2010. augusztus 31., kedd

Könyvajánlás!

Most nem résszel jelentkezem, hanem egy kis ajánlóval. :)
Már régóta fut az interneten egy regény, a címe: Gyémántfiú.
Biztosan hallottatok már róla, de ha nem, akkor most megemlítem Nektek.
Szurovecz Kitti írónőt Robert Pattinson ihlette meg, amikor Robert Budapesten forgatta a Bel Amit, Kittinek pedig - úgymond - a nyomába kellett erednie. :)
Nos, akkor máris mondom, hogy miről is szól a könyv. :)

Nickolas Richards egy egyszerű londoni srác, akinek csupán egy álma van: hogy egyszer elismert színész legyen. Mikor megkapja élete legnagyobb sikert hozó szerepét, Los Angelesbe utazik, ahol megismerkedik Heily Andersonnal. Ennek a szerény és érzékeny srácnak fenekestül felfordul az élete a hirtelen jött sztárságtól, mégis próbál önmaga lenni. A Fényemberek után, több ezren rajonganak érte, és mindent megtesz azért, hogy szerelme és a saját életét a kezében tartsa, ám úgy tűnik, ez nem lesz egyszerű...
Heily Anderson gyerekkora óta a médiában él az anyja jóvoltából. Mindene megvan, amire egy ember vágyhat mégis van valami, ami hiányzik...
Egy szerep és egy film, ami nemcsak sikert, hanem az igaz szerelmét hozza el neki. Egy férfi, aki váratlanul bukkant fel az életében, és sosem tűnik el...
Ha Nick és Heily szerelme kiderül, azzal olyan lavinát indítanak el, ami romba döntheti az egész életüket.
Vajon Nicknek lesz elég ereje, hogy túlélje a médiaforgatagában, vagy a Gyémántfiú megszűnik csillogni?


Bocsi ezért a béna leírásért, most csináltam xD de csak ajánlani tudom a könyvet, hisz sok izgalom van benne, és olyan érdekes fordulatok, amikre nem is gondolnál :) Hoztam egy kis ízelítőt belőle. :D Véleményem szerint Kitti nagyon eltalálta Robot. :D A személyiség nagyon hasonlít rá, és a családi háttér is, majd meglátjátok, nagyon jó. :D


Egy kis részlet az első oldalról:

Gyémántfiú


„Kicsi Jane! Ez most nagyon fáj. Sosem hittem volna, hogy épp te! Hogy az életed utolsó perceiben itt állsz majd velem szemben. Persze tudtam, hogy egyszer eljön a nap, csak abban bíztam, hogy nagyon-nagyon soká! Kicsi Jane! Könyörögve kérlek, ne gyere közelebb! Élned kell, mert mától az idők végezetéig nem élhetek nélküled…”


Prológus

The New York Times, 2009. szeptember 11.

„Nyolc évvel az ikertornyok tragikus megsemmisülése után újabb katasztrófa miatt lábad könnybe Amerika, s az egész világ szeme. Nickolas Richards, a huszonnégy éves, zseniálisan tehetséges filmcsillag, a szupersztár tini bálvány önkezével vetett véget az életének- legalábbis minden jel erre utal. A fiatalember ruháit és iratait a Golden Gate híd egyik pillérén találta meg egy munkás három nappal a színész eltűnése után. Azóta búvárok keresik Nick testét az öbölben, eddig eredménytelenül. Ám az idő múlása csakis arra enged következtetni, hogy az ifjú tehetség már valóban nincs az élők sorában. Nemcsak Londonban élő családját, barátnőjét, Heily Anderson színésznőt sújtotta porig Nick öngyilkosságának híre. Világszerte, rajongók milliói gyászolják a Gyémántfiút. Az elhunyt tehetséget a Diamond Filmstúdió saját halottjának tekinti. Nyugodjék békében.”


Remélem, felkeltette az érdeklődéseteket ez a kis részlet, hisz, ahogy jobban belemerültök az olvasásba, úgy fog titeket is elvarázsolni a történet, mint engem. :) Személyes kedvencem. :)
Ha van kedved, nézz be Kittihez, és írhatsz neki véleményt, vagy ha kérdésed van, akkor azt is bátran felteheted neki:)

http://www.szuroveczkitti.hu/
Gyémántfiú első fejezete, oldalt pedig a többi

2010. augusztus 25., szerda

Vámpírcsók

Sziasztok!
Most nem résszel jöttem, de azzal is jól haladok. :)
Egy kis blogajánlóval jelentkezem. :D Hogy Nilla szavaival éljek(remélem, nem haragszol). Néhány elvetemült lány, név szerint: Evelyn, Griffnixi, Fanee, Melody, Nilla, és jómagam, pár hete elkezdtünk egy új történetet, amit mint láthatjátok, sokan írunk.
A címe: Vámpírcsók.
Evelyn ötlete volt. Ez a történet nem Twilightos. Olvastam az első fejezetet, ami - szerintem - fantasztikus lett! Én nagyon imádom!
A történetet - vagyis inkább Evelynt - az Interjú a vámpírral című könyv ihlette. Nem tudom ki látta a filmet, amiben Brad Pitt, Tom Cruz, Kirsten Dunst és Antonio Banderas a főszereplő. Nekem nagyon tetszett a film, és vagy százszor láttam. Remélem, adtam egy kis segítséget, akinek nem rémlett volna. :) Nem a filmre épül, hanem a Vámpírkrónikák első kötetére, vagyis erre.
Remélem, felkeltettem az érdeklődéseteket, és benéztek! ;)

http://www.vampircsok-evelyn.blogspot.com/

2010. augusztus 21., szombat

Díj!



Megírod hogy kitől kaptad.
Írsz öt dolgot magadról.
Kiteszed a képet a blogodba.
Továbbadod legalább öt embernek.
Hagysz náluk egy megjegyzést.

Köszönöm a díjat Elle.Pro-nak :) Nagyon aranyos vagy, drágám. (L):)
[Ha az "Elle"-re kattintotok, akkor az egyik, ha a "Pro"-ra, akkor a másik blogját tekinthetitek meg.:)]

Öt dolog magamról:
Kedvenc szereplőm az Alkonyatból Alice & Jasper. :D
Néha hajnalig fent vagyok, mert írok. :)
Néha túlságosan sokat beszélek...
Ha felidegesítenek, elviselhetetlen vagyok.
Sokáig gondolkodom, hogy mi legyen egy fejezetben, és a Jennys 2. részét, már jóval az elkezdése előtt kitaláltam, a végével együtt. (Persze, az eleje, és a vége volt meg igazán:$)

Öt ember
Kemrám
Eilis
Delirium
Alice
Fanee

Még egyszer köszönöm Elle.Pro-nak. Imádlak (L):)
Puszi

P.S.: Nem tudom, hogy mikor lesz rész, de igyekszem vele, és hosszú fejezetet hozok nektek:D

2010. augusztus 15., vasárnap

Szemem fénye és A tehetséges író díj!



Szabályok:
1.Köszönd meg a Díjat akitől kaptad.
2.Tedd ki a képet.
3.Nevezd meg az 5 legkedveltebb blogodat.
4.Add tovább 2 embernek /aki szerinted a legjobban megérdemli/ és értesítsd róla őket.

Köszönöm Đórinak, akitől már régen megkaptam, csak eddig még nem tettem ki. :$

Nekem mindegyik a legkedveltebb blogom, amit olvasok, de csak ötöt lehet.

Fanne
Nilla
Nillody
Melody
Eilis


Szerintem mindenki megérdemli, egyetértetek Đórival.:) És, ahogy ő is, én is az összes rendszeresen olvasott blogjaimnak küldöm. :)



Szabályok:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, akitől kaptam.
2. Ki kell raknom a blogomra.
3. Írnom kell három dolgot, amit a legjobban szeretek csinálni.
4. Tovább kell adnom pár embernek.
5. Megjegyzést kell hagynom a blogokon.

Köszönöm szépen Linának:) Nagyon aranyos vagy:)

- Imádok olvasni.:)
- Zene nélkül nekem nem élet az Élet :P Szóval mindig megy, ha írok, de még akkor is, ha nem. :)
- Imádok beszélgetni a barátaimmal. :D :P

Nilla
Evelyn
Fanee
Kemra

Köszönöm még egyszer Linának:)

Puszi

2010. augusztus 13., péntek

49. fejezet - Éjjelek (II. rész)



Sziasztok!
Az ígért rész az összegyűlt 25 komi után :D Köszönöm Nektek. :) Valahol még össze sem gyűlt a komi, amit kértem, szóval ti előnyben vagytok. :) A részhez nincs hozzáfűzni valóm. Jó olvasást hozzá! Remélem, tetszik majd. És kíváncsi vagyok a véleményetekre:D


Nem szóltam az „álmomról” Alice-éknek, mert abban sem voltam biztos, hogy valóban találkoztam Vele; hogy tényleg megtörtént. Mit szóltak volna hozzá? Carlisle nem vallott volna épelméjűnek, s azt, hogy egész nap a semmit bámultam, míg el nem aludtam, azt a gyász számlájára írta.

Minden egyes percben csak Rá tudtam gondolni, és arra, amikor vele voltam. Rettenetesen hiányzott, és azon gondolkoztam, hogy jobb lenne, ha meghalnék. De Alice… Ő mindig készen állt, és a képessége segítségével meg tudott volna akadályozni minden öngyilkossági kísérletet, amit eltervezek. Még Emmettet is beküldte hozzám, hogy őrizzen.

A többiek sem viselték jobban Edward halálát, mint én, de tudtam, hogy igyekeznek feldolgozni. Éreztem, hogy Rosalie azt akarta, hogy menjek haza, és én támogattam az ötletét, de barátnőm nem hagyta. Figyelt és vigyázott rám, nehogy elkövessek… valamit.
Önzőség volt a részemről, hisz nemcsak nekem fájt, hanem nekik is. El akartam menni, mert Jasper nem bírt a házban maradni. Hat vámpírnak és egy embernek az érzéseit kellett elviselnie, én pedig nem akartam, hogy még jobban kikészüljön, így megpróbáltam meggyőzni Alice-t, aki persze alkut kötött velem. Csak akkor enged haza, ha nem ölöm meg magam, amire hevesen bólogattam.

Sosem vettem kést a kezembe, nem fojtogattam magam, csak elterveztem a halálomat. Mennyivel könnyebb lenne minden. Nem fájna az üresség, és a szerelmem hiánya.

Megint Edwarddal voltam, mint minden egyes éjjel, miután elaludtam. Mindig ott várt a vízesésnél, és azt kívántam, bárcsak egész nap álmodnék. Néha csak néztük egymást, máskor beszélgettünk, mégis bennünk volt az a szorongás, amit a várakozás váltott ki belőlünk. Féltem, sőt rettegtem a döntés miatt. Már a gondolat is fájt, hogy végleg elveszíthetem Őt…

Egyik este mesélt arról, hogy mit engedtek meg neki. Hét éjjelt tölthetünk együtt, majd másnap megtudjuk a döntésüket; tehát, míg Ők „tárgyalnak”, mi búcsúzkodunk. Senki se tudta, hogy hogyan ítélkeznek felettünk, így nem maradt más, csak ez.

Utáltam elbúcsúzni tőle éjjelenként… Amikor egyik percben ölelem és csókolom, másikban pedig lassan kezdek halványulni, majd felébredek az ágyában, ám Ő nincs mellettem. Tulajdonképp még boldog is voltam, hogy ezt megengedték nekünk, és komolyan azon gondolkoztam, hogy beveszek néhány szem altatót, mert akkor talán egész nap vele tudok lenni.

