28. fejezet - Majdnem

(Jenny szemszöge)

Nagyon jól éreztem magam a kedvenc zenéim hallgatása közben. Lementem a konyhába inni valamit, mikor csengettek. Fent még mindig bömbölt a zene, de lent nem hallatszott… annyira.
- Szia! – köszöntem mosolyogva, mikor ajtót nyitottam.
- Szia!
- Gyere beljebb – meglepett, hogy itt találom, de a vigyort nem lehetett letörölni az arcomról. – Kérsz valamit inni?
- Nem, köszönöm. Beszélni szerettem volna veled – mondta.
- Rendben, de menjünk be a konyhába, mert már nagyon szomjas vagyok – mosolyogtam, és elindultam.
- Miről szeretnél beszélni velem? – kérdeztem, miután megittam egy pohár narancslét és helyet foglaltam az egyik széken.
- Bocsánatot szeretnék kérni amiatt, amit ebédnél mondtam.
- Edward, ha csak azért jöttél, hogy bocsánatot kérj, akkor már mehetsz is. Nem akarom, hogy bocsánatot kérj a semmiért.
- Megbántottalak.
- Nem. Én már el is felejtettem – mondtam, bár ez nem volt teljesen igaz, mert még mindig az összekuszálódott haja járt az eszemben, és az amikor csak pár centi választotta el ajkainkat attól, hogy egymáshoz érjenek.
- Nem akarok és nem fogok elmenni. Ez csak az egyik ok, amiért eljöttem hozzád.
- Értem, és mi a másik? – kérdeztem, miközben felálltam, hogy felmenjek a szobámba, de Ő megragadta a karom és a karjaiba zárt. Nem ellenkeztem, inkább még jobban hozzá simultam. Csak néztünk egymás szemébe, majd arcunk közeledni kezdett egymáshoz és…
- Szia kicsim! – jött be anyu a házba. Edward és én még mindig öleltük egymást. – Hol vagy?
- A konyhában – feleltem, miközben elengedtem Őt.
- Tudod, arra gondoltam, hogy…Ó! Szervusz Edward. - Meglepődött, hogy itt találta őt, és láttam rajta, hogy lesznek kérdései felém.
- Jó napot asszonyom! – köszöntötte anyut illedelmesen.
- Maradsz vacsorára? – kérdezte mosolyogva, mintha nem is lettünk volna eltiltva.
- Köszönöm, nem. Egyébként is, épp indulni készültem. Majd találkozunk a suliban – mondta, majd elköszönt és távozott. Csak álltam a konyha közepén és néztem, ahogy kilép az ajtón. Majdnem. Miért nem jött kicsivel később anya?
- Kicsim, minden rendben? – rázott fel anyukám.
- Igen, minden rendben – feleltem, mint egy zombi. – Felmegyek és kikapcsolom a zenét – mondtam, majd elindultam a szobámba.


Az ágyamon feküdtem és néztem a plafont, közben a konyhában történteken járt az eszem.
Meg akart csókolni, vagy csak képzeltem az egészet? Azt mondta a suliban találkozunk. Addig még négy nap. Hogy fogom kibírni?
Istenem, pedig már majdnem megtörtént. Mindegy, inkább elterelem a gondolataimat…valamivel.
Anya jött be később hozzám, és a konyhában látottakról akart velem beszélni, de én nem akartam, így lezártam egy 'semmi"-vel, ő pedig bólintott, majd kiment a szobámból. Tudtam, hogy csak, azért nem firtatta tovább, mert tudta, hogy úgyis tagadni fogok mindent, hisz ismert. Bár, ezt elég nehéz lett volna kimagyarázni.


Eljött az újév első tanítási napja, én pedig majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben.
Alice jött értem, és egész úton fecsegett valamiről, ami biológia órán lesz, de nem is nagyon érdekelt. Talán valami olyanról, hogy helycsere, de ez nem biztos. Nem értettem, hogy miért ennyire izgatott tőle, de Alice már csak ilyen.


