2. fejezet - Fájdalom

- Szia Jenny! – köszönt egy gyönyörű női hang a hátam mögül. Rögtön hátra fordultam, és szembe találtam magam Vele, azzal a nővel, aki az álmomban volt, még pár hónappal ezelőtt. Hosszú, tűzpiros haja lágyan omlott le vállaira, vörös szemei izzottak a bosszúvágytól, és gonosz mosolyra húzódtak telt ajkai, mikor engem pásztázott tekintetével.
- Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem, mikor meg tudtam szólalni.
- Az most nem fontos, csakis kizárólag az, hogy bosszúra szomjazom, és Rajtad fogom ezt kiélvezni – jött közelebb hozzám. – James örülne neki, ha most itt lenne – vigyorgott. - Az ki? – Akartam kérdezni, de rögtön leesett, hogy kiről volt szó.
- Sajnálom, tényleg, de a bosszú nem old meg semmit sem – érveltem.
- De! – Termett előttem, majd megragadta a nyakamat, és neki vágott a falnak. – Most velem jössz, és játszunk egy kicsit – mosolygott, a hátára kapott, majd kiugrott velem az ablakon, és futni kezdett, be egyenesen az erdőbe.
Olyan erősen tartott, hogy mozdulni is, épphogy bírtam, így a leugrás esélytelennek tűnt.
Egymás után hagytuk el a fákat, én pedig tudtam, hogy közeledek a halálhoz.
- Bár lehet, hogy tudom húzni az időt – gondoltam.
Hamarosan megérkeztünk egy nagy füves területre, ahol semmi sem volt, kivéve a tér körül sorakozó fákat.
Hirtelen elengedett, én pedig fenékre estem. Azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon mit akar velem csinálni? Vajon most rögtön végez velem, vagy csak vár. Nem tudtam eldönteni.



Eközben a Cullen házban.
- Ne! – kiáltott fel Alice. Mindenki köré gyűlt, de csak Jasper kérdezte meg…
- Alice, mit látsz? – kérdezte. Ekkor ért le Edward az emeletről.
- Jenny… Victoria – csak ennyit mondott. Edward belenézett testvére látomásába, és azonnal futásnak eredt.
- Nem hagyhatom, hogy baja essen! Sietnem kell! - gondolta Edward, és úgy rohant, mint még soha. A többiek is követték.


(Jenny szemszöge)

Victoria nagyon örült valaminek, mert folyamatosan mosolygott. Talán élvezte a játékot, amit jó előre kitervelt, csak azt nem értettem, hogy Alice, hogyhogy nem látta ezt előre.
Victoria elindult felém, én pedig mozdulni sem tudtam, csak ültem a földön, és néztem a közeledő vörös szépséget.
Már csak pár lépésnyire volt tőlem, mikor valaki előttem termett, és félre lökte Victoriát, de ő talpra esett, és gonosz vigyorra húzta ajkait.
Az illetőre néztem, aki előttem állt.
Edward volt az.
Olyan hangosan morgott, hogy minden állat elmenekült a közelünkből, a szívem pedig őrült tempóban kezdett el verni a mellkasomban.
Hirtelen még hat vámpír jelent meg, és mind Victoria mellé álltak.
- Enyém a lány, Tiétek pedig a hős szerelmes! – mosolygott a vörös szépség, aki engem nézett, miközben ezeket a szavakat mondta a többi vámpírnak.
- Csak szeretnéd! – hallottam meg Alice hangját, és rögtön felé kaptam a tekintetemet, közben pedig feltápászkodtam a földről, majd Edward háta mögé álltam. Eközben a többiek is megérkeztek, így egyenlően voltak, hét-hét vámpír. Hét, akik engem védtek, és hét, akik nem csak engem akartak megölni.


