53. fejezet - Új világ (II. rész)

Sziasztok! Mégis kész lettem mára a fejezettel, vagyis, hamarabb, csak ma jött meg a javítás.:) (Köszönöm, Nillus!) Lehet, hogy csak később fogom kitenni a következő részből az ízelítőt, mert annyira azért nem haladtam előre a résszel.
Nos, köszönöm a kommentárokat Nillának, Névtelennek és Ginának.:)
Hát... kicsit elszomorított ez a három kommentárt, persze örültem neki, de azért... Mindegy. Nem lehet ráerőszakolni az emberre.
Na, annyit szerettem volna, hogy már csak 2 fejezet plusz az epilógus és vége a történetnek. Őszintén mondom, hiányozni fog Jenny, főleg akkor, amikor az 1. rész javított verzióját is befejeztem.:(

Jó olvasást! Puszi

”Az ember megpróbálja kerülni az egyszer már megmászott-bejárt vermeket, zsákutcákat, labirintusokat. Megkínlódunk saját magunkkal. Ám aki nem mer kísérletezni, az úgy marad.”

Talán nem készültem fel rá, de ezen nem is gondolkoztam. Minden magától ment. Igazán nem is tudtam, hogy mit teszek, csak azt, hogy elindultam a kanapé felé. Rosalie és Esme döbbenten néztek rám, de én csak a kicsiket figyeltem. Látszólag nem fogtak fel semmit a jelenlegi helyzetből. Rám néztek, és mindketten elmosolyodtak. Gyönyörködtem bennük, de hirtelen más kerített a hatalmába. Én még nem éreztem szükségét, hogy levegőt vegyek, nem volt semmilyen kényszer, ami miatt kellett volna. Még pislogni sem pislogtam, nehogy egy tizedmásodpercet is veszítsek a látványból.

Hallottam a szívverésüket, és ahogy száguld az ereikben a vér, és szomjaztam rá. Akartam, de aztán megint elárasztott a nyugalom, vagy talán a hang a fejemben volt az, ami megállított, hogy rájuk vessem magam. Olyan tiszta és gyönyörű volt; gyönyörűbb, mint először.
A vérük pulzálása vonzott hozzájuk. Tekintetem Aisha nyaki ütőerére tévedt. Láttam, ahogy lüktet vér. Azonnal észhez kellett térítenem magam, de nem ment. Próbáltam, hisz a lányomról volt szó, nem bánthattam.

Annyira erős volt, hogy úgy éreztem, egyedül nem tudom megállítani magamat. Szükségem volt valakire.
Rosalie karjaiban Aisha, Esméében pedig Edward feküdt. Közelebb léptem hozzájuk, de ekkor mindketten – kezükben a kicsikkel - a falhoz hátráltak. A gyerekek engem néztek, majd először Aisha mozdult meg. Kinyújtotta felém a kezét, mintha meg akarna fogni. Ficánkolni kezdett Rosalie ölében, én pedig még egy lépést tettem előre. Sógornőm erősebben fogta a kicsit, én pedig megint meghallottam a fejemben a hangot.
- Minden rendben lesz - szólt határozottan a gyönyörű hang. Rosalie fejében hallottam, ahogy szól Edwardéknak, ezért nem volt sok időm.

Ez igazából alig volt pár másodperc, de az elmémben sokkal hosszabb időnek tűnt. Elmosolyodtam, ahogy a kislányomat néztem, majd én is kinyújtottam felé a karomat, hogy magamhoz ölelhessem, de ekkor két erős kar lefogott, és a gyerekek eltűntek. Olyan váratlanul ért, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ez nehezen fordulhatott elő egy vámpírral, de én így éreztem. Megint hallottam a fejemben az angyali hangot, és láttam, hogy hol vannak. Alice szobájába vitték őket.
- Minden rendben lesz – mondta ismét, én pedig hallgattam rá. Hallottam magam mellől a hangokat, de mind elmosódtak. Tisztán csak Edward hangját hallottam, ahogy próbál nyugtatni az emeletről. Nem tudtam, hogy szerelmem is hallja-e, de nem foglalkoztam vele.

A karok nem lazítottak a szorításon, pedig nem csináltam semmit, csak néztem magam elé, és hallgattam a fiam hangját. Nem tudtam, hogy lehetséges mindez. Hogy tudok megnyugodni csupán a hangjától? Régebben Edward közelsége kellett ahhoz, hogy megnyugodjak, vagy még Jasper képessége, de a kisfiam csak megszólalt a fejemben, és minden vér utáni vágyam elpárolgott. Csak a karjaimban szerettem volna őket tartani, és eszembe sem jutott ezután, hogy bántsam őket. Persze nem is akartam, de az a szörny, ami felül akart kerekedni felettem, igen. Ezt nem hagyhattam. Le kellett győznöm a bennem levő démont.
- Jenny, édesem, hallasz? – hallottam meg Edward aggódó hangját. Ráemeltem a tekintetem. Kezei az arcomon pihentek, és ijedten nézett rám. Azt hittem, hogy mérges lesz, és majd azt mondja, hogy: „Bezárlak a szobába!” De nem ezt tette, helyette megsimogatta az arcomat, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset.
- Te is hallod őt? – kérdeztem, mire értetlenül bámult rám.
- Kit? – Tényleg nem tudta, miről beszélek, és tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni. Akkor csak velem beszél - gondoltam. – Ki?
- Edward – mondtam. – Hallom őt, a fejemben, de nem úgy, mint a többieket. – Értetlenül nézett rám, majd Jasperre emelte a tekintetét, aki elengedett. Szerelmem megfogta a kezemet, és leültetett a kanapéra.
- Mesélj el mindent – mondta, mire felsóhajtottam. Még én magam sem értettem pontosan, de reméltem, hogy Edward majd tud valamit mondani erről. Az igazat megvallva, Carlisle még többet tudott volna erről mondani. Amint arra készültem, hogy szólok neki, ő már mellettünk is volt. Körbenéztem a helyiségben, és tudomásul vettem, hogy megint azok vannak velem, akik fent is. Védték a gyerekeket… Tőlem. Én magam voltam a veszély.
- Amikor leértem, bennem volt az az érzés… Akartam a vérüket, pedig csak hallottam a vér száguldását az ereikben, de amikor Edward megszólalt a fejemben…
- Mi volt akkor? – kérdezte Carlisle.
- Megnyugodtam. Már nem akart felszínre törni a vámpír énem, de Rosalie-ék még mindig védelmezték őket. – Itt egy kis szünetet tartottam. – Hallottam őt már korábban is a fejemben – mondtam végül.
- Mikor?
- Amikor az asztalon feküdtem, és változtam át. Azt kérdezte, hogy mikor megyek le hozzájuk.
- Az akkor volt? – tudakolta döbbenten Edward, mire ránéztem, és bólintottam. – Miért nem mondtad el?
- Azt hittem, hogy hallod.
- Csak téged hallottalak – mondta.
- Carlisle, – fordultam felé – lehet a gyerekeknek képességük? – kérdeztem.
- Meglehet. Miért, úgy véled, hogy ez egy képesség? – kérdezte. – Most már te is hallod a gondolatokat. – Ismét nem foglalkoztam a szomjúságommal, mert ezt a – számomra – ismeretlen rejtélyt akartam megfejteni. Ha tényleg van képességük a kicsiknek, akkor mi lehet?
- Igen. Edward, nem figyelted a gondolatait? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Szerintem, ha még egyszer felveszi velem a kapcsolatot, akkor Edwardnak olvasnia kellene kis Edward fejében, mert ha hallja őt, akkor egyszerű gondolaolvasás. De ha nem, akkor képessége lehet. Vagy, talán rossz ötlet? – kérdeztem. Úgy éreztem, hogy valami ostobaságot mondtam. Carlisle ebben szakértő volt, és valami idióta ötlettel álltam elő, aminek lehet, hogy semmi értelme nincs.
- Hm – gondolkozott el az apám, mert már az volt. Nemcsak az apósom volt, hanem az apám is. – Lehet benne valami, bár valószínű, hogy egyébként is hallja majd Edward a gondolatait – mondta, és hirtelen nem bírtam felfogni a szavai értelmét. – Úgy értem, hogy lehet hallani a kicsi gondolatait, de a hangja az, ami olyasfajta, mint amilyen Jaspernek a képessége. Tehát, ami nyugalmat sugároz. – Így már értettem, és világos volt.
- Engem is nagyon érdekel a kicsi képessége, de talán jobb lenne, ha Jenny elmenne vadászni – szólalt meg Jasper. Teljesen kiment a fejemből, hogy velünk van, mert olyan csöndes volt. Bár ő mindig az. Megint hallottam a hangokat a fejemben, mert nem koncentráltam, és nem volt velem az én Edwardom, mert őt Alice szobájában tartózkodott. Szerelmem bizonyára tudta, hogy ismét hangok vannak a fejemben, amiket nem tudok irányítani, így ismét bevetette azt, amit fent a szobába a falnál. Tudtam, hogy vadászás után gyakorolnom kell, vagy megszoknom ezt az egészet, mert ő mindenkiét halja, mégis ki tudja őket zárni.
- De előbb… - szólalt meg sógornőm.
- Alice!
- De megígérted – mondta. – És látnia kell! – Edward sóhajtott, ő pedig elrohant. Nem értettem, így Edward felé fordultam, egy „Miről beszél?” tekintettel. Néha nem is kellett gondolatban vele társalognom, hisz a nélkül is értettük egymást. Alice visszatért egy nagy, egész alakos tükörrel a kezében. Nem tudom, hogy lehet, de tudtam, megint elveszítettem a kontrolt. Ezt onnan tudtam, hogy mindig először egy ember gondolatát hallottam, jelen esetben Alice-ét, aki kíváncsi volt, mit szólok majd. Bár azt nem tudtam meg, hogy mihez, mert hirtelen sötétség lett a fejében.
- Elrejtette a gondolatait – felelte Edward. – Mostanában gyakran teszi ezt velem is.
- Csak a meglepetés miatt – vigyorgott barátnőm.
- Már úgyis látta a fejünkben fent.
- Mit? Miről beszéltek? – Tényleg elvesztettem a fonalat, pedig simán kiolvashattam volna a fejükből. Úgy gondoltam, hogy még ezt is meg kellesz tanulnom, mert valahogy nem ment. A többiekre néztem, akik mind a férjemet és barátnőmet nézték felváltva. Ekkor meghallottam Jasper hangját a fejemben. Jó lenne túlesni ezen, mert vadásznia kell.
- Na, gyere – fogta meg a kezem Alice, majd felhúzott a kanapéról, és beállított az egész alakos tükör elé.

*Az első reakcióm a meggondolatlan gyönyörűség volt. Az ismeretlen teremtmény a tükörben kétségtelenül gyönyörű volt, minden részében olyan gyönyörű, akárcsak Alice vagy Esme. Még a mozdulatlansága ellenére is könnyed volt, és a hibátlan arca olyan sápadt volt, akár a hold, keretezve a sötét, nehéz hajával. A végtagjai simák és erősek voltak, a bőre finoman ragyogott, fénylett akár egy gyöngyszem.
A második reakcióm a rémület volt. Ki õ? Első ránézésre képtelen voltam megtalálni az arcom a sima, tökéletes vonásaiban. És a szemei!* Vörösek voltak, tele meglepettséggel, és kíváncsisággal. Megrémültem tőlük. Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem a lányt a tükörben, egyre ismerősebb volt. Ekkor pedig eszembe jutott. Őt láttam a többiek fejében.

Közelebb léptem a tükörhöz, és újra alaposan szemügyre vettem a lányt. Tényleg tökéletes volt, és gyönyörű. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérinthessem. A lány keze egyszerre mozgott az enyémmel, és mikor már majdnem elértem őt, az ujjaim a tükörnek ütköztek. A vörös szemek továbbra is kíváncsian néztek engem.

Én voltam. A lány a tükörben, és a családom fejében… én voltam, de nem hittem el. Edwardra néztem, aki folyamatosan engem nézett, és ahogy rákoncentráltam, hallottam aggódó gondolatait. A többiekre fordítottam a tekintetemet, akik mind a reakciómat figyelték.
- Nem lett rossz a kislány. Sőt! Tényleg, mit szólna, ha ráhajtanék? Na, és Edward? - hallottam meg kedves sógorom hangját, ahogy minden bizonnyal Edward is, mert felmordult.
- Legalább most ne, Emmett, ő is hallja – suttogott, de tökéletesen hallottam minden egyes szavát. Igyekeztem kizárni mindenkit a fejemből. – Édesem! – tette kezét a vállamra Edward, mire rá emeltem a tekintetemet.
- Ő, én vagyok? – kérdeztem a tükörben levő lányra utalva, és éreztem magamon a családom pillantását.
- Igen, te vagy – vigyorgott mellettem Alice. Ezt szerettem benne. Ő mindig is olyan mosolygós, vidám, pörgős csaj volt. Ezt imádtam benne, hisz mindig fel tudott vidítani. Hallottam, hogy Jasper odasúgja Edwardnak, hogy ideje vadászni mennem, mert lehet, „elszabadulok”. Rendben, nem ezt a kifejezést használta, de erre célzott.
- Kérlek, ne sugdolózzatok – néztem rájuk, mire mindketten rám emelték tekintetüket. – Tudom, hogy el kell mennem; tudom, mert folyamatosan érzem a szomjúságot, de minden más leköti a figyelmemet. Új nekem ez az egész, és nem értem, hogy lehetek ennyire nyugodt, miközben irányíthatatlannak kellene lennem – mondtam, mire mindenki kíváncsian nézett rám. – Látom a fejedben, Jasper. Mintha emlékek lennének, és látom azokat a vámpírokat, akik… újszülöttek… – itt Edwardra néztem, hogy megbizonyosodjam, jól tudom-e, majd visszafordítottam a tekintetemet a sógoromra, és folytattam -… mint én. Most nem arra célzok, hogy olyan akarok lenni, mint ők, hanem csupán annyira, hogy talán a kis Edward nélkül elszabadult volna itt lenn a pokol, ha nem szólal meg a fejemben.

* * *

Szerintem mindenki tisztában volt vele, mit érzek, hisz mindannyian átmentek már ezen. Pontosan tudták, hogy el kell mennem vadászni, és már előre féltem tőle, hisz láttam Alice fejében, mit akar rám adni. Persze, én megtiltottam neki. Abban a ruhában nem is tudnék mozogni. Tisztán emlékeszem, mit mondtam neki.
- Látom, és nem megyek bele, sőt, bele sem bújok – ismételtem el vagy harmadjára. Mindenképp egy szűk ruhát akart rám adni, ami természetesen mini volt. Kérdezem én, miért? Ha vadászni megyek, akkor csak tönkremegy a ruhadarab. Néha tényleg nem értettem Alice-t, de szerettem.
- Jenny, kérlek – nézett rám könyörgőn.
- Nem, Alice. – Odamentem hozzá, hisz eddig az ablaknál álltam. – Nem akarlak megbántani, de... Nem. Ezt másra tartogassuk, ne a mai napra, hisz bármi történhet vele, azt pedig nem szeretném. – Lehajtotta a fejét, és éreztem a szomorúságát. Furcsa volt átérezni azt, amit a másik. Persze halandóként is megértettem az emberek érzéseit, de közvetlenül átélni… Teljesen más volt.
- Rendben, majd a bulira felveszed, amit szervezek az átváltozásod miatt – emelte rám mosolyogva a tekintetét. A szomorúsága eltűnt, és éreztem, ahogy boldogság tölti el. Tudtam, hogy nem hagyja annyiban, és majd valamikor fel kell vennem, ha most nem teszem meg. Végül csak bólintottam.

Valahogy sokkal könnyebb volt uralkodnom magamon, ha Edward és Jasper mellettem volt. Láttam sógorom fejében az újszülötteket, akik nem voltak önmaguk, és nem akartam rájuk hasonlítani, de éreztem a tüzet a torkomban. Éhes voltam, nagyon éhes. Jasper figyelmeztető köhögése zavart meg az emlékezésben és a gondolkozásban.
-Talán jobb lenne menni, Edward - intézte gondolatait Edwardnak. Rossz volt, hogy én hallom, mire gondol. Látom a fejében azt, hogy is próbálna megállítani, ha valami… Tudom, hogy csak jót akar, de szerettem volna, ha kimondja nekem. Így is-úgyis hallom őt, nem tud ellene semmit sem tenni. Lehajtottam a fejemet, majd egy szempillantás alatt kint voltam a házból. Csak szaladtam és szaladtam be az erdőbe.

A saját gyorsaságom meglepett, de leginkább az, hogy nem estem el, és nem is mentem neki egy faágnak sem. A reflexeim gyorsak voltak, és szerintem, ha ki akartak volna buktatni, még az sem sikerült volna. Még mindig nem vettem levegőt, nem éreztem szükségét. Csak élveztem, ahogy a szél belekap az arcomba, és elmosolyodtam a sebességtől. Ez teljesen más volt, mint mikor Edwardon utaztam. Persze az az emlék is élénken élt bennem. Nem tudtam, hogy miért pont az, talán a futás, a száguldás hozta fel a homályból, de a többi emlékem ott maradt. Tudtam, segítségre van szükségem, hogy mindenre emlékezzek, és most, hogy beleláttam Edward fejébe, minden egyszerűbb volt. El is tudtam képzelni mindent, ami velünk történt, vagyis csak reméltem, mert nem tudtam semmit sem biztosra.

