2010. március 29., hétfő

40. fejezet - Történések




Sziasztok!
Bocsi. Tudom, vasárnapra mondtam a részt, de még nem voltam vele kész, de kárpótollak titeket, ugyanis 13 oldalt írtam nektek :D Remélem örültök majd neki és cserébe jó sok kommentárt írtok nekem:)

U.I.: Rob Budapesten van, és most irigy vagyok a pestiekre, mivel Ők láthatják. Aki pesti, remélem mesél egy kicsit, hogy milyen, mert sajnos nem tudok felmenni, ráadásul Április 4-ig marad. Szóval, komiban írjátok meg, hogy milyen(*kíváncsi szemek*)

Köszönöm a kommentárokat és a levelet Cintinek:D(bocsi, ha valakit kihagytam)

FENT A 3. FEJEZET AZ 1. RÉSZBŐL:)
Na, nem húzom tovább az időt. A rész:)
Puszi



- Jenny, már rég el kellett volna mondanom valamit.
- Mit? – kérdeztem, de mielőtt folytathatta volna, kicsapódott az ajtó és Rosalie állt előttünk.
- Itt van Alice – mondta, majd felállított az ágyról és kifele kezdett húzni a szobából.
Gyors léptekkel haladtunk barátnőm szobájához, majd két kopogtatás után benyitottunk hozzá. Mindenki bent tartózkodott a helyiségben.
Esme ült mellette az ágyon és egyik karjával simogatta lánya hátát, miközben nyugtató szavakat mondogatott neki.
- Utána kell mennem! – pattant fel Alice, de Carlisle visszaültette az ágyra, valamit odasúgott Emmettnek, majd felénk fordult. Amint meglátott, elnézett a hátam mögé, majd sokat mondóan Edwardra pillantott.
- Még nem tud semmiről sem – hallottam meg a hangját. Felnéztem, mire Ő letekintett rám, én pedig Alice-re pillantottam.
- Alice? – fordult felé Carlisle.
- Még nem. Majd… kicsivel később – mondta, amiből én semmit sem értettem.
- Edward, beszélhetnék veled? – kérdezte nevelőapja.
- Igen. Mindjárt jövök – adott egy puszit a homlokomra, majd Carlisle-lal az oldalán elhagyta a szobát.
Teljesen össze voltam zavarodva. Mindenki rébuszokban beszélt, amit csak Ők értettek, ráadásul Rosalie közbelépett, mikor Edward el akart mondani nekem valami… valami fontosat. Barátnőmre néztem, aki még mindig ugyanolyan állapotban volt, mint mikor először feljöttem hozzá.
Rosalie odament hozzájuk, majd helyet foglalt Alice másik oldalán, míg én leültem egy székre és onnan figyeltem őket.
Meg akartam kérdezni, hogy, hogy tűnt el a szobából, de úgy láttam, nem ez a legmegfelelőbb pillanat az ilyen kérdések feltevésének.
Nem tudom, miért, de át tudtam érezni a helyzetét, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez velem is megesett már. Mármint, hogy elment az a valaki, akit nagyon szerettem.

Csak meredtem előre és néztem a szőnyeget. Mikor felemeltem a fejem, a saját szobámban voltam és, mint külső szemlélő néztem végig a jelenetet.
Az ablak előtt Edward állt, a bőre sápadt, a szeme pedig aranybarna volt, mint mindig a képzelgéseim során. Előtte állt egy hosszú barna hajú lány… én voltam.
Edward szemei szomorúan csillogtak és tudtam, hogy történni fog valami.
- *„Nem is tudom, hogy hol kezdjem – szólal meg végül, de a hangja szomorúan cseng.
- Szerintem üljünk le – ajánlom, de Ő nemet int a fejével.
- Jenny, egy nagyon fontos dologról kell beszélnünk – kezdi-, de iszonyú nehéz ezt kimondanom – hajtja le a fejét, én pedig az arcára teszem a kezem, és felemelem a fejét.
- Miről van szó, Edward? – kérdezem. Ő csak a szemeimet nézi, egyszer az egyiket, egyszer a másikat, felváltva.
- Elmegyünk.
- Hogy mi?! – Nem értettem, hogy mi folyik itt, így közelebb mentem magunkhoz, majd megálltam mellettünk.
- Bárcsak az lenne – suttogja maga elé Edward, én pedig nem tudtam, hogy mire fel mondja.
- El… Elmész? – kérdezem fájdalmas hangon.
- Még ma este – feleli. Szaporán veszem a levegőt, és küszködöm valami ellen.
- Miért?
- Nem miattad Jenny, más az ok, amiért elkötözünk, de garantálom, hogy soha többet nem foglak bántani, és élhetsz boldogan. Soha többet nem fogsz látni, és elfelejthetsz. Lehetnek gyerekeid, egy férjed, aki ember… egy rendes családban élhetsz majd. – Megint, mintha egy kimondatlan kérdésre válaszolt volna – gondoltam.
- Akkor nem szeretsz már – inkább mondom, mint kérdezem.
- De, szeretlek, épp ezért kell elmennem.
- Ezt nem értem. – Felém nyújtja a kezét, és megérinti az arcomat.
- Jenny, mondd, hogy nem szeretsz, mert akkor könnyebben engedlek, és megyek el innen. Kérlek, mondd ki! – szorítja össze a szemeit. Láttam rajta, hogy fájdalmas erről beszélnie.
- Rendben. Nem szeret… Szeretlek, az életemnél is jobban. – Kinyitja a szemét, és visszahúzza a kezét.
- Miért nehezíted meg még jobban az elválást? – kérdezi Edward. – Elmegyünk, és nem fogsz tudni megállítani, még ha azt is mondod, hogy szeretsz, mert ez el fog múlni, miután elköltözünk. Egy-két hét, és már azt sem fogod tudni, hogy ki vagyok. Jenny, ismét hazudtam. Én már nem… szeretlek – mondja. Ez túl sok nekem, mert előtör belőlem a sírás.
- Hazudsz!! – kiáltok rá, de neki az arca sem rezzen, viszont a szeme annál inkább. Fájdalmasabb a tekintete, és ezernyi érzést lehet kiolvasni belőle. – Miért nem tudsz egyszer igazat mondani? – kérdezem, és már patakokban folyik a könny az arcomról. – Ne menj el! Kérlek! – lépek közelebb hozzá, és megragadom a kabátját, majd ráhajtom fejem a mellkasára. Finoman eltol magától, de én nem nézek rá. Edward felemeli a fejemet, és a szemeimbe néz.
- Vigyázz magadra! – simogatja meg az arcom, majd ad egy puszit az arcomra, és megfordul. El akar menni, de én nem engedem, mert visszahúzom, és átölelem. Nehezen, de visszaölel.
- Ne hagyj el!
- Jenny – sóhajt. Még egy ideig így állunk, majd elenged és két keze közé fogja arcomat. Mélyen néz a szemeimbe, majd ajkai közeledni kezdenek az enyémekhez.
Miközben csókolt, rájöttem, hogy épp most készül elhagyni, én pedig mindent megteszek azért, hogy Ő velem maradhasson.
Edward sem akart elmenni, mégis megteszi, bár azt nem tudtam, hogy miért, de ezt láttam.
Láttam, ahogy marcangolja magát, láttam, hogy fáj nekünk… fáj a pillanat, és még váltunk egymással egy utolsó szerelmes csókot.
De hirtelen elhúzódott.
- Ne, még ne! – csókolom meg újra ajkait.
- Nem, Jenny! – húzódik el végleg, majd végig néz rajtam, végül megállapodik az arcomon, mintha meg akarná őrizni magának ezt a képet. – Most mennem kell!
- Nem hagyom, hogy elmenj! – mondom.
- Ne keveredj bajba, és, ami a legfontosabb, vigyázz magadra! Isten veled, Jenny!
Ezek voltak az utolsó szavai hozzám, majd átment rajtam és eltűnt az ablakban.
Néztem magam, ahogy összetörök, és újra sírni kezdek.
Lerogytam a földre, az arcomat pedig a kezeimbe temettem. Az egész testem remegett a sírástól.
Szinte éreztem azt az ürességet, amit okozott Edward távozása és én sem tudtam nem sírni. Eleredtek a könnyeim, én pedig semmit sem tudtam ellene tenni.”*

Ekkor újra Alice szobájában voltam a szemeim pedig tele voltak könnyekkel. Esméékre néztem, akik mind ijedten meredtek rám, még Alice is egy kis időre „felébredt”.
- Jenny, minden rendben? – kérdezte Alice, de én nem válaszoltam csak kirohantam a szobából le egyenesen a földszintre, ám még összefutotta Carlisle-ékkal, akik mellett csak elfutottam, majd mikor kiértem a házból, az erdő felé vettem az irányt és meg sem álltam, amíg egy kidőlt fatörzshöz nem értem.
Leültem rá és próbáltam higgadtan végig gondolni az előbbi „látomásomat”.
Megint olyannak láttam Őt… pont olyan volt, mint a testvérei, de most… most máshogy néz ki. Ráadásul csakúgy eltűnt, szó szerint kiugrott az ablakon.
Sajnos nem tudtam tovább elmélkedni, mert még több kép villant be nekem, amik fájdalmasak voltak számomra.
Az ablakom bámulom és várom, hogy visszajöjjön, de senki sem mászik be a szobámba.
Edwardon fekszem és patakzanak a könnyeim, de Alice elrángat mellőle.
- Nem! Nem akarok menni! Vele akarok maradni, eressz el!
- Jenny, vége, meghalt, már nem tehetsz érte semmit sem. Rosalie! – szól testvérének, aki mellettünk terem, és segít lefogni, hogy ne tudjak szabadulni.
- Nem! Engedjetek el! Oda akarok menni! – vergődök, de nem tudok szabadulni
- visszahangzanak a hangok.
Egy koporsó felé haladok és, mikor odaérek, Edward fekszik benne öltönyben, a haja szép rendezetten áll, mint mindig. Megint sírok és a fájdalom elviselhetetlen - lerogytam a földre, kezemet a mellkasomhoz szorítottam és próbáltam eltűntetni a fájdalmamat.
A Cullen házban vagyok, Edward szobájában és a szekrénye előtt állok, majd kiveszek egy ruhadarabot s megszagolom - úgy éreztem, mintha tényleg velem lenne az ing az erdőben -, majd összekuporodok a földön és szorosan magamhoz ölelem a felsőt.
Sosem fájt még semmi sem ennyire, mint ez; hallottam a magam sikolyát az erdőben, de nem tudtam ellen mit tenni. Elviselhetetlenül fájt, és mintha belülről marcangoltak volna, a mellkasomban ürességet éreztem, mint az az én, akit láttam.


A földön feküdtem, a szemem csukva volt és szaporán vettem a levegőt, de a fájdalom még mindig nem múlt el.
Ekkor meghallottam a hangját, majd léptek zajára lettem figyelmes, ami egyre közelebb és közelebb értek hozzám, aztán megéreztem két kart a testem körül, amik felemeltek a földről s egy meleg testhez vonnak. Már fáztam, mivel kabát nélkül hagytam el a házat, kint pedig hideg volt.
- Jenny, nyisd ki a szemed! Nézz rám, kérlek! – szólongatott az édes hang.
- Fáj, annyira fáj, Edward! – suttogtam.
- Hol? – kérdezte aggodalmas hangon.
- Itt – mutattam a mellkasomra. – Olyan üresnek érzem magam – suttogtam.
- Gyere, visszamegyünk a házba. Tudsz menni? – kérdezte, mire csak bólintottam. Segített felállnom, de amint tettem előre egy lépést, a lábaim felmondták a szolgálatot és minden elsötétült körülöttem, miközben még mindig elviselhetetlenül fájt a mellkasom.


(Edward szemszöge)

Épphogy elkaptam Jennyt, mikor elájult; felvettem a karomba és visszavittem a házba.

Mikor megérkeztem a házhoz, Emmett termett az ajtó előtt és kinyitotta előttem, én pedig bevittem szerelmemet, s lefektettem a kanapéra.
Mindenki lent volt a fölszinten, kivéve Alice-t és Rosalie-t. Rögtön megjelent mellettem Carlisle az orvosi táskájával a kezében.
Biztos szólt neki Alice – gondoltam. Arrébb álltam, hogy apám Jennyhez férjen, és meg tudja vizsgálni, addig én elmentem a konyhába egy pohár vízért.


Már több mint két órája eszméletlen volt s aggódtam érte, bár Carlisle azt mondta, hogy ki van merülve és nagy stressz érte Őt.
Nem tudtam, hogy mi történt vele.
Esme jelent meg mellettem, majd vállamra tette egyik kezét és leült mellém.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Miután kimentetek, leült egy székre s nem is mozdult, csak minket figyelt, de egyszer csak felállt és az ablakhoz sétált, majd valamit nézni kezdett. Nem tudtuk mire vélni a viselkedését, mert olyan volt, mintha látna valamit, de semmi sem volt ott, aztán sírni kezdett, majd kifutott a szobából, a többit már tudod – mesélte Esme.
- Értem. Így már világos. – bólintottam. Megint látott valamit… valamit, ami megviselte, de nem tudom, hogy mi lehet az - elmélkedtem magamban.


