17. fejezet - Kóma

(Jenny szemszöge)


Sötétség vett körül, semmire sem emlékeztem. Utolsó emlékem, hogy nagyon boldog voltam, de most ismét valami tönkretette.
A legrosszabbat feltételeztem... meghaltam. De nem, az nem lehet! Nem vagyok képes arra, hogy itt hagyjak mindenkit... anyát, apát, a testvéreimet, barátaimat és Edwardot... Nem vagyok rá felkészülve! Miért, ki van rá felkészülve? Nem jelentkezik be előre, nem egyeztethetsz vele időpontot, ő csak eljön. De én akkor is harcolni fogok ellene!
Hiába próbáltam mozogni, nem ment, mintha lebénultam volna. Érezni éreztem… azt nem mondanám, hogy mindent, mert nem éreztem a lábam alatt a talajt, sőt a végtagjaimat sem, de Edwardot ingen. A karjaiban tartott, ebben egészen biztos voltam, de nem tudtam neki szólni. Hallottam, hogy hívja a mentőket, utána pedig, mintha kikapcsoltak volna egy hangszórót, semmit sem hallottam és nem is érzékeltem semmit sem a külvilágból.




Nem tudom, hogy meddig lehettem így, hogy nem hallottam semmit sem, de éreztem, hogy egy puha ágyban vagyok.
Végre nem zuhantam a sötétségben.
Valaki fogta a kezem, de addig nem is tudtam, hogy ki, míg meg nem szólalt.
Edward volt az.
Sajnos még mindig nem tudtam mozogni, és ez aggasztott, de az Ő hangja megnyugtatott.
- Szia! – köszönt. - Lehet, hogy nem hallod, amit mondok, de én azért mégis elmondom, amit szeretnék. Bocsáss meg, jobban oda kellett volna figyelnem. Kérlek, ébredj fel! Nem akarlak elveszíteni.
- „Hallak, és nem te voltál a hibás” – akartam mondani, de nem tudtam megszólalni. Nem akar elveszíteni, tehát fontos vagyok neki – gondoltam. – „Hidd el, én fel akarok ébredni, de nem tudok”.
Tudtam, hogy mondani akart még valamit, de már nem hallottam, mert ismét a sötétben voltam, és zuhantam. Megállás nélkül zuhantam.
Féltem, nagyon féltem. Nem tudtam, hogy hová fogok érkezni, vagy egyáltalán megérkezek-e valahova.



Úgy éreztem, hogy már órákon át zuhanok, és nem tudtam ez ellen tenni.
Csak egy valakire tudtam gondolni. Rá. Ha hallottam a hangját, és éreztem Őt, akkor jól van, nem esett baja, csak én voltam ennyire szerencsétlen.



