18. fejezet - Deja vu

- Jenny! – hallottam meg a nevemet. Elhúzódtam a férjemtől és a hang irányába fordultam.
- Edward? Hogy… Hogy lehet…? – kérdeztem, és teljesen össze voltam zavarodva. Ránéztem arra a személyre, aki a derekamat ölelte. Edward volt az, aki önmagát bámulta, miközben engem szorosan magához vont.
- Jenny, kérlek, gyere vissza! Szükségem van Rád! – szólalt meg Edward, és ekkor vettem észre, hogy Ő nem olyan sápadt, mint a férjem, vagyis… vagyis ember volt.
- Maradj itt, ne hagy el! – a férjem a nyakamhoz hajtotta a fejét, s megcsókolta.
Nem értettem semmit sem. Mindkét Edward azt akarta, hogy vele legyek, de belőlem csak egy volt és nem tudtam kétfelé szakadni.
- Maradj! – kérlelt bársonyos hangján.
- Ő volt, aki hiányzott – mondtam, mire ránéztem az előttem álló Edwardra.
- Nem szeretsz már? – kérdezte értetlenkedve.
- Dehogyisnem szeretlek, de – néztem a másik Edwardra – Őt is.
- Hisz Ő is én vagyok, vagyis Ő ugyanolyan, mint én – mondta.
- De… Hiába vagytok egyazon személy, Ő mégis más… lehet, hogy nem úgy szeret, mint te, mégis úgy hiszem, hogy szükségünk van egymásra, és vele kell lennem.
- Tudod, hogy én szeretlek.
- Igen, tudom. Én is, de…
- Ne menj vele, maradj itt! – szólt, már-már könyörgő hangon. – Ne hagy el úgy, ahogy én tettem! Azt nem tudnám elviselni. Még egyszer nem.
- Mennem kell! – sóhajtottam, majd aranybarna szemeibe néztem, amik szomorúságot tükröztek. – Bocsáss meg!
- Nem tudlak elengedni – támasztotta homlokát az enyémnek.
- Ha szeretsz, akkor megteszed – simogattam meg az arcát, Ő pedig tarkómra tette jéghideg kezét, amibe beleborzongtam. Egymásra néztünk, én pedig elkezdtem lefelé húzni a karikagyűrűm.
- Ne! Tartsd meg! – állított meg a mozdulatomban.
- Nem, ez a tiéd – adtam a kezébe, és átöleltem Őt. – Szeretlek – suttogtam a fülébe, majd elengedtem és a másik Edward felé indultam, de Ő visszahúzott s megcsókolt. Nyaka köré fontam a karomat és visszacsókoltam, de nem tartott sokáig, mert elhúzódtam, ám Ő nem akart elereszteni.
- Engedj el, kérlek! Nem foglak elhagyni, mert Veled leszek, hisz Ő is Te vagy, ezt te is tudod, magad mondtad - mondtam, majd gyors léptekkel az ember Edward felé igyekeztem, aki mosolyogva nyújtotta felém a kezét. Még egyszer látni akartam a vámpírom és az Ő gyönyörű aranybarna szemeit, de mikor hátra néztem, eltűnt. Mintha csak egy emlék lett volna.


Fények vettek körül, és meg kellett találnom a kivezető utat. Edward segített nekem, de rám hagyta a választást.
Két ajtó volt.
Nem tudtam mitévő legyek. Ránéztem Edwardra, aki mosolyogva engem nézett, majd a fülembe suttogott.
- Hallgass a megérzéseidre – majd elengedte a kezemet és eltűnt.
Tudtam, hogy választanom kell. A megérzéseimre kell hallgatnom és csak úgy sikerülhet, ha… ha Rá gondolok.
Felidéztem egy emléket, ami Velünk történt. Az első csókunk jutott az eszembe és minden egyes részét újra lepörgettem magamban. Amikor puha ajkai hozzáértek az enyémekhez... És mikor korrepetálás után adott egy csókot, bár csak egy szájra puszi volt, mégis többet jelentett nekem bármi másnál.
Lehunytam a szemem és elindultam a jobb oldali ajtó felé.
A kilincsre tettem a kezem, majd sóhajtottam és kinyitottam…


