11. fejezet - Furcsa érzések

(Edward szemszöge)


Sajnos ez nem vált be, mert Jenny felkelt és álmos hangon megszólalt.
- Edward? Te mit keresel itt? – kérdezte, én pedig nagyot nyeltem, majd felé fordultam. A matracon ült és engem bámult.
- Én… Én csak bocsánatot szerettem volna kérni – mondtam, ami persze igaz is volt.
- Az éjszaka közepén? – kérdezte, és beletúrt a hajába, hogy valahogy álljon a frizurája.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek. Nem akartam.
- Semmi baj – mosolygott. Vajon még mindig haragszik rám? - kérdeztem magamtól.
- Nem kell bocsánatot kérned, csak a feladatot teljesítetted, emiatt ne legyen bűntudatod – mondta, és újra beletúrt a hajába. – Én voltam a hibás. El kellett volna húzódnom, de késő bánat e gondolat.
- Most miért hibáztatod magad? A testvéreim kérték ezt és mi megmondtuk, hogy nem, de én nem tudtam… - ekkor elharaptam a mondatom végét. Nem akartam, hogy megtudja.
- Mit nem tudtál? – kérdezte.
- Azt, hogy ez neked ennyire rosszul fog esni.
- Rosszul? – kérdezte nevetve. – Edward, ez volt eddigi életem legnormálisabb csókja – mosolygott.
- Legnormálisabb? – kérdeztem mosolyogva. Jól esett ezt hallani.
- Igen, de ezt ne firtassuk – mosolygott.
- Rendben. Álmos vagy? – kérdeztem.
- Nem, de te, ha akarsz, nyugodtan mehetsz – szólt.
- Ha… Ha nem bánnád, akkor maradnék egy kicsit – mondtam, és reménykedve néztem rá.
- Ha szeretnél maradni, akkor semmi akadálya, csak figyeld, mikor jönnek a lányok – mosolygott.
- Rendben – mosolyogtam én is, és elindultam felé, majd leültem mellé. Ő végig követett a szemével, majd betakarózott és rám nézett, de mikor észrevette, hogy Őt bámulom, elkapta rólam a tekintetét.
- Mesélj magadról – szólaltam meg kis idő múlva.
- Mit szeretnél tudni? – kérdezte.
- Mindent.
- Mindent? – én csak bólintottam.
- Mondj olyat, amit még nem tudok.
- És mit nem tudsz? – kérdezte. Ezen el kellett gondolkodnom. Vajon mit nem kérdeztem még meg? - tanakodtam magamban.
- Kedvenc színed? – kérdeztem végül. Tudom, hogy nem egy eredeti ötlet, de csak ez jutott hirtelen az eszembe.
- A kék és a fehér. Neked?
- Nekem a kék – mosolyogtam.
- Milyen zenéket szeretsz? – kérdezte. Nem válaszoltam. – Na, nem foglak cukkolni, nem Tom vagyok – mondta mosolyogva.
- Leginkább a klasszikusokat, de meghallgatok ezt-azt – mondtam végül.
- Klasszikusok közül miket?
- Mindenfélét. És te milyeneket hallgatsz?
- Huh, sokfélét. Pop, R&B, RAP stb, stb. Nagyon sok számot meghallgatok – mosolygott. Meg kellett érintenem. Azt nem tudtam, hogy miért, csak azt, hogy meg kell, meg akartam érinteni Őt, de mégse tettem. Olyan más volt, mint a többi lány.
- És mi van Bellával? – tudakolta kis idő múlva. Miért kérdez folyton Belláról? Talán azt hiszi, hogy…?
- Nem vagyok együtt Bellával, ha erre céloztál.
- Nem, nem! Én nem céloztam semmire sem, csak kérdeztem, vagyis… Miért, nincs barátnőd? – kérdezte komoly arccal.
- Nincs. – Teljesen ledöbbent azon, amit mondtam, szóhoz sem tudott jutni.
