8. fejezet - Fura

(Jenny szemszöge)


Egész nap a tegnap történteken járt az eszem. Ebbe beletartozik Edward is, akit még nem ismerek olyan jól.
Ő volt az első gondolatom, miután felkeltem, csak tudnám, hogy miért? Talán azért, mert Cullen, és a Cullenék furcsák, de mindegy is, a lényeg, hogy nem kötelező vele beszélnem.
Ráadásul ott van még Bella is. De miért foglalkozok most velük? – kérdeztem magamtól.


Amint befejeztem a készülődést, mentem is a suliba. Mikor beértem, rögtön Alice-szel futottam össze.
- Szia! – köszönt mosolyogva.
- Szia! – mosolyogtam én is, majd folytattam utamat a szekrényem felé.
- Hogy telt az estéd? – kérdezte.
- Öhm… remekül – mondtam. - Érdekes kérdés, bár többnyire aludni szoktam este- gondoltam. – És neked? – kérdeztem.
- Fantasztikusan – vigyorgott.
- Azt hiszem, nem akarom tudni – kuncogtam. Nem értettem, hogy miért vagyok ilyen. - Biztosan volt valami a reggeli teámban – gondoltam.
- Rendben. Jenny?
- Igen? – fordultam Alice felé.
- Leszünk barátnők? – kérdezte.
- Persze – mosolyogtam. Egy ilyen aranyos lánnyal ne barátkoznék, aki mindig boldog, és aki folyamatosan mosolyog?
- Ez nagyszerű! – ugrott a nyakamba, és akkor éreztem meg jéghideg bőrét, amit a pólóján keresztül is érezni lehetett. – Van kedved velünk ülni? Holnap? – kérdezte, csak azt nem értettem, hogy… na mindegy.
- Persze, ha nem zavarok.
- Dehogy zavarsz! – mosolygott, majd karon ragadott és a terem felé kezdett húzni, ahol az első órám volt.
- Beszéltem Edwarddal – szólalt meg kicsivel később újdonsült barátnőm.
- Aha, az jó. Mondjuk az gáz lett volna, ha nem beszélgettek egymással – mondtam.
- Igen, de nem erről van most szó, hanem… - de nem tudta befejezni a mondatát.
- Sziasztok! – köszönt egy hosszú, szőke hajú, sápadt arcú, mégis gyönyörű lány.
- Szia! – köszöntünk egyszerre.
- Szia, Rosalie vagyok, Alice és Edward tetvére – mutatkozott be.
- Én pedig Jenny – mosolyogtam.
- Igen, tudom. Alice sokat mesélt már rólad – mondta.
- Tényleg? – kérdeztem, és közben barátnőmre néztem.
- Igen. Nem baj, ha elrabolom a testvéremet egy kicsit? – kérdezte.
- Nem, nekem úgyis órára kell mennem – mondtam, majd tovább indultam, miután elköszöntem.



Amint beértem a terembe, megpillantottam egy üres padot, és rögtön célba vettem.
Leültem az egyik üres székre, kipakoltam a matek könyvemet és füzetemet, majd vártam, hogy elkezdődjön az óra.
Unatkoztam, így elővettem az IPodomat és zenét kezdtem hallgatni.

