14. fejezet - Korrepetálás

(Edward szemszöge)


- Edward! Haza kell jönnöd! Most! – azzal letette a telefont a húgom. Csak bámultam a kijelzőt és azon tanakodtam, hogy ez most mi lehetett.
- Valami baj van? – kérdezte Jenny, mert már jó ideje nem szólaltam meg.
- Nincs. Haza kell mennem – mondtam zavartan.
- Rendben – hajtotta le a fejét. Közelebb mentem hozzá és az arcára tettem a kezem, majd homlokon csókoltam.
- Később visszajöhetek? – kérdeztem, és reméltem, hogy igent mond. Nem akartam elmenni, de Alice hangjából ítélve komoly lehet a dolog. Ő átölelt majd megszólalt.
- Nem akarom, hogy elmenj, de biztos, hogy fontos – átkaroltam Őt, és magamhoz szorítottam.


Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattunk így összeölelkezve, csak azt éreztem és hallottam, hogy csörög a telefonom.
Naná, hogy Alice volt.
- Máris megyek. Nyugodj meg! – szóltam bele a telefonba, majd rögtön le is tettem és Jennyre néztem.
- Ez az én hibám volt – mondta bűnbánóan.
- Dehogyis! Csak a testvérem türelmetlen, de meg lehet szokni. Egy idő után – mosolyogtam.
- Jut eszembe, tartozol egy korrepetálással – mosolygott.
- Igaz. Akkor mindenképp visszajövök, és ha szeretnéd megtanulunk együtt.
- Kikísérlek – szólt, és elindult lefele a földszintre, én pedig követtem.
Mikor leértünk, búcsúzóul egy puszit adtam az arcára, majd kiléptem a házból, és beültem a kocsimba, és haza hajtottam.
Kezdtem ideges lenni, hogy mit láthatott Alice, ha látott egyáltalán valamit.


Szokatlanul gyorsan vezetettem hazáig, majd mikor leparkoltam a ház elé, kipattantam az autóból, és besiettem Alice szobájába.
- Alice, mi történt? – kérdeztem, amint átléptem testvérem szobájának küszöbét.
- Végre, hogy itt vagy! – pattant fel az ágyról, ahol eddig ült.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Hogy merészeltél elmenni Jennyvel vásárolni, nélkülem? – termett előttem, és mérgesen nézett rám.
- Úristen, Alice! Azt hittem, hogy valami komolyabb történt. A telefonban annak tűnt, és te egy ilyen kis semmiség miatt rendeltél haza? – túrtam a hajamba.
- Semmiség? Ez neked semmiség?
- Alice! Egyetértek Edwarddal, szerintem sem nem kéne ezen felhúznod magad – jött be a helyiségbe Jasper. – Alice nem szólalt meg, csak nézett maga éle, majd megszólalt.
- Azért volt olyan furcsa a hangom, mert Jazz megkavart.
- Ezt most nem értem – mondtam.
- Ezt úgy érti, hogy…
- Hogy Emmett megbolondította Jaspert – fejezte be testvérem mondatát Alice.
- Hogyan?
- Nem tudta magát fékezni… a közben – nyomta meg az „a” szócskát a húgom.
- Értem. Akkor én mentem is, a szobámban megtaláltok – mondtam, majd kimentem a helyiségből, és felmentem arra a helyre, ahol nem hallom őket. Legszívesebben nem otthon lettem volna, hanem valahol máshol.

Amint felértem a szobámba, ledőltem az ágyamra és lehunytam a szemem, majd felidéztem a délután eseményeit, de leginkább Ő rá gondoltam…



(Jenny szemszöge)

- Valami baj van? – kérdeztem, mert már egy ideje csak a telefonja kijelzőjét bámulta.
- Nincs. Haza kell mennem – mondta zavarta.
- Rendben – hajtottam le a fejem. Kicsit csalódott voltam, mert nem akartam, hogy elmenjen. Vele akartam lenni, bár az egész délutánomat vele töltöttem – fogjuk rá -, mégis azt szerettem volna, ha marad és beszélgetünk egy picit. Olyan jól megtudtam magam vele értetni, és jobban bíztam benne, mint eddig bárki másban. Mintha egy mágnes vonzana hozzá. Éreztem, hogy kezét az arcomra tette, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Később visszajöhetek? – kérdezte kellemes hangján, én pedig szorosan magamhoz öleltem Őt.
- Nem akarom, hogy elmenj, de biztos, hogy fontos – szólaltam meg. Derekam köré fonta karjait és magához szorított. Mélyen magamba szívtam finom illatát. Tényleg mágnes volt köztünk, mert nem nagyon engedtük el egymást.



