34. fejezet - A randi

Köszönöm a sok kommenteket csajok:) Nagyon aranyosak vagytok:D Remélem tetszik majd a rész:D
És bocsi a késésért.


Örültem, hogy anya feloldotta a tiltást, így Edward bármikor eljöhet hozzánk, és addig lehet, ameddig csak akar. Nem kell attól félnünk, hogy lebukunk anyu előtt.

Az ablakon bámultam kifelé és néztem a fákat, amik mellett elsuhantunk. Ekkor meghallottam Edward aggódó hangját.
- Valami baj van? – kérdezte. Ránéztem, majd megszólaltam.
- Nem, nincs semmi baj, csak gondolkoztam – mosolyogtam.
- Beszélgetünk? – kérdeztem kis idő múlva, mert már nagyon zavart a csend. Igazából hallani szerettem volna a hangját.
- Beszélgethetünk – vigyorgott. – Miről szeretnél témát nyitni?
- Nyugodj meg nem ruhákról – kuncogtam.
- Reméltem is. Elég, ha Alice beszél róla folyamatosan.
- Alice-ről jut eszembe. Ő látta? – kérdeztem.
- Mit? – kérdezett vissza, de mivel nem válaszoltam, rám emelte tekintetét. Sokat mondóan néztem a szemébe, amiből rögtön rájött, hogy miről van szó. – Nem volt elég tiszta a kép. Mindig változott a döntésünk. Barátok, vagy esetleg annál több, és ezért volt zavaros számára az, amit látott. Próbált nekünk segíteni – mondta.
- Igen, sokat segített – mosolyodtam el, és Ő is így tett. - Gondolkodtál Jasperen? – kérdeztem.
- Jasperen? Ezt, hogy érted? - Imádom, mikor kérdéssel felel - gondoltam.
- Öhm… hogy talán… Ő…
- Hogy talán Ő volt, aki összeboronált minket? Hogy egymásba szerettünk? – kérdezte, és összeráncolta a szemöldökét.
- Is, de igazából másra gondoltam.
- Mire?
- Edward, ne húzd fel magad. Nyugodj meg – szóltam lágy hangon.
- Én nyugodt vagyok.
- Még mindig féltékeny vagy Jasperre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem.
- Nem akarok veszekedni – simítottam végig a jobb karján, majd kezem megállapodott a kézfején.
- Jenny, nincs okom rá… már – suttogta az utolsó szót, de én meghallottam.
- Sosem szerettem Jazzt, csak mint barátot – mosolyogtam.
- Tudom – fékezett le hirtelen, mivel pirosra váltott a jelzőlámpa, én pedig kikapcsoltam a biztonsági övet. – Hová akarsz menni? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Sehova, de most olyat készülök tenni, ami nem jellemző rám, ráadásul úton – mondtam, majd az ölébe ültem és megcsókoltam. Először meglepetten csókolt vissza, majd egyre hevesebb lett a csókunk. Átölelte a derekam és magához vont még jobban, miközben én a hajába túrtam.
- Azt hittem, hogy ki akarsz szállni – szakította meg a csókunk.
- Miért szálltam volna ki? – mosolyogtam, majd finom csókot leheltem ajkára.
- Mert megbántottalak.
- Ezzel nem tudsz felhúzni, mivel tudom, hogy igazam van, és oktalan a féltékenykedésed Jasperre, mikor csak téged szeretlek – ejtettem ki azt a szót ösztönösen, és végig sem gondoltam, mit is mondok, de jól esett kimondani. Ő csak elmosolyodott, majd megcsókolt, végül én szakítottam meg ajkaink játékát, mivel kiszálltam az öléből és visszaültem a helyemre, épp mikor zöldre váltott a lámpa.
- Milyen jól tudsz időzíteni – vigyorgott.
- Egy látnok veszett el bennem – mosolyogtam, majd becsatoltam a biztonsági övem.
Nem nagyon szóltunk egymáshoz, többnyire csak mosolyogtunk, mikor összenéztünk és időnkét Edward megsimogatta az arcom.


Fél óra múlva egy elegáns étterem előtt álltunk meg. Edward, mint mindig, most is segített kiszállni a kocsiból, majd kézen fogva bementünk. A hely még szebb volt belül, mint kívül. Míg én körülnéztem, egy pincér elkísért minket az asztalunkhoz. Edward lesegítette rólam a kabátom, majd levette a sajátját is és helyet foglaltunk.
Hamarosan egy másik pincér jelent meg mellettünk, majd felvette a rendelésünket és már ment is.
- Te nem is gondoltad komolyan – szólaltam meg.
- Mit? – kérdezte.
- Hogy elhozol ide, csak mondtad anyának és...
- Ez ebben a formában nem igaz. Ezt már elterveztem, mielőtt eljöttél volna hozzánk – mosolygott, majd kinyújtotta a kezét az asztalon és megfogta az enyémet.
- Értem – mondtam, és megérkezett a pincér a vacsoránkkal.


Sokat nevettünk és beszélgettünk mindenféléről. Mindketten tartogattunk a másiknak meglepetéseket.
A parkban sétáltunk és hallgattam Edwardot. Kíváncsi voltam, hogy hogyan haltak meg a szülei, de nem akartam tönkre tenni az esténket ezzel a szomorú emlékkel. Majd elmondja, ha akarja.
Leültünk egy padra, átkarolta a vállam, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
Csönd honolt köztünk, de nem bántam. Felnéztem rá, Ő engem nézett, majd elmosolyodott és közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson.
Először finoman csókolt, majd egyre hevesebben és hevesebben, mígnem levegő után kapkodva váltunk el egymástól.
Ránézett az órájára, majd megszólalt.
- Idő van. Gyere – húzott fel a padról.
- Hová megyünk? – kérdeztem, miközben a kocsi felé haladunk.
- Moziba, amire igent mondtál – mondta, mikor beült mellém. Visszapörgettem magamban a napokat, majd eszembe jutott.
- Nem suli után mondtad?
- De, csak sajnos nem tudtunk elmenni, mert sok dolgunk volt.
- Igen, ez igaz. És mit nézünk meg?
- Majd meglátod – mosolygott, és többet nem szólalt meg egyikünk sem.
Mikor megérkeztünk a mozihoz, megvettük a jegyeket, majd beültünk a filmre, amit rögtön meg is bántam…


Roham léptekkel jöttem ki a moziból és karba tett kézzel vártam, hogy Edward beérjen. Iszonyat mérges voltam rá. Nem hittem el, hogy képes volt ezt tenni velem.
- Jenny! – hallottam meg a hátam mögül a hangját.
- Ez undorító volt! – mondtam dühösen.
- Sajnálom. Én… nem tudtam, hogy… - de én közbeszóltam.
- Legközelebb másra vigyél ne erre a… erre a… Ahh! – borzongtam meg.
- Ha ez megnyugtat, nekem sem nyerte el a tetszésemet. Tényleg borzalmas film volt.
- Tudom, hogy mi volt a terved vele – mondtam idegesen.
- Igen? Mi? – kérdezte, mire én fülig pirultam.
- Fázok – tereltem el a témát, bár volt benne igazság.
- Gyere – fogta meg a kezem, majd a kocsi felé kezdett húzni. Kinyitotta nekem az ajtót, és segített beszállni, beült mellém, majd gázt adott.


Nem szóltunk egymáshoz, de nem is volt kedvem beszélgetni. Láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet. Minden egyes félelmetes résznél hozzábújtam, és egyszerűen nem tudtam nézni a filmet. Félelmetes volt, bár volt az elején romantikus rész, de a film vége felé valami morbid volt. Komolyan mondom, a pasik élvezik, ha ijesztgethetik a lányokat.
Bámultam ki az ablakon, és néztem a mellettünk elsuhanó házakat. Elhajtottunk a házunk előtt…
Micsoda? Elhagytuk a házat?! – sikítottam magamban.
- Elhagytad a házat! – fordultam felé.
- Tudom – mondta nemes egyszerűséggel, de nem nézett rám, csak mereven bámulta az utat.
- Edward, azonnal vigyél haza! – szóltam rá.
- Nem.
- Tessék?
- Mérges vagy rám – jelentette ki.
- Nem, nem mérges, hanem dühös vagyok rád – javítottam ki.
- Akkor még rosszabb a helyzet, mint gondoltam.
- Nem értelek.
- Nem is baj, elég, ha én értem.
- Edward!
- Jenny, tudom, hogy dühös vagy, épp ez ellen szeretnék tenni valamit – szólt nyugodt hangon.
- Ha haza viszel, máris tettél érte - érveltem.
- Bocsáss meg, de nem tehetem.
- Igen? És miért nem? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Mert nem – mondta még mindig ugyanolyan nyugodt hangon, amitől lelkiismeret furdalásom lett, amiért így beszélek vele. Bocsánatot akar kérni tőlem, én pedig gyermek módjára hisztizek, ráadásul felkaptam a vizet egy ostoba romantikus-horror filmen.
- Sajnálom – szólalt meg kis idő múlva.
- Én is sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Elviszlek valahova – mondta már derűsebb hangon, mire felkaptam a fejem, és Edward mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Min is mosolyogsz ennyire? – kérdeztem.
- Magunkon – most már nevetett. – Butaságokon veszekszünk – simított végig az állam vonalán.
- Igaz. Csak… olyan borzalmas volt – húztam el a szám.
- Többet nem nézünk horrort – mondta.
- Én szeretem a horrort, de nem ezt a fajtát – mondtam.
- A horrornak van több fajtája is? – kuncogott.
- Ne nevess! Igenis van. Van a kevésbé véres, és van a vérbefojtó, legalábbis nálam – emeltem fel büszkén a fejem.
- Ó, értem. Kategorizálod a filmeket – vigyorgott.
- Most miért? Nem árt – mosolyogtam. – Egyébként hova megyünk? – kérdeztem.
- Az erdőbe.
- Miért is?
- Mutatok valamit.
- Este? – tudakoltam. Mit mutat este az erdőben?
- Igen.
Úgy tíz perc múlva leállította a motort, majd kipattant a kocsiból és segített kiszállni az autóból. Hátra ment a csomagtartóhoz és kivett belőle egy elemlámpát, majd összekulcsolta a kezünket és az erdőbe vezetett. Bekapcsolta a zseblámpát és azzal világított, hogy lássunk valamit.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, miközben hozzábújtam.
- Nyugodj meg, vigyázok rád – puszilta meg a fejem, majd tovább haladtunk a sötét rengetegben.
Minden apró neszre összerezzentem és a hideg futkosott a hátamon. Ha Edward nem lenne velem, akkor már százszor elestem volna.
- Nem is tudtam, hogy ennyire kiismered magad az erdőben – suttogtam.
- Nem is, de olyan mintha mindig is ismertem volna – mondta. Ekkor megbotlottam egy fa kiálló gyökerében, de Edward még időben elkapott. Ezzel egy időben egy kép villant be.
Az erdőben futok, valami elől menekülök, mikor hirtelen megbotlok és legurulok egy dombszerűségről. Minden egyes porcikám fáj a zúzódásoktól, amiket a gurulás közben szereztem, de felállok és rohanok tovább. Megint egy lejtő van előttem, de nem tudok megállni, így ismét zuhanni kezdek, és beütöm magam a kiálló kövekbe. Kétszeres a fájdalmam.
Most már nem tudok tovább rohanni és vérzek. Meglátok egy nagyobb bokrot, elkúszok odáig a földön, mert nem érezem a lábam, nem bírok járni sem.
Elbújok oda az idegen elől, behúzódok a bokor belsejébe, ahogy csak tudok és nem mozdulok.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe, és ijedten néztem körül, de csak Edward aggódó tekintetével találtam szembe magam, akit a hold fénye megvilágított.
- Jenny, jól vagy? - kérdezte, közben kezét az arcomra tette.
- Igen… Jól vagyok – mormogtam.
- Biztos? Már egy ideje szólongattalak, de nem reagáltál, mintha nem is itt lettél volna.
- Persze, jól vagyok. Menjünk – erőltettem magamra egy mosolyt. Bólintott, majd megfogta a kezem és tovább haladtunk.


