23. fejezet - Megegyezés

- Uram Isten!
- Tetszik? – kérdezte. Nem tudtam mit válaszolni rá. – Úgy látom nem tetszik, egy másikat kellett volna választanom.
- Nem, nem. Nagyon tetszik – mosolyogtam -, csak lenne egy kérdésem.
- Persze, mondd csak.
- Te pórázon akarsz tartani? – kérdeztem. Egy sötétkék színű nyakörvet tartottam a kezemben, amit sok apró kövecske díszített. Edward felnevetett, majd megszólalt.
- Nem, dehogyis. Ez nem neked lesz.
- Akkor miért nekem adtad? – komorult el az arcom, közben felé nyújtottam a dobozt.
- Mert ezt neked vettem – mondta.
- Na jó, most már teljesen összezavartál.
- Szerintem ne törd rajta a fejed, mert az igazi ajándékod csak karácsonykor kapod meg – mosolygott. – Egy ideje már meg szerettem volna kérdezni, hogy… – túrt bele a hajába. Nagyon szexi volt. - …hogy…
- Hogy?
- Van kedved velem és a családommal tölteni a karácsonyt? – kérdezte, de amint meglátta meglepett arcomat folytatta. – Természetesen anyukáddal együtt.
- Öhm… Köszönöm a meghívást, de…
- De?
- De nem hiszem, hogy anyu megengedné – húztam a szám. Lemondó sóhaj hagyta el Edward száját, miközben lehajtotta a fejét. – Talán megtudom győzni – folytattam. – Biztos megszeretné ismerni az anyukádat is. – Felkapta a fejét, és egymásra mosolyogtunk..
- Az nagyszerű lenne. – Közelebb jött hozzám, én pedig hátráltam. Ennek az lett a következménye, hogy a szekrényemnek préselt, kezét az arcomra tette. Teljesen elvesztem a szemeiben, és nem létezett semmi csak Ő és én.
- Ma hazaviszlek – szólalt meg, és bársonyos hangja most határozottan csengett.
- Nem lesz baj belőle?
- Nem az én anyukám tiltott el, hanem a tiéd – nevetett, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Annyira finom illata volt. Szívem szerint hozzábújnék és soha többé el sem ereszteném.
- Igaz – nevettem.
- Akkor ebédnél találkozunk – mosolygott, és egy puszit adott az arcomra majd elköszöntünk egymástól.




Ebéd után valóban hazavitt, és már előre féltem, mit fog anyu szólni ezért. Csak remélni tudtam, hogy nem akad ki.
- Már nincs messze karácsony – szólalt meg, mikor a kocsiban ültünk.
- Nincs. Jövő hét péntek. – Megfogta a kezem, majd finoman megszorította.
- Nem lesz semmi baj, nyugalom – mosolygott.
- Remélem igazad lesz.
- Hidd el, tudom – vigyorgott, mint aki tényleg tudja, hogy semmi sem fog történni.


A nappaliban leültünk a kanapéra és ott vártunk, hogy anyu végre haza érjen a munkából. Megrémültem, mikor négyet ütött az óra, mert már csak pár perc választott el attól, hogy anyu belépjen az ajtón…
Hallottam, ahogy anya elfordítja a zárban a kulcsot, majd egy kattanással kinyitja az ajtót. Görcsösen szorongattam Edward kezét, és tudtam, hogy fájdalmat okozok neki, de nem szólt semmit, csak csendben tűrte.
- Nyugodj meg – susogta a fülembe. Lenéztem a kezére, ami már egészen piros volt a szorításomtól.
- Ne haragudj – bújtam hozzá. Megpuszilta a homlokom, majd egyszerre ugrottunk szét, ahogy anyu a nappali felé haladt.
- Jó napot Mrs. Smith! – köszöntötte anyámat, aki úgy nézett rá, hogyha egy pillantással ölni lehetne, akkor Edward már nem élne. Most Ő szorította meg a kezem, mire én bátorítólag megsimogattam a kézfejét.
- Szia! Mi járatban? – kérdezte anyám kis gúnnyal a hangjában.
- Szeretnék önnel pár szót váltani, ha megengedi – szólt udvariasan.
- Rendben. Egy perc és jövök – mondta anyu, majd kiment a nappaliból.
- Menj fel a szobádba – szólalt meg Edward.
- Mi? Nem! Veled maradok.
- Jenny, kérlek, nem lesz semmi baj. Nem fog megölni – mosolygott.
- Miről akarsz vele beszélni?
- Majd mindent elmondok, rendben?
- De…
- Kérlek – vágott közbe.
- Rendben – sóhajtottam, majd elindultam a szobám felé.



