30. fejezet - Béke

Másnap reggel mosolyogva keltem fel. Bosszút akartam állni és kíváncsi voltam, hogy fel fog-e neki tűnni, hogy miért viselkedem úgy vele, ahogy.
Alice jött értem és próbált a lelkemre beszélni.
- Jenny, gondold meg, talán nem kéne…
- Alice, kérlek. Nem fogom megölni, csupán nem szólok hozzá – mondtam.
- Igen, és ez baj.
- Nem is fogja észrevenni.
- Honnan tudod, lehet, hogy mondani akar majd valami fontosat – szólt barátnőm.
- Talán láttál valamit? – kérdeztem.
- Nem, semmit, sajnos. Pedig jó lenne – húzta a száját.


Mikor megérkeztünk a suliba, izgatottság fogott el. Először is, mert visszavághatok neki, másodszor pedig, mivel újra láthatom Őt. Furcsák az érzéseim az egyszer biztos, én magam sem értem őket.
- Alice, Ő nem fog veletek ülni menzán, igaz? – kérdeztem, miközben a bejárat felé haladtunk.
- Nem. Miért?
- Mert akkor veletek ebédelhetek?
- Persze – mosolygott barátnőm.
- Figyelj, beszélj vele - ajánlotta Alice, miközben a szekrényemből a táskámba pakoltam a tankönyveimet.
- Nem. Eldöntöttem.
- Hát jó! Csak azért mondtam, mert látomásom volt.
- Most? – suttogtam.
- Igen. Beszélni akar veled és bocsánatot szeretne kérni.
- És mi miatt? – tudakoltam.
- Azt nem tudom, de most felénk tart.
- Mi?!
- Most mennem kell – mosolygott, majd távozott.
- Alice, ezért még számolunk – suttogtam magam elé.
- Szia! – hallottam meg a hangját a hátam mögött. Felé fordultam, de nem köszöntem. - Tudom, hogy haragszol rám a tegnap este miatt. Sajnálom, nem kellett volna – hajtotta le a fejét. Nem bírtam megállni, hogy ne válaszoljak. Odaadtam neki a táskám, mire döbbent képet vágott, de én nem törődtem vele. Elővettem egy tollat és egy darab papírt, majd írni kezdtem.
- Nem azért haragszom. Akkor már mindketten fáradtak voltunk - írtam, majd elvettem tőle a táskám és a mellkasára nyomtam a papírt, majd megvártam, míg elveszi tőlem, mielőtt leesik a földre.
- Akkor miért? – kérdezte, miután elolvasta. Visszakértem a lapot és írni kezdtem.
- Gondolkozz, és rájössz! - mutattam felé az írást.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz, de látom, nem szólsz hozzám és az oka nyilván az, amiért haragszol – felelte. Ez a srác egy zseni, komolyan mondom.
- Kapsz egy piros pontot:) - írtam, majd ott hagytam és órára siettem.



Egész nap kerültem Edwardot. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni, sőt még találkozni sem. Sajnos az ebédet nem kerülhettem el, így kénytelen voltam bemenni, ráadásul reggel megbeszéltem Alice-szel, hogy velük ülök.

Épp Rosalie-val dumcsiztunk az asztalnál, mikor megjelent mellettünk és szó nélkül leült mellém.
Nem kaptam levegőt. Legszívesebben felálltam volna az asztaltól, de mégse tettem, nem akartam megbántani Alice-t. Ez egy jó ürügy volt arra – még ha nem is szólok hozzá -, hogy a közelében legyek. Tudom, hogy nem vagyok normális. Egész nap kerülöm, most meg mellette akarok lenni. Kicsit bolond vagyok.
Mikor a többiekre néztem, láttam, hogy Jasper folyamatosan engem bámul. Nem értettem, hogy miért, de kicsit zavart. Mindig akkor nézett így rám, mikor furcsa érzések kavarogtak bennem, de hirtelen el is múltak, mintha sose lettek volna. Ez csak addig tartott, míg a közelemben volt, utána mindig visszatért.
- Jasper, hagyd békén! – mondta Edward.
- Alice, ha megkérhetlek rá… – néztem sokatmondóan.
- Persze.
- Köszönöm – mondtam, majd felálltam, és elhagytam az ebédlőt.