Azon a képen járt az eszem, amit láttam, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is megtörtént volna velem.
Lehet, hogy álmodtam, csak nem emlékszem rá? - kérdeztem magamtól.
Hirtelen megálltunk egy nagy bozótos előtt, én pedig kérdőn néztem Edwardra.
- Eltévedtünk? – tudakoltam.
- Nem. Megérkeztünk – mosolygott, majd megszólalt. – Hunyd le a szemed – mondta, én pedig azt tettem, amire kért. Óvatosan húzni kezdett, de egy másik irányba. Bíztam benne, hogy nem vezet egy fának, így nyugodtan követtem. Úgy éreztem, hogy megkerüljük a bozótost, aztán tettünk még néhány lépést, majd megálltunk.
- Még ne nyisd ki, csak ha szólok – mondta, majd elengedte a kezem. Türelmesen vártam, de még öt perc után sem szólt semmit.
- Edward! – nyitottam ki a szemem, de egy kéz eltakarta a kilátást, majd egy hang is párosult hozzá.
- Ne, még ne! Még nincs itt az idő.
- Mégis mihez? – kérdeztem.
- Hamarosan megtudod – suttogta a fülembe, majd szabad kezével hátulról átkarolta a derekam és magához vont. Ismét eltelt öt perc, én pedig már nagyon kíváncsi voltam, mit akar nekem megmutatni.
- Most elveszem a kezem, de maradjon csukva a szemed – mondta, én pedig bólintottam. Elengedett, így úgy gondoltam, hogy megint egyedül leszek egy kicsit, de aztán meghallottam a hangját egész közelről. – Most már kinyithatod a szemed. – Én pedig azt tettem, amit mondott. Nem hittem a szememnek.
Egy tóparton álltunk. A víz felszínét megcsillogtatta a hold fénye, a tóra pedig egy pár hattyú szállt le pont, mikor kinyitottam a szemem. Heves szárnycsapások közepett landoltak a víz felszínén, hogy aztán közelebb ússzanak, és a fejüket egymáshoz hajtva, egy tökéletes szív formát hozzanak létre, ezzel is hirdetve, hogy Ők egymáshoz tartoznak. Még több hattyú érkezett a párjaikkal együtt, majd Ők is a tavon landoltak. Én pedig csak néztem és gyönyörködtem a látványban. Ez nem lehet a valóság.
- Tetszik? – kérdezte, miközben magához ölelt.
- Igen, nagyon. Köszönöm – néztem rá.
- Remélem megbocsátasz.
- Edward, ezt már megbeszéltük a kocsiban. Gyerekesen viselkedtem és összevesztem veled egy butaságon. Nekem kell bocsánatot kérnem.
- Én nem haragszom. Tudod, mindig is el akartalak hozni ide, és most itt volt a megfelelő pillanat.
- Ezt is megtervezted – mosolyogtam.
- Nem, de tudtam, hogy most fognak idejönni – mutatott a hattyúk felé -, és arra gondoltam talán tetszeni fog neked.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide - egy csókot nyomtam ajkaira, majd vállára hajtottam a fejem és a hattyúkat néztem újra.
- Hogy találtál rá erre a helyre? – kérdeztem kicsivel később.
- Pár évvel ezelőtt az erdőben sétáltam. Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert Alice megint mindent túlzásba vitt, én pedig úgy döntöttem, hogy járok egyet. Akkor találtam rá és itt tudtam megnyugodni. Azóta minden egyes nap eljöttem ide gondolkodni vagy csak úgy, de mióta megismertelek nem jöttem ide. Hónapok óta most vagyok itt először.
- Miért nem?
- Elfelejtettem.
- Elfelejtettél? - kérdeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy, hogy lehet elfelejteni egy ilyen szép helyet, ha rendszeresen jársz ki.
- Igen, mert lekötötted minden gondolatom – mosolygott.
- Oh, értem – pirultam el.
Megfogta a kezem és egy nagy farönkhöz vezetett, leült, engem pedig az ölébe húzott. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, közben beletúrtam bronzbarna hajába s közelebb simultam hozzá. Belemosolygott a csókba, és átkarolta a derekamat. Amint nyelve bebocsátást nyert ajkaim közé, a szívem nagyot dobbant és hevesebben kezdtem csókolni.
Még többet akartam, de elhúzódott. Azt hittem, hogy én csináltam valami rosszat, de kiderült, hogy csak a telefonja rezgett a zsebében.
- Alice az – mondta.
- Nyugodtan vedd fel – mosolyogtam.
- Most? A randevúnk közepén? – kérdezte.
- Biztos fontos – mondtam, majd felálltam az öléből, Ő pedig felvette a telefont.
- Alice, mi olyan… Igen? És mit láttál? – kérdezte. – Rendben, akkor majd elmondod, ha haza értem – nyomta ki a készüléket, és felém fordult.
- Mennünk kell.
- Nem. Ráér – karolta át a derekam, majd magához vont és megcsókolt, de én elhúzódtam.
- Mit látott Alice?
- Nem tudom, nem árulta el – mondta, közben megint a zsebében kezdett kutakodni.
- Biztos, hogy fontos.
- Nem értem, hogy mi olyan… Most nem Alice – mondta, majd végleg kinyomta.
- Edward…
- Nem hagyom, hogy elrontsa az esténket – simogatta meg az arcom, majd megcsókolt. Most az én telefonom kezdett rezegni a zsebemben.
- Igen? – szóltam bele.
- „Ide adnád a bátyám?” – kérdezte Alice.
- Persze – mondtam, majd odaadtam Edwardnak a készüléket, aki kicsit mérgesen, de elvette.
- „Edward Anthony Masen Cullen, azonnal told haza a feneked!” – kiabált a telefonba barátnőm. Nem kicsit volt kiadva.
- Most? – tudakolta Edward.
- „Igen, most! Nagyon fontos. Élet-halál kérdése, és Jennyt is hozd magaddal” – mondta, majd lerakta. Edward visszaadta a mobilom, majd megfogta a kezem és visszaindultunk.


Szerencsére nem estem el egyszer sem, így hamar az autóhoz értünk, majd beszálltunk és a Cullen ház felé vettük az irányt.
- Még sosem láttam ilyennek – szólalt meg.
- Szerinted mit láthatod? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nagyon idegesíti.
Mikor megérkeztünk, bementünk a házba és rögtön Alice szobájába vezetett az utunk. Amint beléptünk a helyiségbe, felpattant az ágyról és megszólalt.
- Sajnálom, hogy tönkre tettem az estéteket, de ez nagyon fontos.
- Mi az Alice, mit láttál? – kérdeztem.
- Idejön a Volturi – felelte.
- Az mi vagy ki?
- Az egy v…
- Egy család, akik nem tartoznak a kedvenceink közé – jött be Jasper a szobába.
- Nem szeretnek engem. Egyszer majdnem megölt az egyik – mondta Edward.
- Gondolom nem szándékosan. – Rám nézett. – Vagy igen?
- Nem kedvelnek.
- Edward, el kell menned innen, amíg itt vannak. Nem tudhatják, hogy van köztünk…
- Alice! – szólt rá Jazz.
- Bocsánat. Jenny – fordult hozzám –, te is Edwarddal mész.
- Én… nem igazán…
- Megbeszéltem anyukáddal. Elengedett.
- De mégis hova? – kérdeztem.
- Londonba.
- Alice – ment közelebb a testvéréhez Edward, és valamit odasúgott neki. Úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy „Őt nem bántanák”, bár nem értettem kristály tisztán.
- És… látogatóba jönnek? - tudakoltam Jaspertől.
- Igen – mondta.
- Mikorra érnek ide? – kérdezte Edward, és megfogta a kezem. Mindenki rémültnek tűnt, pedig csak egy egyszerű látogatás… vagy nem?