Tesi órán játszottunk, a lányok tollasoztak, a fiúk pedig fociztak – már, aki.
Kate-tel voltam párban és véletlenül a másik térfélre ütötte a labdát, ahol a fiúk futballoztak. Sajnos nekem kellett érteni menni, mert Ő félt, hogy a srácok eltalálják a labdával és lerúgják a fejét, meg ehhez hasonló dolgokra hivatkozott, így hát kénytelen voltam átballagni a térfelükre.
A tollasban csak azt a kis labdát nem szerettem, mindig eltűnik, ha úgy van kedve.
- Ezt keresed? – kérdezte. Felé fordultam, majd elvettem tőle a labdát.
- Igen, köszönöm – mosolyogtam. – Te miért nem focizol? – tudakoltam.
- Nem szeretem – vonta meg a vállát Jasper. A tanárok összevonták a két osztályt a sok hiányzó miatt.
- Aha – mondtam, majd a focizós srácok felé néztem. Edward mérgesen méregetett minket, majd kis idő múlva elfordította a tekintetét. – Mi baja van? – kérdeztem Jaspert.
- Azt hiszi, hogy nyomulok rád – felelte komoly arccal.
- Egy szóval féltékeny – állapítottam meg.
- Igen.
- Na, megyek, majd még beszélünk.
- Szia! – köszöntünk el egymástól. Furcsa volt ez Edward részéről, mert köztünk semmi sem volt. Arra gondoltam, hogy attól fél, lecserélem másra őt és nem ő lesz a legjobb barátom. Aztán eszembe jutott, ami otthon történt; ekkor hirtelen elöntött az izgatottság. Meg akart csókolni?



Máskülönben miért lenne féltékeny, mikor azon az éjjelen is vele aludtam, nem pedig a testvérével. Talán Alice segíthetne, de félek megkérni őt. Mindegy, majd lesz valami – elmélkedtem angolon.

Szünetben rohantam a mosdóba megigazítani a sminkem, mert matek volt a következő órám. Most jön a kérdés, hogy minek akarom magam kicsínosítani matematikára? A válasz egyszerű. Mert közös órám lesz Vele és… szóval tetszeni akartam neki. Tudom, hogy hülyeség, de akkor is.

Majdnem elkéstem óráról, de szerencsém volt, mert pont csengetésre értem be a terembe. Ő már a padunkban ült, s mikor meglátott, csak egy pillanatig nézett, majd elfordította rólam a tekintetét, ami tele volt dühvel.
Gyors léptekkel haladtam a pad felé, majd helyet foglaltam mellette. Nem nézett rám, még csak nem is köszönt. Ekkor belépett a tanár és rögtön a tábla elé állt, majd írni kezdett.
Mindenki elővette a füzetét és jegyzetelni kezdett. Gyorsan lefirkantottam, ami a táblán volt, majd megpróbáltam halkan kitépni a füzetem hátuljából egy kis papír fecnit.
Mi a baj? - kérdeztem, majd észrevétlenül a füzete alá csúsztattam, de csak annyira, hogy egy kis része kilátszódjon alóla, aztán úgy tettem, mint aki figyel órán. Hirtelen megjelent a papír a füzetemen.
Semmi - jött a válasz.
Akkor miért vagy dühös?
Nem vagyok dühös.
Na persze. Rám vagy mérges, mert beszéltem Jasperrel. Elmondta nekem.
Mit??? - kérdezte sok-sok kérdőjellel, amivel bizonyára az érzését fejezte ki. Talán aggódott valami miatt.
Azt mondta, hogy… féltékeny vagy rá. Ugye ez nem igaz? - tudakoltam.
Már miért lennék féltékeny?:) - rajzolt egy mosolygós fejet a kérdése után.
Nem tudom, ezt kérdezd meg tőle. Azt mondta, hogy… hogy Rá vagy, de ne foglalkozz velem. Ostobaságokat beszélek.- írtam, majd teljes figyelmemet a füzetemre fordítottam.