Több, mint egy órája lent voltak, és fentről egyikük hangját sem hallottam, ami egy kicsit megnyugtatott, mert legalább nem veszekedtek.
A faliórára néztem, és már fél hat volt, de még mindig semmi hír.
Ezer meg ezer gondolat futott át az agyamon.
Például: Anyám mérgében kiszalad a konyhába és felkap egy kést, hogy azzal leszúrja Edwardot. Esetleg örökre eltiltja tőlem. Az is lehet, hogy kidobta Edwardot – gondoltam.
Úgy döntöttem, hogy lemegyek, és megnézem Őket.
Felálltam az ágyamról - ahol eddig ültem -, és kifele indultam a szobámból, amikor kopogtatást hallottam.
Kinyitottam az ajtóm és amint megpillantottam Őt, rögtön behúztam a helyiségbe.
- Miről beszéltetek ennyi ideig? – kérdeztem kicsit idegesen.
- Jenny, nyugodj meg! – simogatta meg az arcom, de nem tudtam lehiggadni.
- Mondd el, kérlek!
- Megígértem, nem? – indult el az ágyam felé, majd leült és intett a kezével, hogy kövessem a példáját.
- Nos, – kezdett bele, mikor már mellette ültem – anyukád megengedi, hogy nálunk töltsd a karácsonyt, és természetesen Ő is velünk lesz – mosolygott.
- De?
- De? – kérdezett vissza.
- Ilyenkor mindig van egy „de”.
- Igaz. Tehát, megengedi, hogy velem legyél karácsonykor, de… de továbbra is el vagyunk tiltva.
- Mi?!! – pattantam fel az ágyról, mintha egy tűbe ültem volna.
- Jenny, hallgass végig! Még nem fejeztem be – szólt halk hangon. Visszaültem mellé, és vártam, hogy folytassa.
- Eljöhetek korrepetálni, de csak nyolcig lehetek, mikor Ő is itthon van, utána haza kell mennem, ami pedig a sulit és az órákat illeti, visszavonja. Most azt intézte, mikor feljöttem hozzád.
- Várjunk csak egy percet! – álltam fel ismét. Rájöttem valamire, amit elfelejtett nekem megemlíteni. – Szóval arról van szó, hogyha anyám hazajön a munkából, akkor itt lehetsz nyolcig korrepetálni. Jól mondom?
- Igen.
- És te csak így beleegyeztél? – kérdeztem karba tett kézzel, közben forrtam a dühtől.
- Örüljünk neki, hogy megengedte, hogy velünk töltsd a karácsonyt.
- Erről beszéltetek több, mint egy órán keresztül?
- Is.
- Is? Miért, még miről beszéltetek? – tudakoltam. Erre a kérdésemre nem felelt.
- Most mennem kell. Holnap találkozunk a suliban – mondta, majd egy puszit adott a homlokomra, elköszönt és kiment a szobámból.



