10. fejezet - Ottalvós buli

Alice egész úton beszélt, és sorolta, miket fogunk csinálni.
Például: A fiúkat nem engedjük be a szobába; csak őrülten jó számokat hallgatunk; egész éjjel fent leszünk és beszélgetünk, meg csupa csajos dolgot.
Edward már unta a sok fecsegést, ez látszott rajta, de nem szólt és ezt értékeltem. Nem áll le veszekedni a testvérével, legalábbis előttem biztos, hogy nem.
Azon gondolkoztam, hogy még mindig nem beszéltem meg Edwarddal, min is nevetett Bellával, de lehet nem is rajtam röhögtek.
Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, és arra fogok összpontosítani, hogy jól érezzem magam Alice-ékkel.


Mikor megérkeztünk a Cullen házhoz, Alice kipattant a kocsiból, majd engem is kirángatott belőle, de én megállítottam.
- Edward, segítsünk? – kérdeztem.
- Nem kell, de azért köszi – mosolygott.
- Biztos?
- Biztos.
- Rendben – mondtam, majd barátnőm felé fordultam, aki karon ragadott és az otthona felé kezdett húzni.
- Szerintem ez nagyon nem jó ötlet – szólaltam meg, mikor a ház bejáratánál álltunk, és Alice a kulcsait kereste a zsebében.
- Ne bolondozz már! Imádni fognak. Megvan! – emelte fel a kulcscsomóját a levegőbe mikor megtalálta. – Gyere – fogta meg a kezem és behúzott a hatalmas házba. Amint átléptük a küszöböt egy kedves, vállígérő, barna hajú nő termett elő a semmiből. Nem igazán értettem, de nem is nagyon foglalkoztam vele.
- Szia Kedvesem! – ölelt magához, de ami nagyon meglepett az a testéből áradó hideg volt.
- Jó napot! – köszöntem én is udvariasan.
- Jaj, hagyjuk a magázást. Tegeződjünk, rendben? – kérdezte mosolyogva.
- Rendben – mosolyogtam én is.
- Carlisle még nincs itthon, de majd neki is bemutatunk – mondta a kedves nő.
- Ő az édesanyánk Esme – szólalt meg mellettem Alice.
- Nagyon örvendek.
- Hát még én – mosolygott Esme. – Gyerekek, gyertek le! – kiáltott fel az emeletre.
Mind hárman gyönyörűek voltak, én elbújhattam mellettük. Ahogy Rosalie jött lefele a lépcsőn. Irigy lettem rá, hogy én sose leszek olyan szép, mint Ő.
- Szia, Jenny! – köszönt mosolyogva Rosalie, ami kicsit fura volt, de ha piszkavassal kínoznak, akkor sem tudtam volna megmondani.
- Szia!
- Szeva, kiscsaj! – köszöntött a nagydarab, rövid, barna hajú, kigyúrt srác. – Emmett vagyok – mutatkozott be.
- Szia, én pedig Jasper – köszönt a rövid, szőke hajú srác.
- Hello! – köszöntem mosolyogva.
- Na, gyere, menjünk fel a szobámba – vigyorgott Alice. – Rosalie, Te is gyere velünk. Jasper, kérlek, hozd fel utánunk Jenny táskáját – kérte meg a szőke hajú fiút, majd egy csókot nyomott a szájára, engem pedig felvonszolt az emeletre. Nagyon nem értettem ezt a dolgot. Megcsókolja a testvérét? Nekem ez magas, még ha nem is igazából tesók, akkor is.
- Valami baj van, Jenny? – kérdezte aggódva barátnőm.
- Szerintem, azon van fenn akadva, hogy megcsókoltad Jazzt – mondta Rosalie.
- Ó, vagy úgy! – nevetett. – Azt hiszem, tartozom neked egy vallomással – szólt Alice, majd bevezetett egy szobába, amiről később kiderült, hogy az Övé.
- Ülj le! – mutatott az ágyára, én pedig szót fogadtam neki.
- Nos – kezdte Alice - , Mi ugyan testvérek vagyunk, de nem vér szerint ezért lehetünk együtt, ha érted mire célzok – én csak bólintottam, Ő pedig folytatta. – Tehát Rosalie és Emmett is együtt vannak, Jasper meg én szintén.
- És mi van Edwarddal? Neki nincs senkije? – kérdeztem póker arccal. A csajok arca, ha lehetett még sápadtabb lett, mint eddig volt, végül Rosalie törte meg a csendet.
- Nincs.
- Nincs? – ezen nagyon meglepődtem. Teljesen abban a hitben voltam, hogy Bella és Edward egypár, de ezek szerint tévedtem.
- Na, csajok – csapta össze Alice a kezét -, rendezkedjünk be – mosolygott és kislisszolt a szobából.
- Maradj itt! Mindjárt jövünk a testvéremmel – mondta Rosalie, majd Ő is elment.
Hát, kicsit furák Cullenék az biztos, de nagyon kedvesek is, főleg Alice és Esme.
Ha azt akarják, hogy várjak, akkor én várok, csak nem tudom, hogy mire. Ekkor kopogtattak az ajtón.
- Szia! – köszönt.
- Szia!
- Bejöhetek? – kérdezte Edward.
- Igen. De miért kérdezed, ha te laksz itt? – nevettem.
- Valóban – mosolygott, majd leült a székre, ami közvetlenül előttem (igaz, csak kettő-három méterre) volt, aztán néma csönd. Ő csak nézett, folyamatosan, egyetlen szó nélkül.
- Mi az? – kérdeztem mosolyogva.
- Semmi – mosolygott Ő is.
- Néha nem értelek. Olyan furcsa vagy, mármint jó értelemben – javítottam ki magam, mikor megláttam döbbent arcát.
- Furcsa? Hogy érted azt, hogy furcsa? – kérdezte.
- Hát… ezt nem tudnám megmondani, de érzek valami… valami szokatlant. Mindegy, ez egy hülyeség – mondtam és sóhajtottam egy nagyot.
- Szerintem kár ezen rágódnod, mert semmi ilyen nincs.
- Edward, kérdezhetek valamit?
- Persze. – Elgondolkodtam egy kicsit és rájöttem, hogy ostobaság lenne megkérdezni, mivel most beszéltünk róla.
- Semmi, nem fontos.
- Na, most már mondd – mosolygott.
- Nem.
- Na, kérlek – nézett rám könyörgő szemekkel. Azok a szemek - gondoltam.
- Nem fogod kiszedni belőlem – vigyorogtam.
- Egyszer úgyis elmondod – kuncogott.
- Ilyen hamar feladod?
- Nem adtam fel, csak hagyom, hogy megnyílj előttem – mosolygott. Én csak bólintottam. Ekkor lépetek be a lányok, Alice és Rosalie.
- Edward, te meg mit keresel itt? Fiúk nem jöhetnek be! – szidta le Alice.
- Emmették is bejöhettek – mondta és összeráncolta a szemöldökét. Irtó jól nézett ki. Akaratlanul is az alsó ajkamba haraptam.
- Igen, mert Ő segít cipekedni és Jasper is. Ha bent akarsz lenni egy kicsit a szobában, akkor segítened kell, mivel tudom, hogy ti, pasik kíváncsiak vagytok miket művelünk éjjel – mondta Alice.
- Rendben, Alice segítek, de csak azért, hogy ne hisztizz – mondta Edward, majd rám nézett mosolyogva és távozott a helyiségből.
- Na, akkor lássunk neki – mosolygott barátnőm, majd hozzá látott a csajos este gyors szervezésének.



Röpke másfél óra alatt megvoltunk mindennel, hála a fiúknak, mert nagyon sokat segítettek.
- Na, fiúk! Köszönjük a segítséget, de most már pasi mentes éjszakát szeretnénk a továbbiakban – szólalt meg Alice.
- Szívesen – vigyorgott Emmett, majd egy csókot nyomott Rosalie ajkaira és elment, ahogy a másik két fiú is. Nem tudom miért, de mindenképp meg akartam ismerni Edwardot. Volt bennem egy ilyen késztetés. Mintha egy mágnes két pólusa lettünk volna, és e két pólus vonzotta volna egymást.Ennyire nem lehet hatással rám egy fiú, ez valótlan - gondoltam.
- Jenny! – rázott meg Rosalie, mire ráemeltem a tekintetem. – Már vagy háromszor szóltunk neked – mondta.
- Bocsánat, csak elkalandoztam – mondtam.
- Semmi baj – mosolygott Alice. – Na, menj fürödni, mi már voltunk – én csak bólintottam, majd összeszedtem a szükséges dolgaimat és a fürdőbe igyekeztem, csakhogy nem tudtam, hogy merre van.
- A második ajtó balra – szólt ki barátnőm, én pedig egy „köszönöm”- öt kiáltottam vissza, majd bementem a fürdőbe.


Nem tudom meddig lehettem a zuhany alatt, de hogy sokáig az biztos. Kimásztam a zuhanyrózsa alól és megszárítkoztam, majd felöltöztem és kifelé vettem az irányt a fürdőből.
Amint kiléptem a helyiségből egy nem várt személybe ütköztem.
- Bocsánat – mondtam, majd felnéztem az illetőre.
- Semmi baj – mosolygott. Edward egy fehér inget viselt, fekete nadrággal, és egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem.
- Azt hiszem én megyek is – mondtam, és örültem, hogy a folyosón nem volt nagy fény, mert akkor látta volna zavaromat. Elléptem mellette és Alice szobája felé igyekeztem.
- Jenny! – szólt utánam Edward.
- Igen? – fordultam felé.
- Jó szórakozást – mosolygott.
- Köszönöm. Jó éjt – mosolyogtam én is.
- Neked is – mondta, én pedig tovább haladtam a folyosón, majd beléptem barátnőm szobájába. Alice és Rosalie egyszerre sikoltottak föl.
- Jézusom! Mi történt? – kérdeztem meglepetten.
- Támadt egy nagyszerű ötletem – ujjongott Alice.
- Valóban? És mi lenne az? – tudakoltam.
- Üvegezni fogunk – vigyorgott barátnőm.
- Üvegezni? Rendben – mondtam. Tudtam, hogy Alice-t nem lehet meggyőzni, bár ez az üvegezés furi és egyben talán kicsit gyerekes is, de mindegy.
- Ez nagyszerű! Szólok a fiúknak – mondta.
- Mi? Várj, Alice! A fiúknak, Ők is játszani fognak? – kérdeztem döbbenten.
- Igen. Fiúk nélkül nem olyan jó buli – mosolygott. – Mindjárt jövök – azzal eltűnt a szobából. Ha tudtam volna, hogy Ők is benne lesznek, akkor bele sem megyek ebbe a játékba - gondoltam.


