53. fejezet - Új világ (II. rész)

Sziasztok! Mégis kész lettem mára a fejezettel, vagyis, hamarabb, csak ma jött meg a javítás.:) (Köszönöm, Nillus!) Lehet, hogy csak később fogom kitenni a következő részből az ízelítőt, mert annyira azért nem haladtam előre a résszel.
Nos, köszönöm a kommentárokat Nillának, Névtelennek és Ginának.:)
Hát... kicsit elszomorított ez a három kommentárt, persze örültem neki, de azért... Mindegy. Nem lehet ráerőszakolni az emberre.
Na, annyit szerettem volna, hogy már csak 2 fejezet plusz az epilógus és vége a történetnek. Őszintén mondom, hiányozni fog Jenny, főleg akkor, amikor az 1. rész javított verzióját is befejeztem.:(

Jó olvasást! Puszi

”Az ember megpróbálja kerülni az egyszer már megmászott-bejárt vermeket, zsákutcákat, labirintusokat. Megkínlódunk saját magunkkal. Ám aki nem mer kísérletezni, az úgy marad.”

Talán nem készültem fel rá, de ezen nem is gondolkoztam. Minden magától ment. Igazán nem is tudtam, hogy mit teszek, csak azt, hogy elindultam a kanapé felé. Rosalie és Esme döbbenten néztek rám, de én csak a kicsiket figyeltem. Látszólag nem fogtak fel semmit a jelenlegi helyzetből. Rám néztek, és mindketten elmosolyodtak. Gyönyörködtem bennük, de hirtelen más kerített a hatalmába. Én még nem éreztem szükségét, hogy levegőt vegyek, nem volt semmilyen kényszer, ami miatt kellett volna. Még pislogni sem pislogtam, nehogy egy tizedmásodpercet is veszítsek a látványból.

Hallottam a szívverésüket, és ahogy száguld az ereikben a vér, és szomjaztam rá. Akartam, de aztán megint elárasztott a nyugalom, vagy talán a hang a fejemben volt az, ami megállított, hogy rájuk vessem magam. Olyan tiszta és gyönyörű volt; gyönyörűbb, mint először.
A vérük pulzálása vonzott hozzájuk. Tekintetem Aisha nyaki ütőerére tévedt. Láttam, ahogy lüktet vér. Azonnal észhez kellett térítenem magam, de nem ment. Próbáltam, hisz a lányomról volt szó, nem bánthattam.

Annyira erős volt, hogy úgy éreztem, egyedül nem tudom megállítani magamat. Szükségem volt valakire.
Rosalie karjaiban Aisha, Esméében pedig Edward feküdt. Közelebb léptem hozzájuk, de ekkor mindketten – kezükben a kicsikkel - a falhoz hátráltak. A gyerekek engem néztek, majd először Aisha mozdult meg. Kinyújtotta felém a kezét, mintha meg akarna fogni. Ficánkolni kezdett Rosalie ölében, én pedig még egy lépést tettem előre. Sógornőm erősebben fogta a kicsit, én pedig megint meghallottam a fejemben a hangot.
- Minden rendben lesz - szólt határozottan a gyönyörű hang. Rosalie fejében hallottam, ahogy szól Edwardéknak, ezért nem volt sok időm.

Ez igazából alig volt pár másodperc, de az elmémben sokkal hosszabb időnek tűnt. Elmosolyodtam, ahogy a kislányomat néztem, majd én is kinyújtottam felé a karomat, hogy magamhoz ölelhessem, de ekkor két erős kar lefogott, és a gyerekek eltűntek. Olyan váratlanul ért, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ez nehezen fordulhatott elő egy vámpírral, de én így éreztem. Megint hallottam a fejemben az angyali hangot, és láttam, hogy hol vannak. Alice szobájába vitték őket.
- Minden rendben lesz – mondta ismét, én pedig hallgattam rá. Hallottam magam mellől a hangokat, de mind elmosódtak. Tisztán csak Edward hangját hallottam, ahogy próbál nyugtatni az emeletről. Nem tudtam, hogy szerelmem is hallja-e, de nem foglalkoztam vele.

