2009. november 29., vasárnap

19. fejezet - New friend


Edward is bent volt nálam és beszélgettünk mindenféléről, ami épp az eszünkbe jutott, mikor egy törött lábú lányt hoztak be a szobába.
Hosszú szőke haja, zöld szeme és vékony testalkata volt, baba arcán pedig halvány pír jelent meg, valahányszor rámosolygott a doktor.
Carlisle volt az Ő orvosa is, aki valóban gyönyörű és elbűvölő, de ez a lány nem úgy tekintett rá, mint én, valami mást láttam a szemeiben.
- Miss. Wetmore…
- Diana – vágott közbe a lány.
- Diana, két-három hétig bent kell feküdnie – közölte vele Carlisle. – Bokától térdig eltört a lába, de ne aggódjon, hamar rendbe jön – mosolygott barátságosan.
- Értem. Semmi baj, nem sietek sehová – vigyorgott Diana, majd végig mérte az orvost.
- Hát, nem is tud. Ha most megbocsát, vár még pár páciens – mosolygott továbbra is Carlisle, majd az ágyam mellé lépett.
- Jenny, hogy érzed magad? – tudakolta.
- Köszönöm, már sokkal jobban vagyok.
- Ennek örülök. Akkor ezen a héten még benn maradsz, utána pedig hazamehetsz – mosolygott, majd Edwardhoz fordult. – Beszélhetnék veled? – kérdezte, és kifele indult a szobából. Edward rám nézett, majd elmosolyodott és egy puszit adott az arcomra, aztán követte nevelőapját. Amint bezárult mögöttük az ajtó, megszólalt a lány.
- A pasid? – kérdezte.
- Ki?
- A srác, aki az előbb ment ki.
- Jaa! Nem, Ő nem a pasim, csak barátok vagyunk – mosolyogtam.
- Értem. Egyébként Diana Wetmore vagyok. Téged hogy hívnak?
- Jenny Smith – feleltem.
- Kérdezhetek valamit? – tudakolta.
- Persze.
- Te ismered ezt a dokit?
- Igen, Edward apja, mármint a srácé, aki utoljára ment ki – magyaráztam meg, mivel Diana eléggé értelmetlen fejet vágott.
- Szerinted is jól néz ki? – kérdezte. Már megint nem tudom, hogy kiről beszél. Miért nem tudja konkrétan megmondani, hogy kiről van szó? - gondoltam.
- Mármint ki?
- A doki.
- Dr. Cullen? Ő nem az esetem – nevettem.
- Nekem igen, nagyon jól néz ki, csak kár, hogy felesége van – húzta el a száját. Gondoltam, onnan következtette le mindezt, mert gyereke van.
- Igen, tényleg házas és a felesége nagyon kedves – mosolyogtam.
- Biztos. – Ekkor jött vissza Edward, de már nem mosolygott, helyette szomorúságot véltem felfedezni az arcán.
- Mi a baj? – kérdeztem, és feltornáztam magam az ágyon.
- El kell mennünk – mondta úgy, hogy csak én halljam.
- Mi? El…Elköltöztök? – kérdeztem kicsit hisztérikus hangon.
- Nem – mosolygott -, csak el kell mennünk egy kis időre.
- Mennyi az a kis idő? – tudakoltam.
- Egy hét – felelte. Egy hét?! Mit fogok csinálni nélküle egy hétig?
- Mikor indultok?
- Holnap – mondta.
- Értem. Inkább nem kérdezem meg, hogy miért mész el, mert nem rám tartozik – hajtottam le a fejem.
- Hidd el, én el szeretném mondani, de nem lehet.
- Mielőtt elmentek… azelőtt még bejössz? – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Igen – mosolygott -, és hívni is foglak. Ekkor megcsörrent a telefonja.
- Tessék?... Rendben, köszönöm Alice… Persze, átadom. Szia – azzal letette.
- A húgom üdvözöl, és holnap bejön…
- Elköszönni, igaz?
- Is.
- Most rögtön elmennék vele vásárolni – mosolyogtam, mire Edwardnak is felvidult az arca.
- Szerintem ezer örömmel tartana egy csajos napot – vigyorgott.



Egy csomót beszélgettünk még, Dianának pedig bemutatkozott, majd egy hosszas ölelés után elköszönt tőlem, vagyis tőlünk.
Pár percig csend uralkodott a helyiségben, majd szobatársam törte meg ezt a nyugalmat.
- Tetszel neki és ez fordítva is igaz – jelentette ki.
- Csak barátok vagyunk.
- Persze.
- Nem hiszel nekem? – kérdeztem.
- De, de hiszek neked – mondta. – Egyébként, az a cuki doki, ennek az Edwardnak az apja? – tudakolta és csillogó szemekkel nézett rám.
- Igen, de miért érdeklődsz iránta?
- Jól néz ki, mi több, nagyon jól néz ki! Azt hiszem, szerelmes vagyok belé – mosolygott.
- Biztos vagy benne? Nem hinném, hogy… - kezdtem volna meggyőzni, arról, hogy csak plátói szerelem. Mondjuk, én beszélek, aki nem tudja mit is érez a barátja iránt. De most nem is ez a lényeg.
- Pedig így van, akár hiszed, akár nem. Amint megláttam, tudtam. Szerinted milyen lehet az ágyban? – kérdezte mosolyogva.
- Nem tudom és sosem gondoltam még bele. Az orvosom és most találkoztam vele először, ráadásul Edward apja meg nem is az esetem.
- Értem. De akkor is olyan édi meg… - és sorolni kezdte, hogy mit szeret Carlisle-ban, pedig még nem is ismeri, bár… abban igaza volt, hogy kedves, udvarias meg jó orvos, és ezt nem is tagadtam. Tudom, hogy Edward nem az Ő fia, mégis nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra.



Nem tudom, meddig áradozhatott Diana Carlisle-ról, de már csak arra emlékszem, hogy a napsugarai cirógatták az arcomat, vagyis azt hittem, amíg ki nem nyitottam a szemem.
- Jó reggelt! – mosolygott Edward.
- Neked is – „ugrottam” a nyakába.
- Szia Jenny! – hallottam meg barátnőm hangját. Elengedtem Edwardot és Alice felé fordultam, majd Őt is megöleltem. – Hiányoztál – suttogtam, mert Diana még aludt.
- Te is nekem. Sajnálom, hogy mostanában nem jöttem be hozzád, de…
- Semmi baj, megértelek. Egyébként mennyi az idő? – kérdeztem.
- Nyolc óra múlt tíz perccel – szólt Edward, miközben a karórájára pillantott.
- Gondolom Edward már szólt, hogy elmegyünk – mondta Alice.
- Igen – szomorodtam el.
- Csak egy hét, hamar elmegy – mosolygott barátnőm.
- Tudom. – Ránéztem Edwardra, akinek a szemében ugyanolyan szomorúságot véltem felfedezni, mint amilyet az enyémben is lehetett látni.
- Akkor… én magatokra is hagylak – szólt Alice, én pedig felé fordultam.
- Hiányozni fogsz és a testvéreid is, remélem hamar visszajöttök – mosolyogtam.
- Te is nekünk – ölelt magához, majd elköszönt és elhagyta a szobát.

Egy ideig nem szólalt meg egyikünk sem, végül Edward törte meg a csendet.
- Gyógyulj meg, mire hazaérkezünk – vigyorgott.
- Igyekszem – mosolyogtam. – Mit fogok csinálni nélküled egy hétig? – kérdeztem. – Egyedül leszek.
- Nem leszel egyedül ott vannak Kate-ék. Hiányolnak a suliból, én pedig hívni foglak, ha… ha megadod a számod – mosolygott, de látszott rajta, hogy zavarban van. Tőlem? Vagy azért, mert elkérte a telefonszámom? - kérdeztem magamtól.
- Rendben – somolyogtam, majd elkértem a mobilját és belepötyögtem a számom, végül visszaadtam neki a készüléket. Edward leült az ágyszélére, de elég közel hozzám, hogy áttudjon ölelni. Nem akartam, hogy elmenjen, azt szerettem volna, ha velem marad. Arcomat a nyakába fúrtam és beszívtam édes illatát majd beletúrtam a hajába. Szorosan magamhoz szorítottam, mintha soha többé nem látnám újra.



Nem tudom, hogy meddig ülhettünk így összeölelkezve, de hogy könnyeztem, abban egészen biztos voltam. Edward finoman eltolt magától, majd rám nézett, és mikor meglátta, hogy sírok, elmosolyodott aztán megpuszilta az arcomat.
- Ne sírj, hisz nem örökre megyek el, csak egy hétig leszek távol – simított végig a karomon, amitől libabőrös lettem.
- Tudom, de… akkor is hiányozni fogsz – öleltem át újra, majd megcsókoltam a nyakát. Edward száját halk sóhaj hagyta el, de nem tudtam, hogy mitől. Vagy attól, hogy ennyire nyomulok, vagy a… Nem, ez hülyeség.
- Te is nekem – suttogta a fülembe és végigsimított a hajamon.
- Mennem kell – tartott el magától, hogy a szemembe nézhessen. Egy puszit adott a szám sarkára, majd elmosolyodott és felállt mellőlem. Máris hiányérzetem támadt.
- Szia! – köszöntem el mosolyogva.
- Szia! – azzal elhagyta a helyiséget, én pedig csak néztem magam elé. Olyan ürességet éreztem, mintha elhagyott volna, pedig csak elutazott egy számomra ismeretlen helyre.
- Szeret téged – hallottam meg Diana hangját.
- Mégis mióta vagy fent? – kérdeztem kicsit mérgesen.
- Amióta a csaj kiment a szobából – felelte, közben pedig felém fordult.
- Mondjuk szólhattál volna.
- Nem akartalak megzavarni titeket – mondta. – Tudod, nekem is hiányozni fog Carlisle. Ki fog megvizsgálni, amíg Ő nem lesz? – mosolygott.
- Te tényleg belezúgtál – szóltam.
- Mint te a fiába – nevetett.
- Ez nem igaz! Csak barátok vagyunk... nagyon jó barátok.
- Na persze. Nézd, én láttam már ilyet, és az a srác totál beléd van zúgva, nem is tagadhatná – vigyorgott.
- Szerintem hanyagoljuk ezt a témát, inkább mesélj valamit – dőltem vissza a párnámra.
- Beszélünk a cuki orvosról? – kérdezte izgatottan.
- Beszéljünk.
- Bevetem magam, és megpróbálom elcsavarni a fejét, meg… - de nem tudta folytatni, mert a „cuki doki” lépett be a szobába.
- Jó napot mindkettejüknek – mosolygott Carlisle.
- Jó napot magának is – köszöntem.
- Jó napot doktor úr – vigyorgott Diana.
- Hogy érzi magát – kérdezte Dr. Cullen, és Dianára nézett.
- Most már remekül, mert láthatom a kedvenc orvosomat – felelte a kérdezett.
- Ó, köszönöm. Ha nem bánja, akkor megvizsgálnám – mondta.


Pár perc alatt végzett Carlisle, majd elindult felém, közben megkérdezte hogy vagyok, aztán nálam is elvégezte a vizsgálatokat.
- Tényleg elutaznak? – tudakoltam.
- Igen.
- És megkérdezhetem, hogy hova?
- Rokonokhoz látogatóba – felelte. – Rendben, készen vagyunk. Holnapután már haza is engedünk, kapsz egy járógipszet, amivel már iskolába is mehetsz – mosolygott.
- Rendben, köszönöm – mosolyogtam én is, majd elköszönt és magunkra hagyott a szobatársammal.
Természetesen Diana folytatta az elképzeléseit, miszerint, hogyan csavarná el Carlisle fejét, miket csinálna vele, meg egyéb hasonló pikáns részletek, amik nem nagyon érdekeltek, mert csak egyetlen egy személyre tudtam gondolni.
Vajon mit csinálhat most? Valóban hiányolni fog, míg távol lesz? Ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg bennem, de egyikre sem tudtam rendes választ találni.



Eljött a másnap, majd az utána lévő is, és végre hazamehettem a kórházból.
Anyával csak tőmondatokban beszéltem, mert még mindig mérges voltam rá.
Amikor megérkeztünk a ház elé, kiszálltam a taxiból és „felszaladtam” a szobámba, majd lefeküdtem az ágyamra s a plafont kezdtem bámulni.
- Kicsim! – jött be a szobámba anyu. – Beszélhetnék veled egy kicsit? – kérdezte, én pedig megvontam a vállam.
- Tudom, hogy azért vagy ilyen, mert eltiltottam tőled azt a fiút, de hidd el, hogy van rá okom …
- Ok? Milyen ok, anya? Baleset volt, nem Ő tehet róla…
- Ha nem visz el a suliba, akkor ez az egész meg sem történik – emelte fel a hangját.
- Akkor sem az Ő hibája! Mi lett volna, ha Edward kerül kómába és nem én? Akkor én lettem volna hibáztatva?! – kérdeztem mérgesen, és már patakokban folytak a könnyeim, ahogy elképzeltem Edwardot, amint a kórházi ágyon fekszik eszméletlenül.
- Nem, de…
- Nincs, de anyu! Nem érdekel, hogy eltiltottad tőlem, és az sem, hogy engem szobafogságra ítéltél. Azt úgy sem tudod megakadályozni, hogy az iskolában ne találkozzunk, és a közös óráinkon ne egymás mellett üljünk – közben felálltam és dacosan a szemébe néztem.
- Majd meglátjuk – mondta, és elhagyta a szobám.

Még mindig sírtam. Visszafeküdtem az ágyamra, majd a párnába fúrtam az arcom és bömböltem. Kiadtam magamból mindent. Hiányzott Edward, és csak Ő tudott volna megnyugtatni. Azt akartam, hogy a karjaiban tartson és vigasztaló szavakat suttogjon a fülembe, de ez hiú ábránd volt.



Másnap suli után bementem meglátogatni Dianát.
Sokat beszélgettünk és egyre jobban kezdtem megismerni, mondhatjuk, hogy új barátra leltem.
Anya persze nem tudott róla, mert mindig nyolc óra körül ért haza, én pedig akkor már réges-rég a kanapén ültem és néztem a tévét, de ez csak a látszat volt, hisz egész végig csak Rá tudtam gondolni.


