34. fejezet - A randi

Köszönöm a sok kommenteket csajok:) Nagyon aranyosak vagytok:D Remélem tetszik majd a rész:D
És bocsi a késésért.


Örültem, hogy anya feloldotta a tiltást, így Edward bármikor eljöhet hozzánk, és addig lehet, ameddig csak akar. Nem kell attól félnünk, hogy lebukunk anyu előtt.

Az ablakon bámultam kifelé és néztem a fákat, amik mellett elsuhantunk. Ekkor meghallottam Edward aggódó hangját.
- Valami baj van? – kérdezte. Ránéztem, majd megszólaltam.
- Nem, nincs semmi baj, csak gondolkoztam – mosolyogtam.
- Beszélgetünk? – kérdeztem kis idő múlva, mert már nagyon zavart a csend. Igazából hallani szerettem volna a hangját.
- Beszélgethetünk – vigyorgott. – Miről szeretnél témát nyitni?
- Nyugodj meg nem ruhákról – kuncogtam.
- Reméltem is. Elég, ha Alice beszél róla folyamatosan.
- Alice-ről jut eszembe. Ő látta? – kérdeztem.
- Mit? – kérdezett vissza, de mivel nem válaszoltam, rám emelte tekintetét. Sokat mondóan néztem a szemébe, amiből rögtön rájött, hogy miről van szó. – Nem volt elég tiszta a kép. Mindig változott a döntésünk. Barátok, vagy esetleg annál több, és ezért volt zavaros számára az, amit látott. Próbált nekünk segíteni – mondta.
- Igen, sokat segített – mosolyodtam el, és Ő is így tett. - Gondolkodtál Jasperen? – kérdeztem.
- Jasperen? Ezt, hogy érted? - Imádom, mikor kérdéssel felel - gondoltam.
- Öhm… hogy talán… Ő…
- Hogy talán Ő volt, aki összeboronált minket? Hogy egymásba szerettünk? – kérdezte, és összeráncolta a szemöldökét.
- Is, de igazából másra gondoltam.
- Mire?
- Edward, ne húzd fel magad. Nyugodj meg – szóltam lágy hangon.
- Én nyugodt vagyok.
- Még mindig féltékeny vagy Jasperre? – kérdeztem döbbenten.
- Nem.
- Nem akarok veszekedni – simítottam végig a jobb karján, majd kezem megállapodott a kézfején.
- Jenny, nincs okom rá… már – suttogta az utolsó szót, de én meghallottam.
- Sosem szerettem Jazzt, csak mint barátot – mosolyogtam.
- Tudom – fékezett le hirtelen, mivel pirosra váltott a jelzőlámpa, én pedig kikapcsoltam a biztonsági övet. – Hová akarsz menni? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Sehova, de most olyat készülök tenni, ami nem jellemző rám, ráadásul úton – mondtam, majd az ölébe ültem és megcsókoltam. Először meglepetten csókolt vissza, majd egyre hevesebb lett a csókunk. Átölelte a derekam és magához vont még jobban, miközben én a hajába túrtam.
- Azt hittem, hogy ki akarsz szállni – szakította meg a csókunk.
- Miért szálltam volna ki? – mosolyogtam, majd finom csókot leheltem ajkára.
- Mert megbántottalak.
- Ezzel nem tudsz felhúzni, mivel tudom, hogy igazam van, és oktalan a féltékenykedésed Jasperre, mikor csak téged szeretlek – ejtettem ki azt a szót ösztönösen, és végig sem gondoltam, mit is mondok, de jól esett kimondani. Ő csak elmosolyodott, majd megcsókolt, végül én szakítottam meg ajkaink játékát, mivel kiszálltam az öléből és visszaültem a helyemre, épp mikor zöldre váltott a lámpa.
- Milyen jól tudsz időzíteni – vigyorgott.
- Egy látnok veszett el bennem – mosolyogtam, majd becsatoltam a biztonsági övem.
Nem nagyon szóltunk egymáshoz, többnyire csak mosolyogtunk, mikor összenéztünk és időnkét Edward megsimogatta az arcom.