Mikor kicsengettek, felpattantam a székről, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a termet.
Nem vagyok normális! Teljesen lejáratom magam előtte. Pszichológusra van szükségem, tudom, mert… Nem is! Inkább elmegyógyintézetbe kellene zárni, mert kezdek megőrülni… azt hiszem.
- Jenny! Rossz döntés – hallottam meg a hátam mögül barátnőm hangját.
- Már miért lenne az?
- Mert csak! – mondta, majd belém karolt és húzni kezdett az ebédlőbe. – Tudod, Jasper nem hazudott, a bátyám tényleg féltékeny rá.
- De hát, miért? Á, már értem. Zavarja, hogy nem vele beszélgetek.
- Nem, nem erre gondoltam, hanem… - de én félbe szakítottam.
- Jó, akkor nem erre, de ha baja van velem, akkor mondja a szemembe.
- Jenny, nyugodj meg, kérlek.
- Én… - Ekkor teljesen elárasztott a nyugalom, már nem is emlékeztem, hogy miért mérgelődtem.
- Sziasztok! Valami gond van? – kérdezte Jasper.
- Már minden rendben van – mosolygott Alice, majd megcsókolta a fiút. Lesütöttem a szemem és inkább másfelé néztem. Bárcsak ne tettem volna. Épp Bellával nevetgélt, látszólag nagyon jól érezte magát, ugyanúgy, mint szilveszterkor. Felém nézett, és hatalmas vigyor terült el az arcán, mikor meglátott. Újra éreztem, azt a nyugalmat, amit az előbb is, pedig dühösnek kellett volna lennem. Barátnőmékre néztem, de csak Alice nézte Őket, Jasper rám koncentrált.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Most már semmi – mondta. Nem értettem a viselkedését. Újra rájuk néztem, Ő pedig még mindig nevetgélt Bellával. Most untam meg. Ráadásul ebéd után biológia órám lesz, ahová szintén együtt járunk.
- Lehet, hogy nem a mostani biosz órát láttam – szólalt meg Alice.
- Lehet, de nem érdekel – mosolyogtam. Most én ragadtam meg barátnőm karját és vigyorogva távoztunk a helyszínről.


- Veletek ülhetek? – kérdeztem, mikor beértünk az ebédlőbe.
- Persze, gyere – húzott magával, majd leültetett maga mellé.
- Szia kis csaj! Mi újság? – köszöntött Emmett.
- Szia, semmi új – mosolyogtam. – Veletek?
- Meg vagyunk – vigyorgott. Ekkor léptek be az étkezdébe, és leültek az asztalhoz, ahol Ashley-ék is ültek. Szörnyen éreztem magam, és azt kívántam bárcsak megnyílna alattam a föld s elnyelne örökre.


Biológián ültem, és azt vártam, hogy kicsengessenek, de még csak tíz perc telt el az órából. Néha-néha feléjük pillantottam. Sugdolóztak.
Biztos, olyan dolgokat suttog a fülébe – gondoltam. Undorodva néztem Őket, az órára pedig egyáltalán nem figyeltem.
- Miss. Smith, feleljen a kérdésre! – szólított fel a tanár, erre mindenki engem kezdett el bámulni. Remek.
- Nem tudom tanár úr – feleltem.
- Értem. Nem nézelődnie, hanem az órára kéne figyelnie! – mondta, majd újra feltette a kérdést, de már másnak. Edwardék még mindig sugdolóztak.
- Miről volt szó?
- A biomokról – szólalt meg az egyik diák.
- Úgy van. Mondjon valaki egy biomot! Ki legyen? – tűnődött a tanár. – Miss. Swan!
- Szárazföldi biomok – felelte Bella.
- És tudna is példát mondani rá?
- Például a sivatagi bioformáció.
- Helyes. Látja Smith? Swan figyelt – szidott le, én pedig lejjebb csúsztam a széken. Ez nagyon durva volt, és még az arcom is égett a szégyentől.