Nem tudtam, hogy sikerült, talán a már nem dobogó szívem vezérelt erre a helyre, nem voltam benne biztos, de ott voltam. Ezen a helyen olyan nyugalom volt. Semmi mást nem lehetett hallani, csak a víz csobogását, a madarak csicsergését, a levelek zörgését, ahogy a szél elsuhan közöttük. Egy pillanatra behunytam a szemem, és hallgattam a természet dalát. Gyönyörű volt. Rájöttem, hogy imádom az erdőt. Itt minden olyan békés, és már nem kellett attól tartanom, hogy valamilyen állat megtámad, hisz erős voltam… Erősebb, mint Edward…
Most már én féltem. Féltem, hogy bántom őt. Jelenleg ő volt veszélyben, mert össze is törhetem… Rossz belegondolni. És a gyermekeim… Most már három olyan fontos személy van, aki miatt meghalnék. Ha történne velük valami, azt nem bírnám elviselni, főleg, ha én bántom őket.

El kellett űznöm ezeket a borzalmas gondolatokat, így megráztam a fejemet, majd elindultam a vízesés felé. Ismerős volt. Homályosan derengett valami, mintha jártam volna már itt. Leguggoltam, és kezemet a vízbe tettem. Melegnek éreztem, hisz már az én testem is hideg volt. Talán hidegebb, mint maga a víz. Ekkor eszembe jutott Jasper, és az, miért jöttem el a házból. Igen, tudom, hogy igaza van, és azzal is tisztában vagyok, hogy csak meg akarja védeni a családját… Tőlem. Én voltam a legnagyobb veszély a családomra, talán még magamra is.
- Sejtettem, hogy itt talállak – hallottam meg a gyönyörű hangot a hátam mögül, majd a lépteit, ahogy közeledett felém.
- Honnan? A gondolataimból? – kérdeztem szomorúan. Tudtam, hogy azért jött utánam, hogy megakadályozzon egy esetleges mészárlást, amit én követnék el. Ekkor megéreztem magam körül a karjait, amik – most már – puha testéhez vontak. Vállára hajtottam a fejemet, és néztem a napfényben csillogó zuhatagot.

Már dél lehetetett, hisz a nap a legmagasabban volt az égen, és pont ránk sütött. Olyan volt, mintha a természet is próbálná elfogadtatni velem, hogy az vagyok, ami. Edwardra néztem, akinek a bőre csillogott a napfényben. Erre tisztán emlékeztem, és arra is, hogy imádtam őt nézni.
Vámpír. Már olyan voltam, mint ő. Felemeltem a kezemet, és néztem, ahogy ragyog a bőröm a napsütésben. Furcsa volt magamat így látni. Meg kellett szoknom azt a változást, amin a testem keresztülment. Pontosan tudtam, hogy a bőröm hideg, sápadt és kemény lett, a szívem már nem dobogott többet a mellkasomban, a szemem színe megváltozott, és vérre szomjaztam. Nem voltam benne biztos, hogy még önmagam vagyok.
Edward nyakába fúrtam az arcomat, majd megszólaltam.
- Nélkületek már… már… - Nem tudtam befejezni a mondatot, rossz volt belegondolni, mi történhetett volna, ha nem jönnek le időben. Persze a kis Edward nyugtatott, de nem volt garancia arra, hogy nem bántom őket.
- Tudom – simogatta a hajamat, és szorosabban ölelt. Még a gondolat is rossz érzéssel töltött el.
- Istenem – suttogtam, és átkaroltam a nyakát, miközben az ölébe húzott. Ismét éreztem azt a szomjúságot, amit eddig minden történés elnyomott, de ez most megváltozott. Akartam, nagyon is, és ezt Edward is tudta.
- Akkor jobb, ha megyünk vadászni – mosolygott, mire csak bólintottam, majd segített felállnom a földről. Még most is ugyanúgy vigyázott rám, mint mikor ember voltam. Ezek az apró mozdulatok is kitisztítottak egy-egy emléket, ami a homályban volt, és ennek örültem.

Hirtelen ideges lettem. Mi van, ha nem jól csinálom, vagy elrontok valamit? Egyáltalán ebben lehet hibázni? – tetem fel magamnak a kérdéseket, miközben az ujjaimat tördeltem idegességemben.
- Jenny, nyugodj meg, kérlek – fogta meg a kezemet Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Mivel most már te is tudod irányítani az érzelmeket, rám is hatással vagy.
- Ne haragudj, még ezt is meg kell tanulnom – hajtottam le a fejemet, és próbáltam megnyugodni.
- Nézz rám – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Még mindig ugyanúgy néztek rám az aranybarna szemek, mint mikor még ember voltam. Becsuktam a szememet, és hallgattam a légzését, ami egyre gyorsult, ahogy közelebb hajolt hozzám. Éreztem a leheletét az ajkaimon, és éreztem az érzelmeit. Szerelem, boldogság, aggódás és bűntudat. Utóbbit nem értettem, de most nem akartam ezzel nyaggatni.
- Menjünk – mosolyogtam rá, ő pedig megfogta a kezemet, és futásnak eredtünk.

* *

Később elengedtem a kezét, olyannyira belejöttem a futásba, hogy szinte szárnyaltam. Le is hagytam Edwardot, de aztán gyorsabb fokozatra kapcsolt, és megelőzött, de könnyűszerrel utolértem, főleg, hogy egy pillanatra sem szerettem volna távol lenni tőle. Féltem, hogy valami történni fog, és akkor ő nem lesz mellettem, hogy leállítson.

Nem tartott sokáig, hogy beérjem, és tartsam vele az iramot. Most először vettem levegőt, hogy érezzem Edward illatát. Becsuktam a szememet, és élveztem, ahogy a szél az arcomba csap. Furcsa volt, hogy nem mentem neki a fáknak, bizonyára Edward figyelt, vagy ez is vámpír-dolog volt.

Nem tudom, mennyi ideje futhattunk, de még mindig nem fulladtam ki, pedig vártam. A szememet ez idő alatt már kinyitottam, és csodáltam az erdő szépségét. Néztem a fák leveleit, ahogy megcsillannak rajta a vízcseppek, és pillantásomat nagyon ritkán vettem le Edwardról, aki ismét ragyogott a napfényben. Szerintem senki sem hinné el nekem, ha azt mondanám, megint elfelejtettem a szomjúságomat.

Később megálltunk, és szembefordult velem Edward, majd elengedte a kezemet. Néztem tökéletes arcát, és éreztem a nyugalmat, ami belőle áradt. Nem félt attól, hogy nem tudom magam kontrollálni. Bízott bennem, és ez jólesett.
- Itt tökéletes lesz – felelte, én pedig egyfolytában őt néztem. Tekintetem levándorolt ajkaira, és elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá – nem számított, hogy épp vadászni készülünk -, majd mellkasára fektettem a kezemet. Behunytam a szememet, majd végigsimítottam az ingén. Kezeim alatt éreztem az izmait, és ahogy megfeszülnek az érintésemtől. Kinyitottam a szemem, és ránéztem, majd nyaka köré fontam a karomat, s csak gyönyörködtem benne. A vámpírságnak voltak előnyei, és most, hogy volt egy képességem, nem kellett hangosan is kimondanom azt, amit nem szerettem volna. Eszembe jutott az, hogy milyen lenne gondolatban veszekedni; persze nem akartam, csupán megfordult a fejemben, ahogy az is, mi mindenről tudnánk beszélni egymással úgy, hogy senkit sem zavarunk. Ráadásul a többiek nem tudnának semmiről sem. A mi kis titkunk maradna. – Édesem, szerintem nem ez a megfelelő pillanat – fonta ujjait a csuklóm köré.
- Tudom, de csak egyet szeretnék, mert… mert nem bírom tovább. Úgy szeretnék a közeledben lenni – suttogtam, és egyik kezemmel a derekát karoltam át, a másikkal pedig a nyakát. Nem felelt. Aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta, majd lehajolt ajkaimhoz, és birtokba vette őket.

Hirtelen olyan érzelemhullám tört rám, mint eddig soha. Nem akartam abbahagyni, sőt, még többre vágytam. Furcsa volt Jasper képessége, és lassan kezdett bennem tudatosulni, mi a képességem, csak éppen nem tudtam, hogy kell használni, vagy egyáltalán, hogyan működik.
Éreztem az Edwardból áradó vágyakozást, és az önuralmat. Hatással voltam rá, de pontosan tudtam, hogy más miatt voltunk az erdőben. Le kellett állítanom magam, de nem tudtam. Annyira édes volt, és csodálatos, hogy nem ment. Egyszerűen nem ment. Abban a pillanatban akartam. Úgy éreztem, mintha az átlagos érzéseim a kétszeresére, sőt a háromszorosára nőttek volna. Mindent tudnom kellett a… a fajtánkról. Egyet, a legfőbbet már tudtam. Vért iszunk.

Edward zihálva húzódott el tőlem, ahogy én tőle, pedig nem volt szükségünk levegőre. Az érzelmek a hatalmukba kerítettek minket, és ha Edwardnak nincs ekkora önuralma, talán későbbre halasztottuk volna a vadászatot.
- Sajnálom – hajtottam le a fejemet. – Nem tudom még irányítani… - pillantottam fel rá, és azt vártam, hogy majd szigorúan néz rám, ehelyett megértően fürkészte arcomat az aranybarna szempár.
- Nem haragszom, de a képességedet illetően – itt szünetet tartott. – Majd Jasper segít benne, ahogy én a gondolatolvasásban – mosolyodott el kedvesen, mire én is ugyanígy tettem. – Akkor talán kezdjük is – mondta, majd átváltott tanár-üzemmódba. Mintha megnyomtak volna rajta egy gombot. Még ezt is szerettem. A homályból újra egy kép tárult elém, vagyis lehet, hogy inkább Edward emléke volt, hisz magamat láttam. A meglepett arcomat, és ahogy minden pillanatban engem fürkész tekintetével. Ekkor nekem is eszembe jutott ez a pillanat. Aznap nem volt az egyik tanár, és ő jött be helyettesíteni. Előre eldöntötte, hogy majd felszólít, és árgusszemekkel figyelt engem, de én kerültem a tekintetét. Emlékeztem arra a napra, hisz előző éjjel jöttem rá, mi is ő.
- Mint régen – mosolyogtam rá, ő pedig bólintott. – Egyébként, mire vadászunk? - kérdeztem. Hirtelen rám tört a szomjúság, amit eddig elnyomtak az érzések, és kiszáradt a torkom, már ha kiszáradhat egy vámpír torka.
- Őzre. *Valami egyszerűre gondoltam az első alkalmadra… - Abbahagyta, mikor szemem összeszűkült az egyszerű szón.* Felhúztam az egyik szemöldököm. Ennyire béna lennék? Rendben, hogy tanulnom kell, de… Na, jó, inkább nem kommentálom - gondoltam. – Nem erre céloztam, csupán kezdjük egy egyszerűbbel, és majd utána a többi – mosolyodott el, majd ismét felvette a szigorú tanári arcát. A szomjúságom rosszabb lett. Olyan volt, mintha homokot nyeltem volna.
- Merre? – kérdeztem a fákat vizsgálva türelmetlenül. Most csak egy dolog volt a fejemben, az pedig nem más volt, mint a szomjúságom csillapítása.
- *Maradj nyugton egy percig - mondta, kezeit lágyan a vállaimra tette. A szomjúságvágy pillanatnyilag elhalványult az érintésétől. - Most csukd le a szemeidet - motyogta. Mikor engedelmeskedtem, kezeit az arcomhoz emelte, és megsimította arccsontomat. Éreztem légvételem gyorsulását és vártam a pirulást, ami sose fog jönni. – Hallgass! - utasított Edward. - Mit hallasz?*
- Mindent - gondoltam. Hallottam *tökéletes hangját, légzését, ajkai összesúrlódását beszéd közben, a madarak csicsergését tollászkodás közben a fák tetején, csapkodó szívverésüket, a juharfák lombjainak összeütközését, a hangyák gyenge csattogását egymást követve hosszú sorban a legközelebbi fa kérge felé. De tudtam, hogy valami különlegesre gondolt, ezért hagytam füleimet minél messzebb terjedni, kutatva valami más után, mint a körülvevő élet kis zümmögése. Volt egy szabad terület közel hozzánk – a szélnek más hangja volt a füves részen – és egy kis patak, sziklás mederrel. És ott, közel a víz zajához, volt nyaldosó nyelvek fröcskölése, az erős szívek hangos dobogása, pumpálva a sűrű véráramlatot… Olyan érzés volt, mintha a torkom fala összezárult volna. - A pataknál, északkeletre? - kérdeztem, szemeim még mindig csukva.
- Igen. - Hangja helyeslő volt. - Most… várj a szellőre megint és… mit érzel? - Legfőképp őt – a különös méz-orgona-és-napfény illatát. De a bomlás és moha gazdag, földes illatát is, az örökzöldek gyantáját, a meleget, a fák gyökereinél lapuló apró rágcsálók majdnem mogyoró aromáját. És aztán, kiterjesztve megint, a víz tiszta illatát, amely meglepően nem vonzott a szomjúságom ellenére se. A víz felé fókuszáltam és megtaláltam az illatot, amelynek ott kellett lennie a nyaldosó hanggal és a dobogó szívvel. Másik meleg illat, gazdag és jellegzetes, erősebb, mint a többi. És közel olyan nem vonzó, mint a patak. Összeráncoltam az orromat. Kuncogott.
- Tudom, egy idő után hozzászoksz.
- Három? - találgattam.
- Öt. Van még mögöttük két másik is a fák között.
- Mit csináljak most? - Hangja úgy hangzott, mintha mosolygott volna.
- Mit érzel, mit csinálnál?
Gondolkoztam ezen, szemeim még mindig csukva voltak, miközben hallgattam és beszívtam az illatot. Egy másik perzselő szomjúság küzdelme hatolt be tudatomban, és hirtelen a meleg, jellegzetes szag nem volt olyan ellenszenves. Legalább valami forró és nedves lenne a kiszáradt számban. Szemeim hirtelen kinyíltak.
- Ne gondolkozz rajta - javasolta, miközben elemelte a kezét az arcomról és hátralépett egyet. - Csak kövesd az ösztöneidet.

Hagytam, hogy vonzzon az illat, alig voltam tudatába mozgásomnak, miközben a szűk réthez vezető lejtőn suhantam lefelé, ahol a patak folydogált. Testem automatikusan lekuporodott, miközben tétováztam a fákat szegélyező páfrányok közt. Láttam egy nagy hímet, két tucat agancság koronázta fejét, a patak szélén, és a másik négy árnyékba burkolt alakja kelet felé tartott az erdőbe lassú tempóban. A hím illatára összpontosítottam, a nyaka azon forró pontjára, ahol a meleg lüktetés a legerősebb volt. Csak harminc méter – két vagy három ugrás – volt köztünk. Megfeszítettem magam az első szökkenéshez.
De miközben izmaim összehúzódtak a felkészülés során, a szél megváltozott, most erősebben fújt, és délről. Nem hagytam abba a gondolkozást, kirohantam az ösvényre egyenesen az eredeti tervem szerint, bekergetve a* szarvast *az erdőbe, egy olyan vonzó, új illat után futottam, hogy nem volt más választásom. Kényszerű volt. Teljesen az illat vezényelt. Céltudatos voltam, miközben követtem azt, csak a szomjúságra figyelve és az illatra, ami kioltásra volt ígérve. A szomjúság egyre rosszabb lett, most már olyan fájdalmas, hogy összezavarta az összes többi gondolatomat és kezdett emlékeztetni az ereimben lévő méreg égetésére. Csak egy dolognak volt most esélye, behatolni összpontosításomba, egy ösztön, ami sokkal erőteljesebb, alapvetőbb volt, mint a tűz eloltásának szükségessége – a védelmi ösztön volt a veszély ellen.
Önfenntartás.

Hirtelen arra lettem éber, hogy követnek. Az ellenállhatatlan illat vonzása szembekerült azzal a sugallattal, hogy forduljak meg és védekezzek a támadómmal szemben. Mellkasomban egy hangbuborék keletkezett, ajkaim maguktól hátrahúzódtak, hogy felfedjék figyelmeztető fogaimat. Lábaim lelassultak, a hátam megvédésének szüksége harcolt a szomjúság csillapításának vágyával. És aztán hallottam, hogy üldözőm közeledett, és a védekezés győzött. Miközben megpördültem, a felszálló hang utat csinált magának a torkomba és kitört onnan. A vad morgás, a saját számból, olyan váratlan volt, hogy hirtelen megütköztem magamon. Bizonytalanná tett, és kitisztította a fejemet egy pillanatra – a szomjúság vezette homály meghátrált, habár a szomjúság még mindig égetett.
A szél megváltozott, nedves föld és közelgő esőillatát fújta az arcomba, felszabadítva a másik illat izzó hatalmától – az illattól, ami olyan felséges, hogy csakis emberi lehetett. Edward néhány lépésnyire hezitált, karjait megemelte, mintha átkarolt volna – vagy mintha féken akarna tartani. Arca elszánt és óvatos volt, miközben én rémülten megdermedtem. Rájöttem, hogy épp meg akartam támadni őt*, de ez az érzés olyan gyorsan tovaszállt, ahogy jött.