Köszönöm szépen a leveleket és a kommentárokat lányok:D Remélem most is kapok jó sokat:D
agnes_h93@freemail.hu

U.I.:Köszönöm az asszisztálást CukyNikynek:D♥
Puszi

2009. november 27., péntek

18. fejezet - Deja vu





- Jenny! – hallottam meg a nevemet. Elhúzódtam a férjemtől és a hang irányába fordultam.
- Edward? Hogy… Hogy lehet…? – kérdeztem, és teljesen össze voltam zavarodva. Ránéztem arra a személyre, aki a derekamat ölelte. Edward volt az, aki önmagát bámulta, miközben engem szorosan magához vont.
- Jenny, kérlek, gyere vissza! Szükségem van Rád! – szólalt meg Edward, és ekkor vettem észre, hogy Ő nem olyan sápadt, mint a férjem, vagyis… vagyis ember volt.
- Maradj itt, ne hagy el! – a férjem a nyakamhoz hajtotta a fejét, s megcsókolta.
Nem értettem semmit sem. Mindkét Edward azt akarta, hogy vele legyek, de belőlem csak egy volt és nem tudtam kétfelé szakadni.
- Maradj! – kérlelt bársonyos hangján.
- Ő volt, aki hiányzott – mondtam, mire ránéztem az előttem álló Edwardra.
- Nem szeretsz már? – kérdezte értetlenkedve.
- Dehogyisnem szeretlek, de – néztem a másik Edwardra – Őt is.
- Hisz Ő is én vagyok, vagyis Ő ugyanolyan, mint én – mondta.
- De… Hiába vagytok egyazon személy, Ő mégis más… lehet, hogy nem úgy szeret, mint te, mégis úgy hiszem, hogy szükségünk van egymásra, és vele kell lennem.
- Tudod, hogy én szeretlek.
- Igen, tudom. Én is, de…
- Ne menj vele, maradj itt! – szólt, már-már könyörgő hangon. – Ne hagy el úgy, ahogy én tettem! Azt nem tudnám elviselni. Még egyszer nem.
- Mennem kell! – sóhajtottam, majd aranybarna szemeibe néztem, amik szomorúságot tükröztek. – Bocsáss meg!
- Nem tudlak elengedni – támasztotta homlokát az enyémnek.
- Ha szeretsz, akkor megteszed – simogattam meg az arcát, Ő pedig tarkómra tette jéghideg kezét, amibe beleborzongtam. Egymásra néztünk, én pedig elkezdtem lefelé húzni a karikagyűrűm.
- Ne! Tartsd meg! – állított meg a mozdulatomban.
- Nem, ez a tiéd – adtam a kezébe, és átöleltem Őt. – Szeretlek – suttogtam a fülébe, majd elengedtem és a másik Edward felé indultam, de Ő visszahúzott s megcsókolt. Nyaka köré fontam a karomat és visszacsókoltam, de nem tartott sokáig, mert elhúzódtam, ám Ő nem akart elereszteni.
- Engedj el, kérlek! Nem foglak elhagyni, mert Veled leszek, hisz Ő is Te vagy, ezt te is tudod, magad mondtad - mondtam, majd gyors léptekkel az ember Edward felé igyekeztem, aki mosolyogva nyújtotta felém a kezét. Még egyszer látni akartam a vámpírom és az Ő gyönyörű aranybarna szemeit, de mikor hátra néztem, eltűnt. Mintha csak egy emlék lett volna.


Fények vettek körül, és meg kellett találnom a kivezető utat. Edward segített nekem, de rám hagyta a választást.
Két ajtó volt.
Nem tudtam mitévő legyek. Ránéztem Edwardra, aki mosolyogva engem nézett, majd a fülembe suttogott.
- Hallgass a megérzéseidre – majd elengedte a kezemet és eltűnt.
Tudtam, hogy választanom kell. A megérzéseimre kell hallgatnom és csak úgy sikerülhet, ha… ha Rá gondolok.
Felidéztem egy emléket, ami Velünk történt. Az első csókunk jutott az eszembe és minden egyes részét újra lepörgettem magamban. Amikor puha ajkai hozzáértek az enyémekhez... És mikor korrepetálás után adott egy csókot, bár csak egy szájra puszi volt, mégis többet jelentett nekem bármi másnál.
Lehunytam a szemem és elindultam a jobb oldali ajtó felé.
A kilincsre tettem a kezem, majd sóhajtottam és kinyitottam…


Amint átléptem a küszöböt, furcsa pityegést hallottam, de akármennyire is akartam, nem tudtam kinyitni a szemem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, csak azt, hogy végre ki tudtam nyitni a szemem.
Körbe néztem a helyiségben, és tudomásul kellett vennem, hogy nem otthon vagyok, hanem egy… kórházban.
Mikor oldalra fordítottam a fejem, észrevettem a monitort, ami jelezte minden egyes szívverésemet. Ekkor meghallottam egy szuszogó hangot, ami a másik irányból jött.
Arra fordítottam a fejem és ott volt Ő.
- Hogy nem éreztem meg Őt? – kérdeztem magamtól, mert fogta a kezemet és a feje a lábamon pihent. Nem értettem semmit sem.
Szerencsére ki tudtam húzni kezei közül az enyémet úgy, hogy nem ébresztettem fel.
Megsimogattam az arcát, de épphogy csak hozzáértem. Annyira aranyosan szunyókált, hogy nem volt szívem felkelteni Őt.
Pont előttem lógott a falon egy óra, ami hajnali két órát mutatott. Nem voltam álmos így körbe néztem a szobában, amiben az én fekhelyemen kívül volt még egy ágy. A fal szürkének tűnt a homályban, de biztosra vettem, hogy fehér.
Az ágyam melletti kis asztalkára tévedt a szemem, amin egy csokor virág volt. Több szál virágból állt, de leginkább a rózsák tűntek ki belőle. Gyönyörű volt, de nem tudtam, hogy kitől kaphattam. Talán Edwardtól, de mi van, ha mégsem? – kérdeztem magamtól.
A lábam gipszben volt, a fejem pedig be volt kötve. Tudtam, hogy a baleset miatt vagyok a kórházban, csak azt nem értettem, hogy Edward mit keres itt, mikor lehetne otthon, és aludhatna a puha ágyikójában.


Szerencsére nem volt behúzva a függöny az ablakon, így kinézhettem rajta, de semmit sem láttam, a hajnali sötétségben. Pár órával később, lassan kelt fel a nap, amit megbabonázva néztem végig.
Észre sem vettem, hogy Edward bársonyosan sima hajával játszok, és időként bele-beletúrok.
- Jenny! – hallottam meg a kellemes, de álmos hangot, mire felé kaptam a tekintetem. Visszahúztam a kezemet és pirulva lesütöttem a szememet.
- Hát felébredtél? – mosolygott, majd felém hajolt és egy puszit adott az arcomra.
- Igen, azt hiszem. De mi történt? – tudakoltam, és megpróbáltam felülni, de Edward visszafektetett.
- Feküdnöd kell – mondta, én pedig sóhajtottam. – Megyek, szólok Carlisle-nak, hogy felébredtél.
- Ne! Várj! Edward, mondj el mindent… mindent, ami akkor történt, kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Rendben – sóhajtott, majd mesélni kezdett. - Autóbalesetet szenvedtünk – lehajtotta a fejét.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmas hangon.
- Igen, nekem nincs semmi bajom. Megúsztam egy szemöldökrepedéssel, de te… Annyira sajnálom, az én hibám volt – temette arcát a kezeibe.
- Nem a te hibád – megfogtam az egyik kezét.

Mindent elmondott, ami aznap történt. Beszélt a kamion sofőrrel (aki szintén kórházba került), hogy mi történt pontosan. A vezető azt mondta, hogy nem tudott megállni, mert mint később kiderült a fékolaj kilyukadt, és hiába próbált fékezni, nem ment.
Senkit sem hibáztatnak, de mindkettőjüket kivallatták, és hogy engem is ki akarnak majd kérdezni ez ügyben.
- Nem emlékszem semmire, csak annyira, hogy egy hangos csapódással elsötétült körülöttem a világ – mondtam, miután Edward befejezte.
Ezt majd mond el a rendőrfőnöknek is, mert azt mondta, amint felébredtél, bejön hozzád felvenni a vallomásod. Most már tényleg szólok Carlisle-nak, hogy felébredtél – szólt Edward, és felállt mellőlem, majd el akarta hagyni a szobát, de én a keze után kaptam.
- Visszajössz még? – kérdeztem.
- Ha akarod, akkor visszajövök – mosolygott.
- Szeretném – mosolyogtam én is, Ő pedig közelebb jött hozzám, majd homlokon csókolt, és kiment a helyiségből.



Pár perc múlva egy rövid, szőke hajú, sápadt bőrű, 30-as éveiben járó férfi lépett be a szobába. Olyan ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan.
- Jó reggelt Jenny! – köszönt mosolyogva. – A nevem Dr. Carlisle Cullen.
- Jó reggelt!
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Köszönöm jól – feleltem.
- Most elvégeznék pár vizsgálatot, utána pedig felhívom az anyukádat – mondta, majd mellém lépett és segített felülni. Mikor hozzám ért megborzongtam, mert a keze jéghideg volt.




Miután minden szükséges vizsgálatot elvégzett, felém fordult, majd megszólalt.
- Még bent tartunk pár napig, majd kapsz járógipszet, és hazamehetsz.
- Köszönöm. – Már ment volna ki, mikor visszafordult.
- Jut eszembe, Alice telefonált, és azt üzeni, hogy a mai napon fog meglátogatni Téged – mosolygott. Alice honnan tudta, hogy felébredtem? - kérdeztem magamtól.
Ekkor Edward lépett be a szobába. Még hallottam, mikor azt mondta az orvosnak, hogy: „Adj nekünk tíz percet.”
Miért kéne tíz perc, mikor többet is lehetnénk együtt? – értetlenkedtem magamban.
Carlisle bólintott, majd elhagyta a szobát, Edward pedig leült mellém.
- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg.
- Persze.
- Dr. Cullen a nevelőapád? Mielőtt megkérdeznéd, Alice mondta, hogy mindannyiótokat örökbe fogadtak.
- Igen, ez igaz, és Carlisle valóban a nevelőapám – mosolygott.
- És, mi történt az igazi szüleiddel? – tudakoltam. Hirtelen eltűnt az arcáról a mosoly, és helyét szomorúság vette át. Ekkor esett le mit is mondtam. Épp meg akartam szólalni, de Ő megelőzött.
- Meghaltak.
- Sajnálom, én… nem akartam… nem tudtam. Bocsáss meg – hajtottam le a fejem.
- Semmi baj, régen történt – mosolygott bánatosan.
- Megkérdezhetem, hogy mikor történt?
- Kis koromban. Alig lehettem 3-4 éves, akkor találkoztam Carlisle-lal és Esmével, akik magukhoz vettek. Most arra vagy kíváncsi, hogy miben haltak meg a szüleim, igaz? – állt fel a székről, majd leült az ágyam szélére.
- Nem kell elmondanod.
- Tudod, nem nagyon emlékszem rájuk. Carlisle mesélt el pár dolgot róluk és arról, hogyan találtak rám Esmével - mondta. - Egyszer majd elmondom, hogy mi történt a szüleimmel - mosolygott, majd megsimogatta az arcomat. Ekkor jutott eszembe, amit Carlisle-nak mondott.
- Miért kértél Dr. Cullentől tíz percet? – kérdeztem.
- Mert… Mert el vagyok tiltva tőled – nézett rám.
- Nem igazán értem.
- Anyukád tiltott el a baleset miatt.
- Hogy mi?! Az anyám? De… Miért? Ezt nem teheti – mondtam, majd előre hajoltam és felemeltem a lábam, hogy le tudjak szállni az ágyról. Természetesen azon az oldalon, ahol nem Edward ült. Felálltam és az ágyba kapaszkodva próbáltam előrébb jutni.
- Mégis mit képzelsz, hová mész? – kerülte meg az ágyat, majd felemelt és visszafektetett az ágyikómba.
- Ne! Már jól vagyok. Engedj! Hadd megyek ki innen – nyafogtam.
- Nem Jenny! Feküdnöd kell – utasított, és ez a jelenet valahogy ismerős volt számomra. Elgondolkoztam, de nem jutottam semmire sem. – Ne törd össze magad még jobban – mondta, és közben megsimogatta az arcomat.
- Nem vagyok törékeny. – Végig nézett rajtam, majd szeme megállapodott a törött lábamon.
- Igen, azt látom. Jenny, nem akarom, hogy valami bajod essen, és anyukádnak igaza van. Nem kéne a közeledben lennem – hajtotta le a fejét.
- Ha nem akarsz a barátom lenni, akkor miért vagy itt velem? – kérdeztem, és csalódottságot éreztem.
- Dehogyisnem akarok a barátod lenni, épp ezért vagyok itt a tilalom ellenére is – mosolygott, majd leült mellém, én pedig feltornáztam magam az ágyon.
- Akkor? Mondd el, kérlek. – Rám nézett, majd magához húzott és átölelt. Viszonoztam az ölelését, majd adtam egy puszit az arcára. Olyan jó illata van - mondtam magamban, és arcomat a nyakába fúrtam.


Kis idő múlva elhúzódtunk egymástól. Edward az órájára nézett, majd bánatosan felsóhajtott és rám nézett.
- Mennem kell, Carlisle biztos felhívta már az anyukádat – szólt.
- Maradj még, kérlek. Beszélek vele, ezt nem teheti – mondtam.
- Sajnálom Jenny nem lehet, de később visszajövök – mosolygott, majd egy puszit adott a homlokomra. Felállt mellőlem és az ajtó felé vette az irányt.
- Szia – köszönt el mosolyogva
- Szia – én is rámosolyogtam.


Körülbelül tíz perc telhetett el, mikor anyu lépett be a szobába, és amint meglátott a nyakamba borult.
- Annyira aggódtam érted – mondta.
- Anyu, megfojtasz – szóltam rá.
- Ne haragudj szívem, de annyira örülök, hogy felébredtél – mosolygott.
- Miért, meddig aludtam? – kérdeztem.
- Drágám, tíz hétig voltál kómában, azt hittem, hogy nem fogsz felébredni – mondta, és arcáról eltűnt a mosoly. – Tudod, Dr. Cullen azt mondta, hogy a három hónap az már tartós kóma, és csak reménykedni tudunk, hogy addigra magadhoz térsz.
- Kómában voltam? – kérdeztem döbbenten. Edward miért nem mondta ezt el nekem? - kérdeztem magamtól.
- Igen, de ne is beszéljünk erről – fogta meg a kezem.
- Szerintem se, mert szeretnék kérdezni valamit – mondtam.
- Bármit kincsem – mosolygott anya.
- Miért tiltottad el tőlem? – Értetlenül meredt rám, majd megszólalt.
- Kit? – tudakolta.
- Nagyon jól tudod, hogy kiről beszélek! Nem Ő tehet a karambolról, mert baleset történt! Ezért nem tilthatod el! – mondtam mérgesen.
- Ha nem vitt volna el a suliba, akkor mindez nem történt volna meg – emelte fel Ő is a hangját.
- Akkor is el fogok menni vele mindenhová, mert a legjobb barátom, és nem leszek távol tőle!
- Azt akarod, hogy szobafogságra ítéljelek? – kérdezte. Nem hittem a fülemnek. Felébredek a kómából, és máris büntetést szab ki rám, csak azért mert kiállok a barátomért.
- Nem érdekel, mert akkor is Vele leszek! – kiabáltam, majd karba fontam a kezem, és kibámultam az ablakon.
- Ezt majd megbeszéljük otthon Kisasszony! – szólalt meg, majd felállt és kiment a helyiségből.
Jobb volt, hogy nem tartózkodott velem egy légtérben az anyám, mert olyat mondtam volna, amit magam is megbánok.
Hogy teheti ezt velem? Én… nem tudok távol lenni a legjobb barátomtól, egyszerűen nem.




Napok teltek el, és akárhányszor jött be hozzám anyu elég szűkszavúan válaszolgattam a kérdéseire.
Például: „Hogy vagy?” – tudakolta, mire tőlem csak egy „Jól”-t kapott válaszul. Megkérdezte tőlem, hogy Edward bejött-e hozzám, erre csak azt feleltem, hogy:”nem”. Persze ez nem volt igaz, mert minden egyes nap meglátogatott, és örültem neki, feldobta a napjaimat.
És ott van Alice. Ahogy azt Carlisle is mondta, meglátogatott, de legtöbbször Edwarddal jött, aminek nagyon örültem, mert egy csomót beszélgettünk mindenféléről.
Kate-ék is sokszor jöttek be hozzám, és elmesélték, hogy mik történtek a suliban, míg én kómában voltam. Természetesen a legjobb dolgokról maradtam le. Julie összejött Markkal, és Kate meg Zac között is alakulgat valami. Ennek tiszta szívből örültem, mert sokszor hallottam a lányoktól, hogy nagyon bejönnek nekik a srácok és lám, itt az eredménye.