33. fejezet - Feloldozás

Carlisle azt mondta, hogy Edward hamar felépül, és a következő héten már jöhet is suliba. Edward megkért, hogy amíg lábadozik, addig hozzam el neki a házit.
Egy napot sem bírtunk ki egymás nélkül, mert a suliban minden második szünetben felhívott, hogy hallja a hangomat, én pedig mosolyogva vettem fel a telefont.
Mint minden nap, ma is Alice vitt el hozzájuk és lelkesen mesélt az előző éjszakájáról, ugyanis Jasper elvitte vacsorázni és táncoltak a holdfényben, majd…
- Alice! Öhm… Ne haragudj, de Arra nem igazán vagyok kíváncsi – mondtam.
- Ó, bocsi, csak újra átéltem. Észre sem vettem, hogy ennyire belemélyedtem – vigyorgott.
- Igen, tudom.
Ahogy Alice vezet, úgy elég hamar a házukhoz értünk, és már csak azt vettem észre, hogy barátnőm int, hogy szálljak ki a kocsiból.
Amint beértünk a házba, felmentünk az emeletre, majd Alice bement a szobájába, én pedig tovább haladtam Edward szobájáig.
Már csak egy lépcsősor volt hátra, de megtorpantam az alján. Hirtelen az a gondolat futott át az agyamon, hogy ha így folytatjuk, akkor hamar meg fog unni, az viszont nagyon nem szerettem volna.
- Rosszul hiszed – hallottam meg hangját a hátam mögött. Megfordultam, majd megláttam Jazzt a falnak támaszkodva. Nagyon jól nézett ki, de én mást szerettem, és sosem mozdultam volna rá.
- Nem tudsz meggyőzni – mondtam.
- Akkor majd Ő – nézett fel a lépcső tetejére. Követtem a példáját, és megláttam Edwardot, amint minket néz kérdő tekintettel.
- Lemaradtam valamiről? – kérdezte. Könyörgő szemekkel néztem Jasperre, aki csak megrázta a fejét, majd elment. – Nos? – éreztem meg karjait a derekam körül.
- Semmiről sem maradtál le, csak beszélgettünk – bújtam hozzá, és magamba szívtam finom illatát.
- Rendben – ölelt át.


Edward szobájában voltunk, és az ágyon feküdtünk, de egyikünk sem szólalt meg, csak néztük a plafont, végül én törtem meg a csendet.
- Unsz? – kérdeztem.
- Tessék?
- Unsz? – tettem fel újra a kérdést, de már Rá néztem.
- Nem. Már miért unnálak? – tudakolta, és megsimogatta az arcom.
- Mert túl sokat vagyok itt – sütöttem le a szemem. Ekkor megéreztem puha és meleg ajkait az enyémeken, majd elhúzódott. Miért csinálja ezt? Ilyen hamar elhúzódni, kegyetlenség! - gondoltam.
- Szeretem, ha itt vagy – mosolygott, és újra megcsókolt.
- És a többiek? – húzódtam el.
- Ők is szeretik. Esme minden nap megkérdezi, hogy eljössz-e hozzánk, és mikor azt mondom neki, hogy „igen, jössz”, olyankor majd’ kiugrik a bőréből örömében.
- Na és Bella? – félve tettem fel ezt a kérdést.
- Hogy jön ide Bella? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Ő nem szokott eljönni hozzátok?
- De, szokott, csak mostanában sok időt tölt La Pushon – mondta. Kérdőn néztem rá. – Indián rezervátum – magyarázta.
- Te már voltál ott? – kérdeztem, mire a teste megfeszült, amit nem tudtam mire vélni.
- Nem – jött a rövid válasz.
- Miért, talán nem jó hely?
- Mivel még sosem jártam ott, így nem tudom megítélni.
- Akkor miért nem megyünk le? Egyikünk sem járt még ott – mosolyogtam.
- Nem mehetünk – felelte.
- Miért nem? – kérdeztem döbbenten.
- Mert…
- Mert?
- Jenny, kérlek, ne firtassuk ezt a dolgot.
- Jó – hunytam le a szemem. Hát, ha nem, hát nem.
- Nem akartalak megbántani, ne haragudj rám, kérlek – simított végig a karomon.
- Nem haragszok, csak… – néztem rá, majd felültem, Ő pedig követte a mozdulatomat - …csak azt szeretném, hogy végre rendesen csókolj meg – pirultam el, mire egy hatalmas vigyor terült el az arcán. Tényleg akartam, és a la push-i dolgot pedig hanyagoltam. Közelebb hajolt hozzám, és ajkait az enyémekhez nyomta. Nyaka köré fontam a karom, és még jobban magamhoz húztam, Ő pedig ledöntött az ágyra, s úgy csókolóztunk tovább. Beletúrtam bronzbarna hajába, mire jóleső sóhaj hagyta el Edward száját, és hevesebben kezdte falni ajkaimat. Csak annyira szakítottuk meg a csókunk, hogy levegőt vegyünk, majd folytattuk ajkaink játékát.


Edward mellkasán feküdtem és a haját birizgáltam, néha megpusziltam a nyakát, mire Ő hátrébb húzódott, s megcsókolt. A fülem mögé tűrt egy kósza tincset, majd mélyen a szemembe nézett, amitől zavarba jöttem és egy másodperc erejéig lesütöttem a szemem, de aztán újra zöld szemeibe néztem, Ő pedig elvigyorodott.
- Ma nálunk alszol? – kérdezte.
- Öhm… Nem hinném, hogy anya megengedné, hisz…
- Tudom, a tiltás – vonta össze a szemöldökét. – Gyere – ült fel, engem is magával húzva.
- Hová megyünk? – tudakoltam.
- Hozzátok.
- Miért is? - tudakoltam, miközben magára kapott egy pulóvert és egy kabátot.
- Csak gyere – kulcsolta össze a kezünket, majd lementünk a földszintre és beszálltunk a Volvóba.
- Edward, elárulod, hogy miért megyünk haza? Ha zavarok, akkor nyugodtan megmondhattad volna.
- Nem zavarsz, de meg kell valamit beszélnünk anyukáddal – mondta. Mit akar anyuval megbeszélni? - kérdeztem magamtól, de ekkor egyből rájöttem.
- Nem! Nem gyors ez egy kicsit?
- Ha te nem akarod…
- Dehogynem akarom, csak nem tudom, hogy hogyan fogadná. Szerintem nem kellene még jobban…
- Nem akartam elmondani neked, de… Emlékszel, mikor beszéltem anyukáddal?
- Igen.
- Akkor elmondtam neki, hogy szeretlek.
- Tessék? Szóval azt akarod mondani, hogy Ő mindvégig tudta, hogy mit érzel irántam?
- Igen – mondta, majd leállította a motort. Nem pontosan a házunk előtt álltunk meg. – Jobb, ha előbb felkészíted anyukádat.
- Igen, szerintem is. - Kiszálltam a kocsiból és hazafelé vettem az irányt.
- Szia anya! – köszöntem, mikor beértem a házba.
- Szia kicsim! Mi újság? – kérdezte, mikor bementem a konyhába.
- Semmi.
- Hol voltál?
- Erre-arra.
- Aha, és hol hagytad a kabátod?
- Alice-nél.
- Jaj, de szórakozott vagy, mint aki szerelmes – mosolygott anyu, majd felém fordult.
- Hát.. igen.
- És ki a szerencsés? – csillant fel a szeme.
- Edward – feleltem.
- Tessék?
- Anya, hadd magyarázzam el. Edward kint van a kocsiban, és valami nagyon fontosat akarunk veled közölni – mondtam.
- De…De…
- Kérlek anyu – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Rendben – sóhajtott, én pedig futólépésben siettem Edwardhoz, majd kézen fogva tértünk vissza.
- Nyugodj meg – suttogta a fülembe.
- Te nem félsz a reakciójától?
- De igen.
- Gyertek be – szólt ki anya a nappaliból, mi pedig félve léptünk be a szobába. Leültünk mindketten anyuval szembe a kanapéra, de nem engedtük el egymás kezét.
- Anya, el kell mondanom - Edwardra néztem- vagyis mondanunk valamit.
- Hallgatlak – szólt, de nem vette le szemét az összekulcsolt kezünkről. Tudta, hogy mit akarok vele közölni.
- Anya, mi szeretjük egymást Edwarddal, és nem akarjuk, hogy eltilts minket egymástól.
- Mióta vagytok együtt?
- Egy hete.
- Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit gyors? Mármint, hogy ilyen hamar kijelentitek, hogy szeretitek egymást? – kérdezte, majd sokat mondóan Edwardra nézett.
- Asszonyom, biztosíthatom, hogy a szándékaim tiszták, és sosem bántanám Jennyt. Amit iránta érzek az őszinte – szólalt meg Edward. – Tudom, hogy még mindig nem bízik bennem és, hogy haragszik rám, amit teljesen megértek, mert az én hibám volt az, ami történt.
- Edward… - suttogtam, de Ő folytatta.
- De vigyázni fogok rá, és bebizonyítom, hogy igenis megfelelő vagyok arra, hogy udvaroljak a lányának – mondta határozottan. Anya szóra nyitotta a száját, de abban a pillanatban be is csukta. Hagytunk neki időt, amíg mérlegeli magában Edward szavait.
- Rendben – szólalt meg vagy tíz perc csend után -, de csakis akkor, ha van veletek valaki, mint például Alice. - Vagyis felügyelet alatt leszünk - gondoltam.
- Ha ezt szeretné, én beleegyezzem – mondta, majd rám nézett.
- Én is – szólaltam meg.
- Edward, ha nem haragszol meg, szeretnék beszélni a lányommal – mondta anyu.
- Persze, nyugodtan. Nekem egyébként is mennem kell, de szeretném megkérdezni, hogy megengedi-e, hogy ma este elvigyen Jennyt vacsorázni? – Meglepett Edward ötlete, ahogy anyát is.
- Persze, megengedem – mosolyodott el anyu.
- Köszönöm – állt fel Edward, közben engem is magával húzott, majd illedelmesen elköszönt anyától, én pedig kikísértem.
- Hát… ezen is túl vagyunk – suttogtam, mikor megálltunk a bejárati ajtó előtt.
- Igen, de jobb így, mintha titkolóznánk.
- Az biztos.
- Szeretnél eljönni velem vacsorázni? – kérdezte.
- Tudod, hogy igen – mosolyogtam.
- Most már tudom – mosolygott. - Nyolcra érted jövök – simogatta meg az arcom, majd lehajolt és megcsókolt.
- Rendben – szólaltam meg, miután elváltak egymástól ajkaink.
- Szia!
- Szia! – köszöntem el én is, majd visszamentem anyához és leültem mellé a kanapéra.
- Jenny… - kezdte, de én félbe szakítottam.
- Szeretem Őt.
- Tudom, ahogy Ő is téged, és mérlegeltem Edward szavait, amit ma mondott, na meg persze azt is, mikor elmondta, hogy mit érez irántad. Tévesen ítéltem meg Őt, de csak megszerettelek volna védeni. Hidd el nekem, hogy csak jót akarok neked és, ha az boldoggá tesz, hogy Vele vagy, akkor én nem állok az utatokba – nézett rám mosolyogva.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Hogy nincs eltiltva tőled, azért is engedtem meg, hogy ma este elvigyen téged vacsorázni.
- Köszönöm – öleltem át.
- Tudod, nagyon kedves, udvarias, jóképű és még okos is – szólalt meg, miután elengedtük egymást. – Tényleg szeret téged, ha már bemászott a szobádba. – Ijedten néztem rá.
- De… Honnan? – Nem értettem, hogy honnét tud az éjszakai kiruccanásunkról.
- Hallottam. Nem tudtam aludni az nap éjjel, így kimentem a teraszra de, mikor megláttam Őt az ablakod alatt, tudtam, hogy komolyan gondolta azt, amit mondott. Amikor meg felmászott a szobádba még biztosabb lettem.
- Nem is vettünk észre.
- Elbújtam, na meg persze sötét is volt – mosolygott.
- Értem. És haragszol? – kérdeztem.
- Nem, különben már másnap szóltam volna érte.
- Igaz.