Nem tudom mennyi idő telhetett el, de még mindig csak zuhantam. Kezdtem azt hinni, hogy soha nem fog véget érni, hirtelen világosságot pillantottam meg magam előtt.
A fény felé kezdtem menni. Mintha puha talaj lett volna a talpam alatt. Beléptem a világosságba, de ekkor ismét csalódás ért. Érzékcsalódás volt. Nem álltam, sőt egy idegen ágyában feküdtem. Mikor kinyitottam a szemem Alice-t pillantottam meg az ágy mellett, majd Rosalie-t, Emmett-et, Jasper-t, Esmé-t és még egy rövid szőke hajú férfit fehér ruhában, aki valószínűleg Carlisle lehetett. Mellettem volt a Cullen család, csak egy tagja hiányzott, pont Ő, Edward.
Oldalra fordítottam a fejem, és Edward mosolygós arcával találtam szembe magam, de... valami más volt. Ugyanolyan sápadt volt a bőre, mint a testvéreinek, és a szeme sem zöld volt, hanem aranybarna.
- Hogy érzed magad? - kérdezte bársonyos hangján. Először meg sem tudtam szólalni, nem hittem a szememnek.
- Jól - feleltem.
- Megijesztettél - simogatta meg az arcom kézfejével, ami jéghideg volt.
- Nem értelek - mondtam. - Te jól vagy? - kérdeztem, mert semmit sem értettem.
- Igen, semmi bajom, de nem is én vertem be a fejem, hanem te – puszilta meg a homlokom.
- De…
- De? – kérdezte.
- Autóbalesetet szenvedtünk – mondtam, és közben értetlen arcot vágtam.
- Milyen autóbaleset? – kérdezte Alice, közben megpróbáltam felülni, de eszméletlenül fájt a fejem, így visszazuhantam az ágyra.
- Óvatosan – fektetett vissza Edward.
- Hát… a suli felé tartottunk, mikor egy hangos csapódással minden elsötétült körülöttem – emlékeztem vissza. Mindenki engem nézett, főleg Edward, akinek furcsa volt a tekintete, mintha valamire nagyon koncentrálna.
- Igazat mond – szólalt meg végül.
- Persze, hogy igazat mondok! Nem találok ki ilyeneket, és egyébként is, mi vagy Te, hazugságvizsgáló? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban.
- Gondolatolvasó, de ezt te is nagyon jól tudod – mondta. Teljesen ledöbbentem. - Gondolatolvasó? - kérdeztem magamtól.
- Igen – felelte a ki nem mondott kérdésemre. Összeszedtem minden erőmet és felkeltem az ágyból.
- Feküdj vissza, még pihenésre van szükséged – mondta Carlisle.
- Jól vagyok – szóltam, majd kimentem a szobából, de még mindig sajgott a fejem.
- Jenny, menj vissza a szobába! – termett előttem Edward. Ezt meg, hogy csinálta? - kérdeztem magamtól.
- Ne bolondozz, tudod jól, hogy, hogy csináltam.
- Nem hinném. Olyan furcsa vagy.
- Tudom, de te is. – kérdő tekintettel meredtem rá. – Mármint, hogy te is tudod.
- Istenem! Beszélj érthetőbben, kérlek.
- Gyere – kapott fel az ölébe, majd egy szempillantás alatt ismét a szobában voltunk. Letett az ágyra, én pedig elhúzódtam tőle.
- Össze van zavarodva, de mást is érzek nála – szólalt meg Jasper. Érez? Nem értem.
- Igen, azt látom – mondta Edward.
- Szerintem kiesett neki pár dolog – hallottam meg Rosalie hangját.
- Pár dolog? Minden. Az a csoda, hogy tudja kik vagyunk – emelte meg a hangját Edward.
- De úgy látszik, arra nem emlékszik, hogy mik is vagyunk – szólt Rosa. Erre már felkaptam a fejem.
- Ezt, hogy értetted? – kérdeztem suttogva.
- Én nem mondom el neki Edward. Neked kell – szólt Rosalie.
- És ezek szerint mindent – mondta Carlisle.
- Igen – hajtotta le a fejét.
- Nem lesz semmi baj, láttam – mosolygott Alice. Látta? Hogy érti azt, hogy látta? - kérdeztem magamtól.
- Remélem – sóhajtott. Mire körbe néztem a helyiségben már senki sem volt bent, csak Edward és én. Nem mondott semmit sem, csak leült mellém az ágy szélére, majd rám nézett.
- Semmire sem emlékszel, igaz? – kérdezte szomorúan.
- Mire kéne? – tudakoltam.
- Ránk – felelte.
- Ránk?
- Igen.
- Magyarázd el!
- Mi együtt vagyunk Jenny – mondta.
- Mármint… úgy együtt? – kérdeztem, mire csak egy bólintást kaptam válaszul. – Az nem lehet. Megbeszéltük a kocsiban, a baleset előtt, hogy nagyon jó barátok leszünk.
- Az nem történt meg, csak egy álom volt. Szeretjük egymást. Megkértem a kezed.