- Talán nem kéne bemennünk – mondta óvatosan, én pedig csak mosolyogtam, miközben befele húztam a kellemesen hűvös zuhatag alá.
- Ez a mi vízesésünk, ezt csak megengedik – érveltem, mire elengedte a kezemet. – Rendben, akkor majd bemegyek egyedül – mondtam, és amikor elfordultam ravasz mosoly ült ki az arcomra.
Lassan levetkőztem a víz mellett, majd észrevétlenül Edwardra sandítottam. Le sem vette rólam a szemét, és a mellkasa gyorsan emelkedett, mire a mosolyom szélesebb lett. Beleültem a zuhatag által keletkezett folyóba, majd lebuktam a víz alá és föl. Úszkálni kezdtem a vízben, és akkor egy remek terv ötlött az eszembe.
- Kár, hogy nem jössz be, isteni a víz – mosolyogtam rá, majd pont a lefele zúduló víz alá úsztam. Arra nem számítottam, hogy ennyire erősen érkezik fentről a víz, így az a folyó aljára küldött. Rúgkapálózni kezdtem, a szememet behunytam, és reflexből visszatartottam a levegőt, ám a lezúduló víz kipréselte a tüdőmből. Teljesen meglepődtem, mert amikor automatikusan vette fel a szervezetem az oxigént, azt vártam, hogy megfulladok, helyette normálisan lélegeztem. Ez még kedvezett is nekem, mert jól jött a tervemhez. Ekkor megéreztem két kart a derekam körül, majd pár másodperc múlva már fent voltam a vízfelszínen, és Edward szólongatott.
- Jenny! Jenny, nyisd ki a szemed, kérlek! – simított ki egy vizes tincset az arcomból. – Kicsim, nézz rám, kérlek! Lélegezz! – Lassan felnyitottam a szemem, majd elmosolyodtam.
- Végre hajlandó voltál bejönni – mondtam, miközben megcsókoltam, ő pedig hitetlenkedve nézett rám. – Bocsáss meg, de csak így tudtalak rávenni, hogy bejöjj a vízbe. – Kértem bocsánatot, mert láttam a szemében a szomorúságot.
- Hogy tehetted ezt velem? Azt hittem, hogy… – De nem fejezte be a mondatát.
- Kérlek, ne haragudj rám. Igaz, először én is azt hittem, hogy meghalok, de mikor a víz alatt levegőt tudtam venni… Edward, ez csak álom, és nem halok meg az álmomban.
- Szóval, te azt hiszed, hogy csak álmodsz… – suttogta.
- Nem tudom mit higgyek, de azt tudom, hogy velem vagy – simogattam meg az arcát –, és bármire képes vagyok, hogy ez így is maradjon.
- Ilyet többet ne csinálj! – ölelt szorosan magához.
- Rendben – mosolyodtam el, miközben viszonoztam az ölelését. – Szerintem meg kellene szabadulnod a vizes ruháidtól – mondtam, mikor elhúzódtam tőle és végigsimítottam a mellkasán, majd a szemeibe néztem, aztán megcsókoltam. Lassan kezdtem megszabadítani a ruháitól, ő pedig belemosolygott a csókba.

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy már csak egy éjjelt tölthetünk együtt, de amikor emlékeztetett erre, elszomorodtam. Nem értettem, hogy miért teszik ezt velünk. A feltételt teljesítettük. Már a gondolat is elborzasztott, hogy örökre elvehetik tőlem.
Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha adnának nekünk egy évet. Ha kibírjuk veszekedés és bizalmatlanság nélkül, akkor Edwardot visszakapom. De ha nem, akkor elvehetik, ám én is követem őt a halálba. Szerintem ez egy fair ajánlat lett volna.

Egész közel bújtam hozzá, a szememet pedig lehunytam és magamba szívtam édes illatát, ő pedig átkarolta a derekamat, majd szorosan magához vont. Mindig megnyugtatott a közelsége, és ez most sem volt másképp. Nem szerettem volna felébredni; Vele akartam maradni.
Felnéztem rá, majd ajkaimat az övéinek nyomtam, karomat pedig nyaka köré fontam, és szerelmes csókban forrtunk össze.

Észre sem vettem, hogy sírok, amíg Edward le nem törölte a sós nedvességet az arcomról. Nem akartam előtte bőgni, de nem tudtam visszatartani feltörekvő könnyeimet.
- Igyekszem nem felébredni – suttogtam, mikor elváltak ajkaink egymástól. – Veled akarok maradni – simogattam meg az arcát.
- Még fogunk találkozni – mosolygott, majd egy hosszú csókot nyomott a számra. Tudtam, hogy csak engem akar megnyugtatni, és hogy benne is ugyanaz játszódik le, mint bennem. Igyekeztünk mindent megtenni, hogy bizonyítsunk nekik – még ha nem is voltunk vele tisztában –, mégis döntés előtt álltak. – Minden rendben lesz – mosolygott, miközben a hajamat a fülem mögé tűrte. Bárcsak én is így érezném, de van valami, ami nem engedi – gondoltam, majd nyakába fúrtam az arcomat és megcsókoltam a nyakát, miközben egyik kezemmel átkaroltam a derekát. Nehezen kaptam levegőt, és közel álltam ahhoz, hogy újra elsírjam magam.
- Annyira szeretlek – suttogtam a fülébe.
- Én is nagyon szeretlek – ölelt szorosan magához, és megpuszilta a nyakam.

*.*


Éreztem. Tudtam, hogy itt van az idő a – talán – végső búcsúra. Sosem ragaszkodtam senkihez még ennyire, mint hozzá, és soha nem szerettem még úgy szerelemmel senkit, mint Edwardot. Örökre vele akartam maradni, de nem tudtam ezt megtenni, bármennyire is szerettem volna.

Csak öleltük és csókoltuk egymást, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről, s azt kívántam, bárcsak örökre tartana ez a pillanat. Minden egyes nap, amikor éreztem, hogy hamarosan felkelek, látnia kellett, ahogy eltűnök, nekem pedig azt, hogy meggyötörve áll előttem. Nem bírtam nézni, ahogy szenved, inkább átvettem volna az Ő terhét is, mert nem akartam megtörtnek látni minden alkalommal, amikor eltűnök. Tudtuk, hogy ez lehet az utolsó esténk, és az üresség érzése felerősödött bennünk, amit mindig éreztünk, valahányszor elváltunk egymástól; de most sokkal intenzívebb volt.

Belenéztem gyönyörű szemeibe, amik most nem csillogtak úgy, mint régen. Tudtam, hogy Ő is ugyanazt látja az enyémekben, mint én az övéiben, mégis azt kívántam, hogy boldog legyen.
- Kérlek, mosolyogj – mondtam, miközben végigsimítottam az arcán.
- Nem tudok mosolyogni. Mi van, ha… ha… Nem akarlak újra elveszíteni – döntötte homlokát az enyémnek, és lehunytuk a szemünket. – Jobban szeretlek, mint eddig valaha.
- Én is ugyanígy érzek, mint te, de tudnod kell, hogy bármi legyen is a döntésük, én örökké szeretni foglak. – Újra egymásra néztünk, majd szerelmes csókban forrtunk össze, de ez egyben búcsúcsók is volt. Egyetlenegyszer csókoltuk még így egymást. Akkor, mikor Edward elment… Borzalmas és fájó emlék volt számunkra, s olyan boldog voltam, hogy visszakaphattam őt…

Egyszer csak elhúzódott, és szemei még szomorúbbak lettek, mint eddig, mellkasa pedig gyorsan emelkedett.
- Nem! Még nem akarom! Jenny! – kapott utánam, de a keze átment a testemen. Tudtam, hogy most fogok felébredni, és hogy talán most látom Őt utoljára.
- Edward – suttogtam, ő pedig közelebb lépett hozzám.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondtam, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira, aztán…

*


… felültem az ágyában. Körbenéztem a helyiségben, de nem láttam semmit és senkit. Sem a vízesést… sem Edwardot. Éreztem, ahogy végiggördül arcomon az első könnycseppem, majd követi a következő és az utána lévő is. Megállás nélkül záporoztak a könnyeim, mert volt egy olyan érzésem, hogy soha, de soha többé nem láthatom Őt.
Lefeküdtem az ágyba és nyakig betakaróztam, a lábaimat pedig felhúztam, majd a takaró alatt átöleltem őket.
Meg kell nyugodnod, hisz még nincs veszve semmi sem. Vissza fogod kapni őt, hidd el! Vissza… – nyugtattam magam, de úgy tűnt, hogy nem nagyon válik be.

Emmett jött be a szobába, hogy megnézze, jól vagyok-e, de egyedül akartam lenni. Csak egyetlen egy ember társaságára vágytam, ám ő messze volt tőlem, nagyon messze. Próbáltam elaludni, mert akkor talán még egyszer vele lehetnék… Még egyszer, utoljára, de nem jött álom a szememre.
Mindketten tudtuk, hogy az utolsó éjjelt töltjük együtt, mégse fogtuk fel teljesen, amíg el nem jött a búcsú ideje…

Az órát néztem, ami lassan delet ütött, én pedig hajnali öt órától már fent voltam, és próbálkoztam az alvással, de nem sikerült.
Azt mondták, hogy másnap kiderül, visszakapom-e Őt, és én számoltam a másodperceket, a perceket és az órákat, amik lassan megmutatják, hogyan is döntöttek.
Edward azt mondta, meg fog jelenni, ha úgy határoznak, hogy újra együtt lehetünk. Ám azt is mondta, ha ez nem történik meg, akkor… soha többet nem látom Őt. Elveszik tőlem örökre, abba pedig biztosan beleőrülnék.

Másnap úgy döntöttem, hogy kikelek az ágyból és elmegyek a suliba, mert nem hiányozhattam még egy hetet. El akartam terelni a gondolataimat, és azt akartam, hogy hamar vége legyen a napnak.
Lassan készülődtem, és csigalassúsággal haladtam a sulihoz vezető úton. Egyfolytában csak rágondoltam, és meg se próbáltam elfelejteni Őt.

Bárhová néztem, mindenről Ő jutott az eszembe.
Az autóút, amin minden nap együtt jöttünk a suliba, majd együtt is mentünk haza miután találkoztunk az utolsó órát követően. A matematikaóra, ami közös volt, és egymás mellett ültünk, aztán felajánlotta, hogy korrepetál ebből a tantárgyból. Bár… ez az emlékeink elvesztése után történt. Emlékszem, amikor megkértem, hogy segítsen nekem, mert nem értettem semmit sem a matekból. Persze ő örömmel segített.

Amint beléptem az épületbe, berohantam a legközelebbi mosdóba, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, engedtem a feltörekvő könnyeimnek, és hagytam, hadd nedvesítsék az arcomat. Csak sírtam és sírtam. Próbáltam megnyugodni, de ment, mert az az üresség, ami bennem volt, lassan kezdett felemészteni, pedig még reménykedhettem, mégis éreztem valamit… Valamit, ami elhitette velem, hogy soha többé nem láthatom.

* * *


Másnap reggel, mikor felkeltem, nem láttam Őt. Fel akartam hívni Alice-t, de nem mertem; nem akartam még jobban felkavarni az érzéseit, ráadásul nem reményt kelteni benne. Bár bennem volt, mégis… nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, elég az, hogy talán soha többé nem láthatja a bátyját.

Arra gondoltam, hogy talán csak estére hozzák meg a döntést véglegesen, én pedig türelmesen vártam. Egyébként sem tehettem mást, így számoltam az órákat. Alice nem értette, hogy mi bajom van, mert Jasper elmondta, mit érez, amikor a közelemben van. Izgatott voltam, és egyben féltem is, mert nem volt semmi jele annak, hogy visszakapom Őt.

Hazafele menet azon járt az eszem, hogy talán már otthon vár rám, és mikor belépek, Ő ott fog ülni a nappaliban.
De mi van, ha nem? Mi van, ha soha többé nem fogom látni Őt? Nem! Istenem, add, hogy visszakapjam! Azt nem bírnám elviselni. – Lerogytam a földre, és nem érdekelt, hogy ki látja, vagy, hogy mit gondolnak rólam. Egyetlen ember arca lebegett előttem. Ő volt az, akire vágytam… akit a karjaimban akartam tartani, és Ő volt az, aki olyan messze volt tőlem - Edward, miért teszik ezt velünk? - kérdeztem gondolatban, de választ nem kaptam rá. Még semmit sem tudtam a döntésükről, mégis a legrosszabbra gondoltam. Pozitívnak kellett volna lennem, de ha az vagyok, akkor talán olyan álomba ringatom magam, ami sosem történik meg. Egyszer felébredek belőle, és szembesülök a kegyetlen valósággal.

Otthon csak bámultam az órát, és észre sem vettem, hogy anya mikor ért haza, mert annyira lekötött az idő figyelése. Egyszer sem szólt hozzám, és ezért hálás voltam neki. Képtelen lettem volna bárkivel is beszélni; igazából senkivel sem tudtam volna.

* * * *


Hónapok teltek el, és nem tért vissza. Az első egy hónapban még reménykedtem benne, hogy viszont láthatom szerelmemet, de ahogy múltak a napok és hetek, úgy kezdtem elveszíteni a hitemet. Hittem abban, hogy megkönyörülnek rajtunk, és visszahozzák Őt nekem, de nem így történt.