Fél óra múlva egy elegáns étterem előtt álltunk meg. Edward, mint mindig, most is segített kiszállni a kocsiból, majd kézen fogva bementünk. A hely még szebb volt belül, mint kívül. Míg én körülnéztem, egy pincér elkísért minket az asztalunkhoz. Edward lesegítette rólam a kabátom, majd levette a sajátját is és helyet foglaltunk.
Hamarosan egy másik pincér jelent meg mellettünk, majd felvette a rendelésünket és már ment is.
- Te nem is gondoltad komolyan – szólaltam meg.
- Mit? – kérdezte.
- Hogy elhozol ide, csak mondtad anyának és...
- Ez ebben a formában nem igaz. Ezt már elterveztem, mielőtt eljöttél volna hozzánk – mosolygott, majd kinyújtotta a kezét az asztalon és megfogta az enyémet.
- Értem – mondtam, és megérkezett a pincér a vacsoránkkal.


Sokat nevettünk és beszélgettünk mindenféléről. Mindketten tartogattunk a másiknak meglepetéseket.
A parkban sétáltunk és hallgattam Edwardot. Kíváncsi voltam, hogy hogyan haltak meg a szülei, de nem akartam tönkre tenni az esténket ezzel a szomorú emlékkel. Majd elmondja, ha akarja.
Leültünk egy padra, átkarolta a vállam, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
Csönd honolt köztünk, de nem bántam. Felnéztem rá, Ő engem nézett, majd elmosolyodott és közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson.
Először finoman csókolt, majd egyre hevesebben és hevesebben, mígnem levegő után kapkodva váltunk el egymástól.
Ránézett az órájára, majd megszólalt.
- Idő van. Gyere – húzott fel a padról.
- Hová megyünk? – kérdeztem, miközben a kocsi felé haladunk.
- Moziba, amire igent mondtál – mondta, mikor beült mellém. Visszapörgettem magamban a napokat, majd eszembe jutott.
- Nem suli után mondtad?
- De, csak sajnos nem tudtunk elmenni, mert sok dolgunk volt.
- Igen, ez igaz. És mit nézünk meg?
- Majd meglátod – mosolygott, és többet nem szólalt meg egyikünk sem.
Mikor megérkeztünk a mozihoz, megvettük a jegyeket, majd beültünk a filmre, amit rögtön meg is bántam…


Roham léptekkel jöttem ki a moziból és karba tett kézzel vártam, hogy Edward beérjen. Iszonyat mérges voltam rá. Nem hittem el, hogy képes volt ezt tenni velem.
- Jenny! – hallottam meg a hátam mögül a hangját.
- Ez undorító volt! – mondtam dühösen.
- Sajnálom. Én… nem tudtam, hogy… - de én közbeszóltam.
- Legközelebb másra vigyél ne erre a… erre a… Ahh! – borzongtam meg.
- Ha ez megnyugtat, nekem sem nyerte el a tetszésemet. Tényleg borzalmas film volt.
- Tudom, hogy mi volt a terved vele – mondtam idegesen.
- Igen? Mi? – kérdezte, mire én fülig pirultam.
- Fázok – tereltem el a témát, bár volt benne igazság.
- Gyere – fogta meg a kezem, majd a kocsi felé kezdett húzni. Kinyitotta nekem az ajtót, és segített beszállni, beült mellém, majd gázt adott.


