – Nyugodj meg, nem azt akarom kérni tőled, hanem valami egészen mást.
- Mit? – Most tényleg kíváncsi volt, hogy mi jutott az eszembe, és bár a szívem szakadt bele ebbe a döntésembe, de meg kellett tennem. Felültem az ágyban, de a szememet nem vettem le róla.
- Azt szeretném, ha… ha majd elérem a negyven-ötven évet, akkor… - nyeltem egyet, majd vettem egy nagy levegőt, és folytattam -… akkor hagyj el. – Szavaim hallatára kitágult szemekkel meredt rám, majd összevonta a szemöldökét, és próbálta felfogni azt, amit az előbb mondtam neki. – Ezzel sok mindent megelőzhetünk.
- Te most arra kérsz, hogy majd néhány évtizeddel később hagyjalak el? Hogy váljak el tőled? – kérdezte, és olyat láttam az arcán, mint még soha. Pánikot.
- Igen, erre kérlek.
- Nem! – Olyan hangon mondta, amitől megijedtem. Beletúrt a hajába, és behunyta a szemét, miközben nagyokat lélegzett, bizonyára, hogy lenyugtassa magát. Mikor úgy tűnt, hogy sikerült megnyugodnia, felém fordult. – Nem foglak elhagyni. Melletted leszek, ameddig úgy nem dönt a sors, hogy elvesz tőlem. De nem fog sokáig örülni annak, hogy összetörve térdelek a sírod előtt. – Közelebb ült hozzám, én pedig csak néztem őt, mert megszólalni nem tudtam. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem az arcomon hűvös leheletét. Megijesztett az a gondolat, hogy meg is öletheti magát a halálom után. Lehunytam a szemem, és sóhajtottam, majd ismét ránéztem.
- Hagyjuk, hülyeség volt felhozni ezt a témát. De, hogy tudd, a családodra is gondolj. Vajon ők mit éreznének? – Kezem közé vettem az arcát, majd megcsókoltam.
- De nem fér a fejembe, hogy… - kezdte volna, de én mutatóujjamat ajkaira tettem.
- Ne, kérlek. Ezt megbeszéltük, és megértettem. Velem maradsz, ameddig tudsz, de utána nem fogsz magadnak ártani. El fogsz felejteni, és meglátod, ismét szerelmes leszel – mondtam, és felálltam az ágyról. – Talán találkozol majd a reinkarnációmmal. Úgy tudom, hogy olyankor ugyanaz a lélek van a testben, mint az előzőben, bár nem emlékszik az előző életére. De én úgy gondolom, az érzések újra feltámadnak benne, csupán találkoznia kell előző életének szerelmével. Vagyis a már akkor is neki szánt személlyel. – Meglepetten nézett rám. Bizonyára erre nem számított. – Most miért nézel így rám? – mosolyogtam. – Azt hiszed, hogy nem tudok egy s mást az életről és a lélekről?
- Nem, semmi ilyesmire nem gondoltam csak… csak ezt nem tudtam rólad. Talán nem ismerlek annyira, mint amennyire hittem – mondta. – De, hogy mást szeressek… Bár lehet, hogy te lennél, de mégse te lennél, mert…
- Edward, lehet, hogy pár évtizeddel később találkoznánk. Habár felmerül a kérdés, hogy a lány, aki először nem is tudja, hogy ki vagy, mégis különös érzéseket táplál irántad, az azt hiszi, hogy csak azért vagy vele, mert hasonlít az ex feleségedre. Azt hiszem, én is kiakadnék. Milyen lehet az, hogy csak azért szeretnek, mert előző életedben szerettek. – Oldalra billentette a fejét, és úgy nézett engem. – Huh, ez kicsit bonyolult volt.
- Értem, hogy mire célzol. Igen, felmerülhet benne, hogy csak azért érdeklődöm iránta, mert rád emlékeztet… - Hirtelen elvigyorodott, majd elindult felém, és a karjaiba zárt. – De szeretem, mikor magyarázol. Akkor még édesebb vagy – puszilta meg a homlokom, én pedig elnevettem magam. Örültem, hogy sikerült elterelnem a gondolatait valamivel. Megmordult a gyomrom, ezzel megszakítva a kacarászásunkat. – Csinálok valami ehetőt – mondta mosolyogva, miközben megfogtuk egymás kezét, és együtt mentünk a konyhába.
Már több, mint egy hete voltunk az Esme-szigeten. Edward mindenhova elvitt. Néztünk korallokat, búvárkodtunk, élő papagájokat látogattunk a sziget déli végén, felderítőkörútra mentünk az őserdőbe, ami körülöleli a sziklás, kicsi csúcsot. Néztük a naplementét, bár én legtöbbször Edwardot bámultam, ahogy csillog a napfényben.
Delfinekkel is úsztunk, vagyis csak én, mert amikor Edward bent volt a vízben, elmenekültek. Mintha valami náluk erősebb, és fenyegetőbb állat lett volna a közelben. Én csak nevetve hozzábújtam Edwardhoz, aki viszont nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy „ejtették”.
Az egyik delfin minden nap eljött a szigetnek azon részéhez, ahol mi voltunk. Délutánonként együtt játszottunk a vízben, Edward pedig kint ült a parton, és minket nézett. Persze ki-kimentem hozzá, hisz mégis csak egyedül volt, azt pedig nem szerettem volna. Amikor velem akart lenni, csak annyi volt a dolga, hogy bejöjjön a vízbe, hisz új barátom rögtön „elszaladt”, néha engem is magával víve.