Itthon nem ettem semmit sem, csak nagyon ritkán, akkor is anyu erőszakolt belém egy-két falatot.
A suliban sem voltam önmagam, és még év végén is olyan voltam, mint valami élőhalott. Szinte meg sem hallottam, ha hozzám szóltak, így Kate-ék lemondtak arról, hogy bevonjanak bármilyen beszélgetésbe. Látták, hogy hasztalan a próbálkozásuk.
Amíg tartott a suli, Ash-ékkel ültem, ám valaki hiányzott az asztalnál, és annak a személynek a távozása okozhatta Ashley szomorúságát, de nem tudtam megmondani, hogy ki. Annyira beletemetkeztem a saját fájdalmamba, hogy a barátaimra (ha ezek után még annak nevezhettem őket) egyáltalán nem figyeltem.
Egyszer-kétszer néztem a Cullen asztal felé, ahol mindenki ugyanolyan állapotban volt, mint én, mégis, ha kellett, megjátszották a boldogságukat. Azt mutatták, hogy tovább léptek, de valahányszor találkozott a tekintetem Alice-ével, az aranybarna szempárban ugyanazt a szomorúságot láttam, mint ami az enyémben volt.
Mindenkinek azt mondtuk, hogy Ő elment, és nem fog visszajönni. Ez részben igaz is volt, de én azt kívántam, bár így lenne, mert akkor tudnám, hogy él, lélegzik, habár nincs velem, tudom, hogy életben van… valahol.

Nem telt el nap, hogy ne sírtam volna. A sír, ami ismét megjelent a Cullen ház mögött, tele volt virágokkal. Csak akkor mentem ki oda, amikor a család vadászni volt. Nem akartam Jaspert kínozni, elég volt a többiek érzéseivel foglalkoznia, és amilyen figyelmes, megpróbált volna felvidítani, bár ő sem volt boldog.
Nem beszéltem velük már hónapok óta, ahogy Bellával sem. Nem tudtam róla semmit. Vajon emlékszik azokra a dolgokra, amik velünk történtek, vagy neki is kitörölték azokat a napokat az emlékezetéből?
Nem Belláék voltak az egyedüliek, akikkel nem beszéltem. Anyuval is csak nagyon ritkán elegyedtem beszélgetésbe.

Hetek kellettek hozzá, hogy rájöjjek, ki hiányzott a „baráti körömből”. Tom.
Ő megmondta, hogy valami meg fog változni, és ez a változás Tom volt. Iskola időben, mikor megembereltem magam, és egyszer megszólaltam, megkérdeztem, hogy hol van. Kate azt mondta, hogy elment. Hagyott egy levelet, amiben az állt, hogy elhagyja Forksot, és elmegy világot látni. Nem akarja, hogy keressék, a nevét pedig megváltoztatja. Mrs. Haskell teljes letargiába esett, és még a barátnői sem tudták felvidítani, ráadásul alig alszik.
Teljesen át tudtam érezni a fájdalmát, hisz velem is ugyanez történt, csak én tisztában voltam, hogy hol van az, akit szeretek. Mrs. Haskell úgy tudta, elhagyta őt a fia, pedig meghalt… Ezt csak mi tudtuk Cullenékkel, senki más.

Az Ő nevét nem mertem kiejteni a számon, még gondolatban sem. Fájt az a név, én pedig legszívesebben elmenekültem volna a világ elől. Anya is félve említette meg Őt, és ahányszor kimondta a nevét, annyiszor rezzentem össze; mintha megrázott volna az áram.
Nagyon hiányzott, és bár róla álmodtam, mégsem volt ugyanolyan, mint akkor. Nem tudtam Nélküle elképzelni az életemet. Ő volt a mindenem.

Újra és újra feltörtek az emlékeim. Valahányszor hozzám ért, vagy magához ölelt, és szerelmes szavakat suttogott a fülembe, kellemes bizsergés járta át a testemet, s azt kívántam, bárcsak sose engedne el. Minden egyes percben vele akartam lenni, de nem sajátíthattam ki magamnak.

Nem akarok élni. Bárcsak elütne egy autó, vagy valamilyen utón-módon meghalnék. Milyen egyszerű lenne minden. Nem fájna a mellkasomban tátongó űr, nem fájna a hiánya… semmi sem fájna.
Igen, ezt kell tennem! Véget vetni a szenvedésemnek, mert így mindenkinek könnyebb lenne, nemcsak nekem. De nem szabad eldöntenem. Nem, mert Alice látná… Véletlen baleset…


Lementem a konyhába, majd nekiláttam a vacsora elkészítésének, amiből kizárólag csak anyu evett.
Nem nagyon ettem, mivel nem is kívántam az ételt. Kihánytam volna ezt is, ahogy mindent, amit megettem.
Még "munka" közben is Rá gondoltam, és eszembe jutott, mikor hagymát szeleteltem. Amikor azt hitte, hogy valami baj történt, mert a hagymától könnyeztem.
Az emlék hatására könnybe lábadt a szemem, és a tekintetem elhomályosult. Emlékeztem annak a napnak minden egyes pillanatára. A korrepetálásra, a vetkőzésre, a főzésre, és… Rá.

Miután elmostam a kést, néztem, ahogy megcsillan rajta a nap fénye. Szép idő volt, nekem mégis egy volt a szürke hétköznapokból, amiket Nélküle kell eltöltenem. A késsel a kezemben rogytam le a földre, és kezdtem el zokogni. Még itthon is minden Rá emlékeztetett. Behúzódtam a konyha legközelebbi sarkába, fejemet pedig a lábaimra hajtottam.

Csak sírtam és sírtam, végül úgy döntöttem, hogy pontot teszek az „ügy” végére. Véget kell vetnem ennek egyszer s mindenkorra.
Felvettem a kést a földről – amit magam mellé tettem, miután a sarokba húzódtam -, majd eljátszottam a gondolattal.
Talán fájna, de nem annyira, mint amit már hónapok óta érzek - gondoltam, majd a kést a csuklóm felé helyeztem.
Amikor megérezem bőrömön a hideg pengét, lehunytam a szemem, és felidéztem szerelmem arcát, majd elvágtam a csuklómat. Őt akartam utoljára látni, mielőtt vége lenne mindennek.

Csak egy pillanatig fájt, aztán már nem éreztem semmi mást, csak a véremet, ami irdatlan mennyiségben árasztotta el a karomat. Csak egy másodperc erejéig nyitottam ki a szemem, de minden homályos volt számomra. Leejtettem magam mellé a kezemet, a fejemet pedig a falnak döntöttem. Lassan vettem a levegőt, és csak egy valami lebegett a szemem előtt. A halál.

* *


A mosolya, a szemei, az ajkai… Mintha tényleg előttem állt volna, pedig lehetetlen volt. A fény mögötte gyönyörű volt, és csalogatott magához. Egy meseszép réten voltam, ami telis-tele volt virágokkal, mögöttem pedig egy kis patakocska folyt. Ő elindult felém, én pedig felé, de nem engedte, hogy tovább menjek. Magamhoz akartam ölelni, ám nem hagyott időt.
- Menj vissza! – utasított, én pedig kérdőn emeltem Rá tekintetemet.
- Nem, veled akarok maradni! – néztem zöld szemeibe, amik tele voltak aggodalommal.
- Még nem jött el az időd. Kérlek. Tedd meg, értem – tette kezét az arcomra.
- Hiányzol – suttogtam, és a könnyeimmel küzdöttem.
- Te is hiányzol, de… majd találkozunk. Egyszer újra együtt leszünk… De nem most – döntötte fejét az enyémnek, miközben megfogta a kezemet. – Szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Akkor menj vissza. Mutasd meg, hogy szeretsz – búgta édes hangján, én pedig felnéztem rá, és megcsókoltam.
- Miért éljek, ha te nem vagy velem? - húzódtam el tőle.
- Mert élned kell! Menj, kérlek, menj vissza! Gondolj a családodra, a barátaidra; mit éreznének; mit érezne Alice. Mintha a húga lennél; ne tedd ezt vele, és velem se! – Gyönyörű szemei fájdalmasan csillogtak, és tudtam, meg kell tennem érte, de éreztem, hogy nélküle az élet hosszú és fájdalmas lesz.
- Ígérd meg, hogy várni fogsz rám.
- Megígérem – simogatta meg az arcomat -, de most menj, mielőtt túl késő lenne! – mondta, én pedig magamhoz öleltem, és megcsókoltam. Nem engedte sokáig, mert elhúzódott, majd megfogta a kezemet, és odavezetett a patakocskához. – Ugorj át a másik oldalra! – mondta, én pedig utoljára ránéztem, majd azt tettem, amit mondott…

*.*


- Jenny, nyisd ki a szemed, kérlek! – hallottam meg barátnőm hangját közvetlenül mellettem. – Carlisle, csinálj valamit! – szólt kétségbeesett hangon.
- Rendben, elkötöttem a vágást. Be kell vinnünk a kórházba – szólalt meg Carlisle, majd felemelkedtem a földről. Ekkor tudatosult bennem, hogy el akarnak vinni.
- Ne… Ne vigyetek be… - suttogtam, és próbáltam kivenni, hogy hol is vagyok. – Nem… Nem akarom, hogy… hogy anya tudjon… tudjon róla. – A hangom el-elcsuklott, de tudtam, még így is értik, mit mondok. Ezután minden elsötétült körülöttem, én pedig belevesztem a sötétségbe; nem ellenkeztem, hagytam, hogy magába szívjon…

* * *


Már hét hónap telt el nélküle. Nem kellett volna számolnom, mert még évek hosszú sora volt hátra, míg újra találkozhatunk. Sőt. Évtizedek. Számtalanszor próbálkoztam újra megölni magam - bár azt ígértem, hogy életben maradok -, de Alice mindegyszer megelőzött. Carlisle nyugtatókat adott nekem, de nem vitt be a kórházba, anya pedig úgy tudta, hogy barátnőméknél alszom, vagy épp kirándulok velük.
Mindig volt velem valaki, mert attól tartottak, hogy ártok magamnak, pedig nem állt szándékomban. Egyfolytában az Ő képét néztem, vagy csak mereven bámultam egy pontot valahol a távolban. Nem volt életkedvem. Semmi sem tudott felvidítani.

Fájt, iszonyatosan fájt, én pedig nem tehettem ellene semmit sem. Végre hazamehettem, mert már megbíztak bennem annyira, hogy nem ölöm meg magam; de legszívesebben azt tettem volna.
Tudtam, hogy már sosem fogom Őt látni, és tovább kellett volna lépnem, ám ez nem ment. Próbáltam elterelni a gondolataimat, és Kate-ék társaságában sikerült is nem Rá gondolnom, de amint elváltam tőlük, újra abban az állapotban voltam, mint előtte. Sokszor jártunk össze így suli után, mégis, mintha csak testben lettem volna velük.

Csak futottam, és futottam. Nem álltam meg egy pillanatra sem, és nem is akartam. Éreztem, hogy mennem kell. Csapott-papot otthagytam, s hazafelé vettem az irányt. Kate-ék nem tudták, mi ütött belém, ahogy én sem, de tudtam, hogy haza kell mennem.
Mintha valami mágnes vonzott volna haza.
Az ajtó előtt megálltam, kifújtam magam, majd beléptem a házba, és felrohantam az emeletre.

A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett, ahogy egyre közelebb értem a szobám ajtajához. Nem értettem, hogy miért, de izgatottság fogott el.
Mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Megálltam a szobám előtt, és a kilincsre helyeztem a kezemet, majd egy gyors mozdulattal lenyomtam, s beléptem a helyiségbe, amit hatalmas fény árasztott el. Ekkor megláttam a fényben kirajzolódni egy alakot; egy alakot, és egy arcot; egy arcot, amit bárhol, s bármikor felismernék…

2010. augusztus 12., csütörtök

Sziasztok!

Rendben, az 50 komi az tényleg sok. Sajnálom, nem kellett volna ilyet kérnem. Nem tartom magam annyira jó írónak, hogy ilyet merészeljek kérni.
Mivel egy olvasót csak egyszer számolok, ezért még csak 13 kommentár gyűlt össze. Sajnálom Orsi, azt nem fogom figyelembe venni... :S

Na, most jön az a rész, amiért írok nektek.
Nem 50 kommentárt kérek, hanem minimum 25. Remélem, hogy ezt minél hamarabb eléritek, és akkor tehetem fel nektek a részt. :D Tudjátok, az 50 komihatár nemcsak úgy jött. Terveztem, hogy megírom az 50. fejit azalatt az idő alatt míg összegyűlik. De, akkor csak annyit kérek, hogy minimum 25 komi. 100 olvasónál(amit nagyon köszönök♥) fair ajánlat, szerintem.