Úgy harminc perc múlva barátnőm lépett be az ajtón mosolyogva és Jasper kezét szorongatva, majd Emmett követte őket.
Istenem, add, hogy ne jöjjön be. Add! - könyörögtem magamban, de úgy tűnt az Úr nem hallgatta meg kérésemet, mert Edward lépett be a szobába Emmett után.
- Mi az Alice, fél óra kellett, amíg meggyőzted őket? – kérdezte Rosalie. Én még mindig Edwardot néztem, aki hál’ istennek nem vette észre. Egy hosszú nadrág és egy fehér pólót viselt. Úgy döntöttem, hogy nem fogok ránézni, ha még egyszer fehér cuccban lesz.
- Nem, csak Edward fürdött és meg kellett várni, amíg végez – mondta barátnőm és helyet foglalt előttem a földön. Alice egyik oldalára ült Jasper, a másik felére pedig Rosalie, aki mellett Emmett helyezkedett el. Szóval Edwardnak nem volt választása, mert ha Jasper mellé ült volna le, akkor én voltam mellette, és ha Emmett mellett foglalt volna helyet, így is én tartózkodtam mellette. Tehát Emmett oldalára tette le a voksát, bár mindegy lett volna.
- Alice, épp akkor mentem tusolni, ráadásul még siettem is, mert különben bejöttél volna a fürdőszobába - méltatlankodott Edward.
- Hisz kulcsra volt zárva – mondta barátnőm.
- Te akkor is megtaláltad volna a módját, hogy hogyan gyere be – szólt Edward.
- Ez így igaz – vigyorgott Emmett.
- Jól van, na! De kezdjük a játékot – mosolygott Alice.
- Azt hiszem, én nem veszek részt benne – mondtam.
- Nem? Miért nem? – kérdezte barátnőm kicsit emeltebb hangon.
- Hát… Mert nem.
- Ne csináld már! Nem lesz olyan vészes – mosolygott Alice.
- Legalábbis annyira nem – nevetett Emmett.
- Ne is álmodj róla, Em! – kiáltott rá barátnőm, amit én nem nagyon értettem, de nem is tettem szóvá.
- Jó van, na! Nem kell rögtön leharapnod a fejem – mondta Emmett, mire mindenki elkezdett nevetni. Egyedül én nem értettem, mi ebben a vicces. Vettem egy mély lélegzetet, majd megszólaltam.
- Rendben.
- Akkor ezt megbeszéltük – vihogott Alice, és középre tette az üveget (amit nem tudom, mikor és honnan szerzett), majd megszólalt.
- Az első pörgetést Em kezdi, majd Rosalie, én és így tovább. De előtte kigondoljuk a cselekvős részét, a felelős részét pedig csak akkor, ha az illető, akire rámutat, az üveg eleje azt választja. Csak az igazat lehet mondani! Remélem érthető voltam – mondta.
- Alice, ezt nem is így kell játszani – szólt közbe Rosalie.
- De most így játsszuk. Ez az Alice féle „felelsz vagy mersz”-es játék – mosolygott.
- Hát jó.
- Rendben, akkor kezdjük. – Emmett pörgetett, és az üveg kupakos vége Jasperre mutatott.
- Felelsz vagy mersz? – kérdezte.
- Felelek.
- Most, ebben a pillanatban. Letepernéd Alice-t? – kérdezte.
- Te csak ilyenekre tudsz gondolni? – kérdezte picit mérgesen Alice.
- Aha – vigyorgott.
- Is-is – felelte Jasper.
- Ezt, hogy érted? – tudakolta Em.
- Azt hadd ne mondjam el, rendben? Egyébként sem rád tartozik.
- Ezt megkaptad, Szívem – nevetett Rosalie, mire az én ajkaim is mosolyra húzódtak. – Most én jövök – pörgette meg az üveget, s az Emmettre mutatott.
- Felelsz vagy mersz, Édes? – mosolygott Rosa.
- Merek.
- Á, ez csúcs. Pont neked való – vigyorgott Rosalie.
- Mi a feladatom? – kérdezte Emmett.
- Sztriptízelj nekünk, lányoknak.
- Mi? – nézett kérdőn Alice testvérére.
- Most mi van Alice? Nem tetszik? – a kérdezett csak megrázta a fejét. – Jó, akkor Jennynek és nekem.
- Ez most komoly? – kérdeztem ledöbbenve.
- Igen. Talán nem tetszik, hogy egy helyes srác csak nekünk fogja ledobni a ruháit? – mosolygott Rosalie.
- Hát… Öhm…
- Na, ne csináld már!
- De…
- Semmi de! Gyere ide! – paskolta meg a mellette lévő üres helyet. Mivel nem akartam megmozdulni, ezért Rosa intézkedett, vagyis…
- Emmett, kérlek! – elindult felém, majd felkapott a földről, mire felsikkantottam.
- Emmett, tegyél le! Tudok járni! – parancsoltam rá nevetve.
- Tudsz? Akkor miért nem mentél magadtól? – nevetett, majd leültetett a padlóra.
- Élvezni fogod, hidd el – mosolygott Rosalie.
Alice berakott egy zenét, majd Emmett beállt középre és lassan mozogni kezdett a számra. Lopva Edwardra pislantottam és észrevettem, hogy engem néz, folyamatosan.
- Gyerünk Szivi, dobd le a felsőd – mondta Rosa nevetve. Mindenki röhögött, kivéve Edwardot és engem, mivel jómagam zavarban voltam. Ekkor egy hideg kezet éreztem az állam alatt. Emmett volt az. Maga felé fordította az arcomat, majd kikapcsolta az övét.
- Jesszus, csak ezt ne – suttogtam magamnak.
- Ne csináld már, Jenny! Mi az, nem tetszik a látvány? – kérdezte Rosalie.
- Úgy látom neked nagyon kedvedre való – mosolyogtam.
- Tisztán látod a helyzetet. Tán nem jön be Emmett? Szerinted nem néz ki jól?
- Nem az, hogy nem néz ki jól. Csak nem az esetem, ennyi – mondtam.
- Nem az eseted? Neked nem jönnek be ezek – nyújtotta ki a kezét és megtapogatta kedvese izmait – az izmok?
- Öhm… nem szeretem, ha agyon van gyúrva a srác – húztam el a szám -, ezt ne vedd magadra Emmett – mosolyogtam.
- Nem vettem magamra – vigyorgott. – Tökéletes vagyok.
- Az EGO az nagy – mondtuk egyszerre Alice-szel, mire mindketten nevetésben törtünk ki.
- Na, szóval neked milyen srácok az eseteid? – kérdezte Alice és Rosalie.
- Nem tudom, ezen még nem gondolkoztam. Nekem nincs esetem.
- Értem. Na, jó Emmett! Elég a seggriszálásból – nevetett Alice.
- Mi? Még csak most kezdek belejönni – mondta Em.
- Nem baj. Hűtsd le magad tesó – szólalt meg Jasper.
- Jól van – szólt Emmett és helyet foglalt Rosalie mellett, én pedig visszaültem a helyemre. Most Alice pörgetett és folytatódott a játék…

Szerencsére rám, nem került a sor, csak a pörgetésnél, így megúsztam, csak eggyel nem számoltam. Alice döntésével.
- Ebben a körben, aki eddig felelt az csak merhet és ez így van fordítva is.
- Rendben.
- Jenny, mivel te még semmit sem csináltál, ezért rólad lesz szó. Veled kell csinálnia valamit, annak az illetőnek, akire rámutat az üveg. Természetesen, aki az előző körben felelt, és most mernie kell – mosolygott Alice, mire csak egy bólintást kapott válaszul. – Na, akkor én pörgetek, de most meg is mondom, hogy mit kell tennie az illetőnek. Bárki legyen is az, lány vagy fiú, meg kell csókolnia Jennyt – mondta.
- Hogy mi? Alice, nem hiszem, hogy ez…
- Jó ötlet? – kérdezte barátnőm.
- Igen.
- De, az. Tök izgis, na kezdjük – mosolygott.
Az üveg csak pörgött, pörgött és pörgött, míg végül lassulni nem kezdett, és én az Úrhoz fohászkodtam, hogy rám mutasson az a nyamvadt kupak, mert nem hittem, hogy magammal kellene majd csókolóznom.
De az Isten megint nem hallgatta meg könyörgésemet, mert az üveg… Edwardra mutatott.
Nem, az nem lehet. Ilyen nincs!! Miért csinálják ezt velem? - kérdeztem magamtól.
- Na, bátyó, hajrá! – szólt Alice vigyorogva. Ránéztem a megszólítottra, és próbáltam jelezni a szememmel, hogy valahogy győzze meg a húgát a döntéséről.
- Alice, miért akarod rákényszeríteni azt, amit nem akar? – kérdezte nyugodt hangon Edward. Tudtam, hogy egyet fog majd érteni velem, mert nem ismerjük egymást és Ő sem akar megcsókolni.
- Istenem! Ne féljetek már egy csóktól – szólalt meg Rosalie.
- Igaza van – mondta Alice.
- Már miért lenne? – állt Emmett kedvese mellé.
- Ha nem akarják, akkor nem kényszerítheted rájuk – szólt közbe Jasper is.
- Jazz, 18 évesek, és nem kis gyerekek már! Egy csók még nem a világ – mondta Rosa.
- Igen, így igaz – szólt Em.
- Na, ide figyeljetek! Ha Jenny és Edward nem akarnak csókolózni, akkor nem fognak. Hülye ötlet volt, már belátom és az is, hogy ezt a játékot elkezdtük – pattant fel barátnőm a földről, mire Rosalie is követte a példáját és így veszekedtek tovább.
Nem arról volt szó, hogy nem akartam megcsókolni Őt, hanem arról, hogy nem ismerem és úgymond, barátok lettünk, bár csak pár napja ismer. Ismerjük egymást. Mégis, hogy jött ez a csókos ötlet, a szívem őrült tempóban kezdett verni, de nem tudtam, mégis miért.
Ekkor láttam, hogy Edward megmozdul. Reméltem, hogy kimegy innen, és véget vet ennek a veszekedésnek, de nem így tett.
Amint felé fordultam, ajkaim találkoztak az övéivel. Olyan hirtelen történt az egész. Körülöttünk a hangzavar megszűnt, és úgy éreztem, hogy négy, meglepett aranybarna szempár bámult minket, de Edward nem húzódott el. Csak csókolt, folyamatosan és én hirtelen nem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, annyira édes volt a csókja. Kezemet automatikusan az arcára tettem és visszacsókoltam.
Nem tudtam, hogy mit csinálok vagy, hogy helyes-e, amit teszek, de nem érdekelt. Csak egy kis ideig szerettem volna csókolni Őt. Végül én szakítottam meg a csókot, és ijedten húzódtam hátrébb.
Nem tudtam, hogy mi ütött belém, de azt igen, hogy talán véget vetettem egy kezdődő barátságnak.
Felpattantam a földről, és kirohantam a szobából, majd bezárkóztam a fürdőbe.
Nem vagyok normális! Hogy lehettem ekkora idióta? Vajon, most mit gondolhat rólam? De szerintem neki nem is jelentett semmit ez a csók, mert csak feladatot teljesített és másnap, vagy pár perc múlva már nem is fog emlékezni erre a csókra - gondoltam.



Egy óra múlva kijöttem a fürdőből és visszamentem Alice szobájába. Hál’ istennek már elmentek aludni és reméltem, hogy nem fognak faggatózni.
Így lett.
Nem szóltak egy szót sem, és ezért hálás voltam nekik, bár holnap biztos lesz egy alapos kikérdezés.
Lefeküdtem aludni, majd fél órával később már aludtam is.




(Edward szemszöge)


Most mindent elrontottam. Nem kellett volna megcsókolnom Jennyt, hisz nem is akarta, ráadásul még én is megmondtam, hogy ne erőltesse a testvéreim közül egyik se. Én mégis megtettem. Egy idióta vagyok! De ha egyszer nem tudtam ellenállni. Valami van ebben a lányban, de azt nem tudnám megmondani, hogy mi. Vajon most haragszik rám? Ki kell derítenem! – döntöttem el. – Remélem Alice nem akar ebben megakadályozni – gondoltam, és lementem húgom szobájához.
Mivel úgy hallottam, hogy Rose hangja a földszintről jön, ezért tudtam, hogy a lányok nincsenek bent a szobában, így halkan benyitottam, majd bezártam magam mögött az ajtót.
Ott feküdt a földön, mivel az úgymond „pizsamapartin” minden lány a padlón alszik.
Csak tudnám mire jó, mikor felfázhatnak. Mondjuk matracon alszanak, de akkor is. Jó, a testvéreim nem fáznak fel ugyan, de Jenny igen. Most, hogy jobban megnézem, nem is egy pléd van alatta.
Mire ráeszméltem mit csinálok, késő volt. Mozogni kezdett, de szerencsére nem ébredt fel. Ismét megsimogattam az arcát és kicsit néztem, ahogy alszik.
Nem tudtam, hogy miért, de nem akartam visszamenni a szobámba, viszont Jennyvel sem maradhattam, így egy puszit adtam az arcára, majd feltápászkodtam a földről és kifelé vettem az irányt. Sajnos ez nem vált be…



Hosszú rész lett:D:D:D Remélem fogok cserébe sok-sok kommentárt kapni, legalább annyit, mint a 9 fejihez, de nem bánom, ha több lesz:D:D:P:P:P
Köszönöm a levelet Cintinek és Grétinek, Doronak és Szilvinek, a kommentárokat pedig Ancsíhnak, Gromitnak, Dórinak, Szandeenak, Zsúúnak, Anitának, Rosalienak, Dórikáának, Bumpikának és Névletennek(akárki legyen is:D:D:D).
Köszönöm Mindenkinek:D:D
És, ha tetszett Edward szemszöge, akkor azt is írjátok meg:D
agnes_h93@freemail.hu
Puszi

9. fejezet - Hirtelen jött ötlet

Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a tantermet és rohantam kifele az épületből. Nem akartam senkivel sem találkozni.

Mikor hazaértem, felrohantam a szobámba és tanulással próbáltam kiverni a fejemből a látottakat. Nem tudtam, hogy miért zavart.
Talán tetszik nekem Edward? Nem kizárt, mert nagyon jól néz ki, de Tom is meg a többi srác is helyes, mégsem zavar. Na, mindegy, ostobaságokon butaság agyalni – gondoltam.




(Alice szemszöge)


A parkolóban voltam, vagyis voltunk szerelmemmel és vártuk, hogy vége legyen a többiek óráinak.
Mikor kicsengettek, csakúgy özönlöttek kifele az épületből a diákok, de csak egy emberre lettem figyelmes.
Jennyre.
Nagyon sietett haza, és nem értettem a viselkedését, hacsak nem…
- Jennyt nézed, igaz? – kérdezte Jasper.
- Igen.
- Kicsit össze van zavarodva – mondta szerelmem.
- Miért?
- Azt nem tudom megmondani, de nagyon kuszák az érzései.
- Értem. Majd beszélek vele és elhívom hozzánk – mosolyogtam.
- Lehet, hogy ez még kicsit korai, nem gondolod?
- Nem, hisz barátnők vagyunk, eljöhet hozzánk – ekkor léptek ki testvéreim az épületből.
- És E…
- Nem érdekel! Nehogy már Ő határozza meg a döntésünket. Tudom, hogy mit akarsz mondani, esetleg azt hinné, hogy össze akarom hozni Jennyvel.
- Miért, nem akarod? – kérdezte Jazz.
- De, csak idő kell még nekik.
- Ha azt vesszük, hogy igazából el vannak jegyezve, akkor… - de elharapta a mondat végét.
- Kik vannak eljegyezve? – kérdezte Edward, mikor mellénk ért.
- Senkik.
- Na, persze – mondta bátyám.
- Rosalie és Emmett – súgtam a fülébe, mert akkor haladt el mellettünk pár diák.
- Hisz Ők már házasok – mondta.
- És? Attól még eljegyezhetik egymást, újra!
- Igen, ez így igaz – szólalt meg Rosalie, majd beszállt a kocsijába. Mindenki követte a példáját, de én megállítottam Edwardot.
- Mehetek veled? – kérdeztem.
- Igen, de előbb hazaviszem Bellát – mondta.
- Remek – mosolyogtam, közben összecsaptam a kezem, majd megfogtam barátnőm kezét és a Volvo felé kezdtem húzni, ami Rosa autója mellett állt.


Pár perc múlva már úton is voltunk, bár nem mentünk olyan gyorsan, mint régebben, de már kezdtem hozzászokni.
- Valami baj van, Alice? – szólalt meg Bella.
- Nem. Miért?
- Olyan szótlan vagy, és csak bámulsz kifelé az ablakon.
- Igen, ez így van – mondta bátyám.
- Mi bánt? – kérdezte barátnőm.
- Semmi, nincs semmi bajom, csak elgondolkoztam – feleltem.
- Biztos?
- Biztos. Bella, ne aggódj! – mosolyogtam, majd vártam, hogy megérkezzünk a Swan házhoz.


Miután bátyám és barátnőm elköszöntek egymástól, beültem Edward mellé, aztán vártam, hogy hazafelé induljunk.
- Miért? – kérdeztem kis idő múlva, mikor már úton voltunk.
- Mit miért? – kérdezett vissza.
- Miért vitted be Jennyt a biológia szertárba? Azt hiszed nem látom a döntéseidet? – Ekkor hirtelen lefékezett, mert pirosat jelzett a rendőrlámpa.
- Én… nem tudom. Olyan sokan voltak körülöttünk, és mindenki hallgatózott volna.
- Na, persze!
- Alice, én tényleg nem tudom. Késztetést éreztem rá, hogy…
- Hogy?