- És mit válaszoltam? – kérdeztem. Ő lenézett a bal kezemre, én pedig követtem a tekintetét. Akkor vettem észre, hogy egy gyönyörű gyémántgyűrű díszeleg az ujjamon. - Azt hiszem… igent mondtam – ránéztem, Ő pedig bólintott. – Mi történt? – kérdeztem. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam, miért, de tudtam, hogy biztonságban vagyok vele, és ezt mindig éreztem, mikor vele voltam.
- Összekaptunk kicsit Emmettel, és verekedtünk – mondta.
- Jól vagytok mindketten, ugye? - kérdeztem aggodalmas hangon.
- Jól, mert vámpírok vagyunk. Nem tudjuk egymást olyan könnyen bántani – nevetett.
- Vámpír? – kérdeztem el-elfúló hangon. Megdöbbentett az, amit hallottam, de korántsem annyira, mint hittem, mert olyan volt, mintha legbelül tudtam volna, hogy az, és nem fog bántani.
- Erre csak később akartam kitérni, de igen. Majd elmondom. – Bólintottam, Ő pedig folytatta. – Tehát, verekedtünk Emmettel, mikor te jöttél lefele a lépcsőn. Rád figyeltem, mikor Em megfogott majd a korláthoz vágott, mire az letört, te pedig lezuhantál a földszintre és beverted a fejed. Csak azt nem értem, hogy miért hagyták a többiek, hogy leess – túrt bele a hajába.
- Nem a te hibád – fogtam meg a kezét. Még mindig nem értem mi folyik itt. Barátság, jegygyűrű, ember, vámpír??? Teljesen összezavarodtam.
- De igen, az én hibám. Ha nem veszünk össze Emmettel, akkor ez az egész nem történik meg, és te még mindig emlékeznél. Le kell mondani a jövő hetet – mondta.
- Miért? Mi lesz akkor? – kérdeztem.
- Az esküvőnk.
- Oh, értem! Ezért nem kell lemondani – pirultam el. – Biztos hamar vissza fog térni az emlékezetem, csak adj egy kis időt.
- Amennyit csak akarsz – simogatta meg az arcom, mire a szívverésem felgyorsult. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt.
- Még mindig ugyanúgy reagálsz az érintésemre, mint eddig – mosolygott. Ő tényleg az én vőlegényem? - kérdeztem magamtól.
- Ezt csak álmodom – szólaltam meg.
- Nem, ez a valóság. – Közelebb ültem hozzá, majd megöleltem. Derekam köré fonta karjait, s hirtelen az ölében találtam magam. Eltartottam magam tőle, hogy bele tudjak nézni gyönyörű aranybarna szemeibe. Nem féltem tőle, és, ami meglepő volt számomra, hogy teljesen természetes volt, szinte ösztönös, ahogy öleltem, hozzáértem.
- Hogy tudtam ezt elfelejteni? – kérdeztem.
- Nem tudom – mosolygott. Olyan gyorsan kalimpált a szívem a mellkasomban, hogy attól féltem, hogy ott helyben kiugrik. Nem tudtam, hogy tud valaki így mosolyogni, de nem sokat foglalkoztam vele, mert ajkaira tapadtam. Annyira akartam már, és most itt volt a lehetőség; beletúrtam a hajába és úgy csókoltam tovább. Egyre hevesebben csókoltuk egymást és már alig kaptam levegőt, így elhúzódtam tőle. Szeretem. Tudtam, mert olyat éreztem a közelében, amit még eddig a pillanatig még soha. Mikor megcsókolt az üvegezéskor… olyan boldog voltam. Ha álom volt, ha nem, ki kellett mondanom, legalább egyszer.
- Szeretlek – mosolyogtam -, és nem csak úgy mondom, mert a menyasszonyod vagyok – szóltam határozottan.
- Tudom – mosolygott Ő is, majd megcsókolta a nyakamat. Legbelül mindig is vágytam Rá, és teljesült a „kívánságom”. Addig lehettem a karjaiban, ameddig csak akartam, mert nem kellett hazamennie, és nem volt semmi félreérthető. Vállára hajtottam a fejem, és így ültünk pár percig, majd megszólaltam.
- Akkor nem mondjuk le az esküvőt? – kérdeztem.
- Ha nem akarod, akkor nem – mosolygott, és még jobban magához ölelt.
- Mindent mondj el.
- Mindent?
- Igen. Mindent arról, hogy mi minden történt velünk, és a vámpír létedről is, mert egyáltalán semmire sem emlékszem - mondtam.
- Rendben, de hosszú lesz.
- Kényelembe helyezem magam – mosolyogtam, és kiszálltam az öléből, majd elfeküdtem az ágyon. – Hallgatlak. – Ő csak mosolygott, majd felém hajolt és hosszan megcsókolt. Nyaka köré fontam a karomat majd magamhoz húztam, és hosszú ideig el sem engedtem Őt…