Eszeveszett gyorsasággal rohantam az illat irányába. Hallottam magam mögött Edwardot, ahogy próbált utolérni, de én gyorsabb voltam. A vadászösztön fölém kerekedett, és csak szaladtam. A szomjúságom már égetett, annyira fájt. Vágytam a vérre, és tudtam, hogy ez majd elmulasztja a szomjúságomat.

Lehagytam Edwardot, miközben egyre közelebb értem az áldozatomhoz. Ember volt, semmi kétség, máskülönben nem vágytam volna ennyire a vérére. A gondolataim csak a vér körül forogtak, és nem tudtam magam fékezni. A lábam alig érte a talajt, és ügyeltem a mozgásomra is. Nem csaptam zajt. Az ösztöneimre hagyatkoztam.
Újra beszívtam az édes illatot, és tudtam, hogy már közel járok, nagyon közel. Hamarosan csillapíthatom a szomjúságomat.
Megérkeztem.
Lelapultam az egyik bokor mögé, és felvettem a támadóállást, miközben az áldozatomat lestem. Ő nem hallott, és nem látott engem.
Akartam a vérét, mindennél jobban vágytam rá, és akkor elrugaszkodtam a földtől…

*Stephenie Meyer - Breaking Dawn

Sziasztok!

Azért jöttem, hogy szóljak, 11-én nem lesz rész. Dolgozok, és nem lesz időm befejezni a részt :S Igyekszem vele, és gyorsan megírom a részt, amint lesz időm. Szombaton megint 7-ig vagyok. Sajnálom. Most tiszta ideges vagyok, mert folyton kések a részekkel :(:@
Reméltem, megértitek. Még egyszer. Ne haragudjatok!:(
Puszi

53. fejezet - Új világ (I. rész)

Sziasztok! Sajnálom, hogy késett a rész, de cserébe hosszú részt hoztam.:) Nos, mint az ízelítőnél is említettem lesznek benne csillagos részek. Azt a fejezet végén ki van írva, hogy miből van, de szerintem mindenki rá fog jönni.
Igen, megint két részes lesz xD Valahogy így jön ki.:)
Köszönöm a kommentárokat Névtelennek(Bocsi, nem tudom a neved:$), Bettinek, Orsinak, Ginának, Névtelennek(neked sem tudom:$) és Ancsíhnak.:) Köszönöm lányok.
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. :)
Puszi

"Az élet szép, de élni tudni kell!Az élet harc, s benne győzni kell!”

- Hoppá, azt hiszem… kicsit hamarabb. Ó, ne! – Igyekeztem nem a fájdalmamra gondolni, csak a születendő gyerekre. Kiejtettem a kezemből a csészét, mire a padlót beborította a sötét vér. Automatikusan kapott utánam három különböző kar. A hasamból félelmetes hang tört fel. – Ó! – sikítottam. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat. Lehet, hogy én voltam gyenge, mert anyunak sosem volt ekkora fájdalma, ebben biztos voltam. Életemben nem hallottam olyan hangot, mint amit a hasamból hallottunk.

Hirtelen olyan puhának éreztem magamat, mint egy tollpihe, és csak azt vettem észre, hogy a padló egyre közelebb van hozzám.
Nem tudom, ki kapott utánam, de csak egy dologra koncentráltam; a fájdalomra.
- Jenny? – kérdezte Edward. A hangját bármikor, bárhol, és bármilyen körülmények között felismertem volna.
Egyszeriben elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és hallottam a saját vérfagyasztó, haldokló sikolyomat. Aztán, mintha elvágták volna; sötétségbe burkolóztam, miközben a hangok mind elmosódtak körülöttem…

Éreztem, hogy a baba veszélyben van. Valamit tennem kellett. Magam körül hallottam a hangokat, amik lassan tisztulni kezdtek. Nem tudtam megkülönböztetni a hangokat, kivéve egyet, és az illető közel állt hozzám.
- Levált a placenta! – Edward hangja idegesen és aggódóan csengett. Mintha leöntöttek volna egy pohár hideg vízzel, úgy tértem magamhoz.
- Vegyétek ki! – sikítottam. – Nem kap levegőt! Vedd ki, Edward, vedd ki most!
- Morfiumot! – mondta, mintha meg sem hallott volna. Képes volt a fájdalomcsillapítóval foglalkozni, miközben a kisbabánk haldoklott.
- Nem, ne! Most… Most…! – fulladoztam. Valamit éreztem, hogy fel akar törni a torkomból, de nem érdekelt, csak a babám. Nem halhat meg, nem! Azt nem élném túl!
*Fekete foltok takarták el a lámpákat a szobában, ahogy egy fagyos új fájdalom jegesen szúródott a hasamba. Rosszat éreztem – automatikusan próbáltam védeni a méhem, a babám, az én kis* pici lányomat, de túl gyenge voltam. *A tüdőm fájt, az oxigén elégett.*

A fájdalom elmúlt. Csak a gyermekem volt a fontos, más nem számított. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán percek, de lehettek másodpercek is. A fájdalmam elmúlt, és helyette zsibbadást éreztem. *Nem éreztem semmit. Nem láttam, és nem hallottam. Ismét levegő jutott a tüdőmbe, kemény buborékként végigkarcolva a torkom, fel és le.*
- Jenny, tarts ki! – hallottam meg Edward hangját. Össze kellett szednem magam, nem hagyhattam cserben. Nem éreztem semmit. Pislogtam, és végre láttam a fényt. Azt hittem, meghaltam, de akkor meghallottam Edward suttogását. – Aisha. – Nem mondta, hogy hallotta, mikor eldöntöttem, ezt a nevet szeretném adni majd a lányunknak. Ő mindig mindenre figyelt.

Megpróbáltam beszélni. Kinyújtottam a kezeim, miközben a szavakat formáltam az ajkaimmal.
- Add ide nekem… kérlek… Engedd… - A karjaimban szerettem volna tartani a kis csöppséget; azt a pici testet, akit már hetek óta vártam. *A fény táncolt és tündökölt Edward kristály kezeiről. A csillogást vörös foltok szennyezték, a vér, ami a bőrét borította, és még több vörösség a kezeiben. Valami apró és erőlködő, amiről csöpögött a vér. *A meleg kis testet gyenge karjaimba fektette. Összeszorítottam a szemeimet, majd újra kinyitottam, és lenéztem Aishára, aki nem sírt, de gyorsan lélegzett és megdöbbenve zihált. Megijedt. A szemei nyitva voltak, és hol engem, hol Edwardot nézte. Felpillantottam a férjemre, aki halálra vált arccal nézte a kicsit.
- Nincs egyedül – suttogta. Nem értettem miért mondta, mert csak az én kicsikémet néztem, és gyönyörködtem benne. *Az apró, tökéletesen kerek fejét, sűrű, gubancos, véres fürtök borították. *Az írisze ugyanolyan barna volt, mint az enyém, de tudtam, hogy csak ez az egy, amit tőlem örökölt. *A vér alatt a bőre sápadtnak látszott, krémesen csontszínűnek. Minden, kivéve az arcát, ami más színben lángolt.*

Az apró arc tökéletes volt, olyannyira, hogy teljesen elbódított. Még gyönyörűbb volt, mint az apja; hihetetlen. Nem tudtam felfogni, hogy ő a mi kislányunk. Lehetetlen.
- Aisha… - suttogtam. – Istenem… de gyönyörű! – simogattam meg az arcát mosolyogva. A tökéletes arc óvatos, széles mosollyal nézett rám. Magamhoz akartam ölelni, de aztán eltűnt a kezemből, és ezzel egyidejűleg egy újabb fájdalmat éreztem. Ne! Hozd vissza! - kiáltottam gondolatban, mert egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.

Olyan furcsának tűnt minden körülöttem, és újra éreztem a fájdalmat. A hasamban mozgásra lettem figyelmes; mintha még valami ki akarna törni belőlem, de nem megy neki. Pislognom kellett párat, de még így is csak homályosan láttam Edwardot.
Nem tudom, miért, talán az anyai ösztön súgta, hogy valami nincs rendben. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha egy kötél szorult volna a nyakam köré, és épp próbálna megfojtani. Beszélni nem tudtam, így csak egy mód volt, hogy kapcsolatba kerüljek Edwarddal.
- Mindjárt megfullad. Vedd ki, vedd ki! - kiáltottam gondolatban. Még egy ideig éreztem a fájdalmat, és a szorítást a nyakam körül, aztán hirtelen abbamaradt. Összeszorítottam a szemem, majd kinyitottam, és a férjemet kerestem a tekintetemmel. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, mikor megpillantottam őt, kezében egy újabb csodával, aztán minden erőmet összeszedve csak ennyit mondtam:
- Edward. – Aztán minden elsötétült körülöttem.

Olyan súly telepedett rám, mint eddig soha. Csak zuhantam a sötétségben, és hiába próbáltam valamibe megkapaszkodni; túl gyenge voltam hozzá, de nem adhattam fel. Miattuk nem. Pedig annyival könnyebb lett volna hagyni, hogy magával ragadjon a sötétség, mégis küzdöttem ellene. Nem akartam fájdalmat okozni nekik.

Edward nem egyszer ment el. Először azért, mert azt hitte, azzal meg tud védeni Victoriától, másodszor pedig, mert elvették tőlem. Nem bírtam elviselni a hiányát. Néha úgy éreztem, belehalok. Emlékszem még az „álmomra”, mikor találkoztunk a vízesésünknél. Bármire hajlandóak lettünk volna, csak együtt lehessünk. Nem bírnánk elviselni, ha valamelyikünk elmenne, itt hagyná a másikat. Már régóta rájöttem, hogy Edward nélkül az élet értelmetlen. Az életem és az övé egybefonódott. Annyi mindenen mentünk keresztül, nem hagyhattam, hogy csakúgy semmivé legyen.

Próbálkoztam. Erősnek kellett maradnom, nem engedhettem, hogy elragadjon magával a sötétség, ami egyre jobban magával ragadott. Tudtam, hogy Edward mindent megtesz, amit csak tud. Nem adhatom fel, hisz ő sem adja fel, tudom. Ha szerelmünk kibírta azt, hogy annyiszor elválasztottak minket, akkor ezt is ki fogja, és én ebben segédkezet fogok nyújtani. Edward, a gyerekek és a családom miatt ki kellett tartanom, hiába vonzott magához a sötétség. Mint a mágnes két ellentétes oldala.

Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek, mikor megpillantottam a fényt. Olyan gyönyörű volt, hogy úgy éreztem mennem kell. Csalogatott magához. Ragyogott, mint Edward a napfényben. Éreztem, hogy kezdtem elveszni, de próbáltam magam észhez téríteni.

Ekkor megpillantottam a nagymamámat, aki mosolyogva indult el felém, de a fény elejénél megállt. Hirtelen nem fogtam fel, hogy ő már rég nem volt velünk, és elindultam felé, ám felbukkant a nagyapám, és szemei nem mosolyogtak, mint a nagyinak. Ez vészjósló volt, és megállásra késztetett. Megrázta a fejét, majd egy suttogást hallottam.
- Nem! – Ezután, ahogy jött, úgy tűnt el a fény.
Egyedül maradtam a sötétségben, és ezek után még inkább küzdöttem az életben maradásért. A gyermekeim hajtottak, és értük bármire képes lettem volna.

Aztán megéreztem a meleget a karomban. A kisbabám testének melegét. Valódinak éreztem; közelebb ragadtam magamhoz, pont oda, ahol a szívemnek kellett lennie, de nem éreztem.
Tudtam, hogy addig harcolok a sötétséggel, amíg kell, mert értük tettem.
*A melegsége a szívem mellett, egyre valósabbá vált, melegebbé és melegebbé. Forróbbá. A hőség olyan valós volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy csak képzelem. Forróbb. Most már kellemetlen. Túl meleg. Még, még, még több forróság.

Mintha a hajsütővas rossz végét markoltam volna meg – az automatikus válaszom az volt, hogy eldobjam a perzselő dolgot a kezeimből. De semmi nem volt a kezembe. A kezeim, nem voltak a mellkasomon. A kezeim halottan feküdtek valahol az oldalamon. A hőség bennem volt. A forróság nőtt – erősödött és erősödött újra, addig, amíg felülmúlt mindent, amit valaha is éreztem.
Éreztem a lüktetést a tűz mögött, ahogy tombolt a mellkasomban, és rájöttem, hogy ismét megtaláltam a szívem, épp időben, hogy azt kívánjam, bár soha ne találtam volna meg. Épp időben, hogy azt kívánjam, inkább megragadnám a sötétséget, amíg még van rá lehetőségem. Fel akartam emelni a karjaim, hogy megragadjam és felnyissam a mellkasom, hogy kiszakíthassam belőle a szívem – bármit, csak hogy megszabaduljak a kíntól. De nem éreztem a karjaim, nem tudtam mozgatni egy eltűnt ujjamat sem.

A baba, szétrúgja a bordám, keresztülszakítja az útját rajtam darabról-darabra. Az semmiség volt. Olyan volt, mint egy hidegvizes medencében úszni. Ezerszer inkább azt szeretném. Elfogadnám, és hálás lennék.
A tűz forróbban lángolt, és sikoltani akartam. Könyörögni, hogy valaki öljön meg most, mielőtt még egy másodpercig is tovább élnék ebben a fájdalomban. De nem tudtam mozgatni az ajkaim. A súly még mindig jelen volt, összenyomott. Rájöttem, hogy nem a sötétség nyomott el, hanem a testem. Olyan súlyos volt. A lángok alá temetett, amik most már kiáramlottak a szívemből, hihetetlen fájdalmat terjesztve a vállaimba, és a hasamba, leforrázták a torkom, és nyaldosták az arcom.
Miért nem tudok mozogni? Miért nem tudok sikoltani? Az elmém kibírhatatlanul tiszta volt – éles a vad fájdalomtól – és tudtam a választ majdnem olyan hamar, ahogy kigondoltam a kérdést. A morfium. * Még most sem tudtam igazán felfogni, hogy Edward miért is beszélt erről Carlisle-nak. Azt mondta, az enyhítheti a fájdalmamat, de úgy tűnik, csak lebénít, nem pedig segít.

Azt akartam, hogy öljenek meg, mert egyszerűen elviselhetetlen volt a fájdalmam. És ekkor eszembe jutott, hogy nem Bella vagyok; engem hall Edward, és lehet, tudok vele beszélni. Ha ő velem van, akkor át tudom vészelni. Talán enyhítheti a tűzet a testemben. Igaz, hogy a sötétségben voltam, de tudtam, ha erős vagyok, akkor kijuthatok belőle.
*És egy soha véget nem érő űr volt minden. Csak a tüzes gyötrelem, és a hangtalan sikoltások kérték, hogy jöjjön a halál. Semmi más, még idő sem volt. Olyan állandóvá tette, mintha nem lenne kezdet és nem lenne vég. Csak a fájdalom egy folytonos perce. * Igazából már hozzászoktam ahhoz a tűzhöz, ami elárasztotta a testemet. *Az egyetlen változás akkor jött, amikor hirtelen, és lehetetlenül a fájdalmam kétszeresére nőtt. A testem alsó fele is, amit már a morfium előtt sem éreztem, hirtelen tűzben égett. Valami törött csigolya begyógyult – egyesítve a lángban perzselődő ujjaimmal.* Ezt nem tudtam mire vélni. Talán Carlisle csinálhatott valamit, csak nem éreztem. Igazából nem tudtam, mi is történik velem, de hogy nem haltam meg, abban biztos voltam.

* A végtelen égés tovább folytatódott.

Ott lehettem másodpercek vagy napok óta, hetek vagy évek óta, de végül az idő ismét jelentett valamit. Három dolog történt egyszerre, egymásból adódtak, így nem tudom, melyik volt az első: az idő újraindult, a morfium súlya eltűnt, és erősebb lettem.
Éreztem, hogy növekszik az uralmam a testem fölött, és ez a növekedés jelezte először az idő múlását. Tudtam, amikor képes voltam megrántani a lábujjaimat, és ökölbe szorítani a kezem. Tudtam, de nem mutattam. Habár a tűz nem csillapodott egy apró mértékben sem – elkezdtem kifejleszteni az élmény egy új befogadását, egy új érzékenységet felismerjem, elkülönítsem a bántó lángnyelveket, amik nyaldosták az ereim – felfedeztem, hogy tudok körülötte gondolkodni.*

Igazából már nem szerettem magam körül a csendességet. Edward hangját akartam hallani, és a karjaimban szerettem volna tartani a kisbabáimat. Még magam sem tudom, de nem sikoltottam, pedig fájt, eszméletlenül fájt, viszont nem akartam, hogy Edward szenvedni lásson. A gyógyulás lehet fájdalmas, és ez az volt. Fájt, de ki kellett bírnom.