Az ilyen napok után fáradtan dőltem be az ágyba, és szinte rögtön el is aludtam. Nem tudom, hogy mi volt velem, de kicsit bántott, hogy nem tudtam a férjemmel is foglalkozni. Reggelente, vagyis délutánonként farkas éhesen keltem, és dupla, vagy néha tripla annyit ettem, mint szoktam. Igaz, enni is alig ettem, de amikor bepótoltam, akkor temérdek mennyiséget fogyasztottam el.
Megint az új barátommal játszottam, Edward pedig ismét csak nézett minket, és megállás nélkül mosolygott.
- Figyelj! – szóltam a delfinhez, aki folyamatosan engem nézett. – Most találkoznod kellene valakivel… - Tudom, ostobaság volt vele, de tudtam, hogy megérti, amit mondok, hisz nagyon okos állat. – Valakivel, akitől megijedhetsz, és fenyegetőnek tarthatsz, de nem bánt. Ha engem nem bánt, téged sem fog – simogattam meg a buksiját. – Szeretnéd megismerni? – kérdeztem, mire hevesen bólogatni kezdett. – Ennek örülök, de ne ússz el! – Elég furcsa volt tőlem hallani azt, hogy ne féljen, hisz állatokkal táplálkozik Edward, de biztosra vettem, hogy delfineket sosem bántott. Kiúsztam a partra, ahol szerelmem érdeklődő tekintettel várt engem.
- Remélem, hogy ezt nem gondoltad komolyan – szólalt meg, mikor mellé értem.
- De igen – mosolyogtam.
- Úgyis el fog úszni. Fél tőlem – mondta, és ránézett az állatra, aki minket nézett. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, bántja, hogy nem mehet állatok közelébe, mert elmenekülnek előle. Segíteni szerettem volna neki.
- Néha olyan pozitív tudsz lenni, Edward – somolyogtam, majd hogy a delfin „barátom” is jól láthassa, megcsókoltam. Nyaka köré fontam a karomat, ő pedig szorosan magához ölelt. Teljesen elkábultam tőle, de szerencsére felébresztettem magam, és csókolózva indultam el háttal az óceánba magammal húzva Edwardot. Éreztem a vizet, ahogy körbeöleli a bokámat, majd később a derekamat. Egyre beljebb mentünk, és mikor úgy éreztem, hogy jó helyen állunk, elhúzódtam tőle. – Hol van? – suttogtam, de nem nyitottam ki a szememet.
- Mögötted körülbelül öt méterre – búgta, én pedig végre ránéztem. Hátrafordultam a delfin felé, aki lassan távolodni kezdett tőlünk. – Úgy tűnik, hogy nem vált be. – Edwardra néztem, majd kinyújtottam felé a kezemet, aki azon nyomban meg is fogta, és magához vont. Vállának döntöttem a fejemet, és nagyot sóhajtottam.
- Nem fog idejönni – néztem fel rá, és valami miatt a sírás kerülgetett. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimben, Edward pedig megsimogatta az arcomat.
- Ezért ne sírj, szerelmem – mosolygott, és egy puszit adott a számra. A víz fodrozódni kezdett körülöttünk. Edward a hátam mögé nézett, és elmosolyodott. – Nézd! – Szipogva hátrafordultam, és észrevettem a barátomat, aki felénk tartott. Azt hittem, hogy csak képzelem, mert eddig minden állat fejvesztve menekült szerelmem elől, de ő bátor volt. Megállt előttünk, és ránk nézett. Mosolyogva öleltem magamhoz a barátomat, majd Edwardra fordítottam a tekintetemet.
- Edward, ő az én legjobb barátom, Delfin uraság. Delfin uraság, ő a férjem, Edward – mutattam be őket egymásnak. Kedves barátomat pedig így hívtam, mert más ötletem nem igazán volt. Először csak nézték egymást, majd szerelmem tett előre egy óvatos lépést, mire Delfin uraság is közelebb úszott hozzá. Edward kinyújtotta felé a kezét, a barátom pedig hozzáérintette az orrát. Láttam rajta, hogy fél Edwardtól, így kicsit vissza is húzódott, mire csak megsimogattam a fejét. – Majd megszokod a közelségét, és rájössz, hogy nem bánt – mosolyogtam, és megöleltem őt. Edward csak mosolygott, én pedig az uraságot elengedve közelebb mentem hozzá, és megcsókoltam.
Megint rajtam volt a fáradtság, de most éhes is voltam. Mellesleg megjegyzem, hogy nagyon sokat ettem. Úgy véltem, hogy a sok úszás miatt. Kiszívta minden erőmet. Amikor visszamentünk a házba, egyből a konyha felé vettem az irányt, és összeütöttem magamnak valamit. Mivel nagyrészt csak tojás volt a hűtőben, nem tudtam mást enni. Persze volt ott eper, meg egy kis tejszínhab a kávéba… A hűtőládára tévedt a szemem, és csak néztem és néztem. Tudtam, hogy mi van benne, mégis meg akartam nézni. Nem egyszer álmodtam vele mióta a szigeten voltunk. Hirtelen megszédültem, de még épp időben kapott el Edward.
- Jól vagy? – kérdezte, mire csak bólintottam.