Újabb két óra telt el, mikor nyitogatni kezdte a szemét, majd megpróbált felülni, én pedig segítettem neki.
- Jól vagy? – kérdeztem, mire rám kapta a tekintetét és a nyakamba vetette magát, közben szorosan magához ölelt.
- Ne hagyj el! Maradj velem! – suttogta a fülembe. Finoman eltoltam magamtól, majd könnyes szemeibe néztem, és megszólaltam.
- Nem hagylak el – simogattam meg az arcát, és megcsókoltam, majd magamhoz öleltem.
Egy kis idő múlva az ölembe vettem és felvittem a szobámba, majd lefektettem az ágyra, én pedig befeküdtem mellé s csak néztem Őt.
Féltem megkérdezni, hogy mit látott, mert ha esetleg megkérdem, talán megint olyan állapotba kerül, mint amilyenben az erdőben volt.
- Felhozom a vizedet – mondtam, majd egy puszit adtam a homlokára és kimentem a szobából.
A lépcsőfordulónál jártam, mikor Esme termett előttem, kezében a pohár vízzel, én pedig elvettem tőle.
- Köszönöm.
- Nincs mit drágám! – mosolygott. – Hogy érzi magát? – tudakolta.
- Azt hiszem, már jobban van, bár nem mondom biztosra – feleltem. - Esme, nem akarok tovább titkolózni előtte…
- Alice azt mondta, még nincs itt az ideje, mert lehet, hogy valamit elrontana, ha megtudná. Egyébként sincs olyan állapotban, hogy befogadjon egy ilyen információt, mert lehet, túl sok lenne neki.
- Igen, sok. Tudod, néha… - Ekkor egy sikítást hallottunk, mire mindketten felkaptuk a fejünket, majd berohantunk a szobámba, ahol Jenny a nyitott ablaknál állt. Sajnos a szobám tele volt nagy ablakokkal, és könnyen kiugorhatna rajta valaki. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Ő.
- Jenny! – szólítottam meg, mire tekintetét rám kapta. – Mit csinálsz az ablaknál? A végén még leesel; gyere be, kérlek! – tettem felé egy lépést, majd még egyet és még egyet, de hirtelen megtorpantam, mikor még közelebb ment a párkányhoz. - Gyere be onnan, kérlek! – nyújtottam felé az egyik kezem.
- Nem! Véget akarok ennek vetni… örökre – suttogta az utolsó szót.
- Minek? – léptem lassan előre egyet.
- A fájdalomnak. Ha nem teszek ellene valamit, megöl, így inkább magam vetek ennek véget – mondta, majd kinézett az ablakon. – Te nem tudod, hogy mit érzek most… Nem érzed azt, amit én.
- Igazad van, tényleg nem, mert mást érzek. – Rám emelte barna szemeit és várta, hogy folytassam. – Esme, magunkra hagynál minket, kérlek? – szóltam nevelőanyámhoz.
- De… mi lesz, ha…
- Nem fog megtörténni – mondtam, miközben még mindig Jennyt néztem. Hallottam, ahogy bezáródik mögötte az ajtó, majd megszólaltam.
- Én is ugyanolyan fájdalmat éreznék, mint most Te, ha kiugranál azon az ablakon – kezdtem, közben még egyet előre léptem, közben azért imádkoztam, hogy nehogy megtegye.
- Mit érzel? – kérdezte.
- Szerelmet, olyat, amit eddig még soha – feleltem -, de ha megteszed, akkor engem is megölsz.
- Akkor tűntesd el a fájdalmamat, mert… mert már alig kapok tőle levegőt. Úgy érzem, megfulladok – mondta meggyötört hangon.
- Akármit kérsz, én teljesítem, csak gyere be onnan, kérlek – kérleltem, mire csak bólintott, s épp elindult volna felém, mikor elvesztette az egyensúlyát.
- Ne! – ordítottam, és próbáltam utána kapni, de már késő volt. Kiesett az ablakon, én pedig tehetetlenül néztem végig. Lepillantottam a földre, ahol Őt láttam, mozdulatlanul; a feje körül egy hatalmas vértócsával.
- Nem! – kiáltottam.


Ekkor ültem fel az ágyamban és ijedten néztem körbe a helyiségben, majd megláttam Jenny aggódó arcát.
Még csak most jutott el a tudatomig, hogy álmodtam az egészet. Hogy nem halt meg, mert mindvégig itt feküdt mellettem és nem állt az ablakban.
Szorosan magamhoz öleltem s nem engedtem el egy pillanatra sem.
- Edward, mi baj? – tudakolta.
- Jól vagy? – kérdeztem vissza, miközben végigmértem szerelmem minden egyes porcikáját.
- Igen, de miért kérdezed?
- Nem fáj már?
- Már nem, mert segítettél – bújt hozzám. Segítettem neki. - Elmúlt az a fájdalom, ami belülről marcangolt. A közelséged, hogy te mellettem vagy, megnyugtat, és már nem érzem magam üresnek; azt az űrt kitöltötted. Köszönöm – ölelt át, én pedig viszonoztam.

Nem tudtam, mennyi ideig ültünk így az ágyon, de nem is érdekelt, mert boldog voltam, hogy életben van, és nem akarja magát megölni.
- Mit álmodtál? – kérdezte kis idő múlva. Rövid hezitálás után úgy döntöttem, hogy elmondom neki.
- Azt álmodtam, hogy meghaltál – néztem.
- Megint Kriszta?
- Nem. Most te akartad magad megölni.
- Miért?
- Mert nem tudtad elviselni azt a fájdalmat, amit még most sem tudok, hogy mi okozott, de meggyőztelek és, mikor elindultál felém, elvesztetted az egyensúlyodat s… lezuhantál, én pedig nem tudtalak megmenteni.
- Miért álmodsz te rólam ilyeneket? – kérdezte, és apró mosolyra húzta ajkait.
- Ez nem vicces – álltam fel az ágyról, majd az ablakhoz sétáltam.
- Én nem nevetek rajta, csak nem értem, hogy…
- Én sem tudom – vágtam pofátlanul a szavába. Ekkor megéreztem kezét a hátamon, majd karjaival átölelt és fejét a vállamra hajtotta.
- Nem fogom magam megölni – szólalt meg, én pedig felé fordultam, majd az ölembe vettem és lefektettem az ágyra.
Végig simítottam a nyakán, mire lehunyta a szemét és felsóhajtott, majd rám nézett s nyakam köré fonta karjait, végül lehúzott magához, hogy lágy csókot leheljen ajkaimra.
A háta alá nyúltam és feljebb csúsztattam az ágyon, majd megcsókoltam, hosszabb ideig, mint Ő.
Ujjai a hajamat szántották, miközben jobban hozzám simult és egyre hevesebben csókoltuk egymást. Megfogtam a pólója alját s levettem róla, míg megpróbált megszabadítani az enyémtől.
Miután mindkét ruhadarab sikeresen a földön landolt, ajkaimmal lejjebb haladtam és nyakát kezdtem kényeztetni, Ő pedig végig simított a hátamon, amitől kirázott a hideg, de nem hagytam abba.
Kicsatoltam az övét és lehúztam róla a nadrágot, majd én is megszabadultam az enyémtől s újra megcsókoltam puha ajkait.
Kezemmel végigsimítottam a testén, Ő pedig teljesen magára húzott, majd belecsókolt a kulcscsontomba és lábát a derekam köré fonta. Lassan hatoltam belé; mire kéjes nyögés hagyta el ajkait. Szerettem nézni az arcát, mikor örömöt szerzek neki, mert akkor én is boldog voltam.
Ahogy rám nézett, a szemeiben ugyanazt a vágyat láttam, mint amit én tápláltam iránta, és azt a szerelmet, amit eddig még sosem éreztem.
Minden egyes mozdulatomnál felsóhajtott és, ahogy egyre közelebb kerültünk a gyönyörűséghez, úgy kapkodtunk levegő után.
Újra és újra megcsókoltam, Ő pedig a vállamba mélyesztette a körmét, de nem éreztem fájdalmat csak határtalan boldogságot, amit Jennyvel élhettem át.
Mikor átléptük a gyönyör kapuját, megfeszült a testem, majd szerelmemre zuhantam és mélyeket sóhajtottam, miközben átölelt s a hajamat simogatta.
Még jobban akartam őt, mint eddig és azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat, mert féltem vele közölni a családom titkát.
Eszembe jutott, amit apám mondott az irodájában.
- Fiam, itt van az idő, hogy közöld vele a titkunkat, bár én úgy érzem, hogy még nincs felkészülve rá, de más választásunk nem maradt – mondta.
- Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet.
- Láttam a szemében a sok megválaszolatlan kérdést.
- Nem lehetne pár nap múlva közölni vele? – kérdeztem. – Most Alice-t kell megnyugtatni és nem bírná ki, ha Jennyt is elveszítené, mert az egyik legjobb barátnője.
- De, lehet és ezt jó ötletnek tartom – bólintott apám, majd mindketten visszaindultunk a húgom szobájába.

- Min gondolkozol? – tudakolta szerelmem. Felemeltem a fejem és ránéztem, miközben még mindig a hajammal játszott.
- Rajtad – mondtam a féligazságot, elvégre rá is gondoltam.
- És velem kapcsolatba, min? – simított végig egyik kezével az arcomon.
- Hogy vagy nekem – mondtam, majd megcsókoltam.

***


(Jenny szemszöge)


Már két hónap telt el, de Alice állapota nem változott; csak Jasper szobájában ült és meredt maga elé.
Vásárolni sem akart elmenni, pedig mindent megpróbáltunk Rosalie-val, de semmi hatása nem volt.
Néha-néha olyat hallottam a többiektől, hogy: „Még mindig nem ment el vadászni.” Ezt nem értettem, de nem akartam faggatni róla Edwardot, mert folyton ideges volt valami miatt. Úgy gondoltam, hogy rám mérges, de azt mondta, hogy nem.
Többször belekezdett abba a valamibe, amit mindig megzavart valamelyik családtagja.

Persze bepótoltuk a lemaradásunkat, így meg tudtuk írni a dolgozatot, amit az érkezésünk után egy héttel írtunk.

Néha úgy éreztem, un engem Edward, de Jasper mindig megnyugtatott, hogy csak beképzelem az egészet, mert nagyon szeret. Visszaemlékeztem a testnevelés órai szavaira, mikor elmondta, a testvére féltékeny rá, mert azt hitte, hogy akar tőlem valamit, én pedig bolond voltam, hisz nem vettem észre a jeleket. Ha belegondoltam, sokat segített nekem, mert megelőzött egy nagy veszekedést aznap.

A szobámban hasaltunk az ágyon, Edward pedig segített a matematikában. Nem tudtam, hogy tudja ennyi hiányzás után is az anyagot, mikor senki sem magyarázta el neki rendesen.
Csak néztem Őt, ahogy egymás után oldja meg a feladatokat, nekem pedig minden egyes képlet akár a kínai írásjelek.
Rám nézett, majd megszólalt.
- Valami baj van? – tudakolta.
- Hogy csinálod?
- Mit? – kérdezett vissza.
- Hogy érted meg magyarázás nélkül a matekot? – ültem fel, majd ránéztem.
- Nem tudom. Olyan mintha mindig is tudtam volna; csak meglátom a képletet és írom.
- Szóval, már kis korodban is matekzseni voltál – húzódtak mosolyra ajkaim.
- Nem, nem voltam az – ült fel mellém mosolyogva -, inkább a játszótéren futkostam meg homokoztam.
- Aranyos lehettél – mondtam, Ő pedig felnevetett.
- Gonosz voltam, nem aranyos – nézett rám.
- Miért, mit csináltál?
- Mindig elvettem a másik gyerek játékát, és összeromboltam a homokvárát.
- Tényleg rossz voltál. A kis gyerek helyében visszaadtam volna. Ha az enyémet túrnád szét, akkor azt nem úsznád meg az biztos – néztem rá gonoszul.
- Nem hiszem – vigyorgott.
- Nem? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem.
- Na, várj csak! – döntöttem le az ágyra, majd csiklandozni kezdtem, de nem volt csikis. – Ez nem lehet! – hitetlenkedtem.
- Dehogyisnem – fordított a hátamra, majd felém kerekedett -, és te az vagy? – húzta gonosz vigyorra ajkait - amiket abban a pillanatban megkívántam -, és most Ő kezdett egy csikizni, én pedig majd’ megfulladtam a sok nevetéstől.
- Hagyd abba! – szóltam rá, miközben még mindig röhögtem.
- Nem – kuncogott.
- Kérlek, mindjárt megfulladok – mondtam, Ő pedig leszállt rólam, közben egyfolytában csak nevettem. – Ez gonosz húzás volt részedről; majdnem megfulladtam – kapkodtam levegő után.
- Ne haragudj rám! – nézett ártatlanul.
- Nem hatsz meg – fontam össze a karom a mellem előtt.
- Bocsáss meg, kérlek – mosolygott, miközben a nyakamhoz hajolt és apró csókokkal halmozta el, amitől kedvem lett volna letámadni, de nem hagytam magam.
- Nem fog bejönni – szóltam határozottan. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. – Csak egy valamivel tudsz kiengesztelni.
- És mi lenne az? – kérdezte.
- Ha lemegyünk, La Pushra. – Elhúzódott, majd rám nézett.
- Nem mehetünk le.
- Miért nem? Bella lement, akkor mi miért ne mehetnénk le? – kérdeztem.
- Mert… Mert én nem léphetem át a határt.
- Miféle határt?
- Semmi. A lényeg, hogy nem mehetek veled, de egyedül nem engedlek el.
- Mi?
- Jobb ötletem van. Vagy velem, vagy sehová sem mész.
- Nem vagy az apám, Edward Cullen! – szóltam mérgesen.
- Akkor sem engedlek el egyedül és a témát lezárom! – állt fel az ágyról, én pedig követem őt. Elé álltam, mire meglepetten nézett le rám, majd lelöktem az ágyamra és ráültem.
- Nem mész sehová addig, amíg meg nem beszéltük ezt a dolgot! – mondtam határozottan. - Ha te nem jössz velem, akkor majd megyek egyedül vagy valaki mással, de nem fogod megtiltani, hogy lemenjek a partra.
- Nem hagyom, hogy nélkülem menj le oda!
- Akkor velem kell, hogy gyere. – Lehunyta a szemét és, mikor újra kinyitotta, megszólalt.
- Rendben, lemegyünk – egyezett bele.
- Tényleg? – kérdeztem.
- Igen.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – öleltem át.
- De csak azért, mert szeretlek – mondta, mire eltartottam magamtól és ránéztem.
- Miért? Ha nem szeretnél, akkor még a ceruzámat sem vennéd fel a földről?
- Ceruza? Hogy jön ide a ceruzád? – tudakolta.
- Csak úgy mondtam. Nos, akkor mikor megyünk?
- Amikor csak akarod.
- Holnap, suli után megfelel? – kérdeztem.
- Persze – mondta, de ezt már mosolyogva, majd felkönyökölt, így majdnem egymáshoz értek ajkaink. Az illata elkábított és szabályosan szédülni kezdtem, de meg is akartam csókolni, bár elgondolkoztam rajta, hogy megérdemli-e. Úgy döntöttem, hogy nem, de nem érdekelt. Beletúrtam a hajába, majd ajkaira tapadtam, s megállás nélkül csókoltam, majd a szabad kezemmel átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz.
- Hogy milyen kis semmiségeken tudunk összeveszni – szakította meg a csókunkat.
- Igen, semmiségeken – mondtam, és újra megcsókoltam, majd nyakát kezdtem kényeztetni, Ő pedig derekam köré fonta karjait s magához szorított. Visszafektettem az ágyra, és megfogtam a pólója alját s felfelé kezdtem húzni, majd az enyémtől is megszabadultam…

*


Másnap suli után megtartotta a szavát és tényleg lementünk La Pushra. Hétágra sütött a nap, így nem volt olyan hideg és örültem, hogy jó idő van.
Úgy láttam, Edward valami miatt aggódik, de nem tudtam, hogy mi lehet az oka, bár lehet, csak én képzeltem be az egészet.