(Jenny szemszöge)


Miért gondolok Rá? Miért? Mondja már meg nekem valaki, méghozzá most azonnal!!
Azok a szemek. Azok az ajkak. Vajon, hogyan csókol?
Jézus! Mikre gondolok? Nem! Nem szabad!!
Ha egy srác megtetszik, de nagyon, akkor ilyenekre szoktam gondolni, ám ez valami más. Nagyon más.
Ekkor csengettek, én pedig lerohantam a földszintre, hogy ajtót nyissak.
- Szia! – köszönt az ajtóban álló.
- Szia! Honn…?
- Gyere - ragadta meg a kezem, és felvonszolt az emeletre, majd be a szobámba. Valahonnan előkapart egy utazótáskát, és elkezdte belehajigálni a ruháimat.
- Alice, mit csinálsz? – kérdeztem, és hirtelen megállítottam a mozdulatát.
- Pakolok, amint látod – mondta, majd folytatta a műveletet, amit pár másodperccel ezelőtt elkezdett.
- Igen, azt látom, de miért is pontosan?
- Nálunk alszol – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Tényleg? És kivel beszélted meg?
- Anyukáddal, aki nagyon hamar belement. Csajos estét tartunk - mosolygott - , azért, mert barátnők lettünk, na meg az ideköltözésed miatt.
- Valóban? Egy kérdés. Bella is ott lesz?
- Nem.
- Nem? Miért? Hisz Ő Edward legjobb barátja, miért nem hívtad meg? – kérdeztem.
- Hát… Mert Bella már ismeri a családunkat, te pedig nem. Na, gyere, Edward lent vár a kocsinál – mondta. Hogy mi? Edward? Én nem megyek sehová!
- Na, gyere már! – fogta meg a kezem és megindultunk lefelé a földszintre. Egyből kivezetett a házból, és megállított a kocsi mellett, ahol Edward is állt. Elég hűvös volt, így a karomat kezdtem dörzsölni, hogy valahogy melegen tudjam tartani a testem. Alice lerakta a táskám, majd megszólalt.
- A kabátod meg bent felejtettük – mondta, és elsietett. Én még mindig fáztam, de nem tettem ellene semmit sem.
- Szállj be a kocsiba – szólalt meg Edward.
- Először is beszélek Alice-szel, majd akkor, talán – mondtam, közben majd’ megfagytam, de nem számított. Hirtelen egy puha és meleg valamit éreztem a hátamon. Felnéztem és észrevettem, hogy Edwardon nincs kabát. De így Ő fog megfázni - gondoltam.
- Köszönöm, de így meg fogsz fázni – mondtam.
- Nem fogok – mosolygott kedvesen -, de te igen, ezért is adtam rád a kabátomat – szólt, én pedig bólintottam. – Addig, amíg visszajön a húgom ezt elteszem – hajolt le a táskámért, de én megállítottam.
- Ne, nem kell! Az se biztos, hogy elmegyek… hozzátok. – Ő csak elmosolyodott és felkapta a földről az utazótáskám.
- Ó, dehogyis nem! Ha Alice egyszer valamit a fejébe vesz, az úgy van – mondta a kocsi csomagtartójánál állva.
- Értem. Szóval nincs apelláta – sóhajtottam.
- Jenny, ha nem akarsz nem muszáj nálunk aludnod, látom rajtad, hogy nem akarod – jött közelebb hozzám. Lehajtottam a fejem és újra sóhajtottam egyet.
- Majd én beszélek vele – mondta, és el szeretett volna indulni a házba, de nekem akaratlanul is kicsúszott a számon az a mondat, amire épp gondoltam.
- Te nem akarod – suttogtam, de lehetett érteni minden egyes szót. Ránéztem, és arcán értetlenséget véltem felfedezni. – Sajnálom. - Levettem magamról a kabátját és a kezébe adtam, majd besiettem a házba.
- Jenny, menj vissza a kocsihoz! Máris megyek – szólt Alice, mikor beértem otthonomba.
- Nem Alice! Sajnálom, de nem. Edward nem szeretné, hogy ott aludjak és… Még alig ismersz – mondtam.
- Nagyon is jól ismerlek – mondta határozottan.
- Igen?
- Igen. Higgy nekem, gyere már. Ne foglalkozz Edwarddal!
- De, foglalkozok vele, mert ha nem szeretné, hogy ott legyek nálatok, akkor nem leszek. Nem szeretném magamra haragítani – szóltam lehajtott fejjel. – Kérlek, hozd be a táskámat, nem szeretnék Vele… - de nem fejeztem be a mondatot, inkább felmentem a szobámba.



(Alice szemszöge)


Hát én kinyírom a bátyámat! Bár mindent hallottam, amit kedves testvérem mondott a barátnőmnek, ez azért sok. Nemhogy először megismerné… pont ezért is csinálom az egészet.
Na, majd én beszélek vele – döntöttem el, és az ajtó felé indultam, de előtte kinéztem az ablakon úgy, hogy Edward ne vegyen észre. Nem hittem a szememnek.
Edward az autójában ült és a kabátja belsejét szagolgatta.
Na, most lebuktál! – gondoltam, majd kimentem a házból és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, hogy hallja, kijöttem.
Egyből az anyósülésre dobta a kabátját, majd mereven maga elé bámult. Megkerültem az autót és kinyitottam a vezetőülés felüli ajtót.
- Edward Cullen! Azonnal bemész a házba és bocsánatot kérsz Jennytől! – parancsoltam.
- Miért? Nem csináltam semmit – védekezett.
- Megbántottad.
- Miért, mit mondott?
- Azt, hogy nem akarod, hogy nálunk aludjon.
- Én ilyet egy szóval sem mondtam neki.
- De Ő azt hiszi.
- Miért?
- Mert úgy lehetett érteni, gondolom. Egyébként is, mindent hallottam, jó a fülem.
- De miért hiszi ezt? Nem értem. Engem egyáltalán nem zavar, nyugodtan jöjjön.
- Viszont rám nem hallgat, szóval menj be és beszélj vele! Most! Nem akarom elveszíteni a barátnőmet, Edward – mondtam szomorúan.
- Nem fogod. Én is szeretném, ha nálunk aludna, talán kiismerhetném – mosolygott. Csak bólintottam Ő pedig elindult a ház felé. Remélem összejön a tervem – mosolyogtam magamban.




(Jenny szemszöge)


Ez így olyan rossz. Nem akarok senkinek sem a nyakán lenni, de Alice… Ő ilyen, ahogy Edward is mondta.
Na igen, Edward. Két napja ismerem és kikészít, csak nem tudom, hogy miért. A kikészítést nem rossz értelemben mondtam.
Az ágyamon ültem, miközben ezeken a dolgokon gondolkodtam, ekkor valaki kopogtatott az ajtómon.
- Gyere! – szóltam ki. Kinyílt az ajtó és az a valaki lépett be a szobámba.
- Szia – hallottam meg Őt. Felnéztem. Egy ideig bámultam majd megszólaltam.
- Szia.
- Beszélhetnék veled? – kérdezte, mire válaszként csak egy bólintást kapott. Közelebb jött, majd helyet foglalt mellettem az ágyon. Tudtam, hogy én vagyok a hibás, és hogy haragszik rám, ezért én kezdtem a beszélgetést. Vagyis majdnem.
- Sajnálom – szólaltunk meg egyszerre.
- Neked nem kell bocsánatot kérned, csak nekem. Lehet, hogy félre értetted, amit mondtam, és ezt Alice-nek is elmondtam. Engem nem zavar, ha ott vagy, igazából szeretném, ha nálunk aludnál. Tudod, Alice is örülne neki, ha „csajos estét tarthatnátok” – szólt.
- Alice is? Miért, még ki örülne neki? – kérdeztem, mire felállt és beletúrt a hajába.
- Öhm…khm… a testvéreim, a szüleim meg… meg én – mondta. Olyan volt, mint aki zavarban van, de nem tudtam, hogy miért. Talán a kérdésem miatt, vagy miattam? – kérdeztem magamtól, végül az elsőre tettem volna le a voksomat, mert az volt a legvalószínűbb.
- Értem. Akkor… - nyeltem egy nagyot - … Akkor nálatok aludhatok? – kérdeztem félénken. Mivel eddig háttal állt nekem, ezért megfordult, majd elmosolyodott és megszólalt.
- Persze, hisz ezért jöttem. Gyere, Alice már biztos, hogy vár – nyújtotta felém a kezét, amit vonakodva, de megfogtam, Ő pedig felhúzott az ágyról, majd elengedte a kezem és együtt mentünk le a kocsihoz meg barátnőmhöz, aki mikor meglátott a nyakamba vetette magát. Vagy száz puszit kaptam tőle, mire elengedett és be tudtam szállni a kocsiba, hogy végre elinduljunk a Cullen házba.


Köszönöm a levelet Cintinek, Doronak, Szilvinek és Grétinek, a kommentárokat pedig Zsúúnak, Gromitnak, Evelynnek, Ancsíhnak, Anitának, Nikynek, Vivinek és Dórinak:D
Remélem most is kapok sok-sok vélemény és levelet.
agnes_h93@freemail.hu

És itt van két kis részlet a New Moonból:D Eléggé HOT, ahogy mondták:D:D
http://www.youtube.com/watch?v=3AONFW1xASc&feature=player_embedded
http://www.youtube.com/watch?v=UjuZt71dT9E&feature=player_embedded
Puszi

8. fejezet - Fura

(Jenny szemszöge)


Egész nap a tegnap történteken járt az eszem. Ebbe beletartozik Edward is, akit még nem ismerek olyan jól.
Ő volt az első gondolatom, miután felkeltem, csak tudnám, hogy miért? Talán azért, mert Cullen, és a Cullenék furcsák, de mindegy is, a lényeg, hogy nem kötelező vele beszélnem.
Ráadásul ott van még Bella is. De miért foglalkozok most velük? – kérdeztem magamtól.


Amint befejeztem a készülődést, mentem is a suliba. Mikor beértem, rögtön Alice-szel futottam össze.
- Szia! – köszönt mosolyogva.
- Szia! – mosolyogtam én is, majd folytattam utamat a szekrényem felé.
- Hogy telt az estéd? – kérdezte.
- Öhm… remekül – mondtam. - Érdekes kérdés, bár többnyire aludni szoktam este- gondoltam. – És neked? – kérdeztem.
- Fantasztikusan – vigyorgott.
- Azt hiszem, nem akarom tudni – kuncogtam. Nem értettem, hogy miért vagyok ilyen. - Biztosan volt valami a reggeli teámban – gondoltam.
- Rendben. Jenny?
- Igen? – fordultam Alice felé.
- Leszünk barátnők? – kérdezte.
- Persze – mosolyogtam. Egy ilyen aranyos lánnyal ne barátkoznék, aki mindig boldog, és aki folyamatosan mosolyog?
- Ez nagyszerű! – ugrott a nyakamba, és akkor éreztem meg jéghideg bőrét, amit a pólóján keresztül is érezni lehetett. – Van kedved velünk ülni? Holnap? – kérdezte, csak azt nem értettem, hogy… na mindegy.
- Persze, ha nem zavarok.
- Dehogy zavarsz! – mosolygott, majd karon ragadott és a terem felé kezdett húzni, ahol az első órám volt.
- Beszéltem Edwarddal – szólalt meg kicsivel később újdonsült barátnőm.
- Aha, az jó. Mondjuk az gáz lett volna, ha nem beszélgettek egymással – mondtam.
- Igen, de nem erről van most szó, hanem… - de nem tudta befejezni a mondatát.
- Sziasztok! – köszönt egy hosszú, szőke hajú, sápadt arcú, mégis gyönyörű lány.
- Szia! – köszöntünk egyszerre.
- Szia, Rosalie vagyok, Alice és Edward tetvére – mutatkozott be.
- Én pedig Jenny – mosolyogtam.
- Igen, tudom. Alice sokat mesélt már rólad – mondta.
- Tényleg? – kérdeztem, és közben barátnőmre néztem.
- Igen. Nem baj, ha elrabolom a testvéremet egy kicsit? – kérdezte.
- Nem, nekem úgyis órára kell mennem – mondtam, majd tovább indultam, miután elköszöntem.



Amint beértem a terembe, megpillantottam egy üres padot, és rögtön célba vettem.
Leültem az egyik üres székre, kipakoltam a matek könyvemet és füzetemet, majd vártam, hogy elkezdődjön az óra.
Unatkoztam, így elővettem az IPodomat és zenét kezdtem hallgatni.