Vagy egy órán át válogattam a ruhák között, amíg meg nem találtam a megfelelőt. Egy nyakba akasztós fekete ruha volt, amin úgy látszott, mintha egy ezüst színű öv ölelné körül a ruha derék részét.
Gyorsan elmentem a fürdőbe, megmostam a hajam, majd megszárítottam és kiengedve hagytam. Csak egy egyszerű sminket készítettem, egy kis szemhéjfestéket, szemceruzát és szempillaspirált használva. Az ajkamra pici szájfényt tettem, ami harmonizált a szám természetes színével.


Edward, mint mindig most is pontosan érkezett. Felkaptam a fekete táskám, és már indultam is ajtóhoz, majd kinyitottam.
- Szia! – köszöntött, de mikor meglátott döbbent arcot vágott.
- Valami baj van? – néztem magamra. Lehet, hogy túlságosan is kiöltöztem - gondoltam.
- Nincs semmi baj, csak… Gyönyörű vagy – mosolyodott el, én pedig zavarba jöttem.
- Köszönöm. – Levettem a fogasról a kabátom, de Edward kivette a kezemből mielőtt felvehettem volna, és segített felvenni. Köszönetképp egy csókot nyomtam ajkaira, aztán elhúzódtam.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Igen – bólintottam.
- Jenny – szólt utánam anya.
- Kint megvárlak – suttogta a fülembe. - További szép estét, asszonyom! – köszönt Edward illedelmesen.
- Tessék? – fordultam felé.
- Érezd jól magad – mosolygott.
- Meg lesz – adtam egy puszit az arcára, majd Edward után mentem.
- Kisasszony – tárta ki a kocsiajtót, mikor mellé értem.
- Ó, köszönöm – mosolyogtam, Ő pedig segített beszállni, majd bepattant az autóba és elindultunk.


Remélem tetszett a rész :) Köszönöm a kommentárokat és a levelet Cintinek és Grétinek. Remélem sok-sok kommentárt kapok:)
puszi
Itt van Edward új autója. :D
http://www.volvocars.com/hu/all-cars/volvo-s60/Pages/default.aspx

32. fejezet - A betegség

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de most itt van, meghoztam, és remélem tetszik majd, és kapok véleményeket(*pirul*):)
Sok Puszi♥




Másnap reggel mosolyogva készülődtem és vittem sétálni Ritát. Akik az utcán meglátták a fülig érő mosolyomat, szerintem nem gondoltak épelméjűnek, de nem érdekeltek.
Mikor hazaértem ott várt az autójának támaszkodva. Rita annyira húzott, hogy kénytelen voltam elengedni, hogy odaszaladhasson hozzá. Leguggolt Rita elé, majd megsimogatta, aztán rám nézett, mikor megálltam mellettük.
Rám mosolygott, és felállt, majd megcsókolt. Nyaka köré fontam a karom és viszonoztam a csókját, amit meg kellett szakítanunk, kedvünk ellenére, mert a kutyánk körülöttünk ugrándozott, és a figyelmünket követelte.
- Bejössz? – kérdeztem.
- Ha nem zavarok – villantott egy féloldalas mosolyt.
- Nem zavarsz – mosolyogtam én is. – Rita, gyere – mondtam, majd mindannyian bementünk a házba.
- Kérsz valamit inni? – tudakoltam.
- Nem, köszönöm.
- Rendben, akkor lehozom a táskám és mehetünk – mondtam, de Ő megragadta a karom és visszahúzott egy hosszú csók erejéig, majd elengedett, én pedig felrohantam a szobámba, s lehoztam a hátizsákom, majd beültünk a Volvóba, és elindultunk a suliba.
- Mondtam, hogy nem leszek beteg – szólalt meg, ezzel megtörve a csendet köztünk.
- Még – néztem rá. – Ne szóld el magad – mondtam, mire nevetni kezdett, majd összekulcsolta a kezünket.


Mikor megérkeztünk a sulihoz és mindketten kiszálltunk a kocsiból, Alice táncolt elénk.
- Jaj, annyira örülök nektek! – ölelt meg minket, majd mind hárman elindultunk a bejárat felé, közben Alice motyogott mellettünk valamit, de nem nagyon figyeltünk rá, ami illetlenség volt részünkről.
Csak néztük egymást, és úgy éreztem, mintha lelassult volna körülöttünk az idő. Szavak nélkül beszélgettünk. Elég volt csupán a másik szemébe nézni és tudtuk, hogy mire gondol. Sajnos zavarba jöttem, így elfordítottam a tekintetemet, azonban a szemem sarkából még így is láttam, hogy elmosolyodik, majd átkarolta a derekamat és magához vont. Így haladtunk tovább az első órára, ami nekem angol, neki pedig spanyol volt.
Amikor megérkeztünk a terem elé, egy rövid csók után elváltunk egymástól, és bementem a tanterembe.

Egész órán a hajnalban történtekre gondoltam. Egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből, és már vártam a szünetet, hogy végre ismét találkozhassak vele, de az óra iszonyat lassan telt, ahogy a nap további része is, amit nem vele töltöttem.

Minden szünetben a falnak támaszkodva várt engem. Bezzeg Őt folyton kiengedték hamarabb az órákról, csak engem nem.
- Hiányoztál – súgta a fülembe a menzára menet.
- Háromnegyed órával ezelőtt találkoztunk - pirultam el, és zavaromban lehajtottam a fejem, de közben mosolyogtam.
- Az már elég régen volt – mosolygott, majd egy puszit adott homlokomra és folytattuk tovább utunkat.


Ebédnél Ashleyék folyton kérdezgettek, hogy hogyan jöttünk össze. Hát igen, nem csináltunk titkot abból, hogy együtt vagyunk, aminek én nagyon örültem.
A lányok hirtelen, egymás után zúdították rám a kérdéseiket. Ezidáig még sosem vártam ennyire, hogy elkezdődjön a biológia óra. Nem mintha nem szerettem volna megbeszélni velük, de ez számomra is nagyon friss volt, és még saját magammal sem tudtam megbeszélni a történteket.
- Na, és megvolt már? – érdeklődött Ash úgy, hogy a srácok ne hallják.
- Dehogyis! – nevettem. – Még csak hajnal óta vagyunk együtt.
- Jó, jó, csak kérdeztem – vigyorgott.
- Rendben, de most jobb lenne menni, mert mindjárt csengetnek – mondtam, majd összepakoltam a cuccaimat, hogy elindulhassak.
- Várj csak! - ragadta meg a karomat Ashley. - Mi az, hogy "csak hajnal óta"? Mit csináltatok akkor? - szegezte nekem kérdést
- Lányok, ti nem jöttök? - kérdezte az egyik fiú. Pont jókor, így legalább lesz időm kitalálni valamit, mert az biztos, hogy Ash nem hagyja, hogy ne válaszoljak erre a kérdésére
- De igen, épp oda indultunk - mire felálltam Edward már mellettem állt, megfogta a kezemet, s így indultunk el a menza kijárata felé.


Suli után Edward hazavitt, de egész úton olyan furcsa volt, így úgy döntöttem, hogy megkérdezem tőle, ám ez kudarcba fulladt, amikor megcsókolt a bejárat előtt.
Magához ölelt, én pedig nyakába fúrtam az arcom.
- Forró vagy – jelentettem ki, majd kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Biztos melegem van – mosolygott, de ez olyan fáradt mosoly volt.
- Nem vagy te lázas? – kérdeztem, miközben kezemet a homlokára tettem, ami egy kicsit forró volt.
- Nem – mondta, majd lehajolt és megcsókolt.
- Menj haza, Edward! – szóltam rá, mikor ajkaink elváltak egymástól.
- Nem szívesen hagynálak itt – döntötte meleg arcát az enyémhez. Próbálta magát hűteni az én hideg arcom segítségével.
- Én tényleg nem akarlak elküldeni, de beteg vagy. Menj haza és feküdj le pihenni – mondtam.
- Jól vagyok – húzta ki magát.
- Legalább vizsgáltasd meg magad Carlisle-lal, kérlek – néztem rá könyörgőn.
- Rendben, ha ettől nyugodtabb leszel – simogatta meg az arcom.
- Igen, az leszek. Köszönöm – öleltem meg, majd megcsókoltam.
Miután elváltunk egymástól, bementem a házba, majd neki láttam a házi feladatom megoldásához, amivel hét órára készen is lettem. Utána elmentem fürödni, majd leültem tévézni, közben Ritával játszottam.
Kicsit idegesített Edward. Lehet, hogy tényleg lázas. Fel kell hívnom Alice-t - döntöttem el, és a telefon felé nyúltam, mikor az megcsörrent.
- „Szia” – hallottam meg a vonal másik végén barátnőm csilingelő hangját.
- Szia – szóltam bele.
- „Sajnos Edward belázasodott, így holnap nem tud menni suliba” – közölte velem. Hát persze, hogy tudja, miért is akartam felhívni - gondoltam.
- A korcsolyázás miatt, igaz?
- „Igen. 38,8 fokos láza volt, mikor utoljára Esme megmérte, ő ápolgatja.”
- Remélem hamar meggyógyul. Átadnád neki?
- „Persze” – mondta. – „Most le kell tennem, majd holnap még beszélünk. Szia!”
- Köszi, szia – köszöntem el én is, majd leraktuk a kagylót.
Ez miattam van – hajtottam le a fejem.- Ha rendesen felöltöztem volna, most nem lenne beteg. Holnap elmegyek meglátogatni. Remélem Alice nem fog szólni a döntésemről - gondoltam, majd elmentem aludni.



Másnap a suli előtt várt rám Alice és, mikor mellé értem, karon ragadott s a kocsija felé kezdett húzni.
- Szállj be! – mondta, majd bepattant, én pedig követtem a példáját.
- Lógunk?
- Igen. Most nem lesz semmi érdekes, de nyugodj meg. Rosalie-ék elkérik a házit – mosolygott, majd a gázra taposott és már el is hagytuk az iskola parkolóját.