Egyenletes tempóban haladtunk az úton, de nem szólalt meg egyikünk sem, mert mindketten belemerültünk a gondolatainkba.
Néha-néha Edwardra néztem, aki mereven bámulta az utat és párszor átlépte a megengedett sebességet, de mikor észrevette, lassított.
Biztos, hogy rám volt mérges, de nem említette. Kezdtem úgy érezni, hogy önző módon ráerőltettem ezt az egészet. Szégyelltem magam.
Kinéztem az ablakon és figyeltem a fákat, amik mellett elsuhantunk. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy forduljon vissza, mégse tettem, csak szótlanul ültem mellette.

Hamarosan félre állt és leállította a motort, pedig még nem érkezhettünk meg, vagy igen?
Kérdőn néztem Edwardra, aki kiszállt a kocsiból, majd azt megkerülve ajtót nyitott nekem és kisegített belőle.
- Gyere – mondta, majd megfogta a kezemet, és maga után húzott.
Nem mertem megszólalni, így inkább arra ügyeltem, nehogy hasra essek a fák kiálló gyökereiben.
Ahogy beljebb haladtunk az erdőben, úgy kezdtem érezni, hogy van valami ebben az erdőben.
Pár méterre tőlem egy bokor megmozdult, majd még egyszer, de ekkor már sokkal közelebbről hallottam a zajt.
- Te is hallottad? – kérdeztem Edwardtól.
- Nem – nézett körül, majd hirtelen megtorpant, én pedig majdnem beléütköztem.
- Most miért álltál meg?
- Mert itt a határ – mondta, majd előre lépett egyet. – Te maradj itt! – utasított, én pedig bólintottam. Elengedte a kezemet, és tovább ment, majd megállt s várt. Pár másodperc múlva két izmos fiú lépett ki az egyik bokor mögül és megállt egy méterrel Edward előtt. Aki elől állt, annak rövid fekete haja és barna szeme volt, legalábbis onnan, ahol én voltam úgy tűnt. Az Ő balján szintén egy rövid, sötét hajú srác állt, de neki már fekete volt a szeme.
- Mit szeretnél? – kérdezte, aki elől állt.
- Engedélyt kérni, hogy átléphessem a határt – felelte Edward, mire a fekete szemű srác felhorkantott.
- Miért? – kérdezte a barna szemű, miután gyilkos pillantást vetett a mellette álló srácra. Erre nem tudott válaszolni, így kénytelen voltam előbújni és megmutatni magam.
- Miattam – szólaltam meg, miközben Edward mellé sétáltam. – Megszerettem volna nézni a rezervátumotokat, de Edward azt mondta, hogy nem mehetek nélküle. Mivel – állítása szerint – nem lépheti át a… határotokat – néztem szerelmemre, aki bólintott, én pedig folytattam -, így úgy gondoltuk, megkérdezünk titeket, hogy szabad-e?
- Értem – mondta. Talán a főnök lehetett vagy valami hasonló, mert olyan volt a kisugárzása. Határozott, megfontolt és parancsoló. Igazi vezéregyéniség. – Egyébként Sam Uley vagyok, Ő pedig Paul – mutatta be magukat.
- Jenny Smith – fogadtam el a felém nyújtott kezét, majd mindkettejükkel kezet ráztam. A fekete szemű fiúra néztem, aki folyamatosan engem bámult, aztán a társához fordult. Próbáltam kivenni, hogy mit mondhatnak egymásnak, de csak annyit értettem belőle, hogy, „Edward, Cullen”, ”Tudod, hogy egy Cullen sem lépheti át a határt.” Ezek szerint ismerik Őt – gondoltam.
Miután megbeszélték a dolgot, felénk fordultak, majd megszólalt Sam.
- Tudja? – kérdezte Edwardtól.
- Még nem – felelte, én pedig semmit sem értettem. Mit kellene tudnom?
- Értem. Mindketten átjöhettek – hozta meg a döntést, mi pedig átléptük azt a bizonyos határt. Nem értettem, hogy miért kell ez a felhajtás, de úgy gondoltam, hogy ezt nem most kell megbeszélnem Edwarddal.
- Köszönjük – mosolyodtam el, majd követtük őket a rezervátumba.


Edward egész úton feszült volt, ez nem tetszett nekem és már bántam, hogy szóltam neki, miszerint leszeretnék jönni La Puhra. Inkább megkértem volna Bellát, hogy jöjjön el velem, mert már én éreztem kínosan magam.

Mikor kiértünk az erdőből, három félmeztelen srác fordult felénk, majd mindannyian elénk jöttek. Mindegyikőjük sötét hajjal rendelkezett és egytől-egyig izmosak voltak.
Kérdőn néztek Samre, aki semmit sem mondott, csak haladt tovább, mi pedig követtük.
Később megálltunk egy kisebb faház előtt, majd felénk fordult.
- Jenny, igaz?
- Igen – feleltem.
- Nos, Jenny, te még nem jártál itt és gondolom szeretnél kicsit körbe nézni. Paul és Embry majd körbevezetnek Téged, másképp én tenném meg, de nekem még sok munkám van. Sajnálom.
- Semmi baj – mosolyogtam. Bólintott, majd bement a házba, Paul és Embry pedig körbevezettek La Pushon.

Az egész rezervátumot bejártuk és nagyon sok kedves emberrel találkoztunk, köztük Billy Blackkel is.
Felajánlotta, hogyha kedvem van, bármikor lejöhetek és mesél pár régi történet, de Edward… Rá másképp nézett. Bizalmatlanságot láttam a szemében, mikor Edwardra nézett, de nem szólt semmit sem érte.
Épp a partot szerette volna megmutatni nekünk a két fiú, mikor egy ismerős hang szólított meg bennünket.
- Jenny, Edward! – sétált hozzánk Bella, majd mindkettőnket átölelt. – Hát ti? – kérdezte mosolyogva.
- Épp La Push-t térképezzük fel – mondtam.
- Értem. Most hová mentek?
- A partra – szólalt meg Embry.
- Én is mehetek? – tudakolta Bella.
- Persze – mosolyodtam el, majd mindannyian elindultunk.

Bella csak egy ideig jött velünk, majd csatlakozott Paulékhoz, mi Edwarddal pedig követtük őket.
Még mindig feszült volt és erről én tehettem, így megpróbálkoztam a beszélgetéssel.
- Sajnálom – szólaltam meg úgy, hogy csak Ő hallja.
- Mit?
- Hogy elráncigáltalak, mikor nem akartál idejönni.
- Szeretném, ha boldog lennél – felelte.
- Hogy legyek boldog, ha te nem vagy az? – kérdeztem, és felnéztem rá, Ő pedig le rám.
- Jenny, vigyázz! – kiáltott Bella. Felé fordultam, de ekkor Paul és Embry felkaptak és egyenesen a tenger felé kezdtek futni velem, én pedig egyfolytában sikoltoztam.
Beledobtak a vízbe, mire teljesen elmerültem, majd felfele kezdtem úszni. Csurom vizesen jöttem ki a vízből, miközben a srácok folyamatosan nevettek, kivéve Edwardot.
- Nem volt melegem – mosolyodtam el. Lehet látták rajtam, hogy valami bánt, és így akartak felvidítani engem.
- De jól áll a vizes póló – mondta Paul.
- Nyugi, engem is beledobtak a vízbe egyik nap – jött mellém Bella. – Gyere, adok száraz ruhát – fogta meg a kezem, majd egy ház felé kezdett húzni.

***


Még este is ott voltunk és úgy tűnt, hogy Edward kezdett feloldódni, mert már koránt sem volt olyan feszült, mint eddig. Sokat beszélgetett a srácokkal, ami megnyugtatott.
Úgy éreztem, mintha figyelnének, és akárhányszor megfordultam, Paul fekete szemeivel találtam szembe magam. Nem értettem, miért néz ennyire, éjfekete szemei pedig rabul ejtették az enyémeket, de néha olyan volt, mintha már találkoztunk volna.
Egy kis friss levegőt szerettem volna szívni, így kimentem a verandára és leültem a lépcsőre.
Kellemes idő volt. A szél időnként belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem és élveztem, ahogy a lágy szellő cirógatja az arcomat.
- Szia! – Kinyitottam a szemem és Pault láttam az ajtófélfának dőlve.
- Szia! – mosolyodtam el.
- Szabad? – tudakolta.
- Persze. – Elindult felém, majd helyet foglalt mellettem.
- Hogy tetszik, La Push?
- Nagyon szép hely. Köszönöm az idegenvezetést.
- Szívesen. Ha akarsz, bármikor lejöhetsz, mi szeretettel várunk – mosolygott.
- Köszönöm. – Ezután nem nagyon beszéltünk, de hirtelen eszembe jutott valami.
- Paul, milyen határról beszéltettek délután? Nem igazán értettem.
- A barátod nem mesélte?
- Nem.
- Akkor sajnálom, de nem mondhatom el.
- Miért?
- Mert titok. Ha Edward megosztja veled ezt a titkot, akkor majd beszélgetünk erről, rendben?
- Rendben.  - Megint nem tudtam kideríteni semmit. Végig futtattam rajta a szemem, és láttam, hogy egy cipőn és halásznadrágon kívül más nem volt rajta. - Te nem fázol? – kérdeztem. Semmi nem takarta kidolgozott mellkasát, de ő még libabőrös sem volt, pedig már lehűlt a levegő, én pedig kezdtem kicsit fázni
- Nem. Miért, te igen?
- Picit.
- Gyere ide – tárta szét a karját, én pedig kérdőn néztem rá. – Nekem melegem van, szerintem segíthetünk egymás gondján – mosolygott. Kis hezitálás után se akartam, de hirtelen átkarolta a vállam és magához húzott. Nem értettem, miért ilyen közvetlen velem. Kellemes meleg volt a teste, de egy idő után már forróvá vált.
- Nem vagy te lázas? – tudakoltam.
- Nem, de mondtam, hogy melegem van.
- Valóban – értettem vele egyet. Ekkor nyílt a hátunk mögött az ajtó, és Edward lépett ki rajta, de abban a pillanatban megtorpant. Azonnal elhúzódtam Paultól, majd Edward felé fordultam egész testemmel. Döbbenten nézett ránk, én pedig éreztem, hogy meg kell magyaráznom neki a helyzetet.
- Ez nem az, aminek látszik – mondtam.
- Nem, tényleg nem az! – mondta, miközben Pault bámulta szúrós szemekkel.
- Elköszönök a többiektől – mondtam, majd bementem a házba. Elég kínos volt a szituáció, és sajnos nem igazán hihet az ember ilyenkor a másiknak. Lehet én is, így reagáltam volna, vagy rosszabbul, de ő mindig annyira tudta tartani magát ilyen helyzetekben...
- Jenny, gyere, ülj le közénk! – nevetett Bella.
- Nem, köszönöm. Nekünk most már mennünk kell, csak köszönni jöttem.
- Ó, értem - mondta és a mosoly eltűnt az arcáról, de láttam, megérti.
- Köszönöm a vendéglátást – mosolyodtam el.
- Nincs mit. Ha van kedved, nyugodtan gyere bármikor – ajánlotta Sam.
- Rendben, köszönöm.
- Biztos nem maradsz még? – kérdezte a Bella mellett ülő fiú. Hogy is hívják? Pedig Bella mondta a nevét - gondolkoztam. - Jacob! - jutott az eszembe.
- Biztos, de most már tényleg megyek.
- Elviszlek benneteket a határhoz – mondta Sam, miközben felállt az asztaltól.
- Köszönjük. Sziasztok!
- Szia! – köszöntek el kórusban. Barátnőm felállt, majd megöleltük egymást, utána pedig elhagytam a házat.
Edward és Paul még mindig ugyanott álltak, mint amikor bementem a többiekhez, így kénytelen voltam megérinteni Edwardot, hogy rám figyeljen. Eközben Sam is kijött a házból.
- Gyere, menjünk – mondtam, majd megfogtam a kezét és magam után húztam.
- Remélem, még látjuk egymást – köszönt el tőlem Paul, mire csak bólintottam.