Nem szóltunk egymáshoz, de nem is volt kedvem beszélgetni. Láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet. Minden egyes félelmetes résznél hozzábújtam, és egyszerűen nem tudtam nézni a filmet. Félelmetes volt, bár volt az elején romantikus rész, de a film vége felé valami morbid volt. Komolyan mondom, a pasik élvezik, ha ijesztgethetik a lányokat.
Bámultam ki az ablakon, és néztem a mellettünk elsuhanó házakat. Elhajtottunk a házunk előtt…
Micsoda? Elhagytuk a házat?! – sikítottam magamban.
- Elhagytad a házat! – fordultam felé.
- Tudom – mondta nemes egyszerűséggel, de nem nézett rám, csak mereven bámulta az utat.
- Edward, azonnal vigyél haza! – szóltam rá.
- Nem.
- Tessék?
- Mérges vagy rám – jelentette ki.
- Nem, nem mérges, hanem dühös vagyok rád – javítottam ki.
- Akkor még rosszabb a helyzet, mint gondoltam.
- Nem értelek.
- Nem is baj, elég, ha én értem.
- Edward!
- Jenny, tudom, hogy dühös vagy, épp ez ellen szeretnék tenni valamit – szólt nyugodt hangon.
- Ha haza viszel, máris tettél érte - érveltem.
- Bocsáss meg, de nem tehetem.
- Igen? És miért nem? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Mert nem – mondta még mindig ugyanolyan nyugodt hangon, amitől lelkiismeret furdalásom lett, amiért így beszélek vele. Bocsánatot akar kérni tőlem, én pedig gyermek módjára hisztizek, ráadásul felkaptam a vizet egy ostoba romantikus-horror filmen.
- Sajnálom – szólalt meg kis idő múlva.
- Én is sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Elviszlek valahova – mondta már derűsebb hangon, mire felkaptam a fejem, és Edward mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Min is mosolyogsz ennyire? – kérdeztem.
- Magunkon – most már nevetett. – Butaságokon veszekszünk – simított végig az állam vonalán.
- Igaz. Csak… olyan borzalmas volt – húztam el a szám.
- Többet nem nézünk horrort – mondta.
- Én szeretem a horrort, de nem ezt a fajtát – mondtam.
- A horrornak van több fajtája is? – kuncogott.
- Ne nevess! Igenis van. Van a kevésbé véres, és van a vérbefojtó, legalábbis nálam – emeltem fel büszkén a fejem.
- Ó, értem. Kategorizálod a filmeket – vigyorgott.
- Most miért? Nem árt – mosolyogtam. – Egyébként hova megyünk? – kérdeztem.
- Az erdőbe.
- Miért is?
- Mutatok valamit.
- Este? – tudakoltam. Mit mutat este az erdőben?
- Igen.
Úgy tíz perc múlva leállította a motort, majd kipattant a kocsiból és segített kiszállni az autóból. Hátra ment a csomagtartóhoz és kivett belőle egy elemlámpát, majd összekulcsolta a kezünket és az erdőbe vezetett. Bekapcsolta a zseblámpát és azzal világított, hogy lássunk valamit.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, miközben hozzábújtam.
- Nyugodj meg, vigyázok rád – puszilta meg a fejem, majd tovább haladtunk a sötét rengetegben.
Minden apró neszre összerezzentem és a hideg futkosott a hátamon. Ha Edward nem lenne velem, akkor már százszor elestem volna.
- Nem is tudtam, hogy ennyire kiismered magad az erdőben – suttogtam.
- Nem is, de olyan mintha mindig is ismertem volna – mondta. Ekkor megbotlottam egy fa kiálló gyökerében, de Edward még időben elkapott. Ezzel egy időben egy kép villant be.
Az erdőben futok, valami elől menekülök, mikor hirtelen megbotlok és legurulok egy dombszerűségről. Minden egyes porcikám fáj a zúzódásoktól, amiket a gurulás közben szereztem, de felállok és rohanok tovább. Megint egy lejtő van előttem, de nem tudok megállni, így ismét zuhanni kezdek, és beütöm magam a kiálló kövekbe. Kétszeres a fájdalmam.
Most már nem tudok tovább rohanni és vérzek. Meglátok egy nagyobb bokrot, elkúszok odáig a földön, mert nem érezem a lábam, nem bírok járni sem.
Elbújok oda az idegen elől, behúzódok a bokor belsejébe, ahogy csak tudok és nem mozdulok.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe, és ijedten néztem körül, de csak Edward aggódó tekintetével találtam szembe magam, akit a hold fénye megvilágított.
- Jenny, jól vagy? - kérdezte, közben kezét az arcomra tette.
- Igen… Jól vagyok – mormogtam.
- Biztos? Már egy ideje szólongattalak, de nem reagáltál, mintha nem is itt lettél volna.
- Persze, jól vagyok. Menjünk – erőltettem magamra egy mosolyt. Bólintott, majd megfogta a kezem és tovább haladtunk.