A legtöbb időt Edwarddal töltöttem. Tudtam, hogy nagyon szeretem Őt, de mint barát és így is viselkedtünk egymással.
Már alig vártam, hogy végre kiengedjenek. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk Edwarddal, hogy nem érdekel minket mit mondott anya, akkor is találkozunk és sok időt fogunk együtt tölteni. Ha nem volt velem, hiányoltam, mert mindig vele akartam lenni. Minden egyes pillanatban.



Köszönöm szépen a kommentárokat és a leveleket is:D
Nagyon jól esik hallani, hogy ennyire tetszik az, amit írok.:D El nem tudom mondani mennyire örülök neki:D
Röstellem, hogy ennyire későn vannak a részek, de most is házim van angolból, amit meg kell csinálnom:) Kedvenc könyvről, vagy filmről kell írni kérdések alapján:D Gyerekjáték, mert a Twilight-ról írok majd:D:D
Na jó, nem untatlak benneteket ezzel:D
KÖSZÖNÖM, HOGY OLVASTOK ÉS HOGY ÍRTOK NEKEM VÉLEMÉNYT A RÉSZRŐL/RÉSZEKRŐL:D REMÉLEM MEGMARAD EZ A JÓ SZOKÁSOTOK:D
Millió Puszi♥♥
agnes_h93@freemail.hu

2009. november 21., szombat

17. fejezet - Kóma


(Jenny szemszöge)


Sötétség vett körül, semmire sem emlékeztem. Utolsó emlékem, hogy nagyon boldog voltam, de most ismét valami tönkretette.
A legrosszabbat feltételeztem... meghaltam. De nem, az nem lehet! Nem vagyok képes arra, hogy itt hagyjak mindenkit... anyát, apát, a testvéreimet, barátaimat és Edwardot... Nem vagyok rá felkészülve! Miért, ki van rá felkészülve? Nem jelentkezik be előre, nem egyeztethetsz vele időpontot, ő csak eljön. De én akkor is harcolni fogok ellene!
Hiába próbáltam mozogni, nem ment, mintha lebénultam volna. Érezni éreztem… azt nem mondanám, hogy mindent, mert nem éreztem a lábam alatt a talajt, sőt a végtagjaimat sem, de Edwardot ingen. A karjaiban tartott, ebben egészen biztos voltam, de nem tudtam neki szólni. Hallottam, hogy hívja a mentőket, utána pedig, mintha kikapcsoltak volna egy hangszórót, semmit sem hallottam és nem is érzékeltem semmit sem a külvilágból.




Nem tudom, hogy meddig lehettem így, hogy nem hallottam semmit sem, de éreztem, hogy egy puha ágyban vagyok.
Végre nem zuhantam a sötétségben.
Valaki fogta a kezem, de addig nem is tudtam, hogy ki, míg meg nem szólalt.
Edward volt az.
Sajnos még mindig nem tudtam mozogni, és ez aggasztott, de az Ő hangja megnyugtatott.
- Szia! – köszönt. - Lehet, hogy nem hallod, amit mondok, de én azért mégis elmondom, amit szeretnék. Bocsáss meg, jobban oda kellett volna figyelnem. Kérlek, ébredj fel! Nem akarlak elveszíteni.
- „Hallak, és nem te voltál a hibás” – akartam mondani, de nem tudtam megszólalni. Nem akar elveszíteni, tehát fontos vagyok neki – gondoltam. – „Hidd el, én fel akarok ébredni, de nem tudok”.
Tudtam, hogy mondani akart még valamit, de már nem hallottam, mert ismét a sötétben voltam, és zuhantam. Megállás nélkül zuhantam.
Féltem, nagyon féltem. Nem tudtam, hogy hová fogok érkezni, vagy egyáltalán megérkezek-e valahova.



Úgy éreztem, hogy már órákon át zuhanok, és nem tudtam ez ellen tenni.
Csak egy valakire tudtam gondolni. Rá. Ha hallottam a hangját, és éreztem Őt, akkor jól van, nem esett baja, csak én voltam ennyire szerencsétlen.



Nem tudom mennyi idő telhetett el, de még mindig csak zuhantam. Kezdtem azt hinni, hogy soha nem fog véget érni, hirtelen világosságot pillantottam meg magam előtt.
A fény felé kezdtem menni. Mintha puha talaj lett volna a talpam alatt. Beléptem a világosságba, de ekkor ismét csalódás ért. Érzékcsalódás volt. Nem álltam, sőt egy idegen ágyában feküdtem. Mikor kinyitottam a szemem Alice-t pillantottam meg az ágy mellett, majd Rosalie-t, Emmett-et, Jasper-t, Esmé-t és még egy rövid szőke hajú férfit fehér ruhában, aki valószínűleg Carlisle lehetett. Mellettem volt a Cullen család, csak egy tagja hiányzott, pont Ő, Edward.
Oldalra fordítottam a fejem, és Edward mosolygós arcával találtam szembe magam, de... valami más volt. Ugyanolyan sápadt volt a bőre, mint a testvéreinek, és a szeme sem zöld volt, hanem aranybarna.
- Hogy érzed magad? - kérdezte bársonyos hangján. Először meg sem tudtam szólalni, nem hittem a szememnek.
- Jól - feleltem.
- Megijesztettél - simogatta meg az arcom kézfejével, ami jéghideg volt.
- Nem értelek - mondtam. - Te jól vagy? - kérdeztem, mert semmit sem értettem.
- Igen, semmi bajom, de nem is én vertem be a fejem, hanem te – puszilta meg a homlokom.
- De…
- De? – kérdezte.
- Autóbalesetet szenvedtünk – mondtam, és közben értetlen arcot vágtam.
- Milyen autóbaleset? – kérdezte Alice, közben megpróbáltam felülni, de eszméletlenül fájt a fejem, így visszazuhantam az ágyra.
- Óvatosan – fektetett vissza Edward.
- Hát… a suli felé tartottunk, mikor egy hangos csapódással minden elsötétült körülöttem – emlékeztem vissza. Mindenki engem nézett, főleg Edward, akinek furcsa volt a tekintete, mintha valamire nagyon koncentrálna.
- Igazat mond – szólalt meg végül.
- Persze, hogy igazat mondok! Nem találok ki ilyeneket, és egyébként is, mi vagy Te, hazugságvizsgáló? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban.
- Gondolatolvasó, de ezt te is nagyon jól tudod – mondta. Teljesen ledöbbentem. - Gondolatolvasó? - kérdeztem magamtól.
- Igen – felelte a ki nem mondott kérdésemre. Összeszedtem minden erőmet és felkeltem az ágyból.
- Feküdj vissza, még pihenésre van szükséged – mondta Carlisle.
- Jól vagyok – szóltam, majd kimentem a szobából, de még mindig sajgott a fejem.
- Jenny, menj vissza a szobába! – termett előttem Edward. Ezt meg, hogy csinálta? - kérdeztem magamtól.
- Ne bolondozz, tudod jól, hogy, hogy csináltam.
- Nem hinném. Olyan furcsa vagy.
- Tudom, de te is. – kérdő tekintettel meredtem rá. – Mármint, hogy te is tudod.
- Istenem! Beszélj érthetőbben, kérlek.
- Gyere – kapott fel az ölébe, majd egy szempillantás alatt ismét a szobában voltunk. Letett az ágyra, én pedig elhúzódtam tőle.
- Össze van zavarodva, de mást is érzek nála – szólalt meg Jasper. Érez? Nem értem.
- Igen, azt látom – mondta Edward.
- Szerintem kiesett neki pár dolog – hallottam meg Rosalie hangját.
- Pár dolog? Minden. Az a csoda, hogy tudja kik vagyunk – emelte meg a hangját Edward.
- De úgy látszik, arra nem emlékszik, hogy mik is vagyunk – szólt Rosa. Erre már felkaptam a fejem.
- Ezt, hogy értetted? – kérdeztem suttogva.
- Én nem mondom el neki Edward. Neked kell – szólt Rosalie.
- És ezek szerint mindent – mondta Carlisle.
- Igen – hajtotta le a fejét.
- Nem lesz semmi baj, láttam – mosolygott Alice. Látta? Hogy érti azt, hogy látta? - kérdeztem magamtól.
- Remélem – sóhajtott. Mire körbe néztem a helyiségben már senki sem volt bent, csak Edward és én. Nem mondott semmit sem, csak leült mellém az ágy szélére, majd rám nézett.
- Semmire sem emlékszel, igaz? – kérdezte szomorúan.
- Mire kéne? – tudakoltam.
- Ránk – felelte.
- Ránk?
- Igen.
- Magyarázd el!
- Mi együtt vagyunk Jenny – mondta.
- Mármint… úgy együtt? – kérdeztem, mire csak egy bólintást kaptam válaszul. – Az nem lehet. Megbeszéltük a kocsiban, a baleset előtt, hogy nagyon jó barátok leszünk.
- Az nem történt meg, csak egy álom volt. Szeretjük egymást. Megkértem a kezed.
- És mit válaszoltam? – kérdeztem. Ő lenézett a bal kezemre, én pedig követtem a tekintetét. Akkor vettem észre, hogy egy gyönyörű gyémántgyűrű díszeleg az ujjamon. - Azt hiszem… igent mondtam – ránéztem, Ő pedig bólintott. – Mi történt? – kérdeztem. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam, miért, de tudtam, hogy biztonságban vagyok vele, és ezt mindig éreztem, mikor vele voltam.
- Összekaptunk kicsit Emmettel, és verekedtünk – mondta.
- Jól vagytok mindketten, ugye? - kérdeztem aggodalmas hangon.
- Jól, mert vámpírok vagyunk. Nem tudjuk egymást olyan könnyen bántani – nevetett.
- Vámpír? – kérdeztem el-elfúló hangon. Megdöbbentett az, amit hallottam, de korántsem annyira, mint hittem, mert olyan volt, mintha legbelül tudtam volna, hogy az, és nem fog bántani.
- Erre csak később akartam kitérni, de igen. Majd elmondom. – Bólintottam, Ő pedig folytatta. – Tehát, verekedtünk Emmettel, mikor te jöttél lefele a lépcsőn. Rád figyeltem, mikor Em megfogott majd a korláthoz vágott, mire az letört, te pedig lezuhantál a földszintre és beverted a fejed. Csak azt nem értem, hogy miért hagyták a többiek, hogy leess – túrt bele a hajába.
- Nem a te hibád – fogtam meg a kezét. Még mindig nem értem mi folyik itt. Barátság, jegygyűrű, ember, vámpír??? Teljesen összezavarodtam.
- De igen, az én hibám. Ha nem veszünk össze Emmettel, akkor ez az egész nem történik meg, és te még mindig emlékeznél. Le kell mondani a jövő hetet – mondta.
- Miért? Mi lesz akkor? – kérdeztem.
- Az esküvőnk.
- Oh, értem! Ezért nem kell lemondani – pirultam el. – Biztos hamar vissza fog térni az emlékezetem, csak adj egy kis időt.
- Amennyit csak akarsz – simogatta meg az arcom, mire a szívverésem felgyorsult. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt.
- Még mindig ugyanúgy reagálsz az érintésemre, mint eddig – mosolygott. Ő tényleg az én vőlegényem? - kérdeztem magamtól.
- Ezt csak álmodom – szólaltam meg.
- Nem, ez a valóság. – Közelebb ültem hozzá, majd megöleltem. Derekam köré fonta karjait, s hirtelen az ölében találtam magam. Eltartottam magam tőle, hogy bele tudjak nézni gyönyörű aranybarna szemeibe. Nem féltem tőle, és, ami meglepő volt számomra, hogy teljesen természetes volt, szinte ösztönös, ahogy öleltem, hozzáértem.
- Hogy tudtam ezt elfelejteni? – kérdeztem.
- Nem tudom – mosolygott. Olyan gyorsan kalimpált a szívem a mellkasomban, hogy attól féltem, hogy ott helyben kiugrik. Nem tudtam, hogy tud valaki így mosolyogni, de nem sokat foglalkoztam vele, mert ajkaira tapadtam. Annyira akartam már, és most itt volt a lehetőség; beletúrtam a hajába és úgy csókoltam tovább. Egyre hevesebben csókoltuk egymást és már alig kaptam levegőt, így elhúzódtam tőle. Szeretem. Tudtam, mert olyat éreztem a közelében, amit még eddig a pillanatig még soha. Mikor megcsókolt az üvegezéskor… olyan boldog voltam. Ha álom volt, ha nem, ki kellett mondanom, legalább egyszer.
- Szeretlek – mosolyogtam -, és nem csak úgy mondom, mert a menyasszonyod vagyok – szóltam határozottan.
- Tudom – mosolygott Ő is, majd megcsókolta a nyakamat. Legbelül mindig is vágytam Rá, és teljesült a „kívánságom”. Addig lehettem a karjaiban, ameddig csak akartam, mert nem kellett hazamennie, és nem volt semmi félreérthető. Vállára hajtottam a fejem, és így ültünk pár percig, majd megszólaltam.
- Akkor nem mondjuk le az esküvőt? – kérdeztem.
- Ha nem akarod, akkor nem – mosolygott, és még jobban magához ölelt.
- Mindent mondj el.
- Mindent?
- Igen. Mindent arról, hogy mi minden történt velünk, és a vámpír létedről is, mert egyáltalán semmire sem emlékszem - mondtam.
- Rendben, de hosszú lesz.
- Kényelembe helyezem magam – mosolyogtam, és kiszálltam az öléből, majd elfeküdtem az ágyon. – Hallgatlak. – Ő csak mosolygott, majd felém hajolt és hosszan megcsókolt. Nyaka köré fontam a karomat majd magamhoz húztam, és hosszú ideig el sem engedtem Őt…



Másnap reggel Edward nélkül ébredtem. Felültem az ágyban és boldog mosoly terült el az arcomon, ahogy visszaemlékeztem a múlt éjszakára, vagy délutánra.
Úgy éreztem, mintha meztelen volnék, de szerencsére tévedtem. Egy nagyon puha, világos színű férfi ing volt rajtam, ami minden bizonnyal az Övé. Megszagoltam, s éreztem rajta Edward finom illatát... kétség kívül csak az Övé lehetett.
Egy kellemes dallamra lettem figyelmes, ami nagyon halkan szűrődött be a szobába. Kíváncsi lettem, honnan jön ez a gyönyörű dallam, így erőt vettem magamon, kiszálltam az ágyból és elindultam a hang irányába. Mikor leértem a földszintre, akkor vettem észre a nappaliban.... egy zongorát, amin Ő játszotta e álomszép melódiát.
Közelebb szerettem volna menni, de nem akartam megzavarni, így megálltam a lépcső aljánál és vártam, hogy befejezze.

Tökéletes volt. Minden lány egy ilyen férfit akar maga mellé, és én szerencsésnek éreztem magam, hogy Ő az enyém, csakis az enyém.

Hamarosan abba hagyta a zongorázást és felém fordult mosolyogva, közben végigmért aranybarna szemeivel.
- Nagyon szép volt – szólaltam meg elsőnek.
- Köszönöm.
- Abból a beszélgetésből nem lett semmi – pirultam el.
- Valóban, de ha egyszer ennyire kívánlak – termett előttem, majd egy csókot nyomott ajkaimra. – Jól áll az ingem – vigyorgott.
- Köszönöm. - Nem bírom tovább! - gondoltam.
- Mit?
- Ezt – mondtam, majd megcsókoltam.