* Ez épp időben történt ahhoz, hogy kitartsak, amikor a súly elhagyta a testem. Bárki számára, aki figyelt engem, nem volt változás. De számomra, ahogy küzdöttem, hogy visszafojtsam a sikolyokat és bezárjam a testembe, ahol senki mást nem bánthatnak meg, olyan érzés volt, mintha egy cölöphöz lennék kötözve, miközben égek, mintha megragadnám az oszlopot, hogy a tűzben tartsam magam. Épp elég erőm volt ahhoz, hogy mozdulatlannak tettessem magam, miközben elevenen elégtem.

A hallásom egyre tisztább és tisztább lett, és meg tudtam számolni a tomboló, dübörgő szívdobbanásaimat, hogy az időt mérjem velük. Meg tudtam számolni a felszínes, ziháló lélegzeteimet. Meg tudtam számolni a halk, egyenletes lélegzeteket, amik valahonnan a közelemből jöttek. Ezek lassabbak voltak, így rájuk koncentráltam. Jobban mutatták az idő múlását. Jobban, mint egy óra ingája, ezek a lélegzetek keresztül húztak az égő perceken a vége felé. Egyre erősebb lettem, a gondolataim pedig tisztábbak. Amikor új hangot hallottam, figyeltem.
Halk lépéseket hallottam és éreztem, ahogy a levegő felkavarodik a nyíló ajtótól. A lépések közelebb jöttek, és nyomást éreztem a csuklómon. Nem éreztem az ujjak hűvösségét. A tűz még a hűvösség emlékét is elűzte.
- Még mindig nincs változás?
- Nincs. - Egy gyengéd nyomás, egy lélegzet a felperzselődött bőrömön.
- Nem érzem már a morfium illatát.
- Tudom. *– Hallottam a hangokat, és tudtam, hogy most jött el a pillanat, mikor meg kell szólalnom. Tudatni akartam velük, hogy élek, és hallom őket. A kérdés az volt, hogy ők hallanak-e engem. – Jenny, hallasz? – kérdezte. – Jenny, szerelmem, ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem? – Hirtelen nem is tudtam, hogy mit felelhetnék rá. Tudtam, hogy várja a válaszomat. Várta, hogy adjak valami jelet, de féltem megmozdulni. Attól tartottam, hogy a tűz erősebbé lesz. Most az egyszer áldottam Edward képességét, és azt, hogy hallja a gondolataimat. *Éreztem a nyomást az ujjaimnál. Nehezebb volt nem reagálni a hangjára, de bénult maradtam. Tudtam, hogy a fájdalom a hangjában semmi ahhoz képest, ami lehetne. *Meg akartam szólalni, de nem ment. Meg kellett próbálnom, de a gondolataim megint elvesztek, viszont hallottam mindent, amit körülöttem mondtak. *- Talán… Carlisle, talán elkéstem. - A hangja tompa volt, és elcsuklott az elkéstem szónál.* Nem értettem Edwardot. Elkésett, de mégis mivel?
*- Hallgasd a szívét, Edward. Erősebb, mint az Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen életerőset. Tökéletes lesz* - mondta Carlisle. Nem tudtam, miről beszélnek. Talán arról, hogy hamarosan meggyógyulok. Meg kellett szólalnom legalább gondolatban, hogy tudja, minden rendben van. A fájdalmamról nem kell tudnia, csak emésztené magát.
-* És a gerince?
- A sérülései nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esméé. A méreg majd meggyógyítja, ahogy Esmét is meggyógyítottam.* - Kezdett összeállni a kép, és ekkor eszembe jutott az, amit Edward mondott nekem még régebben. Sosem kívánnám másnak azt, amin keresztül mentem. Fájt, iszonyatosan fájt, és ezért nem akartam, hogy Bella olyan legyen, mint én. Nem akartam, hogy átmenjen azon, amin mi – mondta. Tudtam, hogy a családjára gondol. – A méreg okoz akkora fájdalmat, amit lehetetlen elviselni. Olyan, mintha beledobtak volna a tűzbe – nézett rám.
*- De olyan mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam.
- Vagy valamit jól, Edward. Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is. Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem ennyi kitartás és bizakodás, hogy megmentsem. Ne vádold magad.* - egy megtört suttogás.
- Biztos szenved.
- Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem tudjuk ez milyen hatással lesz az érzéseire. - Mindez alatt a gyötrő tűz még mindig égetett. De most akkora űr volt a fejemben. Egy hely, hogy eltűnődjek a beszélgetésükön, egy másik, hogy emlékezzek mi történt, egy másik, hogy a jövőbe tekintsek, és egy másik hely, ahol a végtelen szenvedés maradt. Egy bágyadt nyomást éreztem a könyökömnél. Egy újabb suttogás.*
- Jenny, szeretlek. Jenny, sajnálom. – Ekkor már tényleg biztos voltam benne, hogy az történt, amit nem akartam. Erre számíthattam, hogyha Edwarddal és a gyermekeimmel akarok maradni.
- Edward - szólítottam, és hallottam, ahogy eldől a szék.
- Jenny, hallasz? – kérdezte.
- Igen - feleltem. - Most változok át? - kérdeztem. Éreztem, hogy az arcomra teszi a kezét, miközben továbbra sem engedte el a kezemet. Annyira szerettem volna megszorítani a kezét, jobban érezni őt, de nem tudtam.
- Bocsáss meg nekem, szerelmem, de nem tehettem mást. Nem veszíthettelek el ismét; azt nem bírtam volna elviselni – suttogta. – Tudom, nem akartad, és hogy önzőség, amit tettem, de… Nélküled mit sem ér az életem. – Nélkülem még meg van a világ, de Edward nélkül már nincs. És, hogy ő ne létezzen, az kizárt dolog. Mi lenne a gyermekeinkkel. Ki vigyázna rájuk, ha mi nem lennénk? A családom, ők sosem hagynák el őket, tudom.
- Nem haragszom, ezért kérlek, ne emészd magad. Inkább beszélj hozzám. Mi történt velük? – kérdeztem. Tudni szerettem volna, hogy vannak a mi kis csodáink. Tudtam, hogyha Edwardra koncentrálok, nem érzem annyira a fájdalmat.
- Csak annyit tudok, amit a többiek fejében látok. Rosalie és Esme felhozták őket, de nem hagytam, hogy bejöjjenek a gyerekekkel. Nem akartam, hogy…
- Így lássanak – fejeztem be a mondatát. – Jól tetted. Én sem akarom, hogy így emlékezzenek rám. - Magamhoz akartam ölelni, érezni az illatát, és megcsókolni. Érezni szerettem volna bőre simaságát a kezeim alatt, és az kívántam, bár eltudná tüntetni a tüzet, ami lassan elégetett.
Hallottam, ahogy Carlisle elhagyja a szobát, ezzel magunkra hagyva minket.

Egy időre mindketten elhallgattunk. *Később, más léptek susogtak be a szobába. Könnyedebbek. Ritmusosabbak. Furcsa, hogy egy pillanat alatt felismertem a különbséget a léptek között, amit a mai nap előtt soha nem voltam képes hallani.
- Meddig még? – kérdezte Edward.
- Már nem tart sokáig* - felelte Alice. – Már hiányzott ez a lány. Jó volt újra hallani a hangját, ahogy Edwardét is.
- Alice, ő látta őket? - kérdeztem gondolatban Edwardot.
- Igen, látta – szorította meg finoman a kezemet.
- Te most Jennyvel beszélsz? – kérdezte Alice döbbent hangon, és hallottam, hogy mellénk húz egy széket. – Jó, hogy belelátsz a fejébe – mondta. - *Káprázatos lesz. - Edward csendesen morgott.
- Mindig is az volt. - Alice felhorkant.
- Tudod, hogy értem. Nézz csak rá. - Edward nem válaszolt.* Most azt hiszem meg kellett volna nyugodnom, mégse ment. Úgy éreztem, hogy leégett rólam a bőr, és csak a húsom látszik, vagy már lassan az sincs meg nekem. A tűz felemészteni készült, és én egyre jobban vágytam Edward hideg testére, ami lehűt.

Hosszasan „beszélgettünk”, de többnyire csak hallgattam Alice-éket, és örültem, hogy mondott valamit a gyerekekről. Azt mondta, hogy mindketten nagyon jól vannak, és már szeretnének velem találkozni. Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben leszaladtam volna hozzájuk, de ez nem nagyon ment nekem.

Nem tudom mennyi ideig lehettünk így hárman a szobában, de végül barátnőm úgy döntött, hogy lemegy. *Hallottam Alice-t kilibegni a szobából. Hallottam az anyag suhogását, amint hozzádörgölőzik miközben mozgott. Hallottam a plafonról lógó lámpa csendes zümmögését. Hallottam, ahogy a bágyadt szél végigsöpri a ház oldalát. Mindent hallottam. Lent valaki baseballt nézett. A Mainers vezetett két körrel.* Sosem értettem a baseballt, és ha nem mondják a csapat nevét, akkor nem is tudtam volna megmondani, ki áll nyerésre.

Hirtelen egy gyönyörű hang kúszott a fejembe. Olyan szép volt, mint Edwardé, vagy talán még szebb. Ez gyermeki hang volt, mégis a legcsodálatosabb, amit valaha hallottam.
- Anyu – mondta, én pedig, ha tudtam volna sírni, megtettem volna. Ő volt, és anyunak nevezett.
- Edward - szólítottam meg, hogy jelezzem, hallom őt.
- Igen? – kérdezte szerelmem, mire elmosolyodtam magamban.
- Mikor fogsz hozzánk lejönni? - tudakolta angyali hangján, és ekkor lefagytam. Mégis mit mondhattam volna? Hogy nem tudom? Nem akartam, hogy aggódjon.
- Hamarosan, édesem, hamarosan - mondtam végül. Már én is szerettem volna velük találkozni, és a karjaimba venni őket, majd magamhoz ölelni kicsi testüket. Kíváncsi voltam rájuk. Arra halványan emlékeztem, hogy Aishát a kezemben tartottam. Visszaemlékeztem gyermeki fénnyel ragyogó szemeire, és krémszínű bőrére. Vajon ő is úgy csillog a napon, mint Edward?
- Jenny? – szólalt meg mellettem Edward, és hallottam, hogy felállt a székről.
- Szeretünk, mami - mondta csilingelő hangon. Nem bírtam tovább, látni akartam őket, de még mindig nem tudtam mozogni vagy inkább féltem megmozdulni.
-Én is szeretlek Titeket - üzentem vissza gondolatban, és már nem hallottam őt.
- Jenny. – Edward hangja ideges volt. – Hallasz engem, kicsim? Válaszolj, kérlek. – Hangja aggódó volt, és tudtam, hogy válaszolnom kell neki, mégis az előbb történtek hatása alatt voltam. Nem értettem, hogy hallhattam az én Edwardomat. De boldog voltam, hisz legalább „beszélhettem” vele egy kicsit. – Jenny – szorította meg a kezemet Edward.
- Jól vagyok - feleltem. Örültem, hogy legálabb gondolatban tudok velük kommunikálni, így tudom, jól vannak.

Bizonyára mindent hallott Edward, ezért nem is kérdezett semmit, vagy talán azért, mert tudta, nem akarok róla beszélni. Én csak újra és újra felelevenítettem a gyermekem hangját, és ennek segítségével eltereltem a figyelmemet a bennem levő tűzről, de aztán fél perccel később, a fájdalom megváltozott.
*A jó hír, hogy elkezdett elmúlni az ujjaimból és a lábujjaimból. Lassan múlt el, de legalább valami új történt. Ez lehet az. A fájdalom elmúlik… És a rossz hír. A tűz a torkomban nem olyan volt, mint azelőtt. Nem csak tűz volt, most már szomjazás is. Csontszáraz. Olyan szomjas. Tűzben égett és perzselte a szomjúság… Még egy rossz hír. A tűz a szívemben egyre forróbb lett. Hogy lehetséges ez? A szívdobogásom már túl gyors, felgyorsult – a tűz egy tomboló sebességbe űzte a ritmusát.
- Carlisle - hívta Edward. A hangja halk volt, de tiszta. Tudtam, hogy Carlisle meghallja, ha a ház közelében van.
A tűz visszahúzódott a tenyeremről, derűsen, fájdalommentesen és hűvösen hagyva őket. De a szívem felé tartott, ami olyan forrón lángolt akár a nap, és tomboló, új sebességgel vert. Carlisle belépett a szobába, mellette Alice-szel. A lépéseik annyira jól elkülöníthetők voltak, hogy még azt is meg tudtam mondani, hogy Carlisle a jobb oldalon volt, egy lépéssel Alice előtt.
- Hallgassátok - mondta nekik Edward. A szobában a leghangosabb zaj az őrült szívem volt, ami a tűz ritmusára vert.
- Ah - mondta Carlisle. - Majdnem vége. - Az enyhülés, amit a szavai hoztak, beárnyékolták a gyötrő fájdalmat a szívemben. A csuklóim szabadok voltak, és a bokáim is. A tűz teljesen megszűnt ott.
- Hamarosan - értett egyet buzgón Alice. - Szólok a többieknek. Megkérjem Rosalie-t…?
- Igen, vigye el a babát. - Mi? Ne. Nem! Mit értett azon, hogy vigye el a babát? Mit gondol? Az ujjaim megrándultak – az inger végigfutott a tökéletes álcámon. A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütésszerű szívemet -, mind visszafojtották a lélegzetüket válaszul. Egy kéz megszorította a csökönyös ujjaimat.* - Minden rendben, mindjárt vége – nyugtatott Edward. Örültem, hogy mellettem van, ahogy a többiek is.
*A tűz még mindig forróbbá vált a mellkasomon keresztül, lecsillapodva a könyökömben és a térdemben.
- Felhozom őket - mondta Alice egy sürgős éllel a hangjában, és hallottam a szél suhogását, ahogy elszökkent.

A szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet; olyan érzés volt, mintha szét akarná őrölni a bordáimat. A tűz fellángolt a mellkasom közepén, kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből, üzemanyagként az eddigi legperzselőbb lángoláshoz. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson, hogy keresztültörjem a cölöp vasmarkolását. A hátam ívben hátrafeszült, meghajolt mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana. Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból, amint a felsőtestem visszaesett az asztalra. Csatává vált bennem – a vergődő szívem versenyzett a támadó tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz, halálra volt ítélve, elemésztett mindent, ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott.
A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély, üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem.
Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel. Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.

Minden olyan tiszta volt. Éles. Határozott. A magasban ragyogó fény, még mindig vakítóan fényes volt, és mégis tisztán láttam a villanykörtében izzó szálakat. A szivárvány összes színét láttam a fehér fényben, és a színskálaszélén egy nyolcadik színt is, aminek nem tudtam a nevét. A lámpa mögött, megkülönböztettem a sötét fából készült plafon minden egyes rostját. Előtte, láttam minden egyes porszemet a levegőben, határozottan és jól elkülöníthetően láttam azt a részüket, amit beborított a fény, és azt is, amit nem. Apró bolygókként forogtak a levegőben, kerülgették egymást, mintha csak egy mennyei táncot járnának.

A por annyira gyönyörű volt, hogy döbbenten lélegeztem; a levegő végigsüvített a torkomon, örvényként beszippantva a porszemeket. Rossz érzés volt. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy a probléma az volt, hogy ez a cselekedetem nem hozott enyhülést. Nem volt szükségem levegőre. A tüdőm nem várt rá. Közömbösen reagált a beáramlásra. Nem volt szükségem a levegőre, de szerettem. Érezhettem benne a szobát magam körül – éreztem a pompás porszemek ízét; éreztem, ahogy az állott levegő összekeveredik az ajtón beáramló hűs levegővel. Éreztem a buja selyem illatát. Éreztem, valami meleg és kívánatos illatát, valamiét, aminek nedvesnek kellett volna lenni, de nem volt az…

Az illattól szárazon égett a torkom, akár a méreg égetésének bágyadt visszhangja, habár az illatot megfertőzte egy csipetnyi klór és ammónia. És mindenekfelett, éreztem egy majdnem- méz-orgona-napfény-ízű illatot, ami a legerősebb és a legközelebbi illat volt.

Hallottam a többieket, ahogy újra fellélegeznek, most hogy én is lélegzem. A lélegzetük keveredett a méz és orgona és napfény illattal, új ízeket hozva. Fahéj, jácint, körte, tengervíz, kelő kenyér, fenyő, vanília, bőr, alma, moha, levendula, csokoládé… egy tucat összehasonlítást végeztem a fejemben, de egyik sem illett bele igazán. Olyan édes és kellemes volt.

A tévét lenémították a földszinten, és hallottam, hogy valaki – Talán Rosalie? – áthelyezi a testsúlyát a földszinten. Hallottam egy bágyadt, puffanó ritmust, és egy üvöltő hangot erre az ütemre. Rap zene? Egy pillanatra elámultam, és aztán a hang eltávolodott, mintha egy autó húzott volna el lehúzott ablakkal. Kezdetnek rájöttem, hogy ez pontosan így lehetett. Hallottam volna az autópályát?

Nem éreztem, hogy valaki fogja a kezem, amíg az a valaki finoman meg nem szorította. Mint korábban, amikor elrejtettem a fájdalmam, a testem megmerevedett a meglepetéstől. Ez nem az az érintés volt, amire számítottam. A bőre tökéletesen sima volt, de rossz hőmérsékletű. Nem volt hideg.
A sokk első fagyott pillanata után, a testem úgy reagált az ismeretlen érintésre, ami még inkább sokkolt. Levegő szabadult ki a torkomból, dühösen, keresztül az összezárt fogaimon, mély, fenyegető hangon, mintha csak egy csapat méh zümmögne. Mielőtt a hang elhalt volna, az izmaim megfeszültek, és összerándultak, elhúzódva az idegentől.