Már egy ideje így álltunk, mikor Edward mobilja újra megszólalt. Elengedett és a füléhez emelte a készüléket.
- Máris megyek. Nyugodj meg! – szólt bele a telefonba, majd rögtön le is tette és rám nézett.
- Ez az én hibám volt.
- Dehogyis! Csak a testvérem türelmetlen, de meg lehet szokni. Egy idő után – mosolygott.
- Jut eszembe, tartozol egy korrepetálással – mosolyogtam.
- Igaz. Akkor mindenképp visszajövök, és ha szeretnéd megtanulunk együtt.
- Ez jó ötlet. Kikísérlek – mondtam, és elindultam a földszintre. Vajon most mit gondolhat rólam? – kérdeztem magamtól.
Mikor leértünk, kinyitottam az ajtót, Edward pedig mielőtt még kilépett volna a házból, egy puszit nyomott az arcomra, majd távozott.
Reménykedtem benne, hogy visszajön, mert… Még magam sem tudtam megmondani, hogy miért, csak azt, hogy szükségem van a közelségére. Megnyugtat.



Miután elpakoltam az új ruháimat, bedőltem az ágyamba és sorra vettem a délután minden egyes percét, amit Vele tölthettem.
Minden egyes pillanat jó, amikor mellette lehetek, de ezek most még jobbak voltak, mint eddig bármikor, hisz végre nem törtek rám a szokásos furcsa érzéseim s így olyan természetesnek tűnt, mintha valóban barátok volnánk. De az a fehér ing rajta. Egyszerűen eszméletlenül jól nézett ki benne. Mondjuk neki minden jól áll, de… de miért is gondolok rá? Na jó! Gondoljunk valami másra! – parancsoltam magamra, de mindig vissza-visszatértem arra, hogy milyen jó érzés volt a karjaiban lenni.



Már csak arra eszméltem fel, hogy csöngetnek, így felpattantam az ágyamról, levágtattam a földszintre majd ajtót nyitottam.
A „tanárom” állt az ajtóban. Meg is lepődtem, hogy így elbóbiskoltam. Mondjuk, egész végig Rá gondoltam, mégis jobb volt Őt élőben látni, mint lelki szemeim előtt.
- Szia – köszönt mosolyogva.
- Szia – mosolyogtam én is. – Gyere – álltam el az útból, Ő pedig bejött az előszobába. Levette a kabátját, majd felmentünk a szobába és neki álltunk a tanulásnak.
- Előre szólók, hogy lassú a felfogásom, úgyhogy nagy türelemmel kell lenned – vigyorogtam.
- Azt hiszem menni fog – kuncogott.
- Hát sok sikert – huppantam le az ágyikómra a tankönyveim mellé, amiket az ágyra dobáltam, miközben beszéltem hozzá. Edward leült mellém és hozta Ő is a felszerelését, majd kinyitotta a matek könyvét, végül rám nézett.
- Hol kezdjük? – kérdezte.
- Az elején – feleltem, Ő pedig felhúzta az egyik szemöldökét. – Ne nézz így rám! Az egészet nem értem, tehát már az elején lemaradtam.
- Értem. De először is nézzünk egy feladatot, és abból felmérem, hogy mennyit kell majd megtanítanom neked – mondta, aztán egy lapot vett elő és elém tette, utána pedig diktálni kezdett egy feladványt.



Már egy ideje a megoldáson törtem a fejem, de még midig nem jött ki az eredmény.
Amíg én a feladattal vacilláltam, addig Edward a házi feladatát csinálta, de néha-néha megnézte mit totojázok – a szerinte – egyszerű képleten.

Nagy nehezen elvégeztem a feladatot, és oda adtam jelenlegi tanáromnak, hogy ellenőrizze le.