- Biztos azért szédültem meg, mert éhes vagyok…
- És fáradt – fejezte be helyettem a mondatot. Igen, valóban az voltam, és nem tudtam az okát. Vagyis voltak ötleteim, de már több napja nem voltunk együtt Edwarddal, szóval egy ki lett lőve a listámról.
- Nem értem, hogy mitől vagyok fáradt. Az éhséget tudom, de erre nem tudok rájönni. Talán a sok mászkálás és az úszás a vízben. Aztán meg az álom a… - ekkor a vérrel teli ládára pillantottam.
- Mit álmodtál? – kérdezte, és leültetett az asztalhoz, a tojásomat pedig belecsúsztatta a tányéromba.
- Azt, hogy… vér tapad a kezeimhez. Úgy hiszem, hogy álmomban megöltem valakit… és az a valaki…
- Ki az, Jenny? – unszolt.
- Egy gyerek, Edward – temettem kezeimbe az arcomat, szerelmem pedig átölelt.
- Shh, nincs semmi baj, csak egy rossz álom.
- Mégis olyan valóságos volt – suttogtam. Láttam a kékeszöld szemeit, amikben kialszik a fény… hogy az a mosolygós tekintet üvegessé válik… - remegtem meg. Nem akartam neki elmesélni, de kicsúszott a számon. Szorosan magamhoz öleltem, és akkor akaratlanul is ismét a ládára pillantottam. Edward nyakába fúrtam az arcomat, és hosszú ideig nem mozdultam. Féltem megint kinyitni a szemem, és találkozni az aggódó aranybarna szempárral. De végül megtettem, viszont nem néztem rá. A tányér felé fordultam, és remegő kezekkel nyúltam az evőeszközhöz, és emeltem be a számba az első falatot. Mindvégig magamon éreztem Edward tekintetét; még akkor is, mikor elmosogattam magam után. Nem érthette, hogy mi bajom van, hisz még én magam sem tudtam.
Aggódva figyelt engem, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Jól vagyok.
- Biztos? Nem kellene mégis lefeküdnöd? – kérdezte, és elém állt.
- Most, hogy így mondod – karoltam át a derekát, és lábujjhegre állva ajkaimat az övéinek nyomtam. Lassan visszacsókolt, majd finoman eltolt magtól Most pedig ezt a reakciót nem értettem. Ennyire büdös lennék? - kérdeztem magamtól.
- Nem vagy az, de úgy gondolom, hogy pihenésre van szükséged – mondta, majd felkapott az ölébe, és bevitt a szobánkba.
Hagytam, hogy lefektessen az ágyra, és betakarjon, de hogy egyedül hagyjon, azt nem. Megfogtam a karját, és magamra rántottam, ami kicsit meglepett, hisz őt nem könnyű irányítani. Mindig hallja, amire épp gondolok, így nem egyszerű meglepnem őt.
Megtartotta magát, én pedig nyaka köré fontam a karomat és csókoltam. Beletörődő morgást hallatott, és visszacsókolt.
- Nem értem, hogy tudsz rávenni ilyesmire – motyogta a nyakamba, de hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog. Nem szóltam semmit, csak még jobban magamhoz öleltem.
Másnap kicsit kómásan keltem. Alig emlékeztem a múlt éjszakai történésekre. Szinte semmire. Csak az maradt meg bennem, hogy Edward ölel, és csókol, én pedig elvesztem a kontrolt. Úgy gondoltam, kellene valami emlékezetfrissítő. Oldalra fordítottam a fejemet. Edward a plafont bámulta, és mikor észrevett, rám pillantott. A tekintete furcsa volt. Valamit tehettem, ami miatt ilyen lett. Muszáj volt tőle megkérdeznem, mert egy év alatt se jöttem volna rá, hogy mi aggasztja.
- Mit tettem? – kérdeztem, ő pedig felém fordította a fejét.
- Nem emlékszel? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Mire kellene? Tudom, hogy… hogy együtt voltunk – feleltem. – Vagy… kihagytam valamit?
- Nem emlékszel rá, hogy, hogyan voltunk együtt? – Ismét csak egy fejrázást kapott válaszul. Felültem az ágyban, vagyis csak majdnem, mert visszaszédültem a párnára.
- Uh! – Ennyi volt az értelmes válaszom. – Szédülés – motyogtam, miközben a fejemet fogtam. A karjai akkor körül öleltek, és egy puszit adott a fejemre. Még mindig aggasztott a tény, hogy semmire sem emlékeztem; mintha amnéziás lettem volna. Edward segített felülni, én pedig körbepásztáztam a helyiséget. Mindenütt eprek voltak elszórva a földön, és egy tejszínhabos flakon hevert az ágy végében a padlón. Na, most már tényleg kíváncsi voltam a múlt éjszakai eseményekre. Magam köré csavartam a takarót, és a flakonhoz sétáltam. A kezembe vettem, és leültem az ágyra. Próbáltam felidézni az emlékeimet.
Először csak a sötétséget láttam, majd lassan kezdett valami kép megjelenni lelki szemeim előtt. Kicsit zavaros volt, de aztán, mintha valami filmet vetítettek volna le előttem. Hallottam a hangokat, és láttam magam előtt az egész jelenetet. Pontosan emlékeztem, hogy miket mondtunk egymásnak.
Már majdnem elkezdte levenni a ruhámat, de én megállítottam a mozdulatban.