**


A hazafele úton egyikünk sem szólalt meg, csak akkor, mikor megérkeztünk a házhoz. Edward leállította a motort, de semelyikünk sem mozdult meg.
Tudtam, hogy megbántottam és, hogy azt hiszi, valami volt köztünk Paullal, de ez nem igaz.
- Sajnálom – szólaltam meg végül, de nem reagált rá. – Hidd el, hogy nem történt semmi köztem és Paul között, csupán beszélgettünk.
- Beszélgetettek – bólogatott. – Akkor miért voltál a karjaiban?
- Nem tudom...Mert kicsit hideg volt, az Ő teste pedig… forró, mintha lázas lett volna, fura volt – mondtam. Lehet, hogy beteg lett - gondoltam. Nem szólt semmit, csak kiszállt, majd kinyitotta nekem az ajtót és kisegített a kocsiból. Elkísért a bejáratig, majd szembefordult velem.
- Most haragszol rám, igaz?
- Nem.
- Akkor nem így viselkednél. Tudod, hogy csak téged szeretlek, és sosem csalnálak meg.
- Tudom. – Nem tudta, és egyet kellett vele értenem, hisz nekem se esett volna jól, ha ilyet látok. Bántott, hogy ilyen velem, így inkább csak egy rövid csókot adtam ajkaira és gyorsan be akartam menni a házba, nehogy meglássa, hogy csordul ki az első könnycseppem. Persze, én voltam a hibás, ezt egy percig sem tagadtam; ostobaságot műveltem. Hirtelen megállított, de én nem néztem rá. Felemelte a fejem, majd ajkát az enyémekre tapasztotta, és szenvedélyesen megcsókolt. Magamhoz húztam, Ő pedig átkarolta a derekamat és magához vont.

Nem tudom, meddig csókolhattuk egymást, de azt akartam, hogy éjszára maradjon velem, ne menjen haza.
Hirtelen megszakította a csókot, majd elmosolyodott és magához ölelt.
- Nem haragszom rád, mert tudom, hogy sosem csalnál meg – nézett a szemembe, én pedig bólintottam. - Ez nem rád irányult. Nem mondott igazat, ebben biztos voltam, hisz rám is haragudott, de jóvá kellett tennem. - Jó éjszakát! – köszönt el, majd egy csókot nyomott ajkaimra és távozott, én pedig felmentem a szobámba s lefeküdtem aludni.

***


Egy hét telt el a La Push-i látogatásunk óta és megbeszéltük ezt a „féltékenykedést”, ami teljesen alaptalan volt a részéről. Természetesen bocsánatot kértem tőle, hogy ilyen félreérthető helyzet alakult ki köztem és Paul közt.

Alice… Ő még mindig szomorú volt és, mikor megláttam, majd’ megszakadt a szívem érte, mert nem ezt érdemelte. Ő olyan kedves, aranyos és segítőkész; egy igazi tündér.

Épp Edward szobájában voltam, mikor Rosalie rontott be az ajtón, majd ragadott kézen és ráncigált le a földszintre.
- Mi történt Rosalie? – kérdeztem.
- Alice – csak ennyit mondott, majd hirtelen megtorpant.
- Megint eltűnt?
- Igen, de hagyott üzenetet, de az hová lett? Az előbb még itt volt az asztalon.
- Ezt keresed? – jött ki a konyhából Edward, kezében a levéllel.
- Mi áll benne? – tudakoltam.
- Látomásom támadt, de ne aggódjatok, visszajövök – olvasta fel szerelmem az üzenetet.
- Ennyit írt? – kérdeztem döbbenten.
- Igen.
- Még hogy ne aggódjunk érte – szólt Rosalie karba font kezekkel.
- Ha azt mondta, hogy visszajön, én hiszek neki – sétáltam a kanapéhoz, majd leültem rá. – Szerintem várjuk meg.
- És, ha megint a Volturi után ment?
- Nem hiszem. Van egy olyan érzésem, hogy Jasperrel kapcsolatos, különben nem szólt volna, hogy elmegy.
- Igazad lehet – jött mellém Edward, majd helyet foglalt mellettem és összekulcsolta a kezeinket. – Akkor várjunk.


Esme egyfolytában az órát bámulta, Edward gondolkodott, Carlisle, felesége mellett ült és fogta a kezét, míg Emmett és Rosalie mellettem ültek a kanapén - bár Em valami sportújságot olvasott -, én pedig őket néztem. Mindannyian vártuk a pillanatot, hogy Alice betoppanjon az ajtón, de nem jött. Még két óra múlva sem jelent meg, én pedig kezdtem már aggódni, mikor hirtelen lenyugodtam.
- Megjöttek – szólaltam meg hirtelen.
- Honnan tudod? – kérdezte Emmett.
- Teljesen megnyugodtam.
- Miért, eddig ideges voltál?
- Részben, de most… semmi aggodalom, semmi idegesség. – Amint kimondtam az utolsó szót, Alice lépett be az ajtón, mögötte pedig Jaspert pillantottuk meg.
- Jasper! – termett mellette hirtelen Esme, én pedig ledermedve ültem a kanapén.


"*- Az 1. rész egyik fejezetéből.

2010. március 26., péntek

Újabb Díj!




Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1.) Köszönöm szépen Katka&Ellának :) http://cutefanfiction.blogspot.com/

2.) Kipipálva

3.) 7 dolog magamról:

- Szeretek zenét hallgatni és írni:)
- Imádok olvasni
- Szeretek hülyülni a barátnőimmel :)
- Horoszkópom: Mérleg
- Kedvenc könyvem a Twilight Sagán kívül, Richelle Mead - Vámpírakadémia sorozata, amit imádok olvasni:)
- Egyszer szeretnék majd találkozni Robbal, és szeretnék majd vele összebarátkozni [nem kell rosszra gondolni:)]
- Minden kókuszos édességet szeretek :D

4.)

Delirium

Nilla

Zsófi

Ritush

Cinti

Holdfény


Twilight Girl


5.) Már megyek is:)


Még egyszer köszönöm Nektek:)
Puszi

U.I.: A részt hamarosan befejezem, és felrakom:) Lehet, hogy már vasárnap este fent lesz:)

2010. március 23., kedd

Hamár a Youtube nem engedi!

Sziasztok!

Hoztam nektek még egy videót, amit szintén én csináltam, de ez már Edward&Bella videó.
Hétvégén megpróbáltam felrakni, de nem engedi a youtube, viszont indavideón igen.
Nos, "elhoztam" Nektek:)
Remélem szántok rá egy kis időt és megkukkantjátok:) És véleményezitek is. Vagy ide, vagy oda a videóhoz:)

Puszi

És a videó:
http://www.indavideo.hu/video/New_Moon_-_Bella_and_Edward

39. fejezet - Jasper



Nem húzom tovább az idegeket. Meghoztam az új részt, bár már egy ideje kész voltam vele, de még nem jött meg a javítás így előre is bocsánatot kérek a hibáimért.
De úgymond a "Bétámnak" nincs is ideje, de nem hibáztatom, örülök, hogy egyáltalán szán rá időt, hogy kijavítja és ezért nagyon hálás vagyok neki(L):)

Köszönöm az előző fejezethez a kommentárokat, remélem tetszik majd a rész és megörvendeztettek pár komival:D
puszi

U.I. Itt láthattok egy videót, amit Alice-ről és Jasperről készítettem:D
Remélem teszik majd:)



A családomra néztem és mindenki ugyanolyan meglepetten bámult Jazzre, mint én, nekem pedig ekkor vált világossá, hogy mire válaszolt szerelmem.
- Nem! – fogtam meg a karját, mikor el akart indulni.
- Alice…
- Nem hagyhatsz itt! – mondtam kétségbeesve.
- Alice…
- Nem Jasper, nem engedem, hogy elmenj, mert engem akar, nem pedig téged!
- Alice, így kell lennie. Szükségük van Rád, nélküled nem fogják visszakapni az emlékezetüket – suttogta az utolsó mondatát, hogy csak én hallhassam.
- Jasper.
- Bocsáss meg, Kedvesem – ölelt magához, én pedig viszonoztam.
- Nem hagyom, hogy elmenj – szorítottam magamhoz.
- Alice, nincs más megoldás. Bízz bennem, tudom, hogy mit csinálok – mormogta, miközben állam alá tette a kezét, hogy a szemembe nézhessen.
- Jasper, indulnunk kell! – szólalt meg Aro.
- Máris megyek – szólt, majd a többiek felé fordult, én pedig magam elé meredtem.
Nem voltam képes felfogni, hogy elmegy… hogy itt hagy. Esme állt mellettem és Ő is megpróbálta maradásra bírni, de nem ment neki, én pedig láttam, hogy kezd magába fordulni. Megint elveszíti egy fiát, mint mikor Edward elhagyott minket, miután szakított Bellával.
Miért nem láttam a döntését? – kérdeztem magamtól. – Lehet, hogy a bátyám és a barátnőm jövője miatt?
Egész testemben remegtem. Mi van, ha bántják? Az biztos, hogy megint ember vérrel fog táplálkozni… Épp kezdte megszokni Bella vérének illatát, most pedig minden erőfeszítése kárba fog veszni, és ez az én hibám. Még nincs késő… azt hiszem… Ha azt mondom Aronak, hogy velük megyek, akkor Jasper itt maradhat, remélem - gondoltam.
Ekkor megéreztem arcomon a kezét, én pedig rá néztem. Aranyszín szeméből áradt a szomorúság, a szerelem, és számtalanszor kért bocsánatot a tekintetével.
Lehajolt és hosszan megcsókolt, én pedig olyan erősen szorítottam magamhoz, hogyha ember lenne, akkor már összetörtem volna.
- Hiányozni fogsz – suttogta, miután elváltak egymástól ajkaink.
- Te is nekem – majd megcsókoltam.
- Most már tényleg mennünk kell; köszönjük a vendéglátást, barátom – fordult Aro Carlisle felé. Apám csak biccentett, és biztos voltam benne, hogy próbálja magát összeszedni. Most jól jött volna Edward képessége, akkor meg tudtam volna akadályozni ezt az egészet – gondoltam.
- Ég veled! – búcsúzott el végleg Jasper, majd egy rövid csók után, Casius mellett termett.
Apám nem kísérte ki őket, csak állt egy helyben Esme mellett és velem együtt azt a helyet bámulták, ahol Jasper távozott.
Pár perce állhattunk ott teljesen ledermedve, mikor összeestem és arcomat a kezeimbe temettem. Ekkor tudatosult bennem, hogy, aki világot jelenti nekem, elment… örökre, én pedig nem tettem ez ellen semmit sem.
Ha tudnék sírni, akkor egész nap, megállás nélkül azt tettem volna.
- Alice – tette vállamra a kezét apám, én pedig felnéztem rá. Szomorúság csillogott a szemében, ahogy mindenkiében és erről egyedül én tehetek.
- Én voltam a hibás.
- Nem, senki sem hibás a történtekért, mert Jasper maga döntött így.
- Azt mondta, hogy itt kell maradnom, mert nélkülem nem kapják vissza az emlékeiket, de nélküle nem… nem működök. Mintha, Ő lenne a nap, én pedig a virág… a virág, ami napfény nélkül nem tud élni – hajtottam le a fejem. Elém guggolt Esme, majd átölelt, én pedig viszonoztam.

Jasper szobájában feküdtem az ágyon és a közös képünket bámultam, amin mérhetetlenül boldogok voltunk… De most… most egy cseppet sem vagyunk azok.


Napok teltek el és még mindig ugyanolyan körülmények között voltam, mint aznap, mikor itt hagyott. A családom próbált kizökkenteni a jelenlegi állapotomból, de nem ment.
Rosalie el akart vinni vásárolni, hátha jobb lesz tőle a kedvem, de ezt nem hagytam; itthon akartam lenni.
Emmett viccmeséléssel próbálkozott, de nem sikerült felvidítania, mivel Ő sem volt annyira vidám, mint aminek mutatta magát. Esme ugyanolyan állapotban volt, mint én, Carlisle-nak nem áll meg az élet, hisz neki mindennap be kellett mennie dolgozni.
Jenny és Edward… hát… nagyon boldogok és egyik nap eldöntöttem; most az egyszer megengedem Rosalie-nak, hogy bejöjjön a szobába.
Amint átlépte a küszöböt, felé nyújtottam a mobilom, ő pedig kérdő tekintettel meredt rám.
- Hívd fel Edwardékat, hogy hazajöhetnek, utána, kérlek, hagyj egyedül – suttogtam, bár úgyis hallotta. Kiviharzott a szobából, majd tárcsázta a bátyám számát… a többit nem hallottam, mert elkalandozott a figyelmem.


Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de, hogy Rosalie befejezte a telefonálást, az biztos, mert a mobilom az éjjeliszekrényen hevert.

***


Nagyon hiányzott Jasper és úgy éreztem megőrülök, ha nem megyek el érte, de tisztában voltam vele, hogyha elmegyek a Volturihoz, akkor én ott maradok, ám Ő visszajöhet Forksba.

Bármelyik pillanatban megérkezhetnek Jennyék – gondoltam, én pedig még mindig szerelmem szobájában voltam.
Emmett ment el értük, mert én képtelen lettem volna kilépni ebből a szobából.

Bár halhatatlan vagyok, mégis ekkor úgy éreztem belehalok a fájdalomba. Nélküle én mit sem érek, mert Ő számomra az éltető energia.
Az volt életem legszebb napja, mikor rátaláltam Jasperre, én pedig tudtam, hogy Ő kell nekem, senki más. Most pedig elvesztettem Őt és ez az egész az én hibám, mert ha elfogadom Aro ajánlatát, akkor még most is itt lenne nem ott…


Hallottam, ahogy bevágódott lent a kocsiajtó, bár láttam, hogy körülbelül mikorra érnek a házhoz, mégis csak abban a pillanatban jutott el a tudatomig.
Mikor beléptek a házba, beszélgetni kezdtek.
- Hol vannak Alice-ék? – kérdezte barátnőm.
- Alice, a szobájában van – felelt Emmett, aki nagyon rosszul hitte.
Napokkal később most szólaltam meg először.
- Rosalie, küldd fel hozzám Jennyt – mondtam. Tudtam, hogy hallotta, így nem erőltettem meg magam.
- Jenny, Alice beszélni szeretne veled – szólalt meg Rosalie.