Amint átléptem a küszöböt, furcsa pityegést hallottam, de akármennyire is akartam, nem tudtam kinyitni a szemem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, csak azt, hogy végre ki tudtam nyitni a szemem.
Körbe néztem a helyiségben, és tudomásul kellett vennem, hogy nem otthon vagyok, hanem egy… kórházban.
Mikor oldalra fordítottam a fejem, észrevettem a monitort, ami jelezte minden egyes szívverésemet. Ekkor meghallottam egy szuszogó hangot, ami a másik irányból jött.
Arra fordítottam a fejem és ott volt Ő.
- Hogy nem éreztem meg Őt? – kérdeztem magamtól, mert fogta a kezemet és a feje a lábamon pihent. Nem értettem semmit sem.
Szerencsére ki tudtam húzni kezei közül az enyémet úgy, hogy nem ébresztettem fel.
Megsimogattam az arcát, de épphogy csak hozzáértem. Annyira aranyosan szunyókált, hogy nem volt szívem felkelteni Őt.
Pont előttem lógott a falon egy óra, ami hajnali két órát mutatott. Nem voltam álmos így körbe néztem a szobában, amiben az én fekhelyemen kívül volt még egy ágy. A fal szürkének tűnt a homályban, de biztosra vettem, hogy fehér.
Az ágyam melletti kis asztalkára tévedt a szemem, amin egy csokor virág volt. Több szál virágból állt, de leginkább a rózsák tűntek ki belőle. Gyönyörű volt, de nem tudtam, hogy kitől kaphattam. Talán Edwardtól, de mi van, ha mégsem? – kérdeztem magamtól.
A lábam gipszben volt, a fejem pedig be volt kötve. Tudtam, hogy a baleset miatt vagyok a kórházban, csak azt nem értettem, hogy Edward mit keres itt, mikor lehetne otthon, és aludhatna a puha ágyikójában.


Szerencsére nem volt behúzva a függöny az ablakon, így kinézhettem rajta, de semmit sem láttam, a hajnali sötétségben. Pár órával később, lassan kelt fel a nap, amit megbabonázva néztem végig.
Észre sem vettem, hogy Edward bársonyosan sima hajával játszok, és időként bele-beletúrok.
- Jenny! – hallottam meg a kellemes, de álmos hangot, mire felé kaptam a tekintetem. Visszahúztam a kezemet és pirulva lesütöttem a szememet.
- Hát felébredtél? – mosolygott, majd felém hajolt és egy puszit adott az arcomra.
- Igen, azt hiszem. De mi történt? – tudakoltam, és megpróbáltam felülni, de Edward visszafektetett.
- Feküdnöd kell – mondta, én pedig sóhajtottam. – Megyek, szólok Carlisle-nak, hogy felébredtél.
- Ne! Várj! Edward, mondj el mindent… mindent, ami akkor történt, kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Rendben – sóhajtott, majd mesélni kezdett. - Autóbalesetet szenvedtünk – lehajtotta a fejét.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmas hangon.
- Igen, nekem nincs semmi bajom. Megúsztam egy szemöldökrepedéssel, de te… Annyira sajnálom, az én hibám volt – temette arcát a kezeibe.
- Nem a te hibád – megfogtam az egyik kezét.

Mindent elmondott, ami aznap történt. Beszélt a kamion sofőrrel (aki szintén kórházba került), hogy mi történt pontosan. A vezető azt mondta, hogy nem tudott megállni, mert mint később kiderült a fékolaj kilyukadt, és hiába próbált fékezni, nem ment.
Senkit sem hibáztatnak, de mindkettőjüket kivallatták, és hogy engem is ki akarnak majd kérdezni ez ügyben.
- Nem emlékszem semmire, csak annyira, hogy egy hangos csapódással elsötétült körülöttem a világ – mondtam, miután Edward befejezte.
Ezt majd mond el a rendőrfőnöknek is, mert azt mondta, amint felébredtél, bejön hozzád felvenni a vallomásod. Most már tényleg szólok Carlisle-nak, hogy felébredtél – szólt Edward, és felállt mellőlem, majd el akarta hagyni a szobát, de én a keze után kaptam.
- Visszajössz még? – kérdeztem.
- Ha akarod, akkor visszajövök – mosolygott.
- Szeretném – mosolyogtam én is, Ő pedig közelebb jött hozzám, majd homlokon csókolt, és kiment a helyiségből.



Pár perc múlva egy rövid, szőke hajú, sápadt bőrű, 30-as éveiben járó férfi lépett be a szobába. Olyan ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan.
- Jó reggelt Jenny! – köszönt mosolyogva. – A nevem Dr. Carlisle Cullen.
- Jó reggelt!
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Köszönöm jól – feleltem.
- Most elvégeznék pár vizsgálatot, utána pedig felhívom az anyukádat – mondta, majd mellém lépett és segített felülni. Mikor hozzám ért megborzongtam, mert a keze jéghideg volt.