Nem tudtam, mennyi idő telhetett el mióta zenét hallgattam, csak azt, hogy valaki leült mellém.
Felnéztem és… Ő volt mellettem. Épp pakolta kifelé a cuccait, majd mikor befejezte rám nézett, de mielőtt még teljesen rám fordította volna tekintetét, elkaptam a pillantásomat.
- Szia! – köszönt, mire ránéztem. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, majd megszólaltam.
- Szia! – mosolyogtam kedvesen. – Látom, neked is matek órád van – mondtam.
- Igen. Szeretem a matekot – mondta mosolyogva.
- Az jó, én utálom.
- Miért?
- Mit szeretsz benne? – kérdeztem vissza. – Talán az egyenleteket? – mosolyogtam.
- Azokat is – mosolygott.
- Akkor biztos kitűnő vagy matematikából – jelentettem ki.
- Szín ötös vagyok, ez igaz.
- De szerény valaki – nevettem fel.
- Azért ennyire nem vagyok beképzelt, csupán tanulok, más elfoglaltságom nagyon nincs – mondta komolyan és elnézett valamerre.
- És a srácok? Tudtommal jó haverságban vagytok.
- Igen, de még nekik sem mondok el mindent.
- Na, és mi van Bellával? – kérdeztem, mire rám kapta tekintetét. – Julie mondta, hogy jó barátok vagytok, de nem kell válaszolni, nem tartozik rám – mondtam, és elpakoltam az IPodomat, majd a tolltartómban kezdtem keresgélni, végül sikerült előhalásznom belőle egy jól fogó kék tollat. Kinyitottam a füzetem, és felírtam a dátumot meg a napot, majd a székháttámlájának dőltem. Edward folyamatosan a füzetemet nézte, csak tudnám, hogy mi olyan érdekes benne.
- Mi az? – kérdeztem.
- Semmi.
- Azért nézted olyan sokáig a füzetemet? Erre én is kíváncsi vagyok – mondtam, és én is tanulmányozni kezdtem a füzetemet, mire Edward elnevette magát.
- Most meg min nevetsz? – kérdeztem mosolyogva.
- Vicces vagy – mondta.
- Értem.
- Mindig felírod a napot a dátum mellé? – kérdezte.
- Igen, ez megszokás – vontam vállat.
- Miért érdekel Bella? – kérdezte.
- Ezt, hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom.
- Kedves lánynak látszik, bár kicsit ügyetlen, de ki nem az?
- Hát igen, de Ő nagyon.
- Sajnálom Őt.
- Sajnálod? – kérdezte.
- Igen. Nem szeretnék a helyében lenni. Csak…
- Csak?
- Semmi. És mióta ismeritek egymást? – tudakoltam. Csak azért kérdeztem így rá, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg együtt vannak.
- Mióta idejár. Kb. másfél éve – mondta. – És ez idő alatt nem jöttek össze? Kizárt! – gondoltam. – Miért kérdezed?
- Ezt már egyszer kérdezted, csak máshogy fogalmaztál – mosolyogtam.
- És te még mindig nem válaszoltál rá konkrétan – mosolygott Ő is.
- Csak érdekelt, Ashleyt is kérdeztem Kate-ről.
- Akkor miért nem Bellától kérdezel ilyesmit?
- Látod itt valahol? Egyébként is csak egyszer találkoztam vele, szerintem érdekes személyiség lehet – mondtam.
- Valóban – mondta, de kérdezni már nem tudtam, mert bejött a tanár és elkezdődött az óra.


Alig vártam, hogy kicsengessenek. Valóban nagyon jó tanuló Edward, minden kérdésre tudta a választ.
Hogy érti ezt a bonyolult feladatot? Nekem ez tök kínai – gondoltam.
Amint kicsengettek, gyorsan összepakoltam a holmimat és kisiettem a teremből, de valaki megállított.
- Jenny! – érintette meg a vállam.
- Igen? – néztem fel Edwardra, mivel nálam körülbelül másfél fejjel magasabb volt, vagy többel.
- Milyen órád lesz? – kérdezte.
- Angol.
- Hányas teremben?
- 32-es.
- Elkísérhetlek? Nekem is arrafelé lesz órám – mondta mosolyogva.
- Rendben, ha szeretnéd – mosolyogtam. Örültem neki, hogy nem utál, de ha mégsem kedvelne, akkor nem mutatja ki. Ez kedves.


Egész idő alatt beszélgettünk. Többnyire Ő kérdezett, de előfordult, hogy én is bevágtam egy-két kérdést.
A múltamról tudakolódzott, mint például:Hogy hol laktam? Mit csinálok szívesen a szabadidőmben? Hiányzik-e New York? Meg ehhez hasonlók.
Kedves srácnak tűnt, szívesen összebarátkoztam volna vele, de ez tőle is függött.
Lassan megérkeztünk a terem elé, elköszöntünk egymástól, majd órára mentünk.
Nem tudom miért, de megbíztam benne. Olyan…
- Szia! – ugrott valaki a nyakamba, mikor kijöttem a teremből óra végén. Mikor megfordultam, barátnőmmel találtam szembe magam.
- Szia Alice! – köszöntem.
- Régen láttalak – mosolygott.
- Valóban régen, mikor is? Reggel? – mosolyogtam, majd elnevettem magam.
- Igen, az régen volt – nevetett Ő is. – Gyere! – jéghideg kezével megragadta az enyémet. Akaratlanul kihúztam a kezem az övéből.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Olyan hideg a kezed – mondtam.
- Ja, igen. Kintről jövök ott pedig hideg van – mosolygott.
- Értem. Szóval mínusz húsz fok is lehet kint, ugye?
- Igen, de lehet, hogy kevesebb – húzta a száját -, na de mindegy, menjünk órára – mondta, majd ismét húzni kezdett.


Ebédnél Ashley-ékkel ültem, és megint csak egy ásványvizet vettem el és annak a kupakjával játszottam, ráadásul még el is bambultam.
- Jenny! – rázott fel „álmomból” Kate.
- Öhm… Igen? – kérdeztem, mire az asztalnál mindenki engem nézett.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Nem, nincs semmi baj. Miért, kéne lennie? – kérdeztem komoly arccal.
- Nem, csak olyan csöndben vagy – mondta Tom.
- Hát… nem tudok hozzászólni, ennyi.
- Nem tudsz hozzászólni? – kérdezte egyszerre Kate, Ashley és Julie, közben meg belém bújtak, én pedig akaratlanul is hátrálni kezdtem.
- Nem. Hogy őszinte legyek nem is tudom, hogy miről beszéltetek, mert épp… - haraptam el a mondat végét.
- Mert épp? – kérdezték a csajok egyszerre.
- Mert épp mennem kell – pattantam fel az asztaltól és szélsebesen hagytam el az étkezdét.
Jézusom! Majdnem kimondtam! Majdnem! Hogy lehetek ekkora idióta? Ő is ott volt az asztalnál! Mi lett volna, ha kimondom előtte?
- Jenny! – hallottam meg Alice csilingelő hangját közvetlenül mellettem.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor nem szólaltam meg kb. öt perc után sem.
- Igen – bólogattam.
- Jenny! – most egy kellemes fiú hang szólított meg. Mikor megfordultam Edwarddal találtam szembe magam. – Valami baj van? – kérdezte. Nem tudom, hogy honnan van ez a hirtelen aggódása felém.
- Nem, nincs semmi baj.
- Mi volt ez az előbb az ebédlőben?
- Miért érdekel? – kérdeztem halkan, közben pedig lehajtottam a fejem.
- Mert a barátom vagy, azért – mondta határozottan, mire felkaptam a tekintetemet, de Alice már sehol sem volt.
- Nem is ismersz.
- Mert nem hagyod, hogy megismerjelek. Gyere – fogta meg finoman a karomat, és elhúzott a kíváncsi szemek elől.
Csak mentünk és mentünk a folyosón, majd behúzott, azt hiszem a biológia szertárba, végül bezárta maga mögött az ajtót, aztán rám nézett.
- Jenny, én próbállak megérteni, szeretném ha barátok lennénk, de ahhoz neked is akarnod kell.
- Még csak két napja ismersz, vagy három. Mindegy, a lényeg, hogy…
- Hogy kedves lánynak látszol, azért is szerették volna a többiek, hogy megismerkedjünk, mivel Ők már találkoztak veled az első nap. Ha ennyire rossz benyomást tettem volna első alkalommal, akkor, kérlek mondd meg – szólt teljesen nyugodt hangon.
- Nem, nem erről van szó. Csak olyan érzésem van, hogy senkiben sem bízhatok meg, ennyi. Folyamatosan úgy érzem, hogy van valami titok, vagy valami… ezt nem tudom elmagyarázni. Ezen elmélkedtem az ebédlőben – mondtam.
- Pedig nincs semmi ilyesmi – nevetett fel. Bosszúsan néztem rá, majd fogtam magam, kirohantam a szertárból és biológiára siettem.


Miért nevetett ki? Ennyire bolond nem lehetek? De legalább ne csinálta volna. ÁÁÁ! Hagyjuk! Nem érdemes vele foglalkozni, a pasik ilyenek, el kell viselni!
A biosz teremben ültem és vártam a csengőt. Lassan szállingóztak be a tanterembe a diákok, én pedig feszengve éreztem magam, de nem tudtam, hogy miért.
Ekkor jöttek be a helyiségbe Ők. Mindketten nagyon nevettek valamin, talán egy viccen… esetleg rajtam, mert Bella is és Edward is rám néztek, mire én a padot kezdtem bámulni.
Biztos az ebédlőben történteken röhögtek. Hát… nagyon szépen köszönöm, Edward! – mondtam magamban.
- Szia! – köszönt valaki.
- Szia! – erőltettem magamra egy műmosolyt.
- Miért ülsz a leghátsó padban, mikor elől is van elég hely? – kérdezte Bella őszinte mosollyal az arcán.
- Nem szeretek a tanár szeme előtt lenni. Legtöbbször észre sem vesz, és így jó – mondtam.
- Értem. Mondjuk ebben igazad van – értett egyet, majd elköszönt és leült Edward mellé.

Elég unalmas volt a biológia óra. Mondjuk mindent értettem, kivéve egyetlen egy dolgot.
Miért néz Edward? Talán, azért, mert nem kértem tőle bocsánatot, amiért ott hagytam a szertárban? Esetleg azért, mert szó nélkül elrohantam? Majd kiderül holnap ebédnél, remélem – gondoltam, és igyekeztem a tanárra koncentrálni.


Köszönöm a levelet Doronak, Szilvinek és Grétinek, a kommentárokat pedig Gromitnak, benczedorkának, Ancsíhnak, Evelynnek, Timinek, Nikynek, Ancsinak, Zsúúnak és Bumpikának:D:D:D
Millió Puszi♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Itt van még egy kép a New Moonból:d Mikor Edward elhagyta Bellát, és üzenetet hagy Charlie-nak:DRemélem tetszik:d Irtó jól néz ki Rob:D
Na Puszi

7. fejezet - Első találkozás (Alice szemszög)

(Alice szemszöge)

Ostoba voltam tegnap, mert elszóltam magam. Nem lett volna szabad a nevén szólítanom, de szerencsére sikerült kimagyaráznom ezt az apró botlásom.
Érdekes.
Új emlékeket kaptam, de nem csak én, hanem a többiek is.
Ez az emlék az, mikor megmentettük Bellát a furgontól, Mi, és nem Edward, mivel Ő ember nem pedig vámpír.
A barátnőm, meg kellett mentem, és így természetesen rájött a titkunkra. Idővel.
Edward tudja, hogy mik vagyunk, de szerencsére nem kérdezett rá, hogy Ő miért nem az, mint Mi. Remélem nem is fog, mert nem tudom, hogy mit mondhatnánk Neki.
Bátyám a fürdőben tartózkodott, míg mi már réges-régen lent vártuk a földszinten.

Izgatott vagyok, mert ma megint találkozok Jennyvel, és tudom, hogy fogunk beszélgetni, bár csak egy kicsit, de én megelégszek ennyivel is.
Szegény barátnőm, már a legelső hetén össze akarják hozni az első szingli sráccal - ez esetben Edwaddal -, de én nem bánom.
Vajon mit fog szólni hozzá Edward? Remélem nem lesz semmi gubanc – elmélkedtem.

Végre elkészült testvérem nemcsak a hajával, hanem az öltözködéssel is.
Már léptünk volna ki az ajtón, mikor Esme állított meg minket.
- Várj, Edward! – szólt, mire bátyám felé fordult. – Itthon ne hagyd a tízóraid.
- Anya, tudod, hogy nem szoktam nagyon enni ebédig semmit sem – mondta testvérem.
- Igen, tudom, de azért vidd magaddal – mosolygott szeretetteljesen Esme.
- Köszönöm – mosolygott Edward, és adott egy puszit anyukánknak, majd elindultunk a suliba.



Amint beléptünk az iskolába Ashley-ékkel futottunk össze, persze nem szó szerint.
- Szia Edward! – köszönt vigyorogva Ashley, és egy kis késéssel Kate, majd Julie.
- Sziasztok! – köszönt mosolyogva bátyám. Ezután a lányok tovább mentek, Edward pedig órára indult. Olyan, mintha a kis öcsénk lenne, akit folyamatosan védelmeznünk kellene. Na, de mindegy is, a lényeg az, hogy ma találkozni fognak.


Szegény Jennyt szóhoz sem hagyták jutni, mert Ashley, és Julie csak beszélt és beszélt. Azt hajtogatták, hogy ma mindenképp bemutatják Edwardnak.

Tudtam, hogy ma tesije lesz Jennynek, és azt is, hogy fog találkozni Bellával, mivel neki is testnevelés órája van.
Nekem sajnos Spanyolom lesz, és nincs kedvem bemenni órára, de muszáj. Se baj, ebédnél, majd találkozok vele.



A menzán ültem a testvéreimmel, és vártam, hogy betoppanjon barátnőm.
Csak Julie, Mark, Zac, Tom és Edward ültek a velünk szemben lévő asztalnál(ami mellesleg az ebédlő közepén helyezkedett el), mert Ashley, kint várt a menza előtt Kate-re, és a barátnőmre.
- Miért olyan fontos, hogy megismerkedjek ezzel a Jenny nevezetű lánnyal? – kérdezte Markot Edward.
- Mert csak. A csajok azt mondják, hogy kedves – mondta a kérdezett.
- És, ha én nem akarom megismerni? – kérdezte bátyám.
- Miért mondasz Róla véleményt, ha még egyszer sem láttad, ráadásul még nem is beszéltél Vele egyszer sem? – tudakolta Mark.
- Mindenki nagydobra veri, közben csak egy új csaj, mint Bella volt akkor – mondta Ed, közben pedig a villájával pöckölte a húsdarabkát a tányérján.
- Áhá! Szóval neked tetszik Bella, igaz? – szólt Zac.
- Mi? Nem! Csak barátok vagyunk, ennyi.
- Na, persze, azért vagy Vele olyan sokat – mosolygott Julie.
- Higgyetek, amit akartok, de Mi, Bellával csak barátok vagyunk, és ha ennyire szeretnétek, hogy megismerjem ezt az új lányt, akkor megismerkedem vele. Így jó? – kérdezte Edward, de látszott rajta, hogy dühös.
- Igen! – mondták kórusban az asztalnál ülök.
- Ti szövetkeztetek ellenem – jelenti ki bátyám.
- Dehogyis, csak nyílj meg egy kicsit mások felé is, ismerj meg új embereket, érted? – szólalt meg Julie.
- Értem – bólint Edward, majd folytatja az evést.