(Edward szemszöge)


A nappaliban ültünk, és vártuk, hogy megérkezzen az anyukája. Beszélni akartam vele, meg kellett mondanom neki, hogy nem tudok távol maradni a lányától.
Hallottuk, ahogy elfordul a kulcs a zárban.
Itt az idő – gondoltam.
Görcsösen szorította a kezemet, ezzel fájdalmat okozva nekem, de törődtem vele.
- Nyugodj meg – suttogtam a fülébe.
- Ne haragudj – bújt hozzám. Megpusziltam a homlokát, majd egyszerre ugrottunk szét, ahogy az anyja a nappali felé haladt.
- Jó napot Mrs. Smith! – köszöntöttem Őt. Most én szorítottam meg a kezét, mire bátorítólag megsimogatta a kézfejemet.
- Szia! Mi járatban? – kérdezte Jenny anyja kis gúnnyal a hangjában.
- Szeretnék önnel pár szót váltani, ha megengedi – szóltam olyan udvariasan, amennyire csak tudtam, mert mérges voltam, de nem Rá, hanem magamra, amiért ezt tettem a lányával.
- Rendben. Egy perc és jövök – mondta, majd kiment a nappaliból.
- Menj fel a szobádba.
- Mi? Nem! Veled maradok – makacskodott.
- Jenny, kérlek, nem lesz semmi baj. Nem fog megölni – mosolyogtam, bár már magam sem hittem el.
- Miről akarsz vele beszélni?
- Majd mindent elmondok, rendben?
- De…
- Kérlek – vágtam közbe. Nem akartam, hogy hallja, mit is szándékozom mondani az édesanyjának.
- Rendben – sóhajtott, majd elindult a szobájába.

Pár perc múlva Jenny anyja visszatért két pohár üdítővel és egy tál keksszel a kezében. Letette az asztalra, majd helyet foglalt a kanapén, én pedig a fotelben.
Csak néztem a pohár narancslét, nem mertem belőle inni, mert attól tartottam valami méreg van benne, de ezt a megállapítást azonnal elhessegettem.
Biztos nem utál annyira, hogy megmérgezzen, ráadásul úgy, hogy a lánya is a házban van. Nem feltételezhetek róla ilyet.
- Nos, miről szerettél volna velem beszélni? – szólalt meg, ezzel visszarángatva engem a valóságba.
- Jennyről és még pár dologról – feleltem.
- Hallgatlak.
- Tudom, hogy nem kedvel, és ez még enyhe kifejezés, amit irántam érez, de higgye el, sosem bántanám Jennyt.
- Én nem így látom – mondta.
- Ha a karambolra gondol, akkor egyetértek önnel. Jobban oda kellett volna figyelnem, nem csak az útra, hanem Jennyre is.
- Igen, jobban kellett volna figyelned! – szidott le halkan. Rosszabb volt, mintha kiabált volna, rosszabb, mert igaza volt.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem, miután gyűlölködve meredt rám. – Nem tudom, hogy mivel tehetném jóvá.
- Azzal, ha távol maradsz a lányomtól, sőt, az lenne a legjobb, ha nem is találkoznátok! – Mi?!! Hogy maradjak távol Jennytől? Az fizikai képtelenség!
- Asszonyom, én nem tudok távol lenni tőle.
- Miért? Nem olyan nehéz egy magadfajta srácnak – mondta, közben sütött hangjából a lenézés.
- Nekem nehéz.
- Igen? És miért? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Mert…Mert szeretem a lányát – mondtam. Döbbenet ült ki az arcára és csak nézett, de hirtelen megváltozott a tekintete.
- Hogy merészeled azt mondani, hogy szereted, mikor…
- Tudom, hogy mit gondol – vágtam közbe pofátlanul -, de nem tudok ellene mit tenni és, hogy szétültettetett minket… - túrtam a hajamba idegesen. – Nem tudja elképzelni, hogy mit érzek, mikor nap mint nap megpillantom az iskola folyosóján… - elmerengtem, ahogy visszaemlékeztem az első napomra, miután hazajöttünk Daneli-ből. – Kérem, oldja fel a tiltást – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Nem. Ezen még gondolkodnom kell. Ha majd bizonyítod az érzéseidet, amikről azt állítod, hogy igazak, akkor talán feloldom. Korrepetálni eljöhetsz, de ha ezt nem fogadod el, akkor nincs miről beszélnünk.
- Ezért is jöttem asszonyom. Megszerettem volna kérdezni, hogy megengedi-e, hogy tovább korrepetáljam Jennyt.
- Igen, megengedem, de csak nyolcig és csakis akkor, mikor én is itt tartózkodom a házban – mondta.
- Szeretnék még kérdezni öntől valamit.
- Kérdezd!
- Nálunk töltenék a karácsonyt? A családom szeretné önt megismerni.
- Rendben.
- Asszonyom, kérem, ne mondja el Jennynek, hogy szeretem, mert már nem barátjaként tekintene rám, és azt nem szeretném – kértem meg egy apró szívességre.
- Ha ezt szeretnéd, legyen, de most megyek, felhívom az iskolát – állt fel a kanapéról, majd a telefonhoz sétált. Úgy döntöttem, hogy addig felmegyek Jennyhez és elmondom neki, miről is beszéltem az édesanyjával.
- Jó napot Kívánok! – szólt bele a telefonba Mary, én pedig felmentem az emeletre a lányához.