Miután minden szükséges vizsgálatot elvégzett, felém fordult, majd megszólalt.
- Még bent tartunk pár napig, majd kapsz járógipszet, és hazamehetsz.
- Köszönöm. – Már ment volna ki, mikor visszafordult.
- Jut eszembe, Alice telefonált, és azt üzeni, hogy a mai napon fog meglátogatni Téged – mosolygott. Alice honnan tudta, hogy felébredtem? - kérdeztem magamtól.
Ekkor Edward lépett be a szobába. Még hallottam, mikor azt mondta az orvosnak, hogy: „Adj nekünk tíz percet.”
Miért kéne tíz perc, mikor többet is lehetnénk együtt? – értetlenkedtem magamban.
Carlisle bólintott, majd elhagyta a szobát, Edward pedig leült mellém.
- Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg.
- Persze.
- Dr. Cullen a nevelőapád? Mielőtt megkérdeznéd, Alice mondta, hogy mindannyiótokat örökbe fogadtak.
- Igen, ez igaz, és Carlisle valóban a nevelőapám – mosolygott.
- És, mi történt az igazi szüleiddel? – tudakoltam. Hirtelen eltűnt az arcáról a mosoly, és helyét szomorúság vette át. Ekkor esett le mit is mondtam. Épp meg akartam szólalni, de Ő megelőzött.
- Meghaltak.
- Sajnálom, én… nem akartam… nem tudtam. Bocsáss meg – hajtottam le a fejem.
- Semmi baj, régen történt – mosolygott bánatosan.
- Megkérdezhetem, hogy mikor történt?
- Kis koromban. Alig lehettem 3-4 éves, akkor találkoztam Carlisle-lal és Esmével, akik magukhoz vettek. Most arra vagy kíváncsi, hogy miben haltak meg a szüleim, igaz? – állt fel a székről, majd leült az ágyam szélére.
- Nem kell elmondanod.
- Tudod, nem nagyon emlékszem rájuk. Carlisle mesélt el pár dolgot róluk és arról, hogyan találtak rám Esmével - mondta. - Egyszer majd elmondom, hogy mi történt a szüleimmel - mosolygott, majd megsimogatta az arcomat. Ekkor jutott eszembe, amit Carlisle-nak mondott.
- Miért kértél Dr. Cullentől tíz percet? – kérdeztem.
- Mert… Mert el vagyok tiltva tőled – nézett rám.
- Nem igazán értem.
- Anyukád tiltott el a baleset miatt.
- Hogy mi?! Az anyám? De… Miért? Ezt nem teheti – mondtam, majd előre hajoltam és felemeltem a lábam, hogy le tudjak szállni az ágyról. Természetesen azon az oldalon, ahol nem Edward ült. Felálltam és az ágyba kapaszkodva próbáltam előrébb jutni.
- Mégis mit képzelsz, hová mész? – kerülte meg az ágyat, majd felemelt és visszafektetett az ágyikómba.
- Ne! Már jól vagyok. Engedj! Hadd megyek ki innen – nyafogtam.
- Nem Jenny! Feküdnöd kell – utasított, és ez a jelenet valahogy ismerős volt számomra. Elgondolkoztam, de nem jutottam semmire sem. – Ne törd össze magad még jobban – mondta, és közben megsimogatta az arcomat.
- Nem vagyok törékeny. – Végig nézett rajtam, majd szeme megállapodott a törött lábamon.
- Igen, azt látom. Jenny, nem akarom, hogy valami bajod essen, és anyukádnak igaza van. Nem kéne a közeledben lennem – hajtotta le a fejét.
- Ha nem akarsz a barátom lenni, akkor miért vagy itt velem? – kérdeztem, és csalódottságot éreztem.
- Dehogyisnem akarok a barátod lenni, épp ezért vagyok itt a tilalom ellenére is – mosolygott, majd leült mellém, én pedig feltornáztam magam az ágyon.
- Akkor? Mondd el, kérlek. – Rám nézett, majd magához húzott és átölelt. Viszonoztam az ölelését, majd adtam egy puszit az arcára. Olyan jó illata van - mondtam magamban, és arcomat a nyakába fúrtam.


Kis idő múlva elhúzódtunk egymástól. Edward az órájára nézett, majd bánatosan felsóhajtott és rám nézett.
- Mennem kell, Carlisle biztos felhívta már az anyukádat – szólt.
- Maradj még, kérlek. Beszélek vele, ezt nem teheti – mondtam.
- Sajnálom Jenny nem lehet, de később visszajövök – mosolygott, majd egy puszit adott a homlokomra. Felállt mellőlem és az ajtó felé vette az irányt.
- Szia – köszönt el mosolyogva
- Szia – én is rámosolyogtam.