(Jenny szemszöge)

Amint megérkeztünk Seattle-be, megpillantottuk Emmettet, aki most nem mosolygott úgy, mint eddig. Nem stimmelt nekem valami. Emmett nem ilyen volt, és ezt Edward is észrevette, de úgy tűnt, hogy előttem nem akarják ezt megbeszélni.
Em olyan gyorsan vezetett, hogy attól tartottam, kirepülök a kocsiból, így szorosan Edwardhoz bújtam.
Hirtelen vágott be elénk egy kocsi, mire Emmett fékezett - én pedig előre repültem volna, ha szerelmem nem fog meg – közben nagyot káromkodott.
Aggódva néztem fel Edwardra, aki csak magához ölelt, és a hátamat kezdte simogatni.
Sosem láttam még ilyennek, és megrémített a viselkedése. A mindig mosolygós Emmettből egy szomorú, és – talán – mérges Em lett.
Görcsösen szorongattam Edward kabátját, és kérdőn néztem rá.
- Emmett, megijeszted Jennyt – mondta. A szólított hátra nézett a visszapillantó tükrön keresztül, majd megszólalt.
- Sajnálom – megbánó fejet vágott, de még mindig nem lassított.
- Semmi baj.
Végig gondoltam. Megkérdezhetném, hogy miért ilyen - mondtam magamban, majd megszólaltam.
- Mi a baj, Emmett? Mi történt? – kérdeztem.
- Majd mindent elmondok, ha hazaértünk – szólt, majd tövig nyomta a gázt, én pedig kezdtem rosszul lenni.



Mikor megérkeztünk a Cullen házhoz, szédelegve szálltam ki a kocsiból és, ha a srácok nem kapnak el, biztos, hogy összeesek.
- Jól vagy? – tudakolta Edward.
- Persze, csak kicsit megszédültem – mondtam. Egyik kezével a kezemet, a másikkal pedig a bőröndömet fogta meg, és bementünk a házba, míg Emmett Edward holmiját hozta be.
Amint beléptünk a házba, meglepetten meredtünk a nappaliban lévőkre.
Carlisle és Esme a kanapén ültek, de ő olyan arccal nézett, mintha meghalt volna valakije, de ahogy jobban megnéztem a többieket is láttam, hogy mindenki ilyen állapotban volt. Rosalie, Emmett, Carlisle is, de valakik hiányoztak.
- Hol vannak Alice-ék? – kérdeztem Emmettet.
- Alice, a szobájában van – mondta, majd szerelme mellé sétált, és átölelte.
- Mi folyik itt? – tudakoltam suttogva Edwardtól.
- Nem tudom – ráncolta össze a szemöldökét.
- Jenny, Alice beszélni szeretne veled – szólalt meg Rosalie. Bólintottam, majd Edward kezét elengedve felmentem barátnőm szobájába.

Mikor felértem, bekopogtam. Bentről nem hallottam semmit sem, így lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót.
Senki sem volt bent.
Talán nem is ebben a szobában van? - kérdeztem magamtól. Gondoltam egyet, és elindultam Jasper szobájához, majd mikor odaértem, lenyomtam a kilincset és benyitottam.
Alice az ágyon ült, és egy képet szorongatott a kezében. Rosszabb állapotban volt, mint a többiek a földszinten.
Közelebb mentem hozzá, és leültem mellé, majd a képre néztem, amit barátnőm is folyamatosan bámult.
Alice és Jasper volt rajta. Nagyon szép kép volt, hisz mindketten mosolyogtak és boldogok voltak. Jazz hátulról ölelte át Alice-t, miközben fejét barátnőm vállára hajtotta, akinek a keze, szerelme karján pihent. Gyönyörű párt alkottak, illettek egymáshoz.
Ekkor jutott eszembe, hogy Jaspert nem látom sehol sem. Egyből tudtam, hogy mi a baj. Jasper elment, de azt nem tudtam, hogy, miért?
Megfogtam barátnőm kezét, majd finoman megszorítottam. Rám emelte tekintetét és megláttam aranybarna szemeit, amik most fájdalommal voltak tele. Láttam rajta, hogy sírna, ha tudna, de egyszerűen nem megy neki, ám belül elviselhetetlenül fájt neki.
- Jenny… Elment... Jasper elment… Elvitték – suttogta, közben egész testében remegett. Átöleltem, Ő pedig viszonozta.
- Sajnálom, annyira sajnálom, Alice – szóltam, és szorosabban ölelt. – Minden rendben lesz, vissza fog jönni.
- Nem – húzódott el, és megrázta a fejét. – Nem. Ha egyszer csatlakozol hozzájuk, nincs visszaút – hajtotta le a fejét, majd ismét a közös képüket nézte.
- Azt hiszem, most szeretnél egy kicsit egyedül lenni - felálltam, de Ő a kezem után kapott.
- Nem! Maradj velem, kérlek. – Bólintottam, majd visszaültem mellé.


Egy kis idő múlva megszólalt, és elmesélte mi történt, amíg nem voltunk itthon, majd azt is megosztotta velem, milyen nehezen viseli Jasper távollétét. Nem tud élni nélküle.
Ezen elgondolkoztam.
Mi lenne velem, ha Edward menne el, és itt hagyna engem?
Elképzeltem a helyzetet, és a gyomrom összeugrott már a puszta gondolattól is. Alig kaptam levegőt, ezért gyorsan elhessegettem ezt a belső képet, és minden figyelmemet Alice-re fordítottam.


(Edward szemszöge)


Megvártam, míg Jenny felmegy az emeletre, majd a többiek felé fordultam. Nem értettem, hogy miért ilyen mindenki.
- Mi történt? – kérdeztem, majd közelebb mentem hozzájuk.
- A Volturi – szólalt meg elsőnek apám. Kérdő tekintettel meredtem rájuk, majd meghallottam édesanyám fájdalmas hangját.
- Elvitték – suttogta.
- Alice teljesen magába fordult, még sosem láttuk ilyennek – mondta Emmett. Ekkor minden világossá vált.
- Jaspert elvitték? – kérdeztem, mire a többiektől csak egy bólintást kaptam válaszul. – Miért?
- Jasper felajánlotta, hogy elmegy Alice helyett – mondta Esme.
- Nem értem.
- Aro azért jött, hogy magával vigye Alice-t, mivel a jövőbe lát, és sokat segíthetne nekik, de Jazz azt mondta, inkább Ő megy helyette – szólt Emmett.
- Most már értem. Mikor mentek el?
- Öt napja – felelte apám.
- Carlisle, olyan rossz így látni Alice-t. Senkivel sem beszél, és napok óta ki sem jött Jasper szobájából – bújt édesapám karjaiba.
- Engem felhívott, hogy hazajöhetünk.
- Az én voltam – szólt Rosalie, én pedig rá kaptam a tekintetemet. – Egyik nap bementem hozzá, és felém nyújtotta a telefonját, majd csak annyit mondott, hogy hívjalak fel titeket, aztán menjek ki, mert egyedül szeretne maradni. Mivel akkor keltél fel, és a telefon kijelzőjén Alice nevét láttad, biztos azt hitted, hogy Ő hív.
- Így már érhető – bólogattam. – Semmi esély rá, hogy visszajön Jasper? – tudakoltam.
- Nem hiszem. A Volturi nem nagyon engedi el a számukra hasznos vámpírokat – sóhajtott apám, én pedig leültem melléjük.


Most mit fogunk csinálni? Folytatnunk kell a szokásos életünket, bár tudom, hogy nem fogja elfelejteni Jaspert, mégis meg kell próbálnunk elterelni a figyelmét – gondoltam.
Ekkor Jenny rohant le a lépcsőn, mire mindenki egy emberként fordult felé.
- Alice… Alice eltűnt – szólt aggodalmas hangon.
- Tessék? Ezt, hogy érted? – kérdezte Emmett.
- Csak egy pillanatra mentem ki a szobából és, mikor visszaértem, már sehol sem volt. Eltűnt – mondta.
- Emmett, Rosalie, ti menjetek és keressétek meg! Valószínűleg Volterrába tart, hogy visszahozza Jaspert – szólt Carlisle, majd felkísérte az emeletre Esmét. Láttam, hogy Jenny semmit sem ért, így odamentem hozzá, és átöleltem.
- Miről beszélnek? Alice, hogy ment ki a szobából? Mondd el Edward, kérlek; már semmit sem értek.
- Egyszer meg kell, hogy tudja – mondta Rosalie, mikor elhaladt mellettünk.
- Mit? – kérdezte Jenny.
- Gyere – fogtam meg a kezét, és felvittem a szobámba, majd leültettem az ágyra.
- Most maradj itt, rendben? – mondtam, mire csak bólintott, én pedig egy csókot nyomtam ajkaira és távoztam a szobából.
Gyors léptekkel haladtam Carlisle irodája felé, majd a kopogás után benyitottam hozzá, épp az asztalánál foglalatoskodott.
- Carlisle, nem tudom, hogy mi tévő legyek – álltam meg az asztala előtt, ő pedig felnézett rám.
- Nem értelek.
- Most el kellene mondanom Jennyinek, hogy Ti valójában mik is vagytok. Alice eltűnése miatt kérdezősködött és nem tudom, mit válaszoljak neki.
- Amíg Alice-t vissza nem hozzák a többiek, addig ne szólj rólunk neki – javasolta.
- Rendben. Szerinted Rosalie-ék vissza tudják hozni? – kérdeztem.
- Nem tudom, de én is utánuk megyek… talán. Megpróbálom nem eldönteni, így van esélyünk „elkapnunk” őt. Nem szeretek ilyen módszerekhez folyamodni, de nem akarom elveszíteni a lányomat, ahogy a fiamat sem, ám ez megtörtént én pedig semmit sem tettem ellene – hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy fáj neki így látnia Alice-t, és hogy Jasperért nem tett semmit, az még jobban elkeseríti őt.
- Most menj! Jennyvel kell lenned, nekem még van pár elintézni valóm – mondta, majd folytatta a pakolást, én pedig visszamentem a szobámba.


(Jenny szemszöge)

Miután magamra hagyott Edward, gondolkodni kezdtem Alice-en.
Nem értettem, hogyan tűnhetett el a szobából olyan gyorsan, ráadásul úgy, hogy még szinte egy métert sem haladtam el az ajtó előtt.
Feltápászkodtam az ágyról és az ablak elé álltam, majd kinéztem rajta. Ekkor egy árny suhant el az ablak alatt és, mintha annak a valaminek szőke haja lett volna.
Elléptem az ablaktól és addig-addig hátráltam, amíg az ágyra nem huppantam, közben pedig szaporán vettem a levegőt. Teljesen összezavarodtam, s úgy tűnik, már hallucinálok is.
- Mi volt ez? – kérdeztem magamtól és eszembe jutott, hogy egyszer már megesett ez velem. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és Edward lépett be rajta, majd elindult felém s helyet foglalt mellettem.
- Mi a baj? – kérdezte, aggódó tekintetemet látva.
- Semmi.
- Biztos? – fordította maga felé a fejem, és mélyen a szemeimbe nézett.
- Igen, csak még mindig Alice-en jár az eszem - sóhajtottam. - Hova tűnhetett?
- Sajnálom – hajtotta le a fejét.
- Mit? – tudakoltam.
- Semmit, ne foglalkozz vele, csak úgy mondtam. – Mivel úgy láttam rajta, hogy nem akar róla beszélni – én pedig nem szerettem volna veszekedni vele – így inkább semmit sem kérdeztem.
- Nem vagy éhes? – tudakolta.
- Egy kicsit.
- Akkor gyere – fogta meg a kezem, majd felhúzott az ágyról és lementünk a földszintre.
- Mit szeretnél enni? – kérdezte Edward, miközben félig-meddig a hűtőben volt.
- Amit te – feleltem, mire felegyenesedett és rám nézett.
- Kukoricapelyhet akarsz enni? – húzta fel az egyik szemöldökét, amit megmosolyogtam.
- Ha azt eszel, akkor, igen.
- Rendben. – Késő volt már kukoricapelyhet enni, de nekem megfelelt.
Edward kivett a szekrényből két kistálkát, megtöltötte őket a pehellyel és a hűtőből elővett tejjel leöntötte azt, majd miután „jó étvágyat” kívántunk egymásnak, enni kezdtünk.


Nem hagyott nyugodni Alice hirtelen eltűnésének oka, de beláttam, hogy Edwardból nem fogom kihúzni, így inkább hagytam.

Esme maradt csak itthon, de ő teljesen magába zárkózott. Először Japer majd Alice.
Ekkor eszembe jutott a Volturi.
- Edward, nem mondták, hogy mi történt az alatt a pár nap alatt, amíg itt volt a Volturi?
- Nem. Csak annyit mondtak, hogy Alice helyett Jasper ment el velük.
- Alice helyett? Nem értem.
- Nem bírok tovább titkolózni előtted – állt fel mellőlem, mivel az ágyon ültünk.
- Miről van szó?
- A Volturi, Alice képessége miatt jött, Jasper pedig elment helyette, így Ő itt maradhatott.
- Miért akarták Alice képességét?
- Mert sokat segíthetne nekik.
- És Jasper?
- Nem tudom, azt nem mondták, csak annyit, hogy elment velük.
- Ez így olyan zavaros – túrtam a hajamba.
- Tudom, épp ezért nem húzhatom tovább ezt az egészet – ült le mellém Edward.
- Mit?
- Jenny, már rég el kellett volna mondanom valamit.

Amint látjátok megint új dizi van. Ez a 2., még van ezen kívül kettő és majd indítom a szavazást, hogy melyik legyen a dizájn. Persze csak miután az összeset láttátok. Ha egyik sem tetszik Nektek, akkor marad a régi, ami volt:)

Köszönöm Mindenkinek a Díjat, akitől kaptam:D Puszillak Titeket, ahogy minden drága olvasómat:)
Puszi

2010. március 21., vasárnap

Diamond Blogger!



