19. fejezet - New friend

Edward is bent volt nálam és beszélgettünk mindenféléről, ami épp az eszünkbe jutott, mikor egy törött lábú lányt hoztak be a szobába.
Hosszú szőke haja, zöld szeme és vékony testalkata volt, baba arcán pedig halvány pír jelent meg, valahányszor rámosolygott a doktor.
Carlisle volt az Ő orvosa is, aki valóban gyönyörű és elbűvölő, de ez a lány nem úgy tekintett rá, mint én, valami mást láttam a szemeiben.
- Miss. Wetmore…
- Diana – vágott közbe a lány.
- Diana, két-három hétig bent kell feküdnie – közölte vele Carlisle. – Bokától térdig eltört a lába, de ne aggódjon, hamar rendbe jön – mosolygott barátságosan.
- Értem. Semmi baj, nem sietek sehová – vigyorgott Diana, majd végig mérte az orvost.
- Hát, nem is tud. Ha most megbocsát, vár még pár páciens – mosolygott továbbra is Carlisle, majd az ágyam mellé lépett.
- Jenny, hogy érzed magad? – tudakolta.
- Köszönöm, már sokkal jobban vagyok.
- Ennek örülök. Akkor ezen a héten még benn maradsz, utána pedig hazamehetsz – mosolygott, majd Edwardhoz fordult. – Beszélhetnék veled? – kérdezte, és kifele indult a szobából. Edward rám nézett, majd elmosolyodott és egy puszit adott az arcomra, aztán követte nevelőapját. Amint bezárult mögöttük az ajtó, megszólalt a lány.
- A pasid? – kérdezte.
- Ki?
- A srác, aki az előbb ment ki.
- Jaa! Nem, Ő nem a pasim, csak barátok vagyunk – mosolyogtam.
- Értem. Egyébként Diana Wetmore vagyok. Téged hogy hívnak?
- Jenny Smith – feleltem.
- Kérdezhetek valamit? – tudakolta.
- Persze.
- Te ismered ezt a dokit?
- Igen, Edward apja, mármint a srácé, aki utoljára ment ki – magyaráztam meg, mivel Diana eléggé értelmetlen fejet vágott.
- Szerinted is jól néz ki? – kérdezte. Már megint nem tudom, hogy kiről beszél. Miért nem tudja konkrétan megmondani, hogy kiről van szó? - gondoltam.
- Mármint ki?
- A doki.
- Dr. Cullen? Ő nem az esetem – nevettem.
- Nekem igen, nagyon jól néz ki, csak kár, hogy felesége van – húzta el a száját. Gondoltam, onnan következtette le mindezt, mert gyereke van.
- Igen, tényleg házas és a felesége nagyon kedves – mosolyogtam.
- Biztos. – Ekkor jött vissza Edward, de már nem mosolygott, helyette szomorúságot véltem felfedezni az arcán.
- Mi a baj? – kérdeztem, és feltornáztam magam az ágyon.
- El kell mennünk – mondta úgy, hogy csak én halljam.
- Mi? El…Elköltöztök? – kérdeztem kicsit hisztérikus hangon.
- Nem – mosolygott -, csak el kell mennünk egy kis időre.
- Mennyi az a kis idő? – tudakoltam.
- Egy hét – felelte. Egy hét?! Mit fogok csinálni nélküle egy hétig?
- Mikor indultok?
- Holnap – mondta.
- Értem. Inkább nem kérdezem meg, hogy miért mész el, mert nem rám tartozik – hajtottam le a fejem.
- Hidd el, én el szeretném mondani, de nem lehet.
- Mielőtt elmentek… azelőtt még bejössz? – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Igen – mosolygott -, és hívni is foglak. Ekkor megcsörrent a telefonja.
- Tessék?... Rendben, köszönöm Alice… Persze, átadom. Szia – azzal letette.
- A húgom üdvözöl, és holnap bejön…
- Elköszönni, igaz?
- Is.
- Most rögtön elmennék vele vásárolni – mosolyogtam, mire Edwardnak is felvidult az arca.
- Szerintem ezer örömmel tartana egy csajos napot – vigyorgott.