A karok nem lazítottak a szorításon, pedig nem csináltam semmit, csak néztem magam elé, és hallgattam a fiam hangját. Nem tudtam, hogy lehetséges mindez. Hogy tudok megnyugodni csupán a hangjától? Régebben Edward közelsége kellett ahhoz, hogy megnyugodjak, vagy még Jasper képessége, de a kisfiam csak megszólalt a fejemben, és minden vér utáni vágyam elpárolgott. Csak a karjaimban szerettem volna őket tartani, és eszembe sem jutott ezután, hogy bántsam őket. Persze nem is akartam, de az a szörny, ami felül akart kerekedni felettem, igen. Ezt nem hagyhattam. Le kellett győznöm a bennem levő démont.
- Jenny, édesem, hallasz? – hallottam meg Edward aggódó hangját. Ráemeltem a tekintetem. Kezei az arcomon pihentek, és ijedten nézett rám. Azt hittem, hogy mérges lesz, és majd azt mondja, hogy: „Bezárlak a szobába!” De nem ezt tette, helyette megsimogatta az arcomat, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset.
- Te is hallod őt? – kérdeztem, mire értetlenül bámult rám.
- Kit? – Tényleg nem tudta, miről beszélek, és tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni. Akkor csak velem beszél - gondoltam. – Ki?
- Edward – mondtam. – Hallom őt, a fejemben, de nem úgy, mint a többieket. – Értetlenül nézett rám, majd Jasperre emelte a tekintetét, aki elengedett. Szerelmem megfogta a kezemet, és leültetett a kanapéra.
- Mesélj el mindent – mondta, mire felsóhajtottam. Még én magam sem értettem pontosan, de reméltem, hogy Edward majd tud valamit mondani erről. Az igazat megvallva, Carlisle még többet tudott volna erről mondani. Amint arra készültem, hogy szólok neki, ő már mellettünk is volt. Körbenéztem a helyiségben, és tudomásul vettem, hogy megint azok vannak velem, akik fent is. Védték a gyerekeket… Tőlem. Én magam voltam a veszély.
- Amikor leértem, bennem volt az az érzés… Akartam a vérüket, pedig csak hallottam a vér száguldását az ereikben, de amikor Edward megszólalt a fejemben…
- Mi volt akkor? – kérdezte Carlisle.
- Megnyugodtam. Már nem akart felszínre törni a vámpír énem, de Rosalie-ék még mindig védelmezték őket. – Itt egy kis szünetet tartottam. – Hallottam őt már korábban is a fejemben – mondtam végül.
- Mikor?
- Amikor az asztalon feküdtem, és változtam át. Azt kérdezte, hogy mikor megyek le hozzájuk.
- Az akkor volt? – tudakolta döbbenten Edward, mire ránéztem, és bólintottam. – Miért nem mondtad el?
- Azt hittem, hogy hallod.
- Csak téged hallottalak – mondta.
- Carlisle, – fordultam felé – lehet a gyerekeknek képességük? – kérdeztem.
- Meglehet. Miért, úgy véled, hogy ez egy képesség? – kérdezte. – Most már te is hallod a gondolatokat. – Ismét nem foglalkoztam a szomjúságommal, mert ezt a – számomra – ismeretlen rejtélyt akartam megfejteni. Ha tényleg van képességük a kicsiknek, akkor mi lehet?