0. Megköszönöd akitől kaptad, és belinkeled :D
1. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
2. Értesíted őket az ajándékról =)
3. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
4. Pár mondatban bemutatkozol a nagy világnak =)

Köszönöm szépen Ninci!:)
http://www.tuni-stories.blogspot.com/


Azért szeretek másoknak írni, mert...

szeretem a visszajelzésekben azt olvasni, hogy igenis tetszik nekik az, amit írok és ez boldoggá tesz, hogy örömöt szerzek, valahányszor friss részt hozok nekik:)

Bemutatkoznék[bár már megtörtént:)]:

Nevem: Hegedűs Ágnes (Gicus, Ági)
Korom: 16
Lakhelyem: Nyíregyháza
Születési helyem: Nyíregyháza

- Szeretek írni, olvasni, zenét hallgatni, beszélgetni a barátnőimmel és hülyülni. :P
- Nem szeretek kíváncsiskodni, de nem tudok elleni mit tenni :S
- Szeretnék színésznő lenni, de mintha ez kezdene eltávolodni tőlem és inkább az írás felé hajlok, ami szintén jó. Azt hiszem.


Nekik küldöm :D (L)

1. Nilla

http://millicentalston.blogspot.com/
http://valoszinutlen.blogspot.com/

2. Zsúú

http://warofthedarkangel.blogspot.com/

3. Holdfény

http://trigenillasmiracle.blogol.hu/

4. Cinti

http://cassieharrison.freeblog.hu/

5. Delirium

http://delirium-2.blogspot.com/

6. Candy

http://robpattinsonfiction.blogspot.com/

7. Kacey

http://cullenesafeherfarkas.blogspot.com/

8. Ritush

http://egyalomvolt.blogspot.com/

9. Twilight Girl

http://ketkulonbozovilag.blogspot.com/

10.Somegirl

http://weloveyourpattz.blogspot.com/

Blogger Díj!




Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat

1) Elfogadtam
2) Megtörtént
3) Ez is megtörtént
4)

1. Nilla

http://millicentalston.blogspot.com/
http://valoszinutlen.blogspot.com/

2. Zsúú

http://warofthedarkangel.blogspot.com/

3. Holdfény

http://trigenillasmiracle.blogol.hu/

4. Cinti

http://cassieharrison.freeblog.hu/

5. Delirium

http://delirium-2.blogspot.com/

6. Candy

http://robpattinsonfiction.blogspot.com/


5)

Név: Hegedűs Ágnes
Becenév: Ági, Gicus
Lakhely, születési hely: Magyarország
Magasság: 155 cm
Névnap: január 21.
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: 3
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: angol
Gyűjtemény: könyv, zene, film
Cipőméret: 37
Iskola: Sipkay Barna Kereskedelmi Szakközép Iskola
Osztály: Elsős
Kedvenc tantárgyak: angol, tesi, MISM, Informatika
Hobbi: írás, olvasás, zenehallgatás
Zsebpénz: nem publikus
Kívánság: Sok van :P
Álom: Hogy legyek valaki, aki sokra viszi :)
Szerencseszám: Minden páros szám
Szeretne találkozni: Robert Pattinsonnal (valaki tudja, hogy miért, de nem kell rosszra gondolni :P), és az olvasóimmal személyesen:)
Háziállatok: nincs, de szeretnék majd egy kutyust :)

6)

Ritush - tól és Evenyntől kaptam március 21-én.

2010. március 18., csütörtök

2010. március 16., kedd

38. fejezet - A Volturi




Megkésve, de megérkezett a rész:) Köszönöm, hogy ilyen türelmesek voltatok, ezért van egy jó hírem:)
Mivel később jött a javítás, így elkezdtem írni a 39. fejezetet is, amivel hamarosan(remélhetőleg) elkészülök és javítás után fel is rakom:)
Az 1. résznek a 2. fejezete is készen van már és lehetőleg még ma felteszem, de a harmadik fejire várni kellesz majd:)
Köszönöm mindenkinek a kommentárt, a levelet pedig Cintinek és Grétinek:)
Remélem tetszik majd és kapok érte pár kommentárt:)
Nem húzom tovább az időt! Jó olvasást!:D
puszi



(Alice szemszöge)

Kikísértem Őket a reptérre. Fél tizenegykor indult a gépük, én pedig szerettem volna még egyszer elbúcsúzni tőlük.
- Vigyázzatok magatokra – mondtam, miközben átöleltem őket.
- Rendben, és ti is – szólt Edward.
- Igyekszünk – erőltettem magamra egy műmosolyt.
- Minden jól fog alakulni, hidd el – próbált nyugtatni bátyám, de nem sikerült neki.
- Remélem is. Na, de menjetek, mert lekésitek a járatot – mondtam, majd még utoljára átöleltem mindkettőjüket, és elköszöntünk egymástól, aztán felszállak a repülőre.


Beültem a Volvóba, és hazafelé vettem az irányt, miközben a látomásomon gondolkoztam.
Ha megérkezik a Volturi és itt találja Edwardot, akkor meg is ölheti, mert sokat tud rólunk. Aztán ott van a képességem.
Aro csak azért jön ide, hogy meggyőzzön, csatlakozzak hozzájuk, de nem fogom hagyni, hogy befolyásoljon. Azt már nem.


Nagyon hamar hazaértem, és egyből felmentem Edward szobájába, majd elkezdtem egy kicsit átalakítani.
- Alice, mit csinálsz? – jött be a helyiségbe Jazz.
- Kicsit átalakítom a szobát – feleltem.
- Miért, ha szabad megtudnom?
- Hogy úgy nézzen ki, mintha laknának a szobában, és ki fogok szellőztetni, mindent. Megjegyzem, hogy az egész házra ráférne egy kis "levegő" változás, hogy a Volturi ne érezze az ember szagot - mondtam.
- Már értem. Akkor én… - mutatott kifele, majd megfordult, és kiment a szobából, hogy kinyissa mindenütt az ablakokat.



Féltem. Ha valami balul sül el, akkor lehet, hogy ez a bátyámék életébe is kerülhet, amit nem akarok.
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom nem figyelni a jövőjüket, és Aro elől is elrejtem a gondolataimat, ami nem hiszem, hogy sikerül, de... egy próbát megér.


Hogy milyen rendetlen Edward – morgolódtam magamban, mikor látomásom támadt.
Leszaladtam a földszintre, ahol mindenki lent volt, Carlisle pedig épp akkor lépett be a házba.
Pánik ülhetett ki az arcomra, mivel Jasper aggódva sietett mellém.
- Mi a baj Alice? – kérdezte.
- Jönnek – csak ennyit mondtam.
- Tessék? Nem azt mondtad, hogy két-három nap múlva érkeznek? – szólt Rosalie.
- De. Csakhogy megváltoztatták a döntésüket, és körülbelül hat órára ideérnek – mondtam. Most valahogy részletesebben láttam mindent a látomásomban.
- Ez biztos? – sétált mellém nevelőapám.
- Igen, teljesen. Mikor tévedtem utoljára?
- Igazad van – bólintott. – Akkor mindenki készüljön fel a vendégeink fogadására.


Felrohantam a szobámba, és mindent eltüntettem, aminek csak köze lehetett Jennyhez vagy Edwardhoz.
Elővettem egy kartondobozt a szekrényem mélyéről – ez arra az estre van, ha hirtelen el kellene költöznünk -, és mindent belepakoltam. Képeket, kisebb tárgyakat és a jegygyűrűjüket.
Igen a jegygyűrű. Nem tudtuk, hogy hogyan lehetséges ez, de megmaradt ez a kis tárgy.
Mikor Edwardék elvesztették az emlékeiket, mi visszakerültünk a házba, ki-ki a saját szobájába. Amikor körbenéztem a helyiségben, megpillantottam a gyűrűket az ágyamon egy dobozkában.
Nem tudtam, miért hagyták meg ezt az ékes bizonyítékot arra, hogy Ők jegyesek, de nem is számított igazán. Volt mikor úgy gondoltam, hogy egyszer megmutatom Nekik és talán eszükbe jut minden, de akkor meghallottam egy hangot a fejemben.
Nem! Maguktól kell emlékezniük, különben elveszíted a testvéredet. Újra - mondta a hang, én pedig hallgattam rá.
Más tervet eszeltem ki, hogy összehozzam őket, és lám, sikerült is, csakhogy még mindig nem emlékeznek.
Sajnos, pedig milyen jó lenne már esküvőt szervezni – elmélkedtem.
A gyűrűket a doboz legaljára raktam, majd tovább pakolásztam.


Miután végeztem a szobám összerámolásával, Edward szobája következett.
Vittem magammal egy kartondobozt és ott is minden lényeges „emberi” dolgot összepakoltam, de rá kellett jönnöm, hogy nem elég egy papírdoboz, olyan sok holmija van a bátyámnak.


Már az ötödik doboz végénél jártam, mikor Jasper lépett be a szobába.
- Mindent kiszellőztettünk és elpakoltuk Edward cuccait – mondta.
- Rendben. Remélem minden jól fog alakulni – zártam le a doboz tetejét, majd szerelmem felé fordultam.
- Nyugodj meg, nem fognak tudomást szerezni róluk – sétált felém, majd megfogta a kezemet és lágy csókot lehelt rá. Teljesen ellazultam, és a korábbi feszültségemnek nyoma veszett, mintha nem is létezett volna.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – öleltem át - , nélküled mihez kezdenék? – mosolyogtam. Nem mondott semmit, csak közelebb hajolt hozzám és megcsókolt…


Edward ágyán feküdtünk és ezalatt a négy-öt óra alatt többször szerettük egymást, mint egy éjjel.
Mondjuk mostanában nem volt túl sok időnk egymásra, amit nagyon röstellek. Erről én tehetek, mert annyira lekötött, hogy összehozzam újra a barátnőmet és a bátyámat, hogy észre sem vettem, mennyire elhanyagoltam Jaspert.
Ekkor látomásom támadt.
- Alice, mit látsz? – kérdezte szerelmem.
- Megálltak.
- Tessék? Hol vannak most? – tett elém egy papírt és egy tollat - amit Edward asztalában talált -, én pedig lerajzoltam.
Seattle-től nem messze egy erdőben voltak, ahol több cserkész kis gyerek táborozott, és épp rá akart támadni az egyik Volturi tag, mikor vége lett a látomásomnak.
- Itt vannak? – kérdezte Jasper.
- Igen – néztem le a papírlapra -, és attól tartok, hogy az a kis gyerek nem élte túl a találkozást – hajtottam le a fejem, szerelmem pedig átölelt. Sosem szerettem az olyan látomásaimat, amikben emberek halnak meg, én pedig semmit sem tehetek azért, hogy megmentsem őket, hiába is sietek a segítségükre.
- Mikor érnek ide? – kérdezte kicsivel később.
- Még két óra van az érkezésükig – feleltem. – Nézzük meg, hogy mit csinálnak a többiek – mondtam, és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira, majd kimásztam az ágyból, s magamra kapkodtam a ruháimat,amik a szoba egyes részeiben hevertek szerte-szét. Mikor megfordultam, Jasper már felöltözve állt előttem és készen állt, hogy fogadjuk a Volturit.


Már csak egy perc volt, hogy betoppanjanak a vendégeink, én pedig az őrületbe kergettem Jaspert.
- Sajnálom – kértem bocsánatot.
- Semmi baj – mosolygott kedvesen, de tudtam, hogy ez csak egy álca.
Ekkor kopogtattak a bejárati ajtón. Carlisle engedte be őket, és amint Aro megpillantotta régen látott barátját, boldog mosoly terült el az arcán.
- Carlisle! - tárta szét ölelésre a karját. - De régen találkoztunk - veregették meg egymás hátát, ahogy a férfiak ilyenkor szokták.
- Valóban rég volt Aro – mosolygott nevelőapám, majd eltartotta magától.
- Semmit sem változtál – nevetett fel a Volturi egyik fővezére.
- Ahogy te sem barátom – mondta, majd felénk fordult. – Gyertek beljebb – mutatott apám a nappalira, majd az a néhány vámpír belépett a házba.
Aro után jött be Caius, a hosszú szőke, Marcus a barna, vállig érő hajú vámpír, majd őket követték az ikrek; Jane és Alec. Utánuk következett nagydarab Felix, majd Demetri is beljebb jött.
- Heidit hol hagytátok? – tudakolta Carlisle, de tudtam, hogy csak figyelmességből kérdezte.
- Ő most nem tartott velünk, talán majd legközelebb – mosolygott Aro. – Olyan régen láttalak titeket – nézett végig rajtunk csillogó szemekkel. Megszorítottam Jasper kezét, aki hüvelykujjával kezdte simogatni a kézfejemet, közben nyugalommal árasztott el.
- Egyébként, mi járatban? – kérdezte Carlisle.
- Látogatóba jöttünk – nézett rám, és közben azt tervezgette, hogy ha egyedül leszek, beszélni fog velem.
- Alice, drágaságom – állt elém Aro, majd megfogta a kezem. Tudtam, hogy olvas bennem. – Mi újság veled? Látom találtál magadnak férjet – nézett a mellettem álldogáló Jasperre.
- Igen, máskülönben, semmi újdonság sincs, Aro – szólaltam meg.
- Körbe vezetlek titeket – termett mellettünk Carlisle, majd mutatta az irányt egyik kezével.


Mindenki "választott" magának egy Volturi tagot és azt vezette körbe a házban. Nem bíztunk bennük.
Mi Jasperrel Jane-t és Alecet „kísértük”, Esme és Carlisle Arót, Casiust és Marcust, míg Emmett és Rosalie Felixet és Demetrit – bár utóbbiak szorosan apám nyomában voltak, mivel Ő kísérte a fő Volturi tagokat.
Az igazat megvallva, féltem, hogy mi lesz, ha megérzik Edward szagát a szobájában, vagy valami olyat találnak, ami az övé.
Próbáltam természetesnek tűnni és, ha Jasper nem lett volna mellettem, nem is tudtam palástolni az érzelmeimet. Folyamatosan nyugtató hullámokat küldött felém, amiért hálás is voltam.