Egy csomót beszélgettünk még, Dianának pedig bemutatkozott, majd egy hosszas ölelés után elköszönt tőlem, vagyis tőlünk.
Pár percig csend uralkodott a helyiségben, majd szobatársam törte meg ezt a nyugalmat.
- Tetszel neki és ez fordítva is igaz – jelentette ki.
- Csak barátok vagyunk.
- Persze.
- Nem hiszel nekem? – kérdeztem.
- De, de hiszek neked – mondta. – Egyébként, az a cuki doki, ennek az Edwardnak az apja? – tudakolta és csillogó szemekkel nézett rám.
- Igen, de miért érdeklődsz iránta?
- Jól néz ki, mi több, nagyon jól néz ki! Azt hiszem, szerelmes vagyok belé – mosolygott.
- Biztos vagy benne? Nem hinném, hogy… - kezdtem volna meggyőzni, arról, hogy csak plátói szerelem. Mondjuk, én beszélek, aki nem tudja mit is érez a barátja iránt. De most nem is ez a lényeg.
- Pedig így van, akár hiszed, akár nem. Amint megláttam, tudtam. Szerinted milyen lehet az ágyban? – kérdezte mosolyogva.
- Nem tudom és sosem gondoltam még bele. Az orvosom és most találkoztam vele először, ráadásul Edward apja meg nem is az esetem.
- Értem. De akkor is olyan édi meg… - és sorolni kezdte, hogy mit szeret Carlisle-ban, pedig még nem is ismeri, bár… abban igaza volt, hogy kedves, udvarias meg jó orvos, és ezt nem is tagadtam. Tudom, hogy Edward nem az Ő fia, mégis nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra.



Nem tudom, meddig áradozhatott Diana Carlisle-ról, de már csak arra emlékszem, hogy a napsugarai cirógatták az arcomat, vagyis azt hittem, amíg ki nem nyitottam a szemem.
- Jó reggelt! – mosolygott Edward.
- Neked is – „ugrottam” a nyakába.
- Szia Jenny! – hallottam meg barátnőm hangját. Elengedtem Edwardot és Alice felé fordultam, majd Őt is megöleltem. – Hiányoztál – suttogtam, mert Diana még aludt.
- Te is nekem. Sajnálom, hogy mostanában nem jöttem be hozzád, de…
- Semmi baj, megértelek. Egyébként mennyi az idő? – kérdeztem.
- Nyolc óra múlt tíz perccel – szólt Edward, miközben a karórájára pillantott.
- Gondolom Edward már szólt, hogy elmegyünk – mondta Alice.
- Igen – szomorodtam el.
- Csak egy hét, hamar elmegy – mosolygott barátnőm.
- Tudom. – Ránéztem Edwardra, akinek a szemében ugyanolyan szomorúságot véltem felfedezni, mint amilyet az enyémben is lehetett látni.
- Akkor… én magatokra is hagylak – szólt Alice, én pedig felé fordultam.
- Hiányozni fogsz és a testvéreid is, remélem hamar visszajöttök – mosolyogtam.
- Te is nekünk – ölelt magához, majd elköszönt és elhagyta a szobát.

Egy ideig nem szólalt meg egyikünk sem, végül Edward törte meg a csendet.
- Gyógyulj meg, mire hazaérkezünk – vigyorgott.
- Igyekszem – mosolyogtam. – Mit fogok csinálni nélküled egy hétig? – kérdeztem. – Egyedül leszek.
- Nem leszel egyedül ott vannak Kate-ék. Hiányolnak a suliból, én pedig hívni foglak, ha… ha megadod a számod – mosolygott, de látszott rajta, hogy zavarban van. Tőlem? Vagy azért, mert elkérte a telefonszámom? - kérdeztem magamtól.
- Rendben – somolyogtam, majd elkértem a mobilját és belepötyögtem a számom, végül visszaadtam neki a készüléket. Edward leült az ágyszélére, de elég közel hozzám, hogy áttudjon ölelni. Nem akartam, hogy elmenjen, azt szerettem volna, ha velem marad. Arcomat a nyakába fúrtam és beszívtam édes illatát majd beletúrtam a hajába. Szorosan magamhoz szorítottam, mintha soha többé nem látnám újra.



Nem tudom, hogy meddig ülhettünk így összeölelkezve, de hogy könnyeztem, abban egészen biztos voltam. Edward finoman eltolt magától, majd rám nézett, és mikor meglátta, hogy sírok, elmosolyodott aztán megpuszilta az arcomat.
- Ne sírj, hisz nem örökre megyek el, csak egy hétig leszek távol – simított végig a karomon, amitől libabőrös lettem.
- Tudom, de… akkor is hiányozni fogsz – öleltem át újra, majd megcsókoltam a nyakát. Edward száját halk sóhaj hagyta el, de nem tudtam, hogy mitől. Vagy attól, hogy ennyire nyomulok, vagy a… Nem, ez hülyeség.
- Te is nekem – suttogta a fülembe és végigsimított a hajamon.
- Mennem kell – tartott el magától, hogy a szemembe nézhessen. Egy puszit adott a szám sarkára, majd elmosolyodott és felállt mellőlem. Máris hiányérzetem támadt.
- Szia! – köszöntem el mosolyogva.
- Szia! – azzal elhagyta a helyiséget, én pedig csak néztem magam elé. Olyan ürességet éreztem, mintha elhagyott volna, pedig csak elutazott egy számomra ismeretlen helyre.
- Szeret téged – hallottam meg Diana hangját.
- Mégis mióta vagy fent? – kérdeztem kicsit mérgesen.
- Amióta a csaj kiment a szobából – felelte, közben pedig felém fordult.
- Mondjuk szólhattál volna.
- Nem akartalak megzavarni titeket – mondta. – Tudod, nekem is hiányozni fog Carlisle. Ki fog megvizsgálni, amíg Ő nem lesz? – mosolygott.
- Te tényleg belezúgtál – szóltam.
- Mint te a fiába – nevetett.
- Ez nem igaz! Csak barátok vagyunk... nagyon jó barátok.
- Na persze. Nézd, én láttam már ilyet, és az a srác totál beléd van zúgva, nem is tagadhatná – vigyorgott.
- Szerintem hanyagoljuk ezt a témát, inkább mesélj valamit – dőltem vissza a párnámra.
- Beszélünk a cuki orvosról? – kérdezte izgatottan.
- Beszéljünk.
- Bevetem magam, és megpróbálom elcsavarni a fejét, meg… - de nem tudta folytatni, mert a „cuki doki” lépett be a szobába.
- Jó napot mindkettejüknek – mosolygott Carlisle.
- Jó napot magának is – köszöntem.
- Jó napot doktor úr – vigyorgott Diana.
- Hogy érzi magát – kérdezte Dr. Cullen, és Dianára nézett.
- Most már remekül, mert láthatom a kedvenc orvosomat – felelte a kérdezett.
- Ó, köszönöm. Ha nem bánja, akkor megvizsgálnám – mondta.