Azon a képen járt az eszem, amit láttam, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is megtörtént volna velem.
Lehet, hogy álmodtam, csak nem emlékszem rá? - kérdeztem magamtól.
Hirtelen megálltunk egy nagy bozótos előtt, én pedig kérdőn néztem Edwardra.
- Eltévedtünk? – tudakoltam.
- Nem. Megérkeztünk – mosolygott, majd megszólalt. – Hunyd le a szemed – mondta, én pedig azt tettem, amire kért. Óvatosan húzni kezdett, de egy másik irányba. Bíztam benne, hogy nem vezet egy fának, így nyugodtan követtem. Úgy éreztem, hogy megkerüljük a bozótost, aztán tettünk még néhány lépést, majd megálltunk.
- Még ne nyisd ki, csak ha szólok – mondta, majd elengedte a kezem. Türelmesen vártam, de még öt perc után sem szólt semmit.
- Edward! – nyitottam ki a szemem, de egy kéz eltakarta a kilátást, majd egy hang is párosult hozzá.
- Ne, még ne! Még nincs itt az idő.
- Mégis mihez? – kérdeztem.
- Hamarosan megtudod – suttogta a fülembe, majd szabad kezével hátulról átkarolta a derekam és magához vont. Ismét eltelt öt perc, én pedig már nagyon kíváncsi voltam, mit akar nekem megmutatni.
- Most elveszem a kezem, de maradjon csukva a szemed – mondta, én pedig bólintottam. Elengedett, így úgy gondoltam, hogy megint egyedül leszek egy kicsit, de aztán meghallottam a hangját egész közelről. – Most már kinyithatod a szemed. – Én pedig azt tettem, amit mondott. Nem hittem a szememnek.
Egy tóparton álltunk. A víz felszínét megcsillogtatta a hold fénye, a tóra pedig egy pár hattyú szállt le pont, mikor kinyitottam a szemem. Heves szárnycsapások közepett landoltak a víz felszínén, hogy aztán közelebb ússzanak, és a fejüket egymáshoz hajtva, egy tökéletes szív formát hozzanak létre, ezzel is hirdetve, hogy Ők egymáshoz tartoznak. Még több hattyú érkezett a párjaikkal együtt, majd Ők is a tavon landoltak. Én pedig csak néztem és gyönyörködtem a látványban. Ez nem lehet a valóság.
- Tetszik? – kérdezte, miközben magához ölelt.
- Igen, nagyon. Köszönöm – néztem rá.
- Remélem megbocsátasz.
- Edward, ezt már megbeszéltük a kocsiban. Gyerekesen viselkedtem és összevesztem veled egy butaságon. Nekem kell bocsánatot kérnem.
- Én nem haragszom. Tudod, mindig is el akartalak hozni ide, és most itt volt a megfelelő pillanat.
- Ezt is megtervezted – mosolyogtam.
- Nem, de tudtam, hogy most fognak idejönni – mutatott a hattyúk felé -, és arra gondoltam talán tetszeni fog neked.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide - egy csókot nyomtam ajkaira, majd vállára hajtottam a fejem és a hattyúkat néztem újra.
- Hogy találtál rá erre a helyre? – kérdeztem kicsivel később.
- Pár évvel ezelőtt az erdőben sétáltam. Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert Alice megint mindent túlzásba vitt, én pedig úgy döntöttem, hogy járok egyet. Akkor találtam rá és itt tudtam megnyugodni. Azóta minden egyes nap eljöttem ide gondolkodni vagy csak úgy, de mióta megismertelek nem jöttem ide. Hónapok óta most vagyok itt először.
- Miért nem?
- Elfelejtettem.
- Elfelejtettél? - kérdeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy, hogy lehet elfelejteni egy ilyen szép helyet, ha rendszeresen jársz ki.
- Igen, mert lekötötted minden gondolatom – mosolygott.
- Oh, értem – pirultam el.
Megfogta a kezem és egy nagy farönkhöz vezetett, leült, engem pedig az ölébe húzott. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, közben beletúrtam bronzbarna hajába s közelebb simultam hozzá. Belemosolygott a csókba, és átkarolta a derekamat. Amint nyelve bebocsátást nyert ajkaim közé, a szívem nagyot dobbant és hevesebben kezdtem csókolni.
Még többet akartam, de elhúzódott. Azt hittem, hogy én csináltam valami rosszat, de kiderült, hogy csak a telefonja rezgett a zsebében.
- Alice az – mondta.
- Nyugodtan vedd fel – mosolyogtam.
- Most? A randevúnk közepén? – kérdezte.
- Biztos fontos – mondtam, majd felálltam az öléből, Ő pedig felvette a telefont.
- Alice, mi olyan… Igen? És mit láttál? – kérdezte. – Rendben, akkor majd elmondod, ha haza értem – nyomta ki a készüléket, és felém fordult.
- Mennünk kell.
- Nem. Ráér – karolta át a derekam, majd magához vont és megcsókolt, de én elhúzódtam.
- Mit látott Alice?
- Nem tudom, nem árulta el – mondta, közben megint a zsebében kezdett kutakodni.
- Biztos, hogy fontos.
- Nem értem, hogy mi olyan… Most nem Alice – mondta, majd végleg kinyomta.
- Edward…
- Nem hagyom, hogy elrontsa az esténket – simogatta meg az arcom, majd megcsókolt. Most az én telefonom kezdett rezegni a zsebemben.
- Igen? – szóltam bele.
- „Ide adnád a bátyám?” – kérdezte Alice.
- Persze – mondtam, majd odaadtam Edwardnak a készüléket, aki kicsit mérgesen, de elvette.
- „Edward Anthony Masen Cullen, azonnal told haza a feneked!” – kiabált a telefonba barátnőm. Nem kicsit volt kiadva.
- Most? – tudakolta Edward.
- „Igen, most! Nagyon fontos. Élet-halál kérdése, és Jennyt is hozd magaddal” – mondta, majd lerakta. Edward visszaadta a mobilom, majd megfogta a kezem és visszaindultunk.