Miért nem száll le Jasperről? Nem csinált semmit sem és mégis bántja. Ha majd bocsánatot kér – de csak HA -, akkor jól lehordom, vagy írok neki egy rövidke levelet – gondoltam, majd leültem a helyemre és vártam, hogy elkezdődjön a biológia óra.

Lassan szállingóztak be a diákok a terembe, majd elfoglalták a helyüket. Egyszer csak hallom, hogy egy srác valami dolgozatról beszél.
- Nem tanultam semmit a dolgozatra – nyavalygott.
- Pedig mondta előző órán – mondta a barátja. Hogy mi?! Dolgozat? Én miért nem hallottam róla?
- Haver, segítsél majd! Nem akarok megbukni félévkor.
- Persze – nevetett, majd tovább beszéltek valamiről. Pont csengetéskor lépett be a tanár a terembe, majd elindult a padok között, kezében azokkal a bizonyos dolgozatokkal.
- Rendben. Negyvenöt perc áll rendelkezésetekre. Óra indul – mondta a tanár, majd mindenki hozzá látott.
Nem nagyon tudtam a dolgozatot. Felnéztem Edwardra, akinek meg se kottyant egy ilyen feladatsor.

Óra végén mindenki beadta a dolgozatot, majd elmehettünk. Még láttam, hogy Bella magyaráz valamit Edwardnak, de mintha Ő teljesen más világban járna.
Mikor rám nézett, szomorúságot láttam a tekintetében és már bántam, hogy nem szóltam hozzá, de ez az én döntésem volt.
Elfordultam tőle és kimentem a teremből.



Este nem jött át korrepetálni, gondoltam nem látta értelmét, mivel ha nem szólok hozzá, akkor kérdezni sem fogok tőle.
Épp aludni készültem, mikor megcsörrent a telefonom.
Ki lehet az? - kérdeztem magamtól. Felvettem a telefont, de mielőtt megszólalhattam volna, megelőzött a vonal túl oldalán lévő személy.
- „Jenny, kérlek, ne tedd le. Nem kell hozzám szólnod, de én el szeretném mondani azt, amit már nagyon régóta magamban tartok” – hallottam meg azt az édes hangot, amit csak kétszer hallottam aznap. Sóhajtottam, majd lefeküdtem az ágyra és vártam, hogy folytassa. - „Tudom, hogy miért vagy ilyen. Sajnálom. Beszéltem Jasperrel és bocsánatot kértem tőle, ahogy tőled is. Bocsáss meg. Ha nem akarod, nem leszek a közeledben, bár nekem nehezemre esne távol maradni tőled” – mondta. Nem bírtam tovább.
- Miért? – szólaltam meg kis idő múlva. – Miért csináltad?
- „Mert azt hittem, hogy tetszik neked Jasper és annyira elvakított a féltékenység, hogy Bellát használtam arra, hogy”…
- Féltékennyé tegyél – fejeztem be a mondatát.
- „Igen. Sajnálom”
- Inkább mérges voltam. Nem mondtad meg, hogy pontosan mi a bajod és nem hittem Jaspernek.
- „Jazz nagyon jól ismer.”
- Az biztos – helyeseltem. – Tényleg féltékeny voltál? – kérdeztem pár másodperc csend után.
- „Igen” – nevetett fel keserűen. – „Most legszívesebben veled lennék” – szólt bársonyos hangján. A szívverésem az egekbe szökött, amint elképzeltem, hogy se szó se beszéd megjelenik az ajtóm előtt és megcsókol.
- Tudod, kevés srác ismeri be és még kevesebb az olyan, aki ilyen nyíltan beszél az érzéseiről – mondtam. – Ezt tetszik – mosolyogtam.
- „Nem nagyon nyílok meg másoknak.”
- Igen, ez igaz. Nehezen tudok bármit is kihúzni belőled – nevettem.
- „Hiányzott ez a hang” – szólt, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – „Annyira sajnálom. Megbocsátasz nekem?”
- Még meglátom. Talán.
- „Értem. Teljesen megértelek.”
- Majd holnap beszélünk. Kicsit fáradt vagyok és holnap meg kell emésztenem a biológiát – mondtam.
- „Miért?” – tudakolta kíváncsian.
- Nagyon rosszul sikerült. Egyes lesz – húztam a szám.
- „Dehogy lesz egyes. Ne beszélj butaságokat!”
- Remélem igazad lesz. Most leteszem. Akkor holnap. Szia! – köszöntem el.
- „Szia” – búcsúzott el, de mielőtt letettük volna, mintha azt mondta volna h „Szeretlek”, bár biztos csak képzelődtem.




