27. fejezet - Egy titok

Köszönöm a kommentárokat és a leveleket:D:D Remélem tetszett:) Bár... kicsit gyengus rész lett. Bocsika.
puszi




Másnap dél körül ébredhettem és egy percig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de mikor az alattam fekvő Edwardra pillantottam, minden eszembe jutott.
A verekedés, a hazahozatal és az este, mikor a karjaiban aludtam el.
Feltápászkodtam Róla és ekkor vettem csak észre, hogy nincs rajta póló. Egy pillanatra megijedtem, hogy valamit műveltünk az éjjel, de szerencsére rajtam volt az a pizsama, amit Alice adott.
Ismét Edwardra néztem, aki olyan aranyosan aludt, hogy nem volt szívem felkelteni azért, hogy elmegyek.
Még egy kicsit nézni akartam, ahogy alszik, így lefeküdtem mellé és bámulni kezdtem.
Kinyújtottam a kezem, majd végig simítottam meztelen mellkasán, mire mocorogni kezdett, de nem kelt fel.
Megcirógattam arcát, ami nem volt olyan puha, mint szokott, hisz egy napos borosta borította, de nem zavart és nem is érdekelt.
Lassan közelebb hajoltam hozzá, majd ajkaimat az övéihez érintettem aztán gyorsan elhúzódtam volna, de nem engedte... felém fordult, és szorosan magához ölelt.
Elmosolyodtam, majd átöleltem Őt és egy puszit nyomtam a homlokára.


Egész nap a karjaiban feküdtem volna, de haza kellett mennem, így óvatosan, hogy ne keltsem fel, kimásztam az ágyából és Alice szobájába mentem.
- Elmondanád, hogy hol aludtál tegnap este? – kérdezte mérgesen barátnőm.
- Úgy érted, hogy ma hajnalban?
- Ne forgasd ki a szavaim!
- Bocsánat.
- Szóval? – faggatott.
- A bátyádnál – feleltem, mire arcán hatalmas vigyor terült el. – Nem történt semmi sem közöttünk – tettem hozzá gyorsan és egyből lehervadt a mosoly az arcáról.
- Kár – húzta a száját.
- Alice, tudod jól, hogy csak…
- Tudom, tudom, hogy csak barátok vagytok. Kívülről fújom a szöveget, de miért nem teszel valamit ellene? Igazán léphetnél, ha már Ő csak ül és néz.
- Ezt meg, hogy érted?
- Nem vagy éhes? – kérdezte hirtelen.
- Alice, ne terelj!
- Én nem terelek. Na, gyere le reggelizni… vagyis ebédelni – mondta, majd kisietett a szobából. Vajon, hogy értette azt, hogy: „ha már Ő csak ül és néz”? - kérdeztem magamtól, de nem kaptam választ. Ennyire szőke nem lehetek?! Lehet, hogy ő is...? Nem láttam rajta a jeleket, vagy csupán én voltam vak.



Miután lefürödtem és felvettem azokat a ruhákat, amiket barátnőm készített ki az ágyra, majd lementem a konyhába.
Mindenki lent volt, kivéve Őt. Helyet foglaltam barátnőm mellett, aki előtt már csak egy üres tányér volt.
- Mi már ettünk – felelte, mikor kérdőn néztem rá.
- Tessék kicsim. Jó étvágyat – tett le elém egy tányér hús levest Esme.
- Köszönöm – mosolyogtam, majd hozzáláttam az étel elfogyasztásához.