- Várj! – suttogtam, ő pedig kérdőn tekintett rám. Bizonyára az jutott az eszébe, hogy meggondoltam magam, de nem így volt. Amikor legördült rólam, „kiszaladtam” a konyhába, és kivettem az epreket meg a tejszínhabot, majd visszamentem a férjemhez, aki kíváncsian nézett rám, mikor beléptem a szobába. Mielőtt a szobába léptem volna a hátam mögé rejtettem a habot és az epreket. Bár gondolatolvasó volt, mégsem tudott rájönni, mire készülök. Vagy, inkább nem akarta tudni. Reméltem, hogy az első variáció az, ami igaz volt.
- Mit tervezel? – kérdezte, miközben még mindig takarva a meglepetést, az ágyra másztam, és megcsókoltam a férjemet. Előtte térdeltem, majd előhúztam a hátam mögül az epreket és a habot, és letettem mellé Először kíváncsian nézett rám, majd rájött, mire is készülök. – Szerintem…
- Shh! – tettem mutatóujjamat a szájára, majd megcsókoltam, és a hátára fektettem. Letértem a nyakára, és egy csókot adtam rá, majd beleharaptam, mire felnyögött. – Finom – suttogtam a fülébe, majd a kezembe vettem a tejszínhabos flakont, felráztam, és Edward mellkasára fújtam, a tetejére pedig egy epret raktam. Most nem volt kéznél meggy, de nekem így is tetszett. Egy ideig csodáltam a művemet, és elkönyveltem magamban, hogy van egy Edward-édességem. Ő csak nézett engem, én pedig ráhajoltam a mellkasára, és megettem róla a habot meg az epret.
Edward szaporán vette a levegőt, valahányszor eljátszottam ezt valamelyik testrészén, és mikor leettem róla a gyümölcsöt és a tejszínhabot is, lágy csókokat leheltem oda, ahova fújtam a habot. Úgy örültem, hogy élvezi, hogy arra gondoltam, talán megismételhetjük még később is.
Nagyon lassan csináltam mindent, és úgy vettem észre, hogy Edward már nem bírja sokáig türtőztetni magát. Hol az ágyneműhuzatot, hol az ágytámlát szorongatta, és olyan erővel, hogy előbbi szakadozott, míg utóbbi majdnem eltört, de biztos voltam benne, hogy megrepedt. Tudtam, hogy miért csinálta. Mert nem akart engem összeroppantani.
A flakon alján maradó kis habot ajkaira fújtam, majd lassan lenyaltam róla. Ez nemcsak neki, hanem nekem is kedvezett. Elmúlt az éhségem, ő pedig élvezte, amit vele csináltam, de ahogy néztem Edwardot, olyan vágy tört rám, hogy azt hittem felrobbanok.
Edward egy gyors mozdulattal a hátamra fordított, majd letépte rólam a ruháimat, és csókolta az ajkaimat, a nyakamat, mindenemet. Erősen fogott, talán túl erősen is, de meg sem éreztem, inkább azt akartam, hogy még annál is szorosabban öleljen magához. Selymes hajába túrva húztam őt magamhoz, majd lábaimat dereka köré kulcsoltam, ő pedig ezzel egyidejűleg belém hatolt. Egyszerre lett melegem és rázott ki a hideg. Lassan mozogatni kezdte a csípőjét, majd egyre csak gyorsított, én pedig kezdtem elveszíteni magam fölött a kontrollt. Éreztem, hogy a szívem ki akar szakadni a mellkasomból, és egyre gyorsabban vettem a levegőt. Tudtam, hogy hamarosan végem van.
Hangos nyögések hagyták el a számat, és Edwardét is, s mikor ismét beteljesedett szerelmünk, a férjem torkából állatias morgás tört fel, míg az én ajkaimat szerelmem neve hagyta el, aztán elnyelt a sötétség.
Edwardra néztem, aki mindent látott a fejemben, és akinek bánatosan csillogtak a szemei. Valamiért úgy éreztem, hogy óriási bajban vagyok.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire…
- Semmi baj, csak tudod, azt hittem, hogy… hogy összetörlek… - túrt bele a hajába, és összeszorította a szemeit. – Olyan erősen fogtalak, hogy… - nézett rám, majd a karomra, de én nem láttam semmit. -… És a nyakad… - hajtotta le a fejét, mire értetlenül pattantam ki az ágyból, és a takarót magam köré csavarba siettem be a fürdőbe. Rögtön a tükör elé álltam, és megvizsgáltam azt a helyet, amiről Edward beszélt. Jobb oldalon, a nyakamon egy közepes méretű szívásnyomot vettem észre, ami vörösesbarnás színben éktelenkedett. – Sajnálom – termett a hátam mögött, és finoman végigsimított a nyakamon. Én csak kuncogni kezdtem, hisz azt hittem, hogy súlyosabb a helyzet.
- Megjelöltél – mondtam mosolyogva, majd felé fordultam, és megcsókoltam. Finoman eltolt magától, és megrázta a fejét.
- Majdnem megharaptalak – suttogta, én pedig értetlenül meredtem rá. – Hallottam a véred gyors áramlását a testedben, a szíved heves dobogását, és az ütőered csábított. Ahogy lüktetett… Csak centiméterek választottak el attól, hogy belemélyesszem a fogaimat a bőrödbe. Istenem…! – fordult el, és neki támaszkodott a mosdókagylónak. Most már értettem a kiborulásának okát. – Abba kellett volna hagynom, de nem tudtam… - suttogott -… nem tudtalak elengedni… csak azt hallottam, hogy „Még, Edward, még”, és hogy „Gyorsabban”. Az eszem azt mondta, hogy hagyjam abba, és a lehető legtávolabb menjek tőled, de a szívem épp az ellenkezőjét diktálta. – Ezek hallatára az arcomat elöntötte a pír, és lehajtottam a fejemet, majd odamentem hozzá, és átöleltem a derekát. Felém fordult, kezét pedig az arcomra helyezte. – Bocsáss meg! – Közelebb léptem hozzá, kezemet a mellkasára tettem, és végighúztam rajta, tekintetemet pedig aranybarna szemeire emeltem.
