15. fejezet - Sajnálom

(Jenny szemszöge)


Másnap reggel kissé kómásan ébredtem az álmom miatt, mivel hajnali négy órakor tudtam csak elaludni, mert egész végig gyötörtek a benne látott képek.
Kikászálódtam az ágyamból, majd elvégeztem a reggeli teendőimet és suliba indultam.
Egész idő alatt azon járt az eszem, hogy szóba áll-e még velem, vagy sem, és a válaszom: Nem tudom.



Mikor beértem az iskolába, igyekeztem elrejtőzni, de akkor olyat láttam, mint amit álmomban is.
Edward és Bella beszélgettek. Nem akartam ugyanazt végignézni ismét, amit már múlt éjjel is kellett, így elrohantam mellettük és imádkoztam, hogy ne lássanak meg, mert még rájuk nézni sem akartam.



(Edward szemszöge)


Bellával beszélgettem, vagyis próbáltam, mert még mindig a múlt éjszakára gondoltam.
- Edward! Hahó? Itt vagy? – szólongatott Bella.
- Igen, csak kicsit elgondolkoztam – mondtam.
- Igen? És min, ha szabad megtudnom? – kérdezte.
- Mindegy, nem fontos.
- Hát jó, nem kell elmondanod, ha nem akarod – sóhajtott. Most mondjam el neki, vagy sem? - tűnődtem magamban, és végül úgy döntöttem, hogy most az egyszer, nem fogom vele megosztani a „titkomat”. Csak néztem Bellát, majd láttam, hogy valaki nagyon sietősen vág át a folyosón, és akkor megláttam Őt. Nagyon sietett valahová, de biztos, hogy nem órára, mert a csengetésig még volt huszonöt perc.
- Ne haragudj! – néztem bocsánatkérően Bellára, majd ott hagytam a szekrényénél, ahol eddig álltunk.


Rohantam Jenny után, végül sikerült utolérnem a szekrényénél. Miközben normál tempóban felé sétáltam, azon merengtem, hogy vajon még mindig mérges-e rám? Egész biztosan, mert akkor nem hinném, hogy így viselkedett volna.
Mikor a háta mögé értem megszólaltam.



(Jenny szemszöge)


- Szia! – köszönt a kellemes hang a hátam mögül. Reméltem, hogy nem vesz észre, de nem így lett.
- Szia! – fordultam felé, majd előkerestem a nadrágzsebemből a mobilomat és azzal kezdtem játszani, mert nem akartam a szemébe nézni.
- Beszélhetnék veled? – kérdezte.
- Persze – mondtam közömbösen.
- A tegnap estéről lenne szó… - kezdte, de nem fejezte be a mondatát, mert elvette tőlem a telefont.
- Visszakaphatnám? – kérdeztem, miközben a telefonomat bámultam a kezében.
- Ha figyelsz rám, akkor igen – felelte.
- Én figyelek – mondtam, és egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből a készüléket, de megint nem néztem Rá.
- Jenny – takarta el a képernyőt, majd neki nyomott a szekrényemnek, két karját pedig a két oldalamhoz tette, hogy még véletlenül se tudjak megszökni. – Beszélni szeretnék veled…
- Miről? – kérdeztem ártatlanul.
- Tudod jól, hogy miről – nézett mélyen a szemembe. – Sajnálom. Nem tudtam, hogy mit csinálok – mondta komoly arccal. Rosszul esett, hogy nem direkt csókolt meg, hanem véletlenül. Nem tudtam mit szólni először, de végülis kinyögtem egy kis valamit.
- Tudom – mondtam. Tudom? Tudom? Jobbat nem találhattál volna ki, Jenny? - kérdeztem magamtól. – Biztos csak egy arcra puszi akart lenni, csak kicsit arrébb csúszott – szóltam komoly arccal. Arrébb? Mégis, hogy csúszhatna arrébb egy puszi? - tudakoltam, ismét magamtól.
- Öhm… - nézett a pólómra, majd ismét rám – hát igen, kicsit – mondta.
- Nekem… órára kell mennem – szólaltam meg kis idő múlva.
- Igen – lökte el magát a szekrénytől – nekem is.
- Tényleg sajnálom – kért újra bocsánatot.
- Semmi baj, már mondtam, és felejtsük el, rendben? Semmi sem történt – mondtam, majd elköszöntem tőle és órára mentem.