Másnap reggel Edward nélkül ébredtem. Felültem az ágyban és boldog mosoly terült el az arcomon, ahogy visszaemlékeztem a múlt éjszakára, vagy délutánra.
Úgy éreztem, mintha meztelen volnék, de szerencsére tévedtem. Egy nagyon puha, világos színű férfi ing volt rajtam, ami minden bizonnyal az Övé. Megszagoltam, s éreztem rajta Edward finom illatát... kétség kívül csak az Övé lehetett.
Egy kellemes dallamra lettem figyelmes, ami nagyon halkan szűrődött be a szobába. Kíváncsi lettem, honnan jön ez a gyönyörű dallam, így erőt vettem magamon, kiszálltam az ágyból és elindultam a hang irányába. Mikor leértem a földszintre, akkor vettem észre a nappaliban.... egy zongorát, amin Ő játszotta e álomszép melódiát.
Közelebb szerettem volna menni, de nem akartam megzavarni, így megálltam a lépcső aljánál és vártam, hogy befejezze.

Tökéletes volt. Minden lány egy ilyen férfit akar maga mellé, és én szerencsésnek éreztem magam, hogy Ő az enyém, csakis az enyém.

Hamarosan abba hagyta a zongorázást és felém fordult mosolyogva, közben végigmért aranybarna szemeivel.
- Nagyon szép volt – szólaltam meg elsőnek.
- Köszönöm.
- Abból a beszélgetésből nem lett semmi – pirultam el.
- Valóban, de ha egyszer ennyire kívánlak – termett előttem, majd egy csókot nyomott ajkaimra. – Jól áll az ingem – vigyorgott.
- Köszönöm. - Nem bírom tovább! - gondoltam.
- Mit?
- Ezt – mondtam, majd megcsókoltam.



Kint ültem a teraszon, teljesen a gondolataimba merülve, miközben a naplementét néztem. Edward elmondott nekem mindent magukról, és ismerősen csengtek a szavai számomra. Arra gondoltam, mikor először felébredtem a szobában, hogy az egy egyszerű reflex volt a számomra. Biztos, a fejsérülésem miatt volt. Ahogy ott ültem a széken, és néztem a lemenő napot.
Egyre közeledett a nagy nap időpontja, így erre gondoltam a legtöbbet... de még azt sem tudtam, hogy ki irányítja az esküvői előkészületeket. Hirtelen megjelent mellettem Ő, aki mindennél fontosabb a számomra.
- Edward?
- Igen?
- Ki fogja szervezi az esküvőt? – kérdeztem.
- Természetesen Alice – mosolygott. – Nagyon élvezi, és izgatottabb, mint mi – nevetett.
- El tudom képzelni – nevettem én is, Ő szorosan magához ölelt. Karjaiba vett, majd leült a helyemre, engem pedig az ölébe húzott.


Másnap reggel a napsugaraival keltem, ami furcsa volt Forksra nézve, de örültem neki. Valószínűleg elalhattam Edward ölében, mert abban a szobában voltam, ahol felébredtem a „baleset” után. Legszívesebben fel sem keltem volna a puha ágyból, de Alice bejött hozzám, és elráncigált vásárolni, amit minden nap megtett. Sajnos nem tölthettem sok időt Edwarddal, pedig szerettem volna.