Felpattantam, olyan gyorsan fordulva, hogy a szobának kivehetetlen homállyá kellett volna összemosódnia, de ez mégsem történt meg. Minden porszemet láttam, minden szálkát a faborítású falakon, minden megbomlott cérnaszálat mikroszkopikus méretekben, ahogy a szemem tovább vándorolt. Aztán ott találtam magam védekezőn a falhoz lapulva úgy egy-tizenhatod másodperccel később. Már megértettem mi döbbentett meg, és túlreagáltam.* Edwardot nem kellett hidegnek éreznem, hisz már olyan vagyok, mint ők. Vámpír.

Érdekes volt, hisz teljesen nyugodt voltam, legalábbis a gondolataim, de a testem védekező pozíciót vett fel. Nem én irányítottam.
*Tartottam a pozíciómat még egy-nyolcad másodpercig, felmérve az előttem lévő jelenetet. Edward keresztülhajolt az operációs asztalon, ami az én halotti máglyám volt, a kezeit felém nyújtotta, az arckifejezése aggódó volt. Edward arca volt a legfontosabb dolog a világon, de a periférikus látásom felismert minden mást egyszerre. A védelmező ösztönöm előjött, és automatikusan kerestem a veszély bármilyen jelét.

A vámpír családom óvatosan várt a szemben lévő falnál az ajtó mellett, Emmettel és Jasperrel az élen. Mintha veszély lett volna. Az orrlyukam kitágult, kereste a fenyegetést. Semmi nem idevalót nem éreztem. Valami édes bágyadt illatát – amit durva vegyszerek rontottak el – szúrta ismét a torkomat, amitől fájt és égett. Alice kikukkantott Jasper könyöke mellett egy hatalmas vigyorral az arcán; a fény visszacsillant a fogain egy újabb nyolcszínű szivárványként. A vigyor megnyugtatott, és aztán összeállt a kép. Jasper és Emmett azért álltak elöl, hogy megvédjék a többieket, ahogy azt gondoltam. Amire nem jöttem rá azonnal az az volt, hogy én magam vagyok a veszély. De mindez mellékes volt. Az érzékeim legnagyobb része és az elmém még mindig Edward arcára fókuszált.

Soha ezelőtt a perc előtt nem láttam. Hányszor bámultam Edwardot és csodáltam a gyönyörűségét? Hány órát – napot, hetet – töltöttem el azzal az életemből, hogy arról álmodoztam, hogy mi is a tökéletesség? Azt hittem jobban ismerem az arcát, mint a sajátomat. Azt hittem, ez az egyetlen biztos fizikai dolog a világon: Edward arcának hibátlansága. Talán vak voltam. Most először – miután az emberi gyengeség és a tompa árnyék nem takarta el a szemem - láttam az arcát. Ziháltam és aztán küzdöttem a szókincsemmel, képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat. Jobb szavakra volt szükségem.

Ennél a pontnál, a figyelmem másik fele megállapította, hogy rajtam kívül nincs veszély, így automatikusan kiegyenesedtem a guggolásomból; majdnem egy teljes másodperc eltelt azóta, hogy az asztalon voltam. Hirtelen belemélyedtem abba, ahogyan a testem mozgott. Abban a pillanatban, hogy kigondoltam, hogy felállok, már egyenes is voltam. Nem volt egy töredéknyi idő sem, amibe a mozgás került; a változás azonnali volt, majdnem mintha egyáltalán nem is mozdultam volna meg. Még mindig Edward arcát néztem, mozdulatlanul ismét. Lassan megkerülte az asztalt, minden lépés majdnem fél másodpercbe telt, a lépése kanyarogva áramlottak, mint ahogy patak vize cikázik a sima kövek között – a kezét még mindig kinyújtotta. Néztem a kecsességét, elnyelve az új szemeimmel.*
- Jenny? - kérdezte mély, csendes hangon, de az aggodalom a hangjában feszültséggel töltötte meg a nevem. * Nem tudtam azonnal válaszolni, elvesztem a hangja bársonyosságában. Ez volt a legtökéletesebb szimfónia, egy egy-hangszeres dallam, egy hangszer, ami tökéletesebb volt, mint bármely ember készítette… *- Jenny, szerelmem? *Sajnálom, tudom, hogy ez zavaros. De jól vagy. Minden rendben. - Minden? Az agyam visszapörgött az emberi létem utolsó órájához. Az emlék már homályosnak tűnt, mintha egy vastag, sötét fátylon keresztül néztem volna – mert az emberi szemeim félig vakok voltak. Minden olyan homályos volt.*
Edward tett felém még egy lépést, én pedig elrugaszkodtam a földtől, és rávetettem magam. Nem akartam, de úgy éreztem, hogy vissza akart tartani valamitől. A szomjúság a torkomban nem csillapodott. Vért akartam.

Láttam aranybarna szemeiben az aggodalmat és a döbbenetet, de aztán már csak annyit vettem észre, hogy két erős kar fog le, s Edward épp feláll a földről. Nem tudtam, miért támadtam rá, de azt tudtam, hogy hirtelen olyan hangzavar támadt a fejemben, ami még nem történt meg velem. A szobában levők hangját egyszerre hallottam a fejemben, és túl gyorsan beszéltek. Azt ki tudtam venni, hogy rólam van szó, és hogy aggódnak mit teszek a gyerekekkel, ha találkoznék velük. Azt hiszem ez térített magamhoz.
- Ne! Elég! – kiáltottam, és lerogytam a földre, és teljes erőmből kiszabadítottam magam Jasperék karjai közül – mivel ők fogtak le. Egy másodpercbe sem telt, és a falnál guggoltam, és a fejemet fogtam. Sokan voltak, hisz hallottam lentről Rosalie gondolatait, ahogy Esméét is. Utóbbi aggódott, míg előbbi – legalábbis úgy vettem ki a szavaiból, hogy – a gyerekeket féltette. Esme a lányának tekintett, de csak Bella után, hisz ő volt a fia legelső szerelme.
Carlisle gondolatai értetlenek voltak; Alice-é aggódóak, ahogy Edwardé is. Legtisztábban az ő hangját hallottam a fejemben. Emmett és Jasper azon agyalt, hogy miként tartsanak vissza. Aztán megláttam egy számomra ismeretlen lányt a fejükben. Vörös tekintete éhesen csillogott, bőre sápadt volt, és szemei alatt lila karikák húzódtak. Barna haja lágyan omlott vállaira, az arca tökéletes volt. Aztán változott, és ez a lány a falnál kuporgott a fejét fogva.
- Jenny! – szólított meg Edward. Ezer hang közül is felismertem az övét. – Jenny. – Hangja már közelebbről hallatszott, így felnéztem rá. A hangok a fejemben még mindig beszéltek és beszéltek. Kérdéseket tettek fel, de csak egy ismétlődött folyton. „Mi történik vele?” Hirtelen megéreztem magamon Edward érintését, és aranybarna tekintetét az enyémekbe fúrta. – Nincs semmi baj, nyugodj meg! – vette kezei közé az arcomat. Most nem akartam megtámadni, semmilyen kényszer nem hajtott, csak az, hogy tűnjenek el a hangok a fejemből.
- Nem hallgatnak el, és mindannyian egyszerre beszélnek – suttogtam.
- Hunyd be a szemed! – mondta. – Zárd ki őket, és csak az én hangomra koncentrálj! - Próbáltam azt tenni, amit mondd, de nem nagyon ment. - Gondolj arra, hogy egy vízesésnél vagy. A víz lefele zubog a folyóba, és a napfény tündököl a vízfelszínen. - Ajkai nem mozogtak, mégis hallottam a hangját. Becsuktam a szemem, és elképzeltem a zuhatagot. - Nincs senki ott, csak te. Madarak csicsergését hallod, ami megnyugtat. A vízhez mész, és belelógatod a lábadat a folyóba. Nyugalom van. Csönd van. - Úgy éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Senkit sem hallottam már magam körül, csak Edward lágy és nyugtató hangját. A vízesés gyönyörű volt. Elképzeltem azt, amire Edward kért, de az agyam pluszt tett hozzá.
- Ott vagy velem – suttogtam. - Mellettem vagy – mondtam, de úgy hangzott, mintha énekelnék. A hangom úgy csengett, és csillant akár egy harang. Kezeimet az övéire tettem, és kinyitottam szemem. Elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem. Nem tudom, hogy csinálja, de mellette mindig megnyugszom. Védelmezőn fonódtak körém karjai, majd felállt a földről engem is magával húzva. Eltartott magától, majd kinyújtotta felém a kezét, és megcirógatta az arcomat. *Sima, akár a szatén, gyengéd, akár egy pihe, és most tökéletesen olyan hőmérsékletű, mint az én bőröm. Az érintése, mintha a bőröm alatt söpört volna végig, egyenesen az arccsontomon. Az érzés csiklandós volt, elektromos – keresztülrázta a csontjaim, végig futott a gerincemen és remegett a gyomromban.*

Várjunk csak, ezt nem kellett volna elveszítenem? Edward mesélt róla, hogy milyenek az újszülött vámpírok, és én az voltam. *A szárazság, a perzselő fájdalom a torkomban is ezt bizonyította. És tudtam, mivel jár újszülött vámpírnak lenni. Az emberi érzelmek és vágyakozások később ugyanabban a formában térnek majd vissza, de elfogadtam, hogy nem fogom ezeket érezni az elején. Csak szomjúságot.* A szerencsém az volt, hogy faggattam Edwardot a fajtájukról. Erre emlékeztem, de igazán az emberi emlékeim haloványak voltak. * Edward keze körülfogta az arcomat, mint egy szatén borította acél, a vágy végigszáguldott a kiszáradt ereimen, a fejem búbjától egészen a lábujjaimig. Felemelte az egyik tökéletes szemöldökét, várva, hogy megszólaljak.* Átkaroltam a derekát, de most rendesen magamhoz öleltem. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig viszonozta az ölelésemet.

*Ismét nem volt mozgás. Egy pillanatig egyenesen és mozdulatlanul álltam, akárcsak egy szobor; meleg volt – vagy legalábbis az én érzékelésem szerint. Az édes, finom illatával, amit soha nem voltam képes igazán érezni a gyenge emberi érzékeimmel, de ez száz százalékig Edward volt.* Máskor is éreztem az illatát, de most… most még intenzívebben, és még bódítóbb volt.
*Aztán kényelmetlenül áthelyezte a testsúlyát. Eltolva magát az ölelésemből. Felnéztem az arcára, összezavarodva és megrémülve a reakcióján.*
- Uhh… óvatosan, Jenny. Au. - *Elrántottam a karom, a hátam mögé kulcsoltam őket, amint megértettem. Túl erős voltam.*
- Bocsánat. – Nem igazán tudtam felmérni az erőmet vele szemben, de ezek szerint erősebb voltam, mint ő. *Azzal a mosolyával nézett rám, amitől elállt volna a szívverésem, ha a szívem még mindig dobogott volna.
- Ne ijedj meg, szerelmem - mondta, felemelte a kezét, hogy megérintse az ajkaim, amik rémülten nyíltak szét. - Csak per pillanat egy kicsit erősebb vagy, mint én. - Összeráncoltam a szemöldököm. Ezt is tudtam, de lehetetlenebbnek tűnt, mint e perc bármelyik lehetetlen része. Erősebb voltam, mint Edward. Miattam azt mondta: Au.*

*A keze ismét az arcomat cirógatta, és én elfelejtettem minden aggodalmam, amint egy újabb vágyhullám söpört végig a mozdulatlan testemen. Az érzelmek annyival erősebbek voltak, mint azelőtt, hogy a fejemben lévő extra részek ellenére is nehéz volt egy gondolatmenethez ragaszkodni. Elárasztott egy újfajta érzés.* Úgy éreztem, hogy ki kell mondanom valamit, hogy tudja, még mindig az vagyok, akit megismert, csak a külsőm változott meg.
- Szeretlek.
*A válaszmosolya lenyűgözött jobban, mint bármikor, amikor még ember voltam; most láttam igazán.
- Ahogy én is szeretlek - mondta. A két keze közé fogta az arcomat és a sajátja felé húzta – elég lassan, hogy emlékeztessen: legyek óvatos. Megcsókolt, először gyengéden akárcsak egy suttogás, aztán hirtelen erősebben, vadabban. Megpróbáltam emlékezni, hogy gyengéd legyek vele, de nehéz volt bármire is emlékezni az érzések felhevülésében, nehéz volt bármilyen módon összefüggően gondolkodni. Olyan volt, mintha soha nem csókolt volna még meg - mintha ez lett volna az első csókunk. És igazság szerint, így még soha nem is csókolt meg.* De, ahogy jobban belegondoltam, mintha az új életemben lenne az első csókom.

*Habár nem volt szükségem oxigénre, a lélegzetem felgyorsult, olyan gyorsan száguldott, mint amikor tűzben égtem. De ez most más fajta tűz volt.* Emmett torokköszörülése szakította meg a csókunkat, de talán igazából a gondolatai. Amíg csak Edwardra figyeltem, a hangok elhallgattak.
- Emmett, nem vagyok rájuk kíváncsi – mondtam, mire Edward is figyelmeztetőleg ránézett. Igazából egy kicsit zavarba jöttem. * Egy pillanatnyi mozgás alatt egy fél lépést hátráltam. Edward kuncogott és velem együtt lépett, szorosan a derekam körül tartva a karját. Az arca ragyogott – mintha fehér lángú tűz égett volna a gyémánt bőre mögött. Vettem egy szükségtelen lélegzetet, hogy lecsillapítsam magam.*
Tényleg más volt ez a csók. Nem igazán tudtam elemezni a csókunkat, mert igazán ekkor lettem figyelmes a szívük dobogására. Az övékére. A földszintről szűrődött fel a szobába, és csodálkoztam, hogy eddig nem hallottam meg a szuper füleimmel. Elengedtem Edwardot, és az ajtó felé indultam, de hirtelen előttem termett Jasper.
- Nem megyek ki – mondtam, majd megkerültem, és fülemet az ajtónak nyomtam. Behunytam a szememet, és magamban számoltam a szívdobbanásokat. Ba-bam, ba-bam, ba-bam. Valamiért teljesen nyugodt voltam, pedig szomjaztam a vérre, mégis, mintha valami visszatartott volna. Jasper. Ő volt az, aki folyamatosan nyugtatóhullámokat küldött felém az esetleges „balesetek” elkerülése végett.

A fejemben szerencsére nem volt káosz. Csak a szívdobbanásokat hallottam. Egyszerűen ámulatba ejtett, hogy mennyire tisztán hallom. Csodálatos volt hallgatni, és ha rajtam múlt volna, egésznap, becsukott szemekkel élveztem volna a muzsikát.
Egy ismerős hang rángatott vissza a valóságba.
- Jenny, hogy érzed magad? – kérdezte Carlisle, én pedig felé fordultam.
- Nyugodtnak, hisz már nem hallom a gondolataitokat. Nem tudom, Edward hogy bírja – mondtam. Fél füllel még mindig a földszinten levő gyermekeim szívverését hallgattam. Az számomra olyan volt, mint Edward közelsége. Nyugalmat sugárzott. – De ezelőtt. Elárasztva. Olyan sok…
- Igen, bizonyára zavaró lehet, ahogy a másik dolog is – mondta, mire csak bólintottam. Valóban vért akartam, de igyekeztem nem rá gondolni, mégis a torkom égett a szomjúságtól. Ha Jasper nem lett volna a közelemben, lehet, hogy már vért ontottam volna…
- De részben még én vagyok. Az érzelmeim semmit sem változtak, de a gondolkodásmódom igen, egy kicsit – feleltem. Mindenki értetlenül nézett rám. Carlisle sem értette, mire akartam ezzel célozni. Bizonyára azt hitte, hogy valami más is történt az átváltozás közben. – Vért akarok, vágyok rá. - Eddig csak rád vágytam - néztem Edwardra, miközben ezeket üzentem neki gondolatban.
- Ó, igen. Ez változott. – Közelebb lépett hozzám, de Jasper egész végig mellette volt. Tudtam, hogy csak meg akarja tőlem védeni, ha esetleg megtámadnám őt. – Eléggé kontrollálod magad, csak nem tudom, hogyan – csodálkozott. – Lehet, hogy eleget beszélgetettek a fajtánkról Edwarddal, de te nem akartál vámpír lenni – mondta Carlisle, mire csak bólintottam.
- Tudom, és nem kontrollálom magam. Ha Jasper nem nyugtatna folyton, akkor lehet, hogy… - elharaptam a mondatom végét. Rossz volt csupán belegondolni, milyen következményekkel járna, ha elveszítem az önuralmam.
- Jenny – lépett elő az említett. – Én nem nyugtatlak, csak akkor, ha érzem, hogy sok neked. Olyan, mintha magadat nyugtatnád. A szerencse az, hogy a többieknél nem kell bevetnem a képességemet. Alice látja, ha történne valami, és szólna. – Elképedve néztem rá, és csak nehezen tudtam megszólalni.
- Tudom, hogy miért vagy itt, és azt szeretném kérni, hogy… hogy ne mozdulj el mellőlem. Nem akarlak titeket bántani… – hajtottam le a fejemet. -… ahogy őket sem. – Edward mellém lépett, és megfogta a kezemet.
- Gyere, vadásszunk – mondta, mire felcsillantak a szemeim. Mosolyogva nézett engem, én pedig őt. Mindig is kíváncsi voltam, hogy Edward hogyan terít le egy oroszlánt. A vadászat gondolata izgalommal töltött el, és rögtön tervezni kezdtem, hogy mi lesz utána.
- Ha visszajöttünk, láthatom a kicsiket? – kérdeztem, mire arcára fagyott a mosoly. Hirtelen olyan furcsát éreztem. Félelmet és aggódást. Elengedtem Edward kezét, és kérdőn néztem a többiekre. Nem akarták, hogy lássam a gyermekeimet.
- Majd talán később, szerelmem. - Még nem szabad a közelükbe engedni. Lehet, hogy nem tudná magát kontrollálni, és akkor… Nem, még nem szabad! - gondolta Edward, mire mérgesen néztem rá. Amikor tekintetünk találkozott megszólaltam.
- Ennyire nem bízol meg bennem? - kérdeztem.
- Nem erről van szó… - mondta. Ő már megtanulta kontrollálni magát, és ha Jasper mellettem van, akkor semmi sem történhet. Abban viszont igaza volt, hogy nem kísérletezhettem a gyermekeimen. Nem tehettem ki veszélynek őket.
- Hanem, miről? Az anyjuk vagyok, és ti is velem lennétek - próbáltam meggyőzni. Emmett suttogására lettem figyelmes, amint épp Alice-szel beszélt, és azt mondta, hogy „Ezek most tényleg gondolatban beszélgetnek?” Inkább nem kommentáltam. Még a szomjúságomat is elfelejtettem.