Remélem, ez elfogadható ajánlat, főleg, hogy a kövi rész az hosszabb, mint ez:D
Tehát akkor 25 komi. Áll az alku? :) Aztán jön a kövi rész :D

Puszi

2010. augusztus 10., kedd

49. fejezet - Éjjelek (I. rész)



Sziasztok!

Igen, jól látjátok. Rész. :D Sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet, és kövezzetek meg, mert megérdemlem. :(
Egy szemét dög vagyok, amiért már egy hónapja nem hoztam frisst, de egyszerűen nem ment. Persze mással is foglalkoztam, nem tagadom, de mindig meg volt nyitva a fejezet, ezt bizton állíthatom.
Köszönöm, hogy ennyit vártatok.

Istenem, ha eddig nem utáltatok, akkor most fogtok.
Nem hozom addig a kövit, amíg nem közelíti meg a rendszeres olvasóim felét. Igen, szidhattok, megengedem, de megírtam a következő részt, és ha összegyűlik legalább 50 kommentárt, felrakom. A következő fejezet hosszabb lett, és most neki is látok az 50. fejezetnek.
Tudom, hogy szemétség, és kitűzöm a komi határt, az meg pláne, hogy a késés ellenére még van pofám ilyet kérni. De vastag bőr van rajta... Legalábbis anyám szerint.
Tényleg, szörnyen sajnálom, hogy nem hoztam részt, de megígértem, hogy DUPLA részt hozok nektek. És, ha nagyon belehúzok, akkor TRIPLÁT. :) Bár... ezt említettem is.

Tehát 50 KOMMENTÁR UTÁN hozom a következő részt.
Utáljatok, hordjatok el mindennek, úgyis megérdemlem.
A részhez nincs hozzáfűzni valóm, majd ti elmondjátok a véleményeteket. :)

Nos, akkor... Jó olvasást!
Puszi


Csak álltam egy helyben, s próbáltam felfogni azt, ami pár perccel ezelőtt történt. Tudtam, hogy ott feküdt, hisz láttam, aztán... aztán eltűnt. Semmivé lett az az ember, aki mindennél fontosabb volt számomra. Hirtelen millió kis darabra törtem, mint ahogy az üveg szokott, mikor leesik... Millió parányi szilánkra, mely sosem rakható újra össze, sohasem lehet újra egész…
A térdeim összecsuklottak alattam, én pedig az ágyat bámultam; az üres ágyat, ami Edward hűlt helyét ábrázolta.
Csak álom… Ez csak egy álom… Ez… Ez nem történhetett meg. Nem!
- Nem! – ráztam a fejem, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.
Éreztem, ahogy végiggurul a sós nedvesség az arcomon; szaporán vettem a levegőt, s próbáltam nem elájulni. Szédültem, és hirtelen mindenből kettőt láttam, majd hármat. Gyors volt, nagyon gyors, forgott velem a világ. Lehunytam a szemem, majd belevesztem a sötétségbe…

**


Amikor kinyitottam a szemem egy vízesésnél találtam magam. Annál a zuhatagnál, ahol Edward megmutatta, hogy csillog a bőre a napfényben. Felnéztem az égre, ami felhőtlen és napos volt, pont, mint akkor.
Emlékeztem arra a napra. Aznap beszéltünk a jövőnkről és a vámpírokról. Hogy lehet-e gyereke egy vámpírnak, s hogy milyen is az Ő fajtája. Na meg, mikor azt hittem, hogy fürödni akarunk, amint nem bántam volna. Olyan boldog voltam, mint még soha. Velem volt…
Nem értettem, hogyan kerültem oda. Mi lehetett az oka?
- Meghaltam? – kérdeztem magamtól.
- Nem, nem haltál meg – szólt az édes hang, én pedig gyorsuló szívveréssel fordultam felé. Kilépett a fák rejtekéből, majd megláttam az arcát, amit a nap fénye megvilágított. Nem mertem megmozdulni, attól tartottam, hogy eltűnik, mint a szobájában, azt pedig nem bírtam volna elviselni.
- Ez a menny? – tudakoltam, ő pedig még közelebb lépett hozzám.
- Nem mondhatnám, de okkal vagy itt – mondta, majd lassan elindult felém, én pedig ugyanígy tettem. Egyre gyorsabban szedtük a lábunkat, mígnem félúton összetalálkozva szorosan magunkhoz öleltük a másikat. Egymásra néztünk, majd arcunk közeledni kezdett a másikéhoz. Amint ajkai az enyémekhez értek, olyan hévvel csókoltuk egymást, hogy elfelejtettem levegőt venni. Átkarolta a derekamat, s a testéhez vont, majd mikor ajkaink elváltak egymástól, fejemet a nyakába fúrtam. – Jenny – búgta a fülembe, én pedig hajába túrva öleltem magamhoz. – Jenny – húzódott el, majd kezét az arcomra tette.
- Meg akarok halni – suttogtam, mire Edward arca fájdalmas maszkba torzult.
- Ne mondd ezt!
- Ha te nem vagy, akkor én miért éljek? – tettem fel a kérdést.
- Mert élned kell! Tovább kell lépned, mert nem akarom, hogy egész életedben szenvedj – felelte. Sosem lennék túl rajta véglegesen, és nem hiszem, hogy mást tudnék ugyanúgy szeretni, mint Őt.
- Azt mondtad, hogy okkal vagyok itt – jutott hirtelen eszembe, amit még a beszélgetésünk elején mondott.
- Igen, ez így van.
- Miért? – kérdeztem, ő pedig lehajtotta a fejét.
- Búcsúzni jöttem.
- Nem! Teljesítettük. Újra egymásba szerettünk, akkor nem értem… – ráztam meg a fejem, s a könnyeim újra felszínre törtek. – Nem akarok búcsúzni, azt szeretném, hogy velem legyél.
- Én is ezt szeretném, hidd el. De ők döntenek – mondta.
- Tehát… meghozták a döntést?
- Nem, még nem. Körülbelül egy hét, azt mondták – szólt komoly arccal.
- És utána mi lesz? – kérdeztem suttogva.
- Ha úgy döntenek, hogy együtt lehetünk, akkor hét nap múlva már a karjaimban tarthatlak, de ha nem…
- Akkor?
- Akkor, mikor letelik ez az egy hét… Tudni fogod a döntésüket. Azt mondták, hogy amikor visszatérsz, másnap minden ugyanolyan lesz, bár egy kis változással.
- Hogy nem leszel mellettem – suttogtam.
- Igen. – Nehezen ejtette ki ezt az egy szót, mert ugyanúgy fájt neki, mint nekem. - De nem csak ez fog változni. – Kérdőn néztem rá. – Nem mondhatom el, majd meglátod, ám annyit mondhatok, hogy biztonságban leszel – ejtett meg egy halvány mosolyt, majd megsimogatta az arcomat.
- De… – kezdtem volna, de ő a számra tette a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.
- Most menned kell. Várni foglak – lehelt egy csókot ajkaimra, majd eltűnt a szemem elől, én pedig újra belevesztem a homályba…

**


Valaki rázogatott és szólongatott, de oly távoli volt, mintha egy folyó túlpartjáról szólt volna. A szemeim még csukva voltak, de igyekeztem kinyitni őket, mert a mellettem álló személy kezdett kétségbeesni.
Éreztem magamon a hideg kezeket, amik próbálnak felpofozni, hogy magamhoz térjek, ám ez valahogy nem nagyon ment.
- Tegyük fel az ágyra – suttogta a hang, majd felemelkedtem a földről, és utána azt tapasztaltam, hogy egy puha valamire fektetnek le. Megjelent előttem Edward arca, én pedig kinyitottam a szemem, és megpillantottam magam előtt Carlisle hófehér arcát.
- Felébredt – állapította meg. Körülnéztem a helyiségben, és újra lejátszódott bennem szerelmem halála, majd a holtteste az ágyon.
- Edward – leheltem a nevét, a doktor pedig mellém ült, s megfogta a kezem.
- Hol van? – kérdezte, én pedig próbáltam visszaemlékezni, és amikor eszembe jutott, kicsordult az első könnycseppem, majd követte a többi. Szerelmem élettelen teste az ágyon, majd ahogy lassan elveszek a homályban. Ránéztem Carlisle-ra, de megszólalni nem tudtam. Éreztem, ahogy gyorsul a szívverésem és a lélegzetem, majd megmarkoltam az ágyhuzatot. – Jenny, hol van Edward? – tudakolta, miközben hideg kezét az enyémre fektette. Először nem fogtam fel a kérdést, majd lassan eljutott a tudatomig, és csak akkor válaszoltam.
- Elment – suttogtam, ő pedig értetlenül meredt rám, ahogy a többiek is. – Eltűnt… Elvitték – sírtam, és lehunytam a szemem, majd újra Carlisle-ra néztem, aki újabb kérdést tett fel.
- Hova vitték? – Értettem a kérdést, de csak az a pillanat volt a fejemben, amikor felébredtem a holtestén.
- Elvitték – ismételtem. – Elment…
- Jenny, hova vitték Edwardot? – kérdezte nyugodtan Carlisle, és maga felé fordította az arcomat. Csak néztem az aggodalommal és bánattal teli aranybarna szempárt.
- Ahol Ők is vannak – suttogtam, majd lehajtottam fejem, s nem néztem senkire. Csak szerelmem arca lebegett előttem a vízesésnél, ám mindent hallottam, amit a többiek mondtak, mégse tudtam felfogni…
- Kikről beszélhet? – tudakolta Rosalie.
- Szerintem azokról, akik először visszaküldték – szólalt meg Alice mellettem.

Ezután semmit sem érzékeltem a külvilágból, csak a csönd, Edward és én voltunk. Egyfolytában láttam magam előtt a mosolyát és a szemeit, amik boldogságtól csillogtak, valahányszor rám nézett.
Sose tudtam, hogy mi tetszik neki bennem, de szeretett, csakhogy én nem értékeltem ezt eléggé. Nem hittem, hogy túllépett volna Bellán, pedig ez történt. Az én hibám, amiért elvették az emlékeinket. Tudom. Érzem. Most pedig Őt is elvesztettem, és nem tudok rajta segíteni. Elment, és nem tudni, hogy döntenek… Visszakapom Életem Szerelmét vagy örökre Velük marad?
Tudom, hogy még van remény. Egy hét múlva minden eldől. De vajon, hogy értette azt Edward, hogy „Várni foglak”? Lehet, hogy már tud a döntésükről? Hogy nem jön vissza, és halálom után ott fog várni a mennyország kapujában, esetleg a kettő között?
Azt mondta változni fog valami, de mi? Tudom, hogy nem lesz mellettem, nem ölelhetem magamhoz, mert… mert elment… Nem értem, miért teszik ezt velünk... Emlékszem, mi volt a feltétel. Egymásba kell szeretnünk, amit meg is tettünk, és most sokkal jobban hiányzik, mint eddig.
Bárcsak hamarabb szereztem volna vissza az emlékeimet, mert akkor több időt tölthettem volna vele. Ha például akkor, amikor megpillantottam őt az ebédlőben minden beugrott volna, mindez talán meg sem történik.
Még ekkor is veszekedtem vele, s távol akartam tartani magamtól, de szerencsére nem ment. Legalább ezt a kis időt együtt tölthettük, de akkor is. Piszkosul fáj, és nem hiszem, hogy túllépek rajta. Ő volt Életem Szerelme s az is marad, ameddig élek, sőt, örökre.

„Várni foglak” – Visszhangzott a fejemben az utolsó mondata, mielőtt még egyszer eltűnt a szemem láttára.
Az nem lehet; nem akarom újra elveszteni őt, inkább a halál, mintsem, hogy Nélküle éljek ebben a világban.

- Istenem, mit tettem!? – temettem kezeimbe az arcomat, s könnyeim ismét utat törtek. – Bocsáss meg, Edward! Kérlek, bocsáss meg! – sírtam, miközben az oldalamra fordultam, és összegömbölyödtem.
Újra üres voltam, s úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna, de én nem küzdöttem ellenne. Meg akartam halni.

Nehezen vettem a levegőt, a fejemet pedig belefúrtam a párnába, amiből Edward illata áradt, s amitől oly sokszor megnyugodtam. Ám most régi emlékeket ébresztett bennem; szép emlékeket. Például, amikor megkérte a kezemet, én pedig örömmel mondtam neki igent. Istenem, de boldog voltam! Ő mindig boldoggá tudott tenni, hiába mondta, hogy nem tud megadni mindent, amire vágyom. Hisz megkaptam. Ő volt az, akire vágytam, és fogok örökre.

Az időérzékemet elvesztettem. Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt, a többiek pedig magamra hagytak a szobában. Egyedül akartam lenni, és ezt pontosan jól tudták. Nem tudtam volna most senkivel sem beszélni.