Kint ültem a teraszon, teljesen a gondolataimba merülve, miközben a naplementét néztem. Edward elmondott nekem mindent magukról, és ismerősen csengtek a szavai számomra. Arra gondoltam, mikor először felébredtem a szobában, hogy az egy egyszerű reflex volt a számomra. Biztos, a fejsérülésem miatt volt. Ahogy ott ültem a széken, és néztem a lemenő napot.
Egyre közeledett a nagy nap időpontja, így erre gondoltam a legtöbbet... de még azt sem tudtam, hogy ki irányítja az esküvői előkészületeket. Hirtelen megjelent mellettem Ő, aki mindennél fontosabb a számomra.
- Edward?
- Igen?
- Ki fogja szervezi az esküvőt? – kérdeztem.
- Természetesen Alice – mosolygott. – Nagyon élvezi, és izgatottabb, mint mi – nevetett.
- El tudom képzelni – nevettem én is, Ő szorosan magához ölelt. Karjaiba vett, majd leült a helyemre, engem pedig az ölébe húzott.


Másnap reggel a napsugaraival keltem, ami furcsa volt Forksra nézve, de örültem neki. Valószínűleg elalhattam Edward ölében, mert abban a szobában voltam, ahol felébredtem a „baleset” után. Legszívesebben fel sem keltem volna a puha ágyból, de Alice bejött hozzám, és elráncigált vásárolni, amit minden nap megtett. Sajnos nem tölthettem sok időt Edwarddal, pedig szerettem volna.


Csak úgy repült az idő, és egyre közelebb kerültünk a nagy naphoz, de előtte… a leány búcsú volt, amit Alice nem aprózott el.
- Jenny, gyere – húzott fel barátnőm szerelmem mellől.
- Hová? – kérdeztem.
- Ma van a bátyámnak a legény, neked pedig a leánybúcsúd, szóval bulizunk egy kicsit – mosolygott.
- Értem.
- Ne merészeld, Alice! – szólt Edward.
- Most miért nem lehet? – kérdezte barátnőm.
- Mert nem, és kész!
- Szerinted, neked mit terveznek a srácok? – tudakolta Alice csípőre tett kézzel.
- Nem csábulok el olyan könnyen.
- Egy csinos, vékony lábszártól sem? Azt nem hiszem el! És amúgy is… - A többire nem figyeltem, csak néztem magam elé, és vártam, hogy befejezzék a veszekedést.

Mivel már öt perce csak azon veszekedtek, hogy ki, hogyan csábulhat el, felmentem a szobámba, majd levettem a polcról egy könyvet, és olvasgatni kezdtem.


Nem tudom, mennyi idő telhetett el, csak azt, hogy kinyílt az ajtó és Edward lépett be a szobába.
- Remélem kiveszekedtétek magatokat – szólaltam meg, de a könyvből nem néztem fel.
- Haragszol? – kérdezte bársonyos hangján.
- Nem. Már miért haragudnék? – nevettem fel, miközben bezártam a könyvet, majd visszatettem a helyére és ránéztem. – Akkor én megyek, és semmi tapi a legénybúcsún, mert kapsz – mosolyogtam, majd közelebb mentem hozzá, és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira.


Semmi érdekes nem történt a lánybúcsún. Félmeztelen, kigyúrt pasik táncoltak, csak nekem, de egyáltalán nem hozott lázba egyik sem. Folyton Edwardra gondoltam, hogy vajon most mit csinálhat? Meztelen csajokat bámul? Netán, ott fogdossa Őket, ahol nem kellene?
Sok kérdés fogalmazódott meg bennem, de inkább másra tereltem a gondolataimat… vagyis próbáltam.
Összehasonlítottam a kigyúrt pasikat Edwarddal. Ezek a férfiak nagyon különböztek Tőle, mert bár kidolgozott volt a testük, engem mégis szerelmem teste hozott lázba. Nem éreztem azt a késztetést, hogy megérintsem őket.
Megmondtam a lányoknak, hogy kimegyek a levegőre, mert kicsit melegem van.

Mélyeket lélegeztem, hogy kitisztítsam az elmém, mert sok volt azt a sok férfit… látni. Nem voltam rájuk kíváncsi, de barátnőmet sem akartam megbántani, mivel sokat foglalkozhatott ezzel az estével.
Egy ideje már kint állhattam, mikor kezdtem fázni, de nem érdekelt. Ekkor megéreztem egy nehéz ruhadarabot a vállaimon, majd két hideg kart a derekam körül.
- Nem fázol? kérdezte a bársonyos hang a fülem mellett.
- Kicsit – fordultam felé.
- Miért nem vagy a lánybúcsúdon? Alice sokat foglalkozott vele – mosolygott, de a szeme nem.
- És te? – kérdeztem, majd átöleltem a derekát. – Ne mondj semmit. Kíváncsi voltál, hogy elcsábulok-e, igaz?
- Tudom, hogy nem.
- Akkor csak leselkedsz – vigyorogtam.
- Dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet? – nevetett.
- Mármint, hogy nem kéne féltékenynek lennem? – kérdeztem.
- És az vagy? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Nem. Nem is tudom, hogy mi volt a legénybúcsún, úgyhogy csak remélni tudom, hogy semmi sem történt a sztriptíz lányok és közted – engedtem el.
- Tulajdonképpen megszöktem.
- Tessék? Ezt nem igazán értem.
- Ott hagytam a fiúkat, szóval nem tudják, hogy már csak ketten vannak azon a helyen – mosolygott, majd egy puszit adott a számra. – Azt javaslom, hogy most menjünk el, amíg Alice ki nem jön, hogy elküldjön engem, téged pedig visszarángasson azokhoz a férfiakhoz – mondta komoly arccal.
- Hozzád nem fogható egyik sem – simítottam végig hófehér arcán. Nem válaszolt, csak körbe pásztázta a környéket, majd a hátára kapott és futni kezdett velem egy olyan helyre, ahol csak mi ketten voltunk senki más…



Sosem voltam még ennyire izgatott, mint a nagy napkor, bár Alice nyugtatott, hogy minden tökéletes lesz, mégis úgy éreztem, hogy egy orra bukással mindent tönkre teszek.

A családom összes tagja jelen volt, és egyszerűen minden félelmem elpárolgott.

Mikor szóltak, hogy mehetek, még egyszer megnéztem magamat az egész alakos tükörben.
Mint minden, az én ruhám is Alice választása volt, amit az egyik kedvenc ruhatervezője álmodott meg. E gyönyörű ruhaköltemény felső része fűzős, erősen karcsúsított, mell alatt V alakú mintát rajzolt, azonban a dekoltázs része diszkrét, melyet néhány drágakő ékesített. Az uszályos szoknyát tüll anyaggal és raffolássokkal díszítették, melytől még különlegesebbé vált, a hajam pedig ki volt egyenesítve.
Összeszedtem magam, nagy levegő, s kiléptem a szobából. A Cullen házban volt a ceremónia, lent a földszinten. Egyszer volt alkalmam kiosonni a szobából és körülnéznem, hogyan díszítették fel a házat. A földszinten két sorba rendezve álltak a székek, melyek fehér huzattal és egy krémszínű masnival voltak feldíszítve. Az oszlopok szélén elhelyezkedő székeket fehér virágok ékesítették. A sorok között a szőnyeg egészen az oltárig vezetett.
Alice nagyon jó munkát végzett, habár számára ez szórakozás volt. Meseszép volt minden.


Lassú léptekkel haladtam le a földszintre, és a szívemet a torkomban éreztem.
Már csak pár lépcsőfok volt hátra. Megérkeztem a fordulóhoz, s ekkor megszólalt a szokásos esküvő dallam, én pedig lassan lépkedtem tovább.
Ha lehetett még jobban izgultam, mint eddig, de hirtelen nyugalom árasztott el és tudtam, hogy Jasper csinálta. Igen, bizonyára megőrjítettem már az érzéseimmel.
Végre leértem.
Mindenki állt és engem nézett, de nem törődtem velük, csakis kizárólag azzal a személlyel, aki az oltárnál várt engem.
Sietni akartam, de nem lehetett, mert a zenére kellett lépnem, pedig szívem szerint már rég a kezét fogtam volna. Leírhatatlanul boldog voltam.

Lassan, de végre az oltár előtt álltam, Ő pedig megfogta a kezem, és mosolyogva egy csókot lehelt a kézfejemre és a pap belekezdett a beszédébe.
- Kedves Híveim! Azért gyűltünk ma össze, hogy ezt a két embert egyesítsük az Úr színe előtt a házasság szent kötelékébe. – A többire már nem figyeltem, hol az Ő arcát, hol a Mi összekulcsolt kezünket néztem.
Edward megszorította a kezemet, és akkor jöttem rá, hogy kicsit elkalandozott a figyelmem.
- Jenny Diana Smith, akarod-e az itt megjelent Edward Anthony Cullent? Fogadod, hogy kitartasz mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ? - Hát megbetegedni biztos nem fog - mosolyogtam és felnéztem Rá. Ő is mosolyogva nézett engem.
- Igen, fogadom.
- És te Edward Anthony Cullen, akarod-e az itt megjelent Jenny Diana Smitht? Fogadod, hogy kitartasz mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ? – fordult Edwardhoz a pap.
- Igen, fogadom.
- Van valakinek ellenvetése ezen házasság megkötése ellen? Szóljon most, vagy hallgasson örökké!

Mivel senki sem avatkozott közbe, így a pap megkért minket, hogy mondjuk el az eskünket, majd felhúztuk egymás ujjára a jegygyűrűt.
- Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket. Csókoljátok meg egymást! – fejezte be a pap.
Edwarddal egymás felé fordultunk, majd a kezét a tarkómra tette és megkaptam első hitvesi csókomat, mely hosszú és szenvedélyes volt, nem olyan, mint a filmekben látott műcsók. A násznép felé fordultunk, s elindultunk, hogy a gratulációkat fogadjuk.


Nagyon izgultam, mikor édesapámra került a sor, hisz ő ellenezte, hogy 18 évesen férjhez menjek,de egy szót sem szólt, csak magához ölelt a fülembe súgta: "Sok boldogságot Drágaságom!" ekkor a könnyek kicsordultak a szemeimből, és még szorosabban magamhoz szorítottam. Edwardhoz lépet oda... Egy kicsit megszorongatta ifjú vejét, amolyan: "Figyellek! Jó légy. Vigyázz a lányomra!" stílusban.




Pár órával később már a magánrepülőn ültünk, és vártuk, hogy megérkezzünk arra a helyre, ahol a nászutunkat fogjuk tölteni. Akárhogy is próbálkoztam, Edward nem árulta el, hogy hol fogjuk tölteni a mézes heteinket, pedig engem furdalt a kíváncsiság és Ő ezt pontosan tudta.


Pár óra repülőút után végre földet értünk, de egyből át is szálltunk egy kis hajóra, ami egy szigetre vitt minket. Mikor megérkeztünk, a csomagjainkkal együtt leszálltunk és elindultunk a házunk felé.
Mielőtt átléphettem volna a küszöböt, a férjem felkapott az ölébe és Ő vitt be a házba.
Mikor talpra állított, egy csókot nyomott ajkaimra, majd behozta a csomagjainkat, de olyan gyorsan, hogy már csak azt vettem észre, hogy előttem guggol és engem néz.
- Gyere – nyújtotta felém a kezét, én pedig szó nélkül elfogadtam. Felkapott a hátára és futni kezdett, majd kis idő múlva megállt.
- Így gyorsabb volt – mosolygott. Bólintottam, majd megfogta a kezemet és sétálni kezdtünk.

Minden lila színben pompázott. Olyan meseszerű volt, hihetetlen.
- Ilyen nincs, egyszerűen nem létezhet, ez nem lehet a valóság – mondtam.
- Tetszik? – kérdezte mosolyogva.
- Igen. Ez… Ez… Gyönyörű.
Egy hosszú hídhoz érkeztünk meg, ami szürke színű volt, ahogy áthaladtunk rajta észrevettem, hogy a víz se a megszokott kék színű, hanem színváltós, sötétkékből sötétlila lesz.
Végigmentünk rajta, majd egy újabb hidat pillantottam meg, mikor azon is sikeresen átkeltünk egy gyönyörű vízesés látványa fogadott bennünket. A fehér színű vizet körülölelő sziklák, és a tó, amibe a vízesés zúdult ismét lila volt. Egy világos kövezetű úton folytattuk utunkat, ami mentén körös-körül minden a lila különböző árnyalataiban pompázott.
Tudtam, hogy ez egy álom, mert ez nem lehetett a valóság.


Tovább haladtunk az erdőben, Edward szebbnél-szebb tájakon vezetett keresztül, és mikor nem figyeltem, akkor hirtelen az ölébe kapott s futni kezdett velem.
Görcsösen kapaszkodtam a nyakába és azt hittem, hogy megfojtom, de hirtelen megállt, engem pedig letett a földre.
- Most már elereszthetsz – szólalt meg. Lefejtette magáról a karjaimat, majd megcsókolt.
- Bocsánat, csak azt hittem, hogy leesek – mondtam.
- Megfogtalak volna – nevetett, mire én szájára tapadtam és csókolni kezdtem hűvös ajkait.
Teljesen elkábultam édes csókjától, és mire észbe kaptam, már az ágyon feküdtem egy szál fehérneműben. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet valaki ilyen gyors, mert az én kezeim remegtek, miközben az inge gombjaival bajlódtam. Még senkit sem kívántam ennyire, mint Őt, de nem sokat gondolkoztam ezen, hisz a nászéjszakánkat töltöttük eme csodaszép helyen.
Miután megszabadult az ingétől, magamhoz húztam és éreztem jéghideg testét, de nem zavart, sőt, jól esett, mert már égtem a vágytól, az Ő teste pedig egy kicsit lehűtött. Újra és újra becézgette ajkaimat az övéivel, majd lejjebb haladt és megcsókolta a nyakamat.
Dereka köré kulcsoltam a lábaim és magamhoz szorítottam Őt. Beletúrtam a hajába és fejét felemelve megcsókoltam, Ő pedig megszabadított a fehérneműimtől, majd a sajátjaitól is megvált, aztán...




Egy hét telt el, és nem akartam visszamenni Forksba, mert Vele akartam maradni ezen a meseszép helyen. Nem szerettem volna felkelni ebből az álomból, mert mindenki velem volt, akit szeretek, mégis volt egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettem.
Épp a vízesésben gyönyörködtem, mikor két erős kar magához húzott és egy hűvös ajak megcsókolta a nyakamat.
- Miért van olyan érzésem, hogy elfelejtettem valamit? – kérdeztem Tőle, és felé fordultam.
- Nem tudom – mondta. Az karikagyűrűmet kezdtem nézni és előtörtek belőlem az esküvő napján történtek.
- Valami baj van? – kérdezte szerelmem.
- Nem, semmi, csak elgondolkoztam – mosolyogtam, majd átöleltem.
- Értem. Szeretnél még maradni? – kérdezte, és még szorosabban magához szorított.
- Itt nem zavar senki sem. Nyugalom van… bár a többiek hiányoznának – mondtam.
- Tudom. – Kis idő múlva eltolt magától és a szemeimbe nézett. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – simogattam meg az arcát. – De, olyan mintha valami hiányozna.
- Mi? Bármit kérsz én megadom – mondta. Nem szóltam semmit, csak megcsókoltam.
- Akire szükségem van, már az enyém – suttogtam, mert alig kaptam levegőt. Még mindig hihetetlen számomra. Ő a férjem, én pedig a felesége vagyok, és örökké együtt leszünk.
- Akkor mi vagy ki hiányzik még? – kérdezte mosolyogva.
- Nem tudom. Csak úgy érzem, hogy valami… valami hiányzik. De mindegy, ne foglalkozzunk vele – mosolyogtam én is, és most Ő csókolt meg.
- Jenny! – hallottam meg a nevemet. Elhúzódtam a férjemtől és a hang irányába fordultam.
- Edward?