Épp befejeztem az ebédet, mikor Edward lépett be a konyhába. Mikor meglátott egyszer sem vette le rólam le a szemét, még akkor sem mikor az anyukája megkérdezte, hogy szerezte a sebét.
- Mi történt veled? – kérdezte Esme, de Ő továbbra is engem nézett, engem pedig rabul ejtettek gyönyörű, zöld szemei.
- Verekedett – felelt helyette Alice. Honnan tud róla? - kérdeztem magamtól.
- Mikor, és kivel?
- Tommal, ma hajnalban.
- De hát… miért? – tudakolta az anyukája.
- Nem akarok róla beszélni – szólalt meg Edward.
- Rendben, de ezzel nincs semmi sem lezárva, ugye tudod?
- Igen – mondta, és végre elfordította rólam a tekintetét.
- Nekem most mennem kell – szóltam, majd felálltam.
- Máris? – tudakolta Esme, és kicsit csalódott volt a hangja.
- Anyu biztos ideges, hogy hol lehetek már.
- Már gondoskodtam róla. Anyukád tudja, hogy nálunk vagy – mosolygott Alice.
- Köszönöm, de nekem akkor is el kell mennem, mert…
- Mert? – kérdezte barátnőm, mikor látta, hogy nem folytatom.
- Mert még sok elintézni valóm van – feleltem.
- Rendben, hazaviszlek – mondta, majd elindult az emeletre. Mikor megfordultam már csak Mi ketten voltunk a helyiségben.
- Miattam akarsz elmenni? – szólalt meg végül.
- Nem. Hogy jut ilyen az eszedbe? – nevettem, amivel zavaromat próbáltam leplezni.
- Mondjuk úgy, hogy velem aludtál és ezért most kényelmetlenül érzed magad a jelenlétemben.
- Egyáltalán nem érzem magam kényelmetlenül – éltem az Ő szavával -, hisz nem történt semmi sem. De ha téged ennyire zavar az, hogy veled vagyok, akkor nem értem, miért nem mondod a szemembe, ahelyett, hogy utalgatsz rá! – mondtam mérgesen, majd kifele indultam volna, mikor megragadt a karomnál fogva és maga felé fordított.
- Ilyet egy szóval sem mondtam, és nem is utaltam rá. – Olyan közel állt hozzám, hogy a szánk majdnem egymáshoz ért.
- Elég, ha csak gondolod – szólaltam meg végül.
- Jenny – tette kezét az arcomra – sosem gondoltam azt, hogy zavarsz – nézett mélyen a szemeimbe. Éreztem, hogy a vér az arcomra tódul. Csak észre ne vegye, hogy elpirultam.
- Kicsit hideg van, így hoztam neked egy kabá…tot - jött be a helyiségbe Alice, de amint meglátott minket megtorpant. Mi csak néztük egymást Edwarddal, végül én törtem meg a csendet.
- Köszönöm –szabadítottam ki magam a Edward karjaiból.
- Talán megzavartam valamit? – kérdezte barátnőm.
- Nem, semmit, csak beszélgettünk – mosolyogtam, majd elvettem tőle a kabátot és kifele indultam a házból.

Mikor kiértem, megpillantottam a piros BMW-t, amivel hajnalban jöttünk haza. Hirtelen megéreztem egy jéghideg kezet a vállamon.
- Minden rendben? – kérdezte Alice.
- Persze – mosolyogtam, majd mindketten beszálltunk a kocsiba.


- Látom, hogy nagyon vonzódtok egymáshoz – vigyorgott barátnőm.
- Egyáltalán nem vonzódunk egymáshoz.
- Ezt te sem mondod komolyan.
- Komolyabban már nem is mondhatnám – mondtam határozottan.
- Jenny, már engem idegeltek ki ezzel a „csak-barátok-vagyunk” szöveggel. Nem lehet igaz, hogy jegyesek vagy… - harapta el a mondatát.
- Hogy mi? Kik jegyesek? – kérdeztem, mert úgy hallottam, mintha épp azt akarta volna mondani, hogy Edward és én jegyesek vagyunk.
- Sajnálom Jenny, már el kellett volna mondanom – mondta.
- Mit Alice?
- Hogy…



(Edward szemszöge)

Miután Jenny és a húgom távoztak, felmentem a szobámba, majd befeküdtem az ágyamba. A fejemre húztam a takaróm, és éreztem az Ő illatát.
Felültem az ágyamban és megdörzsöltem az arcom.
Meg fogok őrülni – gondoltam. – Itt feküdt mellettem csak pár centire, én pedig semmit sem tettem - és most nem csak hajnalról beszélek -, még akkor sem, mikor megcsókolt. Mi van, ha csak azért csinálta, mert a sokk hatása alatt volt és még nem volt teljesen önmaga? Nem értem őt, egyszer olyan, mintha ő is úgy érezne irántam, mint én őiránta, aztán megváltozik hirtelen a viselkedése. Össze lenne zavarodva? Biztos, hogy erről van szó különben már mondott volna valamit, nem? Vagy talán arra vár, hogy én lépjek? Minden bizonnyal.