Nem tudtam, mennyi idő telhetett el mióta zenét hallgattam, csak azt, hogy valaki leült mellém.
Felnéztem és… Ő volt mellettem. Épp pakolta kifelé a cuccait, majd mikor befejezte rám nézett, de mielőtt még teljesen rám fordította volna tekintetét, elkaptam a pillantásomat.
- Szia! – köszönt, mire ránéztem. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, majd megszólaltam.
- Szia! – mosolyogtam kedvesen. – Látom, neked is matek órád van – mondtam.
- Igen. Szeretem a matekot – mondta mosolyogva.
- Az jó, én utálom.
- Miért?
- Mit szeretsz benne? – kérdeztem vissza. – Talán az egyenleteket? – mosolyogtam.
- Azokat is – mosolygott.
- Akkor biztos kitűnő vagy matematikából – jelentettem ki.
- Szín ötös vagyok, ez igaz.
- De szerény valaki – nevettem fel.
- Azért ennyire nem vagyok beképzelt, csupán tanulok, más elfoglaltságom nagyon nincs – mondta komolyan és elnézett valamerre.
- És a srácok? Tudtommal jó haverságban vagytok.
- Igen, de még nekik sem mondok el mindent.
- Na, és mi van Bellával? – kérdeztem, mire rám kapta tekintetét. – Julie mondta, hogy jó barátok vagytok, de nem kell válaszolni, nem tartozik rám – mondtam, és elpakoltam az IPodomat, majd a tolltartómban kezdtem keresgélni, végül sikerült előhalásznom belőle egy jól fogó kék tollat. Kinyitottam a füzetem, és felírtam a dátumot meg a napot, majd a székháttámlájának dőltem. Edward folyamatosan a füzetemet nézte, csak tudnám, hogy mi olyan érdekes benne.
- Mi az? – kérdeztem.
- Semmi.
- Azért nézted olyan sokáig a füzetemet? Erre én is kíváncsi vagyok – mondtam, és én is tanulmányozni kezdtem a füzetemet, mire Edward elnevette magát.
- Most meg min nevetsz? – kérdeztem mosolyogva.
- Vicces vagy – mondta.
- Értem.
- Mindig felírod a napot a dátum mellé? – kérdezte.
- Igen, ez megszokás – vontam vállat.
- Miért érdekel Bella? – kérdezte.
- Ezt, hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom.
- Kedves lánynak látszik, bár kicsit ügyetlen, de ki nem az?
- Hát igen, de Ő nagyon.
- Sajnálom Őt.
- Sajnálod? – kérdezte.
- Igen. Nem szeretnék a helyében lenni. Csak…
- Csak?
- Semmi. És mióta ismeritek egymást? – tudakoltam. Csak azért kérdeztem így rá, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg együtt vannak.
- Mióta idejár. Kb. másfél éve – mondta. – És ez idő alatt nem jöttek össze? Kizárt! – gondoltam. – Miért kérdezed?
- Ezt már egyszer kérdezted, csak máshogy fogalmaztál – mosolyogtam.
- És te még mindig nem válaszoltál rá konkrétan – mosolygott Ő is.
- Csak érdekelt, Ashleyt is kérdeztem Kate-ről.
- Akkor miért nem Bellától kérdezel ilyesmit?
- Látod itt valahol? Egyébként is csak egyszer találkoztam vele, szerintem érdekes személyiség lehet – mondtam.
- Valóban – mondta, de kérdezni már nem tudtam, mert bejött a tanár és elkezdődött az óra.


Alig vártam, hogy kicsengessenek. Valóban nagyon jó tanuló Edward, minden kérdésre tudta a választ.
Hogy érti ezt a bonyolult feladatot? Nekem ez tök kínai – gondoltam.
Amint kicsengettek, gyorsan összepakoltam a holmimat és kisiettem a teremből, de valaki megállított.
- Jenny! – érintette meg a vállam.
- Igen? – néztem fel Edwardra, mivel nálam körülbelül másfél fejjel magasabb volt, vagy többel.
- Milyen órád lesz? – kérdezte.
- Angol.
- Hányas teremben?
- 32-es.
- Elkísérhetlek? Nekem is arrafelé lesz órám – mondta mosolyogva.
- Rendben, ha szeretnéd – mosolyogtam. Örültem neki, hogy nem utál, de ha mégsem kedvelne, akkor nem mutatja ki. Ez kedves.


Egész idő alatt beszélgettünk. Többnyire Ő kérdezett, de előfordult, hogy én is bevágtam egy-két kérdést.
A múltamról tudakolódzott, mint például:Hogy hol laktam? Mit csinálok szívesen a szabadidőmben? Hiányzik-e New York? Meg ehhez hasonlók.
Kedves srácnak tűnt, szívesen összebarátkoztam volna vele, de ez tőle is függött.
Lassan megérkeztünk a terem elé, elköszöntünk egymástól, majd órára mentünk.
Nem tudom miért, de megbíztam benne. Olyan…
- Szia! – ugrott valaki a nyakamba, mikor kijöttem a teremből óra végén. Mikor megfordultam, barátnőmmel találtam szembe magam.
- Szia Alice! – köszöntem.
- Régen láttalak – mosolygott.
- Valóban régen, mikor is? Reggel? – mosolyogtam, majd elnevettem magam.
- Igen, az régen volt – nevetett Ő is. – Gyere! – jéghideg kezével megragadta az enyémet. Akaratlanul kihúztam a kezem az övéből.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Olyan hideg a kezed – mondtam.
- Ja, igen. Kintről jövök ott pedig hideg van – mosolygott.
- Értem. Szóval mínusz húsz fok is lehet kint, ugye?
- Igen, de lehet, hogy kevesebb – húzta a száját -, na de mindegy, menjünk órára – mondta, majd ismét húzni kezdett.