AZOK A HELYEK, AHOL JÁRTAK. A FEJEEZT ELEJÉN VAN, MÉG EGY KÉP.


JENNY ESKÜVŐI RUHÁJA.(KÉSŐBB LESZ, MAJD MÉG VALAMI, AMIT NEM ÁRULOK EL, AZÉRT EZ AZ ESKÜVŐI RUHA:D)






Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de akivel beszéltem msnen mondtam, hogy írom és írom. Hosszú, és jó részt akartam hozni nektek:D És mit mondjak, hosszú lett:D
Köszönöm a kommentárokat és a leveleket MINDENKINEK, nagyon aranyosak vagytok♥, bár megfogyatkoztak, de ez az én hibám:S De örülök, annak hogy írnak emberek:D:d Ezért nem panaszkodhatok:D♥♥
Remélem most sok-sok komival és levéllel leptek majd meg:D
KÖSZÖNÖM AZ ASSZISZTÁLÁS CUKINIKYNEK:D


Ti láttátok már a New Moon-t? Mert szerintem KIRÁLY volt:D:D Főleg Rob:D: ÁÁ! Isteni volt:D IMÁDTAM:D Minden tetszett benne:D:D Szerintetek?:D
Puszi♥
agnes_h93@freemail.hu


U.I.:ÚJ TÖRTÉNET VAN KITÉVE OLDALRA. KUKKOLJÁTOK MEG!:D:D

2009. november 19., csütörtök

Sziasztok!

Tudom, hogy most nagyon utáltok, mert nem hozok már egy ideje részt.:( Sajnálom, tényleg, de sok a tanulni valóm meg van, hogy nincs ihletem.:( Most is írom a részt és igyekszem vele. Ha van szabadidőm, akkor írok:) Most van és próbálkozom vele, és hosszú részt szeretnék hozni Nektek:D:D
Még egyszer bocsi, és sietek a fejezettel:D
Puszi♥♥♥

2009. november 15., vasárnap

16. fejezet - A baleset


(Edward szemszöge)


Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban mindketten boldogok voltunk, a másikban pedig Jenny tehetetlen testét szedtem ki a kocsiból és a lehető legtávolabb vittem magunkat a volt autómtól.
Elővettem a telefonomat, és hívtam a mentőket, közben imádkoztam, hogy ne legyen semmi komolyabb baja Jennynek. Mondjuk én megúsztam egy kis sebbel a szemöldököm felett, de Ő... A halántékánál vérzett és eszméletlen volt, ennek ellenére bíztam abban, hogy nincs súlyos baja.



Hamar megérkezett a mentő és mindkettőnket a kórházba szállítottak. Nem akartam Jennytől távol lenni, de mégis elszakítottak egymástól.
Úgy éreztem, hogy én vagyok a hibás, amiért megsérült, mert nem figyeltem rendesen az útra. Nem láttam, hogy jön az a kamion, mikor észrevettem, már hiába próbáltam meg lassítani és elkerülni az ütközést, már késő volt.
Újra és újra leperegtek e szörnyű képsorok és mindenért magamat hibáztattam.




Apám irodájában vártam, míg Ő Jennyt vizsgálta. Féltem attól, amit mondani fog, de le sem vettem a szemem az ajtóról. Már elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet a baj, mikor belépett.
- Carlisle, hogy van Jenny? – pattantam fel a székből, ahol eddig ültem és faggatni kezdtem nevelőapámat.
- Nincs agyrázkódása, szerencsére, de nagyon beütötte a fejét és eltört a lába. Az életfunkcióival nincs semmi baj… - mondta. Láttam rajta, hogy nem mond el mindent nekem.
- De?
- De… kómában van. – Visszaültem a székbe és arcomat a kezeimbe temettem. Az nem lehet! Én tettem ezt vele. – A kamion pont az Ő oldalába ütközött. - Csoda, hogy nem... - észrevette, hogy rákaptam a tekintetemet, így abbahagyta a mondatát. - Sajnálom – tette jéghideg kezét a vállamra.
- Én tehetek róla.
- Nem – lépett be a szobába Alice.
- Miért hagytad, hogy elmenjek érte? – kérdeztem, és a padlót bámultam.
- Mert nem láttam – hallottam szomorú hangját húgomnak.
- Alice, ezt majd megbeszéljük otthon! Edward, menj haza, és próbálj meg pihenni – szólt Carlisle.
- Nem! Itt maradok!
- Pihenésre van szükséged – győzködött.
- Igen – helyeselt Alice.
- Akkor is itt maradok – mondtam határozottan.
- Rendben. Szerzek egy szobát – egyezett bele Carlisle.
- Nem kell szoba, csak vele szeretnék lenni. Majd egy széken el leszek.
- Kómában van. Nem tudsz semmit sem tenni érte. Menj haza és azonnal értesítelek, ha történik valami – mondta apám.
- De…
- Semmi de! Carlisle-nak igaza van – szólt Alice.
- Legalább ma éjszaka hadd maradjak – kérleltem Carlisle-t.
- De csak ma éjjel – mondta, én pedig bólintottam. – 143-as szoba – szólt apám, majd utamra engedett. Kiléptem az irodából és rohantam Jennyhez.



Viszonylag hamar megtaláltam a kórtermet, mert sokszor voltam itt a kórházba Carlisle-nál.
Amikor beléptem a kórteremben, alig akartam hinni a szememnek. Csak a feje és a lába volt bekötözve. Oly békésen feküdt az ágyában, mintha csak aludna... de vajon mikor fog felébredni ebből az álomból... felfog egyáltalán? Ezt a lehetőséget azonnal el is vetettem, az nem lehet, lehetetlen, hogy ne ébredjen fel és ne gyógyuljon meg. Mielőtt közelebb mentem volna hozzá bezártam az ajtót. Mikor mellé értem, leültem az ágya mellett található székre, ekkor vettem észre, hogy az arcát is megmosták. Gyönyörű arcát rengeteg apró sérülés borította. Óvatosan felé nyúltam, s megfogtam a kezét.
- Szia! - köszöntöttem. Közben csak Őt néztem, s azon gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék neki. Egyszer Carlisle azt mondta, hogy a kómában lévő betegeken segít ha beszélnek hozzájuk. - Lehet, hogy nem hallod, amit mondok, de én azért mégis elmondom, amit szeretnék. Bocsáss meg, jobban oda kellett volna figyelnem. Kérlek, ébredj fel! Nem akarlak elveszíteni. – Akkor olyat éreztem, amit még soha, de amióta ismerem és Vele vagyok, vagy ha csak Rá gondolok, mindig előjön. Nem hittem, hogy tényleg létezik ez, és hogy ilyen hamar megtörténik, de most már igen. Valóban ezt éreztem iránta.
- Szeretlek – simogattam meg az arcát a szabad kezemmel. Ha nem is hallja mit mondok neki, nem baj, mert akkor még tud úgy tekinteni rám, mint barátra és nem úgy, mint aki tudja, hogy szerelmes belé. Túl gyors ez nekem, de nem tudom Őt itt hagyni, pláne nem most - mondtam magamban.



Pár perc múlva kopogtatást hallottam. Nem szólaltam meg, de volt egy olyan érzésem, hogy Alice és Carlisle áll az ajtó mögött. Hallottam, mikor kinyílt az ajtó és beléptek mindketten.
- Edward – szólított meg nevelőapám, elengedtem Jenny kezét, majd feléjük fordultam. – Értesítettük Jenny édesanyját, idetart – mondta. Bólintottam, de nem álltam fel a székről.
- Mérges lesz rám, igaz? – kérdeztem.
- Hát… nem fog repesni az örömtől – mondta Alice.
- Akkor én megyek is – szólt Carlisle és már indult volna, mikor utána szóltam.
- Melyik szobában van a kamion sofőr? – kérdeztem.
- 150-es korterem. Miért?
- Csak kérdeztem. – Bólintott, majd elhagyta a helyiséget.
- Charlie majd ki akarja kérdezni Jennyt is és Téged is. Szerintem menj be még ma az őrsre – ajánlotta húgom.
- Rendben, amint megjött Jenny anyja. Nem akarom magára hagyni.
- Menj! Majd én vigyázok rá – tette kezét az enyémekre. Én csak bólintottam. – Jasper az épület előtt vár. Ő majd elvisz téged a rendőrségre.
- Értem. Alice, ugye majd…
- Igen, hívlak, ha lesz valami – mosolygott, én pedig elhagytam a szobát és a kórház parkolójába vettem az irányt.



Hamar megérkeztünk az őrsre, de nem voltam nyugodt, sőt az út alatt rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, és biztos voltam abban, hogy Charlie-nak még több lesz.
Vajon most mit gondolhat rólam Charlie? Kit fog hibáztatni? Erre a kérdésre tudtam a választ: Engem. Ki mást!?
Bementem az épületben, majd megkérdeztem az információs pultnál ülő hölgyet, hogy a rendőrfőnök rá ér-e, mert vallomást kell tennem, és hogy merre találom az irodáját.
Mikor megkaptam a választ, elindultam Charlie irodája felé. Nagy levegőt vettem, majd bekopogtattam.
- Szia, Edward! – köszönt, mikor beléptem a helyiségbe.
- Jó napot, Rendőrfőnök úr – köszöntem udvariasan.
- Foglalj helyet – mutatott az asztala előtt álló üres székre.
- Köszönöm.
Elővett egy papírt és tollat, majd harapott, egy az asztalon lévő fánkból és kortyolt egyet a kávéjából, aztán rám fordította a figyelmét.
- Kérdéseket fogok feltenni, és szeretném, ha őszintén válaszolnál rá – mondta.
- Természetesen.
- Egy fontos kérdés, amit a fiatalok legtöbbször követnek el. Milyen gyorsan hajtottál? – tudakolta.
- 50 km/h – feleltem.
- Sajnálom, tudom, hogy te nem vagy ilyen, de ezt muszáj volt megkérdeznem – mondta, én pedig bólintottam.
- Mire emlékszel? – jött a következő kérdés.
- Arra, hogy az iskola felé tartottunk, mikor hirtelen felbukkant az a kamion. Próbáltam fékezni, de túl későn vettem észre a nagy sebességgel közeledő autót, aztán… minden sötét.
- Értem. Jenny hogy van? – kérdezte.
- Beverte a fejét, eltörte a lábát és… kómában van – mondtam fájdalmas hangon.
- Sajnálom. Remélem nem marad ilyen állapotban.
- Én is. A sofőrt kérdezte már? Vagy az nem…
- Még nem tért magához, így holnap fogok bemenni hozzá. Valószínűleg kitudom majd kérdezni – mondta, mire csak bólintottam. – Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre, most már elmehetsz.
- Szívesen. Viszlát Rendőrfőnök úr – köszöntem el, majd elhagytam a helyiséget és a rendőrséget is.





Másnap reggel nem akartam suliba menni, mert Jenny mellett szerettem volna lenni, de a testvéreim elráncigáltak.
Persze órán nem figyeltem, mert egyfolytában csak Rá tudtam gondolni. Alig vártam, hogy vége legyen az óráknak, hogy fel tudjam hívni Carlise-t, hogy megtudjam mi történt Jennyvel. Nagyon aggódtam érte, de nem mehettem be hozzá, mert anyukája eltiltott.
Még mindig emlékszem rá, hogy mit mondott nekem az anyukája, miután visszavitt Jasper a kórházba.
- Nem lehetsz vele, mert bajba sodrod! Menj haza, gondolom édesapád úgyis értesíteni fog mindenről! – mondta mérgesen, és látszott rajta, hogy a pokolra kíván.
- Vagyis, el vagyok tiltva a lányától? Nem találkozhatok vele? - kérdeztem szomorúan.
- Igen el, és nem. Csak az iskolában. Talán még eljöhetsz segíteni neki a matematikában, de soha többé nem viheted el sehová – felelte.
Hogyan kérhette tőlem, hogy ne legyek vele? Remélem megnyugszik, s megbocsát Ő is... Nem bírnám ki, ha soha többé nem találkozhatnék vele, csak az iskolába, vagy a korrepetáláson.





Két hét telt el a baleset óta. Minden egyes nap abban reménykedtem, mikor megszólalt a telefonom, vagy apám hazaért a munkából,hogy azt hallom: "Felébredt." Azonban mindig csalódás ért.
Csak teltek múltak a napok, s semmi másra sem tudtam gondolni csak Őrá. Alig éltem, semmi sem érdekelt, egyszerűen képtelen voltam bármivel is törődni. Szerencsére a családom mellettem állt. Eleinte próbálták elterelni a figyelmemet, aztán rájöttek, hogy ez lehetetlen, így abbahagyták.
Carlisle épp hazaért a munkából és most sem szolgált jó hírrel, de képtelen voltam uralkodni magamon:
- Nem bírom tovább! Látnom kell Őt! – estem neki Carlisle-nak.
- Nyugodj meg, Edward! – szólt apám.
- Nem tudok megnyugodni! Két hete Carlilse, két hete nem láttam! – támaszkodtam az asztalára. – Nem érdekel, én bemegyek hozzá!
- És a tiltás? – kérdezte.
- Nem számit! – Ekkor kopogtattak az ajtón és Alice lépet be a helyiségbe.
- Nekem lenne egy ötletem – mosolygott.
- Mondd! – szóltam rá.
- Mivel látom Mary döntéseit, így meg tudom mondani, mikor dönt úgy, hogy meglátogatja Jennyt.
- És? – kérdeztem. – Mondd tovább!
- És, amikor Ő nincs bent a szerelmednél, akkor Te meglátogathatod. Majd szólok, ha változik a döntése.
- Először is, Jenny nem a szerelemem, hanem a barátom, és másodszor,
ez egy nagyon jó ötlet. Köszönöm. - Nem akartam, hogy tudják, mit is érzek iránta,
főleg nem Alice, mert folyton kérdezgetne Róla.
- Akkor ezt megbeszéltünk - csapta össze a kezét. - Akkor
most van három egész órád, hogy Vele légy - mosolygott, majd kirohant - Vidd nyugodtan az én kocsimat - jelent meg a kocsi kulcsival.


El sem hiszem, két hét után ismét láthatom. Amíg Alice figyeli Jenny anyját, addig nem kell félni a lebukástól és nyugodtan mellette lehetek.
Hihetetlenül boldog voltam. Egy percet sem akartam elvesztegetni a három óránkból, így most először vezettem úgy, mint a testvéreim.



Köszönöm szépen a kommentárokat és a leveleket. IMÁDLAK TITEKET!:D:D:D
Remélem tetszett az új rész:D:D
Puszi♥

U.I.:Aki felszeretne venni msnre nyugodtan tegye meg:D msn cím: nesta16@indamail.hu
Ha van bármi kérdésetek, akár a résszel, akár velem kapcsolatban. Kérdezzetek:D:D:D
CSÓK
♥♥♥

2009. november 13., péntek

15. fejezet - Sajnálom



(Jenny szemszöge)


Másnap reggel kissé kómásan ébredtem az álmom miatt, mivel hajnali négy órakor tudtam csak elaludni, mert egész végig gyötörtek a benne látott képek.
Kikászálódtam az ágyamból, majd elvégeztem a reggeli teendőimet és suliba indultam.
Egész idő alatt azon járt az eszem, hogy szóba áll-e még velem, vagy sem, és a válaszom: Nem tudom.



Mikor beértem az iskolába, igyekeztem elrejtőzni, de akkor olyat láttam, mint amit álmomban is.
Edward és Bella beszélgettek. Nem akartam ugyanazt végignézni ismét, amit már múlt éjjel is kellett, így elrohantam mellettük és imádkoztam, hogy ne lássanak meg, mert még rájuk nézni sem akartam.