Bárcsak én haltam volna meg és nem Ő; megérdemeltem volna, mert akkor még mindig élne. Miért nem ölt meg Tom? Az lett volna a legjobb megoldás, ha kiszívott volna belőlem minden életet, mert akkor nem fájna ennyire…
Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, s éreztem azt az ürességet, amit maga után hagyott. Nem akartam ezt érezni, azt akartam, hogy velem legyen… hogy magához öleljen és megnyugtasson, hogy velem van, s soha többet nem hagy el. De nem így volt.
Két különböző világban voltunk, és az övéhez csak egy út vezetett…

Felálltam az ágyról, majd a nagy ablakhoz léptem és kinyitottam azt. Azonnal megcsapott a hűvös fuvallat, de nem érdekelt, jólesett a friss levegő.
A szél bele-belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem és felidéztem szerelmem arcát.
Eszembe jutott az a pár perc, amikor felkapott a hátára, s úgy futott velem az erdő mélyében, hogy megmutassa a Cullen házat. És ott az első csók, amit adott… Nem kellett volna úgy bánnom vele, nem ezt érdemelte. A legjobb barátom volt, aztán… minden megváltozott köztünk. Ő lett Életem Értelme, de most hogy nincs itt, az életemnek nincs jelentősége.

Előre léptem egyet, majd még egyet, és tudtam, ez lesz a legjobb megoldás. Végre vele lehetek. Még egy utolsót lépést tettem az ablakhoz, majd a talaj eltűnt a lábam alól.
Zuhanni kezdtem, és elmosolyodtam, hisz tudtam, hamarosan ismét a karjaimban tarthatom. Éreztem, ahogy lehúz a gravitáció, én pedig élveztem. Végre együtt lehetek azzal az emberrel, aki a világot jelenti nekem.
Eszembe jutottak az Edwarddal töltött csodás pillanatok. Amikor Vele voltam, úgy éreztem, hogy körülöttünk megállt az idő, s csak mi vagyunk. Nem létezett semmi más rajtunk kívül. A karjaiban, biztonságban tudhattam magam.

Csak zuhantam, és tudtam, hogy hamarosan újra együtt lehetünk, de nem sikerült. Mielőtt földet értem volna, valami elkapott, majd hirtelen Edward szobájában találtam magam az ágyon. Emmett tornyosult felettem, mellette pedig Alice állt, és mérges tekintettel meredt rám. Tudtam, hogy látta, s csak emiatt maradtam életben.
- Ilyet soha, ismétlem, soha többet ne merészelj csinálni! – szólt mérgesen, majd hangja szomorkássá vált. – Nem akarunk téged is elveszíteni – suttogta, és megfogta a kezem, én pedig szótlanul bámultam őt.

Nem akartam megbántani, de olyan egyszerű lett volna véget vetni az életemnek. Minek élni? – tettem fel magamnak a kérdést. - Miért kellett idejönnöm és tönkretennem az életüket? Jól megvoltak nélkülem, most pedig Bella sincs itt. Kitúrtam innen, ebből a csodálatos családi körből, és befurakodtam a helyére, ráadásul elvették tőlük a fiukat is, miattam. Csak bajt hozok rájuk, semmi egyebet nem csinálok. Akkor miért kéne, hogy éljek?

Mikor újra felnéztem, már csak Emmett maradt benn a szobában. Egy széken ült az ablak előtt, s maga elé bámult, de minden egyes mozgásomra felkapta a fejét.
Csak bámultam a semmibe, teljesen mozdulatlan voltam, s csakis egy emberre tudtam gondolni.

Nem emlékeztem, hogy mikor, de elnyomott az álom, én pedig belevesztem a sötétségbe, s amikor újra kinyitottam a szemem, ismét a vízesésnél voltam.
Nem értettem, hogy miért kerültem ide, megint, de nem érdekelt. Körülnéztem, majd megpillantottam őt egy fa tövében. A hátát a fa törzsének támasztotta, majd amikor meglátott, felállt a földről, s elindult felém, én pedig felé.

Úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta, s nem akartam elengedni őt, soha. Ő ezzel egyidejűleg derekam köré fonta a karját, s fejét a nyakamba fúrta, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Nem tehettem róla, hiányzott, és boldog voltam, hogy vele lehettem.
Egymás szemébe néztünk, majd megsimogattam az arcát, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és finoman csókolni kezdte őket. Egy pillanatra megszédültem, de karjai erősen tartottak, így talpon tudtam maradni.
- Mondtam, hogy várni foglak – suttogta, amikor elváltak egymástól ajkaink.
- Szóval, erre céloztál azzal a kijelentéseddel – mosolyodtam el, és mellkasára hajtottam a fejem, kezeimet pedig dereka köré fontam. – Ugye meghaltam? – kérdeztem, mire elengedett, és szomorú lett a tekintete.
- Tudod, hogy milyen fájdalmat okozol ezzel nekem? – emelte rám zöld szemeit, amik tele voltak fájdalommal és szomorúsággal. – Nem haltál meg, és ne is gondolj erre! – mondta, majd kinyúlt felém, s végigsimított az arcomon, majd a nyakamon is.
- Ne haragudj rám! – teltek meg könnyekkel a szemeim. – Csak… annyira… hiányzol… Nem vagy velem, én pedig… én pedig egyedül vagyok – mondtam el-elfúló hanggal, s igyekeztem nem összeesni. Közelebb lépett hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Itt leszek veled, ameddig csak tudok – motyogta a fülembe. Tudtam, hogy mire akart ezzel a mondatával célozni, s én is ugyanígy éreztem. Mindig vele leszek, és örökké szeretni fogom.

Csak feküdtünk és néztük egymást. Hallgattuk a vízesés zubogását, s nem létezett semmi más. Annyira békés volt minden, én pedig teljesen megnyugodtam a közelségétől.
Olyan közel bújtunk egymáshoz, amennyire csak tudtunk, s néha egy-egy csókot loptunk a másiktól. Boldog voltam, nagyon boldog.
Nem akartam itt hagyni, de tudtam, hogy egyszer fel kell majd kelnem.
- Bárcsak örökké tartana ez az álom – suttogtam, miközben smaragdzöld szemeibe néztem.
- Nekem nem álom – söpört ki egy tincset az arcomból. - Csak neked – mondta, én pedig lehajtottam a fejem.
- Pedig olyan, mintha tényleg velem lennél – szóltam halkan, mert a torkomban keletkezett gombóc fojtogatott.
- Veled vagyok, és nem is. – Még jobban magához ölelt, majd egy puszit adott a számra, s amikor el akart húzódni, én nem hagytam. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, Edward pedig a hátamra fordított, így ő volt felettem. – Mindig veled leszek, bármi is legyen a döntés – húzódott el egy pillanatra, majd édes ajkait újra az enyémekre tapasztotta, amik hevesen és szenvedélyesen csókoltak, én pedig soha, de soha nem akartam abbahagyni…

***


Minden egyes pillanatot jól az emlékezetembe szerettem volna vésni, és csak reménykedni tudtam, hogy visszakapom őt. Nem engedtem el egyszer sem, inkább közelebb bújtam hozzá, ő pedig nem tiltakozott.
Tudtam, hogy neki is annyira fáj, mint nekem, mégse tehettünk ellene semmit. Csak tehetetlenül számoltuk a perceket és napokat, én pedig egyre jobban féltem, hogy másnap éjjel már nem látom Őt. Őt, akiért meghalnék; Őt, aki megdobogtatja a szívemet; Őt, akit ha elvesztek, a szívem talán akkor ver majd utoljára.

2010. augusztus 9., hétfő

Egy kis kárpótlás

Sziasztok!

Tudom, hogy már jó ideje nem volt rész, de megnyugtathatlak benneteket, hogy írom, folyamatosan írom. Nem jövök azzal, hogy nincs ihletem, mert van, csupán nem tudom megfogalmazni az érzéseket, de igyekszem. :)
Mivel nagyon, de nagyon el vagyok maradva, ezért hoztam nektek egy kis olvasni valót.
Tudom, hogy már olvastátok, de azért, hogy ne unatkozzatok, és hogy tudjátok, még megvagyok, nem vesztem el. xD

Köszönöm így utólag a díjat Lillának. Aranyos vagy, hogy gondoltál rám, de most nem teszem ki, ha nem baj, de belinkeltek. :)

Nos, jó olvasást. :) A részekkel pedig igyekszem. :) Igen, jól "hallottátok" részekkel. :) aki olvasta a díjakat, hogy kinek küldöm, stb. ott írtam, hogy DUPLA részt fogok hozni nektek. :)

Okés, nem beszélek tovább. :) Köszönöm, hogy türelmesek vagytok, és igyekszem:D Szeretlek Titeket. ♥
Puszi


Gyémántkő


A Cullen család boldogan élt a mindig esős kis városban, Forksban.
Miután Edward és Bella összeházasodtak, az esküvő után körülbelül egy hónap múlva megszületett a lányuk, Renesmee.
Ebbe a csöpp kislányba első látásra beleszeretett Jacob Black, Bella legeslegjobb barátja. Eleinte nem örültek neki, de belátták, hogy semmivel sem tudják távol tartani a kis Nessie-től, aki nagyon élvezte a társaságát.
Mindenki felhőtlenül boldog volt, bár Rosalie és Jake közt némi feszültséget lehetett felfedezni, de ez hamar feloldódott, mikor Nessie is velük tartózkodott egy légkörben.
Jake és Renesmee nagyon sokat játszottak együtt főleg az erdőben.
Bella és Edward között csak úgy izzott a levegő, és többször is hálát adtak az égnek, hogy megszületett a kislányuk.
Ez már több éve történt. Azóta a kis Nessie felcseperedett, és igazi nővé érett, bár kinézettre még csak nyolc-kilenc évesnek látszott, viszont belül jóval túlnőtte a látszólagos korát. Agyilag érettebb volt, mint bármely másik gyerek ebben a korban.


Egyik éjjel Bella idegesen mászkált föl s alá a Cullen házban, mivel még mindig nem ért haza Jake és Renesmee, hisz úgy volt, hogy délutánra visszaérnek - ugyanis La Pushra mentek le a tengerhez, és azt ígérték, hogy öt órára hazajönnek -, de már jóval elmúlt tíz óra is.
Isabella már vagy századjára járta körbe a hatalmas házat, és már Jaspert is az őrültbe kergette, de egyszerűen nem tudott lenyugodni.
- Bella, nyugodj meg, Jacob vigyáz rá – nyugtatta meg Alice, de látszólag ez nem sikerült.
- Alice, már rég itthon kéne, hogy legyenek – tördelte az ujjait. – Ha bármi baja esik…
- Akkor azt látnám – fejezte a mondatát sógornője.
- De, ha Jake-kel van, akkor nem látod a jövőjét – rogyott le a kanapéra Bella Edward mellé, mivel mindenki a nappaliban tartózkodott.
- Ha egy haja szála is meggörbül az unokahúgomnak, az ordas utoljára látta a napfelkeltét – morogta Rosalie.
- Nem lesz semmi baja – suttogta a fülébe Emmett, majd átkarolta felesége kecses derekát, és magához vonta.
- Remélem is – bújt hozzá a szőke szépség.
- Edward, mi van, ha beleesett a tengerbe, és Jacob pedig nem tudta megmenti, mi ezzel szemben itthon ülünk és várjuk, hogy betoppanjon az ajtón – szorította meg férje kezét Bella, miközben akaratlanul is hasonló képek jelentek meg a fejében. – Úristen! – temette kezébe az arcát. Férje átölelte, és megpróbálta megnyugtatni.
- Alice, biztos, hogy nem látsz semmit sem? – kérdezte Edward a húgát.
- Nem, de megnézem még egyszer – mondta, majd a távolba meredt. Kis idő múlva megszólalt. – Semmi. Mintha a sötétben tapogatóznék.
- Elmegyek és megkeresem – pattant fel a kanapéról Bella, majd a bejárat felé vette az irányt. Ekkor kinyílt az ajtó, és Nessie lépett be rajta Jacobbal az oldalán.
- Uram Teremtőm! – termett kislánya mellett. – Nessie, hol voltatok ilyen sokáig, annyira aggódtunk érted – ölelte magához a lányt.
- Sajnálom anyu, hogy nem szóltam ide, de egész végig a fiúkkal voltam. Meghívtak a tábortűzhöz, és olyan szépen kérték, hogy nem mondhattam nemet. Aztán hazafele jövet, megálltunk csillagokat nézni Jake-kel – mosolygott Renesmee -, és észre sem vettük, hogy így elszaladt az idő. Bocsánat.
- Semmi baj, kicsim – lépett melléjük Edward is, aki egy puszit adott lánya fejére. – Legközelebb telefonáljatok ide – fordult Jacobhoz, aki csak bólintott.
- Kutya, mi még alaposan el fogunk beszélgetni! – kiáltott Rosalie. – Hogy lehettél ennyire felelőtlen? Nessie még csak egy kislány.
- Rosalie – szólt Carlisle, de mintha meg sem hallotta volna, folytatta.
- Most megérdemelnél egy alapos seggbe rúgást!
- Rosalie, kérlek – nézett rá angyalian Renesmee. – Én voltam a hibás, nem Jake, ne Őt bántsd, hanem engem.
- Nem Te voltál a hibás, kicsim – termett mellette, majd megsimogatta az arcát -, hanem ez itt – nézett megvetően Jacobra.
- Elég legyen Rosalie! – szólt rá Edward.
- Nehogy már te is a farkast védd! – fordult bátyja felé.
- Ezt majd később megbeszéljük. Emmett, kérlek – szólt fivérének, aki egy szempillantás alatt Rosa mellett termett, és óvatosan a karjánál fogva kivezette a helyiségből.
- Majd lenyugszik – mondta Jasper.
- Remélem – hajtotta le a fejét Nessie. – Anyu, apu, olyan sok mesélni valóm van – csillantak fel a szemei, mikor újból szüleire nézett.
- Elhiszem, de neked most pihenésre van szükséged – szólt határozottan édesapja, majd karjaiba vette és felrohant vele az emeltre, s lefektette az ágyba.
- De én még nem vagyok álmos – makacskodott, majd egy nagyot ásított.
- Jó éjt! – puszilta meg kislányát, aki már el is aludt.