Ahogy jobban belemerült a feladat javításába, úgy ráncolta össze a homlokát, amiből gyanítottam, hogy nem sikerült valami fényesen megoldanom, sőt, az eredményemet is helytelennek véltem.
Elővett egy piros tollat a tolltartójából és áthúzta, ami nem volt jó.
- Nos? – kérdeztem, miután lerakta a papírt és rám nézett.
- Nos.
- Edward, mondd már! Szörnyű, igaz?
- Az égvilágon semmit sem értesz belőle, ugye? – kérdezte én pedig bólogattam. – Nézd meg – tette az orrom alá a kijavított egyenletet. Tele volt hibával, és több piros színt tartalmazott, mint szürkét.
- Hát… semmit – húztam el a számat.
- Neked komoly segítségre van szükséged – mondta.
- Igen, azt hiszem.
- Segítek, de először – adta kezembe a tankönyveimet – megcsinálod a házidat – mondta, mire nyeltem egy nagyot, majd rá emeltem a tekintetem.
- Jól vagy? Nagyon elsápadtál - mondta aggódva. – Ne aggódj, segítek a házidban is, utána pedig elmagyarázom a matekot – mosolygott, én pedig hálából a nyakába vetettem magam.
- Szeretlek – csúszott ki a számon, mire olyan gyorsan húzódtam el tőle, amilyen gyorsan csak tudtam. Az arcára döbbenet ült ki, én pedig zavarban voltam. – Nem úgy, hanem mint barátot – erőltettem magamra egy műmosolyt, amit reméltem, hogy nem vett észre.
- Értem. Nem is hittem azt, csak… olyan furcsa volt hallani – mosolygott, amit én is viszonoztam, majd a könyveimbe temetkeztem.



Edward segítségével hamar készen lettem a házimmal, és felmondtam neki a leckét, majd elmagyarázta - jobban szólva csak próbálta – megértetni velem az egyenletet, de nem nagyon ment.
- Sajnálom – kértem bocsánatot, mikor az ajtóban álltunk, kb. tíz körül.
- Semmi baj. Azért voltam itt, hogy segítsek neked, és ez csak egy óra volt – mosolygott Edward.
- Igen, és már lefárasztottalak.
- Nem vagyok fáradt – mondta határozottan. Gondolhattam volna, hogy nem ismeri be, hisz pasi. Igen, a világ kedvesebb sráca, akit valaha is ismertem – mosolyogtam magamban.
- Rendben, akkor nem – vigyorogtam, és egy puszit adtam az arcára. – Köszönöm. Remélem, holnap jössz.
- Szívesen, és igen, jövök – somolygott. Egy ideig nézett, majd egy gyors puszit adott a... számra és elviharzott, mire bármit is kérdezhettem volna, Ő már rég elhajtott.



Ott álltam az ajtóban és meredtem magam elé.
Azon tanakodtam, hogy most tényleg megtörtént-e az a bizonyos valami, vagy csak én képzeltem be magamnak, és valójában meg sem történt ez az egész.
Végül úgy döntöttem, hogy tényleg igaz és nem álmodtam azt a pillanatot.
Észre sem vettem, hogy mosolygok, de mikor rájöttem, hogy még mindig a verandán álldogálok, megfordultam és bementem a házba, majd a fürdőszobába.



(Edward szemszöge)


Mit csináltam? – kérdeztem magamtól, és lefékeztem a kihalt úton. A kormányra hajtottam a fejem, majd behunytam a szemem és próbáltam egy értelmes okot találni, hogy miért tettem azt, amit tettem. De sajnos ez nem jött össze.
Sokat vacilláltam azzal, hogy visszamegyek hozzá és bocsánatot kérek tőle, de gyorsan elvetettem ezt az ötletet.
Először is, mert késő van és bizonyára már alszik, másodszor pedig egészen biztos, hogy haragszik rám.


Úgy döntöttem, hogy haza megyek. Bár ne tettem volna…
Amint beléptem a házba Alice nekem esett.
- Mi történt, Edward?!! Mondjad már!! – szólt rám húgom.
- Semmi – mondtam, és fel akartam menni a szobámba, de Ő nem engedett.
- De, igen! Mondd! – parancsolt rám.
- Nem vagyok köteles beszámolni róla, hogy mit csinálok – mondtam kicsit mérgesen.
- De! Láttam, hogy eldöntötted. Edward! Kérlek, beszéljük meg – mondta már nyugodtabb hangon.
- Menjünk fel a szobámba – szólaltam meg kis idő múlva. Ő csak bólintott és együtt felmentünk az emeletre.