Másnap boldogan keltem fel és készülődtem a suliba. Úgy éreztem semmi sem szegheti kedvem, amíg nem jutott eszembe a biológia óra. Sajnos nem számíthattam jó jegyre az biztos.
- Szia! – suttogott a fülembe, amitől kirázott a hideg.
- Szia! – mosolyogtam, majd felé fordultam.
- Jenny, én annyira… - kezdte volna, de én szájára tettem a mutató ujjam.
- Ne! Már megbeszéltük telefonon – mondtam, majd megöleltem, Ő pedig átkarolta a derekam és magához szorított. Pár percig csak öleltük egymást és én kezdtem egyre jobban zavarba jönni. Olyan jó volt újra vele lenni, és, hogy láttam, fontos vagyok neki.
- Menjünk órára – húzódtam el, majd elindultunk.



Eljött a biológia óra és vártam, hogy kiossza végre a dolgozatokat, hogy végre megnyugodjak.
Akárhányszor Edwardra néztem, Ő próbált megnyugtatni már amennyire lehetett olyan távolságból.
Bejött a tanár, majd mindenki asztalára letette a dolgozatot és véleményt is fűzött hozzá.
- Miss. Swan, ötös. Mr. Cullen, ötös, mint mindig. Miss. Donavan, négyes. Mr. Gordon, kettes, gratulálok. Látom, végre tanult. Miss. Smith, – állt elém. Félve néztem rá, és vártam, hogy kimondja – legközelebb jobban figyeljen órán, és ne az osztálytársait bámulja – mondta, majd letette elém az egyes dolgozatomat. Szerencsére nem mondta ki, hogy hányas lett és ezért hálás voltam neki, de aztán olyat mondott, hogy majd’ kiestem a padból. Képletesen szólva.
- Miss. Smith, következő órától Mr. Cullennel fog ülni, hátha nem fog elkalandozni a figyelme, nem úgy, mintha egyedül ülne – mondta, nekem pedig leesett az állam. Szerinte, hogy fogok jobban figyelni az órán? - kérdeztem magamtól.
- Megértette? – nézett rám, mivel nem válaszoltam.
- Igen, tanár úr.
- Jobb lenne, ha már most helyet cserélne Miss. Swannal – szólt. Egyszerre álltunk fel Bellával, majd mikor összepakoltuk a cuccainkat, helyet cseréltünk. Feszülten foglaltam helyett Edward mellett és ekkor meghallottam egy lány hangot.
- Nem hiszem el, hogy képes volt direkt rosszra megírni a dolgozatot, hogy aztán Edward mellé ültessék! – suttogta a padtársának, én pedig felé fordultam. Az a lány volt, akivel egyszer Edward ült matekon.
- Ne törődj vele – súgta, én pedig bólintottam és az órára figyeltem.