Még feleszmélni sem volt idejük, már kint voltam a szobából, és lefelé rohantam. Nem gondoltam a következményekre, csak az ösztön vezérelt. Egy másodpercbe sem telt, már a nappaliban álltam teljesen lefagyva.

*Stephenie Meyer - Breaking Dawn

Üdv nektek bálozók!

Sziasztok!

Egy barátnőm pályázatot indított. Az ő szavait(pontosabban bemásoltam) használom. Remélem, felkelti majd az érdeklődéseteket. :) Én neveznék, de én már más pozícióban vagyok. :P
A részről pedig annyit, hogy hamarosan felkerül. :)

Nos, a pályázatról.

Üdv nektek bálozók!

Ez itt a Pokoli Bálok éjszakája!
Igen, okkal így fogalmaztam ugyanis nem akartam ötlet tolvajnak tűnni.
Mostanában, és persze régebben sokat hallhattatok egy bizonyos Pokoli Báléjszakák című nagy sikerű könyvről, amelynek elkészítéséből Stephenie Meyer is kivette a részét:)
A könyvet, Ő és még négy igazán tehetséges író töltötte meg csodás "novelláikkal".


Na szóval, az én ötletem valami hasonló dologra épül. Egy olyan történet, mint amit a könyvben is olvashattál, vagy éppen teljesen más:) Lehet Edward és Bella története, vagy valaki másé, teljesen mindegy. A lényeg, hogy egy báléjszakáról kell, hogy szóljon. A központi cselekmény adott, de a többi változót neked kell kitalálni:)


Részletek: --> http://nezopont-kira.blogspot.com

Örülne/nénk, ha jelentkeznétek, és megmutatnátok, mire vagytok képesek. :D Bárki jelentkezhet.:)

Puszi

Gicus

Sziasztok!

Most utáljatok, és mondjatok el mindennek, mert megérdemlem.(Ez nem a L'oreal reklám, de akkor is) Sajnálom, de ma nem tudom hozni a részt. Még nem vagyok vele kész. Az igazság az, hogy nem nagyon tudtam írni. Hétfőn jött meg a gép, mert vírus került rá, és újra kellett mindent telepíteni. Ugye én este szoktam leginkább írni, mert akkor senki sem zavar.

Miután feltettem a részt szombaton, két hét alatt két oldalt sikerült írnom... Most elég jól haladok - úgymond. DE - igen, az a bizonyos DE szócska - nem hagylak itt titeket egy kis részlet nélkül. Igyekszem a résszel, de valahogy... húúú... Lehet, hogy ennek a fejezetnek (53. fejezet) is két része lesz, nem tudom. De az is lehet, hogy az 54. fejezetben felgyorsítom az eseményeket, tehát - ha így döntenék - ne csodálkozzatok a nagy ugrásoktól az időben.

Tényleg sajnálom, ne haragudjatok rám, de ma nem tudom hozni a részt. igyekszem vele. Ha ezek után még valaki fog olvasni, akkor figyelje a blogspotát, az kijelzi, ha van friss.:)

Puszi

Egy kis részlet az 53. fejezetből.

53. fejezet - Új világ

- Add ide nekem… kérlek… Engedd… - A karjaimban szerettem volna tartani a kis csöppséget; azt a pici testet, akit már hetek óta vártam. *A fény táncolt és tündökölt Edward kristály kezeiről. A csillogást vörös foltok szennyezték, a vér, ami a bőrét borította, és még több vörösség a kezeiben. Valami apró és erőlködő, amiről csöpögött a vér. *A meleg kis testet gyenge karjaimba fektette. Összeszorítottam a szemeimet, majd újra kinyitottam, és lenéztem Aisha-ra, aki nem sírt, de gyorsan lélegzett és megdöbbenve zihált. Megijedt. A szemei nyitva voltak, és hol engem, hol Edwardot nézte. Felpillantottam a férjemre, aki halálra vált arccal nézte a kicsit.
- Nincs egyedül – suttogta. Nem értettem miért mondta, mert csak az én kicsikémet néztem, és gyönyörködtem benne. *Az apró, tökéletesen kerek fejét, sűrű, gubancos, véres fürtök borították. *Az írisze ugyanolyan barna volt, mint az enyém, de tudtam, hogy csak ez az egy, amit tőlem örökölt. *A vér alatt a bőre sápadtnak látszott, krémesen csontszínűnek. Minden, kivéve az arcát, ami más színben lángolt.*

Az apró arc tökéletes volt, olyannyira, hogy teljesen elbódított. Még gyönyörűbb volt, mint az apja; hihetetlen. Nem tudtam felfogni, hogy ő a mi kislányunk. Lehetetlen.
- Aisha… - suttogtam. – Istenem… de gyönyörű – simogattam meg az arcát mosolyogva. A tökéletes arc óvatos, széles mosollyal nézett rám. Magamhoz akartam ölelni, de aztán eltűnt a kezemből, és ezzel egyidejűleg egy újabb fájdalmat éreztem. Ne! Hozd vissza! - kiáltottam gondolatban, mert egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.

Olyan furcsának tűnt minden körülöttem, és újra éreztem a fájdalmat. A hasamban mozgásra lettem figyelmes; mintha még valami ki akarna törni belőlem, de nem megy neki. Pislognom kellett párat, de még így is csak homályosan láttam Edwardot.
Nem tudom, miért, talán az anyai ösztön súgta, hogy valami nincs rendben. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha egy kötél szorult volna a nyakam köré, és épp próbálna megfojtani. Beszélni nem tudtam, így csak egy mód volt, hogy kapcsolatba kerüljek Edwarddal.
- Mindjárt megfullad. Vedd ki, vedd ki! - kiáltottam gondolatban. Még egy ideig éreztem a fájdalmat, és a szorítást a nyakam körül, aztán hirtelen abbamaradt. Összeszorítottam a szemem, majd kinyitottam, és a férjemet kerestem a tekintetemmel. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, mikor megpillantottam őt, kezében egy újabb csodával, aztán minden erőmet összeszedve csak ennyit mondtam:
- Edward. – Aztán minden elsötétült körülöttem.

Remélem, elnyerte ez a kis részlet a tetszéseteket. :) A csillagokra, amik feltűntek, még lesznek benne. Majd kiírom, hogy miért vannak ott, bár lehet sejteni.:)
Igyekszem a résszel.

Puszi

52. fejezet – Babanapok

Sziasztok! Meghoztam a részt. Elnézést, hogy csak most teszem fel, de teljesen el vagyok havazva. Ne csodálkozzatok, ha minden... Majd meglátjátok, hogy miről beszéltem. A vége... függővég :D Mint tudjátok, Jenny nem akar vámpír lenni... :)
Köszönöm a kommentárokat Nillának, Evelynnek, Kimnek, Vikinek, Ancsíhnak és Ginának. El sem tudom mondani, hogy mennyire köszönöm, hogy még olvastok. :)
Remélem, elnyeri tetszésetek a rész, és megírjátok a véleményeteket. :)
Jó olvasást Kívánok!
Puszi

Újra Forksban. Nem azt mondom, hogy nem örültem neki, hanem, hogy Edward egészvégig olyan hideg volt. Nem a bőrére értem, hanem a modorára. Alig beszéltünk a tizenhat órás út alatt. Mindig vissza-visszaemlékeztem a viselkedésére, miközben befele pakolt, és veszekedett a telefon túlsó oldalán levő emberrel. Kicsit megrémített. Beszélni szerettem volna vele, hogy mégis mit mondott neki Carlisle, de jobbnak láttam, nem megkérdezni. Persze iszonyú kíváncsi voltam, mégis inkább kibámultam az ablakon.
Néha-néha éreztem, hogy megmozdul bennem a baba, olyankor mindig elmosolyodtam, hisz biztosra vettem, hogy „lakik” bennem valaki, aki nemcsak az enyém, hanem Edwardé is. Természetesen foglalkoztatott a kérdés, hogy mégis, hogyan lehetséges az, hogy már érzem őt, a rugdosását. Először akkor csinálta, mikor Edward hozzáért, másodjára, mikor kint álltam a ház előtt, mert nem bírtam elviselni Edward – úgymond – dühöngését. Nem tudtam mire gondolni, csak arra, hogy vagy nem akarja a babát, vagy fél, hogy valami baja esik. Egyikünk sem akart elmenni a szigetről, legszívesebben még maradtunk volna, de nem volt más választásunk. Ráadásul nem szerettem volna veszekedni Edwarddal, mert mindenképp meg akart vizsgáltatni Carlisle-lal.

* *

Amikor a házhoz értünk, egyből bekísért Edward a csomagokkal sem törődve, inkább Emmettékre bízta, hisz kijöttek elénk. A reptéren Rosalie volt az első, akit megpillantottam, majd Alice-t. Rögtön odaszaladtam hozzájuk, és megöleltem őket. Tudtam, hogy elmondták nekik, de hogy Rosa visszaölelt, úgy éreztem, hogy elfogadott. Lehet, hogy csak képzeltem, és csak Edward kedvéért csinálta, de örültem neki. A sógornőm lett, most már a családom részévé vált. Nem haragudott rám. Nem. Régebben mondták nekem, hogy csak féltékeny, de akkor is Bellára volt, nem pedig rám. Ő vámpír akart lenni, én nem. Úgy gondoltam, hogyha lett volna választása, ember maradt volna. Szerintem ezzel mind így voltak, Edwarddal az élen.

Amint beértünk a házba, Carlisle rögtön megkért, menjek vele, hogy megvizsgálhasson. Csak azért mentem bele, hogy Edward megnyugodjon. Felmentünk az emeletre, majd Carlisle dolgozószobájába, ami most inkább hasonlított egy rendelőre, mint egy irodára.
Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, majd az apósom hozzálátott az ultrahang elkészítéséhez. A zselé kicsit hideg volt, de már megszoktam, hisz Edward bőre még hidegebb volt. Vártam, hogy mondjon valamit, de egy szót sem szólt. Csak bámulta a monitort.
- Nos? – kérdeztem türelmetlenül. Carlisle összevonta a szemöldökét.
- Nem látok semmit. Edward – szólt a fiához, aki egészvégig mellettem állt elgyötört arccal. – Azt mondtad a telefonba, éreztétek, hogy megmozdult. – Kíváncsian fordultam a férjem felé, aki engem nézett, majd apjára fordította a tekintetét.
- Igen. - Mikor beszéltél vele? - kérdeztem gondoltban, mert amikor bent voltam a fürdőben a szigeten, akkor még nem rugdosott a baba. Mert éreztem, tudtam, hogy várandós vagyok.
- De nem látok semmit…
- Lehetséges ez? – kérdezte Edward, és tudtam, hogy apja gondolatban mondott valamit. – És mit tehetünk?
- Elmondanátok nekem is, mert nem értek semmit – kezdtem pánikba esni.
- Kivesszük belőled ezt… ezt a nem tudom mit – felelte. Biztosra vettem, hogy mást akart mondani, csak nem akart megbántani.
- Mi?! Nem! Nem engedem! Ő a mi gyermekünk, Edward. Nem hagyom, hogy megöld! – ültem fel, és egy papírral, ami az ágy mellett volt, letöröltem a hasamról a zselét. Nagyon mérges voltam. Hogy elvegyék tőlem a babámat… Nem, ki van zárva! Csak a holttestemen át.
- Jenny, nem tudjuk, hogy mi ez a…
- Ne folytasd, Edward, mert én tudom, hogy mi – mondtam, mire meglepetten meredt rám. – Ő a mi kisbabánk. Félig ember, félig vámpír. – döbbenten néztek rám mindketten, én pedig teljes határozottsággal ejtettem ki minden szót. – Ember az én génjeimnek köszönhetően, és vámpír a tieidnek. Egyszerű, nem nehéz rájönni.
- Jenny, én olvastam emberekről, akiknek vámpírtól lett gyerekük, de azok csak legendák voltak, de most már…
- Carlisle, én egyre jobban hiszek a legendákban – mondtam. – Mit olvastál róluk? – kérdeztem. Nem nézett rám, szemeit lesütötte, én pedig Edward felé fordultam magyarázatért, akinek az arca fájdalmas maszkba torzult. Nem értettem semmit. Sokáig hallgattak mindketten, én pedig nem bírtam tovább várni. – Mondjátok el!
- Megölhet a baba – szólalt meg először Carlisle, Edward pedig lerogyott a mellettem levő székre. Arcát a kezeibe temette, és túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, most magát hibáztatja. A fejemben csak az a mondat visszhangzott, amit Carlisle mondott nekem. Végig kellett gondolnom ezt az egészet. Ha én meghalok, a gyermekem attól még élne, és nekem más nem is számít. Nekem most már Edward és a születendő babánk a legfontosabb, az én életem nem érdekel.
- Nem számít. Tudom, hogy arra céloztok, hogy bántani fog a saját gyermekem, de nem fog. Ha mégis megtörténne, azt akarata ellenére tenné. Szeretem őt, pedig nem is biztos, hogy terhes vagyok. Nem látszott semmi az ultrahangon – mondtam. Lenéztem Edwardra, aki most még inkább maga alatt volt.
- Kérlek, Jenny, ne tedd ezt! Hagyd, hogy kivegyük belőled – könyörgött Edward. Úgy fájt így látnom őt, de az ellensúlyozta a fájdalmamat, hogy meg akarta ölni a babámat. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét.
- Edward, nem lesz semmi baj, nem fogok meghalni, és lehet, hogy nem is vagyok terhes. – Erre a mondatomra, egy kis mozgolódást, majd rúgást éreztem a hasamban. – Bár nem mondom biztosra – tettem kezemet a hasamra. Úgy szerettem volna megnyugtatni Edwardot, de egyre biztosabb lettem abban, hogy igenis terhes vagyok, ám féltem elmondani neki. Kezét a domborulatomra helyezte, mire az megmozdult, és Edward kezéhez bújt. Elmosolyodtam.
- Az vagy – suttogta.

* * *

Napok teltek el, és Edward állapota egyre romlott. Ez most úgy hangzott, mintha beteg lett volna, pedig állítólag én voltam életveszélyben. Folyton próbált meggyőzni arról, hogy engedjem meg, hogy kivegyék belőlem őt, és lassan már könyörgött nekem, de én nem hagytam magam. Én nem vettem észre, hogy bármit is változtam volna. Ugyanúgy ettem, mint a többi átlagos kismama, csupán egy kivétellel, hogy még vért is ittam. Carlisle-lal ezt már kibeszéltük egyszer. Elmondtam neki, hogy jólesett a vér, és úgy tűnt, hogy a babának is ízlett. Komolyan, néha nem is ettem emberi ételt, csak literszámra ittam a vért, amit Carlisle hozott nekem, nekünk.