Az ágyamon ültem, mellettem pedig Alice volt és várta, hogy neki kezdjek a mondandómnak.
- Pontosan mit akarsz tudni? – kérdeztem.
- Mindent.
- Csak egy puszi volt, Alice, nem egy csók.
- De attól még egy szájra puszi volt, vagyis egy kis csók – kuncogott Alice.
- Jól van. Ennyit akartál nem? – kérdeztem kicsit ingerülten, mire húgom arca szomorú lett. Tudtam, hogy megbántottam Őt. – Sajnálom Alice, nem úgy értettem... Gondolkodnom kell.
- Semmi baj. Szerintem nem kéne semmin sem gondolkodnod, mert minden rendben lesz – mosolygott, majd eltűnt a szobámból.


Miért vagyok ilyen idióta? Eltervezni elterveztem, de utána meg is bántam. Nem fog a közelembe jönni, tudom.



(Jenny szemszöge)


Fürdés közben folyamatosan mosolyogtam, de amint eszembe jutott a másnap, azonnal eltűnt.
Nem is biztos, hogy direkt csinálta. Lehet, hogy neki is csakúgy jött, mint nekem, mikor az autóban… Egész biztos – elmélkedtem.



Mikor lefeküdtem aludni, furcsa álmom volt.
Álmomban az iskolában voltam, és jártam a folyosókat Őt keresve, de mikor megtaláltam… Vele volt. Megnyugodtam, mikor beszélgetni láttam Őket, de aztán olyat tett Edward, amire nem számítottam… Megcsókolta Bellát. Könnyek szöktek a szemeimbe és elfutottam, de nem tudtam, merre tartok, nem is volt fontos csak az, hogy minél távolabb legyek tőlük.
Hirtelen egy erdőben voltam, és egy ismerős női hangot halottam magam mögött. Mikor megfordultam Alice állt mögöttem, majd szép lassan megjelentek a többiek, kivéve Ő.
Alice akart valamit mondani, de ismét Edwardnál és Bellánál voltam, csakhogy most már nem a suliban, hanem egy ismeretlen szobában voltunk, de Ők nem láttak engem. Arra a dologra készültek, és én nem akartam Őt Vele együtt látni, de akárhányszor elfordítottam a fejem, mindig megjelentek előttem.

Hirtelen felrémültem, szaporán vettem a levegőt, de azt, hogy nem csak az álmomban sírok, akkor vettem észre, mikor a könnycseppjeim elérték az ajkam.
Miért sírok? Hisz nem is szeretem… úgy, és nincs beleszólásom, hogy kivel van – mondtam magamnak. – De, akkor miért fáj ennyire? – kérdeztem magamtól, de választ nem kaptam.
Könnyes szemekkel feküdtem vissza az ágyamba, majd próbáltam elaludni… de csak Ő járt az eszembe, és az a kis csók, amit adott, mielőtt elindult volna innen.

Köszönöm szépen a leveleket és a kommentárokat is:D:D
Anne:Próbáltam valami olyat találni, ami illik a történethez meg minden:S És kerestem is másik fejlécet. Most ezt nem azért mondom, és nem azért akarom lecserélni a fejlécet, amiért mondtam, hanem úgy egyébként. Csak nehéz rendeset találni:S Azért az a fejléc, mert ugye szerelmet, itt a szív mutatja, a halált pedig az a fekete valami, ami megakadályozhatja a szerelmük beteljesedését. De ha több ember jelzi, hogy neki sem tetszik a fejléc, akkor az írja meg kritikába, és akkor csere lesz.:D:D:D
Remélem kapok sok-sok kritikát:D Rajtatok múlik:D
Puszi♥

U.I.: Bocsi, hogy későn van rész:S Tegnap megbetegedtem, de írtam a részt:D Mondjuk kevés volt belőle:d Csak 3-4 oldal volt még hátra:D:D Na, mindegy:D
Aki meg felvett msnre az meg tudja, hogy írtam, mert mondtam, csak nem mindig volt ihletem és nem akartam egy bénát írni, de mégis sikerültXD
Na, de szerintem holnap neki állok írni a kövi részt, de nem tudom, hogy hogy lesz rész a fejemben. Este gondolkodok, rendben?XDXD:D:D:D:D