Csak úgy repült az idő, és egyre közelebb kerültünk a nagy naphoz, de előtte… a leány búcsú volt, amit Alice nem aprózott el.
- Jenny, gyere – húzott fel barátnőm szerelmem mellől.
- Hová? – kérdeztem.
- Ma van a bátyámnak a legény, neked pedig a leánybúcsúd, szóval bulizunk egy kicsit – mosolygott.
- Értem.
- Ne merészeld, Alice! – szólt Edward.
- Most miért nem lehet? – kérdezte barátnőm.
- Mert nem, és kész!
- Szerinted, neked mit terveznek a srácok? – tudakolta Alice csípőre tett kézzel.
- Nem csábulok el olyan könnyen.
- Egy csinos, vékony lábszártól sem? Azt nem hiszem el! És amúgy is… - A többire nem figyeltem, csak néztem magam elé, és vártam, hogy befejezzék a veszekedést.

Mivel már öt perce csak azon veszekedtek, hogy ki, hogyan csábulhat el, felmentem a szobámba, majd levettem a polcról egy könyvet, és olvasgatni kezdtem.


Nem tudom, mennyi idő telhetett el, csak azt, hogy kinyílt az ajtó és Edward lépett be a szobába.
- Remélem kiveszekedtétek magatokat – szólaltam meg, de a könyvből nem néztem fel.
- Haragszol? – kérdezte bársonyos hangján.
- Nem. Már miért haragudnék? – nevettem fel, miközben bezártam a könyvet, majd visszatettem a helyére és ránéztem. – Akkor én megyek, és semmi tapi a legénybúcsún, mert kapsz – mosolyogtam, majd közelebb mentem hozzá, és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira.


Semmi érdekes nem történt a lánybúcsún. Félmeztelen, kigyúrt pasik táncoltak, csak nekem, de egyáltalán nem hozott lázba egyik sem. Folyton Edwardra gondoltam, hogy vajon most mit csinálhat? Meztelen csajokat bámul? Netán, ott fogdossa Őket, ahol nem kellene?
Sok kérdés fogalmazódott meg bennem, de inkább másra tereltem a gondolataimat… vagyis próbáltam.
Összehasonlítottam a kigyúrt pasikat Edwarddal. Ezek a férfiak nagyon különböztek Tőle, mert bár kidolgozott volt a testük, engem mégis szerelmem teste hozott lázba. Nem éreztem azt a késztetést, hogy megérintsem őket.
Megmondtam a lányoknak, hogy kimegyek a levegőre, mert kicsit melegem van.

Mélyeket lélegeztem, hogy kitisztítsam az elmém, mert sok volt azt a sok férfit… látni. Nem voltam rájuk kíváncsi, de barátnőmet sem akartam megbántani, mivel sokat foglalkozhatott ezzel az estével.
Egy ideje már kint állhattam, mikor kezdtem fázni, de nem érdekelt. Ekkor megéreztem egy nehéz ruhadarabot a vállaimon, majd két hideg kart a derekam körül.
- Nem fázol? kérdezte a bársonyos hang a fülem mellett.
- Kicsit – fordultam felé.
- Miért nem vagy a lánybúcsúdon? Alice sokat foglalkozott vele – mosolygott, de a szeme nem.
- És te? – kérdeztem, majd átöleltem a derekát. – Ne mondj semmit. Kíváncsi voltál, hogy elcsábulok-e, igaz?
- Tudom, hogy nem.
- Akkor csak leselkedsz – vigyorogtam.
- Dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet? – nevetett.
- Mármint, hogy nem kéne féltékenynek lennem? – kérdeztem.
- És az vagy? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Nem. Nem is tudom, hogy mi volt a legénybúcsún, úgyhogy csak remélni tudom, hogy semmi sem történt a sztriptíz lányok és közted – engedtem el.
- Tulajdonképpen megszöktem.
- Tessék? Ezt nem igazán értem.
- Ott hagytam a fiúkat, szóval nem tudják, hogy már csak ketten vannak azon a helyen – mosolygott, majd egy puszit adott a számra. – Azt javaslom, hogy most menjünk el, amíg Alice ki nem jön, hogy elküldjön engem, téged pedig visszarángasson azokhoz a férfiakhoz – mondta komoly arccal.
- Hozzád nem fogható egyik sem – simítottam végig hófehér arcán. Nem válaszolt, csak körbe pásztázta a környéket, majd a hátára kapott és futni kezdett velem egy olyan helyre, ahol csak mi ketten voltunk senki más…



Sosem voltam még ennyire izgatott, mint a nagy napkor, bár Alice nyugtatott, hogy minden tökéletes lesz, mégis úgy éreztem, hogy egy orra bukással mindent tönkre teszek.