Minden olyan gyorsan történt. Hirtelen az összes vámpír, támadásba lendült, én pedig ide-oda kapkodtam a tekintetemet, hol a többiekre, hol pedig az Edward-Victoria párosra.
Ismét Alice-ékat néztem, közben hátrálni kezdtem, beleütköztem egy fába, és onnan néztem az eseményeket.
Hirtelen Edward vágódott a földbe, mikor megnéztem, hogy honnan, oda pillantottam, és egy másik vámpírt láttam Victoria mellett, aki eddig nem volt jelen.
Már csak azt vettem észre, hogy Edward ölel át a földön feküdve, és Victoria pedig a háta mögött állt.
Már nem láttam több vámpírt csakis kizárólag a vörös szépséget, aki vigyorogva áll szerelmem, és felettem.
Edward felállt, és szembe fordult támadójával, majd rávetette magát.
Megint gyorsan mozogtak, és nem láttam őket sehol sem. Lenéztem a karomra, és megláttam a vért. Végig néztem magamon, de nem láttam semmilyen sérülést a testemen.
Ekkor hirtelen egy sikítást hallottam, felkaptam a fejem, majd megláttam Edwardot a földön vérbe fagyva, mozdulatlanul. Victoriát, és a másik vámpírt épp akkor szaggatták szét, majd dobták tűzbe a testrészeiket a többiek.
Azonnal felálltam a földről, szerelememhez siettem, majd letérdeltem mellé, és a nevén kezdtem szólongatni. Kezemet az arcára tettem, közben a sérüléseit néztem. Több helyen mély sebeket kapott, és folyt belőle a vér. Eleredtek a könnyeim.
- Edward! – szólongattam, de nem felelt. – Edward, kérlek, nyisd ki a szemed! – ráztam meg. – Edward! – Arcizmai megrándultak, majd lassan kinyitotta a szemeit, és rám nézett.
- Jól vagy? – kérdezte nehezen, és megsimogatta az arcomat, én pedig még mindig sírtam.
- Már megint mással foglalkozol, és nem magaddal! – mondtam kicsit mérgesen. – Nincs semmi bajom, de Te… - néztem rá, és csakúgy záporoztak a könnyeim, majd kezembe temettem az arcomat.
- Jenny, kérlek, ne sírj!
- Nem akarlak elveszíteni – néztem rá könnyes szemekkel.
- Nem lesz semmi bajom – mosolygott, bár tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak, és, hogy nem mond igazat.
- Hazudsz! – vettem ölembe a fejét, és ráhajtottam fejemet az övére, közben simogattam az arcát. – Maradj velem, kérlek! – Egyszerűen nem tudtam abba hagyni a sírást.
- Szeretlek. Vigyázz magadra, kérlek!
- Én is szeretlek, de ne búcsúzkodj, mert nem fogsz… nem fogsz – de nem tudtam befejezni a mondatot. Egyszerűen nem ment.
- Jenny – szólt Carlisle. – Hadd vizsgáljam meg Edwardot – kérte, én csak bólintottam, de nem engedtem el. Óvatosan lefektettük a földre, majd megfogtam a kezét, Carlisle pedig vizsgálni kezdte. Minden egyes sebét tanulmányozta, Mi pedig egymás szemébe néztünk, bár nekem gyakran kellett törölgetnem az arcomat, mert a könnyeim úgy záporoztak, mintha valaki megnyitott volna egy csapot, és elfelejtette volna elzárni.
- Carlisle! – szólalt meg szerelmem.
- Igen?
- Vidd el innen! Nem akarom, hogy lássa – szólt. Carlisle bólintott, majd felállt, és felém nyújtotta a kezét, de én nem fogadtam el.
- Nem! Maradok! – ellenkeztem.
- Nem fog jönni, ezt Te is jól tudod – mondta Edwardnak. Bólintott.
- Mondd el Carlisle! Tudnom kell! – szipogtam.
- Elég, ha Te tudod, kíméld meg Őt! – szólalt meg szerelmem.
- Kérlek! – néztem könyörgő szemekkel Carlisle-ra.
- Halálos sebet kapott, még ha el is tudnám látni a sérüléseit belehalna – mondta elgyötört arccal. Újra könnyek szöktek a szemeimbe, és Edwardra néztem, aki komoly arccal nézett rám. A többiekre pislantottam, akik mind fájdalmas arcot vágtak. Mindenki sírt, könnyek nélkül, de legfőképp Esme. Neki nagyon fájt, hogy elveszíti a fiát, és bár orvos a férje, még Ő sem tudja megmenteni.
- Hagyjatok magunkra! – szólalt meg Edward. Bólintottak, de mielőtt elmentek volna mindenki elbúcsúzott Tőle. Ez olyan volt, mint aki tudja, hogy meg fog halni egy betegségben, és elköszön a szeretteitől. Becsuktam a szemem, majd letöröltem a könnyeimet, mikor újra kinyitottam a csipámat, már senki sem volt ott. - Nem tudom, hogy képes ennyire könnyen venni a halálát.
- Nem veszem könnyen, Jenny. Elveszítelek örökre, és nem akarom, hogy fájjon, ezért kértem meg Carlisle-t, hogy vigyen el innen. A testvéreim, majd… teszik a dolgukat, és… - nem hagytam, hogy befejezze, mert megcsókoltam, talán utoljára, mert csak… mert csak percei voltak, vagy másodpercei, és ezt Ő is ugyanolyan jól tudta, mint én.
- Követni foglak – suttogtam, mikor ajkaink elváltak egymástól.
- Nem! Nem, Jenny! Neked élned kell, hallod? – fogta kezei közé az arcomat, és mélyen a szemeimbe nézett.
- Edward…
- Nem! Ezt nem teheted, se Velem, sem a családoddal, és Alice-ékkal sem.
- Én, nem tudok nélküled élni – kulcsoltam össze a kezünket.
- Én sem – simogatta meg szabad kezével az arcomat. – Mindig szeretni foglak.
- Örökké – hajoltam közelebb hozzá, és egy utolsó csókot nyomtam hűvös ajkaira, majd elhúzódtam, de Ő már nem nyitotta ki többet a szemét. Mellkasára hajtottam a fejem, és zokogni kezdtem. Egész testemben remegtem. Azt kívántam bárcsak megölt volna Victoria, mikor alkalma volt rá, így nem kéne elviselnem azt a hatalmas fájdalmat, amit Edward elvesztése okozott.