(Edward szemszöge)


Bellával beszélgettem, vagyis próbáltam, mert még mindig a múlt éjszakára gondoltam.
- Edward! Hahó? Itt vagy? – szólongatott Bella.
- Igen, csak kicsit elgondolkoztam – mondtam.
- Igen? És min, ha szabad megtudnom? – kérdezte.
- Mindegy, nem fontos.
- Hát jó, nem kell elmondanod, ha nem akarod – sóhajtott. Most mondjam el neki, vagy sem? - tűnődtem magamban, és végül úgy döntöttem, hogy most az egyszer, nem fogom vele megosztani a „titkomat”. Csak néztem Bellát, majd láttam, hogy valaki nagyon sietősen vág át a folyosón, és akkor megláttam Őt. Nagyon sietett valahová, de biztos, hogy nem órára, mert a csengetésig még volt huszonöt perc.
- Ne haragudj! – néztem bocsánatkérően Bellára, majd ott hagytam a szekrényénél, ahol eddig álltunk.


Rohantam Jenny után, végül sikerült utolérnem a szekrényénél. Miközben normál tempóban felé sétáltam, azon merengtem, hogy vajon még mindig mérges-e rám? Egész biztosan, mert akkor nem hinném, hogy így viselkedett volna.
Mikor a háta mögé értem megszólaltam.



(Jenny szemszöge)


- Szia! – köszönt a kellemes hang a hátam mögül. Reméltem, hogy nem vesz észre, de nem így lett.
- Szia! – fordultam felé, majd előkerestem a nadrágzsebemből a mobilomat és azzal kezdtem játszani, mert nem akartam a szemébe nézni.
- Beszélhetnék veled? – kérdezte.
- Persze – mondtam közömbösen.
- A tegnap estéről lenne szó… - kezdte, de nem fejezte be a mondatát, mert elvette tőlem a telefont.
- Visszakaphatnám? – kérdeztem, miközben a telefonomat bámultam a kezében.
- Ha figyelsz rám, akkor igen – felelte.
- Én figyelek – mondtam, és egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből a készüléket, de megint nem néztem Rá.
- Jenny – takarta el a képernyőt, majd neki nyomott a szekrényemnek, két karját pedig a két oldalamhoz tette, hogy még véletlenül se tudjak megszökni. – Beszélni szeretnék veled…
- Miről? – kérdeztem ártatlanul.
- Tudod jól, hogy miről – nézett mélyen a szemembe. – Sajnálom. Nem tudtam, hogy mit csinálok – mondta komoly arccal. Rosszul esett, hogy nem direkt csókolt meg, hanem véletlenül. Nem tudtam mit szólni először, de végülis kinyögtem egy kis valamit.
- Tudom – mondtam. Tudom? Tudom? Jobbat nem találhattál volna ki, Jenny? - kérdeztem magamtól. – Biztos csak egy arcra puszi akart lenni, csak kicsit arrébb csúszott – szóltam komoly arccal. Arrébb? Mégis, hogy csúszhatna arrébb egy puszi? - tudakoltam, ismét magamtól.
- Öhm… - nézett a pólómra, majd ismét rám – hát igen, kicsit – mondta.
- Nekem… órára kell mennem – szólaltam meg kis idő múlva.
- Igen – lökte el magát a szekrénytől – nekem is.
- Tényleg sajnálom – kért újra bocsánatot.
- Semmi baj, már mondtam, és felejtsük el, rendben? Semmi sem történt – mondtam, majd elköszöntem tőle és órára mentem.



Megbántott azzal a kijelentésével, hogy nem szándékosan csókolt meg.
De miért bánt ez a dolog? – kérdeztem magamtól. – Hisz, csak barátok vagyunk – gondoltam, és megpróbáltam az órára figyelni.



Szünetben találkoztam Bellával és együtt mentünk tesire. Furcsa volt, mivel sokat beszélgettünk, de így kezdtem látni, hogy valójában milyen is ő.

Testnevelés órán két csoportra lettünk osztva.
Az osztály egyik fele ugráló kötelezett, míg a másik része röplabdázott. Bella kifogta a kötelet, én pedig röplabdáztam. Szerencsére nem Edwarddal voltam egy csoportban, de még mindig úgy nézet rám. Láttam a szemében, hogy bánja a dolgot, de megmondtam neki, hogy nem haragszok rá, viszont volt egy olyan érzésem, hogy egész nap ezeket a szemeket kell majd bámulnom.

Szegény Bella belegabalyodott a kötélbe és elesett. Tényleg sajnáltam ezt lányt. Ennyit nem lehet bénázni, bár… én sem vagyok jobb. A labdát többször beleütöttem a hálóba, ráadásul Edwardhoz is hozzávágtam.
Most biztos azt hiszi, hogy direkt dobtam fejbe – gondoltam, és odamentem hozzá, mikor a tesi tanár kiment a teremből.
- Edward! – szólítottam meg, Ő pedig felém fordult. – Ne haragudj! Nem akartam – kértem bocsánatot.
- Semmi baj, megérdemeltem – mondta.
- Én nem… - de mielőtt mentegetőzhettem volna, Ő már tovább állt. Komolyan azt hiszi, hogy szándékosan csináltam? - kérdeztem magamtól. Visszamentem a többiekhez és folytattuk a játékot.



Ebédnél nem is köszönt nekem, mikor leültem az asztalhoz, és ebből arra következtettem, hogy még mindig mérges rám. Bár inkább nekem kéne dühösnek lennem rá, mert végülis Ő csókolt meg és nem fordítva, és az a labdás eset meg véletlen volt.
Azon gondolkodtam, hogy vajon mi baja lehet Edwardnak. Úgy döntöttem, hogy kiszedem belőle, mert nem szeretek senkivel sem fasírtban lenni. Főleg nem úgy, hogy nem tudom mi a problémája velem.



A menzáról jöttem kifele, és direkt utolsónak mentem ki, de úgy láttam, hogy Edward is úgy döntött, hogy lemarad.
- Jenny – szólított meg, én pedig felé fordultam.
- Edward, én… - kezdtem volna, de számra tette a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.
- Shh! Gyere velem – kézen ragadott, és húzni kezdett kifele az iskolából. Beültetett a kocsijába, majd elindultunk, azt nem tudtam, hogy hová, csak azt hogy el.
- Sajnálom, én tényleg nem akartam hozzád vágni – mondtam, és reméltem, hogy érti mire céloztam. – Ne haragudj rám.
- Nem haragszok rád.
- Akkor… miért voltál olyan? – kérdeztem.
- Bocsáss meg, nem akartam olyan lenni, az okát nem tudom, hogy miért viselkedtem úgy veled. Inkább magamra haragszom – mondta.
- Mit mondtam neked?
- Hogy nem vagy mérges rám.
- És ez az igazság – mosolyogtam. – Nem szeretek veled veszekedni
- Én sem – mosolygott.
- Legyünk nagyon, nagyon jó barátok – szólalt meg kis idő múlva.
- Igen – helyeseltem.
Lassan megérkeztünk az otthonomhoz. Ezen meglepődtem, mert teljesen másfelé indultunk, így megkérdeztem a mellettem ülőt. Jobban szólva, csak akartam, mert megelőzött.
- Kíváncsi vagy, hogy miért tettünk kerülőt, igaz? – kérdezte, és leállította a motort, majd felém fordult.
- Igen.
- Beszélni szerettem volna veled, és mivel elmaradt az utolsó óránk, így úgy gondoltam, hogy most megejthetnénk.
- Értem. És sikerült? – kérdeztem somolyogva, mire az Ő arcára is egy mosoly ült ki.
- Igen. – Kiszálltunk a kocsiból és a bejárat felé vettük az irányt. – Jenny! – szólalt meg, mikor a zsebemben keresgéltem a kulcsomat.
- Tessék?
- Öhm… Holnap… érted jöhetek? – kérdezte.
- Ha szeretnél – mosolyogtam. – De mi lesz Bellával? – kérdeztem. Nem akartam kitúrni.
- Őt a barátja hozza be – mondta kicsit gúnyosan. Tetszik neki. Tudtam!
- Van barátja? – kérdeztem döbbenten.
- Igen.
- Gondolom az osztályba jár – mondtam ki, amit épp gondoltam.
- Nem ebbe a suliba jár.
- Értem. Köszönöm, hogy hazahoztál – mosolyogtam.
- Szívesen – vigyorgott, majd magához ölelt. Meglepődtem, de kis fázis késéssel visszaöleltem. Nyakába fúrtam az arcom, és beszívtam finom illatát. Behunytam a szemem és élveztem a pillanatot, nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat.


Nem tudom, hogy meddig állhattunk így összeölelkezve, de nem is érdekelt, jó volt a karjaiban lenni.
Éreztem, ahogy ajkai súrolják a nyakamat, és ebbe beleborzongtam, a szívem pedig meglódult az érintéstől, de egyáltalán nem zavart.
Végül én húzódtam el, mert neki is haza kellett menni, a testvérei biztos kereshették már.
Még utoljára rámosolyogtam, majd elköszöntem tőle, és bementem a házba.
Neki támaszkodtam az ajtónak és mélyeket sóhajtottam, mert alig kaptam levegőt. Kitekintettem az ablakon, és néztem, ahogy elhajt az otthonomtól.



(Edward szemszöge)


Megöleltem Őt, és hosszú percekig így álltunk. Észre sem vettem, hogy mit csinálok, csak akkor kaptam észbe, mikor nyakát súrolták ajkaim, de nem érezte. Vagyis reméltem, hogy nem vette észre.
Végül elhúzódott, amit nem szerettem volna - de mégis megtette -, majd elköszönt és bement a házba.
Egy kis ideig álltam az ajtó előtt, majd megfordultam és beültem a kocsimba.


Hazafelé tartottam, és már jó előre felkészültem Alice faggatózására.
Olyan furcsa mióta idejött Jenny. Valamit forgat a fejében csak azt nem tudom, hogy mit – elmélkedtem magamban.




(Jenny szemszöge)


Már nagyon vártam a másnapot és majd kiugrottam a bőrömből, mikor meghallottam az ismerős autó dudaszóját.
Mikor kiléptem a házból, Edward a kocsinak volt támaszkodva és engem várt. Tényleg engem várt és nem mást.
Ez most úgy hangzott, mintha szerelmes lennék belé, és most megyünk együtt először suliba mióta járunk. Pedig nem így volt, egyáltalán nem így.
- Szia – köszönt mosolyogva.
- Szia. – Kinyitotta nekem a kocsi ajtót, majd segített beszállni, amit egy mosollyal köszöntem meg.



Annyira boldog voltam, de nem vigyorogtam egyfolytában, csak bámultam kifele az ablakon és néztem a mellettünk elsuhanó fákat, házakat.

Körülbelül tíz perce mehettünk, mikor egy hangos csapódással elsötétült körülöttem a világ…


Köszönöm szépen a kommentárokat és a leveleket:D Nagyon aranyosak vagytok:D
Megváltozott a fejléc:D Akinek még most sem az igazi az nyugodtan szóljon:D:D
Tettem fel új zenéket a zenelejátszóra,akit érdekel:D
Aki szeretné, hogy ki tegyem az oldalra a blogját, az küldjön nekem levelet és én szívesen reklámozom az oldalát:D:D
agnes_h93@freemail.hu
Írjatok nekem sok-sok komit, hogy legyen valami jó is a betegségemben:D:D Remélem örültök, hogy ilyen hamar van rész:D:D
Millió Puszi♥♥♥

2009. november 12., csütörtök

14. fejezet - Korrepetálás



(Edward szemszöge)


- Edward! Haza kell jönnöd! Most! – azzal letette a telefont a húgom. Csak bámultam a kijelzőt és azon tanakodtam, hogy ez most mi lehetett.
- Valami baj van? – kérdezte Jenny, mert már jó ideje nem szólaltam meg.
- Nincs. Haza kell mennem – mondtam zavartan.
- Rendben – hajtotta le a fejét. Közelebb mentem hozzá és az arcára tettem a kezem, majd homlokon csókoltam.
- Később visszajöhetek? – kérdeztem, és reméltem, hogy igent mond. Nem akartam elmenni, de Alice hangjából ítélve komoly lehet a dolog. Ő átölelt majd megszólalt.
- Nem akarom, hogy elmenj, de biztos, hogy fontos – átkaroltam Őt, és magamhoz szorítottam.


Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattunk így összeölelkezve, csak azt éreztem és hallottam, hogy csörög a telefonom.
Naná, hogy Alice volt.
- Máris megyek. Nyugodj meg! – szóltam bele a telefonba, majd rögtön le is tettem és Jennyre néztem.
- Ez az én hibám volt – mondta bűnbánóan.
- Dehogyis! Csak a testvérem türelmetlen, de meg lehet szokni. Egy idő után – mosolyogtam.
- Jut eszembe, tartozol egy korrepetálással – mosolygott.
- Igaz. Akkor mindenképp visszajövök, és ha szeretnéd megtanulunk együtt.
- Kikísérlek – szólt, és elindult lefele a földszintre, én pedig követtem.
Mikor leértünk, búcsúzóul egy puszit adtam az arcára, majd kiléptem a házból, és beültem a kocsimba, és haza hajtottam.
Kezdtem ideges lenni, hogy mit láthatott Alice, ha látott egyáltalán valamit.


Szokatlanul gyorsan vezetettem hazáig, majd mikor leparkoltam a ház elé, kipattantam az autóból, és besiettem Alice szobájába.
- Alice, mi történt? – kérdeztem, amint átléptem testvérem szobájának küszöbét.
- Végre, hogy itt vagy! – pattant fel az ágyról, ahol eddig ült.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Hogy merészeltél elmenni Jennyvel vásárolni, nélkülem? – termett előttem, és mérgesen nézett rám.
- Úristen, Alice! Azt hittem, hogy valami komolyabb történt. A telefonban annak tűnt, és te egy ilyen kis semmiség miatt rendeltél haza? – túrtam a hajamba.
- Semmiség? Ez neked semmiség?
- Alice! Egyetértek Edwarddal, szerintem sem nem kéne ezen felhúznod magad – jött be a helyiségbe Jasper. – Alice nem szólalt meg, csak nézett maga éle, majd megszólalt.
- Azért volt olyan furcsa a hangom, mert Jazz megkavart.
- Ezt most nem értem – mondtam.
- Ezt úgy érti, hogy…
- Hogy Emmett megbolondította Jaspert – fejezte be testvérem mondatát Alice.
- Hogyan?
- Nem tudta magát fékezni… a közben – nyomta meg az „a” szócskát a húgom.
- Értem. Akkor én mentem is, a szobámban megtaláltok – mondtam, majd kimentem a helyiségből, és felmentem arra a helyre, ahol nem hallom őket. Legszívesebben nem otthon lettem volna, hanem valahol máshol.

Amint felértem a szobámba, ledőltem az ágyamra és lehunytam a szemem, majd felidéztem a délután eseményeit, de leginkább Ő rá gondoltam…



(Jenny szemszöge)

- Valami baj van? – kérdeztem, mert már egy ideje csak a telefonja kijelzőjét bámulta.
- Nincs. Haza kell mennem – mondta zavarta.
- Rendben – hajtottam le a fejem. Kicsit csalódott voltam, mert nem akartam, hogy elmenjen. Vele akartam lenni, bár az egész délutánomat vele töltöttem – fogjuk rá -, mégis azt szerettem volna, ha marad és beszélgetünk egy picit. Olyan jól megtudtam magam vele értetni, és jobban bíztam benne, mint eddig bárki másban. Mintha egy mágnes vonzana hozzá. Éreztem, hogy kezét az arcomra tette, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Később visszajöhetek? – kérdezte kellemes hangján, én pedig szorosan magamhoz öleltem Őt.
- Nem akarom, hogy elmenj, de biztos, hogy fontos – szólaltam meg. Derekam köré fonta karjait és magához szorított. Mélyen magamba szívtam finom illatát. Tényleg mágnes volt köztünk, mert nem nagyon engedtük el egymást.