A zongora előtt ültem, de nem játszottam semmit sem csak néztem a billentyűzetet.
- Nem játszol semmit kisfiam? – hallottam meg Esme hangját a hátam mögül.
- Nem tudok játszani. Nem megy – hajtottam le a zongora fedelét.
- Jenny miatt, igaz? – Bólintottam. – Talán beszélned kéne vele, nem gondolod?
- És mi van, ha eltaszít magától?
- Nem fog.
- Még a titkotokat sem tudja, nem vett rá a lélek, hogy elmondjam neki. Mi van, ha… ha félni fog tőletek.
- Nem fog, mert sosem félt – mosolygott, közben pedig a hátamat simogatta.
- Hát persze, hogy nem fél, hisz nem is tudja.
- Nem. Egyszer el fogod mondani, igaz?
- Igen – szólaltam meg, majd felálltam a zongora elől, és felmentem a szobámba.


- Edward Cullen! Ezt nem teheted vele! – rontott be a szobámba húgom.
- Hagyd békén Alice! – jött utána Jazz.
- Jasper, ne próbálj nyugtatni, mert úgysem fog sikerülni! – szidta le. – Te pedig – mutatott rám.
- Én pedig? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Szépen elmész hozzá, és bocsánatot kérsz.
- Alice, megint túl reagálod – szólt Jasper.
- Mit csinált már megint? – vihogott Emmett. Remek, mindenkit idecsődít.
- Azt hiszed nem hallottam miről beszélgettek?
- Alice, nyugodj meg, kérlek. Nem vesztünk össze, csupán megijedt attól, hogy egy ágyban aludtunk.
- Hóhó! Na, máris ledöntötted? Gratulálok tesó! – vigyorgott Emmett, miközben hátba veregetett.
- Nem feküdtünk le! Hagyjatok békén, és mindenki menjen ki a szobámból! – szóltam idegesen.
- Szerintem menjünk, mert nagyon mérges – világosította fel a többieket Jasper.
- Jól van – egyeztek bele, majd mindenki kiviharzott a helyiségből.
Miért nem tudnak békén hagyni? Nem csináltam semmit és biztos vagyok benne, hogy Jenny sem haragszik, mégis… mégis lelkifurdalásom van. El kell mennem hozzá, meg kell tudnom, hogy igazat mondott-e Alice, vagy csak megint felfújta a dolgokat, mint szokta – döntöttem el, majd lementem a földszintre, felkaptam magamra a kabátom, bepattantam a BMW-be és elindultam.


(Jenny szemszöge)