Nem tudom, hogy mióta fekhettem szerelmem holtteste felett, csak azt tudtam, hogy elment, és soha többé nem jön vissza.
Már soha nem fogom látni édes arcát, a mosolyát, vagy sosem fogom hallani gyönyörű hangját, és többet már nem érezhetem bódító csókjait.
Szerettem, szeretem. Fájt, elviselhetetlenül, én pedig ott zokogtam teste fölött. Felette, aki örök álomba merült néhány órája, és én tehetetlenül néztem végig.
Hirtelen két hideg kezet éreztem a vállamon. Lassan nyitottam ki a szemem, és megláttam Alice-t meg a többi Cullent, akik Edward élettelen testét nézték nyomorúságos arccal.
Én is Rá néztem, és megállapítottam, hogy sápadtabb volt a bőre, mint eddig.
Miért szúr ki velem ennyire a sors? Amint megtaláltam azt az illetőt, akivel boldog lehetnék, azon nyomban elveszi tőlem.
Kétszer is, de másodjára már végleg.
Barátnőm el akart húzni, de én makacsul ragaszkodtam Hozzá, és nem engedtem el.
- Jenny, gyere! – húzott fel a földről Alice, és elrángatott Edwardtól.
- Nem! Nem akarok menni! Vele akarok maradni, eressz el!
- Jenny, vége, meghalt, már nem tehetsz érte semmit sem. Rosalie! – szólt testvérének, aki mellettünk termett, és segített lefogni, hogy ne tudjak szabadulni.
- Nem! Engedjetek el! Oda akarok menni! – vergődtem, de nem tudtam szabadulni. Láttam, ahogy Emmett, és Jasper felemelik Edward testét a földről, és a tűz felé indulnak vele. – Ne! Ne a tűzbe, kérlek! Legalább temessük el, nem ez a sorsa! – kiáltottam, közben csakúgy záporoztak a könnyeim. Fájt volna látnom, ahogy Életem Szerelme elég a máglyán, mikor Ő ennél tisztességesebb temetésben részesülne. A fiúk megálltak.
- Kérlek! Ő nem ezt érdemli – sírtam továbbra is, és megadva magam, lerogytam a földre. Carlisle elém térdelt, és vállamra tette kezét, majd megszólalt.
- Jenny, így lenne a legjobb, ha…
- Akkor öljetek meg, és engem is vessetek a tűzbe Edward mellé – mondtam, majd felnéztem Rá. Láttam, hogy gondolkozik, csak azt nem tudtam, hogy min. Reméltem, azon, hogy, hogyan öljenek meg. Az jobb lett volna, mert akkor már nem érezném azt a hatalmas fájdalmat, ami lassan, de biztosan szétmarcangolt belülről.