Már egy ideje így álltunk, mikor Edward mobilja újra megszólalt. Elengedett és a füléhez emelte a készüléket.
- Máris megyek. Nyugodj meg! – szólt bele a telefonba, majd rögtön le is tette és rám nézett.
- Ez az én hibám volt.
- Dehogyis! Csak a testvérem türelmetlen, de meg lehet szokni. Egy idő után – mosolygott.
- Jut eszembe, tartozol egy korrepetálással – mosolyogtam.
- Igaz. Akkor mindenképp visszajövök, és ha szeretnéd megtanulunk együtt.
- Ez jó ötlet. Kikísérlek – mondtam, és elindultam a földszintre. Vajon most mit gondolhat rólam? – kérdeztem magamtól.
Mikor leértünk, kinyitottam az ajtót, Edward pedig mielőtt még kilépett volna a házból, egy puszit nyomott az arcomra, majd távozott.
Reménykedtem benne, hogy visszajön, mert… Még magam sem tudtam megmondani, hogy miért, csak azt, hogy szükségem van a közelségére. Megnyugtat.



Miután elpakoltam az új ruháimat, bedőltem az ágyamba és sorra vettem a délután minden egyes percét, amit Vele tölthettem.
Minden egyes pillanat jó, amikor mellette lehetek, de ezek most még jobbak voltak, mint eddig bármikor, hisz végre nem törtek rám a szokásos furcsa érzéseim s így olyan természetesnek tűnt, mintha valóban barátok volnánk. De az a fehér ing rajta. Egyszerűen eszméletlenül jól nézett ki benne. Mondjuk neki minden jól áll, de… de miért is gondolok rá? Na jó! Gondoljunk valami másra! – parancsoltam magamra, de mindig vissza-visszatértem arra, hogy milyen jó érzés volt a karjaiban lenni.



Már csak arra eszméltem fel, hogy csöngetnek, így felpattantam az ágyamról, levágtattam a földszintre majd ajtót nyitottam.
A „tanárom” állt az ajtóban. Meg is lepődtem, hogy így elbóbiskoltam. Mondjuk, egész végig Rá gondoltam, mégis jobb volt Őt élőben látni, mint lelki szemeim előtt.
- Szia – köszönt mosolyogva.
- Szia – mosolyogtam én is. – Gyere – álltam el az útból, Ő pedig bejött az előszobába. Levette a kabátját, majd felmentünk a szobába és neki álltunk a tanulásnak.
- Előre szólók, hogy lassú a felfogásom, úgyhogy nagy türelemmel kell lenned – vigyorogtam.
- Azt hiszem menni fog – kuncogott.
- Hát sok sikert – huppantam le az ágyikómra a tankönyveim mellé, amiket az ágyra dobáltam, miközben beszéltem hozzá. Edward leült mellém és hozta Ő is a felszerelését, majd kinyitotta a matek könyvét, végül rám nézett.
- Hol kezdjük? – kérdezte.
- Az elején – feleltem, Ő pedig felhúzta az egyik szemöldökét. – Ne nézz így rám! Az egészet nem értem, tehát már az elején lemaradtam.
- Értem. De először is nézzünk egy feladatot, és abból felmérem, hogy mennyit kell majd megtanítanom neked – mondta, aztán egy lapot vett elő és elém tette, utána pedig diktálni kezdett egy feladványt.



Már egy ideje a megoldáson törtem a fejem, de még midig nem jött ki az eredmény.
Amíg én a feladattal vacilláltam, addig Edward a házi feladatát csinálta, de néha-néha megnézte mit totojázok – a szerinte – egyszerű képleten.

Nagy nehezen elvégeztem a feladatot, és oda adtam jelenlegi tanáromnak, hogy ellenőrizze le.

Ahogy jobban belemerült a feladat javításába, úgy ráncolta össze a homlokát, amiből gyanítottam, hogy nem sikerült valami fényesen megoldanom, sőt, az eredményemet is helytelennek véltem.
Elővett egy piros tollat a tolltartójából és áthúzta, ami nem volt jó.
- Nos? – kérdeztem, miután lerakta a papírt és rám nézett.
- Nos.
- Edward, mondd már! Szörnyű, igaz?
- Az égvilágon semmit sem értesz belőle, ugye? – kérdezte én pedig bólogattam. – Nézd meg – tette az orrom alá a kijavított egyenletet. Tele volt hibával, és több piros színt tartalmazott, mint szürkét.
- Hát… semmit – húztam el a számat.
- Neked komoly segítségre van szükséged – mondta.
- Igen, azt hiszem.
- Segítek, de először – adta kezembe a tankönyveimet – megcsinálod a házidat – mondta, mire nyeltem egy nagyot, majd rá emeltem a tekintetem.
- Jól vagy? Nagyon elsápadtál - mondta aggódva. – Ne aggódj, segítek a házidban is, utána pedig elmagyarázom a matekot – mosolygott, én pedig hálából a nyakába vetettem magam.
- Szeretlek – csúszott ki a számon, mire olyan gyorsan húzódtam el tőle, amilyen gyorsan csak tudtam. Az arcára döbbenet ült ki, én pedig zavarban voltam. – Nem úgy, hanem mint barátot – erőltettem magamra egy műmosolyt, amit reméltem, hogy nem vett észre.
- Értem. Nem is hittem azt, csak… olyan furcsa volt hallani – mosolygott, amit én is viszonoztam, majd a könyveimbe temetkeztem.



Edward segítségével hamar készen lettem a házimmal, és felmondtam neki a leckét, majd elmagyarázta - jobban szólva csak próbálta – megértetni velem az egyenletet, de nem nagyon ment.
- Sajnálom – kértem bocsánatot, mikor az ajtóban álltunk, kb. tíz körül.
- Semmi baj. Azért voltam itt, hogy segítsek neked, és ez csak egy óra volt – mosolygott Edward.
- Igen, és már lefárasztottalak.
- Nem vagyok fáradt – mondta határozottan. Gondolhattam volna, hogy nem ismeri be, hisz pasi. Igen, a világ kedvesebb sráca, akit valaha is ismertem – mosolyogtam magamban.
- Rendben, akkor nem – vigyorogtam, és egy puszit adtam az arcára. – Köszönöm. Remélem, holnap jössz.
- Szívesen, és igen, jövök – somolygott. Egy ideig nézett, majd egy gyors puszit adott a... számra és elviharzott, mire bármit is kérdezhettem volna, Ő már rég elhajtott.



Ott álltam az ajtóban és meredtem magam elé.
Azon tanakodtam, hogy most tényleg megtörtént-e az a bizonyos valami, vagy csak én képzeltem be magamnak, és valójában meg sem történt ez az egész.
Végül úgy döntöttem, hogy tényleg igaz és nem álmodtam azt a pillanatot.
Észre sem vettem, hogy mosolygok, de mikor rájöttem, hogy még mindig a verandán álldogálok, megfordultam és bementem a házba, majd a fürdőszobába.



(Edward szemszöge)


Mit csináltam? – kérdeztem magamtól, és lefékeztem a kihalt úton. A kormányra hajtottam a fejem, majd behunytam a szemem és próbáltam egy értelmes okot találni, hogy miért tettem azt, amit tettem. De sajnos ez nem jött össze.
Sokat vacilláltam azzal, hogy visszamegyek hozzá és bocsánatot kérek tőle, de gyorsan elvetettem ezt az ötletet.
Először is, mert késő van és bizonyára már alszik, másodszor pedig egészen biztos, hogy haragszik rám.


Úgy döntöttem, hogy haza megyek. Bár ne tettem volna…
Amint beléptem a házba Alice nekem esett.
- Mi történt, Edward?!! Mondjad már!! – szólt rám húgom.
- Semmi – mondtam, és fel akartam menni a szobámba, de Ő nem engedett.
- De, igen! Mondd! – parancsolt rám.
- Nem vagyok köteles beszámolni róla, hogy mit csinálok – mondtam kicsit mérgesen.
- De! Láttam, hogy eldöntötted. Edward! Kérlek, beszéljük meg – mondta már nyugodtabb hangon.
- Menjünk fel a szobámba – szólaltam meg kis idő múlva. Ő csak bólintott és együtt felmentünk az emeletre.



Az ágyamon ültem, mellettem pedig Alice volt és várta, hogy neki kezdjek a mondandómnak.
- Pontosan mit akarsz tudni? – kérdeztem.
- Mindent.
- Csak egy puszi volt, Alice, nem egy csók.
- De attól még egy szájra puszi volt, vagyis egy kis csók – kuncogott Alice.
- Jól van. Ennyit akartál nem? – kérdeztem kicsit ingerülten, mire húgom arca szomorú lett. Tudtam, hogy megbántottam Őt. – Sajnálom Alice, nem úgy értettem... Gondolkodnom kell.
- Semmi baj. Szerintem nem kéne semmin sem gondolkodnod, mert minden rendben lesz – mosolygott, majd eltűnt a szobámból.


Miért vagyok ilyen idióta? Eltervezni elterveztem, de utána meg is bántam. Nem fog a közelembe jönni, tudom.



(Jenny szemszöge)


Fürdés közben folyamatosan mosolyogtam, de amint eszembe jutott a másnap, azonnal eltűnt.
Nem is biztos, hogy direkt csinálta. Lehet, hogy neki is csakúgy jött, mint nekem, mikor az autóban… Egész biztos – elmélkedtem.



Mikor lefeküdtem aludni, furcsa álmom volt.
Álmomban az iskolában voltam, és jártam a folyosókat Őt keresve, de mikor megtaláltam… Vele volt. Megnyugodtam, mikor beszélgetni láttam Őket, de aztán olyat tett Edward, amire nem számítottam… Megcsókolta Bellát. Könnyek szöktek a szemeimbe és elfutottam, de nem tudtam, merre tartok, nem is volt fontos csak az, hogy minél távolabb legyek tőlük.
Hirtelen egy erdőben voltam, és egy ismerős női hangot halottam magam mögött. Mikor megfordultam Alice állt mögöttem, majd szép lassan megjelentek a többiek, kivéve Ő.
Alice akart valamit mondani, de ismét Edwardnál és Bellánál voltam, csakhogy most már nem a suliban, hanem egy ismeretlen szobában voltunk, de Ők nem láttak engem. Arra a dologra készültek, és én nem akartam Őt Vele együtt látni, de akárhányszor elfordítottam a fejem, mindig megjelentek előttem.


Hirtelen felrémültem, szaporán vettem a levegőt, de azt, hogy nem csak az álmomban sírok, akkor vettem észre, mikor a könnycseppjeim elérték az ajkam.
Miért sírok? Hisz nem is szeretem… úgy, és nincs beleszólásom, hogy kivel van – mondtam magamnak. – De, akkor miért fáj ennyire? – kérdeztem magamtól, de választ nem kaptam.
Könnyes szemekkel feküdtem vissza az ágyamba, majd próbáltam elaludni… de csak Ő járt az eszembe, és az a kis csók, amit adott, mielőtt elindult volna innen.

Köszönöm szépen a leveleket és a kommentárokat is:D:D
Anne:Próbáltam valami olyat találni, ami illik a történethez meg minden:S És kerestem is másik fejlécet. Most ezt nem azért mondom, és nem azért akarom lecserélni a fejlécet, amiért mondtam, hanem úgy egyébként. Csak nehéz rendeset találni:S Azért az a fejléc, mert ugye szerelmet, itt a szív mutatja, a halált pedig az a fekete valami, ami megakadályozhatja a szerelmük beteljesedését. De ha több ember jelzi, hogy neki sem tetszik a fejléc, akkor az írja meg kritikába, és akkor csere lesz.:D:D:D
Remélem kapok sok-sok kritikát:D Rajtatok múlik:D
Puszi♥


U.I.: Bocsi, hogy későn van rész:S Tegnap megbetegedtem, de írtam a részt:D Mondjuk kevés volt belőle:d Csak 3-4 oldal volt még hátra:D:D Na, mindegy:D
Aki meg felvett msnre az meg tudja, hogy írtam, mert mondtam, csak nem mindig volt ihletem és nem akartam egy bénát írni, de mégis sikerültXD
Na, de szerintem holnap neki állok írni a kövi részt, de nem tudom, hogy hogy lesz rész a fejemben. Este gondolkodok, rendben?XDXD:D:D:D:D

2009. november 9., hétfő

13. fejezet - Shopping


(Jenny szemszöge)

Elég furcsán indult a napom, mivel egy nem várt emberbe botlottam reggel. Az illető nem más volt, mint Edward.
A ház előtt várt engem, mondván, beszélni akar velem. Belementem, de olyan zavarban voltam pedig semmi különösről nem beszélgettünk. Megkérdezte, hogy haragszok-e rá, mire azt válaszoltam, hogy nem. Miért haragudtam volna rá, ha egyszer nem bántott meg? Nem értettem Őt.
Mintha nem is én irányítottam volna a testemet, hanem valaki más. Megsimogattam az arcát, ami frissen volt borotválva és az anyósülésről éreztem arcszeszét. Teljesen elbambultam. Elkaptam a kezemet és pirulva kifelé tekintettem az ablakon.


Vártam, hogy a suliba érjünk. Amint ez megtörtént, kiszálltunk a kocsiból, én pedig megvártam, amíg Edward mellém ért.
- Sajnálom, Edward. Nem akartam, de ez csak úgy jött. Nem tudtam mit csinálok – mentegetőztem. Bár… az igazat megvallva, nekem ez az érintés természetesnek tűnt. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom az érzéseimmel, amik csak megkavarnak és elhatároztam, hogy barátként tekintek rá. Nem mintha eddig nem úgy néztem volna rá.
- Semmi baj – mosolygott, majd mindketten bementünk az épületbe.




Amikor a szekrényemhez értem, Ash csapódott hozzám, hogy együtt menjünk matekra, közben minden hülyeségről beszélgettünk és folyton nevettünk.
Kacarászva léptünk be a terembe barátnőmmel, majd leültem a helyemre, Edward mellé, Ashley pedig a padon foglalt helyet.
- Szia, Edward! – köszönt mosolyogva Ash.
- Szia! Mi újság? – kérdezte Edward.
- Semmi érdekes, éldegélek. Veled? – mosolygott barátnőm.
- Dettó – felelte.
- Jenny, eljössz velünk vásárolni Port Angelesbe? – kérdezte tőlem Ash.
- Rendben, úgysincs semmi dolgom, szóval – mosolyogtam. A szemem sarkából Edwardot néztem, akinek furcsa volt a tekintete, nem értettem.
- Ez csúcs! Na, akkor majd ma délután érted megyek, rendben? Majd add meg a címed – vigyorgott Ashley.
- Rendben, óra után – mosolyogtam továbbra is. Bejött a tanár és mindenki elfoglalta a helyét a teremben.



