12. fejezet - Terv

(Alice szemszöge)


A menzán ültem a testvéreimmel és vártam, hogy vége legyen az ebédszünetnek. Sajnos szerelmem is érezte azt, amit én.
Dühöt.
- Nyugodj le, Alice, kérlek – kérlelt Jasper.
- De nem tudok. Hogy tehetik ezt vele? Én oda megyek, nem fogom ezt annyiban hagyni – mondtam, majd felálltam, és Jennyék felé vettem az irányt.
Amint az asztalukhoz értem, barátnőm vállára tettem a kezem, majd megszólaltam.
- Ha nem nagy gond, akkor elrabolnám Jennyt – mondtam kicsit mérgesen. Felhúztam Jennyt a székből, majd felkaptam a földről a táskáját, és kifelé kezdtem húzni az ebédlőből.
- Alice, mi ez az egész? – kérdezte.
- Semmi.
- Alice! Mi a baj? Látom, hogy mérges vagy. Kérlek, mondd el mi bánt – kérlelt barátnőm.
- Tényleg tudni akarod? – kérdeztem, ó pedig bólintott. – Rendben. – Vettem egy mély lélegzetet, majd megszólaltam.
- Nem is foglalkoznak veled! Te csak ott ülsz egyedül, nem vesznek be a beszélgetésbe, ráadásul a bátyám téged bámul, de az istenért sem szólítana meg, hogy: Jenny, milyen volt a mai napod? Semmi! Ezért még kap – adtam ki magamból a felgyülemlett dühöt, majd hangosan kifújtam a levegőt, bár nem volt rá szükségem, de Jenny gyanakodott volna.
- Nyugi, Alice! Semmi baj, ha nem hát nem, ennyi az egész. Nem kötelesek bevenni a beszélgetésbe. Egyébként is órára akartam menni – mondta.
- De Jenny…
- Semmi de, Alice! Köszönöm, hogy így kiállsz mellettem, pedig alig ismersz – mosolygott.
- Jobban ismerlek, mint hinnéd – suttogtam, mégis meghallotta, de szerencsére nem faggatott róla.
- Most mennem kell, majd még beszélünk – mosolygott továbbra is, majd órára indult.





Akkor is beszélek Edwarddal. Állítólag barátok, szóval nem kéne levegőnek nézni a barátnőmet. Bár… Jenny eldöntötte, hogy távol marad a bátyámtól és Edward sem akar túl közel kerülni hozzá, mert összezavarodott. Legalábbis Jasper ezt mondta nekem.


Órán voltam, mikor látomásom támadt. Ez nem volt rossz, épp ellenkezőleg, nagyon jó döntést láttam a bátyám részéről. De akkor is beszélek vele, nem fogja megúszni!


Otthon vártam Edwardot, hogy hazaérjen, és gondolatban már mindent elterveztem.
Már csak percek voltak hátra és… a bátyám leparkolt a ház előtt, majd kiszállt a kocsiból. Belépett a házba, utána pedig felment a szobájába.
Most nem fog elmenekülni, de hagyom tanulni, majd beszélek vele később – gondoltam.