- Mit Alice?
- Hogy… - hezitált - Hogy Rosalie és Emmett jegyesek – mondta.
- Azt hittem, hogy csak együtt járnak. - Nem ezt akarta mondani. Tudom. - És ehhez mi köze van Edward és az én barátságomnak? – kérdeztem. Valami nem stimmelt. Elszólta magát.
- Semmi. Jenny, témát váltottam, megesik az ilyen.
- Aha – bólintottam, de nem hittem el, hogy nem rólunk beszélt. – Szóval, akkor Rosalie és Emmett jegyesek.
- Tulajdonképpen házasok.
- Mi?! – leesett az állam. – Ilyen fiatalon?
- Igen. Nagyon szeretik egymást – mosolygott. – Egyébként Jazz és én is házasok vagyunk – jelentette ki. Nekem ez magas volt.
- Ilyen fiatalon? – tettem fel megint a kérdést.
- Igen.
- Honnan tudod biztosra, hogy Ő az igazi, akivel le akarod élni az életed? – kérdeztem.
- Érzem – mosolygott. – Mikor vele vagyok, vagy a közelemben van, a szívem meglódul, és, mikor hozzám ér, végig szalad rajtam az a kellemes bizsergés. Azt kívánom, bárcsak megállna az idő, hogy mindig vele legyek – meredt a távolba, mintha visszamenne a múltba.
- Te nem így érzel, mikor Edwarddal vagy? – kérdezte, miután visszatért a jelenbe. – Jenny, azt mondtad, hogy szereted Őt. Akkor miért tagadod le, hogy vonzódtok egymáshoz?
- Az igaz, hogy én vonzódom hozzá, de nincs viszonzás.
- De van. - A hangja határozott volt. - El kell mondanom valamit – szólt komolyan.
- Mit?
- Egy fontos dolgot.
- Mondd már!
- Én látom a jövőt. – Teljesen ledöbbentem, majd felnevettem.
- Egy percig majdnem elhittem – nevettem, de az Ő arca továbbra is komoly maradt.
- Nem vicceltem. Tudod vannak olyan emberek, akik meg tudják mondani a jövőt… én is ilyen vagyok.
- Szóval… látod a jövőt. És meg tudod mondani, hogy mi lesz másnap?
- Hát… igen. Tudod, döntések alapján látok dolgokat. Ha az ember megváltoztatja a döntését, úgy változik a látomásom is.
- Értem. Azt hiszem, ezt még meg kell szoknom. Váratlanul ért – néztem magam elé. – Szóval akkor az én… jövőmet is látod? – kérdeztem.
- Igen.
- És mit látsz?
- Most semmit – mosolygott.
Mikor hazaértünk, elköszöntem Alice-től és bementem a házba, Ő pedig elhajtott. Felrohantam az emeletre, majd elindítottam a CD-m a magnón, feltekertem a hangerőt és lazítottam.



(Alice szemszöge)

Mikor hazaértem, felrohantam a bátyám szobájába és jól lehordtam, bár semmi okom nem volt rá. Tulajdonképpen csak azt akartam, hogy töltsék együtt a délutánt és végre jöjjenek össze ismét.

A szobámban ültem Jasperrel, de egyikünk sem szólalt meg. Ekkor látomásom támadt, miszerint Edward elmegy Jennyhez és beszélni fognak.
Haladás – gondoltam.
Szerencsére Jazz nem vette észre, mert nem olyan látomás volt.
- Jasper, mondanom kell valamit – kezdtem.
- Mit?
- Elmondtam Jennynek.
- Mit? – kérdezte újra.
- Hogy látnok vagyok.
- Miért csináltad? Egyáltalán hogyan fogadta? – tudakolta.
- Jól, ami azt illeti, de a vámpírságunkról nem szóltam. Nem akartam tovább hazudni neki – hajtottam le a fejem.
- Megértelek – ölelt magához.
- Jazz, nem tudnál valamit tenni, hogy bevallják egymásnak az érzéseiket?
- Nem hinném. Edward rájönne, nem hülye, Jenny pedig gyanakodni kezdene.
- Ennek semmi értelme – pattantam fel és fel-alá kezdtem járkálni a helyiségben. – Valamit tenni kell.
- Alice, hagyd, hogy maguk jöjjenek rá. Már Edward sem bírja sokáig, érzem. Próbál barátként tekinteni rá, de nem megy neki.
- Akkor most mit csináljunk? – kérdeztem.
- Semmit. Nem avatkozhatunk bele. Egymásra kell találniuk.
- Hisz már egymásra találtak.
- Alice, hagyd, hogy maguktól történjenek az események.
- És ölbe tett kézzel nézzem, ahogy szenvednek a ki nem mondott érzéseik miatt?
- Nem tehetünk mást.
- Rendben. Megpróbálok nem bele folyni – mondtam, majd az ölébe ültem és megcsókoltam.