- Nincs semmi baj, felejtsük el. Nem tetted meg, erős voltál – mosolyodtam el, miközben arcát a kezeim közé vettem. – Az én erős vámpírom – öleltem át.
Az esetről a továbbiakban nem beszéltünk, nem akartam, hogy rányomja a bélyeget a nászutunkra.
Pár nap múlva két takarító jött hozzánk, Gustavo és Kaure – azt hiszem, így hívták őket -, és szerelmem motyogott nekik valamit portugálul. Tudtam, hogy rólam is beszél, hisz hallottam a nevem. Bizonyára azt ecsetelte nekik, mennyire egy őrült ember vagyok. Az egyik indián volt, a nő, a másik, a férfi, kicsi és kövér. Jóval idősebbek voltak nálunk, bár ha azt vesszük, a férjem mindenkinél öregebb volt. Edward mesélt róluk valamit, de hogy mit, azt már magam sem tudom. Tudom, hogy bunkóság volt részemről, hogy nem figyeltem oda, de engem jobban érdekelt az étel, amit Edward készített. Persze, annyit megjegyeztem, hogy a nő kicsit babonás, de a többi valahogy kiesett.
Pár óra múlva – de már pontosan nem tudtam behatárolni, hogy mikor – végeztek, mi pedig ismét egyedül maradtunk.
Egyik reggel, pontosabban hajnalban - bár nem tudom, hogy miért, de – felkeltem, és észrevettem Edwardot az ágy mellett, amint szorgosan írt valamit. Amint megpillantott, abbahagyta, és visszaült mellém az ágyra. Fáradt voltam, nagyon fáradt.
- Mit csinálsz? – suttogtam, miközben egy pillanatra becsuktam a szemem, majd beletúrtam a hajamba. Nem tudtam elképzelni, mit csinál.
- Egy üzenetet írtam neked, hogy elmegyek a szárazföldre vadászni – mondta, és egy kósza tincset tűrt a fülem mögé.
- Ühüm. Maradj velem – bújtam hozzá, de alighogy ezt tettem, hirtelen elkapott a hányinger, és kirohantam a fürdőbe. Edward már mellettem is volt, és fogta a hajamat, hogy ne lógjon az arcomba.
Megmostam az arcomat, és kiöblítettem a számat, majd visszamentem a szobába.
- Jól vagy? – kérdezte, én pedig bólintottam, bár még mindig émelyegtem, és kavargott a gyomrom, ráadásul fáradt is voltam.
- Biztos a tojás. Lehet, hogy romlott volt – suttogtam. Hideg kezét a homlokomra tette. Elmosolyodtam, mert nagyon jó érzés volt. Kezére tettem az enyémet, és nagyot sóhajtottam. Komolyan nem tudtam, hogy mi volt az előbbi – szó szerint – kirohanásom, de a hányingerem, amilyen hamar jött, úgy ment is. Mintha elfújták volna. – Éhes vagyok – suttogtam, mire csak megpuszilta a homlokom, a szemeim pedig lecsukódtak. Még éreztem, hogy két hideg kar befektet az ágyba, és gondosan betakarnak. Hirtelen egy fájdalom összerántotta a gyomrom, és megint elkapott a hányinger, de úgy éreztem, mintha csak álmodnám.
Mikor felkeltem, Edward nem volt mellettem. Homályosan emlékeztem a hajnalra, de hogy pontosan miről beszélt, azt nem tudtam volna megmondani. Hirtelen észrevettem egy papírt magam mellett, én pedig nagyot ásítva nyúltam érte, és vettem a kezembe.
Az üzenet Mrs. Cullennek volt címezve.
Remélem, mire felébredsz, már itt leszek, és már jobban leszel, de ha nem, akkor ne aggódj, hamarosan visszajövök. Ahogy hajnalban is mondtam, bár úgy hiszem, nem emlékszel rá, említettem, hogy vadászni megyek. Menj vissza aludni, és mire ismét felébredsz, már itt leszek.
Szeretlek!
Ahogy elolvastam Edward üzenetét, kezdett minden beugrani, így csak elmosolyodtam, és visszafeküdtem az ágyba. Azon morfondíroztam, hogy már két hete voltunk a szigeten, és Edward valóban nem evett még, csak az esküvő előtt. Persze, erre számíthattam volna, de… Akkor minek hoztam a vért? Biztos kiment a fejéből. De várjunk csak! Ő vámpír, nem felejt. Ó, na, jó, most nem tudok gondolkozni, éhes vagyok, de nincs kedvem kikelni az ágyból – gondoltam, miközben beleszagoltam a párnába, amiből Edward illata áradt.
Amikor rápillantottam az órára, alig múlt négy. Nekem sokkal többnek tűnt.
Kicsit meleg volt, így kinyitottam az ablakot. A hűvös szél jólesett a forró bőrömnek. Unatkoztam, pedig alig keltem fel. Edward nélkül olyan üres volt a ház, és hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor egy nagy lyuk tátongott a mellkasomban. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a fejem, majd bementem a fürdőbe, és lezuhanyoztam.