A családom összes tagja jelen volt, és egyszerűen minden félelmem elpárolgott.

Mikor szóltak, hogy mehetek, még egyszer megnéztem magamat az egész alakos tükörben.
Mint minden, az én ruhám is Alice választása volt, amit az egyik kedvenc ruhatervezője álmodott meg. E gyönyörű ruhaköltemény felső része fűzős, erősen karcsúsított, mell alatt V alakú mintát rajzolt, azonban a dekoltázs része diszkrét, melyet néhány drágakő ékesített. Az uszályos szoknyát tüll anyaggal és raffolássokkal díszítették, melytől még különlegesebbé vált, a hajam pedig ki volt egyenesítve.
Összeszedtem magam, nagy levegő, s kiléptem a szobából. A Cullen házban volt a ceremónia, lent a földszinten. Egyszer volt alkalmam kiosonni a szobából és körülnéznem, hogyan díszítették fel a házat. A földszinten két sorba rendezve álltak a székek, melyek fehér huzattal és egy krémszínű masnival voltak feldíszítve. Az oszlopok szélén elhelyezkedő székeket fehér virágok ékesítették. A sorok között a szőnyeg egészen az oltárig vezetett.
Alice nagyon jó munkát végzett, habár számára ez szórakozás volt. Meseszép volt minden.


Lassú léptekkel haladtam le a földszintre, és a szívemet a torkomban éreztem.
Már csak pár lépcsőfok volt hátra. Megérkeztem a fordulóhoz, s ekkor megszólalt a szokásos esküvő dallam, én pedig lassan lépkedtem tovább.
Ha lehetett még jobban izgultam, mint eddig, de hirtelen nyugalom árasztott el és tudtam, hogy Jasper csinálta. Igen, bizonyára megőrjítettem már az érzéseimmel.
Végre leértem.
Mindenki állt és engem nézett, de nem törődtem velük, csakis kizárólag azzal a személlyel, aki az oltárnál várt engem.
Sietni akartam, de nem lehetett, mert a zenére kellett lépnem, pedig szívem szerint már rég a kezét fogtam volna. Leírhatatlanul boldog voltam.

Lassan, de végre az oltár előtt álltam, Ő pedig megfogta a kezem, és mosolyogva egy csókot lehelt a kézfejemre és a pap belekezdett a beszédébe.
- Kedves Híveim! Azért gyűltünk ma össze, hogy ezt a két embert egyesítsük az Úr színe előtt a házasság szent kötelékébe. – A többire már nem figyeltem, hol az Ő arcát, hol a Mi összekulcsolt kezünket néztem.
Edward megszorította a kezemet, és akkor jöttem rá, hogy kicsit elkalandozott a figyelmem.
- Jenny Diana Smith, akarod-e az itt megjelent Edward Anthony Cullent? Fogadod, hogy kitartasz mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ? - Hát megbetegedni biztos nem fog - mosolyogtam és felnéztem Rá. Ő is mosolyogva nézett engem.
- Igen, fogadom.
- És te Edward Anthony Cullen, akarod-e az itt megjelent Jenny Diana Smitht? Fogadod, hogy kitartasz mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ? – fordult Edwardhoz a pap.
- Igen, fogadom.
- Van valakinek ellenvetése ezen házasság megkötése ellen? Szóljon most, vagy hallgasson örökké!
…
Mivel senki sem avatkozott közbe, így a pap megkért minket, hogy mondjuk el az eskünket, majd felhúztuk egymás ujjára a jegygyűrűt.
- Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket. Csókoljátok meg egymást! – fejezte be a pap.
Edwarddal egymás felé fordultunk, majd a kezét a tarkómra tette és megkaptam első hitvesi csókomat, mely hosszú és szenvedélyes volt, nem olyan, mint a filmekben látott műcsók. A násznép felé fordultunk, s elindultunk, hogy a gratulációkat fogadjuk.