Már kezdtem ideges lenni, de amint megláttam Őt, mikor belépett a menzára egyből megnyugodtam.
Egyből megakadt a szeme Edwardon. Mondjuk az asztalnál ülők közül Ő volt az egyetlen ismeretlen arc számára.
Gyorsan felpattantam az asztaltól és Jenny felé vettem az irányt.
- Szia, Jenny! – köszöntem, mikor barátnőm mellé értem.
- Szia, Alice! – mosolygott.
- Mi újság? – kérdeztem mosolyogva.
- Semmi érdekes. Veled? – tudakolta.
- Olyan boldog vagyok! – ujjongtam, és valóban az voltam. Egy pillanatra Edwardék felé néztem, és a bátyám nagyon bámult minket. Szerintem most rögtön visszaszívná az előbbi pár kijelentését, amit Jennyről mondott. - gondoltam.
- Igen, azt látom, és miért? – kérdezte, majd követte a tekintetemet.
- Netán köze van a boldogságodhoz, Edwardnak? – kérdezte.
- Már ismered a bátyámat? – kérdeztem döbbent arccal. Ha találkozott vele, akkor én miért nem láttam? - kérdeztem magamtól.
- Nem, még nem, csak hallottam Róla.
- Igen? Kitől? – tudakoltam, mintha nem tudnám.
- Kate-éktől. Azt akarják, hogy ismerjem meg, mert a barátjuk – mondta.
- Értem.
- Szóval, a testvéred?
- Igen, de csak örökbefogadott tesók vagyunk – mosolyogtam. Talán össze tudom Őket boronálni - gondoltam.
- És Ők? – mutatott észrevétlenül, az asztalunkra.
- Ők is a testvéreim, és szintén adoptált gyerekek, mint mi Edwarddal – mondtam, ő pedig bólintott, majd megszólalt.
- Most mennem kell, később még beszélünk – mosolygott, majd elköszönt tőlem, és a többiek felé vette az irányt, én pedig gyorsan visszamentem Jasperékhez.


Mikor Jenny Kate mellé akart leülni, Ashley gyorsan átült az üres székre, így barátnőm az Edward melletti üres székre ült le. Most nem bántam, hogy így döntött Ash, mert legalább tudnak beszélgetni egy kicsit.
Mikor helyet foglalt barátnőm a testvérem mellett, iszogatni kezdett egy üveg vizet. Hát igen, az ásványvíz, mint régen.
- Miért nem eszel? – kérdezte Tom.
- Mert nem vagyok éhes – felelte Jenny.
- Szerintem rendesen kéne enned – szólalt meg Edward. Barátnőm felé fordult, és szerintem felhúzta magát egy kicsit.
- Egyébként Edward Cullen vagyok – mutatkozott be bátyám.
- Én pedig Jenny Smith. – Testvérem csak mosolygott, majd a tányérját kezdte nézni.


Egy ideig csönd volt köztük, de Mark-ék folyamatosan beszéltek, majd Jenny törte meg a csendet, ami közte és bátyám közt volt.
- Edward? – szólította meg egy kis idő múlva.
- Igen? – emelte rá tekintetét. Közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta.
- Miért akarják a lányok, hogy megismerkedjek veled? – kérdezte.
- Nem tudom, de engem is nyúztak a srácok, hogy ismerjelek meg.
- Értem, akkor tudatlanok maradunk – mondta, és elhúzódott tőle, majd tovább itta a vizét.


Folyamatosan Jenny-éket bámultam. Olyan édesek voltak, csakhogy ez a Tom gyerek ott van, és furcsa dolgokat tervezget, pedig még csak egy mondatot váltott Jennyvel.
A családunkból mindenki Őt figyelte, még Edward is.
- Lehet, hogy már is megtetszett neki Jenny? - kérdeztem magamtól gondolatból.
Ekkor felfigyeltem egy beszélgetésre az asztaluktól.
- Miért néz engem mindenki annál az asztalnál? – kérdezte Jenny, és megpróbált feltűnés nélkül felénk bökni a fejével.
- Cullenékre gondolsz? – suttogta Ash, bár én mindent jól hallottam, a vámpírhallásomnak köszönhetően.
- Aha.
- Nem tudom. Biztos, azért, mert új vagy.
- Értem.
- Kérdezd meg Edwardot – mondta Ashley.
- Mert le fogok állni vele cseverészni. Nem is ismerem – mondta Jenny. – De…
- De zavarban vagy, igazam van? – vigyorgott barátnője. Nem válaszolt, csak nézte az asztalt. – Ezt igennek veszem.
- Ez nem igaz! – suttogta.
- De igen!
- Jól van akkor, igaz! – húzódott el tőle, és ismét minket kezdett figyelni. Még mindig mosolyogtam, és az örömömet semmi és senki nem veheti el tőlem.
- Van valami rajtam? – kérdezte Edwardtól, aki folyamatosan Őt nézte.
- Nem, semmi – mondta.
Csakúgy repült az ebédidő. Észre sem vettem, már csak öt perc volt az ebédszünetből, nekem meg órám lesz, nem is egy, hanem három. Bezzeg Edwardnak csak egy órája lesz, az is tesi.
- Én megyek – szólalt meg Jenny.
- Rendben, majd holnap találkozunk – mosolygott Kate, és adott két puszit, ahogy Julie, és Ashley is, majd elköszönt a többiektől, végül elindult az ebédlőből kifele.
Edward lenézett az asztal mellé, majd felkapta… felkapott egy zsákot, majd Ő is elhagyta az ebédlőt.
Annyira kíváncsi voltam, de úgy döntöttem, majd megkérdezem tőle este, hogy mit beszéltek kint a folyosón.




Végre valahára hazaértem.
Gyorsan felvittem az emeletre a táskámat, majd bátyám szobája felé vettem az irányt.
Bekopogtam, majd benyitottam a helyiségbe.
- Szia! – köszöntem.
- Szia! – köszönt Edward, aki a tankönyveit bújta.
- Beszélhetnék veled? – kérdeztem, és villámgyorsan helyet foglaltam az ágyán.
- Persze – mondta, és bezárta a könyvét. – Úgyis pihenni akartam – mondta. - Szóval, miről szeretnél beszélni velem? – kérdezte kíváncsi tekintettel.
- Az új lányról, Jennyről – szólaltam meg kis idő múlva.
- Már Te is ezzel jössz? A fiúk is vele nyaggattak – mondta mérgesen.
- Csak kérdeztem, mert…
- Mert?
- Mert úgy bámultad Őt – mondtam.
- És? Bellát is bámultam, akkor nem szóltál. Már embereket sem nézhetek? – kérdezte.
- De, azt nem mondtam, hogy nem.
- Miért érdekel téged ennyire ez a lány? – kérdezte.
- Azért, mert jó barátnők leszünk, és remélhetőleg nem fogod Őt utálni – mondtam határozottan.
- Értem. Szerintem kedves lány, és úgy láttam Tomnak nagyon bejön – mosolygott.
- Tom csak hagyja békén Jennyt – álltam fel mérgesen.
- Miért? Talán láttál valamit vele kapcsolatban? – tudakolta Edward.
- Lehet – mosolyogtam sejtelmesen, majd egy szempillantás alatt eltűntem a szobából.
Persze, nem láttam semmit sem, de ismerem annyira Tomot. Biztos, hogy majd be szeretné cserkészni Jennyt, de én ezt nem fogom hagyni.


Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi!!!
Sajnálom, hogy ilyen későn hozom megint a részt, de igyekszem:D:D
Remélem tetszett:D:D
Tudom, mostanság nem hosszúak a részek:s, de igyekszem, főleg, hogy most itt a szünet:D:D
Kérdés!
Kinek, hogy telik az őszi szünet?:D
Puszi

U.I.:Köszönöm a levelet és a kommentárokat:D
De úgy látom, hogy a kommentek száma csökken lefele:( Azt hiszem részben én is hibás vagyok:(
Bocsánat még egyszer:S
Kérlek, kommenteljetek. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Ha nem tudom, hogyan is viszonyultok a részekhez, akkor nem tudom, hogy mi lesz. Ti vagyok a biztatás.
Puszi

A legenda

Igen, tudom. Részt kellett volna hoznom, de még nincs kész, azonban, írom és írom, folyamatosan:D
Ez egy kis novella. Olvassátok, míg készen nem leszek a 7. résszel:D
Millió puszi



A legenda


Egy helyiségben vagyok, pontosabban egy konyhaféleségben.
Tárva-nyitva van előttem egy ajtó, és látom a régi bútorokat, lépcsőket, amik felfelé vezetnek az emeletre. A lépcső korlátján lehet látni, hogy az idő megkoptatta.
Régi háznak tűnik.
A régies, sárgás fal mellett egy középméretű étkezőasztal helyezkedik el, ezzel szemben pedig a mosogató.
Az asztal mellett egy hatalmas hűtő áll.
A padlón a csempék, fekete és fehér sorrendben vannak lerakva, de a világos csempe, az idő hatására, halvány sárgává változott.
Az asztalnál az anyukám ül.
Mikor megfordulok, már egy másik szobában vagyok. Ez üres, de telis-tele van ablakokkal.
Van egy legenda erről a helyről.

Régen, ebben az épületben nagyon sok gyerek élt.
Egyszer egy nyári estén nagy vihar volt, és a gyerekek bepánikoltak. A nővérek lefogták őket, de ahhoz kevesen voltak, hogy a szobában lévő összes ablakot bezárják. Minden ápolónő a gyerekekkel foglalkozott, kivéve két személyt. Ők eltűntek.
Nem vették észre, hogy a két kisgyerek hiányzik, akik közül egy meghalt abban a borzalmas viharban, és azóta különösebbnél, különösebb dolgok történnek ebben az épületben.
Ez egy elmegyógyintézet volt.

Az ablakok újra nyitva vannak, de ágyak, mint régen most nem voltak itt.
Nekem kell bezárnom az összes ablakot.
Ismét megfordulok, és Vele találom szembe magam.
Rövid, szőkésbarna, göndör haja és szürke szeme van, körülbelül másfél fejjel magasabb, mint én.
Ő Lucas, akivel egy ideje már együtt vagyok. Itt ismertem meg.
Lucas sötét tekintettel mered rám, majd megszólal.
- Gyere velem! – fogja meg a karom és húzni kezd magával.


Kis idő múlva egy hatalmas medencéhez érünk.
Ekkor egy emlékkép villan be nekem.

„Egy lány van a vízben. Fuldoklik; valaki belefojtja a vízbe.
A lány nem kap levegőt; rúgkapál, de az a valaki erősebb nála.
Végül a fuldokló lány teste elernyed, a szeme fennakad…”
Ebben a pillanatban vagyok ismét a valóságban, vagy inkább a jelenben.

Emlékezetben még mindig a lány van, aki megfulladt, ebben a medencében, és aki nagyon, de nagyon hasonlít… Rám.
Mintha csak régi emlékem lenne. Érezem, hogy alig kapok levegőt, a „látomásom” miatt.

- Ezek szerint én vagyok, annak a lánynak a reinkarnációja, de jómagam nem vagyok elmeháborodott. Tehát ezért nem szeretek a medencében úszni – gondolom.

Amint észreveszem, hogy Lucas a medence felé kezd húzni, minden világossá válik számomra.
Meg akar ölni.
Úgy akar végezni velem, mint azzal a lánnyal, az az illető.
Kihúzom kezemet az övéi közül és visszafutok, ahol legelőször voltam, de anya most nincs ott.


Tudom, hogy utánam jön, ez tanúsítja az is, hogy megfogja a karomat és maga felé fordít.
- Miért akarsz megölni? Én szeretlek – ölelem át, hátha ezzel megtudom győzni, hogy ne vegye el az életemet. Visszaölel.
- Meg kell tennem. Így minden jobb lesz.
- De hisz én, szeretlek – mondom megint, de Ő nem szól semmit sem.
- Ez csak egy legenda, nem valós. Ez kitaláció – győzködöm, de tudom, hogy mi az igazság. - Neked kellett volna bezárni az ablakokat, nem nekem – mondom, de mégsem én mondtam.
- Nem, nem az! Az a lány Te vagy, és mióta megszülettél, benned él tovább. Megölt egy gyereket, és hogy ennek vége legyen, Ő vele is végeztek. Tudod, az nem volt benne a legendában, de én tudom. Tudom, mert már akkor is én végeztem Veled.
- Én nem öltem meg senkit sem!
- Még nem! – ragadja meg erősen a karomat, és megint húzni kezd.
- Várj! Legalább a családomtól és Tőled hadd búcsúzzam el. Másnap ölj meg, ne ma, kérlek! – győzködöm ismét. Elgondolkodik, majd rábólint a dologra. – El sem hiszem, hogy hagyom megölni magam – gondolom.




Miután elbúcsúzom a családomtól, Lucas következik.
A medence mellett parkol egy lakókocsi. Egy nagy lakókocsi.
Abban töltöm Vele az éjszakát. Nem merek elaludni, mert attól félek, hogy álmomban végez velem.
Megvárom, amíg elaszik, majd halkan felöltözöm, és minden ablakot beszögelek.


Úgy éjfél tájt már a medence túloldalán állok, és onnan nézem a lakókocsit, aztán…

Aztán mintha egy álomban lennék, ott vagyok a kocsiban és látom Lucast felkelni.
Mintha Ő is látna engem, de nem én vagyok, akit néz, hanem… az anyám.
A testvérem a volán mögött ül és hamarosan gázt fog adni.
Nem tudom, hogy, hogy kerültek ide, csak azt, hogy itt vannak.