Másnap reggel, mint akit kirobbantottak az ágyból, úgy szaladt le a földszintre Nessie.
Már épp ki akart lépni a házból, mikor édesanyja szigorú hangja megállította.
- Hova, hova ilyen sietősen? – kérdezte csípőre tett kézzel.
- Ki – felelte szűkszavúan a kis bronzvörös hajú leány.
- Nessie drágám, ha el akarsz menni valahová, akkor előtte kérdezd meg – guggolt le elé Bella.
- De csak Jake-hez megyek. Tudod, hogy Ő mindentől óv, még a széltől is – mosolyodott el.
- Igen, tudom – húzódtak mosolyra Bella ajkai is, majd Renesmee háta mögé nézett. – Nem is kell elmenned Jacobhoz. – A leány hátrafordult, és meglátta az Ő farkasát, aki már csak pár lépésnyire volt a háztól.
- Mehetek? – kérdezte Nessie, édesanyja pedig bólintott, de mielőtt a lánya elszaladhatott volna megfogta a kezét.
- De ne maradjatok sokáig.
- Rendben. Szia! – adott egy puszit anyukája arcára, majd kiszaladt a házból.
- Már el is felejtette, hogy mesélni akart nekünk – karolta át Edward hátulról felesége derekát.
- Valóban, de majd úgyis eszébe jut – mosolygott, miközben szeretetteljesen férjére nézett, majd megcsókolta.


Nessie és Jacob az erdőben sétáltak, mikor egy vízeséshez értek. Leültek egy-egy kiálló szikla tetejére, majd lábaikat a hűs vízbe lógatták, és beszélgetni kezdtek.

Nem tudták, hogy mennyi ideje lehettek már ott, mikor Renesmee észrevett valami csillogó tárgyat a vízben.
- Nézd, Jake! Az micsoda? – kérdezte, miközben leszállt a szikláról és elindult a tárgyért.
- Nem tudom, de szerintem nem kéne odamenned – ment utána Jacob. Nessie lebukott a víz alá, majd tekintetével a csillogó valamit kereste, amit néhány másodperc után meg is talált. Elindult felé, majd kinyújtotta a kezét, hogy elérje, és épp megfogta, mikor Jake kihúzta a vízből, s leültette a sziklára.
- Ezt miért csináltad? Ha bármi bajod esik, abba belepusztulok, és a szüleid is – szidta le a lányt, aki látszólag mintsem törődve a fiúval, a szerzeményét tanulmányozta.
- Mi ez? – kérdezte a fiú.
- Nem tudom, valamiféle… kő – suttogta a lány, de a kedvenc farkasa még így is hallotta. Ekkor a napsugara rájuk vetődött. Nessie sápadt bőre csillogni kezdett, ahogy a kő is. A fiú és a lány megbabonázva figyelte a sugarak játékát a kövön, ami egyre jobban fényleni kezdett.
- Mint a gyémánt – szólalt meg Jake.
- Igen. Gyémántkő.
- Gyönyörű – mondták egyszerre, mire egymásra néztek, majd elmosolyodtak. Most is feltörtek az érzései, mint mindig mikor Vele van. Rájött, már évekkel ezelőtt, hogy szereti Őt, de nem lehetnek együtt, mert külsőleg még nem érett egy kapcsolatra.
Ebben a pillanatban a lány azt kívánta, bárcsak a teste is annyi idős lenne, mint Ő maga valójában. Ekkor a kő még jobban csillogni kezdett, ami hamarosan vakító fénnyé változott, és Renesmee testét körbeölelte.
Jacob behunyta a szemét és, mikor újból kinyitotta, egy vele egykorú lányt látott maga előtt.
Bronzvörös haja, sápadt bőre és csokoládébarna szemei szépen keretezte hibátlan arcát, göndörfürtjei pedig lágyan omlottak le vállaira.
A fiú megbabonázva nézte a lányt, aki értetlenül meredt rá és kezében még mindig a követ tartotta.
- Jake, minden rendben? – kérdezte bársonyos hangján.
- Nessie, te vagy az? – tudakolta a fiú.
- Igen, de miért kérdezed? – Jacob nem válaszolt, csak megfogta a lány kezét és a vízhez vezette. Renesmee belenézett a víz tükrébe, majd kíváncsian szemlélte az ismeretlen lányt, akit látott.
- Ez… Ez én… vagyok? – nézett Jacobra.
- Igen, de… hogyan lehetséges ez?
- Valóra vált – suttogta maga elé Nessie, Jake kérdésére sem válaszolva.
- Mi?
- Hogy, amennyi idős vagyok belülről, most annyi vagyok külsőleg is – magyarázta meg, majd lenézett a kezében lévő kőre, amit ismét megcsillogtatott a nap fénye.
- Nem értlek.
- Jake, én… kívántam.
- Kívántál? – kérdezte.
- Igen. Azt kívántam, hogy bárcsak úgy néznék ki, mint amennyi igazából vagyok.
- És, miért kívántad ezt? – tudakolta Jacob, miközben még mindig Nessie-ben gyönyörködött.
- Mert szeretlek – szólt lágy hangon Rensemee, majd csokoládébarna szemeivel szerelmére nézett. A fiú először megdöbbenve állt előtte, majd elmosolyodott, és megszólalt.
- Én is szeretlek, mióta megláttalak. Abban a pillanatban tudtam, hogy te vagy az, akire mindig is vártam – lépett közelebb hozzá, majd megsimogatta Nessie hófehér arcát. A lány lehunyta szemeit, és élvezte, ahogy a meleg kezek cirógatják az orcáját.
Hideg kezével végig simított Jacob arcán, majd közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta. A szívverésük felgyorsult, amint ajkaik egymáshoz értek, majd a fiú átkarolta a lány kecses derekát és forró testéhez vonta. Nessie, karjait szerelme nyaka köré fonta és hozzásimult Jake izmos mellkasához.
Hosszú percekig becézgették egymás ajkait, és úgy érezték, hogy körülöttük megállt az idő.
A lány kezéből kiesett a gyémántkő, és visszapottyant a vízbe, hogy újabb kívánságokat váltson valóra.



Sense and sensibility


El sem hiszem, hogy menyasszony lettem, és hamarosan elkezdjük tervezni az esküvőnket, bár még csak tizennyolc éves vagyok. Anya és apa nem nagyon örültek neki, hogy ilyen fiatalon férjhez megyek, de szeretem Őt, és vele akarom leélni az életemet. Helyesbítek, örökre Edwarddal akarok maradni. Persze, ehhez az is szükséges, hogy vámpírrá változtasson, és utána is szeressen, mert nézzük csak.: Mikor Bellával járt, Őt nem akarta átváltoztatni, mert nagyon féltette a lelkét, és most jön a kérdés, hogy: Az én lelkem miatt nem aggódik? Dehogynem, csak rájött – vagyis meggyőztem arról -, hogy örök időkig együtt lehetnénk.
Nem szeretném, ha megölné magát miattam, miután már eltávoztam ebből a világból – többször is mondta, hogy követne, ha úgy alakulna - inkább éljünk évszázadokig egymás mellett, még ha gyerekünk nem is lehet, én boldog lennék, mivel Vele vagyok.
Emlékszem, mikor születésnapjára ajándékot vettem neki. Mondhatom, nehéz bármilyen dolgot venni valakinek, akinek már mindene megvan. Órákon át törtem a fejem, hogy mit adhatnék neki, végül még Alice segítségét is kértem, aminek a következménye egy hatalmas vásárlás lett, de Edward ajándékára még ekkor sem bukkantam rá.
Persze eljött a buli napja is - mivel Alice születésnapi partit rendezett - én pedig sok gondolkozás után egy baseball ütőt vettem neki. Röhejes volt, de mi mást adhattam volna? Talán vadásszak le neki egy őzet? Azt úgysem hagyná, tehát ez lett.
Mikor én következtem az ajándék átadásával, nem találtam sehol sem azt az ütőt, így pirulva elé álltam és ennyit nyögtem ki.
- Sajnálom, de… az ajándékodnak lába kélt, ugyanis sehol sem találom – néztem karamellszínű szemeit, melyek boldogságtól csillogtak.
- Nem kell az az ütő – szólalt meg, és elmosolyodott.
- Kitől tudod? – kérdeztem, mert nem értettem, hogy ki árulhatta el neki, hisz csak Alice-szel ketten tudtunk róla, de én direkt nem gondoltam rá, mikor együtt voltunk. Körbe néztem a helyiségben, hogy kiben láthatta meg. Barátnőm bocsánatkérő pillantásokat küldött felém, mire csak elmosolyodtam, majd Edwardra pillantottam.
- Én már megkaptam az ajándékomat – mosolygott, majd megcsókolt.