Voltak fájdalmaim, amiket igyekeztem eltitkolni, de valahogy sosem sikerült. Éreztem, hogy egyre kisebb a hely neki. Meglepően gyorsan fejlődött.
Mikor Carlisle legelőször elvégezte rajtam az ultrahangvizsgálatot, másnap megkértem Alice-t, hogy menjünk el vásárolni. Szerintem más ilyenkor, mikor úgy tudja, bele is halhat a szülésbe, összeomlik, és szomorú, vagy épp csak fekszik, és várja az újabb fájdalmakat. Én nem ilyen voltam. Megfeledkeztem az ilyen dolgokról, és úgy viselkedtem, mint minden terhes anyuka.
- Akkor megyünk? – kérdeztem izgatottan Alice-t. Edward nem helyeselte, hogy ilyen állapotban vásárolni menjek, így nem volt más választása, velünk kellett jönnie.
- Persze, máris megyek, de… - itt elakadt. Ritkán fordult elő Alice-szel, mert ő mindig feldobódott egy kis vásárlástól.
- De? – néztem rá.
- Biztos vagy benne, hogy…?
- Teljes mértékig. Nem engedem, hogy egyedül vedd a ruhákat – mondtam határozottan. – Én is ott akarok lenni – mosolyogtam, majd levettem a fogasról a kabátomat, amit Edward segített fel rám. Már elég nagy pocakom volt, ezért sem akartak feltűnést kelteni. Alice-ékre néztem, akik aggódva néztek engem. – Jaj, ne vágjatok már ilyen képet, Seattle-be megyünk, nem hiszem, hogy ott lesznek ismerősök, és nincs semmi bajom – intéztem utolsó szavaimat Edwardhoz.

Mikor már mindannyian elkészültünk, beszálltunk Edward autójába, és elindultunk Seattle-be. Egyik kezem a hasamon volt, és ösztönösen simogattam a pocakomban lévő csodát. Mert az volt. Az én – már nem kis – csodám. Éreztem, ahogy megmozdul bennem, és a kezemhez bújik, de olyan más volt. Először mosolyogtam, majd értetlenül néztem a domborulatot. A másik kezemet is a hasamra tettem, és megint éreztem azt a furcsaságot.
Edward hirtelen félrehúzódott, és Alice-szel együtt aggódva néztek rám.
- Mi a baj? Hol fáj? – kérdezte egyből.
- Talán jobb lenne hazamenni – mondta Alice, mire felemeltem a kezemet.
- Jól vagyok, nem fáj semmim, csupán olyan furcsát érzek. – Edward keze után nyúltam és odahelyeztem, ahol nemrég az enyém volt. – Érzed? – kérdeztem, mire összevonta a szemöldökét.
- Mozog – mondta.
- Igen, igen, tudom, de… olyan furcsa, nem? Vagy a félvámpíroknál ez természetes? – Lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak, de tényleg úgy éreztem, mintha… Mindegy – gondoltam. – Inkább menjünk – mondtam, Edward pedig visszahúzta a kezét, elindította az autót, és folytattuk az utunkat.

Alice a legjobb helyre vitt el, és ahogy kiderült, a legdrágábba is. Mire is gondoltam? Ő Alice, de azért így szeretjük, ahogy van. Egy eladó jött elénk, hogy segíthet-e, de mi finoman visszautasítottuk, hogy csak nézelődünk.

Szebbnél-szebb babaruhák voltak, és az anyaguk is tökéletes volt. Jó érzés volt hozzáérni, de amikor megláttam az áraikat, azonnal elengedtem, s elhátráltam. Edwardhoz mentem, és megfogtam a kezét.
- Menjünk innen – suttogtam.
- Mi a baj, rosszul vagy? – kérdezte rögtön, mire megráztam a fejemet.
- Csak… Csak minden annyira drága, nekem nincs erre pénzem – hajtottam le a fejemet.
- Kicsim – vette kezei közé az arcomat, és a szemembe nézett. – Ami az enyém, az a tiéd is.
- De én nem akarom elkölteni a pénzeteket.
- Az már a tiéd is, nemcsak a miénk. Ha venni akarsz valamit, bátran vedd meg – mosolyodott el napok óta először, őszintén. Megsimogattam az arcát, hisz olyan régen láttam már így. Elmosolyodtam, majd egy csókot adtam ajkaira. Azt hittem, hogy el fog húzódni, de nem tette, helyette visszacsókolt, és megsimogatta az arcomat. Mosolyogva húzódtam el tőle, és nem érdekelt, hogy esetleg mindenki minket néz. Legszívesebben elfutottam volna vele a világ elől, ahol csak mi ketten vagyunk, senki más. Nem, már nem ketten, hanem hárman.
A valóságba Alice hangja, és hideg érintése rángatott vissza. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
- Akkor? – kérdezte.
- Menjünk, nézzünk valamit – mondtam, mire barátnőm karon ragadott, és húzni kezdett az első babaruhához, ami a közelünkben volt. Egy világoskék rugdalózót mutatott fel, amin plüssmacik voltak. Nagyon tetszett. A kezembe adta Alice, mire éreztem, hogy majdnem elsírom magam. Ahogy elképzeltem benne a kisbabánkat… - Istenem, Edward – suttogtam, mire rögtön mellém sietett. – Ezt nézd meg – pillantottam fel rá, de már homályosan láttam. Lehajtottam a fejemet, és gyorsan pislogtam egymás után. – Hát nem aranyos? – kérdeztem, és ismét ráemeltem tekintetemet. Már megszokták az érzelmi hullámaimat, szóval nem volt újdonság számukra, hogy megint ilyen állapotban látnak. Edward persze mindig próbált megnyugtatni, bár még magam sem tudtam, hogy miért sírok.
Edward csak kuncogni kezdett, és átölelte a derekamat, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Nagyon aranyos, szerintem vedd meg – mondta. Nem tudtam, hogy most azért viselkedett így, mert nyilvános helyen voltunk, vagy azért, mert tényleg boldog volt. Nagyon jó színész, elismerem, és talán a legprofibb a családban. Mindig is nehezen tudtam rávenni arra, hogy mondja el az érzéseit. Félt, valamitől félt. Talán attól, hogy valaki bántja? Vagy, hogy valakit közel enged magához? Esetleg, hogy valaki többet tud majd az érzéseiről, gondolatairól? Lehet, hogy Edward nekem mindig is egy nagy rejtély marad, míg én neki ezüsttálcán nyújtom át a legmélyebb elmeszüleményeimet is. – Szeretem az ilyen gondolataidat – súgta a fülembe, mire kellemes borzongás járta át a testemet. Elmosolyodtam, majd egy puszit adtam az arcára. Tudtam, hogy hallott minden egyes szót, és kíváncsi voltam, hogy mire gondolhat velük kapcsolatban.

Szerintem nem néztek minket normálisnak az emberek, annyit vásároltunk, mivelhogy lány és fiú ruhákat is vettünk. Alice ötlete volt, hisz nem tudtuk, hogy milyen nemű lesz a baba, és azt mondta, így legalább nem kell majd utána megvenni. Persze nem tűrt ellenvetést, így mikor meg akartam szólalni, hogy ne dobjunk ki felesleges pénzt az ablakon, csak legyintett. Olyankor mindig Edwardra néztem, hátha hat a húgára. Eleinte megpróbálta, aztán már inkább ráhagyta. Tehát beleszólásom a színeken kívül nem volt, pedig én voltam az anya.

A hazafele úton Alice egész végig csacsogott valamiről, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy miről – és csak fél füllel hallgattam őt -, mert lefoglalt Edward bámulása. Tudom, hogy nem illik, de mosolygott. Napok óta ezen a napon láttam mosolyogni, és tulajdonképp csak ő figyelt a drága sógornőmre. A sebváltón heverő kezére csúsztattam az enyémet, mire mosolyogva rám nézett. Az autó egyenletes sebességgel haladt, így arra a kezére nem is volt szüksége… annyira. Megfogta a kezemet, én pedig csak néztem őt, de hirtelen csendre lettem figyelmes.
- Alice? – pillantottam rá.
- Engem is észrevesztek – nézett ránk tetetett csodálkozással.
- Mi figyelünk – mondtam, és Edwardra fordítottam a tekintetemet.
- Igen, egymásra. Na, akkor miről beszéltem? – kérdezte hirtelen, mire leblokkoltam. Tudtam, hogy lebuktam, és már készültem mondani valamit, de Edward megelőzött.
- Arról, hogy kell majd egy új szoba a babának. Ha fiú lesz, akkor kék lesz a fal, ha lány, akkor rózsaszín – felelte, mire nekem is eszembe jutott valami ilyesmi.
- Én pedig nem rózsaszínre gondoltam a fal színét, ha lány lesz – mondtam. – Ne haragudj, Alice, de nem, inkább valami más… de szerintem korai még ezen gondolkodni nem?
- Ha azt nézzük, milyen gyorsan fejlődik a baba, akkor nem – mondta, mire Edward arcáról eltűnt a mosoly. Elengedtem a kezét, és kibámultam az ablakon. Megint abba az állapotba került. Biztosra vettem, hogy ő sem figyelt, hanem csak kiolvasta a húga gondolataiból a válaszokat. Sosem fogja elfogadni a picit – helyeztem a kezemet a hasamra. Ha mindig azt hajtogatja, hogy meghalok, akkor meg is fogok. Ilyet nem szabad mondani. Igazán megnyugtató, nem? Én százszázalékosan biztos voltam benne, hogy a szülésem majdnem ugyanolyan lesz, mint a többi kismamáé, habár nem olyan átlagos. Szeretem Edwardot, akármit is tesz, mert csak jót akar, de nem erőltetheti rám az akaratát. Azt nem hagyom. Tudok önálló döntéseket hozni, és ha már nem támogatja, akkor álljon mellettem. Komolyan, ez alatt a pár nap alatt annyira eltávolodtunk egymástól. Ez a nap jót tett egy kicsit, de nem akarom, hogy, amíg megszületik a baba, addig ilyen legyen. Vissza akarom kapni a régi Edwardomat; azt az embert, akit megismertem, akibe beleszerettem; azt a huncut, mosolygós Edwardot.

Amikor megérkeztünk a házhoz, Alice kipattant az autóból, de mielőtt megmozdulhattam volna, ő megállított, hogy majd beviszi helyettem. Ez bántott. Nem mozdultam a kocsiból, ahogy Edward sem. Meg kellett beszélnünk egy s mást, és ezt ő pontosan ugyanolyan jól tudta, mint én. Mozdulatlanul ültünk a helyünkön, és gondolkoztunk, de kijött belőlem az, amit Alice mondott.
- Úgy bántok velem, mintha nyomorék lennék, pedig csak terhes vagyok. Pár szatyrot magam is be tudok vinni a házba. – Karba fontam magam előtt a kezemet, és úgy bámultam egyenesen előre. Nem erről kellett volna beszélnem, de elsőnek ez jött ki.
- Minden várandós nőnek segítenek, hogy ne erőltesse meg magát – felelte nyugodt hangon. Nem értettem, hogy tudott mindig ennyire nyugodt maradni. Ez annyira kívánatossá tette őt. – Nem vagyok nyugodt, de nem akarom, hogy félj tőlem. Dühös vagyok, el sem tudod képzelni, hogy mennyire. Ha akkor jobban figyelek, akkor az egészet elkerülhettük volna. Most nem tartanánk itt.
- De megtörtént, és én örülök neki. – Rám nézett, én pedig őrá. – Igen, én boldog vagyok, hogy így alakult. Tudom, hogy a baba sosem bántana engem, az anyja vagyok. Edward, miért nem tudod elfogadni, hogy gyerekünk lesz? Ennyire nem akarsz tőlem…? - Éreztem, ahogy kicsordul az első könnycseppem, és végiggurul az arcomon. Olyan sok érzés kavargott bennem, hogy hirtelen a nevüket sem tudtam.
- Persze, hogy akarok, de nem ilyen módon. – Láttam, hogy kezd kiakadni. – Jenny, te nem tudod…
- Mit? Mit nem tudok? – kérdeztem mérgesen és sírva.
- Azt, hogy minden halandónő, aki teherbe esett egy vámpírtól, belehalt a szülésbe – nézett rám elgyötörten. – Nem hagyom, hogy újra elválasszon minket valami egymástól – fogta kezei közé az arcomat.
- Honnan tudod ezeket?
- Carlisle utána kutatott, és talált néhány információt a halandónők különös terhességéről, amik a vámpírokhoz kapcsolhatók. Mind meghaltak rögtön a szülés után. Kivesszük belőled – mondta határozottan. – Elhúzódtam tőle, és a szemeim szikrákat szórtak. Nem hittem a fülemnek. A baba megmozdult bennem, én pedig a hasamra simítottam a kezemet.
- Nem! Nem hagyom, hogy elvegyétek tőlem! Ahhoz előbb meg kell, hogy ölj! Ő az enyém! – kiáltottam rá, habár tudtam, hogy anélkül is hallja.
- Jenny… - Elképedve meredt rám, én pedig dühtől elködösült szemmel néztem őt. Még sosem voltam ennyire mérges rá. Tudtam, hogy megbántottam őt, pont úgy, ahogy ő is engem. Ilyet nem kérhetett tőlem. Hogy megöljék a születendő csodánkat. Nem, azt már nem!
- Éhes vagyok – mondtam, majd kiszálltam az autóból, és „besiettem” a házba. Otthagytam döbbent arccal a kocsiban, miközben éreztem magamon a pillantását. Amikor beléptem a házba, hat meglepődött aranybarna szempár nézett vissza rám. Még egyszer sem láttak ennyire kiakadva, és sosem hallottak így beszélni Edwarddal. Szégyelltem magam, és ezt csak Jasper érezte. Újra rajtam volt a sírhatnék. Döntöttem.

Felmentem a szobánkba, és sírva kerestem meg a bőröndömet, majd nyitottam ki a szekrényt, hogy beledobáljam a táskába a ruháimat. Úgy éreztem, hogy mindenki ellenem fordult. Annyira szerettem volna egy babát most, hogy tudtam, mégis lehet gyerekem Edwardtól, de ő inkább meg… De nem! Tudtam, hogy szereti őt, csupán féltett. Félt attól, hogy bajom lesz.

Sírtam, mert fájt, amit mondott nekem Edward, és fájt az, amit én mondtam neki. Elrontotta a csodás napunkat azzal, hogy a gyerekem elvevéséről beszélt. Biztosra vettem, hogy a babám minden egyes szót hallott, és azért volt nyugtalan. Egyfolytában izgett-mozgott, nekem pedig le kellett ülnöm egy kicsit. Felzaklatta a veszekedésünk, mert nem szerette, ha egymásnak esünk, és minden csúnya dolgot a másik fejéhez vágunk. Ő sem szerette, ha civakodtunk Edwarddal.

Tudtam, hogy Alice látta a döntésemet, és csak pár másodpercem volt, hogy összeszedjem a dolgaimat. Bár kulcsra zártam az ajtót, Edward megtalálta volna a módját, hogyan jusson be a szobába. Így hát felálltam az ágyról, és tovább pakoltam. Most erősebbet rúgott, mint szokott, és ennek következtében a földre rogytam. Azt akarta, hogy béküljek ki az apjával, de féltem. Most már féltem a szemébe nézni. Az a legjobb, ha elmegyek, és nem okozok neki több fájdalmat. Egy dupla rúgást éreztem, mire ismét a földön térdeltem.
- Te jó ég…! Lehet, hogy… - Ekkor hangos kopogást, majd Edward aggódó hangját hallottam meg.
- Jenny, nyisd ki az ajtót, kérlek! Beszéljük meg! – ajánlotta. Nehezen tápászkodtam fel a földről, majd lépkedtem az ajtóhoz. Talán nem voltam magamnál, azért döntöttem úgy, ahogy. Nekitámasztottam a fejemet az ajtónak, majd a kilincsre tettem a kezem.
- Elmegyek, Edward – suttogtam. – Nem fogok még egyszer fájdalmat okozni neked. – Újabb erős rúgást éreztem. Lecsúsztam a földre, és hátamat az ajtónak döntöttem, miközben a hasamat fogtam.
- Nem! – mondta. Behunytam a szememet, és vártam, hogy abbamaradjon a fájdalom. – Nem hagyom, hogy elmenj! – hallottam meg magam mellől a hangját. Ránéztem, és csak akkor jöttem rá, hogy az ablak nyitva volt. – Fáj valamid? – kérdezte, miközben kezét a hasamra tette, mire a rugdosás abbamaradt, és a baba Edward kezéhez bújt. Ráemeltem a tekintetemet, mire elvette a kezét. A kincsem mozgolódni kezdett, én pedig Edward keze után nyúltam, és visszahelyeztem a kezét a hasamra. Abbamaradt megint, én pedig elmosolyodtam. Nem haragudott rá még annak ellenére sem, amiket mondott róla.
- Nem akarja, hogy elhagyjam az apját – suttogtam magam elé. Edwardra néztem, aki közelebb ült hozzám. – Szeret téged.
- Nincs más választásom, nem erőltethetem rád az akaratomat. Bocsáss… - Ajkaira tapadtam mielőtt bocsánatot kért volna. Mindig ő kért, mikor én voltam a hibás.
- Ne haragudj rám! – Átkaroltam a nyakát, és még közelebb vontam magamhoz, miközben csókoltam a hűvös ajkakat. A pocakomtól nem tudtam olyan közel lenni hozzá, mint pár héttel ezelőtt, de most nem ez volt a fontos, hanem az, hogy kibéküljünk. Felvett a karjaiba, és az ágyhoz vitt, miközben csókolt, majd leültetett rá. Karjaival megtámaszkodott két oldalt, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Annyira hiányzott ez a fajta közelség, hogy már kezdtem elfelejteni. Olyan távol volt tőlem, hogy lassan úgy éreztem, elveszítem őt, azt pedig nem akartam. Persze mellettem volt, de még így is…

Azok az érzések, amiket már rég éreztem, újra feltörtek, és nem tudtam parancsolni a kezemnek. Egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, míg a másikkal a mellkasán. Tudtam, hogy nem szeretné majd, de nem is arra készültem, csupán meg akartam érinteni őt. Érezni az illatát, az érintéseit, amiket annyira hiányoltam. Hideg kezét az arcomra tette, és zihálva húzódott el egy kicsit, hogy homlokát az enyémnek támassza. A vámpíroknak nem volt létfontosságú a levegő, de valahányszor így láttam Edwardot, újra és újra ráébredtem, hogy sokkal emberibb, mint azt bárki hinné róla. Talán még saját maga sem hitte el.
A hideg érintése ellenére a bőröm azon a helyen, ahol a keze volt, felforrósodott. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és kellemes bizsergés járta át a testemet. Behunytam a szememet, és átadtam magamat az érzésnek.
- Maradj velem, kérlek – suttogtam, és ránéztem. Leült mellém az ágyra, a fülem mögé tűrte a szemembe hulló tincseket, és halványan elmosolyodott.
- Itt maradok, de most ideje lenne egy kicsit pihenned. Túl sok volt ez a mai nap – mondta, én pedig bólintottam.
- Edward, éhes vagyok… vagyis a baba. – Hajtottam le a fejemet, mert féltem attól, amit majd az arcán látok. Kezét az állam alá tette, majd felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Mosolygott.
- Rendben, hozok egy kis vért – mondta, mire egy kis rúgást éreztem a hasamban.
- Azt hiszem, hozz többet, mert valaki nagyon tiltakozik a kevés ellen – mosolyogtam, miközben végigsimítottam a domborulaton.
- Rendben – nyomott egy puszit a homlokomra, majd felállt az ágyról, és elindult a földszintre. Addig feljebb tornáztam magam az ágyon, és ösztönösen a hasam köré fontam a karomat, ezzel mintegy bölcsőt formálva neki. A szokásosnál tényleg nagyobb volt a pocakom, de ez csak azért volt, mert gyorsan fejlődött a pici. Igazi csoda volt. Szerettem így hívni őt, mert az volt.