Másnap reggel Edward szobájában ébredtem fel. Alig telt el néhány másodperc, ismét sírni kezdtem, mert eszembe jutott az előző nap.
Azt hittem, hogy álmodom az egészet, és mikor kinyitom a szemem, Edward ott fog velem szembe ülni, és azzal vigasztal, hogy csak álmodtam az egészet, de nem így történt. Ő nem volt ott, és nem vigasztalt, nem bújhattam hozzá, és nem ölelhettem át, mint, ahogy azt tettem tegnap reggel, miután elváltunk. Vele kellett volna maradnom, vagy nem elengedni Őt magam mellől.
Én tehetek róla, egyedül én vagyok az hibás. Bárcsak ne jöttem volna ide soha, mert akkor Edward még mindig élne.
Visszafeküdtem az ágyba, és kezembe vettem a telefonomat, majd a hátteremet kezdtem nézni.
Mi voltunk rajta. Az a kép volt a hátterem, amit, mikor először elment kitörölt, de én előtte felraktam a gépemre, így újból meg volt nekem ez a fotó.
Ezen a képen a parkban voltunk, és megkértünk egy anyukát, aki épp hazafelé tartott a lányával, hogy fényképezzen le minket.
Emlékszem mit mondott a nő.
- Csókoljátok meg egymást, és még csinálok egy másikat is – mosolygott.
Edward átölelt, és szorosan magához vont, majd megcsókolt. Amint elkészült a kép, jött a második.
Itt átölelt, és én is Őt, összekulcsoltuk a kezünket, majd a kamerába néztünk egy nagy mosoly kíséretében.
Annyira boldogok voltunk akkor, de most? Most ismét elvesztettem a másik felemet, és újra üresnek érzem magam.
Véletlenül az eljegyzési gyűrűmre tévedt a szemem, és az emlékek hatására eleredtek a könnyeim.
Ahogy csókolt, és mennyire örült annak, hogy igent mondtam neki, azt sose fogom elfelejteni. A csókjait, azt meg főleg nem. Senki sem csókolt még úgy engem, mint Ő, és senki sem tudja pótolni Őt. Soha.



Erőt vettem magamon, és elmentem fürödni, majd megmostam a hajamat, végül megszárítkoztam.
Felöltöztem, rendbe szedtem magam, majd lassan, nagyon lassan levánszorogtam a földszintre.
Bár ne tettem volna…
Ott feküdt a koporsóban, öltönyben. A haja szépen, rendbe téve, mintha reggel bement volna a fürdőbe, és felzselézte volna, hogy a nap további részében lányokat csábítson el.
Nem tudtam, hogy hol vannak a többiek, de nem is érdekelt. Hálás voltam nekik, hogy nem égették el.
Mintha a lábaim életre keltek volna, elindultak a koporsó felé, majd megálltak mellette. Ekkor már záporoztak a könnyeim, és szaporán vettem a levegőt.
Automatikusan kinyújtottam a kezem, majd megsimogattam jéghideg, és sápadt bőrét. Lehunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni, de nem ment. Legszívesebben leszúrtam volna magam egy késsel, hogy csatlakozzam hozzá.
- Szeretlek! – suttogtam, mert az a gombóc a torkomban egyre nagyobb, és nagyobb lett.
Hirtelen egy hideg érintést éreztem az arcomon, amit egy hűvös fuvallat követett, engem pedig kirázott a hideg. Kinyitottam a szemem, de senki sem volt ott. Ismét éreztem a hűvös érintést, de az már átkarolt. Lenéztem, ahol átkarolt a jeges szellő, de nem volt ott semmi. Még mindig sírtam, és Edward holttestét néztem, aki ott feküdt mereven. Nem mozdult, és soha többet nem fog megmozdulni már.
Most a nyakamnál éreztem az érintést, mintha valaki megcsókolta volna azt a területet, de a derekam körül nem engedett a hideg.
- Itt vagy még, igaz? – kérdeztem a semmitől, de tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Ő velem volt. Erősödött a szorítás, én pedig egyre biztosabban tudtam, hogy Edward nem ment el teljesen. Még.
Még egy ideig a koporsó mellett álltam, majd visszamentem Edward szobájába, és vártam, hogy a többiek hazaérkezzenek.