Mikor felértem Edward szobájához, bekopogtam, majd mikor szólt, hogy bemehetek, lenyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe.
A testvérem az ablakon bámult kifele, a tankönyvei az asztalán és láttam, hogy akart tanulni csak nem jött össze.
De vajon miért nem? – kérdeztem magamtól.
- Edward, beszélhetnék veled? – tudakoltam.
- Persze – mondta, és tekintetét rám emelte.
- Tulajdonképpen, kérdezni akartam valamit.
- Kérdezz!
Nem szólaltam meg, csak meredtem magam elé, és gondolkoztam, hogy megtegyem-e vagy sem.
- Jennyről van szó, igazam van? – kérdezte komoly arccal, én pedig bólintottam.
- Alice, miért csinálod ezt?
- Te, miért csinálod? – kérdeztem vissza.
- Ezt most nem értem – mondta.
- Arról van szó, kedves bátyám, hogy szegény Jenny ott ült egyedül az asztalnál.
- Nem volt egyedül, hisz ott voltunk.
- De észre sem vettétek, mintha ott se lenne. Jasper érezte az érzéseit. Hidd el, hogy rosszul esett neki. Legalább Te beszélgethettél volna vele, néha olyan egyedül van. Tudod jól, hogy nem tudok mindig vele lenni, főleg akkor, ha vadászni megyünk.
- Ott vannak Kate-ék, és amúgy is, nagy ívben kerül engem – mondta Edward.
- Dehogy kerül! Honnan veszed ezt az ostobaságot? – kérdeztem nevetve.
- Látom rajta – fordult ismét az ablak felé. - Ahogy rám néz, és mikor találkozik a tekintetünk… Szerintem még mindig haragszik a csók miatt, bár azt mondja, hogy nem.
- Bolondságokat beszélsz! Jenny egyáltalán nem haragszik rád, már miért tenné? Edward – helyett foglaltam mellette az ágyon, hisz Ő már ült -, legyetek haverok. Nem harap, és… Miért ne lehetnétek olyan jó barátok, mint Bellával? – kérdeztem.
- Bella… Mostanában annyira furcsa, mintha kicserélték volna.
- Tudom. Sokszor jár le La Pushra Jacobhoz, de most nem róla van szó, hanem Jennyről.
- Miért akarod, hogy barátok legyünk? – kérdezte.
- Te utálod Őt! – pattantam fel az ágyról.
- Ez nem igaz! Nem utálom, én… Így sem tudok rendesen a közelében lenni – mondta idegesen és beletúrt a hajába.
- Miért? Nem értelek!
- Én sem értem, de mióta ide jött ez a lány… azóta olyan fura érzések kavarognak bennem. Mintha ismerném Őt. Alice, én figyelem Jennyt és ha szüksége lesz rám, akkor ott leszek neki.
- Akkor ezt éreztesd is vele, és hallgass az ösztöneidre – vigyorogtam, majd adtam az arcára egy puszit és elhagytam a szobáját. Elégedett mosoly terült el az arcomon, mert tudtam, hogy megmaradt benne az a szerelem, amit állítólag kitöröltek az elméjéből. Ezek szerint, mégsem tudták teljesen elvenni Edwardtól az érzéseit, amit barátnőm iránt táplált.



(Edward szemszöge)


Újra egyedül voltam a szobámban és bámultam kifelé az ablakon.
Hallgassak az ösztöneimre? Mit érthetett ezen Alice? Talán jobban megnyílhatnék előtte, és egy nap… elmondom neki a családom titkát. De nagyon előre szaladtam! Nem akarom, hogy utálja a testvéreimet és engem sem. Pár napja ismerem, és nem akarok tőle távol lenni, ráadásul mióta találkoztam vele… benne van az álmaimban, főleg a csók estéjén.
Azt álmodtam, hogy a karjaimban tartom és folyamatosan csókolom ajkait. Álmomban még az illatát is éreztem pedig nem volt mellettem, de azt kívántam bárcsak ölelhetném Őt.
Furcsák a gondolataim valóban és ezért is kéne távol lennünk egymástól, de ha egyszer nem megy!
Mindennél jobban vártam a másnapot meg matek órát, mert láthatom Jennyt és most az egyszer, tényleg helyeseltem Alice tanácsát, miszerint hallgassak az ösztöneimre. Ezt fogom tenni! – döntöttem el, majd újra neki álltam a tanulásnak… kevés sikerrel.



Másnap reggel korán keltem és gyorsan elkészültem, majd lesiettem a földszintre, hogy a garázs felé vegyem az irányt. Imádkoztam, hogy Alice, vagy valaki nehogy megállítson és… meglepetésemre senki sem akart megakadályozni a tervemben, ami az volt, hogy elmegyek érte.


Nem mentem olyan gyorsan, mint a testvéreim, mivel Ők imádnak száguldozni és egyébként is, Jenny biztos, hogy még nincs készen. Megvárom, amíg kilép az ajtón és felajánlok neki egy fuvart. Remélem, elfogadja majd – gondoltam.


Fél órája ülhettem a kocsimban, mikor kinyílt az ajtó és Jenny lépett ki a házból, táskával a vállán, majd bezárta az ajtót, addig én kiszálltam a kocsiból és megkerültem azt. Ő a suliba akart indulni, de megtorpant, mikor meglátott.
- Szia! – köszöntem mosolyogva. Nagyon csinos volt, bár kabát volt rajta, így is lehetett látni a fekete felsőt, ami hosszabb volt, mint a meleg dzseki, ami a csípőjéig ért. Sötétkék csőnadrágot viselt és térdig érő fekete csizmát.
- Szia! – mosolygott Ő is. – Te meg mit keresel itt? Nem mintha zavarna vagy valami, csak furcsa – mondta.
- Elvihetlek a suliba? – kérdeztem.
- Nem kell, köszi, de sétálok. Nincs olyan messze – mosolygott, majd elindult az iskola irányába. Ezt nem hagyhattam, így utána iramodtam, majd elkaptam a kezét és megállítottam.
- Kérlek, beszélni szeretnék veled – mondtam. Sóhajtott egyet, majd megszólalt.
- Rendben, beszéljünk.