A lakókocsi pont úgy áll, hogyha gázt adnak, beleesik a vízbe.
Így történik.
A kocsi megindul, majd belezuhan a mély vízbe. Ijedten kapkodom tekintetemet a testvérem és az anyám között. Még mindig nem jöttem rá, hogy kerültek ide.
Késő!

A kocsiban a vízszint emelkedik.
Hamarosan az egész lakókocsit ellepi a víz, és én visszakerültem a partra.
Látom, ahogy lassan süllyed el a medencevízben a nehéz tárgy, majd végleg ellepi azt.
Még lelki szemeim előtt látom, a halott arcukat, vagyis csak az anyámét és a nővéremét. Lucas megpróbál kiszabadulni, de nem tud, mert az ablakok nem mozdulnak.
Látom, ahogy levegőért kapkod, de nem kap tüdeje friss oxigént, majd lassan megfullad.

Mintha nem is én lennék. Mintha tényleg az a lány volnék, aki megölt egy gyereket. Most én is gyilkoltam, de nem egy embert, hanem hármat…



Ezt álmodtam, és úgy döntöttem, hogy leírom:D:D Remélem tetszett, bár egy kicsit sötét:)
Remélem kapok sok-sok kritikát ezzel kapcsolatban:D
puszi


Engesztelésképp, hoztam Nektek valamit:D
Ugyebár, hamarosan jön a New Moon. Itt egy kép, abból a részből, mikor Bella az elején álmodik. Tudjátok, mikor az öreg mivoltát látja a tükörben, Edward pedig mellette áll:D:D
Remélem tetszik:D
Puszi

6. fejezet - Első találkozás

Másnap reggel korán keltem, még anyuval is találkoztam a konyhában, és miután megreggeliztem elindultam az iskolába.

A suli előtt, összefutottam Kate-ékkel, így, Mi négyen lányok, együtt mentünk az óráinkra, mivel a legtöbb tanórán Velük voltam.
- Végre itt van Edward – szólalt meg egyik oldalamon Ashley.
- Edward? – kérdeztem.
- Igen. Velünk szokott lógni, és nagy barátságban van a fiúkkal, de beteg lett, így nem jött pénteken meg tegnap sem suliba, viszont ma már igen – mosolygott Julie.
- Majd találkozol Vele ebédnél – mondta Kate.
Hirtelen olyan izgatott lettem, mint egy lány, aki most készül élete első randevújára. Nem értettem magam.
- Jól vagy? – kérdezte Kate.
- Igen, miért?
- Csak, mert nagyon elgondolkodtál… valamin – mondta.
- Ja! Semmi fontos, ami ide tartozna – szóltam, majd folytattuk utunkat az óránkra.



Egész nap az Edwarddal való találkozáson elmélkedtem. Folyamatosan, a számomra ismeretlen srácon járt az eszem.
Úgy döntöttem, hogy aznap, nem megyek a menzára.
Miután vége lett az utolsó órámnak is, elköszöntem a lányoktól, akik mindenképp megpróbáltak meggyőzni arról, hogy menjek ebédelni, de én fáradtságra hivatkozva utasítottam el a meghívásukat.
- Tényleg sajnálom lányok, de nem tudok menni.
- Értem, semmi baj – mosolygott Kate.
- Kár, pedig már szóltam a fiúknak, hogy bemutatunk Edwardnak – mondta lemondó hangon Ash.
- Ez miért kár? Lesz még alkalmunk találkozni – mosolyogtam.
- Most mit izélsz, Ash? Edward, amúgy is Bellával lesz, szerintem tetszik neki – mondta Julie.
- De most miért fontos ennyire, hogy találkozzak, ezzel az Edward fazonnal? – kérdeztem.
- Hát… Mert… Csak! Ennyi nem elég? – tudakolta Ash.
- Lássuk csak… Nem! De nekem most mennem kell, majd holnap találkozunk. Sziasztok! – mondtam, majd ott hagytam Őket.
Az igazság az, hogy tényleg fáradt voltam, ráadásul nagyon sok házi feladatom volt.





Másnap a lányok egyből lerohantak, hogy most már mindenképp bemutatnak Edwardnak.
Mi olyan érdekes ebben a srácban? – kérdeztem magamtól.

- Az első órám testnevelés – olvastam magamban az órarendem.
Ki volt, azaz okos, aki kitalálta, hogy első órára tesit tegyenek be?

Órán kidobóztunk.
A labdát ugyan ki tudtam védeni, de dobni már nem tudtam. Sosem voltam jó dobó.
Volt egy csaj, aki folyton-folyvást elesett, szerencsétlent már sajnáltam.
- Szegény, Bella! – jött mellém Julie.
- Tessék? – kérdeztem.
- Az a csaj – mutatott észrevétlenül a hosszú, barna hajú lányra, aki az imént esett el, vagy századszorra. – Ő Bella – mondta.
- Az a Bella? – tudakoltam.
- Aha.
- Szép – mondtam. Irigyeltem a csajt. Nem azért, mert folyamatosan eltanyált, hanem, mert szép, és csinos volt. Szebb, mint én, nem csoda, hogy tetszik Edwardnak. De mióta elmélkedem, azon, hogy annak az ismeretlen srácnak, ki tetszik? - kérdeztem magamtól.
- Az – helyeselt Julie -, de szörnyen ügyetlen – sóhajtotta.
- Nem tehet róla – mondtam, és tényleg így gondoltam. - Lehet, hogy baj van az egyensúlyérzékével.




Mikor kicsengettek, összefutottam az el-elesegető lánnyal.
- Bocsi – szól, mikor nekem jött. – Mindenkinek neki megyek.
- Semmi baj – mosolyogtam -, előfordul az ilyesmi.
- Ja, csak nálam óránként kb. tízszer – mondta.
- Jenny vagyok – mutatkoztam be, és kezet nyújtottam neki.
- Én pedig, Bella – rázta meg a kezem. – Akkor Te vagy az új diák! – esett le neki.
- Igen.
- Jessicáék folyton Rólad beszélnek.
- Valóban? És miért?
- Nem tudom, de velem is ez volt, tavaly. Mindenki egyfolytában nézett, hogy új egy lány érkezett, és újdonságnak számítottam, végül aztán már nem bámultak meg annyian – mondta. – De fura!
- Mi? – kérdeztem.
- Nem szoktam, így megnyílni ismeretleneknek – mondta.
- Ez tényleg fura – gondolkodtam el.
- Igen, de nekem órára kell mennem. Szia, majd még találkozunk.
- Rendben, szia! – köszöntem el én is.



Épp az utolsó órámról jöttem ki, mikor Kate karolt belém, és húzni kezdett az ebédlő felé.
- Na, végre! – szaladt elénk Ash, mikor meglátott minket a menza bejárata előtt.
- Mindjárt nem megyek be! – fenyegettem meg újdonsült barátnőimet. – Most szépen besétálok, mert ebédelni szeretnék, és nem holmi pasikkal ismerkedni – bújtam ki Kate karjából, és beléptem az ebédlőbe.

Julie, Mark, Zac és Tom már az asztaluknál ültek, csakhogy volt köztük egy bronzbarna hajú srác is.
Bizonyára Ő lesz Edward – gondoltam. Helyes, mi több, nagyon helyes. Nem csodálom, hogy Ash, ekkora feneket kerít neki.
- Szia, Jenny! – köszönt egy ismerős csilingelő hang.
- Szia, Alice! – mosolyogtam.
- Mi újság? – kérdezte mosolyogva. Kezdett egyre szimpatikusabb lenni a lány.
- Semmi érdekes. Veled? – tudakoltam.
- Olyan boldog vagyok! – ujjongott, és valamerre elnézett.
- Igen, azt látom, és miért? – kérdeztem, és követtem a tekintetét.
Pont azt az asztalt nézte, ahol úgymond, a barátaim ültek, ráadásul az ismeretlen fiú is minket bámult.
- Netán köze van a boldogságodhoz, Edwardnak? – kérdeztem. Nem tudom, hogy miért Őt hoztam fel.
- Már ismered a bátyámat? – kérdezte döbbent arccal.
- Nem, még nem, csak hallottam Róla.
- Igen? Kitől? – tudakolta Alice.
- Kate-éktől. Azt akarják, hogy ismerjem meg, mert a barátjuk – mondtam.
- Értem.
- Szóval, a testvéred?
- Igen, de csak örökbefogadott tesók vagyunk – mosolygott.
- És Ők? – mutattam észrevétlenül, arra az asztalra, ahol hárman ültek, és hasonlóan néztek ki, mint Alice.
- Ők is a testvéreim, és szintén adoptált gyerekek, mint mi Edwarddal – mondta, én pedig bólintottam, hogy értem, majd megszólaltam
- Most mennem kell, később még beszélünk – mosolyogtam, majd elköszöntem tőle, és a többiek felé vettem az irányt.


Kate mellett volt egy szabad hely, és mikor le akartam ülni, akkor Ashley elfoglalta azt, így csak Edward mellett volt üres szék.
Leültem Mellé, majd iszogatni kezdtem egy ásványvizet. Úgy döntöttem, hogy nem köszönök Neki, elvégre a srácnak kell megszólítani egy lányt.
- Miért nem eszel? – kérdezte Tom.
- Mert nem vagyok éhes – feleltem.
- Szerintem rendesen kéne enned – szólalt meg mellettem Edward.
Felé fordultam, és kíváncsi tekintettel figyeltem Őt. Nem értem, hogy, hogyan jön Ő ahhoz, hogy megmondja mit egyek, és mit nem, hisz nem is ismer.
- Egyébként Edward Cullen vagyok – mutatkozott be.
- Én pedig Jenny Smith. – Ő csak mosolygott, majd a tányérját kezdte nézni.


- Edward? – szólítottam meg egy kis idő múlva.
- Igen? – emelte rám smaragdzöld szemeit. Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam.
- Miért akarják a lányok, hogy megismerkedjek veled? – kérdeztem.
- Nem tudom, de engem is nyúztak a srácok, hogy ismerjelek meg.
- Értem, akkor tudatlanok maradunk – mondtam, és elhúzódtam tőle, majd tovább ittam a vizemet.

Egész végig, úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna, és valóban így volt.
Felnéztem, és megakadt a szemem Alice-éken, akik mind engem néztek az asztalnál.
Közelebb hajoltam Ashleyhez, hogy csak Ő hallja, amit mondok.
- Miért néz engem mindenki annál az asztalnál? – kérdeztem, és feltűnés nélkül feléjük böktem a fejemmel.
- Cullenékre gondolsz? – suttogta.
- Aha.
- Nem tudom. Biztos, azért, mert új vagy.
- Értem.
- Kérdezd meg Edwardot – mondta.
- Mert le fogok állni vele cseverészni, nem is ismerem – mondtam. – De…
- De zavarban vagy, igazam van? – vigyorgott Ash. Nem válaszoltam, csak néztem az asztalt. – Ezt igennek veszem.
- Ez nem igaz! – suttogtam.
- De igen!
- Jól van akkor, igaz! – húzódtam el tőle, és ismét Alice-éket figyeltem. Az a csaj folyamatosan mosolyog, ez tetszik, csak az nem, hogy rajtam, és mikor Edwardra néztem, akkor vettem észre, hogy már egy ideje engem bámul.
- Van valami rajtam? – kérdeztem.
- Nem, semmi – mondta. Olyan kellemes hangja volt, nem olyan, mint az öcsémnek.


- Én megyek – szóltam a lányoknak, miután végeztem az „ebédemmel”.
- Rendben, majd holnap találkozunk – mosolygott Kate, és adott két puszit, ahogy Julie, és Ashley is, majd elköszöntem a többiektől, végül a suli kijárata felé vettem az irányt.
- Jenny! – Hallottam meg a hátam mögül egy hangot. Megfordultam, és Vele találtam szembe magam.
- Ezt ott hagytad – emelte fel Edward a zsákomat.
- Ó, köszönöm. Egyszer az eszemet fogom elhagyni – mosolyogtam.
- Reméljük, hogy nem – mondta, és féloldalas mosolyt villantott rám.
Nagyon jól nézett ki, de ki tudja, hogy milyen beképzelt lehet? De nem ítélkezem, míg meg nem ismertem.
Én csak bólintottam, majd megfordultam, és kiléptem az iskola épületéből, majd hazafelé igyekeztem.


Otthon elvégeztem a sulis teendőimet, majd az emberit, utána pedig bedőltem az ágyamba, és álomba szenderedtem.




Köszönöm a kritikákat MINDENKINEK, és, hogy a novellához is írtatok véleményt:D:D
Nagyon, nagyon köszönöm:D:D:D
Bocsi, hogy ilyen rövid lett:S Igyekszem hosszabbat írni:D
Sok-sok Milló Puszi Nektek!