Pár perc alatt végzett Carlisle, majd elindult felém, közben megkérdezte hogy vagyok, aztán nálam is elvégezte a vizsgálatokat.
- Tényleg elutaznak? – tudakoltam.
- Igen.
- És megkérdezhetem, hogy hova?
- Rokonokhoz látogatóba – felelte. – Rendben, készen vagyunk. Holnapután már haza is engedünk, kapsz egy járógipszet, amivel már iskolába is mehetsz – mosolygott.
- Rendben, köszönöm – mosolyogtam én is, majd elköszönt és magunkra hagyott a szobatársammal.
Természetesen Diana folytatta az elképzeléseit, miszerint, hogyan csavarná el Carlisle fejét, miket csinálna vele, meg egyéb hasonló pikáns részletek, amik nem nagyon érdekeltek, mert csak egyetlen egy személyre tudtam gondolni.
Vajon mit csinálhat most? Valóban hiányolni fog, míg távol lesz? Ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg bennem, de egyikre sem tudtam rendes választ találni.



Eljött a másnap, majd az utána lévő is, és végre hazamehettem a kórházból.
Anyával csak tőmondatokban beszéltem, mert még mindig mérges voltam rá.
Amikor megérkeztünk a ház elé, kiszálltam a taxiból és „felszaladtam” a szobámba, majd lefeküdtem az ágyamra s a plafont kezdtem bámulni.
- Kicsim! – jött be a szobámba anyu. – Beszélhetnék veled egy kicsit? – kérdezte, én pedig megvontam a vállam.
- Tudom, hogy azért vagy ilyen, mert eltiltottam tőled azt a fiút, de hidd el, hogy van rá okom …
- Ok? Milyen ok, anya? Baleset volt, nem Ő tehet róla…
- Ha nem visz el a suliba, akkor ez az egész meg sem történik – emelte fel a hangját.
- Akkor sem az Ő hibája! Mi lett volna, ha Edward kerül kómába és nem én? Akkor én lettem volna hibáztatva?! – kérdeztem mérgesen, és már patakokban folytak a könnyeim, ahogy elképzeltem Edwardot, amint a kórházi ágyon fekszik eszméletlenül.
- Nem, de…
- Nincs, de anyu! Nem érdekel, hogy eltiltottad tőlem, és az sem, hogy engem szobafogságra ítéltél. Azt úgy sem tudod megakadályozni, hogy az iskolában ne találkozzunk, és a közös óráinkon ne egymás mellett üljünk – közben felálltam és dacosan a szemébe néztem.
- Majd meglátjuk – mondta, és elhagyta a szobám.

Még mindig sírtam. Visszafeküdtem az ágyamra, majd a párnába fúrtam az arcom és bömböltem. Kiadtam magamból mindent. Hiányzott Edward, és csak Ő tudott volna megnyugtatni. Azt akartam, hogy a karjaiban tartson és vigasztaló szavakat suttogjon a fülembe, de ez hiú ábránd volt.



Másnap suli után bementem meglátogatni Dianát.
Sokat beszélgettünk és egyre jobban kezdtem megismerni, mondhatjuk, hogy új barátra leltem.
Anya persze nem tudott róla, mert mindig nyolc óra körül ért haza, én pedig akkor már réges-rég a kanapén ültem és néztem a tévét, de ez csak a látszat volt, hisz egész végig csak Rá tudtam gondolni.


Köszönöm szépen a leveleket és a kommentárokat lányok:D Remélem most is kapok jó sokat:D
agnes_h93@freemail.hu

U.I.:Köszönöm az asszisztálást CukyNikynek:D♥
Puszi