Megbántott azzal a kijelentésével, hogy nem szándékosan csókolt meg.
De miért bánt ez a dolog? – kérdeztem magamtól. – Hisz, csak barátok vagyunk – gondoltam, és megpróbáltam az órára figyelni.



Szünetben találkoztam Bellával és együtt mentünk tesire. Furcsa volt, mivel sokat beszélgettünk, de így kezdtem látni, hogy valójában milyen is ő.

Testnevelés órán két csoportra lettünk osztva.
Az osztály egyik fele ugráló kötelezett, míg a másik része röplabdázott. Bella kifogta a kötelet, én pedig röplabdáztam. Szerencsére nem Edwarddal voltam egy csoportban, de még mindig úgy nézet rám. Láttam a szemében, hogy bánja a dolgot, de megmondtam neki, hogy nem haragszok rá, viszont volt egy olyan érzésem, hogy egész nap ezeket a szemeket kell majd bámulnom.

Szegény Bella belegabalyodott a kötélbe és elesett. Tényleg sajnáltam ezt lányt. Ennyit nem lehet bénázni, bár… én sem vagyok jobb. A labdát többször beleütöttem a hálóba, ráadásul Edwardhoz is hozzávágtam.
Most biztos azt hiszi, hogy direkt dobtam fejbe – gondoltam, és odamentem hozzá, mikor a tesi tanár kiment a teremből.
- Edward! – szólítottam meg, Ő pedig felém fordult. – Ne haragudj! Nem akartam – kértem bocsánatot.
- Semmi baj, megérdemeltem – mondta.
- Én nem… - de mielőtt mentegetőzhettem volna, Ő már tovább állt. Komolyan azt hiszi, hogy szándékosan csináltam? - kérdeztem magamtól. Visszamentem a többiekhez és folytattuk a játékot.



Ebédnél nem is köszönt nekem, mikor leültem az asztalhoz, és ebből arra következtettem, hogy még mindig mérges rám. Bár inkább nekem kéne dühösnek lennem rá, mert végülis Ő csókolt meg és nem fordítva, és az a labdás eset meg véletlen volt.
Azon gondolkodtam, hogy vajon mi baja lehet Edwardnak. Úgy döntöttem, hogy kiszedem belőle, mert nem szeretek senkivel sem fasírtban lenni. Főleg nem úgy, hogy nem tudom mi a problémája velem.



A menzáról jöttem kifele, és direkt utolsónak mentem ki, de úgy láttam, hogy Edward is úgy döntött, hogy lemarad.
- Jenny – szólított meg, én pedig felé fordultam.
- Edward, én… - kezdtem volna, de számra tette a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.
- Shh! Gyere velem – kézen ragadott, és húzni kezdett kifele az iskolából. Beültetett a kocsijába, majd elindultunk, azt nem tudtam, hogy hová, csak azt hogy el.
- Sajnálom, én tényleg nem akartam hozzád vágni – mondtam, és reméltem, hogy érti mire céloztam. – Ne haragudj rám.
- Nem haragszok rád.
- Akkor… miért voltál olyan? – kérdeztem.
- Bocsáss meg, nem akartam olyan lenni, az okát nem tudom, hogy miért viselkedtem úgy veled. Inkább magamra haragszom – mondta.
- Mit mondtam neked?
- Hogy nem vagy mérges rám.
- És ez az igazság – mosolyogtam. – Nem szeretek veled veszekedni
- Én sem – mosolygott.
- Legyünk nagyon, nagyon jó barátok – szólalt meg kis idő múlva.
- Igen – helyeseltem.
Lassan megérkeztünk az otthonomhoz. Ezen meglepődtem, mert teljesen másfelé indultunk, így megkérdeztem a mellettem ülőt. Jobban szólva, csak akartam, mert megelőzött.
- Kíváncsi vagy, hogy miért tettünk kerülőt, igaz? – kérdezte, és leállította a motort, majd felém fordult.
- Igen.
- Beszélni szerettem volna veled, és mivel elmaradt az utolsó óránk, így úgy gondoltam, hogy most megejthetnénk.
- Értem. És sikerült? – kérdeztem somolyogva, mire az Ő arcára is egy mosoly ült ki.
- Igen. – Kiszálltunk a kocsiból és a bejárat felé vettük az irányt. – Jenny! – szólalt meg, mikor a zsebemben keresgéltem a kulcsomat.
- Tessék?
- Öhm… Holnap… érted jöhetek? – kérdezte.
- Ha szeretnél – mosolyogtam. – De mi lesz Bellával? – kérdeztem. Nem akartam kitúrni.
- Őt a barátja hozza be – mondta kicsit gúnyosan. Tetszik neki. Tudtam!
- Van barátja? – kérdeztem döbbenten.
- Igen.
- Gondolom az osztályba jár – mondtam ki, amit épp gondoltam.
- Nem ebbe a suliba jár.
- Értem. Köszönöm, hogy hazahoztál – mosolyogtam.
- Szívesen – vigyorgott, majd magához ölelt. Meglepődtem, de kis fázis késéssel visszaöleltem. Nyakába fúrtam az arcom, és beszívtam finom illatát. Behunytam a szemem és élveztem a pillanatot, nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat.