- Igen. Edward, nem figyelted a gondolatait? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Szerintem, ha még egyszer felveszi velem a kapcsolatot, akkor Edwardnak olvasnia kellene kis Edward fejében, mert ha hallja őt, akkor egyszerű gondolaolvasás. De ha nem, akkor képessége lehet. Vagy, talán rossz ötlet? – kérdeztem. Úgy éreztem, hogy valami ostobaságot mondtam. Carlisle ebben szakértő volt, és valami idióta ötlettel álltam elő, aminek lehet, hogy semmi értelme nincs.
- Hm – gondolkozott el az apám, mert már az volt. Nemcsak az apósom volt, hanem az apám is. – Lehet benne valami, bár valószínű, hogy egyébként is hallja majd Edward a gondolatait – mondta, és hirtelen nem bírtam felfogni a szavai értelmét. – Úgy értem, hogy lehet hallani a kicsi gondolatait, de a hangja az, ami olyasfajta, mint amilyen Jaspernek a képessége. Tehát, ami nyugalmat sugároz. – Így már értettem, és világos volt.
- Engem is nagyon érdekel a kicsi képessége, de talán jobb lenne, ha Jenny elmenne vadászni – szólalt meg Jasper. Teljesen kiment a fejemből, hogy velünk van, mert olyan csöndes volt. Bár ő mindig az. Megint hallottam a hangokat a fejemben, mert nem koncentráltam, és nem volt velem az én Edwardom, mert őt Alice szobájában tartózkodott. Szerelmem bizonyára tudta, hogy ismét hangok vannak a fejemben, amiket nem tudok irányítani, így ismét bevetette azt, amit fent a szobába a falnál. Tudtam, hogy vadászás után gyakorolnom kell, vagy megszoknom ezt az egészet, mert ő mindenkiét halja, mégis ki tudja őket zárni.
- De előbb… - szólalt meg sógornőm.
- Alice!
- De megígérted – mondta. – És látnia kell! – Edward sóhajtott, ő pedig elrohant. Nem értettem, így Edward felé fordultam, egy „Miről beszél?” tekintettel. Néha nem is kellett gondolatban vele társalognom, hisz a nélkül is értettük egymást. Alice visszatért egy nagy, egész alakos tükörrel a kezében. Nem tudom, hogy lehet, de tudtam, megint elveszítettem a kontrolt. Ezt onnan tudtam, hogy mindig először egy ember gondolatát hallottam, jelen esetben Alice-ét, aki kíváncsi volt, mit szólok majd. Bár azt nem tudtam meg, hogy mihez, mert hirtelen sötétség lett a fejében.
- Elrejtette a gondolatait – felelte Edward. – Mostanában gyakran teszi ezt velem is.
- Csak a meglepetés miatt – vigyorgott barátnőm.
- Már úgyis látta a fejünkben fent.
- Mit? Miről beszéltek? – Tényleg elvesztettem a fonalat, pedig simán kiolvashattam volna a fejükből. Úgy gondoltam, hogy még ezt is meg kellesz tanulnom, mert valahogy nem ment. A többiekre néztem, akik mind a férjemet és barátnőmet nézték felváltva. Ekkor meghallottam Jasper hangját a fejemben. Jó lenne túlesni ezen, mert vadásznia kell.
- Na, gyere – fogta meg a kezem Alice, majd felhúzott a kanapéról, és beállított az egész alakos tükör elé.