Direkt lassabban vezettem, hogy több időt tölthessek vele, és hogy egy csomó értelmetlen kérdéssel bombázzam Őt.
- Haragszol? – kérdeztem.
- Nem. Már miért haragudnék? – kuncogott.
- Hát… mondjuk azért, ami tegnap ebédnél történt.
- Mármint, hogy Alice elhívott tőletek? – fordult felém kérdő tekintettel, mert eddig az ablakon bámult kifelé.
- Nem. Arról, hogy egyedül ültél köztünk és senki sem beszélgetett veled – mondtam.
- Ó, vagy úgy! Nem, nem haragszok. Velem nem kötelező beszélgetni és barátkozni sem – mosolygott.
- De én szeretnék – fékeztem le a lámpánál, majd ránéztem. – Sajnálom.
- Mit? – mosolygott továbbra is. Olyan szép volt. Legszívesebben egész nap Őt néztem volna, minden egyes pillanatban.
- Hogy nem figyeltem rád – szóltam. Felém nyújtotta a kezét, majd végig simított az arcomon. Nagyon jól esett az érintése, és akkor olyat éreztem, amit még addig a pillanatig soha. Éreztem a mellkasomban gyorsuló szívemet, és halkan, de szaporán vettem a levegőt.
- Nem kell rám figyelned – és újra mosolygott, majd mikor észrevette, hogy mit csinál, elkapta a kezét és ismét az ablakon bámult kifele. Láttam, hogy elpirult és ezt megmosolyogtam. Tehát nem vagyok közömbös számára. Tetszek neki - állapítottam meg magamban, majd újra az útra figyeltem. Váltott a lámpa és folytattunk utunkat az iskola felé.



Mikor megérkeztünk, kiszálltunk az autóból, de Jenny nem ment be az épületbe, helyette megvárta, míg mellé érek, majd megszólalt.
- Sajnálom, Edward. Nem akartam, de ez csak úgy jött. Nem tudtam mit csinálok.
- Semmi baj – mosolyogtam, majd mindketten bementünk az épületbe.


Első órám matek volt és Jennynek is. Izgatott voltam, de nem tudtam, hogy miért.
Jenny Ashley oldalán lépett be a terembe, és valamin nevettek, majd mindketten elindultak felém. Ash leült a padra, Ő pedig mellettem foglalt helyett.
- Szia, Edward! – köszönt mosolyogva Ashley.
- Szia! Mi újság? – kérdeztem.
- Semmi érdekes, éldegélek. Veled? – mosolygott.
- Dettó – feleltem.
- Jenny, eljössz velünk vásárolni Port Angelesbe? – kérdezte Ash. Bárcsak nemet mondana! Uram, add, hogy nemet mondjon. Találjon ki valami kifogást - könyörögtem Istenhez, mert én akartam elhívni valahová. Azt még nem tudtam, hogy hová, de vele akartam lenni.
- Rendben, úgysincs semmi dolgom, szóval – mosolygott. Az Úr nincs velem - gondoltam.
- Ez csúcs! Na, akkor majd ma délután érted megyek, rendben? Majd add meg a címed – vigyorgott Ashley.
- Rendben, óra után – mosolygott Jenny. Bejött a tanár és mindenki elfoglalta a helyét a teremben.


Órán több ismeretes egyenletet, gyököt és egyebeket vettünk. A könyökömön jött ki és mindegyik feladatom hibátlan volt.
Ránéztem Jennyre, aki nagyon törte a fejét a megoldáson, de egyszerűen nem ment neki. Ekkor ötlött az eszembe a legnagyszerűbb terv.
Közelebb ültem hozzá, majd a fülébe suttogtam.
- Segítsek? – kérdeztem.
- Nem kell, köszi. Megy egyedül is – mosolygott.
- Én nem úgy látom.
- Huh, oké! Ha a tanár nem kínaiul beszélne, hanem érthetően, akkor érteném. De így!? – mutatott észrevétlenül a táblára.
- Ha gondolod, akkor korrepetállak matekból – ajánlottam fel.
- Tényleg, nem szükséges, bár… nem kéne megbukni – mondta az utolsó szavakat inkább magának, mint nekem.
- Akkor? – tudakoltam mosolyogva.
- Rendben – nézett rám mosolyogva, majd titokban segítettem a feladatok megoldásában.