- Nem szóltam Edwardnak, hogy jössz – szólalt meg kis idő múlva.
- Köszönöm.
- Tudom, hogy úgy tervezted, csak suli után látogatod meg, de úgy gondoltam, ezt a napod kihagyhatod, Carlisle majd ír igazolást – mosolygott.
- Köszönöm, de…
- Semmi de! Na, menjünk – szállt ki a kocsiból. Észre sem vettem, hogy mikor érkeztünk meg.
- Lehet, hogy nem fog…
- Örülni? – fejezte be helyettem a mondatot.
- Igen.
- Ne beszélj butaságokat, mert szerintem csak Te tudod felvidítani – vigyorgott barátnőm.
- Mi van, ha nem is akar majd látni? – szorult össze a gyomrom.
- Ilyenekre ne is gondolj – ragadta meg a karom, és felhúzott Edward szobájához. Hezitáltam. – Na, menj már! – buzdított, én pedig bizonytalanul nyomta le a kilincset, majd léptem be a szobába.
Halkan zártam be magam mögött az ajtót, mivel Alice intett, hogy kettesben hagy minket. Mikor megfordultam megláttam Edwardot, amint az ágyában békésen szuszog, és nyakig be van takarózva.
Közelebb sétáltam hozzá, majd leültem mellé az ágyra, és néztem, ahogy alszik. Mint egy kisfiú, olyan édesen szunyókált. Elmosolyodtam a látványra és megsimogattam az arcát, de mikor mocorogni kezdett, visszahúztam a kezem. Lassan nyitotta ki a szemét, majd észrevett.
- Szia – köszönt, és megpróbált felülni.
- Szia – fektettem vissza. – Pihenned kell.
- Tudom – sóhajtotta, és a plafonra nézett.
- Ha zavarok mondd meg nyugodtan, és elmegyek – mondtam.
- Nem zavarsz, csak nem szeretném, ha elkapnád – emelte rám tekintetét. – Most nem a suliban kéne lenned? – kérdezte.
- De, ott kellene. Igazából úgy terveztem, hogy… hogy csak iskola után látogatnálak meg, de Alice… - miközben ezeket mondtam egyre jobban zavarba jöttem.
- Ne fojtasd, tudom – nevetett.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem.
- Köszönöm, jól. Legalábbis jobban, mint tegnap este – mosolygott.
- El tudom képzelni – húztam a szám. – Fejfájás, hidegrázás, satöbbi, satöbbi.
- Igen. – Közelebb hajoltam hozzá, de Ő elfordította az arcát, de még így sem tudta megakadályozni, hogy arcomat a homlokára tegyem, mivel a kezem hideg volt. Biztosra vettem, hogy azt hitte meg akarom csókolni, de ezt nem említettem neki.
- Most nem vagy forró, mint tegnap délután – állapítottam meg, majd visszahúzódtam.
- Biztos azért, mert aludtam – mondta. Ekkor kopogtatást hallottunk, majd Esme lépett be a helyiségbe.
- Nem akarlak benneteket zavarni, csak szólni jöttem, hogy Alice-szel elmegyünk bevásárolni. Körülbelül egy óra múlva visszaérünk – mosolygott. Mindketten bólintottunk, majd kiment a szobából, mi pedig újra kettesben maradtunk.


Miután Esmeék elmentek, beszélgetni kezdtünk, és ki lettem nevezne ápolónak, amit (hogy őszinte legyek) nagyon élveztem. Nem azért, mert Edward beteg lett miattam, hanem…
- Jenny, erre semmi szükség – mondta.
- Edward, pihenned kell, hogy meggyógyulj, ráadásul kezd felfele menni a lázad, mert nem fekszel. – Mindig kikelt az ágyból, mikor nem voltam a szobában. Vittem neki pár kekszet, forró teát, és időnként megmértem a lázát.



Kezdett hűvös lenni a szobában, és többször is prüszköltem, de nem fordítottam rá sok figyelmet.
Annyira szerettem Vele lenni, mindig megnevettetett és, mikor álmos volt, még akkor sem ment el aludni, mert beszélgetni szeretett volna velem. Egyáltalán nem hallgatott rám, hát igen, férfiak.
Miután visszatértem egy újabb gőzölgő teával a kezemben, kivételesen az ágyában feküdt és a tévét kapcsolgatta.
- Jenny…
- Edward, ha zavarok, vagy úgy érzed, hogy a nyakadon vagyok nyugodtan szólj. Nem fogsz megbántani vele – adtam a kezébe a teát.
- Nem, szó sincs erről. Csak nem akarlak kihasználni. Meg tudom csinálni magam is, de anya hajthatatlan, te meg… - nézett rám.
- Makacs, önfejű?
- Makacs – kinyújtotta felém a kezét, majd lehúzott maga mellé. – De hideg a kezed – állapította meg. – Nem fázol?
- Nem – hazudtam, majd prüszköltem egyet.
- Na várj – kelt ki az ágyból. Egy fehér pólót és egy szürke mackó nadrágot viselt, ami nagyon jól állt neki.
- Edward Cullen, azonnal mássz vissza az ágyba! – parancsoltam rá.
- Egy pillanat – szólt, mikor már a szekrénye előtt állt. Benyúlt és kivett belőle egy pulóvert, majd visszajött mellém. – Vedd fel – ült le mellém. Belebújtam a meleg pulcsiba és éreztem Edward illatát, ránéztem, Ő pedig megcsókolt. Nyaka köré fontam a karom és viszonoztam. Ő húzódott el előbb.
- Sajnálom, nem lett volna szabad – simogatta meg az arcom.
- Miért?
- Nem akarom, hogy elkapd tőlem – kulcsolta össze a kezünket.
- Nem fogom, de bújj vissza az ágyba – mosolyogtam.
- Igenis, főnökasszony! – mondta, és tisztelgett hozzá, mire elnevettem magam, olyan vicces volt. Bedőlt az ágyába engem magával húzva, majd mindkettőnket betakart, én pedig hozzá bújtam és átöleltem.
- Sajnálom – szólaltam meg végül.
- Mit?
- Miattam fáztál meg – néztem fel rá.
- Ne mondj ilyet, nem miattad volt, az időjárás tehet róla – mosolygott.
- Rendben, az időjárás – hagytam rá. Nem volt kedvem veszekedni vele, nem is szerettem.

Nem szólaltunk meg, csak néztük a tévét, amiben a Tom és Jerry ment, az egyik kedvenc mesém. Tudom, kinőttünk már belőle, de én akkor is szeretem. Ahogy Tomot megtréfálja Jerry, az valami oltári, nagyon szeretem.
Mikor pár epizód lement a meséből, Edward átkapcsolt egy filmre, aminek a címét sem tudtam, de látszólag nem is érdekelt, mivel elaludtam rajta. Már csak arra eszméltem, hogy valami, vagy valaki csiklandozza az arcomat.
- Jenny! Jenny! - hallottam meg a hangját, majd kinyitottam a szemem, és Edward zöld szemeivel találtam szembe magam. - Szia – köszöntött mosolyogva, miközben a hátamat simogatta.
- Szia - mosolyogtam, majd folytattam. - Elaludtam, igaz?
- Igen, egy kicsit.
- Bocsánat. – Nem volt kedvem felkelni róla, bár beteg volt, engem ez egyáltalán nem érdekelt. Kényelmes fekhelyem volt. Én fel, Ő pedig lenézett rám, majd megcsókolt, de hamar észbe kapott.
- Mindig elfelejtem – mormogta.
- Én örülök neki – vigyorogtam.
- Jenny… - emelte égnek a szemeit, de mielőtt bármit is mondhatott volna, én ajkaira tapadtam, és megcsókoltam.
- Alice-ék már visszaértek? – kérdeztem, miután elhúzódtam.
- Igen, már két órája itthon vannak – felelte.
- Értem. Akkor most aludj – mondtam, és kikeltem az ágyból.
- Te helyettem is aludtál – vigyorgott, de azért betakarózott, és visszafeküdt az ágyba.



Megvártam, amíg Rosalie-ék hazaértek és megkaptam a házi feladatot, amit Edwarddal közösen készítettünk el.
Alice vitt haza és egész úton beszélgettünk. Természetesen minden egyes részletre kíváncsi volt, ami azon az éjjelen vagy inkább hajnalon történt, én pedig lelkesen meséltem róla…

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyit késik a rész, sajnos néhány napja nem volt ihletem, de már írom a részt gőzerővel, ha lehet így mondani, és igyekszem vele:)
Remélem megéritek, és lehet, hogy holnap, vagy holnap után már fent lesz a rész:D
Köszönöm a sok kommentárt lányok:D Nagyon jól esik hallani, hogy ennyire tetszik és, hogy várjátok a következő részt.
Tényleg sajnálom, de igyekszem vele.
puszi

31. fejezet – Korizás

Sajnálom, hogy még csak most hoztam a részt, de azt szerettem volna, ha jól sikerül.:D Remélem tetszik majd.:D Kérlek Titeket, írjatok sok-sok kommentárt.:D
Puszi
agnes_h93@freemail.hu




- Azt, hogy… - megrázta a fejét, majd elmosolyodott. – Te elmész hozzá, még ma este. Úgy örülök, hogy így döntöttél és nem vársz vele – ölelt meg.
- Én is – húzódtam el egy kis idő múlva, majd beindítottam a motort és tovább folytattuk az utunkat.


Alice teljesen fel volt dobva és jobban izgult, mint én, pedig nem Ő készült randevúra hívni a szerelmét.
- Edward, mikor kezdesz készülődni? – törte rám az ajtót húgom.
- Még csak hat óra van – mosolyogtam.
- Tudom, azért mondom – huppant le mellém, én pedig félre tettem a könyvet, amit addig olvastam.
- Tudod jól, hogy este megyek, mikor Jenny anyukája már alszik. Miért, talán láttál valamit? – kérdeztem.
- Nem, semmit – mondta. – Annyira izgatott vagyok, pedig minden rendben lesz – vigyorgott, amin csak nevetni tudtam.
- Akkor, miért izgulsz?
- Nem tudom. Végre... Ó, telefon - mondta, és mikor elővette a mobilját az abban a pillanatban megcsörrent. – Jenny az – szólt, majd kiment a szobámból. Vajon miért hívhatja? - kérdeztem magamtól, majd felálltam és a helyére tettem a könyvet.