- Ez… Ez most komoly? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Egy ilyen jó pasinak nincs barátnője?
- Jó pasinak tartasz? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen, ahogy a haverjaidat is. Egyszer beszéltem Kate-tel Zac-ékről, és mondta, hogy Julie együtt van Markkal, Ashley meg Tomot akarja behálózni. Hűha, lehet, hogy ezt most nem kellett volna elmondanom. Remélem, nem mondod el nekik. Ígérd meg! – hajolt közelebb hozzám, én pedig éreztem finom kókusz illatát, ami belőle áradt. Akkor ezért volt az a kókusz illatú tusfürdő Alice fürdőjében, amit a rejtélyes módon eltűnt pólóm keresése közben vettem észre.
- Nem mondok senkinek semmit – mosolyogtam. Hangosan kifújta a levegőt, hátrébb húzódott, majd megszólalt.
- Köszi – mosolygott.
- Remélem, azért barátok maradunk – váltottam témát. Kérdőn nézett rám, majd leesett neki, mire mondtam.
- Igen – somolygott. – Te nem fázol? – kérdezte, és még jobban bebugyolálta magát a meleg takaróval. Bárcsak én is a takaró alatt lennék. Mi volt ez?! Ez nem én voltam! - kiáltottam magamban.
- Kicsit hideg van, de nem igazán – mosolyogtam.
- Edward?
- Igen?
- Öhm… Huh… Ne értsd félre, rendben?
- Rendben, de miről van szó? – kérdeztem mosolyogva. Látszott rajta, hogy zavarban van.
- Ha… Ha fázol, bebújhatsz mellém, de szigorúan csak baráti alapon – mondta, és lesütötte barna szemeit. Kezemet álla alá tettem és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- De csak ha nem zavarok – mosolyogtam.
- Azért kérdeztem, te – fordította el a fejét mosolyogva, majd újra rám nézett.
Közelebb ültem Jennyhez, Ő kitárta egyik kezét, én pedig hozzábújtam. Szigorúan baráti alapon, ahogy Ő is mondta. Rám terítette a takaró egy részét, én összehúztam magunkon, majd elhelyezkedtem mellette.
Jenny bőre kellemesen meleg volt, míg az enyém kicsit hideg a szobában uralkodó hűvös levegő miatt. Libabőrös lett a teste, mikor bőröm az övéhez ért, de nem szólt semmit.
- Ebben a házban sajnos nincs mindig bekapcsolva a fűtés – mondtam kis idő múlva.
- Hogyhogy?
- Nem tudom. – Azt azért mégsem mondhattam, hogy nem érzi szükségét a családom többi tagja, mert vámpírok, és én sem vagyok annyira fázós típus.
- Hogy nem fagysz meg esténként? Én már rég, legalább öt paplannal takaróznék – mondta.
- Amúgy sem vagyok annyira fázós típus, de most tényleg hidegebb van, mint szokott lenni – mondtam, bár az igazság az volt, hogy a közelében akartam lenni. Meg akartam érinteni. Tudom, hogy szemét dolog kihasználni a helyzetet, de lehet, hogy nem lesz több alkalmam rá, hogy még egyszer ilyen közel kerülhessek hozzá.
- Értem. Nézd csak! – szólalt meg, majd kezével, ami jéghideg volt, a nyakamhoz ért.
- Huh, de hideg a kezed – borzongtam meg.
- Mert fázok, ahogy a lábacskáim is – húzta maga alá lábait, majd hozzám bújt. Automatikusan teste köré fontam karjaimat, majd vártam, hogy elhúzódjon, de nem tette és ennek örültem. A világért sem engedtem volna el, hogy miért, azt nem tudtam.