Nem tudom, hogy meddig állhattunk így összeölelkezve, de nem is érdekelt, jó volt a karjaiban lenni.
Éreztem, ahogy ajkai súrolják a nyakamat, és ebbe beleborzongtam, a szívem pedig meglódult az érintéstől, de egyáltalán nem zavart.
Végül én húzódtam el, mert neki is haza kellett menni, a testvérei biztos kereshették már.
Még utoljára rámosolyogtam, majd elköszöntem tőle, és bementem a házba.
Neki támaszkodtam az ajtónak és mélyeket sóhajtottam, mert alig kaptam levegőt. Kitekintettem az ablakon, és néztem, ahogy elhajt az otthonomtól.



(Edward szemszöge)


Megöleltem Őt, és hosszú percekig így álltunk. Észre sem vettem, hogy mit csinálok, csak akkor kaptam észbe, mikor nyakát súrolták ajkaim, de nem érezte. Vagyis reméltem, hogy nem vette észre.
Végül elhúzódott, amit nem szerettem volna - de mégis megtette -, majd elköszönt és bement a házba.
Egy kis ideig álltam az ajtó előtt, majd megfordultam és beültem a kocsimba.


Hazafelé tartottam, és már jó előre felkészültem Alice faggatózására.
Olyan furcsa mióta idejött Jenny. Valamit forgat a fejében csak azt nem tudom, hogy mit – elmélkedtem magamban.




(Jenny szemszöge)


Már nagyon vártam a másnapot és majd kiugrottam a bőrömből, mikor meghallottam az ismerős autó dudaszóját.
Mikor kiléptem a házból, Edward a kocsinak volt támaszkodva és engem várt. Tényleg engem várt és nem mást.
Ez most úgy hangzott, mintha szerelmes lennék belé, és most megyünk együtt először suliba mióta járunk. Pedig nem így volt, egyáltalán nem így.
- Szia – köszönt mosolyogva.
- Szia. – Kinyitotta nekem a kocsi ajtót, majd segített beszállni, amit egy mosollyal köszöntem meg.



Annyira boldog voltam, de nem vigyorogtam egyfolytában, csak bámultam kifele az ablakon és néztem a mellettünk elsuhanó fákat, házakat.

Körülbelül tíz perce mehettünk, mikor egy hangos csapódással elsötétült körülöttem a világ…


Köszönöm szépen a kommentárokat és a leveleket:D Nagyon aranyosak vagytok:D
Megváltozott a fejléc:D Akinek még most sem az igazi az nyugodtan szóljon:D:D
Tettem fel új zenéket a zenelejátszóra,akit érdekel:D
Aki szeretné, hogy ki tegyem az oldalra a blogját, az küldjön nekem levelet és én szívesen reklámozom az oldalát:D:D
agnes_h93@freemail.hu
Írjatok nekem sok-sok komit, hogy legyen valami jó is a betegségemben:D:D Remélem örültök, hogy ilyen hamar van rész:D:D
Millió Puszi♥♥♥