Szinte futottam hazáig, majd felszaladtam a szobámba és magamra zártam az ajtót, elterültem az ágyon, s a plafont bámultam könnyes szemmel.
Soha többet nem szólok hozzá, és jobban teszi, ha a közelembe sem jön – fúrtam a fejem a párnámba. Valószínű, hogy én értettem félre őt, és semmit sem akar tőlem, csak barátkozni.
Ekkor megcsörrent a telefonom.
- Igen?
- „Jobb, ha leteszel róla, mert nem fogod tudni megállni” – szólt bele a telefonba Alice. Először nem értettem, mire mondta, de aztán megjelent a fejem felett a képzeletbeli villanykörte.
- De, ki fogom bírni, és ne szólj neki a döntésemről, kérlek.
- „Tehát, mikortól nem szólsz hozzá? Mert ma megy korrepetálni.”
- Mi?! Még van képe idejönni! Na várjon csak, adok én neki korrepetálást – mondtam, mire barátnőm felnevetett. – Most meg min nevetsz? – kérdeztem.
- „Semmin. Azért hagyd életben a bátyám, rendben?”
- Persze, életben hagyom. Egyelőre – mosolyogtam. A barátnőm még jobban el kezdett nevetni. Még egy kicsit beszélgettünk, majd elköszöntünk egymástól.


Bosszút akartam állni azért, amit tett, így úgy döntöttem, hogy játszani fogok vele egy kicsit. Semmit sem tettem, Ő mégis mérges rám, de az okát nem árulja el.
Öt múlt pár perccel, mikor csengettek. Anyu nyitott ajtót, majd két perccel később kopogtatást hallottam.
- Gyere – szóltam ki.
- Szia! – köszöntött, mikor belépett a szobámba. Az asztalomnál ültem és a tankönyvemet bújtam.
- Szia! – köszöntem közömbösen, de nem néztem fel.
- Ha nincs kedved a korrepetáláshoz, akkor mondd meg – szólt.
- De, van kedvem hozzá, csak ezt a bekezdést elolvasom és kezdhetjük – mondtam, majd folytattam az „olvasást”. - Na, végeztem – szólaltam meg fél perc múlva.
- Jó nagy lehetett az a bekezdés.
- Igen, nagy volt – mondtam, majd leültem mellé az ágyra. – Tudod, inkább te nem akarod a korrepetálást, nem pedig én.
- Ezt meg honnan veszed?
- Csak van egy ilyen érzésem.
- Rosszul érzed, tévedsz – mondta. Rákaptam a tekintetem, amivel ha ölni lehetne, már rég nem élne. Így is mérges voltam rá, de Ő még tesz rá egy lapáttal.
- Jó, akkor félre érzem. Kezdhetjük, vagy még kritizálod a megérzéseimet?
- Rendben, kezdjük – vigyorgott. Ez nagyon nem tetszett nekem. Úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy még jobban felhúzzon.
Bunkó voltam vele, mert - be kellett valljam -, féltékeny voltam Bellára, amiért Edward vele beszélgetett. Szép volt, nagyon, pluszba, még okos is.