Matekon egyenletrendszert, meg a fene tudja, hogy mit vettünk, mert egy mukkot sem értettem belőle, Edward annál inkább.
Annyira koncentráltam a feladatokra, hogy észre sem vettem, hogy Edward közelebb ült hozzám. Csak akkor figyeltem rá, mikor a fülembe suttogott.
- Segítsek? – kérdezte, kellemes és nyugtató hangján.
- Nem kell, köszi. Megy egyedül is – mosolyogtam.
- Én nem úgy látom – mondta. Feladtam, mert nem tudtam volna egyedül megcsinálni ezt a nehéz feladványt.
- Huh, oké! Ha a tanár nem kínaiul beszélne, hanem érthetően, akkor érteném. De így!? – mutattam a táblára.
- Ha gondolod, akkor korrepetállak matekból – ajánlotta fel.
- Tényleg, nem szükséges, bár… nem kéne megbukni – mondtam az utolsó szavakat inkább magamnak, mint neki. Nem is rossz ötlet, segíthetne nekem, és legalább megismerhetném Őt jobban - gondolkodtam el.
- Akkor? – tudakolta mosolyogva.
- Rendben – néztem rá mosolyogva, majd titokban segített nekem a feladatok megoldásában. Kedves volt tőle.



Matek után megadtam Ashnek a címem, majd mentem a következő órámra, ami Angol volt.
Nem figyeltem órán, vagyis nem tudtam odafigyelni, mert egész végig Edwardra gondoltam.
Nem gondolok rá, és nem megyek be ma ebédelni – határoztam el. Egyébként sem voltam éhes.


Órák után azt mondtam Kate-éknek, hogy halaszthatatlan dolgom akadt, így hazamentem. Ezen okból kifolyólag nem mentem be az ebédlőbe sem.
Hogy miért döntöttem úgy, hogy nem megyek ebédelni?
Erre egyszerű volt a válaszom. Egy bronzbarna hajú és smaragdzöld szemű srác miatt.
Igen, tudom, azt mondtam, hogy nem foglalkozom az érzéseimmel, de azt nem mondtam, hogy mikortól nem. Holnaptól, bármi lesz is, nem fogok foglalkozni a fura érzésekkel, amik bennem kavarognak – döntöttem el.



Lehet, hogy gyávának tűnök, de inkább másnapra akartam halasztani ezt a nem-foglalkozom-az-érzéseimmel-mert-csak-barátként-fogok-rátekinteni dolgot.
Megbeszéltem Ashleyvel, hogy ebéd után jön értem és megyünk shoppingolni. Természetesen Kate és Julie is velünk jön.


Otthon, előkapartam a zsebpénzem, amit még aputól kaptam, mikor eljöttünk NY-ból.
- Legalább hasznát veszem annak a rengeteg pénznek – gondoltam.


Épphogy elkészültem, máris csengettek.
Lerohantam a földszintre és kinyitottam az ajtót. Talán nem kellett volna, mert nem Ash-ék voltak, még nem is lány állt az ajtóban.
Követ, vagy mi? – kérdeztem magamtól.
- Szia – köszönt Edward.
- Szia – mosolyogtam barátságosan. – Minek köszönhetem a látogatásod? - Mit akarhat? – kérdeztem magamtól.
- Neked – mondta egyszerűen.
- Nekem? – kérdeztem meglepetten. Ő csak bólintott. – Miért is? – tudakoltam karba tett kezekkel.
- Nos… Azt hittem, hogy rosszul voltál, vagy valami ilyesmi, mert nem jöttél ebédelni és biológiára sem jöttél be – szólt.
- Edward… Én… Értékelem, hogy így aggódsz értem. Kedves – mosolyogtam. – Ha ennyire velem akarsz lenni, akkor csak mondd meg. Egyébként beszéltem a tanárral, hogy bizonyos okok miatt nem megyek be órára.
- Valami baj van? – kérdezte Edward.
- Nem, nincs. Csak nem akartam bemenni órára. Most lógtam először a suliból, de kérlek ne mondd el senkinek sem – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Tudok titkot tartani – mosolygott.
- Én is. – Na ezt most miért mondtam? – gondolkoztam el.
- Szóval, akkor veled lehetek? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Igen – mondtam. – De hamarosan jönnek Ash-ék – mondtam, és kiléptem a házból, majd becsuktam magam mögött az ajtót kulcsra.
- Igen? Hová mentek? – kérdezte.
- Vásárolni, de ha van kedved akkor jöhetsz te is. Már ha elviseled Julie-t. Úgy halottam, hogy nagyon szeret ruhákat vásárolni – vigyorogtam.
- Nem hiszem, hogy örülnének a lányok, ha veletek mennék. Mondjuk Alice mindenhová elcipel magával. Julie nem lehet rosszabb, mint a húgom – mosolygott.
- Majd meglátjuk. Szóval, akkor velünk tartasz? – kérdeztem, mire féloldalas mosolyt villantott.
- Ha nem gond, és ha a lányok megengedik.
- Szerintem megengedik – mondtam. Mikor befejeztem a mondatom, Ash-ék parkoltak le a ház előtt.
- Jenny, akkor jössz? – kiáltott ki az ablakon keresztül Julie.
- Persze – mentem közelebb hozzájuk Vele az oldalamon. – Edward is velünk jöhet? Talán segíthetne a cipekedésben – súgtam oda Julie-nak mosolyogva.
- Rendben – vigyorgott barátnőm. – Ezzel a kocsival jössz vagy a sajátoddal? – kérdezte Julie.
- Az én kocsimmal – felelte Edward.
- Oké. Jenny, te Edwarddal mész, mert úgyse férnél be a sok cucc miatt, amit vásárolni fogunk – szólt Ashley.
- Akkor a Plazánál találkozunk – mondta Julie, majd elhajtottak.
- Ezt hamar eldöntötték magukban – suttogta a fülembe Edward és elhaladt mögöttem.
- Igen – szólaltam meg nehezen, majd elindultam utána. Edward kinyitotta nekem a kocsi ajtót és beszálltam, majd Ő is követte a példámat.




Hamar utolértük barátnőimet. Végig mentünk Forkson, majd Port Angelesbe vettük az irányt.
Meg kell nyugodnom – mondogattam magamnak, de ez szinte lehetetlen volt, mert alig kaptam levegőt a közelében. Igyekeztem nem Rá gondolni, csak ez nehéz volt, mivel olyan közel ült hozzám. Simán megfoghattam volna azt a kezét, amelyik a sebváltón pihent, mégse tettem, mert félreértette volna. Mondjuk ezen nincs semmi félreérthető dolog, mert elég nyilvánvaló lett volna mit is csinálok.
Kicsit leengedte az Ő oldalán az ablakot, így a szél felém hozta az isteni illatát. Hirtelen kaptam rá a tekintetemet, amit Edward is észrevett.
- Valami baj van? – kérdezte, én pedig elfelejtettem levegőt venni. – Ha fázol, akkor…
- Nem, nem fázok – mosolyogtam, majd kifele bámultam az ablakon.
- Majd szólj, ha igen – mire egy bólintást kapott válaszul.



(Edward szemszöge)


Ahogy sejtettem. Amint megérkeztünk a Plazába, a lányok megtámadták a boltokat, kivéve Jenny. Ő mellettem maradt, mert nem olyan vásárlás mániás, mint Kate-ék, na meg Alice.
Beszélgettünk egy csomót, és azért Jenny is nézett magának valami kis „rucit”, ahogy Ő mondta. Elvégre vásárolni jöttek vagy mi.
Kate, Ash és Julie elmentek cipőt venni, míg Én Vele maradtam és pólókat, pulóvereket válogattunk.
- Edward? - szólalt meg mellettem Jenny, miközben a felsőket nézegette.
- Igen?
- A testvéreidről szeretnék kérdezni – mondta. Csak azt ne mondja, hogy már tud róluk - mondtam magamban.
- Kérdezz! – mosolyogtam.
- A testvéreidnek… valami betegségük van? – nézett rám. Ha a vámpírság betegségnek számít, akkor igen.
- Nem. Miért?
- Hát… Mert olyan sápadtak.
- Mire gondolsz? – tettem a hülyét, mint aki nem tudja, hogy miről van szó.
- Arra, hogy talán valami ritka betegségük van, ami még rajtad nem jött ki – mondta, és elkapta rólam a tekintetét.
- Szóval, ezért akarsz távol maradni tőlem? – kérdeztem.
- Mi? – kapta rám barna szemeit. – Én nem… Én nem akarok távol lenni tőled. Miért mondod ezt?
- Mert azt veszem észre, Jenny. Kerülsz, mintha leprás lennék – mondtam.
- Ez egyáltalán nem igaz. Én csak…
- Ha amiatt a csók miatt vagy ilyen velem, akkor… Sajnálom – hajtottam le a fejem. Éreztem, ahogy átölel, a kezeim pedig automatikusan a dereka köré fonódtak. Éreztem finom illatát, ami a ruháiból áradt.
- Mondtam már, hogy nem haragszok, és nem akarok távol lenni tőled – suttogta a fülembe majd még jobban magához ölelt.
Kis idő múlva eltartott magától és a szemembe nézett, majd megszólalt, de nem engedett el egy percre sem. Nem is hagytam volna neki.
- Soha többet ne mondj nekem ilyeneket, rendben? – kérdezte, mire egy bólintást kapott válaszol, Ő pedig egy puszit adott az arcomra.
- Na, vegyünk neked is valamit! – húzódott el hirtelen, majd megfogta a kezem és a férfi ingek felé kezdett húzni.
- Kedvenc színed a kék, igaz? – tudakolta, miközben a világoskék ingek között keresgélt.
- Öhm… igen – szólaltam meg nehezen.
- Akkor… próbáld fel ezt – vett ki egy hosszú ujjú, világoskék inget, majd a kezembe nyomta, aztán a próbafülkék felé kezdett tolni.



Pár perc múlva kijöttem a fülkéből.
Jenny alaposan végig mért, majd közelebb jött hozzám. Megfogta a karomat és feltűrte az ing ujját, majd ismét végig pásztázott tekintetével.
- Tökéletes – mosolygott. Nem válaszoltam semmit, csak néztem Őt. – Nézd meg magad – rángatott egy egész alakos tükör elé.
- Nos? – kérdő tekintettel meredt rám. – Tetszik vagy sem?
- Igen, tetszik – mosolyogtam.
- Megkérhetlek még valamire? – én csak bólintottam. – Felpróbálnád ezt is? – nézett ártatlan kiskutya szemekkel, közben pedig egy hosszú ujjú, fehér inget mutatott fel, felé fordultam és elvettem tőle a ruhát, majd elmentem átvenni az inget.



Ismét kijöttem az öltözőből és megmutattam magam Jennynek. Mikor meglátott, elkerekedtek a szemei és elém állt.
- Ingujj! – szólt, én pedig vettem az adást és feltűrtem az ing ujját. – Edward… Ez… Ez nagyon jól áll neked. A fehér a te színed. Jobb, mint a kék, de az sem volt rossz – mosolygott.
- Szerinted vegyem meg? – kérdeztem, és az egész alakos tükör elé álltam megint.
- Nekem mindegy, de ha a helyedben lennék, tuti megvenném – mosolygott, és mellém állt.
- Akkor megveszem, és a kéket is – döntöttem el. Mikor felé fordultam a nyakamba vetette magát. – Legalább volt értelme eljönnöm, nemde?
- Pontosan.
Egyáltalán nem zavart a közvetlensége velem szembe. De vajon akkor is ilyen lenne, ha megtudná a családom titkát? Még nem kéne, hogy megtudja, mert túl korai lenne – elmélkedtem magamban, miközben visszaöleltem a(most már) legjobb barátomat.
- Na, keressünk nekem is valamit – mosolygott, majd eltűnt a női részlegnél. Addig én átvettem a felsőmet, végül utána mentem.
- Nos, találtál valamit? - kérdeztem.
- Igen. Találtam egy piros felsőt, sárga alapon, piros felirattal, meg egy fekete hosszabb pólót. Nadrágot is kerestem, az meg itt van – mutatta fel a farmert.
- Gyors vagy.
- Akkor néztem ki, mikor te felpróbáltad az ingeket. Te nem akarsz az ingek mellé egy klassz nacit? – tudakolta. – Jézus! Még sosem beszéltem így! Mi van velem?
- Nem tudom, de lehet, hogy veszek – vigyorogtam.
- Okés, akkor én megyek is - mosolygott, majd az öltözők egyikébe sietett.



Inkább ráakartam hagyni a farmer választás, mert tud választani az biztos. Úgy döntöttem, hogy utána megyek, mert kíváncsi lesz a véleményemre. Alice is ilyen, bár Jenny egyáltalán nem hasonlítható a húgomhoz.
Pár perc múlva, Jenny kijött a fülkéből.
Csak néztem, jobban szólva bámultam Őt. A farmer és a piros felső volt rajta, amit kiválasztott.
- Edward! – hadonászott a kezével a szemem előtt. – Itt vagy? – kérdezte.
- Öhm… Igen, csak egy kicsit elkalandoztam – tértem magamhoz.
- Nos? Milyen? – kérdezte félénken.
- Nagyon csinos vagy – mondtam őszintén.
- Köszönöm. Tudod, gondolkodtam a feketén. Felveszem és akkor majd elmondod a véleményed – mosolygott, és egy szempillantás alatt eltűnt. Hamarosan újra megjelent előttem, viszont már a fekete felső volt rajta.
- Hát… Én nem is tudom – mondta lemondóan, és az egész alakos tükör elé állt.
- Szerintem nagyon szép vagy benne. Jól áll a fekete – bókoltam. Tényleg jól állt na!
- Valóban így gondolod? – kérdezte és kis lányos mosolyra húzódtak ajkai.
- Valóban. – A háta mögött álltam, és hirtelen késztetést éreztem, hogy a dereka köré fonjam a karjaimat és magamhoz öleljem, de még időben észbe kaptam, így nem történt semmi.
- Van egy ugyan ilyen póló, csak barnában, de ahhoz én fehér nadrágot képzelek el. Nézzünk hozzá? – kérdezte.
- Igen.



Már egy ideje válogattunk a sok fehér farmer, vagy nem is tudom milyen nadrágok között(nem értek én az ilyesmikhez), mikor megszólalt.
- Sajnálom.
- Mit? – kérdeztem. Nem tudtam, hogy mire gondolhatott pontosan.
- Hogy itt nyaggatlak ezzel a vásárlás dologgal.
- Hozzá szoktam – mosolyogtam. – Tudod, Alice imád vásárolni, és néha engem is elráncigál ide-oda. Szóval, megszoktam, de te százszor jobb vagy, mint Ő.
- Akkor összeillenek Julie-val – mosolygott Jenny. – Megvan! – kiáltott fel, mikor megtalálta azt a fehér nadrágot.


Nekem nagyon tetszett a ruha összeállítása. A barna szín ment a szeméhez, a fehér… az meg úgy mindenhez. Szóval, gyönyörű volt.

Megvettük a ruhákat, meg nekem azt a farmert, amit közben néztünk, amire Jenny azt mondta, hogy: dögös.


Megkerestük a lányokat, akik még mindig vásároltak, és egyelőre nem voltak hajlandóak befejezni eme nagyszerű tevékenységet, így elköszöntünk tőlük és hazafelé vettük az irányt.



Mikor megérkeztünk a ház elé, kiszálltunk a kocsiból, majd kiszedtük a szatyrokat a csomagtartóból.
Segítettem bevinni Jennynek a vásárolt ruhákat. Pont letettem az ágyára az utolsó bevásárlótáskát, mikor megcsörrent a telefonom.
Felvettem és Alice aggódó hangját hallottam meg a vonal másik végéről.
- Edward! Haza kell jönnöd! Most!


Köszönöm szépen a kommentárokat és a leveleket. Nagyon aranyosak vagytok:D:D
Írjatok véleményt:D Azok ösztönöznek az írásra:D
Puszi♥♥


Itt vannak a ruhái Jennynek és Edwardnak:DRemélem eltudtátok képzelni az ingfeltűrős részt:D
Edward:







Jenny:







Jenny farmere a középső:



Puszi♥♥