Úgy tíz óra körül járhatott az idő, mikor beszálltam a Volvómba(igen vettem egy újat), majd elindultam Jennyhez.


(Jenny szemszöge)

Miután Alice-ék kitettek a ház előtt, felmentem a szobámba és neki álltam volna tanulni, de Rita ki akart menni, így elvittem sétálni.
Jó volt kikapcsolódni és kicsit játszani a kutyánkkal, elvégre Tőle kaptam. A Mi kutyusunk.
A parkban ültem egy padon és néztem, ahogy Rita játszik a labdával, amit még Alice-től kapott.
Rá gondoltam és a telefon beszélgetésünkre.
„Ha nem akarod, nem leszek a közeledben, bár nekem nehezemre esne távol maradni tőled” „Most legszívesebben veled lennék” „Szeretlek.”
Tényleg mondta volna, vagy csak beképzeltem? Biztos, csak barátként, mert kizárt dolognak tartom, hogy Ő meg én…
- Vigyázz! – kiáltott egy férfi hang, mire én felé fordultam, majd gyorsan lebuktam, mivel egy frizbi közeledett felém nyomában egy hatalmas kutyával.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor mellém ért.
- Öhm… igen – mondtam, majd ránéztem az illetőre. Rövid fekete haja és kék szeme volt, s körülbelül olyan magas lehetett, mint Edward.
- Sajnálom, nem akartam – kért bocsánatot.
- Semmi baj – mosolyogtam, közben Rita ugrott föl az ölembe, majd a hatalmas méretű kutya leült elénk. – Ez a te kutyád? – kérdeztem.
- Igen, Ő Max. De bunkó vagyok, még be sem mutatkoztam. Oliver Wever a nevem, és téged, hogy hívnak? – kérdezte.
- Jenny Smith.
- Új vagy itt? Csak mert még sosem láttalak erre felé – szólt védekezőn.
- Igen. Szeptemberben költöztem ide. És te, mióta laksz itt? – tudakoltam.
- Itt születtem – mosolygott. – Hol laktál eddig?
- New Yorkban.
- És miért költöztél ide?
- A szüleim elváltak.
- Értem. – Kis idő múlva megszólalt. – Aranyos kutyád van. Hogy hívják?
- Rita. Egyébként nem az enyém, vagyis… nem csak az enyém.
- Miért, kié még? – csodálkozott.
- Egy barátomé. Közös kutyus – simogattam meg Rita fejét.
- Lány vagy fiú?
- Ki?
- A barátod.
- Fiú – mosolyogtam.
- Tehát jártok – hajtotta le a fejét.
- Nem, csak barátok vagyunk – mondtam, mire felkapta a fejét és egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Kedves srácnak látszott, de valahogy nem tudott megfogni… annyira.


Sokat beszélgettünk mindenféléről. Kedvenc film, zene, virág, hova járok szívesen bulizni, satöbbi, satöbbi.
Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Elköszöntem tőle, majd hazafelé vettem az irányt.
Amint hazaértem, felmentem a szobámba, és felhívtam Alice-t, aki egy csengés után felvette.
Részletesen elújságoltam, miszerint megismerkedtem egy kedves fiúval kutyasétáltatás közben, akivel nagyon jól elbeszélgettem.
- „Tetszik neked az a srác?” – kérdezte komoly hangon.
- Nem, nem mondhatnám.
- „Ugye nem fogsz beleszeretni?”
- Dehogyis! – nevettem fel. – Tudod, egyfolytában Rá gondoltam – vált komollyá a hangom. – Alice, miért van az, hogy ha elválok tőle, akkor máris hiányzik?
- „Talán azért, mert szereted” – felelte.
- Bárcsak Ő is, így érezne irántam – sóhajtottam.
- „Hidd el, mindennek eljön majd az ideje, pont akkor mikor nem is várod.”
- Remélem így lesz. Na, most leteszem, mert még tanulnom is kell. Szia!
- „Szia!” – köszönt el Ő is, majd letettük.



Nem volt olyan sok tanulni valóm, mint gondoltam, így fürdés után Ritával játszottam, miközben néztem a tévét, anyu pedig elment aludni.
- Nagyon aranyos vagy, ugye tudod? – kérdeztem Ritát, aki csak megnyalta az arcom, majd hozzám bújt. – Ha már Ő nem lehet az enyém, legalább te itt vagy nekem - mosolyogtam, közben pedig a hasát vakargattam.


Észre sem vettem, hogy mikor aludtam el. Egyszer csak éreztem, hogy valami nyaldossa az arcom.
- Mi az Rita? – kérdeztem, miközben lassan nyitottam ki a szemem. - Ja, a tévé! - eszméltem fel, majd kikapcsoltam, és felmentem a szobámba lefeküdni. Amint lehunytam a szemem, hallottam, hogy valaki az ablakomat dobálja.
- Ki lehet az? – kérdeztem magamtól, majd kikászálódtam az ágyból és kinyitottam az ablakot, majd kinéztem rajta. Nem hittem a szememnek. Edward állt az ablakom alatt.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem. Otthon kellett volna lennie, nem pedig itt.
- Hozzád jöttem – mondta. – Elviszlek valahova.
- Ilyenkor?
- Igen.
- Te megőrültél! - mosolyogtam.
- Jenny, kérlek.
- Menj haza Edward! Majd találkozunk a suliba – mondtam, majd becsuktam az ablakot. Pár perc múlva kopogtatást hallottam.
- Uram Isten! – kipattantam az ágyamból, és gyorsan kinyitottam az ablakot. – Te nem vagy normális! - nevettem.
- Kénytelen voltam felmászni. Kérlek, gyere velem – nézett mélyen a szemeimbe.
- Késő van, és anya úgysem engedné meg.
- Akkor elrabollak – mondta nemes egyszerűséggel, majd megragadta a karom és húzni kezdett, de én megállítottam.
- Ne csináld ezt! Inkább átöltözök - ingattam a fejem, majd berohantam a fürdőbe pár ruhával.
- Mehetünk? – kérdezte, mikor visszaértem a szobámba.
- Igen, de ne az ablakon át.
- Mi lesz, ha anyukád felébred?
- Kiosonunk – ragadtam meg a kezét, és „lábujjhegyen” lementünk a földszintre, majd halkan bezártuk magunk mögött az ajtót. Beültünk a kocsiba, majd Edward gázt adott és elindultunk.
- Hová megyünk? – kérdeztem.
- Meglepetés – mosolygott, én pedig nem szólaltam meg az út végéig.


Körülbelül háromnegyed óra múlva megálltunk egy befagyott tó mellett. Edward segített kiszállni az autóból, majd a csomagtartóhoz ment. Mikor visszatért hozzám, akkor vettem észre, hogy egy táskát tart a kezében, de azt nem tudtam, hogy mit rejt.
- Gyere – fogta meg a kezem, amitől kellemes bizsergés járta át a testem.
- Ugye, nem gondolod komolyan? - kérdeztem, miközben a tó mellé értünk és leültetett egy padra, majd a táskából előhúzta a korcsolyákat.
- De – mosolygott.
- Én nem tudok korcsolyázni – mondtam, és nyeltem egy nagyot.
- Megtanítalak.
Nagy nehezen meggyőzött Edward, és felvettük a korikat, majd ráálltunk a jégre, vagyis én elestem volna, ha nem kap el.
- Ha kitöröm a nyakam, egész életedben kísérteni foglak – mondtam, közben pedig a kajába kapaszkodtam és lassan lépegettem előre.
- Nem fogod, ígérem – nevetett, majd hirtelen elengedett, én pedig igyekeztem megtartani magam, ami hál’ istennek sikerült. Edward körülbelül öt méterre állt tőlem.
- Gyere ide – mondta, én pedig lépegetni kezdtem, mire felnevetett. – Akkor úgy mondom, hogy csússz ide – mosolygott.
- Ha megmozdulok, elesek – mondtam, közben a hideg rázott, de nem szóltam érte.
- Rendben – indult el felém, majd mikor elém ért, megfogta a karom és húzni kezdett a jégen. Görcsösen szorongattam a kezét, miközben azért imádkoztam, hogy el ne essek.
- Próbáld meg – mosolygott. – Melletted leszek, és nem hagyom, hogy bajod essen.
- El fogok esni.
- Nem fogsz! Ne butáskodj! – szólt.
- Hát jó - adtam meg magam, és megtettem az első lépést, vagyis csúszást, Ő pedig követte minden egyes mozdulatomat. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, de szerencsére mellettem volt, így még időben elkapott, mielőtt lefejeltem volna a jeget.
- Én megmondtam.
- Ne légy negatív – végig mért gyönyörű zöld szemeivel, majd megszólalt. – Nem fázol? – kérdezte. Hát, igen. Annyira siettünk, hogy kabátot nem hoztam magammal, csak egy meleg pulóvert. Na, jó. Én siettem, mert már vele akartam lenni.
- Nem – hazudtam.
- Vedd fel! – mondta, miközben kicipzározta a nagy kék kabátját.
- Nem. Így még nagyobb az esélye, hogy elesek – húzódtam el.
- De így megfázol.
- Te is.
- Jenny, kérlek – bújtatott bele a meleg kabátba, amiből az Ő illata áradt.
- Edward, de … - ám nem tudtam befejezni, mert mutatóujját a számra tette.
- Semmi de!
- De makacs vagy! – csóváltam meg a fejem.
- Te is – mosolygott. – Jól áll – bókolt, miközben végigmért szemével.
- Egész biztos, mivel elég nagy rám - nevettem. - Jó, megpróbálom újra - mondtam, majd újból nekirugaszkodtam. Most négy lépést tettem meg és csak utána vesztettem el az egyensúlyomat, de Edward rögtön utánam nyúlt, én pedig a pulóverébe kapaszkodtam, és felegyenesedtem.
- Bocsánat.
- Semmi baj – mondta, miközben a szemeimet fürkészte, amitől teljesen zavarba jöttem. A karjaiba zárt, majd szorosan magához vont és csak nézett. – Már régen el kellett volna mondanom – szólalt meg végül.
- Mit? – suttogtam, miközben kézfejével megsimogatta az arcom.
- Szeretlek – mondta, majd arca lassan közeledni kezdett az enyémhez, és mikor ajkaink egymáshoz értek, a szívem őrült tempóban kezdett verni. Meglepődtem, de az csak a másodperc töredéke volt, hisz a vágyam erősebb volt, így automatikusan a hajába túrtam és visszacsókoltam. Hihetetlenül jó érzés volt a karjaiban lenni, s mással sem törődni, csak Vele. Ugyanaz az érzés járta át a testem, mint akkor, azon az éjjelen. Éreztem a pillangókat a gyomromban, és időnként elfelejtettem levegőt venni, mert csak édes ajkait akartam csókolni, s soha abba nem hagyni. Nyaka köré fontam a karom, majd egész testemmel hozzá simultam, Ő pedig szorosabban ölelt magához. Mikor nyelvét becsúsztatta a számba, azt hittem, hogy elájulok. Ajkaink szinkronban mozogtak egymással és úgy tűnt, hogy Ő sem szívesen szakítaná meg ezt a játékot. Éreztem a mézédes illatot, ami belőle áradt, engem pedig teljesen elkábított. Annyira vágytam már a csókjára, hogy féltem be ismerni magamnak hamarabb, de ez akkor lényegtelennek tűnt, hisz újra érezhettem ajkait az enyémeken.
Egyszerre húzódtunk el, s mindketten szaporán vettük a levegőt. Edward a homlokomnak támasztotta az övét, és mosolygott, ahogy én is. Végig simítottam az arcán, közben lehunytam a szemem. Kiélveztem minden egyes pillanatot, amit vele tölthettem. Közel voltunk egymáshoz, mégis oly' távol, de most itt voltam a karjaiban, és sosem akartam kibújni belőle. Azt mondta, szeret, én pedig hittem neki. Mikor megcsókolt, olyan szenvedélyes volt... olyan... őszinte, hogy az igazat kellett, hogy mondja.
Még mindig egymást öleltük és csak mosolyogtunk. Vállára hajtottam a fejem, majd mélyen magamba szívtam édes illatát, egyik kezemmel a derekát öleltem, a másikkal pedig a tarkóján levő hajával játszottam.
Újra meg akartam csókolni, de nem voltam biztos benne, hogy ez valóban jó ötlet-e. Felemeltem a fejem, majd a szemébe néztem, Ő pedig megsimogatta az arcom.
Mérhetetlenül boldog voltam abban a pillanatban, mert egy régóta dédelgetett álmom vált valóra. Ekkor eszembe jutott, amit Alice mondott nekem arról, hogy el kellene Edwardnak mondanom, mit érzek, így visszaemlékezve, tudhatott valamit, amit nem mondott el nekem.
- Mennyi az idő? – törtem meg a csendet.
- Negyed egy – nézett rá az órájára.
- Talán jobb lenne, ha indulnánk, holnap, vagyis ma még suli, és nem akarom, hogy miattam megfázz.
- Miattad? – kérdezte.
- Ühüm. Rajtam van a kabátod, nem fázol?
- Kicsit – mondta. Kicipzároztam a dzsekit, majd szétnyitottam. Egyből vette a lapot, és hozzám bújt, én pedig betakartam, már ahogy tudtam. – Így már jobb – mosolygott, én pedig felnevettem, annyira édes volt.
- Ha fáztál, miért nem szóltál? – kérdeztem.
- Mert nem akarom, hogy megfázz.
- De így te leszel beteg.
- Nem, nem leszek az – mosolygott.
- Majd meglátjuk - mosolyogtam, Ő pedig hosszan megcsókolt, aztán kibontakozott az ölelésemből és összekulcsolta a kezünket, majd a kocsi felé vettük az irányt.