Nagyon izgultam, mikor édesapámra került a sor, hisz ő ellenezte, hogy 18 évesen férjhez menjek,de egy szót sem szólt, csak magához ölelt a fülembe súgta: "Sok boldogságot Drágaságom!" ekkor a könnyek kicsordultak a szemeimből, és még szorosabban magamhoz szorítottam. Edwardhoz lépet oda... Egy kicsit megszorongatta ifjú vejét, amolyan: "Figyellek! Jó légy. Vigyázz a lányomra!" stílusban.




Pár órával később már a magánrepülőn ültünk, és vártuk, hogy megérkezzünk arra a helyre, ahol a nászutunkat fogjuk tölteni. Akárhogy is próbálkoztam, Edward nem árulta el, hogy hol fogjuk tölteni a mézes heteinket, pedig engem furdalt a kíváncsiság és Ő ezt pontosan tudta.


Pár óra repülőút után végre földet értünk, de egyből át is szálltunk egy kis hajóra, ami egy szigetre vitt minket. Mikor megérkeztünk, a csomagjainkkal együtt leszálltunk és elindultunk a házunk felé.
Mielőtt átléphettem volna a küszöböt, a férjem felkapott az ölébe és Ő vitt be a házba.
Mikor talpra állított, egy csókot nyomott ajkaimra, majd behozta a csomagjainkat, de olyan gyorsan, hogy már csak azt vettem észre, hogy előttem guggol és engem néz.
- Gyere – nyújtotta felém a kezét, én pedig szó nélkül elfogadtam. Felkapott a hátára és futni kezdett, majd kis idő múlva megállt.
- Így gyorsabb volt – mosolygott. Bólintottam, majd megfogta a kezemet és sétálni kezdtünk.

Minden lila színben pompázott. Olyan meseszerű volt, hihetetlen.
- Ilyen nincs, egyszerűen nem létezhet, ez nem lehet a valóság – mondtam.
- Tetszik? – kérdezte mosolyogva.
- Igen. Ez… Ez… Gyönyörű.
Egy hosszú hídhoz érkeztünk meg, ami szürke színű volt, ahogy áthaladtunk rajta észrevettem, hogy a víz se a megszokott kék színű, hanem színváltós, sötétkékből sötétlila lesz.
Végigmentünk rajta, majd egy újabb hidat pillantottam meg, mikor azon is sikeresen átkeltünk egy gyönyörű vízesés látványa fogadott bennünket. A fehér színű vizet körülölelő sziklák, és a tó, amibe a vízesés zúdult ismét lila volt. Egy világos kövezetű úton folytattuk utunkat, ami mentén körös-körül minden a lila különböző árnyalataiban pompázott.
Tudtam, hogy ez egy álom, mert ez nem lehetett a valóság.


Tovább haladtunk az erdőben, Edward szebbnél-szebb tájakon vezetett keresztül, és mikor nem figyeltem, akkor hirtelen az ölébe kapott s futni kezdett velem.
Görcsösen kapaszkodtam a nyakába és azt hittem, hogy megfojtom, de hirtelen megállt, engem pedig letett a földre.
- Most már elereszthetsz – szólalt meg. Lefejtette magáról a karjaimat, majd megcsókolt.
- Bocsánat, csak azt hittem, hogy leesek – mondtam.
- Megfogtalak volna – nevetett, mire én szájára tapadtam és csókolni kezdtem hűvös ajkait.
Teljesen elkábultam édes csókjától, és mire észbe kaptam, már az ágyon feküdtem egy szál fehérneműben. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet valaki ilyen gyors, mert az én kezeim remegtek, miközben az inge gombjaival bajlódtam. Még senkit sem kívántam ennyire, mint Őt, de nem sokat gondolkoztam ezen, hisz a nászéjszakánkat töltöttük eme csodaszép helyen.
Miután megszabadult az ingétől, magamhoz húztam és éreztem jéghideg testét, de nem zavart, sőt, jól esett, mert már égtem a vágytól, az Ő teste pedig egy kicsit lehűtött. Újra és újra becézgette ajkaimat az övéivel, majd lejjebb haladt és megcsókolta a nyakamat.
Dereka köré kulcsoltam a lábaim és magamhoz szorítottam Őt. Beletúrtam a hajába és fejét felemelve megcsókoltam, Ő pedig megszabadított a fehérneműimtől, majd a sajátjaitól is megvált, aztán...