Miután végeztem, magamra kaptam Edward egyik ingét – egyszerűen imádtam a ruháit hordani, olyan volt, mintha minden egyes percben átölelt volna -, és kimentem a konyhába ennivalót készíteni, hisz már farkaséhes voltam.
Benéztem a hűtőbe, és keresni kezdtem valami ehetőt. Furcsamód találtam benne sok gyümölcsöt, amiből nagyszerű salátát készíthettem. Kivettem, és megmostam őket, majd elővettem egy kést. Amit kellett meghámoztam, majd leöblítettem őket, és szeletelni kezdtem őket, de valahogy nem bírtam magammal, mert alighogy befejeztem, nem vártam meg, míg összeérik, hanem egyből enni kezdtem.
Észre sem vettem, már meg is ettem az összeset, pedig nem egy személyre készült. Rendben, nekem készült, de úgy csináltam, hogy mindennapra jusson egy kicsi. Nagyot sóhajtottam, majd elmostam a tálat.
Megint hányinger kapott el, így szaladtam a fürdőszobába, de nem csak vaklárma volt.
Visszasétáltam a konyhába, hisz még el kellett magam után pakolni. Kinyitottam a hűtőt, hogy csináljak valami mást, mert nem várhattam el, hogy folyton Edward főzzön nekem, bár meg kellett hagyni, isteni volt a konyhában, mindenféle módon. Ahhoz képest, hogy vámpír, fantasztikusan főz. Elmosolyodtam a gondolataimon, és éreztem, hogy kicsordul az első könnycseppem. Ezt nem igazán értettem, mert semmi okom nem volt rá. Úgy gondoltam, hogy a boldogságtól sírok, hisz újra velem volt, és nem kellett elválnunk egymástól.
Most csak egy egyszerű salátát akartam készíteni, és miközben a káposztát szeleteltem, elvágtam az ujjamat. Azonnal a számba kaptam a sérült ujjam, ami lüktetett, bár nem fájt annyira. Megszokás volt, hisz mindig ezt tettem. Mondjuk más ember rohant volna a vízhez, hogy kimossa, és leragassza sebtapasszal, de én nem ezt csináltam.
Észre sem vettem, hogy mit művelek, amíg ténylegesen nem kezdett el fájni az ujjam. A saját véremet ittam, és nem hagytam abba. Csak szívtam folyamatosan, én pedig kezdtem érezni, hogy a nyílt sebem csíp. Gyorsan lemostam az ujjamat, majd megkerestem az elsősegélydobozt, amit Alice csomagolt be tele emberi dologgal, mint például kötszerek, fájdalomcsillapító, egészségügyi dolgok, bár utóbbira nem volt szükségem.
Bementem a szobába, és nagyot sóhajtva ültem le az ágyra. Egy nap ennyi gond… - gondoltam. Valamiért még a kisebb dolgok is nagyoknak tűntek.
Az üldögélésem nem tartott sokáig, mert megint elkapott a hányinger, és ismét besiettem a fürdőbe, de mire beértem, elmúlt.
Kifelé vettem az irányt, amikor elmentem az egész alakos tükör előtt, de hirtelen megtorpantam. Beálltam a tükör elé, és megnéztem a szívásnyomot. Nem volt vészes, már kezdett halványulni. Elmosolyodtam, hisz ez volt a legelső alkalom, hogy hagyott rajtam valami nyomot.
Hirtelen az jutott az eszembe, hogy meglepem Edwardot. Bár bele fogok pirulni, de szerintem megéri - gondoltam, miközben az Alice által választott fehérneműk közt turkáltam. Rá is akadtam egy nagyon szép darabra, amit mellesleg más helyzetben biztos, hogy nem vennék fel, de Edwardért mindent. Visszamentem a fürdőszobába, és magamra vettem a szexi cuccot. Megnéztem magam a tükörben, és először jónak találtam, de aztán, mikor oldalra fordultam, elszontyolodtam.
- Felszedtem vagy tíz kilót – mormogtam, és lemondóan sóhajtottam fel. Ilyen az én szerencsém. Mikor meg szeretném lepni valamivel a szerelmemet, valami mindig közbejön. Kicsit mérgesen vettem vissza magamra Edward ingét, és elhatároztam, hogy ledolgozom azt a „kis” felesleget. Ellustultam, mert csak ettem, aludtam, ettem, aludtam, ettem, aludtam és megint ettem és aludtam. Nem is csodálkoztam rajta. Inkább nem is nyúltam hozzá, elég volt látnom. Ki szereti tapogatni a zsírpárnáit…? Istenem, mi van, ha Edward nem is akar majd hozzám érni? - jutott hirtelen az eszembe. – Ha majd undorodik tőlem… - Máris a legrosszabbra gondoltam. Nem tudtam volna elviselni, ha nem ér hozzám; az kész kínszenvedés lenne.
Visszamentem a konyhába, hogy azért mozogjak is valamit, ne csak feküdjek, és bámuljam a plafont. Megkerestem a hűtőládát, és kivettem belőle a vért, ami elvileg Edwardé volt, de az nem fért a fejembe, hogy miért ment vadászni, mikor itt tároltuk neki. Ekkor eszembe jutott. Bizonyára szeret kergetőzni, játszani a prédával. Istenem, milyen jól nézhet ki vadászás közben… Huh, nyugalom, majd ha hazaért... vagyis vissza.