Egyikünk sem szólalt meg, amíg haza nem értünk, amit kicsit sajnáltam, mert legszívesebben egész éjjel vele lettem volna, és hallgattam volna édes hangját, de nem lehetett. Az úton egész végig csak mosolyogtunk, hol magunkban, hol egymásra, én pedig szinte szárnyaltam a boldogságtól.
- Holnap érted jövök – jelentette ki, mikor megálltunk a bejáratnál.
- Rendben – mosolyogtam. Közelebb lépett, majd magához vont és megcsókolt.
- Jó éjt! – szólalt meg, mikor elváltak ajkaink.
- Neked is. Legközelebb ne az ablakon gyere be.
- Rendben, de akkor hol máshol? – kuncogott.
- Megcsörgetsz, én pedig beengedlek – mosolyogtam.
- Ahogy akarod – csókolt meg ismét, majd megszólalt. – Olyan régen vártam már erre – sóhajtott, miközben a fülem mögé simított egy rakoncátlan hajtincset.
- Én is – suttogtam. Levettem magamról a kabátját, és felé nyújtottam. – Köszönöm.
- Szívesen – mosolygott, majd belebújt a ruhadarabba. Most én csókoltam meg. Nem tehettem róla, egyszerűen nem bírtam megállni. Belemosolygott a csókba, majd öt perc múlva elváltunk egymástól. – Na, menj, mert megfázol – mondta, én pedig bólintottam, majd bementem a házba. Még kinéztem az ablakon, s láttam, hogy visszanéz, majd beszáll a kocsiba, és elhajt.
Felosontam a szobámba, átvettem a pizsamám és befeküdtem az ágyamba. Rita felugrott, majd hozzám bújt, én pedig álomba szenderültem.

30. fejezet - Béke

Másnap reggel mosolyogva keltem fel. Bosszút akartam állni és kíváncsi voltam, hogy fel fog-e neki tűnni, hogy miért viselkedem úgy vele, ahogy.
Alice jött értem és próbált a lelkemre beszélni.
- Jenny, gondold meg, talán nem kéne…
- Alice, kérlek. Nem fogom megölni, csupán nem szólok hozzá – mondtam.
- Igen, és ez baj.
- Nem is fogja észrevenni.
- Honnan tudod, lehet, hogy mondani akar majd valami fontosat – szólt barátnőm.
- Talán láttál valamit? – kérdeztem.
- Nem, semmit, sajnos. Pedig jó lenne – húzta a száját.


Mikor megérkeztünk a suliba, izgatottság fogott el. Először is, mert visszavághatok neki, másodszor pedig, mivel újra láthatom Őt. Furcsák az érzéseim az egyszer biztos, én magam sem értem őket.
- Alice, Ő nem fog veletek ülni menzán, igaz? – kérdeztem, miközben a bejárat felé haladtunk.
- Nem. Miért?
- Mert akkor veletek ebédelhetek?
- Persze – mosolygott barátnőm.
- Figyelj, beszélj vele - ajánlotta Alice, miközben a szekrényemből a táskámba pakoltam a tankönyveimet.
- Nem. Eldöntöttem.
- Hát jó! Csak azért mondtam, mert látomásom volt.
- Most? – suttogtam.
- Igen. Beszélni akar veled és bocsánatot szeretne kérni.
- És mi miatt? – tudakoltam.
- Azt nem tudom, de most felénk tart.
- Mi?!
- Most mennem kell – mosolygott, majd távozott.
- Alice, ezért még számolunk – suttogtam magam elé.
- Szia! – hallottam meg a hangját a hátam mögött. Felé fordultam, de nem köszöntem. - Tudom, hogy haragszol rám a tegnap este miatt. Sajnálom, nem kellett volna – hajtotta le a fejét. Nem bírtam megállni, hogy ne válaszoljak. Odaadtam neki a táskám, mire döbbent képet vágott, de én nem törődtem vele. Elővettem egy tollat és egy darab papírt, majd írni kezdtem.
- Nem azért haragszom. Akkor már mindketten fáradtak voltunk - írtam, majd elvettem tőle a táskám és a mellkasára nyomtam a papírt, majd megvártam, míg elveszi tőlem, mielőtt leesik a földre.
- Akkor miért? – kérdezte, miután elolvasta. Visszakértem a lapot és írni kezdtem.
- Gondolkozz, és rájössz! - mutattam felé az írást.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz, de látom, nem szólsz hozzám és az oka nyilván az, amiért haragszol – felelte. Ez a srác egy zseni, komolyan mondom.
- Kapsz egy piros pontot:) - írtam, majd ott hagytam és órára siettem.



Egész nap kerültem Edwardot. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni, sőt még találkozni sem. Sajnos az ebédet nem kerülhettem el, így kénytelen voltam bemenni, ráadásul reggel megbeszéltem Alice-szel, hogy velük ülök.

Épp Rosalie-val dumcsiztunk az asztalnál, mikor megjelent mellettünk és szó nélkül leült mellém.
Nem kaptam levegőt. Legszívesebben felálltam volna az asztaltól, de mégse tettem, nem akartam megbántani Alice-t. Ez egy jó ürügy volt arra – még ha nem is szólok hozzá -, hogy a közelében legyek. Tudom, hogy nem vagyok normális. Egész nap kerülöm, most meg mellette akarok lenni. Kicsit bolond vagyok.
Mikor a többiekre néztem, láttam, hogy Jasper folyamatosan engem bámul. Nem értettem, hogy miért, de kicsit zavart. Mindig akkor nézett így rám, mikor furcsa érzések kavarogtak bennem, de hirtelen el is múltak, mintha sose lettek volna. Ez csak addig tartott, míg a közelemben volt, utána mindig visszatért.
- Jasper, hagyd békén! – mondta Edward.
- Alice, ha megkérhetlek rá… – néztem sokatmondóan.
- Persze.
- Köszönöm – mondtam, majd felálltam, és elhagytam az ebédlőt.


Miért nem száll le Jasperről? Nem csinált semmit sem és mégis bántja. Ha majd bocsánatot kér – de csak HA -, akkor jól lehordom, vagy írok neki egy rövidke levelet – gondoltam, majd leültem a helyemre és vártam, hogy elkezdődjön a biológia óra.

Lassan szállingóztak be a diákok a terembe, majd elfoglalták a helyüket. Egyszer csak hallom, hogy egy srác valami dolgozatról beszél.
- Nem tanultam semmit a dolgozatra – nyavalygott.
- Pedig mondta előző órán – mondta a barátja. Hogy mi?! Dolgozat? Én miért nem hallottam róla?
- Haver, segítsél majd! Nem akarok megbukni félévkor.
- Persze – nevetett, majd tovább beszéltek valamiről. Pont csengetéskor lépett be a tanár a terembe, majd elindult a padok között, kezében azokkal a bizonyos dolgozatokkal.
- Rendben. Negyvenöt perc áll rendelkezésetekre. Óra indul – mondta a tanár, majd mindenki hozzá látott.
Nem nagyon tudtam a dolgozatot. Felnéztem Edwardra, akinek meg se kottyant egy ilyen feladatsor.