Mikor senki sem volt a közelemben, írtam Edwardéknak egy üzenetet, miszerint hamarabb ért ide a Volturi.
Ekkor kopogtak az ajtómon.
- Szabad! – szóltam ki, mikor a zsebembe süllyesztettem a telefonomat. Kinyílt az ajtó és Aro lépett be rajta.
- Szervusz Alice! – köszöntött, én pedig biccentettem felé. Semmit sem láttam vele kapcsolatban, mármint, hogy nem volt látomásom arról, miről is akar velem beszélni, bár sejtettem, hogy miért jött hozzám. – Beszélhetnék veled? – tudakolta.
- Persze, foglalj helyet – mutattam az ágyra, majd mikor leült én is helyet foglaltam vele szemben egy széken.
- Gondolom tudod, hogy miért jöttünk ide, hisz láthattad a döntésünket – kezdett bele -, de hallgass végig, kérlek. – Bólintottam.
- Alice, nagy segítség lennél számunkra és örülnénk neki, ha csatlakoznál hozzánk. A te képességed áldás. Látod az eljövendőt, ami nagy hasznunkra válna, sokat segítenél vele.
- Köszönöm az ajánlatod Aro, de nem fogadhatom el. Nem akarok elszakadni a családomtól, remélem megérted. Rajtam kívül sok más tag van a Volturinál, akiknek hasznosabb képessége van, mint nekem.
- Értem, de ha megváltozna a döntésed… Mi még itt leszünk pár napig – mondta, majd felállt és elhagyta a szobám.

***


Másnap Marcus próbált meggyőzni, hogy jó helyem lenne náluk, de én finoman visszautasítottam őt is.
Még aznap láttam Arót Jasperrel beszélgetni és biztosra vettem; rá akarta venni, hogy győzzön meg az átállásomról. Én úgy tekintettem a Volturira, mint a Sötétoldalra. Nem akartam Anakin lenni a Star Warsból, inkább maradok padavan.
Az éveim során nagyon sokszor láttam már a részeit és meg is untam.


A következő nap Casius próbálkozott, de neki sem sikerült. Nem értik meg, hogy nem akarok csatlakozni hozzájuk.
Mikor elküldtem Edwardéknak az üzenetet, hogy itt van a Volturi, utána volt egy látomásom, miszerint elutaznak Magyarországra. Szerencsére Aro nem érintett meg azóta, így ez titokban maradt.

***


Napok teltek el, nekem pedig újabb látomásom támadt.
Jenny és Edward Londonba repültek, persze azt is láttam, mikor barátnőm fel akart hívni, de én kikapcsoltam a telefonom, mert nem akartam, hogy lebukjunk.

Pár órával később ismét látomásom támadt. Most Jenny határozott el valamit, aminek örültem.
Végre megteszik – gondoltam, mert amint bátyám is eldöntötte, hogy mit akar, a látomásom kikerekedett.
- Alice – lépett be a szobámba Jasper. – Gyere, indulnak – mondta, én pedig mellé szökkentem, majd megfogtam a kezét és lementünk a földszintre.
- Köszönjük a látogatásotokat – ölelte meg Arót Carlisle.
- Mi köszönjük, hogy fogadtatok minket.
Mindegyik családtagomtól elköszönt Aro, majd mikor én következtem, elmosolyodott.
- Alice, kár, hogy nem csatlakozol hozzánk, de ha eldöntötted, akkor nem is erőltetem – mosolygott, majd Jasperre nézett. Valami nem stimmelt, mert nem úgy ismertem Arót, mint aki annyiban hagyna egy ilyen dolgot.
- Jasper, nekünk indulnunk kell – mondta Aro, majd Marcusék mellé lépett.
- Igen.

2010. március 13., szombat

Köszönet!

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, AKI SZAVAZOTT RÁM SZANDI PÁLYÁZATÁN.
A BARÁTNŐIMNEK IS KÖSZÖNÖM. IMÁDLAK TITEKET CSAJOK, EGYTŐL-EGYIG♥

KÖSZÖNÖM, HOGY OLVASTOK ENGEM ÉS, HOGY A KÉSÉS ELLENÉRE ELOLVASSÁTOK A RÉSZEKET. KÖSZÖNÖM A TÜRELMETEKET. IGYEKSZEM A RÉSSZEL.:)

AKI SZÁNT IDŐT AZ 1. RÉSZ JAVÍTOTT VÁLTOZATÁNAK ELOLVASÁSRA, ANNAK HÁLÁS VAGYOK, AZOKNAK MEG VÉGKÉPP, AKIK KOMMENTELIK IS.
SZERETLEK TITEKET CSAJOK!♥:D

PUSZILLAK TITEKET


U.I.: HAMAROSAN A KATONÁSBÓL FRISS! SAJNÁLOM, HOGY MÁR EGY HÓNAPJA NEM HOZTAM BELŐLE ÚJ RÉSZT :(

2010. március 12., péntek

Ezt lefelejtettem

Itt a cím: http://gicus15.blogspot.com
Bár oldalt megtaláljátok:)

ÚJ HÍR!

Sziasztok!

Sajnálom, sajnálom, sajnálom és sajnálom. Bocsi, hogy ennyit késik a rész, de eléggé bonyolult lesz a rész, és talán még unalmas is és béna is. Viszont igyekszem vele:)

Amint a cím is mutatja Új Hírem van számotokra.
A történetem első részéről lenne szó.
Mint már írtam is, a blog szerkesztés alatt áll/állt.
Hogy miért szövegelek az 1. részről, mikor már lezárult? A válasz egyszerű.
ÚJRA KEZDTEM!
Most felmerül a kérdés, hogy "Miért kezdte újra ez a hülye liba?" Mert elolvastam az egészet, és rájöttem, hogy egy csomó marhaságot írtam össze. Nézzük egy példát: A neon fényes esetet:S Nem egy eredeti ötlet. Meg ott egy labda. Most őszintén, kit kéne tőle mindenáron megvédeni? Engem is százszor pofon talált már labda, mégsem jött senki a megmentésemre. Meg minden olyan gyorsan történt. Pl: Jenny túl hamar rájött a dolgokra:S Hogy Edwardék vámpírok, stb. Változtatok rajta:)
Nos, de térjünk a lényegre.
Átjavítottam AZ EGÉSZET!
Nagyon sokat javítottam, és hozzá is tettem, plusz elvettem pár dolgot.
Hosszabbak is lesznek a fejezetek.
És pluszba olvashattok majd olyan részeket[főleg itt az elején(3.,4.,5, fejezet)] amit még nem olvastatok eddig.
Ne lepődjetek majd meg, ha nem úgy történnek a dolgok, mint ahogy elsőnek megírtam.:) Persze lesznek olyanok is benne, amit már olvashattatok ezelőtt.
Remélem, elolvassátok őket és komiztok is hozzá, esetleg levélben küldtök hozzászólást.
De most leszögezem. Mivel lesznek benne olyan fejik, amik még nem voltak az előzőben, így nem lesznek olyan gyakran frissítve, de addig is - úgymond - adok olvasni valót, amíg el nem készülök a részekkel:)
Remélem elolvassátok és írtok hozzá komit.
Hogy melyik tetszett jobban, meg ehhez hasonlók:)
Előre is köszönöm:)
Puszillak Titeket!♥

U.I.Igyekszem a résszel:)

2010. március 9., kedd

Sziasztok!

Egy bejelentésem van!
Egy ideig nem lehet majd elérni a (Cullens) A lehetetlen is lehetséges c. blogomat, mert szerkesztés alatt áll.
Hogy miért? Majd kiderül... idővel:)

Friss rész, nem tudom, hogy mikor lesz, de haladok vele:)
Puszi.

U.I.:Péntekig még lehet szavazni:)

2010. március 6., szombat

Sziasztok!

Jelentkeztem egy pályázatra:D
Kukkantsátok meg, ha érdekel:D
http://eletemazalmom.blogspot.com/
Majdnem teljesen lent vagyok:) Ha tetszik, szavazzatok.:)
puszi

2010. március 2., kedd

37. fejezet – Edward rémálma


Bár dupla részt szerettem volna hozni, de már annyian írtátok, hogy várjátok a következő fejezetet, így úgy döntöttem, hogy felrakom a 37. fejit.
Sajnálom, de tényleg. Tudom, hogy sokat késik a rész.:S
Köszönöm a sok kommentárt lányok. Nagyon jól esik:)
Remélem ez is fog tetszeni:)
Puszi


Másnap reggel a napsugaraira keltem. Felültem az ágyban és körülnéztem a szobában, de sehol sem láttam Edwardot.
Vajon hol lehet? – kérdeztem magamtól. Ekkor nyílt az ajtó, és Ő lépett be a helyiségbe, kezében egy tálcával, amin egy szál vörös rózsa díszelgett a reggelim mellett.
Amint meglátott, elmosolyodott és elindult felém, majd az ölembe tette a tálcát.
- Jó reggelt! – köszöntött, majd egy csókot nyomott ajkaimra.
- Neked is – mosolyogtam. Lenéztem a tálcára. Két palacsinta, egy pohár narancslé, evőeszközök, és egy kis öntet volt az étkemen.
- Mikor keltél? – kérdeztem kicsivel később.
- Hét órakor.
- Most mennyi az idő? – tudakoltam, Ő pedig megnézte az éjjeliszekrényen heverő telefonján az időt.
- Fél tíz.
- Hívott már Alice, vagy még mindig nem veszi fel a telefont?
- Semmi hír nincs felőlük, de majd hívnak, ha hazamehetünk – feküdt le az ágyra.
- Értem. – Majd tovább ettem.


Miután megettem a reggelim, félre tettem, és Edwardra néztem, akinek csukva voltak a szemei. Megsimogattam az arcát, mire elmosolyodott és megfogta a kezem, majd ajkaihoz emelte, s lágy csókot lehelt rá, de nem nyitotta ki a szemét.
Lefeküdtem mellé, miközben nyakig magamra húztam a takarót és felé fordultam, majd Őt kezdtem nézni.
- Edward, mesélsz a Volturiról? – kérdeztem félénken, mert nem voltam benne biztos, hogy válaszolni fog. Kinyitotta a szemét és rám nézett. Bevallom, féltem a reakciójától, de muszáj volt feltennem ezt a kérdést.
- Miért akarsz tudni róluk? – kérdezte.
- Nem tudom. Tudod, mostanában sokat foglalkoztat ez a kérdés, és ott van még Alice. Még mindig nem jöttem rá, hogy miért ijedt meg ennyire – sütöttem le a szemem.
- Jenny – sóhajtott -, én nem szeretek előtted titkolózni, de ezt nem mondhatom el neked – fordította el a tekintetét.
- Miért nem? Ez valami titok, vagy micsoda? – kérdeztem.
- Igen, egy titok, amire szerintem még nem vagy felkészülve – mondta, majd felült az ágyban, és le akart szállni, de én nem hagytam. Egyik kezemmel megfogtam a karját, míg a másikkal a takarót szorítottam magamhoz, Ő pedig felém fordult.
- Ne menj el! Én nem akartam… én… - engedtem el, majd magam alá húztam a lábam és lehajtottam a fejem. Nem szerettem vele veszekedni, ráadásul megbántani. - Megértem, hogy nem mondhatod el, de remélem, ez idővel megváltozik – néztem fel rá, Ő pedig engem bámult. Felkeltem az ágyból és a fürdőbe vettem az irányt.


A zuhany alatt álltam és az előbbi beszélgetésünkre gondoltam. Gondolatban magamat szidtam, hogy, hogy lehetek ennyire idióta.
Mindent elrontottam. Ő reggelivel fogadott, én pedig tönkre tettem a reggelt a hülye kérdésemmel.
Bár nem civakodtunk, mégis úgy éreztem, hogy most fejeztünk be egy hangos veszekedést, ahol minden csúnya dolgot egymás fejéhez vágtunk.
Miután megszárítkoztam visszamentem a szobába egy szál törülközőbe, ahol már csak hűlt helyét láttam Edwardnak.
Tényleg ennyire megharagudott volna rám? – kérdeztem magamtól, majd az ablak elé álltam, és néztem az el-elsuhanó autókat a ház előtt.
Igazából azt figyeltem, mikor tűnik fel egy taxi, hogy elvigye Őt innen, engem pedig itt hagyjon.
Könnyek szöktek a szemeimbe a kép láttán, de erős maradtam, és mielőtt kicsordult volna az első könnycseppem, visszatartottam.
Annyira nem kaphattunk össze, hogy elmenjen. Ugye? Azt hiszem, túlreagálom - gondoltam.
Ekkor két kar fonódott a derekam köré és egy meleg testhez húzott, majd puha ajkak érintették meg a nyakam. Lehunytam a szemem és kezeimet az Övéire tettem, majd felé fordultam s gyönyörű zöld szemeibe néztem.
- Sajnálom – szólaltam meg. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét, és hátulról beletúrt a hajamba, mire egy halk sóhaj hagyta el a számat, majd ajkaimra tapadt s hevesen csókolni kezdtük egymást.
Nyaka köré fontam a karom, és szorosan magamhoz vontam, Edward pedig felkapott az ölébe s az ágy felé vette az irányt, majd lefektetett rá.
- Nem tudok Rád haragudni, és az az igazság, hogy nem is akarok. Ahhoz túlságosan is szeretlek - szakította meg a csókunkat.
- Én is szeretlek – simítottam végig arcán, majd közelebb hajoltam és megcsókoltam…




Lassan egy hete voltunk Londonban, és minden nap kimozdultunk a házból, hogy bejárjuk a várost. Este szerettem kimenni, mert olyankor gyönyörű volt a város. Mindenhová elráncigáltam Edwardot, aki mosolyogva követett. Minden zeg-zugát megmutatta a városnak, és mesélt arról az időről, mikor itt laktak.