Nehéz feladatokat adott és volt, hogy a felét nem értettem, amin csak mosolygott. Egyszer csak betelt a pohár.
- Ezt most komolyan gondoltad? – szegeztem neki a kérdést. Mégis mit képzel? Nem is rendesen magyarázza el nekem. Szerinte, hogy fogom érteni a feladatot?
- Mit? – nézett rám ártatlanul.
- Ezt! – tettem elé a füzetem.
- Hisz ez nagyon könnyű – vigyorgott, és neki látott a feladatnak. Két perc múlva elém rakta a füzetet, a már kész feladattal. Kérdőn néztem rá, mire még nagyobb lett a vigyora.
- Hogy…?
- Megmondtam, hogy egyszerű.
- Nem is így mutattad, ráadásul nem is magyaráztad el rendesen – vágtam a fejéhez.
- De, elmagyaráztam, az teljesen más, hogy nem figyeltél. – Kész voltam tőle. Szinte rávetettem magam, és ledöntöttem az ágyra, majd ráültem és válla felett megtámaszkodtam.
- Én figyeltem, de te nem magyarázod el rendesen, és olyan lehetetlen feladatokat adsz, mint például ez – böktem fejemmel a füzetemre. - Egyszerűen mulattál azon, ahogy szenvedek vele. Miért nem mondod meg, hogy mi bajod van velem?
- Mert nincs semmi bajom… veled.
- Szóval Jasper, igaz? – nem szólalt meg. – Ezt igennek veszem. Nem csinált semmit sem, csak visszaadta a labdát, és egyébként is, Alice-t szereti.
- Tudom.
- Akkor meg?
- Semmi.
- Na, ugye? Szóval térjünk vissza az eredeti témára – löktem el magam tőle, mert úgy éreztem, ha még egy percig úgy maradok, olyat teszek, amit magam is megbánok. Leakartam szállni róla, de megragadta a derekam és nem hagyott szabadulni. Magához vont, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről a közelsége miatt. Annyira vágytam már a csókjára, és most itt volt a megfelelő pillanat arra, hogy megcsókolhassam ugyanúgy, mint karácsonykor. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy ha az egyikünk közelebb jön, akkor ajkaink összeértek volna. Megint csak néztük egymást, én pedig egyre jobban zavarba jöttem.
- Akkor folytassuk a tanulást – szólalt meg végül. Tudtam, hogy Bellát szereti. Olyan ostoba vagyok!
- Igen – bólintottam, de egyikünk sem mozdult meg. Az ajkaimra nézett, majd vissza a szememre. Éreztem, hogy most jön el a pillanat, és akkor… megcsörrent a telefonom. Ez nem lehet igaz! - bosszankodtam magamban. Gyorsan kimásztam az öléből, majd a mobilomhoz rohantam.
- Haló?
- „Richard Feltet keresem” – hallottam meg egy mély férfi hangot.
- Nem ismerek ilyen nevű embert – szóltam.
- „Oh, elnézést. Téves szám” – mondta, és letette kagylót, majd én is.
- Sajnálom – hallottam meg a hangját.
- Mit sajnálsz?
- Ami az előbb történt. - Azt hittem, hogy azt sajnálja, amit a suliban művelt. Hát… inkább nem mondok semmit.
- Nem történt semmi. – Már magam untam ezt a szöveget.
- Jobb, ha én most megyek.
- Igen. Jobb – túrtam bele a hajamba, majd elálltam az útjából.
- Szia! – köszönt el.
- Szia!
Amint hallottam a bejárati ajtót csapódását, elterültem az ágyamon és gondolkodni kezdtem.
Az a hülye telefon! Legközelebb kikapcsolom, esküszöm.
A ma este nem változtatott a döntésemen, mert holnap akkor sem fogok hozzá szólni. Nem felejtettem el, amit ma leművelt Bellával. Na, várjon csak! És még volt pofája idetolni a képét és úgy tenni, mint aki nem csinált semmit. Ráadásul, bemerészkedett az intim szférámba az engedélyem nélkül. Hogy merészeli! Bár… nem mondom, jól esett a közelsége, de akkor is! Már majdnem megtörtént. Majdnem! Na, jó, nem foglalkozom vele! – döntöttem el, majd feltápászkodtam az ágyamról és mikor minden egyéb teendőimmel végeztem, lefeküdtem aludni.


Köszönöm a sok kommentárt és a levelet csajok :D El sem tudom mondani mennyire jó érzés:D
Remélem tetszett a rész:D
Tudom, tudom. Gonosz vagyok, hogy még nem hoztam Őket össze, de egyszer eljön annak is az ideje:) Pont akkor, mikor nem is várjátok:D
Olvastam a kommentárok között, hogy szeretnétek, hogy végre bevallják egymásnak az érzéseiket. tudjátok, mindketten gyávák, de nyugalom. Hamarosan kiderül... ígérem:D
Remélem kapok most is legalább ennyi kommentárt és levelet:D
Puszi
agnes_h93@freemail.hu