Kiöntöttem egy pohárba egy kis részét, és kitettem az asztalra. Tulajdonképpen nem is tudtam volna felmelegíteni, mert nem volt olyan gépem, amivel ezt el tudtam volna érni. Nagyot sóhajtva néztem a pohárban lévő vért, és szidtam magamat a meggondolatlanságomért. Persze, a vérfagyihoz elég a hideg vér, de jelenleg nem találtam semmit az elkészítéséhez. Talán egy kis jeget lehetne kaparni a mélyhűtő faláról. Na, jó csak vicc volt.
Nem tudom mi ütött belém. Olyan váratlan volt, mégis isteni. Tökéletes megnyugvást okozott a gyomromnak. Sosem éreztem még ilyet, bár a számban furcsa volt, de mégis… valami miatt akartam. Sosem undorodtam egy kis vértől.
Amikor néztem a poharat, arra gondoltam, hogyha Edwardnak ízlik, akkor nekem miért ne? Rendben, ő vámpír volt, én pedig ember, de akkor is tudni akartam. Bár legbelül akartam. Szó szerint megkívántam, mint az ételt. Kinyúltam a pohár felé, és közelebb húztam magamhoz. Beleszagoltam, és éreztem a vér vasszagát. Belemártottam az ujjamat, majd lenyaltam róla a piros folyadékot. Finom volt.
Hirtelen kaptam a pohár után, majd a szélét ajkaimhoz emeltem, és megdöntve inni kezdtem. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet.
Egyszerűen nem undorodtam a vérttől, és azon kaptam magam, hogy már nagyon kevés maradt belőle. A kezemben lévő zacskóra néztem, amiből ittam a vért.
- Uram isten! – ejtettem ki a kezemből, és elhátráltam tőle. Levegő után kapkodva néztem körbe a helyiségben, ahol minden csupa vér volt. Nem tudtam, hogy történhetett meg. Végignéztem magamon, és a kezemet beborította a piros folyadék. Pont előttem volt a konyhaszekrény ablakos része, és egy ijedt barna szempár nézett vissza rám. Közelebb léptem a tükörképemhez, és akkor láttam, hogy a szám, és az állam csupa vér. Egyik kezemmel megérintettem véres és remegő ajkaimat. Hátrálni kezdtem a falhoz, míg bele nem ütköztem. Nem hittem el, hogy én tettem ezt. Behúzódtam a konyha egyik sarkába, miközben próbáltam felfogni, hogy miért is csináltam ezt. Lecsúsztam a földre, arcomat pedig a kezeimbe temettem, és éreztem, hogy kicsordul az első könnycseppem.
Te jóságos ég! Mit tettem? Mit fog szólni hozzá Edward? Istenem, Edward! – sírtam továbbra is. El fog hagyni emiatt. Azt nem bírnám elviselni. Nem!
Csak ültem a padlón, fejemet a térdeimre hajtottam, és hol abbamaradt, hol pedig folyton csak folytak a könnyeim. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy tehettem ezt. Ez nem én voltam. Azt akartam, hogy Edward visszatérjen, és elmagyarázza nekem a történteket. Ő többet tudott nálam, és mivel már több évtizede élt, tudott egy s mást, de legfőképp Carlisle volt az, aki a segítségemre lehetett volna, de ő nem volt velünk. Otthon volt Forksban a családjával, miközben én értetlenül ültem a konyha egyik sarkában.
Nem hallottam az ajtó nyitódását, de Edward aggódó hangját igen. Engem keresett a házban, és nem telt bele egy perc, már közvetlenül magam mellől hallottam a hangját. Tudtam, hogy látta a sok vért a konyhában, én pedig nem bírtam megmozdulni.
- Jenny – fogta meg a kezemet. – Jenny, mi történt? Kérlek, nézz rám! – Nem akartam, hogy lássa az arcomat, de meg kellett tudnia az igazságot; hogy egy elmeháborodottat vett feleségül. Egy olyan embert, akinek az agyára ment a sok vámpírdolog. Csak ez jutott eszembe, miközben a földön ülve sírtam. Lassan felemeltem a fejemet, és mikor megpillantottam őt, újabb sírás tört rám. Összevonta a szemöldökét, mikor rám nézett, de a szemei aggódóak és értetlenek voltak. Látta rajtam a sok vért, én pedig nem tudtam megszólalni, pedig mondanom kellett neki valamit.
- Annyira sajnálom, Edward – sírtam, és elhúzódtam tőle, fejemet pedig a térdemre hajtottam, és átkaroltam őket. Éreztem, hogy a hideg és erős karok felemelnek a földről, majd letesznek egy puha valamire. Tudtam, hogy bevitt a szobába.
- Édesem, nézz rám, kérlek! – kérlelt, én pedig nagyon nehezen néztem rá, mert nem mertem a szemébe nézni ezek után. Egy hűvös fuvallatot éreztem, majd Edward hideg érintését az arcomon. Ránéztem, ő pedig lemosta rólam a vért.
Ideje volt megszólalnom; tudnia kellett, hogy mi történt. Ő csak türelmesen várt, de tudtam, hogy belül majd’ szétveti őt az idegesség.
- Megittam – suttogtam, mert ennél többre nem futotta. – Akartam, Edward – néztem aranybarna szemeibe, amik értetlenséget tükröztek. Ekkor örültem, hogy tud olvasni a gondolataim között. Tekintetét az enyémekbe fúrta, én pedig megmutattam minden egyes részletet, ami azóta történt, mióta felébredtem.