Mikor rá jön az öt perc, azt mondja, hogy nem tud boldoggá tenni, pedig nem így van, mert igenis képes rá. Mindennap bebizonyítja, hogy szeret, és mellettem van, ha szükségem van rá. Persze mi is szoktunk veszekedni, de öt percnél tovább nem bírjuk egymás nélkül.
Hogy min szoktunk veszekedni?
Leginkább La Push miatt, mert egyedül semmiképp sem akar elengedni, Ő pedig nem lépheti át a határt. Nem hiszi el, hogy nem bántanak a fiúk, ráadásul Bella is ott van, és semmi baja sincs, pedig egy farkassal van együtt.
Most is ezen veszekedtünk, mivel el akartam menni Jacobékhoz a partra, de Ő nem akart elengedni.
- Nem mész sehová! – szólt határozottan, és lehetett hallani a hangján, hogy kezd kijönni a sodrából.
- Edward, mondd, mégis kinek képzeled magad, hogy beleszólsz, hová megyek? – kérdeztem mérgesen, karba font kezekkel.
- A vőlegényednek, aki nem fogja hagyni, hogy bajod essen.
- Mégis, hogy eshetne bántódásom, mikor ennyi erős férfi lesz körülöttem?
- Úgy, hogyha valamelyikük elveszti az önuralmát, akkor bánthatnak.
- Ez Paul miatt van, igaz?
- Miatta is.
- Hát én ezt nem hiszem el! Csak egyszer fordult elő, és nem jelentett semmit sem, hisz tudod, hogy csak téged szeretlek.
- Ő akkor is a fejébe vette, hogy megszerez magának, amit nem fogok hagyni – szólt, majd megragadta a karom, és az ágy felé kezdett húzni, mivel a szobájában voltunk.
- Hidd el, hogy nem vonzódom hozzá.
Hogy miért van kiakadva ennyire Edward? Egyszerű rá a válasz. Paul megcsókolt, mikor a tábortűznél voltunk. De Ő elfelejtette, hogy Edward gondolatolvasó, aki meg is jelent mellettünk, és szó szerint bedobta az erdőbe, ahol kis híja volt, hogy nem estek egymásnak.
Most jön az a kérdés, hogy mit keresett szerelmem La Pushon. Úgy, hogy meggyőztem Saméket arról, hogy nem lesz galiba, majd én megfegyelmezem Edwardot… Erre tessék, majdnem megölték egymást, ráadásul miattam. Persze ez az incidens után nem engedték, hogy Edward, Quileute területre lépjen. Ezt csakis magának köszönhette, én pedig nagyon mérges voltam rá, és helyette is szégyelltem magam, így nem is szóltam hozzá, vagy egy héten keresztül.
Elmélkedésemből Edward hangja zökkentett ki.
- Jenny, nem! Érted? Ha kell, erőszakkal foglak itt tartani – fenyegetett meg.
- Azt lesheted! – pattantam fel az ágyról, majd gyors léptekkel az ajtó felé vettem az irányt, de Edward az utamat állta.
- Engedj ki! – parancsoltam rá.
- Nem. Megmondtam, hogy nem mész el.
- Ó, dehogyisnem! Csak nézd! – mondtam, majd megpróbáltam arrébb lökni, de nem ment.
Hirtelen az ágyon találtam magam, Edward pedig felettem volt és csókolt, ami most nem jött be neki. Elfordítottam a fejem, Ő pedig a nyakamat kezdte el kényeztetni.
- Ezzel most nem hatsz meg, Edward Cullen! – szóltam határozottan. Ó, te jó ég! - sóhajtottam magamban, és éreztem, hogy elmosolyodott. Vonakodva, de eltoltam magamtól, majd felültem, ám Ő visszafektetett az ágyra, majd egyik kezével mindkét csuklómat lefogta, és nem eresztett, míg a másikkal, benyúlt az ágy melletti szekrénykébe, s kivett belőle…
- Te ilyeneket tartasz a szobádban? – kérdeztem, miközben a kezében lévő bilincset néztem. – Mégis mit akarsz azzal csinálni? – tudakoltam, és arcomra kiült a félelem.
- Sajnálom, nem tenném ezt, ha nem rólad lenne szó.
- Mit akarsz azzal csinálni? Ugye, nem kikötözni?!
- Én sosem bántanálak. – közben hallottam, ahogy a bilincsek halkan összecsattannak.
- Bocsáss meg, de a te érdekedben teszem. – Majd egy csókot adott a homlokomra, és kiment a szobából.



Valószínűleg elnyomott az álom, mert csak arra keltem fel, hogy valaki próbált felébreszteni. Mikor kinyitottam a szemem, Carlisle-t láttam meg legelőször, majd a háttérben fel-alá járkáló Alice-t.
- Felébredt – közölte Carlisle.
- Na, végre! – termett mellettem barátnőm. - Mi történt? – kérdezte, miközben a bilincset a kezében fogta, én pedig a csuklómat simogatva felültem az ágyon.
- Edward kikötözött, én pedig elaludtam.
- Miért csinálta? – tudakolta meglepetten a doktor.
- Hogy elmenjen La Pushra – világosította fel nevelőapját Alice.
- Tessék?! Alice, Paul miatt ment le, igaz? – álltam fel az ágyról.
- Igen.
- Oda kell mennünk, most! Emmett! – kiáltottam, Ő pedig két másodperc múlva már az ajtóban állt.
- Mehetünk? – kérdezte vigyorogva. Hát persze, Ő mindennek örül, aminek egy kis köze is van a bunyózáshoz.
- Igen. – Alighogy ezt kimondtam, már a hátán találtam magam. – De gyorsan.
- Igenis, hölgyem! – mondta, azzal kiugrott az ablakon, és futni kezdett.


Egymás után hagytuk el a fákat, bokrokat, én pedig egyre idegesebb lettem.
Mi van, ha valamelyiküknek baja lesz, vagy egyikük… meghal? Nem, erre nem is gondolhatok!
Görcsösen kapaszkodtam Emmett nyakába – és bár vámpír -, én mégis attól tartottam, hogy megfojtom.
Hirtelen reccsent valami, aztán egy fa közeledett felénk, Em pedig az utolsó pillanatban ugrott el előle.
- Jól vagy? – kérdezte Alice, miközben megnézte, hogy megsérültem e.
- Igen, minden rendben. Menjünk! – mondtam, Em pedig tovább szaladt.
- Állj! – szólt barátnőm. - Gyorsan kell elintéznünk mindent, mert feltehetően jönnek a többiek Paulnak segíteni.
Emmett letett a földre, én pedig majdnem felsikkantottam, mikor Edward a fának csapódott.
Paullal harcolt, és látszott rajta, hogy nagyon mérges. Állati morgás hagyta el a száját, mikor megragadta Paul bundáját, és elhajította a fák közé.
Mindkettejük szemében láttam azt a dühöt és gyűlöletet, amit egymás iránt éreznek. Edward támadó állást vett fel, mikor ellenfele visszatért, én pedig nem hagyhattam, hogy újra egymásnak essenek.
- Nem!
Gondoltam egyet, és elindultam feléjük, majd fokozatosan gyorsítottam a tempón, amíg oda nem értem hozzájuk.
- Jenny! – hallottam meg Alice kiáltását, de én ügyet sem vetve rá rohantam tovább.
Pont akkor értem közéjük, mikor mindketten elrugaszkodtak a földről, s mikor láttam, hogy mindjárt elérnek, újra elkiáltottam magam, összeszorítottam a szemeimet, majd vártam a fájdalmamat… De nem jött.
Kinyitottam a szemem, és körül néztem, aztán megláttam a fához préselődött Edwardot, majd megfordultam, s Paul szomorú tekintetével találtam szembe magam, miközben folyamatosan hátrált tőlem.
- Mégis mit képzeltek?! – kérdeztem megrovóan, közben hol Edwardra, hol Paulra néztem. – Halljam! – Nagyon mérges voltam mindkettejükre, és legszívesebben…
- Te mit képzelsz! – indult el felém Edward.
- Még te vonsz kérdőre azok után, amit velem tettél?
- Épp ezért csináltam – mutatott Paul felé. – Bajod is eshetett volna!
- Ahogy neked is, és neki is. Komolyan mondom, nem vagytok normálisak! Miért csináltátok? – Ekkor Paul beugrott egy bokor mögé, majd egy szakadt rövid nadrágban tért vissza.
- A barátod átlépte a határt, és nekem esett – mondta, miközben mellénk sétált.
- Van rá okom.
- Neked mindig mindenre van okod – mormogtam. Sosem voltam még ennyire mérges rá, és nem hittem volna, hogy ilyen is tudok lenni. – Te most szépen hazamész! – mutattam Edwardra, aki meglepett fejet vágott. – Gyerünk! Ne kelljen kétszer mondanom! – szóltam mérgesen és határozottan. – Alice, ugye hazakíséred és szemmel tartod?
- Persze, de ti is siessetek! – karon ragadta Edwardot, aki még egy utolsó utálkozó pillantást küldött Paul felé.
- Miért mentél bele? – kérdeztem Paul felé fordulva.
- Nem volt más választásom.
- Dehogynem! Volt választásod; mindig van, de te leálltál vele verekedni. Miért?
- Mert… - Ránézett Emmettre, aki megfordult, és bement az erdőbe, majd folytatta. – Mert beléd vésődtem – felelte. Meglepődtem a kijelentésén, de végül megszólaltam.
- Nem, az nem lehet, ugyanis beszéltem erről Jacobbal. Csak akkor van bevésődés, ha a másik is úgy érez, mint te, de… én nem… Úgy értem, hogy… mást szeretek. Te egy nagyon jó barát vagy, és néha olyan, mintha a bátyám lennél, de csak ennyi. Sajnálom, én nem tudok úgy tekinteni rád – nyomtam meg az „úgy” szavacskát. – Ne haragudj!
- De… én… úgy érzem, hogy…
- Lehet, hogy tetszek neked, de nem én vagyok az, aki – úgymond – neked lett teremtve. Sajnálom, de maradjunk csak barátok. – Nem akartam megbántani, de nem szerettem volna, ha abban reménykedik, hogy mi összejöhetünk.
- Rendben, legjobb barátok, örökre – bólintott, én pedig közelebb léptem hozzá, és átöleltem. A teste – mint mindig – most is forró volt, de ez a farkas élethez tartozott.

Mivel még volt egy elintézetlen ügyem a vőlegényemmel, így kis idő múlva, elhúzódtam, majd elköszöntem tőle, és visszahívtam Emmettet, aki felkapott a hátára, s hazarohant velem.
Egészen Edward szobájáig vitt, majd ott lerakott, és eltűnt, én pedig kopogtatás nélkül nyitottam be a helyiségbe.
A vámpírom az ablakon bámult kifele, bár hallotta, hogy beléptem a szobába, nem fordult meg; továbbra is háttal állt nekem.
Még mindig mérges voltam rá, és hangot is akartam adni a haragomnak.
- Edward! – szóltam neki, miközben elindultam felé, és direkt arra gondoltam, hogy megcsókolom. Mikor odaértem, végre megfordult és láttam a szemében, hogy várja a csókom, de helyette felpofoztam, mire meglepett fejet vágott, nekem pedig megfájdult a kezem, ám ezzel most nem törődtem.
- Azt hitted, hogy olyan könnyen megbocsátok neked? – kérdeztem dühösen.
- Én… - Még egyszer felpofoztam, de ez már jobban fájt, mint az előző. – Ezzel csak magadnak okozol fájdalmat, én meg sem érzem.
- Miért csináltad? Mi lett volna, ha valami bajod esik? Paul nagyon forrófejű; hamar dühbe jön.
- Hallottam minden gondolatát – jelentette ki.
- És mikor neki vágott a fának? – tettem karba a kezem.
- Az csak azért történt, mert éreztem, hogy jössz, és nem rá figyeltem.
- Kikötöztél! Ezek után, hogy bízzak meg benned? Ezentúl mindig ezt fogod tenni, ha nem értünk egyet valamiben? – kérdeztem, és leültem az ágyára.
- Ezt a te érdekedben tettem, sosem ártanék neked; inkább megölöm magam – mondta, miközben helyet foglalt mellettem. – Bocsáss meg nekem – fogta meg az egyik kezével az enyémet, míg a másikkal felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
Gyönyörű aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta, én pedig elvesztem a kavargó mézben. Tökéletes ajkaira vándorolt a tekintetem, Ő pedig elmosolyodott. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megcsókolnám? Semmi. Így közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam édes ajkait és beletúrtam a hajába, majd az ölébe ültem, s úgy simultam hozzá. Átölelt, és lefektetett az ágyra, majd a felsőm alá nyúlt, hogy lehúzza rólam, de én megállítottam.
- Ne! – mondtam, majd eltoltam magamtól, és felálltam mellőle. – Nem azért csókoltalak meg, mert már nem haragszom rád, hanem mert… Mindegy. Nehogy azt hidd, hogy megbocsátottam neked… Büntetést szabok ki rád – jutott hirtelen az eszembe.
- Büntetést? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Igen. Ma este gyere át hozzám, miután anya elaludt, és akkor megmondom, hogy mi lesz a „jutalmad”. – Azzal megfordultam, és kimentem a szobából, majd megkértem Alice-t, hogy vigyen haza.

*


Már mindent elterveztem, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem jött rá Edward, mire is készülök.
Lassan éjfélt ütött az óra, és anya már réges-rég aludt, de a vőlegényem még sehol sem volt.
Ha nem lesz itt két percen belül, én esküszöm, hogy…
- Hogy mit csinálsz? – hallottam meg a hangját a hátam mögül, én pedig felé fordultam, majd megszólaltam.
- Hát… Nagyon sok mindent – feleltem, majd mutattam, hogy üljön le az ágyamra, és amint ezt megtette, belekezdtem a mondókámba.
- Döntöttem Edward.
- Mi lesz a büntetésem? – mosolygott féloldalasan.
- Látom, nagyon kíváncsi vagy – mosolyogtam.
- Igen, nagyon.
- Rendben, akkor mondom. Minden egyes nap… ki kell takarítanod a házatokat, na meg persze az miénket – mutattam körbe. Ezen elnevette magát. – Szabad megtudnom, hogy mi ennyire mulatságos? – tettem csípőre a kezem.
- Hát… ez… a büntetés – kacagott tovább, és amin még én is meglepődtem, hogy mindezt halkan tette.
- Még nem fejeztem be, Drágám! – mondtam, mire Ő rám emelte a tekintetét, de még mindig „fuldoklott” a nevetéstől. – Igen, valóban takarítanod kell, és ezt mind köténykében, kendővel a fejeden kell csinálnod – vigyorodtam el, a mosolya pedig lehervadt az arcáról. – Akkor most én fogok nevetni – kuncogtam magamban.
- Ez nem vicces! – pattant fel az ágyról, majd elém lépett.
- Nem Edward, az nem vicces, amit tettél velem; most megkapod a büntetésed – szóltam komoly hangon.
- De…
- Most menj; fáradt vagyok! – mondtam, majd az ágyam felé vettem az irányt. – Ó, és nem ajánlom, hogy megszökj – szóltam még utoljára, majd befeküdtem az ágyikómba, és magamra húztam a takarót, Ő pedig egy bólintás után kiugrott a sötétségbe.