Épp a konyhában voltam és készítettem az ebédet, Edward pedig még mindig aludt. Körülbelül nyolc óra tájékán keltem és vagy fél órán át néztem Edwardot, ahogy alszik. Pont elzártam a gázt a fazék alatt, mikor két kar fonódott a derekam köré, s szorosan magukhoz vontak, majd egy puha ajak megcsókolta a nyakamat.
- Jó reggelt! – köszöntött szerelmem.
- Neked is! – fordultam felé mosolyogva, majd megcsókoltam.
- Mi finomat készítettél? – kérdezte, közben a leveses edény felé kacsingatott. Férfiak - nevettem magamban.
- Ha azt mondom, hogy igazi magyaros ebédet főztem, akkor mit szólsz hozzá? – húztam fel a szemöldököm.
- Nekem megfelel – mosolygott. – Egyébként mi a neve? – tudakolta, majd felemelte a fedelet.
- Palócleves vagy, hogy kell kimondani, a másik pedig paprikás csirkepörkölt nokedlivel.
- És az finom?
- Igen – adtam egy csókot ajkaira.


Miután megterítettünk, kiszedtem a levest mindkettőnknek, majd leültünk az asztalhoz és neki láttam elfogyasztani az ebédünket.
- Hm, ez nagyon finom – dicsérte meg a főztömet Edward.
- Köszönöm.
- Jut eszembe, Alice hívott.
- Tényleg? Mikor? – kérdeztem.
- Miután felkeltem, és azt mondta, hogy három nap múlva hazamehetünk – mosolygott.
- Ez nagyszerű – mosolyodtam el.
- Igen, az.


Ebéd után elmosogattunk és elpakoltunk, majd felmentünk az emeletre, Edward szobájába.
- Sok helyen laktatok már? – kérdeztem kis idő múlva.
- Hát… igen, sok helyen.
- És mindegyik városban volt egy házatok?
- Igen.
- És azt, miután elköltöztetek, eladtátok? Bocsánat, tudom, kíváncsi vagyok – pirultam el.
- Ezért nem kell bocsánatot kérned – karolta át a derekam. – A kérdésedre a válaszom pedig: Nem, nem adtuk el, jól jön nyaralónak – mosolygott.
- Ebben van valami.
- Vannak képeink a házakról, ha érdekel.
- Persze, hogy érdekelnek – csillant fel a szemem. Felállt mellőlem, majd a szekrényéhez ment, és leemelt róla egy fényképalbumot, aztán visszaült mellém, s az ölembe rakta. Kinyitottam, és elkezdtem nézegetni a képeket.

Egytől-egyig gyönyörűek voltak a házak, és a helyiségek is, de egyen megakadt a szemem.
Hasonlított a Forksban levő házukra, csupán néhány dologban különböztek: nem az erdő közepére épült, és nem is háromszintes volt.
Egy másik házukban a konyha fogott meg, de nagyon. Fekete volt a bútorzat, a falak fehérek, a plafonon neoncsövek világították be a helyiséget. Látszólag egybe volt a nappalival, mivel a kép alján ott díszelgett egy fehér fotel vagy kanapé, ami nagyon kényelmesnek tűnt.
Pár képpel később egy házuk nappalija tetszett meg. A kandallóval szemben lett készítve a fotó. A kandalló felett egy plazma Tv helyezkedett el, ami mögött a fal szürkére lett festve, de a szoba összes többi fala fehér volt. A kanapék barnás-szürkés színűek voltak, és a helyiség közepén, egy fehér szőnyegen, két barna asztalt helyeztek el.
A következő is egy nappali volt, amiben a kanapék vajszínűek voltak, és a helyiség közepén egy üvegasztal helyezkedett el, s nagy ablakain a kilátás lenyűgöző lehetett.
- Nagyon szép házaitok vannak. Köszönöm, hogy megmutattad őket - mosolyodtam el.
- Szívesen – mosolygott Ő is, én pedig a kezébe adtam az albumot, amit vissza is rakott a helyére, majd leült mellém.
- Valami baj van? – kérdeztem pár perccel később.
- Nem, nincs, csak az elmúlt néhány hónapon gondolkodtam, és azon, hogy mik történtek ez alatt – kulcsolta össze a kezeinket.
- Sok minden történt az biztos – helyeseltem, és rámosolyogtam, Ő pedig viszonozta. Ráhajtottam vállára a fejem és közelebb bújtam hozzá.



(Edward szemszöge)


Hajnali egy körül sikerült elaludnunk, és én egy furcsa álomba csöppentem.

Jennyvel voltam egy réten és egymás kezét fogva ültünk egy nagy fa tövében valahol az erdőben. Az ölemben ült, hátát a mellkasomnak támasztotta és beszélgettünk.
- Hiányzik a családom – szólalt meg szerelmem.
- Megértelek, nem kellett volna ezt tennem veled, és nem lett volna szabad visszajönnöm, tönkretenni az életed - mondtam. Vámpír voltam, ahogy Jenny is, de nem tudom, hogy lettünk azok.
- Nem Edward, én nem erről beszélek – fordult felém -, hanem arról, hogy szeretném Őket meglátogatni, de így tíz évvel később… - hajtotta le a fejét -… észrevennék, hogy nem öregedtem egy napot sem. – Gyönyörű aranybarna szemeit rám emelte, majd beletúrt a hajamba.
- Én vagyok a hibás – fordítottam el a fejem.
- Nem kellett volna megemlítenem – állt fel az ölemből, majd néhány méterrel arrébb megtorpant és felém fordult. Hirtelen mellettem termett, majd maga felé fordította az arcomat és megcsókolt.
- Ne okold magad mindenért, kérlek. Mondtam is egy szóval, hogy nem akarok Veled lenni, vagy, hogy nem szeretek vámpír lenni? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem. – Akkor meg? – mosolygott, majd visszaült az ölembe, és hozzám bújt.

Hirtelen egy másik álomban találtam magam, egy teljesen más környezetben, de velem volt Jenny, és ismét emberek voltunk.
A szobájában feküdtünk az ágyban és épp vége volt egy filmnek. Felállt mellőlem és kikapcsolta a DVD- lejátszót, majd felém fordult.
- El kell mondanom valamit – szólaltam meg.
- Hallgatlak – ült le az ágy végébe.
- Most egy titokba foglak beavatni, úgy érzem, hogy itt az ideje, hogy megtudd.
- Mit? – kérdezte, de ekkor belépett Kriszta a szobába egy fegyverrel a kezében. Mindketten felpattantunk az ágyról.
- Ne mozduljatok! – kiáltott, miközben ránk szegezte a fegyvert, jobban szólva csak Jennyre.
- Kriszta, miért… miért van nálad az a fegyver? – kérdezte szerelmem.
- Szerintem már kitalálhattad.
- Meg… Meg akarsz ölni minket?
- Nem, csak téged – nevetett. – A pasid velem jön! – bökött felém a fejével.
- Nem megyek veled sehová sem! – indultam el felé, de hirtelen felém fordította a pisztolyát, én pedig megtorpantam.
- Ó, dehogyisnem, különben véletlenül golyót eresztek a barátnőd fejébe – mosolygott rám, majd újra Jennyre szegezte a fegyvert.
Végig kellett gondolnom a helyzetet.
Ha vele megyek, megmenthetem Jennyt, de ha itt maradok, megöli, nemcsak Őt, hanem engem is.
Meg kellett mentem Őt, így döntöttem.
- Rendben, de előbb el szeretnék tőle búcsúzni – mondtam. Nagyot sóhajtott, miközben forgatta a szemeit.
- Jó, búcsúzzatok, de ne legyen túl hosszú. – Odaléptem szerelmemhez, majd magamhoz öleltem.
- Ne csináld ezt, kérlek! – súgta a fülembe.
- Nem fogom hagyni, hogy bántson – suttogtam én is, majd finom eltoltam magamtól és megsimogattam az arcát. Közelebb hajoltam hozzá, majd megcsókoltam.
- Kitalálok valamit, ígérem – mondtam, hogy csak Ő hallja.
- Oké, most már elég legyen! Elhányom magam tőletek – szólt. Elengedtem Jennyt és Kriszta mellé álltam.
- Menj előttem! – utasított, én pedig engedelmeskedtem neki. Amint kiértem a szobából, becsapódott mögöttem az ajtó, megfordultam, de Kriszta nem volt ott. Egyből leesett, hogy mi történt, de már késő volt. Egy hangos dörrenéssel elsült a fegyver, majd pár másodperc múlva Ő jött ki a szobából.
- Mehetünk – vigyorgott. A háta mögé néztem, és megláttam szerelmem holtestét a földön.
- Ne! – ordítottam, majd be akartam menni a szobába, de Kriszta az utamat állta.
- Sajnálom Edward, de csak így lehetünk együtt – mondta, de én nem törődtem vele, félrelöktem az útból és berohantam Jennyhez, majd a karjaimba vettem Őt.
Ekkor meghallottam a rendőrök szirénáját, tudtam, hogy Alice szólt nekik. Oldalra fordítottam a fejem, és még láttam, ahogy Kriszta megpróbál elmenekülni, de a hangokból ítélve a földszinten elkapták a rendőrök.
Lenéztem Jennyre, majd magamhoz öleltem élettelen testét. Nem érdekelt, hogy véres leszek, csak az visszhangzott a fejemben, hogy: Meghalt.



Hirtelen felültem az ágyban, miközben úsztam az izzadságban és szaporán vettem a levegőt. Oldalra fordítottam a fejem és megnyugodtam, mikor megláttam szerelememet, aki békésen szunyókált mellettem. Átfordult a másik oldalára és tovább aludt.
Csak egy álom volt. Egy rossz álom - gondoltam, majd kiszálltam az ágyból, és lementem a konyhába. Meg kellett nyugodnom.
Töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet, majd leültem az asztalhoz, s gondolkodni kezdtem.


(Jenny szemszöge)

Arra ébredtem fel, hogy Edward nincs mellettem. Ránéztem az órára, ami hajnali négyet mutatott.
Kimásztam az ágyból és lementem a földszintre, majd körülnéztem a nappaliban, de nem volt ott, így tovább mentem, s megláttam a konyhában.
Lehajtott fejjel ült a széken, előtte egy pohár vízzel, aminek a felét már megitta.
- Edward – suttogtam, hogy ne ijesszem meg. Rám emelte a tekintetét, én pedig közelebb mentem hozzá, majd megálltam mellette. - Minden rendben? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak átölelte a derekamat és magához húzott, majd fejét a mellkasomra hajtotta. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki félelmében az anyukájához bújik. Én is átöleltem és fejemet az övére hajtottam, közben a hajával játszottam. Nem tudtam, hogy mi lehet a baj, de aggódtam érte. Erősödött az ölelése, én pedig egyre biztosabb voltam, hogy valami baj van. - Edward, mi baj? – kérdeztem, és kicsit elhúzódtam tőle. Felnézett rám, majd megfogta a kezem és az ölébe húzott, s magához szorított, mintha attól tartana, hogy eltűnök. – Kérlek, mondd el, mi bánt – kérleltem, és mélyen a szemeibe néztem. Egy ideig csak néztük egymást, majd megszólalt.
- Álmodtam – fixírozta a padlót.
- Mit? – kérdeztem.
- Azt, hogy… hogy meghaltál – nézett rám. – Borzalmas volt látni téged, ahogy ott fekszel… ott a földön és én nem tudlak megmenteni. Nem kellett volna beleegyeznem – szorította össze a szemét, az arca meggyötört volt, én pedig átöleltem.
- Nincs semmi baj, itt vagyok – suttogtam a fülébe, majd homlokon csókoltam. – Mibe nem kellett volna beleegyezned? – kérdeztem kis idő múlva.
- Hogy elmenjek Krisztával.
- Krisztával? - Mi? Nem értem, miért kellett volna Vele mennie?
- Azt mondta, ha vele megyek nem bánt téged… de mégis megtette – fejét a nyakamba fúrta, majd nagy levegőt vett és kifújta, miközben teljesen hozzám simult.


Nem tudom, hogy meddig ülhettünk így, de éreztem, hogy Edward kezd megnyugodni, így felálltam az öléből, majd Őt is felhúztam a székről, és felmentünk a szobánkba.
Betakargattam Edwardot, majd mellé feküdtem, és lehunytam a szemem, de ekkor megéreztem a derekamon a kezét, majd magához vont. Hozzábújtam, és egy csókot nyomtam ajkaira, majd pár perccel később elaludtunk.

***


Amíg Londonban tartózkodtunk, Edward egyszer sem hagyott egyedül, mintha attól tartott volna, hogy Kriszta megjelenik és bánthat.
Elmesélte, hogy mit álmodott azon az éjjelen és, hogy mit érzett akkor. Megtudtam érteni, mert én is így reagáltam volna, ha elveszítem Őt.

Minden nap a nyomomban volt és, ha a mosdóba mentem, még akkor is követett. Kicsit idegesítő volt, de tudtam, hogy csak félt. A barátnőm szobájában voltam, és az ablak előtt álltam, s néztem a kihalt utcát.
- Jenny! Jenny, hol vagy? Jenny! – kiabált Edward. Nagyot sóhajtottam, majd megszólaltam.
- Alice szobájában vagyok.
- Megijesztettél – mondta, miközben közelebb jött, és átölelt. – Tudtam, hogy nem szabad elaludnom. Miért hagytad?
- Edward, két napja egy szemhunyásnyit sem aludtál csak azért, mert engem őriztél. Még szép, hogy hagylak elaludni. Hidd el, hogy Kriszta nem tudja, hogy itt vagyunk – simogattam meg az arcát.
- Csak még mindig bennem van, sajnálom – hajtotta le a fejét.
- Semmi baj – mosolyodtam el. – Inkább pakoljunk össze, holnap este hazarepülünk.
- Rendben, pakoljunk – fogta meg a kezem, majd a szobánkba mentünk és csomagolni kezdtünk.

***



A repülőn ültünk és vártuk, hogy végre elinduljunk. Már nagyon hiányoztak a többiek.
Sajnos sok bepótolni valónk volt, így annyira nem akartam hazamenni, de egyszer ezt is meg kellett tenni.
Egy hang megkért minket, hogy kapcsoljuk be az övünket, mivel hamarosan megkezdjük a felszállást.
Néhány perc múlva már Amerika felé tartottunk.


A következő fejezet Forksban fog játszódni, Alice szemszögében:) Bár... lehet, hogy más szemszögéből is lesz, majd meglátom:)
Puszi