A szekrényem felé tartottam, mikor Alice (Ki más?) meg nem szólított a folyosón.
- Edward! – kiáltott csilingelő hangján. Nagyot sóhajtottam, majd megszólaltam.
- Igen?
- Láttam a döntésed – súgta a fülembe, hogy csak én halljam.
- És? Valami gond van vele? – kérdeztem.
- Nincs. De nehogy azt mondd nekem, hogy csak korrepetálni akarod!
- De, ezt mondom, mert csakis kizárólag erről van szó – szóltam határozottan.
- Hát jó! Majd belátod, hogy igazam van – sóhajtott testvérem.
- Miben van igazad?
- Abban, hogy igenis tetszik neked Jenny – mosolygott.
- Higgy, amit akarsz! Nem érdekel! – mondtam, majd mentem a következő órámra.





Talán igaza van Alice-nek, mert Ő ritkán téved az ilyesmiben. Tényleg tetszene nekem Jenny?
Áh, nem! Már többször kiveséztem ezt az ügyet és mindig nemleges válasszal zártam le a dolgot. Csak szeretek vele lenni, vagyis szeretnék a közelében maradni.
De akkor miért?
Eszembe jutott az a beszélgetés, ami a pizsamaparti előtt zajlott le Alice és köztem.
- Miért? – kérdezte.
- Mit miért? – kérdeztem vissza.
- Miért vitted be Jennyt a biológia szertárba? Azt hiszed nem látom a döntéseidet? – Lefékeztem, mert pirosat jelzett a lámpa.
- Én… nem tudom. Olyan sokan voltak körülöttünk, és mindenki hallgatózott volna – mondtam. Én sem értettem, hogy miért tettem azt, amit tettem.
- Na, persze!
- Alice, én tényleg nem tudom. Késztetést éreztem rá, hogy…
- Hogy? – kérdezte Alice.
- Hogy megérintsem – fejeztem be a mondatomat.
- Ezt meg, hogy érted? – tudakolta.
- Nem tudom elmagyarázni, Alice! Össze vagyok zavarodva, nem értem az érzéseimet. Kérlek, ne nyaggass vele.
- Rendben.
És, amikor a kocsim mellett álltam, egyedül, mert Ő berohant a házba. Azt hitte, hogy megbántott, vagy én nem akarom, hogy nálunk aludjon. Pedig egyáltalán nem így gondoltam már akkor sem.
Beszálltam az autóba és észre sem vettem, hogy a kabátom belsejét szagolgatom. Olyan finom illata volt.
Talán beleszerettem volna? Mindössze két-három nap alatt? Kizárt dolognak tartom, mert ilyen nem létezik! Nem és kész!


Egész nap ezen járt az eszem, és mindennél jobban vártam az ebédszünetet, mert újra láthattam Őt.
Mi? Ezt tényleg én mondtam volna? Komolyan mondom, már nem értem magam – elmélkedtem. – Miért van olyan érzésem, hogy kerül engem? Bár beleegyezett, hogy korrepetáljam matekból, így biztos, hogy több időt leszek vele és megismerhetem. Talán még a legeslegjobb barátok lehetünk – gondolkodtam.



A menzán ültem Tomékkal és vártuk a lányokat. Mikor nyílt az ebédlő ajtaja, vártam, hogy belépjen Jenny, de sajnálatos módon sosem Ő jött be.


Már vagy nyolc perce várhattam (ami nekem egy órának tűnt), végre megérkeztek Ashley-ék… de Őt sehol sem láttam.



Köszönöm szépen MINDENKINEK a kommentárt és a levelet is:D:D:D

Tudom, hogy indítottam egy szavazást Edward emberi alakjával kapcsolatban, de találtam egy olyan képet, ami tényleg hogy úgy mondjam. Emberi:D Nézzétek meg oldalt:D
Jennyről is tettem fel képet, de szerintem látjátok:D

Lepjetek meg sok-sok komival és levéllel:D
Puszi

agnes_h93@feemail.hu