Aki sosem lehet a Tiéd

Engesztelésképp, hoztam nektek egy kis novellát, amit írtam még az egyik nap:D
Remélem tetszik majd:D



Aki sosem lehet a Tiéd


Csak álltam, és néztem Őt, ahogy végzi a munkáját, rám se nézve, de tudja, hogy ott állok mögötte, mégsem szólít meg. Még köszönni sem köszön. Láthatatlan vagyok számára, mint a szellemek, akiket csak a fényképen lehet látni.
Szeretem már nagyon régóta, de nem tud róla, mert nem mondtam el neki. Mindent tönkretenne.
Még mindig Őt néztem, és közben végigpásztáztam szememmel testét.
Se nem túl izmos, se nem túl gebe, épp annyira jókötésű, mint amilyennek lennie kell.
Volt alkalmam párszor átölelni, és olyankor boldog voltam. Nagyon boldog.
Akkor kerültem hozzá igazán közel, éreztem édes illatát, ami belőle áradt, és legszívesebben soha, de soha többé nem engedtem volna el. Mégis megtettem. Meg kellett, hogy tegyem, hisz barátnője van, aki szebb és csinosabb, mint Én.
Minden nap látom, ahogy ölelkeznek, csókolóznak. Engem sosem szeretne úgy, mint a kedvesét, de Én szeretem, ezért kell elengednem Őt! Nem kínozhatom tovább magam! Nem!
Volt egyszer, hogy félreértettem a cselekvéseit, de nem vette észre.
Ő úgy tekint rám, mint barátra, a legjobb barátjára, akivel mindent megoszthat. Ha bánata van, akkor a vállán kisírhatja magát, ha tanács kell, akkor ad, és aki mellette áll jóban, rosszban.
Ilyen egy igaz barát.
Csak azzal nem számolt, hogy ez az igaz barát egyszer belészeret, és minden egyes együtt töltött percben türtőztetnie kell magát, hogy ne lopjon Tőle egy-egy csókot, mikor mosolyogni látja. Pokolian nehéz.
Most mégsem köszön Nekem, csak tudnám, hogy miért nem. Talán megtudta, hogy többet érzek iránta, szimpla barátságnál, vagy egyszerűen nem akar Velem beszélgetni.
Sosem tetszettem neki, és sosem fogok. Meg is értem. Nem vagyok olyan szép, mint a címlapokon a fotómodellek. Nem vagyok olyan alkat.
A sors folyton keresztbe tesz az embernek. Nekünk mindig az kell, akit lehetetlen elérni.
Ha tetszik egy srác, az általában elérhetetlen, mert vagy nem tetszel neki, vagy barátnője van, vagy épp a saját neméhez vonzódik. Na, azt hívják szívásnak. Nálam az első kettő igaz.
Talán sosem fog elmúlni teljesen a szerelmem iránta, de halványodni, halványodni fog… egy idő után biztos.
Erre már rájöttem, és ha végleg le akarom zárni magamban ezt a dolgot, akkor ez ellen valamit tennem kell!
Lassú léptekkel közelebb mentem Hozzá, majd vállánál fogva magam felé fordítottam, és megcsókoltam.
Ajkai olyan édesek voltak, mint a frissen készült nektár, s olyan puha és meleg, hogy azt szavakkal lehetetlen kifejezni.
Nem húzódott el, mert annyira meglepődött, hogy mozdulni sem tudott.
Miután véget vetettem a csókunknak a szemébe néztem, majd kimondtam, ami egy ideje nem hagy nyugodni.
- Szeretlek.
Szólni sem tudott. Még egy ideig Őt néztem, majd megfordultam, és az kijárat felé mentem, végül kiléptem, nemcsak a helyiségből, hanem az életéből is. Örökre.
Ő az, aki sosem lehet a Tiéd.


Komit szívesen fogadok:D
Puszi

5. fejezet - Emlékek nélküli új élet

(Jenny szemszöge)


Másnap reggel, a napsugaraira keltem fel, egész fényével beterítette a szobámat. Ezt imádtam New Yorkban, amíg szép idő van. Minden reggel a napsütésre kelek, ez dob a hangulatomon, és van rá oka is, mivel elköltözünk.
Nem szívesen hagyom itt ezt a város, és a szobámat. Ki tudja milyen lesz ott a szobám? Ráadásul nem süt sosem olyan szépen a nap, mint itt, legalábbis így hallottam az egyik barátnőmtől.
Mivel anya és apa elváltak, így anyu külön akar költözni apámtól. Végre anyunak sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy tudjunk venni egy házat, aminek csak Ő örült igazán.
Hiányozni fog az itteni életem. Nem akarok elköltözni innen, de, mivel mindkét nővérem megházasodott, így Én maradtam az egyedüli lány, és anya magával akar vinni. Hát igen. Anya és lánya egyedül egy kis városban, Forskban.


Négy óra múlva indult a gépünk, így elmentem lefürödni, és megmostam a hajam, majd lementem a konyhába enni valamit.
Természetesen előző nap már bepakoltam, így csak fel kellett öltözködnöm, és indulhattunk is.
Apa vitt ki minket a reptérre, majd elbúcsúzott Tőlünk. Anyu csak egy arccsókot kapott, én pedig egy hosszú ölelést, és sok-sok puszit, na meg persze egy kis zsebpénzt csúsztatott a zsebembe. Nála a kis zsebpénz kétszáz dollárt jelent, csak tudnám, mire költhetném el abban a kisvárosban.

Pár perc múlva már a gépen ültünk anyuval, de nem is beszélgettünk egymással. Míg Ő trécselt legjobb barátnőjével Sandyvel, addig Én zenét hallgattam, és kifele bámultam a gépből, mivel Én ültem az ablak mellett.
Az egyik kedvenc számomat hallgattam Lady Gagától, (Ő számomra a favourite, mármint énekesnők közül, de van sok más is) az IPodomon.


Nem volt olyan hosszú az út, vagy csak nekem tűnt rövidnek, mert zenét hallgattam, de ez most nem is számít igazán.
A lényeg az, hogy megérkeztünk a Seattle-i reptérre, ahol, mikor leszálltunk a gépről, és átvettük a csomagjainkat, fogtunk egy taxit, és elindultunk az új otthonunkba.

Körülbelül egy óra volt Forks-ig az út, így az alatt az idő alatt is zenét hallgattam. Nem tehetek róla, imádom a zenét. Amíg Én elfoglaltam magam, addig anya beszélgetett a sofőrrel, gondolom a városról kérdezett, mert, mikor egy-egy számnak vége lett, akkor hallottam hangfoszlányokat.
Például, hogy „Ki a polgármester?”, vagy, hogy „Ki a rendőrfőnök?”, meg ehhez hasonlók.
Nagyon izgis csevegés, legalábbis engem nem nagyon izgatott.

Hamarosan megérkeztünk új lakhelyemre, vagyis lakhelyünkre, ami a sulitól kb. húsz percre volt, mint megtudtam anyámtól, miközben a csomagtartóból vettük ki az utazótáskáinkat, mert egyfolytában beszélt.
Nem volt annyira lepukkadt a ház, mint amilyenre gondoltam. Egész elviselhető volt.
A ház széle zöld, a fala halványsárga, a tető pedig szürkés színű volt. A háznak volt egy kis terasza, ahová, majd ki lehetne ülni, beszélgetni a barátaikkal. Már, ha lesznek.
- Nekem túl színes ez a ház – gondoltam. – Miért nem lehet olyan, mint New Yorkban, mármint színileg, mert ott nem volt sokszínű a ház egyes része, kívülről.

Újdonsült otthonom mellett, volt egy kis erdő, így úgy döntöttem, hogy, majd valamelyik nap, természetesen napos időben, elmegyek sétálni.
Kicsit körül nézek benne.

Anya kifizette a taxist, majd bementünk a házba.
Belülről tipikus amerikai ház volt.

Az emeletre egy kisebb lépcsősor vezetett fel, és meg kellett állapítanom, hogy nem egy rozoga lépcsőzet volt. Nagyon is újnak látszott. Se nyikorgás, se régi lépcsőfokok.
Legalább volt valami jó is ebben a házban.

Az emeleten, a folyosó végén volt az Én szobám, és azzal szemben nyílt a közös fürdőszoba.
(Na, még egy dolog, ami csak NY-ban volt nekem. Saját fürdőszoba.)
Amint benyitottam a szobámba, rögtön az első, amit megpillantottam, azaz ablakom volt.
Kicsit huzat volt, mert nyitva volt, így gyorsan bezártam az ajtót, ami okozta a nagy légáramlást.
Körbe néztem a helyiségben.
Az ágyam szinte az ablak mellett állt, az asztalom, az ajtótól jobbra volt, majdnem az ágyam előtt; a szekrényem pedig az ajtótól balra helyezkedett el.
A takaróm világoskék volt, a párnám pedig fehér.
Ez a két kedvenc színem. Tehát ezt már berendeztették anyuék.
- Jenny! – kiáltott fel anyu a földszintről.
- Igen? – léptem ki a szobámból.
- Mit csinálsz oda fent? – kérdezte.
- Körül nézek? – kérdeztem vissza.
- Gyere, segíts! Még nem hoztunk be minden csomagot.
- Rendben! – kiáltottam le, és még egyszer körbe néztem a helyiségben, majd lementem segíteni.
Az egész napunk a csomagolással telt meg takarítással, de még így sem végeztünk az egész házzal.

Hullafáradtan dőltem be a meleg, puha ágyikómra, és öt perc múlva már aludtam is.



Másnap reggel, csak akkor álltam neki a szobám takarításának, miután megittam egy csésze kávét.
Felmentem a fürdőszobába és alaposan megmosakodtam, majd felvettem egy szürke elnyúlt pólót meg egy mackónadrágot zoknival. Jó az, ha takarításról van szó.
Tehát neki álltam, és letöröltem a port a szobámban, majd felporszívóztam. Igen, elhozatta anyám a porszívót, míg apu vett maguknak (Magának és Jimnek) egy új porszívót.
Felmostam a padlót, majd rendet raktam a szobámban, és kipakoltam a ruháimat a szekrényembe.
Ez igénybe vett több mint három órát, aztán anyunak segítettem.
Főztünk, mostunk takarítottunk, na meg köszöntöttük az új szomszédokat, akik nagyon kedvesnek tűntek.
- Kicsim, el kell mennem egy kicsit, addig foglald el magad valamivel, rendben?
- Rendben – mosolyogtam, majd felmentem, a már kész szobámba és e az IPodomat. Lefeküdtem az ágyamra, és bekapcsoltam a zenelejátszóm, majd elindítottam egy pörgős számot.




Másnap a telefonom csörgésére keltem fel, elaludtam volna zenehallgatás közben?
Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, és a mobilom után kutattam a kabátom zsebében, amit még tegnap délután raktam le a székemre.
- Igen? – szóltam bele miután felvettem a mobilt.
- „Sziiiaaa!!” – kiáltottak egyszerre a telefonban barátnőim, mire eltartottam a fülemtől a készüléket.
- Sziasztok! Mi újság Veletek? – kérdeztem mosolyogva, mikor ismét a fülemhez emeltem a telefont.
- „Semmi, meg vagyunk – hallottam meg Mel hangját a vonal másik végéről. – Hiányzol Nekünk!” – szólt szomorkás hangon.
- Ti is nekem.
- „Na, milyen Forks?” – kérdezte barátnőm.
- Esős, és hideg – feleltem. Hallottam, hogy valaki kiabál, de, hogy mit, azt nem értettem.
- „A fenébe! Sajnálom, Jenny, de mennünk kell, mert anya szólt, hogy indulunk a nagyszüleimhez, majd még hívlak.”
- Oké, semmi baj. Nekem úgyis sok dolgom van még.
- „Rendben. Na, megyek. Puszillak. Szeri.” – köszönt el Mel.
- Én is. Puszi. Szia! – azzal letettük a telefont, Én pedig elmentem lezuhanyozni. El kellett valamivel foglalnom magam.
Nem történt aznap semmi érdekes, csak olvastam egy könyvet, amit magammal hoztam.



Másnap már suliba kellett mennem, ezért korán keltem, hogy időben végezzek minden fontos dolgommal.
Anyu is hétfőn kezdett az új munkahelyén, így Ő már nem volt itthon, mikor felkeltem.
Sietősre fogtam a lépteimet, majd húsz perc múlva már a suli előtt voltam.
Sok diák a parkolóban beszélgetett, és észre sem vették, hogy ott vagyok, bizonyára, ahogy felöltöztem nem voltam annyira feltűnő, és ennek örültem.


Az iskola irodája felé vettem az irányt, és csakhamar odaértem.
A pultnál egy kedves hölgy fogadott, aki, miután bemutatkoztam, átnyújtotta az iskola térképét és egy papírt, amit alá kell majd íratnom az összes engem tanító tanárral, végül átadta a tankönyveimet, Én pedig illedelmesen elköszöntem Tőle, majd elindultam az első órámra.


Épp a folyosókat jártam, mikor neki mentem valakinek, mire az összes cuccomat elejtettem a kezemből.
Gyorsan lehajoltam, és kapkodva szedegettem össze a papírokat, amik szanaszét hevertek a padlón, aztán észrevettem, hogy nemcsak Én guggolok a földön, hanem más is.
Mikor felálltam a földről ránéztem az illetőre, akinek szerencsésen neki mentem.
Rövid barna haja, és világoszöld szeme volt, arca pedig mosolygott.
- Bocsi – nyögtem ki egy bocsánat félét.
- Semmi baj – mosolygott. – Szia, Tom vagyok, Te pedig az új lány igaz?
- Szia! Igen, de kérlek, ne hívj új lánynak, egyébként Jenny a vagyok – mosolyogtam én is.
- Örülök, hogy megismertelek – mondta, majd lenézett a kezemben lévő térképre. – Hol lesz órád? – kérdezte.
- Ööö… - tanulmányoztam a térképet –… a 23-asban – feleltem.
- Ez nagyszerű! Nekem a mellette lévő teremben lesz órám, elkísérhetlek? – kérdezte.
- Öhm… persze – mosolyogtam, majd elindultunk a megfelelő terem felé.
- Szeretnél velünk ülni menzán? – kérdezte Tom, miközben az órámra tartottunk.
- Persze, miért is ne?



Nem lehet nehéz kitalálni, hogy milyen órám volt.
Történelem, amit mellesleg nem nagyon kedvelek. Az a sok évszám meg dátum, ki, mikor és meddig uralkodott. Nem szeretem.

Lassan haladtam a következő órámra, mikor megint, de most egy keményebb valamibe, vagyis valakibe ütköztem.
Hogy én milyen szerencsétlen vagyok – gondoltam.
- Bocsánat – néztem fel egy rövid barna hajú, sápadt, és eléggé furcsa, de szép szemű lányra.
- Semmi baj – fordult meg. – Szia Jenny! – köszönt csilingelő hangján. Nem értem. Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem magamtól.
- Szia! Bocsi, de honnan tudod a nevemet? – kérdeztem rá az engem foglalkoztató kérdésre.
- Ööö… hát Te vagy az új lány, és kb. a fél suli tudja, hogy ki vagy – mosolygott barátságosan.
- Ó, értem – mosolyogtam én is.
- Egyébként Alice vagyok. Alice Cullen – mutatkozott be.
- Én pedig Jenny Smith, de már tudod.
- Szeretnél ma velünk ebédelni? – kérdezte.
- Hát… az a helyzet, hogy már… mondjuk úgy, hogy már elígérkeztem – mondtam. – Remélem, nem neheztelsz ezért rám.
- Nem, dehogy – mosolygott. – Akkor majd legközelebb – mondta még mindig mosolyogva.
- Tényleg nagyon sajnálom. – Szörnyen rosszul éreztem magam, amiért elutasítottam, miközben Ő olyan kedvesen kért meg.
- Semmi baj, de nekem most már mennem kell. Remélem, még fogunk találkozni. Szia, és örültem, hogy megismerhettelek – köszönt el ugyanolyan mosollyal az arcán, mint eddig.
- Én is remélem. Szia!