Egy hét telt el, és nem akartam visszamenni Forksba, mert Vele akartam maradni ezen a meseszép helyen. Nem szerettem volna felkelni ebből az álomból, mert mindenki velem volt, akit szeretek, mégis volt egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettem.
Épp a vízesésben gyönyörködtem, mikor két erős kar magához húzott és egy hűvös ajak megcsókolta a nyakamat.
- Miért van olyan érzésem, hogy elfelejtettem valamit? – kérdeztem Tőle, és felé fordultam.
- Nem tudom – mondta. Az karikagyűrűmet kezdtem nézni és előtörtek belőlem az esküvő napján történtek.
- Valami baj van? – kérdezte szerelmem.
- Nem, semmi, csak elgondolkoztam – mosolyogtam, majd átöleltem.
- Értem. Szeretnél még maradni? – kérdezte, és még szorosabban magához szorított.
- Itt nem zavar senki sem. Nyugalom van… bár a többiek hiányoznának – mondtam.
- Tudom. – Kis idő múlva eltolt magától és a szemeimbe nézett. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – simogattam meg az arcát. – De, olyan mintha valami hiányozna.
- Mi? Bármit kérsz én megadom – mondta. Nem szóltam semmit, csak megcsókoltam.
- Akire szükségem van, már az enyém – suttogtam, mert alig kaptam levegőt. Még mindig hihetetlen számomra. Ő a férjem, én pedig a felesége vagyok, és örökké együtt leszünk.
- Akkor mi vagy ki hiányzik még? – kérdezte mosolyogva.
- Nem tudom. Csak úgy érzem, hogy valami… valami hiányzik. De mindegy, ne foglalkozzunk vele – mosolyogtam én is, és most Ő csókolt meg.
- Jenny! – hallottam meg a nevemet. Elhúzódtam a férjemtől és a hang irányába fordultam.
- Edward?


AZOK A HELYEK, AHOL JÁRTAK. A FEJEEZT ELEJÉN VAN, MÉG EGY KÉP.


JENNY ESKÜVŐI RUHÁJA.(KÉSŐBB LESZ, MAJD MÉG VALAMI, AMIT NEM ÁRULOK EL, AZÉRT EZ AZ ESKÜVŐI RUHA:D)






Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de akivel beszéltem msnen mondtam, hogy írom és írom. Hosszú, és jó részt akartam hozni nektek:D És mit mondjak, hosszú lett:D
Köszönöm a kommentárokat és a leveleket MINDENKINEK, nagyon aranyosak vagytok♥, bár megfogyatkoztak, de ez az én hibám:S De örülök, annak hogy írnak emberek:D:d Ezért nem panaszkodhatok:D♥♥
Remélem most sok-sok komival és levéllel leptek majd meg:D
KÖSZÖNÖM AZ ASSZISZTÁLÁS CUKINIKYNEK:D

Ti láttátok már a New Moon-t? Mert szerintem KIRÁLY volt:D:D Főleg Rob:D: ÁÁ! Isteni volt:D IMÁDTAM:D Minden tetszett benne:D:D Szerintetek?:D
Puszi♥
agnes_h93@freemail.hu

U.I.:ÚJ TÖRTÉNET VAN KITÉVE OLDALRA. KUKKOLJÁTOK MEG!:D:D