- Na, hányas lett? – kérdezte, mikor kicsengettek, és a parkoló felé haladtunk.
- Egyes. Én mondtam, hogy…
- Igen, mondtad – karolta át a vállam, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- De örülök – visította Alice, majd mindkettőnket átölelt. Egy pillanatra nem esett le, hogy miről beszél.
- Én is – súgtam a fülébe.
- Nálunk kéne aludnod valamikor – mosolygott barátnőm.
- Majd megbeszélem anyuval – mondtam, és kezdtem kicsit szédülni. Folyamatosan éreztem Edward illatát, elkábultam tőle.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Persze, csak egy kicsit megszédültem.
- Gyere, menjünk be a mosdóba – ragadta meg a kezem Alice, majd húzni kezdett.
- Biztos jól vagy? – kérdezte barátnőm a mosdóban.
- Igen, csak… a bátyád illata… húú…
- Erős?
- Nem. Észbontó! – mosolyogtam.
- Ja, értem – nevetett. – Azt hittem, valami baj van.
- Alice, azt hiszem… teljes mértékig belezúgtam.
- Igen, Jasper érzi - mosolygott, de amint rájött, mit mondott lehervadt az arcáról.
- Hogy érted? - kérdeztem meglepetten, majd rendeztem arcvonásaimat. - Még egy titok, igaz?
- Igen. – Lehunytam a szemem, majd megszólaltam.
- Mondd el! – nyitottam ki a szemeim.
- Hát… Ő érzi és irányítani tudja az érzelmeket. Emlékszel, mikor Edward Bellával beszélgetett? – kérdezte.
- Igen.
- Érezte, hogy mérges vagy, így megpróbált megnyugtatni.
- Szóval, belőle áradt az a nyugalom és lehet, hogy… azért szeretem Edwardot?
- Nem, azt csak te érzed. Ő nem tudja meghatározni, hogy kibe szeress bele – mosolygott barátnőm.
- Értem. Van még valami, amit tudnom kellene? – tudakoltam, Ő pedig megrázta a fejét.
- Mielőtt megkérdeznéd, nincs senkinek rajtuk kívül képessége a családban, de térjünk vissza Edwardra. Mit szólnál hozzá, ha elhívna randizni? – mosolygott.
- Hát, nem is tudom… Örülnék neki, de csak…
- Barátok vagytok. Tudom – emelte égnek a szemeit. – Mi szólnál hozzá, ha több lenne köztetek?
- Azt hiszem, én lennék a legboldogabb. Ha tudnád, hogy csókol – emlékeztem vissza.
- Tudom – vigyorgott.
- Tényleg?
- Jasper.
- Hát persze! – csaptam a homlokomra. – Jobb lenne, ha mennénk.
- Igen, a végén még azt hiszi, hogy valami komoly bajod van. – Ezen csak nevettünk, majd visszamentünk Edwardhoz.


- Minden rendben? – kérdezte, mikor kiértünk a parkolóba. Edward zsebre dugott kézzel, az új kocsijának támaszkodva várt, de mikor meglátott minket, ellökte magát az autótól és tett előre egy lépést.
- Persze – mosolyogtunk.
- Akkor megnyugodtam. Hölgyeim? – tárta ki a kocsi ajtaját.
- Édes – súgtam oda Alice-nek.
- Valóban – mosolygott Ő is, majd beszálltunk és elindultunk.


- Hiányzik a Volvo – szólalt meg Alice.
- Igen, nekem is – bámultam ki az ablakon.
- Olyan aranyos volt, mint Edward. Illett hozzá – vigyorgott barátnőm.
- Aranyos vagyok? – kérdezte felvont szemöldökkel az említett. Istenem, de jól néz ki - gondoltam.
- Igen – helyeseltem, Ő pedig megeresztett egy fogkrém reklámba illő mosolyt. Bizonyára tetszett neki, amit halott.

Mikor megérkeztünk, Edward segített kiszállni a kocsiból, majd elköszöntem tőlük és bementem a házba.


(Edward szemszöge)
- Olyan nehéz elhívni? – kérdezett Alice, miközben hazafelé tartottunk.
- Nem vagyok benne biztos, hogy Ő is akarná – feleltem. Tudja a döntésem.
- Hidd el, akarja.
- Talán mondott valamit? – kérdeztem. Ekkor húgom a távolba meredt, én pedig lehúzódtam az útról, majd ismét Alice-re néztem.
- Alice, mit látsz?
- Azt, hogy… - megrázta a fejét, majd elmosolyodott. – Te elmész hozzá, még ma este.


Köszönöm a levelet Cintinek, Grétinek és a kommentárokat lányok:D
Puszi