Már egy ideje nem szólaltunk meg, így lenéztem Jennyre. Aludt. Olyan édesen szunyókált a karjaim közt, hogy nem volt szívem felébreszteni.
Óvatosan lefektettem a matracra, és gondosan betakartam, utána még egy kicsit néztem, ahogy alszik. Megsimogattam az arcát, majd homlokon csókoltam és elhagytam a szobát.
Visszamentem a szobámba és én is nyugovóra tértem.




(Jenny szemszöge)

Másnap reggel nem egyedül keltem, mert Alice és Rosalie velem egyszerre mászott ki az ágyból.
A múlt éjjelen járt az eszem és tisztán emlékeztem, hogy Edward karjai közt aludtam el.
Biztos Ő fektetett le - gondoltam reggeli közben. Sajnos Edward még aludt, de azt mondták Alice-ék, hogy pár perc múlva kel. Azt nem tudtam, hogy miért mondták, merthogy én nem kérdeztem az biztos, de arra kíváncsi voltam, hogy néz ki reggelente.
Miért vagyok kíváncsi, hogy, hogy néz ki Edward reggelente? – kérdeztem magamtól. Tuti megőrültem. Távolságot fogok tartani tőle - döntöttem el.
- Jó reggelt! – köszönt álmosan Edward, mikor leért. A haja össze-vissza meredezett a fején, és álmos tekintettel meredt a konyhában lévőkre.
- Jó reggelt! – köszöntünk egyszerre valamennyien.
- Tessék, Szívem, a kávéd – tette az asztalra Esme a gőzölgő feketekávét.
- Köszönöm – foglalt helyet Edward az előttem lévő széken. Nagyon jól nézett ki még így, kócos hajjal is. Inkább levettem róla a tekintetem, és a narancslevemet kezdtem kortyolgatni.
- Jenny! – szólt Alice.
- Igen?
- Ha megittad a juice-odat, akkor menj, öltözz fel, utána pedig indulunk hozzád és felkapod a táskát, majd megyünk a suliba – mondta barátnőm.
- Rendben – mosolyogtam, majd megittam a narancslevemet és betettem a mosogatóba. Megköszöntem Esmének, utána felmentem a fürdőbe és készülni kezdtem.




A suli felé tartottunk Alice-szel, én pedig az ablakon bámultam kifele és gondolkoztam… volna, ugyanis barátnőm folyamatosan beszélt. Aztán olyat kérdezett, amin nagyon meglepődtem.
- Miért akarsz távol maradni a bátyámtól? - Ezt meg honnan tudja? - kérdeztem magamtól.
- Te… Honnan…?
- Látom – felelte.
- Látod?
- Igen. Ma reggel, mikor elmentél mellette, rá se néztél, csak reggeli közben szóltál hozzá. Nem vagy olyan közel hozzá, mint, mondjuk tegnap meg tegnapelőtt – mondta a magyarázatot, de volt egy olyan érzésem, hogy van e mögött valami… valami furcsa.
- Én nem vagyok távolságtartó vele szemben, mert ezt akartad mondani. Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.
- A csók miatt vagy ilyen? – tudakolta.
- Nem. Azt már réges-régen elfelejtettem – mondtam, bár tudtam, hogy ez nem igaz. Mégis, hogy felejthetném el azt az eszméletlenül édes csókot? Ha tudná Alice, hogyan csókol a testvére, akkor mindent megértene. Arról ne is beszéljünk, hogy mi történt éjjel. Jól esett, hogy átölelt Edward. Mikor átkarolt, a szívem őrült tempóban kezdett verni, és nem értettem, hogy miért, de nem húzódtam el. Jól esett az érintése.


Hamarosan megérkeztünk az iskolához. Alice leparkolt a testvérei mellé, majd mindketten elindultunk órára.
Abban reménykedtem, hogy Edward nem szól Bellának arról, hogy kérdezgettem róla.

Egész nap ezen izgultam és lestem, hogy mikor jön a hosszú, barna hajú és csokoládé szemű lány, hogy kérdőre vonjon. Hál’ istennek nem így lett, de ebédnél nagyon meglepődtem.