Szerencsére nem estem el egyszer sem, így hamar az autóhoz értünk, majd beszálltunk és a Cullen ház felé vettük az irányt.
- Még sosem láttam ilyennek – szólalt meg.
- Szerinted mit láthatod? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nagyon idegesíti.
Mikor megérkeztünk, bementünk a házba és rögtön Alice szobájába vezetett az utunk. Amint beléptünk a helyiségbe, felpattant az ágyról és megszólalt.
- Sajnálom, hogy tönkre tettem az estéteket, de ez nagyon fontos.
- Mi az Alice, mit láttál? – kérdeztem.
- Idejön a Volturi – felelte.
- Az mi vagy ki?
- Az egy v…
- Egy család, akik nem tartoznak a kedvenceink közé – jött be Jasper a szobába.
- Nem szeretnek engem. Egyszer majdnem megölt az egyik – mondta Edward.
- Gondolom nem szándékosan. – Rám nézett. – Vagy igen?
- Nem kedvelnek.
- Edward, el kell menned innen, amíg itt vannak. Nem tudhatják, hogy van köztünk…
- Alice! – szólt rá Jazz.
- Bocsánat. Jenny – fordult hozzám –, te is Edwarddal mész.
- Én… nem igazán…
- Megbeszéltem anyukáddal. Elengedett.
- De mégis hova? – kérdeztem.
- Londonba.
- Alice – ment közelebb a testvéréhez Edward, és valamit odasúgott neki. Úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy „Őt nem bántanák”, bár nem értettem kristály tisztán.
- És… látogatóba jönnek? - tudakoltam Jaspertől.
- Igen – mondta.
- Mikorra érnek ide? – kérdezte Edward, és megfogta a kezem. Mindenki rémültnek tűnt, pedig csak egy egyszerű látogatás… vagy nem?