*


Másnap az volt az első dolgom, hogy átmenjek Edwardékhoz, és megnézzem, elkezdte-e már a büntetését.
Hát persze, hogy nem, mert arra hivatkozott, nincs „munkaruhája”, de testvérei gyorsan beszerezték neki, így pár másodperc múlva már a tárgyakat takarította egy piros alapon, fehér pöttyös kötényben, a fején pedig egy lilás-kékes színű kendővel.
Emmett persze, mindig a legjobbkor sütött el egy-egy poént; például, mikor a padlót sikálta fel.
- Ott kihagytad – mutatott maga mellé Em, Edward pedig morogva csak ennyit mondott.
- Két perce is ugyanezt mondtad.
Látszott rajta, hogy mérges, mégis, mikor a szemembe nézett, megbánást láttam benne, de nem enyhítettem, sőt.
A takarítást természetesen emberi tempóban kellett csinálnia, így nem volt meg vele egyről a kettőre.
Én tényleg nagyon szeretem, de mindennek van határa.
- Jenny, jössz velem vásárolni? – termett mellettem barátnőm, nagy mosollyal az arcán.
- Persze. Edward, öltözz át, és kísérj el minket! – utasítottam, Ő pedig lehajtott fejjel, elindult fel az emeletre.
- Még sosem volt ennyire tiszta a ház, na meg nem is tudtam, hogy főzni is tud – vigyorgott Emmett, miközben mellénk sétált. – Igazi kis konyhatündér – nevetett, én pedig elmosolyodtam.
- Emmett, azért ezt ne, rendben? – néztem rá, mire Ő rögtön elhallgatott.

**


Megrakodva tértünk haza a vásárlásból, és szinte mindent Edwarddal hozattunk, vagyis csak Alice, mert én csak egy pulóvert vettem, de azt fel is vettem, miután kijöttünk a boltból.
Néha úgy láttam, hogy Edward gyűlölködve néz rám, de ezt azonnal elvetettem, ám abban biztos voltam, hogy szomorú.
Miután felvitte a szatyrokat Alice szobájába, visszajött a földszintre, mire a többiek kimentek a helyiségből, és csak mi maradtunk ott.
A kanapén ültem, és onnan néztem az én vámpíromat, aki olyan szomorúnak tűnt, mint eddig még soha. Talán akkor lehetett ilyen állapotban, mikor elhagyta Bellát, bár akkor még nem ismertem Őt.
Felálltam a díványról, majd elé álltam, és a szemébe néztem, majd megsimogattam az arcát.
- Tudom, hogy rosszulesik ez neked, de engem is bántott az a dolog… Nem hittem volna, hogy ilyet valaha is megteszel velem – ejtettem le magam mellé a kezem. - Sajnálom… Emmettet pedig leállítom, bár a gondolatokat, amiket a többiektől hallasz, azokat nem tudom megszüntetni – mondtam, Ő pedig csöndben hallgatott engem.
- Nem is kell, mert igazuk van.
- Csak pár hétről van szó, addig meg visszafogom, a mi mókamesterünket – mondtam, és halványan elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem Őt.

**


Egy hét telt el, Edward pedig kezdett hozzászokni, s úgy tűnt, hogy kizárta a gondolatokat a fejéből, így még azt sem hallotta meg, ha gondolatban szóltam hozzá, vagy éppenséggel olyan képek villantak be róla.
Persze Emmett nem felejtett el megjegyzéseket tenni, de én mindig leállítottam Őt.
Mivel még hátra volt az utolsó büntetése, így elérkezettnek láttam az időt, hogy megkapja.
Nagyon gonosz voltam, és olyan volt, mintha megszállt volna az ördög.
- Edward, gyere velem! – szóltam neki. Csak mi voltunk a Cullen házba, mivel a többiek vadászni voltak. Ő szó nélkül követett, majd megfogtam a kezét, és behúztam a fürdőszobába, aztán bezártam magunk mögött az ajtót.
- Ülj le! – mutattam a földre, Ő pedig engedelmeskedett. Nekem sem kellett több, ráültem, majd megcsókoltam puha, hideg ajkait, és beletúrtam a hajába.
Hallod a gondolataimat? - kérdeztem magamban, de nem felelt, így éreztem, hogy sikerülni fog a tervem. A nyakamat kezdte el csókolni, én pedig megmarkoltam a haját, s közelebb húztam magamhoz. Mivel direkt egy cső elé ültettem, így meg tudtam kötözni, pontosabban bilincselni Őt, ami a hátsó zsebemben rejtettem el. Nem tudtam, hogy mit hitt, miért kutakodok hátul, de nem is érdekelt. Miközben lehúztam róla a pólóját, Ő felemelte a kezét, így abban a pillanatban hozzábilincseltem a csőhöz, majd leszálltam róla. Edward meglepetten meredt rám, én pedig elmosolyodtam a látványon, ugyanis kívánt engem. Ezt bizonyította ágaskodó férfiassága is.
Nem kellett sok idő, mire felfogta, hogy ez volt a tervem.
- Ügyes – ismerte el, majd neki dőlt a csőnek.
- Köszönöm, csakhogy van egy kis bökkenő – mondtam, miközben elé guggoltam.
- Mi? – kérdezte.
- Megkívántalak – csókoltam meg, majd kezemet végig húztam meztelen mellkasán. – És úgy látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül – mosolyodtam el.
- Hát nem – sóhajtott.
- Uh, nekem most mennem kell – álltam fel mellőle, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Jenny, ugye nem akarsz itt hagyni, kikötözve? – kérdezte. – Bár…
- Ne is álmodj róla, Edward Cullen! Ha egy repedést is észreveszek rajta, neked véged! Sietek vissza! – mondtam, azzal kiléptem a helyiségből, és elindultam az erdőbe, a másik áldozat felé.

**


Újabb egy hét telt el, én pedig nem engedtem el Edwardot; azóta ott ült annál a csőnél, mióta kikötöttem Őt.
Eleinte biztos azt hitte, hogy ez a büntetése, de tévedett. Nekem teljesen más jutott az eszembe… Megkértem Alice-t, beszéljen az anyával, hogy hadd költözhessek át hozzájuk egy hétre. Anyukám természetesen belegyezett. Így Edward már az első este alkalmával rájött a tényleges büntetésére, ami számomra is kellemetlen volt, de ez elhanyagolható szempont, az ő szenvedésével szemben. Minden fürdés alkalmával zavarba jöttem, hisz tudtam, hogy egy éjsötét szempár folyamatosan bámul, miközben én zuhanyozom. Az meg még rátett egy lapáttal, hogy utána láttam, mennyire vágyik rám, én pedig minden egyes alkalommal magára hagytam Őt.
Paul is megkapta a magáét - hozzá mentem, miután kikötöztem Edwardot -, mert nem hagyhattam, hogy csak szerelmem bűnhődjön a kettejük hibájáért. Mindkettőjüknek járt a megtorlás.

Ismét zuhanyoztam, ezzel újra kínozva Edwardot. Valahányszor találkozott a tekintetünk, úgy tűnt, hogy nem sok választja el attól, hogy kiszakítsa a csövét a falból és nekem essen. Egyszer rápillantottam a bilincseire, s láttam, hogy a kezén az erek teljesen körberajzolódtak, annyira ökölbe szorította ujjait.
Nagyon nagy önuralma volt, és ezt csodáltam benne. Látszott rajta, hogy egy kicsit már éhes is, kezdett feketedni a szeme
Kiléptem a fülkéből, majd törölközőbe csavartam magam, és kifésültem a hajam.
- Miért teszed ezt velem? – kérdezte, én pedig ránéztem. – Megtanultam a leckét, s úgy érzem, hogy eleget szenvedtem miattad és már nagyon elegem van Emmett gondolataiból is.
- Miattam? – tudakoltam felvont szemöldökkel.
- Igen. Csak úgy belibbensz ide egy száll pongyolában, majd levetkőzöl, és lezuhanyozol, aztán csak kisétálsz.
- Edward…
- Egyszerűen itt hagysz. – Ez nem volt teljesen igaz, mert mikor lenyugodtam, mindig visszajöttem hozzá, hogy ne legyen egyedül.
- Edward, olvasol mostanában a gondolataimban? – tettem fel a kérdést.
- Nem.
- Pedig nem ártana. Tudod te, hogy milyen nehéz nekem kimenni innen, valahányszor ezt látom? - mutattam abban a pillanatban is merevedő férfiasságára. – Folyamatosan kívánlak, és olyan, mintha te büntetnél ezzel.
- Nem értelek – mondta, és látszott a szemében, hogy tényleg így van. Leültem mellé, majd megszólaltam.
- Megbüntettelek, ezáltal te is engem, mivel nem bírom ki nélküled, és… Még abban az idétlen kötényben is kívántalak, azért voltam távol tőled.
- Ezt értem, csak azt nem, hogy én mivel büntettelek meg.
- Hát most mondtam el – kuncogtam, és vállára hajtottam a fejem. – Te vagy az én büntetésem, amit sosem szeretném, ha feloldanának.
- Akkor, te pedig az enyém – mosolyodott el. Felnéztem rá, majd megkerestem a bilincs kulcsát, és kiszabadítottam Edwardot, aki kérdőn nézett rám, mire csak elmosolyodtam, s megcsókoltam. Egyik kezével átkarolta a derekamat, míg a másikkal a hajamba túrt, és úgy vont közelebb magához.
- Szeretlek – szakította meg ajkaink játékát.
- Én is szeretlek – csókoltam meg ismét, majd ujjaimmal végigszántottam bronzvörös haján, mire jóleső sóhaj hagyta el tökéletes ajkait.
Aznap bebizonyítottuk egymásnak, hogy valóban szeretjük egymást, és minden kimondott szót komolyan gondoltunk.
Edward másnap ismét megkérte a kezem, és mikor újra igent mondtam, mosolyogva húzta fel ujjamra a jegygyűrűt, majd mindketten megismételtük azt a szót, ami mindennél többet jelentett számunkra.
SZERETLEK!

2010. augusztus 2., hétfő

Két díj egyszerre



Két újabb díj, amit köszönök Chinty&Zorának. :)
Tudom, hogy ezeket rakom fel, mint a részt, de igyekszem vele, már neki álltam a következő fejezetnek. :) Remélem, örültök majd neki, mert ha majd ügyesen kommenteltek, akkor már aznap felkerül a következő rész, amit most jelenleg írok :D

1.Köszönd meg. - kész
2.Rakd ki a blogodba. - kész
3.Írj magadról három dolgot. - kész
4.Add tovább legalább három embernek. - kész
5.Hagy üzenetet mindenkinél akinek tovább adtad. - megyek

3 dolog magamról:
- Most megyek tizenegyedikbe
- Magyarország keleti részében lakom
- Szeretek írni, bár nem mindig van ihletem, és időm sem.

Nilla
Kemra
Delirium



1. Köszönd meg és rakd ki a linkjét. - kész
2. 5 titok a töriről és rólam - kész
3. Küld tovább 5 embernek - kész
4. Hagyj náluk megjegyzést. - Ok

Öt dolog a töriről és rólam. Magamról már sokat beszéltem xD szóval akkor inkább a töriről. :)
1. Ezt a történetet már az első rész közben találtam ki, és ti döntöttetek úgy, hogy írjam meg. :)
2. Már minden megvan a fejemben. Hogy mi lesz Jennyvel és Edwarddal, szóval minden. Már az első fejezettől fogva megvan "írva" a sorsuk. :)
3. Megvannak a részletek a fejemben, csak odáig el kell jutni.
4. Néha hirtelen jutnak eszembe ötletek, és akkor hülyeségeket írok, vagy esetleg kikészítelek titeket.:$
5. Néha nehéz írnom, mert nem tudok ráhangolódni Edwardra, mikor az Ő szemszögét írom.

Akkor 5 ember, akiknek küldöm.

Nilla
Szandi
Kace
Ingrid
Twilight Girl

Még egyszer köszönöm. :) Sokan vagytok:D tehát így osztottam fel, de mindkettő vigyétek :D