- Sziasztok! – köszönt Bella és két – számomra ismeretlen – lány.
- Sziasztok! – mondtuk mindannyian, akik az asztalnál ültek. Edward, Mark és Zac felálltak a székükről, majd hoztak még három másikat az asztalhoz és azokra ültek rá. Belláék pedig az Ő helyüket foglalták el.
- Jess! Mi újság? – kérdezte Ashley a hosszú, szőke hajú lánytól.
- Na, várj, mesélek! – vihogott. Megkezdődött köztük a pletyi. Úgy hallottam, hogy rólam folyik a beszéd áradat, de inkább nem foglalkoztam vele.
- Angela, ülj ide mellém! – mondta Julie a hosszú, barna hajúnak.
- Helló! – szólt nekem Jessica.
- Szia!
- Te vagy Jenny, igaz? – kérdezte mosolyogva, mire én csak egy bólintást adtam neki válaszul.
- Jessica Stanley vagyok – vigyorgott barátságosan.
- Örülök – mosolyogtam.
- Én pedig Angela Weber – szólalt meg a barna hajú lány. Kedvesnek látszott és majdnem ugyan olyan jó stílus érzéke volt, mint Alice-nek.
- Szia.
Innentől kezdve senki sem szólt nagyon hozzám, csak beszéltek és beszéltek, én pedig kezdtem megelégelni a dolgot, ugyanis a főtéma Ash és Jess között, én voltam. Az új lány. Ki más?
Rájöttem, hogy ez a Jessica egy igaza pletykagép és be nem állt a szája.
Angela és Julie között a vásárlás, míg a fiúknál az autók meg a motorok, Bellánál és Kate-nél meg a hétköznapok meg valami rezervátum vagy mi, volt a téma.
Én a csöndes szemlélő szerepét töltöttem be és csak bámultam magam elé. Ekkor egy hideg kezet éreztem meg a vállamon.
- Ha nem nagy gond, akkor elrabolnám Jennyt – mondta Alice, és a hangjából ki lehetett hallani, hogy egy kicsit mérges. Felhúzott a székből, majd felkapta a földről a táskámat és kifelé kezdett húzni az ebédlőből.
- Alice, mi ez az egész? – kérdeztem.
- Semmi.
- Alice! Mi a baj? Látom, hogy mérges vagy. Kérlek, mondd el mi bánt – kérleltem barátnőm.
- Tényleg tudni akarod? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Rendben. – Vett egy mély lélegzetet, majd megszólalt.
- Nem is foglalkoznak veled! Te csak ott ülsz egyedül, nem vesznek be a beszélgetésbe, ráadásul a bátyám téged bámul, de az istenért sem szólítana meg, hogy: Jenny, milyen volt a mai napod? Semmi! Ezért még kap – adta ki magából a felgyülemlett dühöt, majd hangosan kifújta a levegőt.
- Nyugi, Alice! Semmi baj, ha nem hát nem, ennyi az egész. Nem kötelesek bevenni a beszélgetésbe. Egyébként is órára akartam menni – mondtam.
- De Jenny…
- Semmi de, Alice! Köszönöm, hogy így ki állsz mellettem, pedig alig ismersz – mosolyogtam.
- Jobban ismerlek, mint hinnéd – suttogta, de én meghallottam. Úgy döntöttem, hogy nem faggatom.
- Most mennem kell, majd még beszélünk – mosolyogtam és órára indultam.




Alig vártam, hogy hazaérjek, de sajnos nem ment ez ennyire egyszerűen, ugyanis az a személy állt meg a kocsijával előttem, akitől távol akartam maradni.
- Hazavigyelek? – kérdezte Edward mosolyogva.
- Nem, köszi, húsz percre lakok innen – mosolyogtam én is.
- Kérlek. Úgyis arrafelé van dolgom meg hát… haza szeretnélek vinni. Ne mászkálj ebben a hidegben – mondta. Sóhajtottam, majd megszólaltam.
- Rendben – majd beszálltam az autóba, ő pedig gázt adott és elindultunk.
Nem nagyon beszéltünk az út alatt, igazából egész végig meg sem szólaltunk. Kis idő múlva megérkeztünk a ház elé.
- Köszönöm, hogy hazahoztál – erőltettem magamra egy műmosolyt.
- Szívesen – mosolygott Ő is. Bólintottam, majd ki akartam szállni a kocsiból, de Edward visszahúzott és egy puszit adott az arcomra. Most őszinte mosoly terült el az orcámon, majd elköszöntem, utána kipattantam a Volvóból és a ház felé vettem az irányt.


Éjjel egy gyönyörű álomba csöppentem és nem szívesen akartam felkelni másnap.


Köszönöm szépen Mindenkinek a leveleket és a kommentárokat:D:D:D El sem tudom mondani milyen örömet szereztetek vele:D Itt az új rész:D:D Megint hosszú lett:D:D:D
Remélem most is megleptek jó pár kommentárral, na meg levéllel:D:D:D
Puszi