Óra végén mindenki beadta a dolgozatot, majd elmehettünk. Még láttam, hogy Bella magyaráz valamit Edwardnak, de mintha Ő teljesen más világban járna.
Mikor rám nézett, szomorúságot láttam a tekintetében és már bántam, hogy nem szóltam hozzá, de ez az én döntésem volt.
Elfordultam tőle és kimentem a teremből.



Este nem jött át korrepetálni, gondoltam nem látta értelmét, mivel ha nem szólok hozzá, akkor kérdezni sem fogok tőle.
Épp aludni készültem, mikor megcsörrent a telefonom.
Ki lehet az? - kérdeztem magamtól. Felvettem a telefont, de mielőtt megszólalhattam volna, megelőzött a vonal túl oldalán lévő személy.
- „Jenny, kérlek, ne tedd le. Nem kell hozzám szólnod, de én el szeretném mondani azt, amit már nagyon régóta magamban tartok” – hallottam meg azt az édes hangot, amit csak kétszer hallottam aznap. Sóhajtottam, majd lefeküdtem az ágyra és vártam, hogy folytassa. - „Tudom, hogy miért vagy ilyen. Sajnálom. Beszéltem Jasperrel és bocsánatot kértem tőle, ahogy tőled is. Bocsáss meg. Ha nem akarod, nem leszek a közeledben, bár nekem nehezemre esne távol maradni tőled” – mondta. Nem bírtam tovább.
- Miért? – szólaltam meg kis idő múlva. – Miért csináltad?
- „Mert azt hittem, hogy tetszik neked Jasper és annyira elvakított a féltékenység, hogy Bellát használtam arra, hogy”…
- Féltékennyé tegyél – fejeztem be a mondatát.
- „Igen. Sajnálom”
- Inkább mérges voltam. Nem mondtad meg, hogy pontosan mi a bajod és nem hittem Jaspernek.
- „Jazz nagyon jól ismer.”
- Az biztos – helyeseltem. – Tényleg féltékeny voltál? – kérdeztem pár másodperc csend után.
- „Igen” – nevetett fel keserűen. – „Most legszívesebben veled lennék” – szólt bársonyos hangján. A szívverésem az egekbe szökött, amint elképzeltem, hogy se szó se beszéd megjelenik az ajtóm előtt és megcsókol.
- Tudod, kevés srác ismeri be és még kevesebb az olyan, aki ilyen nyíltan beszél az érzéseiről – mondtam. – Ezt tetszik – mosolyogtam.
- „Nem nagyon nyílok meg másoknak.”
- Igen, ez igaz. Nehezen tudok bármit is kihúzni belőled – nevettem.
- „Hiányzott ez a hang” – szólt, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – „Annyira sajnálom. Megbocsátasz nekem?”
- Még meglátom. Talán.
- „Értem. Teljesen megértelek.”
- Majd holnap beszélünk. Kicsit fáradt vagyok és holnap meg kell emésztenem a biológiát – mondtam.
- „Miért?” – tudakolta kíváncsian.
- Nagyon rosszul sikerült. Egyes lesz – húztam a szám.
- „Dehogy lesz egyes. Ne beszélj butaságokat!”
- Remélem igazad lesz. Most leteszem. Akkor holnap. Szia! – köszöntem el.
- „Szia” – búcsúzott el, de mielőtt letettük volna, mintha azt mondta volna h „Szeretlek”, bár biztos csak képzelődtem.




Másnap boldogan keltem fel és készülődtem a suliba. Úgy éreztem semmi sem szegheti kedvem, amíg nem jutott eszembe a biológia óra. Sajnos nem számíthattam jó jegyre az biztos.
- Szia! – suttogott a fülembe, amitől kirázott a hideg.
- Szia! – mosolyogtam, majd felé fordultam.
- Jenny, én annyira… - kezdte volna, de én szájára tettem a mutató ujjam.
- Ne! Már megbeszéltük telefonon – mondtam, majd megöleltem, Ő pedig átkarolta a derekam és magához szorított. Pár percig csak öleltük egymást és én kezdtem egyre jobban zavarba jönni. Olyan jó volt újra vele lenni, és, hogy láttam, fontos vagyok neki.
- Menjünk órára – húzódtam el, majd elindultunk.



Eljött a biológia óra és vártam, hogy kiossza végre a dolgozatokat, hogy végre megnyugodjak.
Akárhányszor Edwardra néztem, Ő próbált megnyugtatni már amennyire lehetett olyan távolságból.
Bejött a tanár, majd mindenki asztalára letette a dolgozatot és véleményt is fűzött hozzá.
- Miss. Swan, ötös. Mr. Cullen, ötös, mint mindig. Miss. Donavan, négyes. Mr. Gordon, kettes, gratulálok. Látom, végre tanult. Miss. Smith, – állt elém. Félve néztem rá, és vártam, hogy kimondja – legközelebb jobban figyeljen órán, és ne az osztálytársait bámulja – mondta, majd letette elém az egyes dolgozatomat. Szerencsére nem mondta ki, hogy hányas lett és ezért hálás voltam neki, de aztán olyat mondott, hogy majd’ kiestem a padból. Képletesen szólva.
- Miss. Smith, következő órától Mr. Cullennel fog ülni, hátha nem fog elkalandozni a figyelme, nem úgy, mintha egyedül ülne – mondta, nekem pedig leesett az állam. Szerinte, hogy fogok jobban figyelni az órán? - kérdeztem magamtól.
- Megértette? – nézett rám, mivel nem válaszoltam.
- Igen, tanár úr.
- Jobb lenne, ha már most helyet cserélne Miss. Swannal – szólt. Egyszerre álltunk fel Bellával, majd mikor összepakoltuk a cuccainkat, helyet cseréltünk. Feszülten foglaltam helyett Edward mellett és ekkor meghallottam egy lány hangot.
- Nem hiszem el, hogy képes volt direkt rosszra megírni a dolgozatot, hogy aztán Edward mellé ültessék! – suttogta a padtársának, én pedig felé fordultam. Az a lány volt, akivel egyszer Edward ült matekon.
- Ne törődj vele – súgta, én pedig bólintottam és az órára figyeltem.



- Na, hányas lett? – kérdezte, mikor kicsengettek, és a parkoló felé haladtunk.
- Egyes. Én mondtam, hogy…
- Igen, mondtad – karolta át a vállam, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- De örülök – visította Alice, majd mindkettőnket átölelt. Egy pillanatra nem esett le, hogy miről beszél.
- Én is – súgtam a fülébe.
- Nálunk kéne aludnod valamikor – mosolygott barátnőm.
- Majd megbeszélem anyuval – mondtam, és kezdtem kicsit szédülni. Folyamatosan éreztem Edward illatát, elkábultam tőle.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Persze, csak egy kicsit megszédültem.
- Gyere, menjünk be a mosdóba – ragadta meg a kezem Alice, majd húzni kezdett.
- Biztos jól vagy? – kérdezte barátnőm a mosdóban.
- Igen, csak… a bátyád illata… húú…
- Erős?
- Nem. Észbontó! – mosolyogtam.
- Ja, értem – nevetett. – Azt hittem, valami baj van.
- Alice, azt hiszem… teljes mértékig belezúgtam.
- Igen, Jasper érzi - mosolygott, de amint rájött, mit mondott lehervadt az arcáról.
- Hogy érted? - kérdeztem meglepetten, majd rendeztem arcvonásaimat. - Még egy titok, igaz?
- Igen. – Lehunytam a szemem, majd megszólaltam.
- Mondd el! – nyitottam ki a szemeim.
- Hát… Ő érzi és irányítani tudja az érzelmeket. Emlékszel, mikor Edward Bellával beszélgetett? – kérdezte.
- Igen.
- Érezte, hogy mérges vagy, így megpróbált megnyugtatni.
- Szóval, belőle áradt az a nyugalom és lehet, hogy… azért szeretem Edwardot?
- Nem, azt csak te érzed. Ő nem tudja meghatározni, hogy kibe szeress bele – mosolygott barátnőm.
- Értem. Van még valami, amit tudnom kellene? – tudakoltam, Ő pedig megrázta a fejét.
- Mielőtt megkérdeznéd, nincs senkinek rajtuk kívül képessége a családban, de térjünk vissza Edwardra. Mit szólnál hozzá, ha elhívna randizni? – mosolygott.
- Hát, nem is tudom… Örülnék neki, de csak…
- Barátok vagytok. Tudom – emelte égnek a szemeit. – Mi szólnál hozzá, ha több lenne köztetek?
- Azt hiszem, én lennék a legboldogabb. Ha tudnád, hogy csókol – emlékeztem vissza.
- Tudom – vigyorgott.
- Tényleg?
- Jasper.
- Hát persze! – csaptam a homlokomra. – Jobb lenne, ha mennénk.
- Igen, a végén még azt hiszi, hogy valami komoly bajod van. – Ezen csak nevettünk, majd visszamentünk Edwardhoz.


- Minden rendben? – kérdezte, mikor kiértünk a parkolóba. Edward zsebre dugott kézzel, az új kocsijának támaszkodva várt, de mikor meglátott minket, ellökte magát az autótól és tett előre egy lépést.
- Persze – mosolyogtunk.
- Akkor megnyugodtam. Hölgyeim? – tárta ki a kocsi ajtaját.
- Édes – súgtam oda Alice-nek.
- Valóban – mosolygott Ő is, majd beszálltunk és elindultunk.


- Hiányzik a Volvo – szólalt meg Alice.
- Igen, nekem is – bámultam ki az ablakon.
- Olyan aranyos volt, mint Edward. Illett hozzá – vigyorgott barátnőm.
- Aranyos vagyok? – kérdezte felvont szemöldökkel az említett. Istenem, de jól néz ki - gondoltam.
- Igen – helyeseltem, Ő pedig megeresztett egy fogkrém reklámba illő mosolyt. Bizonyára tetszett neki, amit halott.

Mikor megérkeztünk, Edward segített kiszállni a kocsiból, majd elköszöntem tőlük és bementem a házba.


(Edward szemszöge)
- Olyan nehéz elhívni? – kérdezett Alice, miközben hazafelé tartottunk.
- Nem vagyok benne biztos, hogy Ő is akarná – feleltem. Tudja a döntésem.
- Hidd el, akarja.
- Talán mondott valamit? – kérdeztem. Ekkor húgom a távolba meredt, én pedig lehúzódtam az útról, majd ismét Alice-re néztem.
- Alice, mit látsz?
- Azt, hogy… - megrázta a fejét, majd elmosolyodott. – Te elmész hozzá, még ma este.


Köszönöm a levelet Cintinek, Grétinek és a kommentárokat lányok:D
Puszi