Szerencsére az ágy mellett volt a tévé távirányító, így bekapcsoltam a televíziót, és az adásokat kezdtem nézegetni. Azt hittem, hogy megint nem találok semmi érdekeset, de aztán megakadt a szemem az egyiken. Vámpíros film volt, így kicsit feljebb vettem a hangerőt, és nézni kezdtem. Olyan furcsák voltak benne. Szárnyuk volt, és tényleg úgy néztek ki, mint valami denevér, csak fehér színű volt a bőrük. Egy családról szólt, akik megesküdtek, hogy addig nem lépik át Szent Péter kapuját, míg el nem pusztítják Drakulát. Érdekes volt, mivel egyedül a lány maradt életben meg a bátyja, akit megharapott egy vérfarkas. A vérfarkasok Drakulát szolgálták. Egy bizonyos Van Helsing segített a lánynak – Annának – megölni a vámpírokat. Talán nem kellett volna néznem, de ezek a vámpírok gonoszak voltak, nem olyanok, mint Cullenék.

Ahogy figyeltem a filmet, egy valami igaz volt benne. Az pedig az, hogy a farkasok ölik meg a vámpírokat. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy Edwardékat megtámadja egy olyan vérfarkas, mint ami a filmben volt. Rossz volt belegondolni, így elhessegettem ezt a képzelgésemet.
Kíváncsi voltam, hogy hova tűnt Edward, mert már fél órája néztem a filmet, de ő még sehol sem volt. Ekkor eszembe jutott, hogy talán bement Carlisle-hoz, vagy esetleg Alice tartja fel valamivel. Biztos megint a falszínt tárgyalja vele. – Erre a gondolatomra elmosolyodtam. Elképzeltem, ahogy Alice sorolja a színeket, Edward kezében pedig ott a vérrel teli poharam, és kicsit idegesen hallgatja őt.
Ekkor nyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta, kezében egy tálcával, amin ott volt az előbb említett pohár, és egy kis sült krumpli hússal, hozzá pedig egy kis saláta. Kicsit meglepődött, hogy milyen filmet nézek, aztán csak mosolyogva megrázta a fejét, majd elindult felém. Leült az ágy szélére, és az ölembe helyezte a tálcát. Rögtön a vér után kaptam, majd mindegyszálig megittam. Igazán megkívántam, és a sült krumpli illatától még éhesebb lettem.
Miközben szorgosan ettem, hol a tévét, hol pedig Edwardot néztem. Utóbbi egyfolytában engem pásztázott tekintetével, mire elpirultam. Inkább a vámpírokra fordítottam a tekintetemet, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Jó film? – kérdezte hirtelen, mire ránéztem, és abbahagytam az evést.
- Igen, érdekes – mosolyodtam el. – De, ha akarod, kikapcsolhatom.
- Nem, nem. Nézd nyugodtan – mondta mosolyogva, majd egy szempillantás alatt befeküdt mellém az ágyba, és bekapcsolódott a filmnézésbe, én pedig folytattam az étel elfogyasztását.

* * *

Már több mint egy hónap telt el, és csak akkor éreztem meg azt, amitől minden megváltozott. Az arcom beesett volt, és le is fogytam, mert már inkább csak vért ittam. Ha Rosalie, Esme és Edward nem erőszakoltak volna le néhány falatot a torkomon, akkor talán rosszabb is lett volna. Már tényleg csak segítséggel tudtam közlekedni, bár Edward azt mondta, hogy inkább feküdjek, de persze nem hallgattam rá. Sétálni akartam a szabadban, és elmenni a vízesésünkhöz, ám ezt nem tehettem meg. Meg volt mindennek az oka.
Bella volt nálunk, de megkértük, hogy ne mondja el Jacobéknak, hogy hazajöttünk a nászútról, mert talán nem örülnének annak, ha megtudnák, hogy gyereket várok egy vámpírtól. Talán fel is bontanák a szerződést. Legalábbis én ezt vettem le, bár lehet, hogy ők teljesen másra gondoltak.

Mindent el akartam felejteni. Azt, hogy életveszélyben vagyok, a farkasokat, és mindenki mást. Csak a babámmal és Edwarddal akartam foglalkozni.

Egyedül szerettem volna lenni a férjemmel, és beszélgetni. Ideje volt eldöntenünk, hogy milyen nevet is adunk a picinek. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi legyen a neve, ha fiú lesz.
- Edward – szólítottam meg, mire tekintetét rám kapta. – Ha fiú lesz, azt szeretném, ha a te nevedet kapná… Hogy tovább vigye a neved – néztem rá, mire csak elmosolyodott.
- Nem fogok meghalni – mondta, én pedig lehajtottam a fejem, s akaratlanul is eszembe jutott az a pillanat, amikor másodjára is elveszítettem Őt. Finoman megszorította a kezemet, hogy érzékeltesse, velem van, és lesz is, amíg csak élek.
- Tudom, de… olyan jó lenne. Két Edwardom lenne – mosolyodtam el a gondolatra. A kis Edward már felnőtt, és beszélget az apjával. A fiamnak szólok, mire mindketten felém fordulnak. Elég mulatságos lenne. – Tudod, megkedveltem a nevedet – néztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat.
- És a másik nevem? – kérdezte.
- Nem tudom, az Edward jobban tetszik; persze az Anthony is gyönyörű név, de…
- Ne mondj semmit, tudom – mosolygott. – Rendben, akkor, ha fiunk születik, Edward lesz a neve – mondta. Majdnem elsírtam magam örömömben. Azt mondta, hogy „fiunk”, a miénk, a közös gyerekünk. Annyira jó érzés volt ezt hallani tőle, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat, de ez abban a pillanatban nem nagyon ment volna. – És, ha kislány lesz? – kérdezte.
- Nem tudom, de valami ritka név kellene – tűnődtem -, vagy valami különleges… – elmélkedtem.
- Diana. – Ráemeltem a tekintetemet, és elmosolyodtam. Nem akartam a saját nevemet adni, már beszéltünk régebben róla.
- És mit szólsz az Aisha-hoz, vagy a Nadyahoz? - kérdeztem. – Esetleg Shelia, vagy Aileen – néztem rá, ő pedig mosolyogva pásztázott tekintetével. – Edward, te már régebb óta élsz, mint én. Milyen nevekkel találkoztál, vagy mondj valamit. – Csillogó szemekkel vártam a válaszát.

Ekkor Rosalie jött oda hozzánk egy pohár vérrel a kezében. Mintha kicserélték volna a sógornőmet. Olyan sokat segített nekem, bár lehet, hogy nem szívesen tette, de hálás voltam neki, ahogy a többieknek is.

Ezután elaludtam, és talán a legrosszabb rémálmom következett.
Edwarddal összevesztünk, ő pedig elment. Nem akartam, és tudtam, hogy én voltam a hibás. Megint a baba miatt veszekedtünk, én pedig elküldtem. „Ha nem akarod ezt a gyereket, akkor menj el, megszülöm egyedül!” - ordítottam, mire tekintete szomorúvá vált, és én egyszerűen csak kifordultam a szobából, és lementem Alice-hez.
Amikor bementem hozzá, elmondtam neki, mit érzek pontosan. Hogy Edward nem szereti a babát, hogy engem sem szeret, holott tisztában voltam vele, hogy ez nem igaz. Pontosan tudtam, hogy az életét is odaadná értem, ahogy én őérte, és most már a gyermekemért.

Sokáig beszélgettünk barátnőmmel, mikor látomása támadt, és azonnal felvitt az Edwarddal közös szobánkba. Mikor beléptem a helyiségbe, Edward a bőröndjébe pakolászott. Abban a pillanatban éreztem a szavaim súlyosságát. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi.
- Csak jót akarok neked. Ha nem vagyok itt, akkor nem veszekszünk, és nem rontom tovább az állapotod. Én szeretlek, és ha azt akarod, hogy menjek, akkor én elmegyek – mondta, és behúzta a cipzárt a táskán, utána elém állt, és kezét az arcomra tette, homlokon csókolt, majd elment mellettem.
Egészen addig megkövülten álltam a szoba közepén, amíg meg nem hallottam a bejárati ajtó csapódását, én pedig zokogva rogytam le a földre. Fájt az érzés, hogy itt hagyott, és én ezt engedtem. Nem állítottam meg, mikor lehetőségem lett volna rá.

A napok teltek, én pedig ki sem mozdultam a szobából, csak bámultam kifele az ablakon, és a férjemen járt az eszem. Még abba is belegondoltam, hogy talán küld egy válóperes papírt… Azt hiszem, képtelen lettem volna belemenni a válásba.
Jasper volt mindig mellettem, és nyugtatott, aztán olyat mondott, amitől nagyon meglepődtem.
- Esténként hazajön – mondta. – Látni akar téged, és a babát – nézett a hasamra, miközben folytatta – ezért én úgy gondolom, hogy igenis szeret titeket. Hallunk egy s mást lentről, hisz remek a hallásunk – mosolyodott el a végén
- És… miket… mond? – kérdeztem.
- Tudod, inkább olyan, mintha a babával beszélgetne…
- Lehet, hogy hallja a gondolatait? – tettem a hasamra a kezemet.
- Meglehet – mondta, én pedig levetítettem magam előtt a jelenetet, ahogy a két számomra legfontosabb személy ismerkedik egymással.
Újabb sírógörcs kapott el, én pedig nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

Egy hideg kéz simogatását éreztem meg a hasamon, és ehhez a kézhez egy angyali hang társult. Tele volt szeretettel, és aggódással.
- Megígéred, hogy nem bántod a mamit? – kérdezte, mire a kicsi csoda piciny kezét apjáéhoz érintette. – Tudom, hogy nem akarsz fájdalmat okozni neki, de ha van rá mód, szólj, vagy jelezz nekünk, hogy már nagyon kicsi a hely… hogy már nagyon közel vagyahhoz - suttogta Edward, mire szemeimet kinyitottam, és mosolyogva, könnyekkel bennük néztem őt. Sosem hallottam még így beszélni a babánkhoz, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy mégis szereti, és akarja, hogy megszülessen.

Már nem tudtam milyen nap van, de hogy fel nem keltem az ágyból, az biztos. Egy nap vagy húsz liter vért is megittam. Na, jó, lehet, hogy nem annyit, de sokat. Egyszerűen jólesett a babának. Ahogy visszaemlékeztem anyu terhességére, nem rémlett, hogy akkora lett volna a pocakja, mint nekem. Lassan a tévét sem láttam. Na, jó, azért ez egy kicsit túlzás volt.
Próbáltam takargatni magam, mert akkora voltam, mint egy ház.
- Édesem, mondd, mit csinálsz? – kérdezte Edward, miközben igyekeztem úgy feküdni, hogy ne látszódjon, mekkora vagyok.
- Én… Hát… Semmit – mosolyogtam, mire mindentudóan nézett rám. – Huh, rendben. Eléggé… nagy lettem mostanság, így takarom, hogy ne látszódjon – pirultam el, mire elkacagta magát. – Ne nevess! – vágtam hozzá az almámat, ami a mellettem levő asztalon volt. Természetesen elkapta a gyümölcsöt, majd visszatette a helyére. – Egyébként hallottam – mondtam mosolyogva.
- Mit? – tudakolta kérdő tekintettel.
- Hogy beszéltél hozzá – simítottam végig a pocakomon. – Nem akartam, hogy tudd, így azt mondtam neked, hogy abban a pillanatban keltem fel. – Nem mondtam el neki az álmom, nem akartam, hogy tudja, milyen őrültségeken jár az eszem.
- Igen, beszélgettem vele, mert… - tette kezét a hasamra -… hallom a gondolatait, és a hangjából ítélve, kislány – nézett rám.
- És ezt miért nem mondtad el? – kérdeztem örömkönnyekkel a szememben.
- Nem tudom.
- Egyébként lehetett rá számítani, hisz az enyémet is hallod – mosolyogtam, mire bólintott. – És miket mondott? – kérdeztem.
- Hogy nagyon szeret téged, és nem akar fájdalmat okozni neked. – Itt egy kis szünetet tartott, és fejét a hasamra döntötte. – Én is szeretlek – mondta. Olyan boldog voltam, mint még soha. Egyik kezemmel a babát, a másikat pedig Edward haját kezdtem simogatni. Úgy örültem neki, hogy elfogadta őt. Örömömet semmi sem tudta lelombozni, és ha tehettem volna talán táncra is perdültem volna. – Azt mondja, hogy van egy meglepetése, de azt nem árulja el, hogy mi. Olyan ügyesen rejti el a gondolatát, mint te – mosolygott, mire zavaromban lehajtottam a fejemet.
Azt hiszem, én vagyok az a szerencsés, akinek a legcsodálatosabb családja van a világon.

* * *

Múltak a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megérezni a fekvés ártalmát. A kislány nevén is sokat gondolkoztunk Edwarddal, de nem tudtunk dűlőre jutni, végül eszembe jutott egy olyan név, ami nekem nagyon tetszett, bár a férjemnek még nem árultam el. Mindig mással foglalkoztam, és valahogy egyre több fájdalmam volt.
Egyszer hallottam, ahogy Carlisle Edwarddal beszél arról, hogy megrepedt a bordám. Úgy gondolták, hogy a baba gyors növekvése miatt. Persze én próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, és Edwardot nyílván lefoglalták a gondolatai, hogy azt hitte, még mindig alszok.

- Most már járhatok a saját lábaimon? – kérdeztem ártatlanul. – Kicsit megmerevedtek, és már kezd zsibbadni. - Már sokszor megpróbálkoztam vele, de folyton lebuktam, azóta inkább nem kísérleteztem vele.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Edward.
- Igen, ha elesnék, majd megfogsz – fogtam meg a kezét. Már csak egy nap, és megszületik - gondoltam. Nagyon izgatott voltam, féltem attól, hogy talán ha meglát a kislányunk, nem fogok tetszeni neki. Vagy, hogy nem fogad el anyukájának. De ostobaságokra gondoltam.
- Rendben – egyezett bele, majd finoman letette a lábaimat a földre, majd kezeit a derekamon nyugtatva segített fel. Egy kicsit kinyújtóztattam a végtagjaimat, és jólesően sóhajtottam fel.
- De jólesik – mosolyogtam. – Te jó ég! Kétszer akkora vagyok, mint hittem. - Ez undorító - gondoltam.
- Ne mondj butaságokat. Nekem így is tetszel – suttogta a fülembe Edward, mire elmosolyodtam. Nem tudtam elképzelni, hogy mi tetszhet bennem neki, de nem agyaltam rajta, mert úgyse tudtam volna rájönni. A vér után nyúltam, hogy egy igyak belőle egy kortyot. Már a kezemben volt a pohár, mikor hirtelen erős fájdalmat éreztem…

Sziasztok!(fontos)

Sziasztok!

Azért jöttem, hogy értesítselek titeket, hogy szombaton délután, vagy este teszem fel a következő részt. Kicsit le vagyok maradva, de igyekszem vele. Remélem, szombatra ki lesz javítva a rész.

Megértéseteket köszönöm.

Puszi

Gicus