Hát az első iskolai napom egész kellemesen telt el. Minden tanárommal aláírattam a papírt, amit még reggel kaptam a recepcióstól.
Épp az ebédlő felé tartottam, mikor valaki a nevemet kiabálta.
Megfordultam a hang irányába.
- Szia!
- Szia! – köszönt Tom. – Ebédelni mész? - tudakolta.
- Igen – feleltem.
- Elkísérhetlek?
- Persze – mosolyogtam.

Amint beléptünk a menzára, Tom megragadta a karomat, és egy asztalhoz húzott, ahol öten ültek. Három lány, Kate, Ashley és Julie, és két fiú, Mark és Zac, mint kiderült.
Az egyik lánynak vállig érő szőke haja, és kék szeme, a másiknak hosszú barna haja, és zöld szeme, a harmadik csajnak pedig mellírózott, hátközépig érő frizurája volt.
Mindenki nagyon kedves volt, és sokat kérdeztek rólam.
Azt is megtudtam, hogy Ők egytől egyig az osztálytársaim. Most, hogy így jobban megnéztem őket, Ashleyt láttam az egyik órán, talán történelmen.


Már alig vártam, hogy hazaérjek, és mikor ez végül megtörtént, boldogan dőltem le az ágyamra.

Miután anyu hazaérkezett a munkából, elmeséltem a napomat, majd Ő a sajátját, végül mindketten aludni mentünk, hogy másnap újult erővel kezdjük meg a következő napunkat.



Itt van a forksi háza Jennyéknek:D


Én annyira, de annyira sajnálom. El vagyok havazva:S Vasárnap is fotózásra megyek, így ma tettem fel, és hál' istenek végeztem vele:D
Remélem tetszik majd, és sok-sok véleménnyel leptek meg, mire hazaérek.:D Tudom, hogy pofátlanság. Bocsi.
Köszönöm a levelet Szilvinek, Doronak és Grétinek a levelet, a kommentárokat pedig Rosalie-nak, Vittinek, Zsúúnak, Kellynek, Ancsi-nak, Gromitnak, Ancsihnak, Raminak, Vivinek, Evelynnek. Msnen pedig Nillának:D
Sok-sok millió puszi Nektek!!
Még egyszer bocsi.
Remélem azért fogok pár kommentet kapni:D
♥♥♥♥♥Puszi♥♥♥♥♥

4. fejezet - Érzések

Sajnálom, hogy ilyen későn van rész, de nem nagyon volt időm írni, meg akadt olyan pillanat, hogy nem volt ihletem:( Ezt hoztam össze, remélem tetszik majd:) bár ez nem lett olyan hosszú, mint az előző 3 fejezet.
Még egyszer bocsi. Na, de itt rész.:D



(Alice szemszöge)

Úgy örültem, hogy visszakaphattam a bátyámat, és ezzel nem csak Én voltam így. Az egész család boldog volt, és végre mindenki mosolygott. Legszívesebben teljes erőmmel megöleltem volna, de nem tehettem, mert ember lett. Talán bánthattam volna.
A hangulatomat már csak az lombozta le, hogy Jenny el fog felejteni minket, és, hogy elmegy. Ez a gondolat csak Rosalie-t boldogította, a többieket nem.
Magukra hagytuk Őket, mert csak egy napjuk volt egymásra, vagyis a búcsúzkodásra, ráadásul őrülten szeretik egymást…
- Alice! – szólt Rosalie. – Amíg Edwardék elfoglalják egymást, addig elmegyünk vásárolni? – kérdezte.
- Persze, úgy sincs jobb dolgom, és menni is akartam már – mosolyogtam.


Mikor indultunk volna vissza a házhoz Rosalie-val a kocsiért, Jasperbe botlottunk.
- Hát Ti? Hová mentek? – kérdezte. Igen, Neki nem mondtam, hogy elmegyek.
- Vásárolni! – ujjongtam, és a nyakába ugrottam. – Te is jössz? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem – vágta rá egyből. – Nem akarok zavarni, és gondolom csajos nap lesz – mentegetőzött.
- Gyere már Jazz! Várnak a medvék és a farkasok! – kiáltott Emmett.
- Farkasok? – néztünk össze Rosával.
- Nyugi, csak vicceltem. Ha farkasok nem is, oroszlánok, őzek, és még kitudja, mik várnak Ránk – mondta Em, majd megragadta szerelmem karját, és elhúzta Tőlünk.
- Nem is vadászni mennek, igaz? – kérdezte tőlem Rosalie.
- Naná, hogy nem. Csak kibúvót talált, hogy Jasper ne jöjjön velünk – mondtam, és a ház felé indultam.


Amint megérkeztünk a házhoz, amilyen gyorsan csak tudtuk elvittük Rosa autóját. Kb. két perc múlva már a Pláza felé tartottunk.

Szinte minden üzletben jártunk, a ruha és cipő boltokban egyaránt.
Öt óra telt el a vásárlással, és a kezünk tele volt szatyrokkal. Alig tudtuk begyömöszölni a csomagtartóba a ruhákat és cipőket, de végül sikerült.
Miután bepattantunk a kocsiba, és haza vittük a cuccokat, villámgyorsan felrohantunk a szobánkba Rosával (nem hallottunk semmit sem), és visszafutottunk a többiekhez.
Tudom, hogy ez egy kicsit, hát... hogy is mondjam…Na, mindegy nem fontos. A lényeg az, hogy nem hallottunk semmit sem.


Pár perc alatt megérkeztünk a többiekhez. Carlisle dolgozni ment, Esme olvasott, Jasperék meg még nem döntötték el, hogy hova mennek.
Ekkor egy látomásom támadt…


(Jasper szemszöge)

Egyszerre több érzés is kavargott Jennyben, mikor Edward meghalt.
Fájdalom, üresség, szomorúság, gyász és még ezernyi érzelem tört felszínre, ami csak megsokszorozta azt az érzelmi hullámot, ami végigsöpört az egész családon.

Aztán, mikor testvérem visszajött, mert kaptak egy esélyt, akkor már más volt.
Jennyből csakúgy áradt a boldogság, a vágy és egy kis csalódottság is, amiért elveszítik emlékeiket. Félt is, de abban bízott, hogy elég erős a szerelmük, hogy újra egymásba szeressenek.
Semmi pénzért nem engedte volna el Edward kezét, most, hogy visszakapta, még, akár egy napra is.
Alice-nek igaza volt abban, hogy hagyni kell nekik egy kis magányt, mert Mi temérdek időt tudunk majd együtt tölteni Edwarddal, de Jenny már nem. Nem csak Őt felejti el, hanem minket is.
Engem már zavart Rosalie felhőtlen boldogsága, amiért elveszítik az emlékeiket egymásról, így megpróbáltam csillapítani, de valahogy nem sikerült.

Épp velem szembe jöttek Alice-ék. Valahová készültek.
- Hát Ti? Hová mentek? – kérdeztem.
- Vásárolni! – ujjongott, Alice, és a nyakamba ugrott. – Te is jössz? – kérdezte mosolyogva.
- Nem! – vágtam rá egyből. Nem volt kedvem vásárolni, mert akkor Én lettem volna a cipekedő. – Nem akarok zavarni, és gondolom csajos nap lesz – próbáltam kihúzni magam a feladat alól, ami rám várt volna, ha velük megyek.
- Gyere már Jazz! Várnak a medvék és a farkasok! – kiáltott Emmett.
- Farkasok? – néztek össze a lányok.
- Nyugi, csak vicceltem. Ha farkasok nem is, oroszlánok, őzek, és még kitudja, mik várnak Ránk – mondta Em, majd megragadta a karomat, és elhúzott Tőlük.
- Huh, kösz Emmett! Hálás vagyok, megmentettél a vásárlástól – súgtam testvérem fülébe.
- Nincs mit. Nem kényszeríthetnek minket férfiakat, hogy mindig elkísérjük Őket a boltba, mert hiányzik nekik még egy pár Gucci cipő.
- Ebben igazad van. Tehát ez a vadászás dolog csak kibúvó volt, mi? – böktem oldalba Emmettet.
- Ja, addig is megszabadultunk tőlük egy kis időre – vihogott.
- Alice-t ismerve, pár órára – javítottam ki.
- Igen.
- Carlisle hol van? – kérdeztem. Most vettem észre, hogy nincs velünk.
- Dolgozni ment. Behívták egy lábtörés miatt, ha minden igaz – mondta Em. – Akkor mit csináljunk?
- Nem tudom, de szerintem gondolkodni fogok egy kicsit, meg lenyugtatom magam Rosalie-tól, mert az érzései kikészítenek – mondtam, és ott hagytam Emmettet.



Tényleg gondolkodni akartam. Behunytam a szemem, hogy koncentrálni tudjak, majd végig pörgettem az agyamban az elmúlt óra eseményeit, és az érzéseit.
Ez a boldogság. Rég éreztem már ilyet, főleg azt a vágyat, ami Jennyből és Edwardból jött.
Imádják egymást, ezt nehéz lenne tagadni, de nem is akarják. Néha már Én nem bírom az érzéseiket kordában tartani, mindig erősebb.
Ezen elmélkedtem sokáig.


Nem tudom, mennyi idő telt el, csak azt, hogy Emmett rázogat.
- Hé, Jasper! Elaludtál? – vihogott.
- Ha-ha-ha! Nagyon vicces vagy – álltam fel, mert eddig a földön ültem. – Alice-ék már hazaértek, vagy még mindig a butikokat járják? – kérdeztem.
- Már itthon vannak. Te, Jasper! Mi lenne, ha elmennénk meglátogatni Őket? – kérdezte ördögi vigyorral az arcán.
- Őket? Mármint Edwardot és Jennyt? – tudakoltam.
- Igen.
- Te megőrültél? Nem! Ezt verd ki a fejedből!
- Ne csináld már, tök jó buli lesz.
- Nem!
- Emmett! – termett mellettünk Alice. – Nem mész sehová! Ez az Ő napjuk, és nem hagyom, hogy elrontsd! Te egy perverz vagy Emmett! – mondta dühösen szerelmem.
- Igen, igaza van – helyeseltem.
- Te csak ne szólj bele! Te is el akartál menni, mi? – kérdezte, és felém fordult.
- Épp az, hogy Ő nem akart eljönni velem, és már győzködni akartam, hogy…
- Fogd be! Rosalie! – szólt az illetőnek.
- Igen?
- Tartsd szemmel Emmettet, vagy foglald el valamivel – utasította Rosát. Bólintott, majd megragadta Em-et a fülénél fogva, és beráncigálta ideiglenes házunkba. Még hallottam, ahogy ezeket a szavakat mondja Neki:
- Szóval, kukkolni akartál két embert, hm? Most nagyon megjárod Emmett Cullen!
Éreztem, hogy Alice nagyon mérges, így megpróbáltam lenyugtatni, és lassan, de kezdett megnyugodni.
- Semmi baj, Alice. Megakadályoztad, és Én egyébként is megpróbáltam lebeszélni erről az ostoba ötletéről.
- Teljesen megőrült – szólalt meg szerelmem.
- Igen, az biztos. Gyere, menjünk be – karoltam át derekát, majd elindultunk a házba.



(Alice szemszöge)

Szerencsére meg tudtam akadályozni Emmettet ebben az őrültségben, mert, ha nem sikerül, akkor nagy baj lett volna.
Hirtelen egy látomásom támadt.
Jenny és Edward… olyan helyzetben, és… egyszer csak forogni kezdett velem a világ, már, ha egy vámpír megszédülhet. Épp, hogy elkapott Jazz.
- Te is érezted? – kérdezte.
- Igen, de látomáson keresztül! Még ilyet sosem éreztem – feleltem.
- Még Én sem.
- Sakkozunk? – kérdeztem.
Tudom, hogy ez egy hülye ötlet, de csak ez jutott az eszembe, hogy elfoglaljam, nemcsak magam, hanem szerelememet is.
- Nekem lenne egy másik ötletem. Ettől az érzéstől rám tört egyfajta vágy, nem mintha a nélkül nem éreznék e fajta erős késztetést, hogy… – mondta, és megcsókolta a nyakamat. Ezen csak mosolyogtam.
- Akkor gyere. – Ragadtam meg karjánál fogva, és behúztam a házba, felrohantunk a szobánkba, majd lerángattuk egymásról a ruhákat, aztán…



Szerencsére Emmett nem próbálkozott meglesni Jennyéket, mert ha megtette volna, akkor már nem élne.
Jó, ezt azért nem mondtam komolyan, de kapott volna, az egyszer biztos!
A nap többi részét nyugalomban töltöttük, bár néha nekem voltak Olyan látomásaim, de örültem, hogy Jenny és Edward jól érzik magukat, na meg, hogy visszakaptam a bátyámat.






Köszönöm szépen a levelet Cintinek, Szilvinek, Gértinek, Doronak, msnen: Szndynak és Nillának, a kommentárokat pedig: Vittinek, Zsúúnak, Bettinek, Ancsinak, Gromitnak, Vivinek és Kellynek.:D:D:D:D
Bocsi még egyszer a béna fejiért. Remélem fogjátok érteni, hogy miért írtam ezt a részt, és kapok sok-sok levelet és komit:
agnes_h93@freemail.hu
Aki szeretne, felvehet msnre, csak írjon Nekem levélbe, mert nem szívesen írom ki ide:D
Millió Puszi Nektek!♥♥♥♥