Amikor ahhoz a részhez értem, mikor a vérrel teli pohár van az asztalon, majd inni kezdem, a tekintete megváltozott. Elfordította a fejét ezzel befejezve az emlékeim közötti kutatást. Láttam rajta, hogy őt is meglepte az egész, és hogy vért ittam… Úgy gondoltam, hogy kiakasztotta ez a tény. – Annyira sajnálom, Edward. Ne haragudj rám! – kértem bocsánatot, mire tekintetét rám emelte.
- Nem haragszom rád – tette kezét az arcomra, én pedig csak néztem őt. – Miért ittad meg? – kérdezte.
- Mert akartam. Olyan ösztönös volt, mintha… mintha valami belülről irányított volna. Kívántam, vágytam rá, és nem tudtam magamat türtőztetni. – Elgondolkodott, majd elővette a mobilját, és már tárcsázott is volna, ha nem csörren meg a telefonja.
- Szia, Alice! Carlisle ott van? – kérdezte egyből. Megmondom őszintén, hogy zavart, hogy nem tudom, mit felelnek a másik oldalon. – Nem tudom, add Carlisle-t, sürgős. Alice! – Hallottam, hogy Alice valamit motyog, de sajnos nem értettem, aztán felváltotta őt egy kellemes bariton. – Jennyről van szó… Ő… vért ivott – vágott a közepébe Edward. – Azt mondta, hogy vágyott rá. Pont, mint mi. – Rám nézett, miközben válaszolt. – De ő ember, Carlisle! ... Nem haraptam meg, az képtelenség; arról tudtam volna. Az átváltozás három napba telik, és nem érzett semmit, csak aludt – felelte.
Végképp nem tudtam, hogy miről beszélnek, de akárhogy próbáltam, nem tudtam összetenni a képet. Aztán hirtelen, mintha fejbe vágtak volna.
Eszembe jutott, amikor Edward még ember volt, és összevesztünk. Amikor több mint egy hétig nem is láttam.
Kimentem a fürdőbe. Az utolsó lépéseket már futva tettem meg, majd beálltam az egész alakos tükör elé. Felhúztam Edward ingét, és rápillantottam a hasamra.
- Ez lehetetlen – suttogtam, miközben a dudort bámultam. Most először értem hozzá. Végigfutattam ujjaimat a finom domborulaton, és meglepődve, hogy milyen keménységet éreztem a bőröm alatt. - Lehetetlen - mondtam újra, és egy kicsivel hangosabban. – Edward – szóltam neki. – Edward! – Rögtön a fürdőszobában termett, és aggódva nézett rám. A telefont már letette, és még mindig értetlenül állt előttem. – Azt hiszem, tudom, hogy mi bajom van – suttogtam. Tudnia kellett, hogy miért történtek ezek a dolgok. Ismét eleredtek a könnyeim, de ezek már örömkönnyek voltak. Edward egy ideig a hasamat nézte, majd tekintetét rám emelte. Elengedtem az ing alját, és mosolyogva Edward nyakába vetettem magam, majd megcsókoltam. Átöleltem, és mellkasára hajtottam a fejemet. Bizonyára nem értette, hogy mi lelt, de úgyis elmondtam volna neki.
- Kicsim, mi a baj? – kérdezte.
- Ez nem baj, Edward, hanem kész csoda – mosolyogtam rá. – Lehet, hogy nem biztos, de minden jel erre utal – fogtam meg a kezét, és visszahúztam a szobánkba. Leültettem az ágyra, majd helyet foglaltam mellette. – Edward, én nem fogom körül írni, csak kimondom, ahogy már egyszer elmondtam neked. Akkor elvesztettük. Bár ez még nem biztos, csak én hiszem, hogy így van. – Persze nem tudta, hogy mire gondolok, és tudtam, hogy megint olvas a gondolataim között. – Edward, terhes vagyok – mondtam, mire szoborrá dermedt. Tekintete üvegessé vált, és úgy tűnt, hogy nem is lát engem. Olyan volt, mint Alice, amikor látomása van. Nem mozdult, csak egyhelyben ült, és bámult a semmibe. Ez megijesztett, sosem láttam még ilyennek. – Edward? – nyúltam hozzá, de nem reagált az érintésemre. Mintha meghalt volna, holott tudtam, hogy lehetetlen.
Vártam. Vártam, hogy megeméssze a hallottakat, de mikor már vagy tíz perce nem mozdult, és úgy tűnt, hogy nem is vesz levegőt, kezdtem megijedni.
- Edward, nézz rám, kérlek – ültem közelebb hozzá, és megfogtam a kezét. Éreztem, hogy végigfolyik az arcomon a sós nedvesség. – Edward – szipogtam, és szabad kezemmel letöröltem a könnyeimet, de helyükbe újak érkeztek. Arcát kezeim közé vettem, és erőszakkal magam felé fordítottam, hogy végre rám nézzen.
- Lehetetlen – suttogta, én pedig csak néztem őt. – Nem lehetsz terhes.
- Edward, ez nem biztos még, de… - megfogtam az egyik kezét, és - felhúzva az ingét - a hasamra fektettem. Ekkor, valami finoman megbökött, és tekintetemet Edwardra kaptam, aki meglepetten, majd aggódva nézett rám.
- Hazamegyünk.