Körülbelül tíz perc telhetett el, mikor anyu lépett be a szobába, és amint meglátott a nyakamba borult.
- Annyira aggódtam érted – mondta.
- Anyu, megfojtasz – szóltam rá.
- Ne haragudj szívem, de annyira örülök, hogy felébredtél – mosolygott.
- Miért, meddig aludtam? – kérdeztem.
- Drágám, tíz hétig voltál kómában, azt hittem, hogy nem fogsz felébredni – mondta, és arcáról eltűnt a mosoly. – Tudod, Dr. Cullen azt mondta, hogy a három hónap az már tartós kóma, és csak reménykedni tudunk, hogy addigra magadhoz térsz.
- Kómában voltam? – kérdeztem döbbenten. Edward miért nem mondta ezt el nekem? - kérdeztem magamtól.
- Igen, de ne is beszéljünk erről – fogta meg a kezem.
- Szerintem se, mert szeretnék kérdezni valamit – mondtam.
- Bármit kincsem – mosolygott anya.
- Miért tiltottad el tőlem? – Értetlenül meredt rám, majd megszólalt.
- Kit? – tudakolta.
- Nagyon jól tudod, hogy kiről beszélek! Nem Ő tehet a karambolról, mert baleset történt! Ezért nem tilthatod el! – mondtam mérgesen.
- Ha nem vitt volna el a suliba, akkor mindez nem történt volna meg – emelte fel Ő is a hangját.
- Akkor is el fogok menni vele mindenhová, mert a legjobb barátom, és nem leszek távol tőle!
- Azt akarod, hogy szobafogságra ítéljelek? – kérdezte. Nem hittem a fülemnek. Felébredek a kómából, és máris büntetést szab ki rám, csak azért mert kiállok a barátomért.
- Nem érdekel, mert akkor is Vele leszek! – kiabáltam, majd karba fontam a kezem, és kibámultam az ablakon.
- Ezt majd megbeszéljük otthon Kisasszony! – szólalt meg, majd felállt és kiment a helyiségből.
Jobb volt, hogy nem tartózkodott velem egy légtérben az anyám, mert olyat mondtam volna, amit magam is megbánok.
Hogy teheti ezt velem? Én… nem tudok távol lenni a legjobb barátomtól, egyszerűen nem.




Napok teltek el, és akárhányszor jött be hozzám anyu elég szűkszavúan válaszolgattam a kérdéseire.
Például: „Hogy vagy?” – tudakolta, mire tőlem csak egy „Jól”-t kapott válaszul. Megkérdezte tőlem, hogy Edward bejött-e hozzám, erre csak azt feleltem, hogy:”nem”. Persze ez nem volt igaz, mert minden egyes nap meglátogatott, és örültem neki, feldobta a napjaimat.
És ott van Alice. Ahogy azt Carlisle is mondta, meglátogatott, de legtöbbször Edwarddal jött, aminek nagyon örültem, mert egy csomót beszélgettünk mindenféléről.
Kate-ék is sokszor jöttek be hozzám, és elmesélték, hogy mik történtek a suliban, míg én kómában voltam. Természetesen a legjobb dolgokról maradtam le. Julie összejött Markkal, és Kate meg Zac között is alakulgat valami. Ennek tiszta szívből örültem, mert sokszor hallottam a lányoktól, hogy nagyon bejönnek nekik a srácok és lám, itt az eredménye.

A legtöbb időt Edwarddal töltöttem. Tudtam, hogy nagyon szeretem Őt, de mint barát és így is viselkedtünk egymással.
Már alig vártam, hogy végre kiengedjenek. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk Edwarddal, hogy nem érdekel minket mit mondott anya, akkor is találkozunk és sok időt fogunk együtt tölteni. Ha nem volt velem, hiányoltam, mert mindig vele akartam lenni. Minden egyes pillanatban.



Köszönöm szépen a kommentárokat és a leveleket is:D
Nagyon jól esik hallani, hogy ennyire tetszik az, amit írok.:D El nem tudom mondani mennyire örülök neki:D
Röstellem, hogy ennyire későn vannak a részek, de most is házim van angolból, amit meg kell csinálnom:) Kedvenc könyvről, vagy filmről kell írni kérdések alapján:D Gyerekjáték, mert a Twilight-ról írok majd:D:D
Na jó, nem untatlak benneteket ezzel:D
KÖSZÖNÖM, HOGY OLVASTOK ÉS HOGY ÍRTOK NEKEM VÉLEMÉNYT A RÉSZRŐL/RÉSZEKRŐL:D REMÉLEM MEGMARAD EZ A JÓ SZOKÁSOTOK:D
Millió Puszi♥♥
agnes_h93@freemail.hu