Ebédnél Ashley-ékkel ültem, és megint csak egy ásványvizet vettem el és annak a kupakjával játszottam, ráadásul még el is bambultam.
- Jenny! – rázott fel „álmomból” Kate.
- Öhm… Igen? – kérdeztem, mire az asztalnál mindenki engem nézett.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Nem, nincs semmi baj. Miért, kéne lennie? – kérdeztem komoly arccal.
- Nem, csak olyan csöndben vagy – mondta Tom.
- Hát… nem tudok hozzászólni, ennyi.
- Nem tudsz hozzászólni? – kérdezte egyszerre Kate, Ashley és Julie, közben meg belém bújtak, én pedig akaratlanul is hátrálni kezdtem.
- Nem. Hogy őszinte legyek nem is tudom, hogy miről beszéltetek, mert épp… - haraptam el a mondat végét.
- Mert épp? – kérdezték a csajok egyszerre.
- Mert épp mennem kell – pattantam fel az asztaltól és szélsebesen hagytam el az étkezdét.
Jézusom! Majdnem kimondtam! Majdnem! Hogy lehetek ekkora idióta? Ő is ott volt az asztalnál! Mi lett volna, ha kimondom előtte?
- Jenny! – hallottam meg Alice csilingelő hangját közvetlenül mellettem.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor nem szólaltam meg kb. öt perc után sem.
- Igen – bólogattam.
- Jenny! – most egy kellemes fiú hang szólított meg. Mikor megfordultam Edwarddal találtam szembe magam. – Valami baj van? – kérdezte. Nem tudom, hogy honnan van ez a hirtelen aggódása felém.
- Nem, nincs semmi baj.
- Mi volt ez az előbb az ebédlőben?
- Miért érdekel? – kérdeztem halkan, közben pedig lehajtottam a fejem.
- Mert a barátom vagy, azért – mondta határozottan, mire felkaptam a tekintetemet, de Alice már sehol sem volt.
- Nem is ismersz.
- Mert nem hagyod, hogy megismerjelek. Gyere – fogta meg finoman a karomat, és elhúzott a kíváncsi szemek elől.
Csak mentünk és mentünk a folyosón, majd behúzott, azt hiszem a biológia szertárba, végül bezárta maga mögött az ajtót, aztán rám nézett.
- Jenny, én próbállak megérteni, szeretném ha barátok lennénk, de ahhoz neked is akarnod kell.
- Még csak két napja ismersz, vagy három. Mindegy, a lényeg, hogy…
- Hogy kedves lánynak látszol, azért is szerették volna a többiek, hogy megismerkedjünk, mivel Ők már találkoztak veled az első nap. Ha ennyire rossz benyomást tettem volna első alkalommal, akkor, kérlek mondd meg – szólt teljesen nyugodt hangon.
- Nem, nem erről van szó. Csak olyan érzésem van, hogy senkiben sem bízhatok meg, ennyi. Folyamatosan úgy érzem, hogy van valami titok, vagy valami… ezt nem tudom elmagyarázni. Ezen elmélkedtem az ebédlőben – mondtam.
- Pedig nincs semmi ilyesmi – nevetett fel. Bosszúsan néztem rá, majd fogtam magam, kirohantam a szertárból és biológiára siettem.


Miért nevetett ki? Ennyire bolond nem lehetek? De legalább ne csinálta volna. ÁÁÁ! Hagyjuk! Nem érdemes vele foglalkozni, a pasik ilyenek, el kell viselni!
A biosz teremben ültem és vártam a csengőt. Lassan szállingóztak be a tanterembe a diákok, én pedig feszengve éreztem magam, de nem tudtam, hogy miért.
Ekkor jöttek be a helyiségbe Ők. Mindketten nagyon nevettek valamin, talán egy viccen… esetleg rajtam, mert Bella is és Edward is rám néztek, mire én a padot kezdtem bámulni.
Biztos az ebédlőben történteken röhögtek. Hát… nagyon szépen köszönöm, Edward! – mondtam magamban.
- Szia! – köszönt valaki.
- Szia! – erőltettem magamra egy műmosolyt.
- Miért ülsz a leghátsó padban, mikor elől is van elég hely? – kérdezte Bella őszinte mosollyal az arcán.
- Nem szeretek a tanár szeme előtt lenni. Legtöbbször észre sem vesz, és így jó – mondtam.
- Értem. Mondjuk ebben igazad van – értett egyet, majd elköszönt és leült Edward mellé.

Elég unalmas volt a biológia óra. Mondjuk mindent értettem, kivéve egyetlen egy dolgot.
Miért néz Edward? Talán, azért, mert nem kértem tőle bocsánatot, amiért ott hagytam a szertárban? Esetleg azért, mert szó nélkül elrohantam? Majd kiderül holnap ebédnél, remélem – gondoltam, és igyekeztem a tanárra koncentrálni.


Köszönöm a levelet Doronak, Szilvinek és Grétinek, a kommentárokat pedig Gromitnak, benczedorkának, Ancsíhnak, Evelynnek, Timinek, Nikynek, Ancsinak, Zsúúnak és Bumpikának:D:D:D
Millió Puszi♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Itt van még egy kép a New Moonból:d Mikor Edward elhagyta Bellát, és üzenetet hagy Charlie-nak:DRemélem tetszik:d Irtó jól néz ki Rob:D
Na Puszi