A suliban nem voltam önmagam. Hogy is lehetnék, mikor elvesztettem Őt, és már érezni sem érzem?
Többször elterveztem, hogy megölöm magam, de Alice folyton megállított, így ez kudarcba fulladt.
Végleg elment, és nem telik el egy nap sem, anélkül, hogy ne sírnék.
Cullenék sem viselték jól.
Szép temetés volt, olyan, amit Edward érdemelt. Csak a Cullen család, és én voltunk jelen. Bellát is meg akartuk hívni, de eltűnt, ahogy Jake is, így nem volt ott.
Aztán az iskolában…
- Jenny! – kiáltott a folyosóról Bella, én pedig megálltam, de nem néztem rá. – Jenny, mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy nem… nem… - szájára tettem a kezem, hogy ne áruljon el bizalmas információt. Megragadtam a karjánál fogva, és kihúztam az épületből, majd megálltunk az erdő szélén, én pedig megszólaltam.
- De, igaz – suttogtam, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomról.
- Mi… Mi történt? – tudakolta. – Alice-t kérdeztem, de nem mondott semmit, csak annyit, hogy… meghalt – suttogta az utolsó szót.
Nehezen, de végül megszólaltam, és elmeséltem mi is történt pontosan, azon a napon. Bella figyelmesen hallgatott, majd mindketten sírásba törtünk ki. Mindkettőnknek fontos volt, csak máshogy.


Az utolsó órám elmaradt, így elmentem a Cullen házba, és leültem a nagy, fekete zongorához.
Nagyot sóhajtottam, és játszani kezdtem rajta. Mivel csak az Én számomat tudtam kiválóan, amit tökéletesen megtanított nekem, így azt kezdtem játszani.
Egyfolytában sírtam, mégsem rontottam el. Majdnem olyan tökéletesen ütöttem le minden egyes hangot, mint Ő, de az enyém meg se közelítette az Övét.
Miután befejeztem a számot, felmentem Edward szobájába, és örültem, hogy nem dobtak ki semmit sem Alice-ék.
A szekrénye elé álltam, majd kinyitottam, és kivettem Edward egyik ruháját. Megszagoltam az ingét, és éreztem rajta finom illatát, én pedig újra sírásban törtem ki.
Annyira fájt a hiánya.
Összekuporodtam a földön, és szorosan magamhoz öleltem a ruhadarabot, és azt kívántam, bárcsak meghalnék.




Köszönöm a kommentárokat Ancsinak, Zsúúnak, Evelynnek, Rosalie-nak,Vivynek, Kellynek, Dórinak, Raminak, Gromitnak és Vivinek.
A levelet pedig Szilvinek, Doronak és Cintinek.:D
Itt a következő rész:D Remélem tetszett:)
Zsúú kérdése: Miért blogspoton folytattad?
Válasz: Mert jobb a blogspot. Többet tud, mint a freeblog:D
Remélem sok-sok levelet és kommentárt fogok most is kapni:D
agnes_h93@freemail.hu
Puszi