Megálltam az ajtaja előtt, majd bekopogtam. Pár másodperc múlva nyílt az ajtó és Jenny jelent meg előttem. Amint megpillantott, behúzott a szobájába, majd rögtön elkezdett faggatni.
- Miről beszéltetek ennyi ideig? – kérdezte kicsit idegesen.
- Jenny, nyugodj meg! – simogattam meg az arcát.
- Mondd el, kérlek!
- Megígértem, nem? – indultam el az ágya felé, majd leültem és intettem a kezemmel, hogy jöjjön közelebb.
- Nos, – kezdtem bele, mikor már mellettem ült – anyukád megengedi, hogy nálunk töltsd a karácsonyt, és természetesen Ő is velünk lesz – mosolyogtam.
- De?
- De? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem.
- Ilyenkor mindig van egy „de” – világosított fel.
- Igaz. Tehát, megengedi, hogy velem legyél karácsonykor, de… de továbbra is el vagyunk tiltva.
- Mi?!! – pattant fel az ágyról.
- Jenny, hallgass végig! Még nem fejeztem be – szóltam halk hangon. Visszaült mellém, én pedig folytattam.
- Eljöhetek korrepetálni, de csak nyolcig lehetek, mikor Ő is itthon van, utána haza kell mennem, ami pedig a sulit és az órákat illeti, visszavonja. Most azt intézte, mikor feljöttem hozzád.
- Várjunk csak egy percet! – állt fel ismét. - Szóval arról van szó, hogyha anyám hazajön a munkából, akkor itt lehetsz nyolcig korrepetálni. Jól mondom?
- Igen.
- És te csak így beleegyeztél? – kérdezte karba tett kézzel. - Hogy lehet valaki ennyire szép, mikor mérges?
- Örüljünk neki, hogy megengedte, hogy velünk töltsd a karácsonyt.
- Erről beszéltetek több, mint egy órán keresztül?
- Is.
- Is? Miért, még miről beszéltetek? – tudakolta. Kellett nekem megszólalni.
- Most mennem kell. Holnap találkozunk a suliban – mondtam, majd egy puszit adtam a homlokára, elköszöntem és kimentem a szobájából.



Otthon feküdtem az ágyamon és gondolkoztam, a karácsonyon, hogy milyen lesz, ha Ő is itt lesz velünk. Leszünk egy páran, mert itt lesz Bella, Charlie, a családom, Mary, Jenny és én. Természetesen Alice tartogat meglepetéseket, legalábbis nekem ezt mondta, mikor hazajöttem Jennyéktől. Persze mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, Ő eltűnt, és akárhányszor kerestem, nem volt itthon.


Bocsi, hogy ilyen unalmasra sikerült.:S
Köszönöm a kommentárokat és a leveleket. Nagyon aranyosak vagytok:D
Remélem most is megleptek jó sokkal:D
Puszi♥

U.i:Itt van a kép a nyakörvről, amit Edward adott Jennynek:D A sötétkék.