*Az első reakcióm a meggondolatlan gyönyörűség volt. Az ismeretlen teremtmény a tükörben kétségtelenül gyönyörű volt, minden részében olyan gyönyörű, akárcsak Alice vagy Esme. Még a mozdulatlansága ellenére is könnyed volt, és a hibátlan arca olyan sápadt volt, akár a hold, keretezve a sötét, nehéz hajával. A végtagjai simák és erősek voltak, a bőre finoman ragyogott, fénylett akár egy gyöngyszem.
A második reakcióm a rémület volt. Ki õ? Első ránézésre képtelen voltam megtalálni az arcom a sima, tökéletes vonásaiban. És a szemei!* Vörösek voltak, tele meglepettséggel, és kíváncsisággal. Megrémültem tőlük. Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem a lányt a tükörben, egyre ismerősebb volt. Ekkor pedig eszembe jutott. Őt láttam a többiek fejében.

Közelebb léptem a tükörhöz, és újra alaposan szemügyre vettem a lányt. Tényleg tökéletes volt, és gyönyörű. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérinthessem. A lány keze egyszerre mozgott az enyémmel, és mikor már majdnem elértem őt, az ujjaim a tükörnek ütköztek. A vörös szemek továbbra is kíváncsian néztek engem.

Én voltam. A lány a tükörben, és a családom fejében… én voltam, de nem hittem el. Edwardra néztem, aki folyamatosan engem nézett, és ahogy rákoncentráltam, hallottam aggódó gondolatait. A többiekre fordítottam a tekintetemet, akik mind a reakciómat figyelték.
- Nem lett rossz a kislány. Sőt! Tényleg, mit szólna, ha ráhajtanék? Na, és Edward? - hallottam meg kedves sógorom hangját, ahogy minden bizonnyal Edward is, mert felmordult.
- Legalább most ne, Emmett, ő is hallja – suttogott, de tökéletesen hallottam minden egyes szavát. Igyekeztem kizárni mindenkit a fejemből. – Édesem! – tette kezét a vállamra Edward, mire rá emeltem a tekintetemet.
- Ő, én vagyok? – kérdeztem a tükörben levő lányra utalva, és éreztem magamon a családom pillantását.
- Igen, te vagy – vigyorgott mellettem Alice. Ezt szerettem benne. Ő mindig is olyan mosolygós, vidám, pörgős csaj volt. Ezt imádtam benne, hisz mindig fel tudott vidítani. Hallottam, hogy Jasper odasúgja Edwardnak, hogy ideje vadászni mennem, mert lehet, „elszabadulok”. Rendben, nem ezt a kifejezést használta, de erre célzott.
- Kérlek, ne sugdolózzatok – néztem rájuk, mire mindketten rám emelték tekintetüket. – Tudom, hogy el kell mennem; tudom, mert folyamatosan érzem a szomjúságot, de minden más leköti a figyelmemet. Új nekem ez az egész, és nem értem, hogy lehetek ennyire nyugodt, miközben irányíthatatlannak kellene lennem – mondtam, mire mindenki kíváncsian nézett rám. – Látom a fejedben, Jasper. Mintha emlékek lennének, és látom azokat a vámpírokat, akik… újszülöttek… – itt Edwardra néztem, hogy megbizonyosodjam, jól tudom-e, majd visszafordítottam a tekintetemet a sógoromra, és folytattam -… mint én. Most nem arra célzok, hogy olyan akarok lenni, mint ők, hanem csupán annyira, hogy talán a kis Edward nélkül elszabadult volna itt lenn a pokol, ha nem szólal meg a fejemben.

* * *

Szerintem mindenki tisztában volt vele, mit érzek, hisz mindannyian átmentek már ezen. Pontosan tudták, hogy el kell mennem vadászni, és már előre féltem tőle, hisz láttam Alice fejében, mit akar rám adni. Persze, én megtiltottam neki. Abban a ruhában nem is tudnék mozogni. Tisztán emlékeszem, mit mondtam neki.
- Látom, és nem megyek bele, sőt, bele sem bújok – ismételtem el vagy harmadjára. Mindenképp egy szűk ruhát akart rám adni, ami természetesen mini volt. Kérdezem én, miért? Ha vadászni megyek, akkor csak tönkremegy a ruhadarab. Néha tényleg nem értettem Alice-t, de szerettem.
- Jenny, kérlek – nézett rám könyörgőn.
- Nem, Alice. – Odamentem hozzá, hisz eddig az ablaknál álltam. – Nem akarlak megbántani, de... Nem. Ezt másra tartogassuk, ne a mai napra, hisz bármi történhet vele, azt pedig nem szeretném. – Lehajtotta a fejét, és éreztem a szomorúságát. Furcsa volt átérezni azt, amit a másik. Persze halandóként is megértettem az emberek érzéseit, de közvetlenül átélni… Teljesen más volt.
- Rendben, majd a bulira felveszed, amit szervezek az átváltozásod miatt – emelte rám mosolyogva a tekintetét. A szomorúsága eltűnt, és éreztem, ahogy boldogság tölti el. Tudtam, hogy nem hagyja annyiban, és majd valamikor fel kell vennem, ha most nem teszem meg. Végül csak bólintottam.

Valahogy sokkal könnyebb volt uralkodnom magamon, ha Edward és Jasper mellettem volt. Láttam sógorom fejében az újszülötteket, akik nem voltak önmaguk, és nem akartam rájuk hasonlítani, de éreztem a tüzet a torkomban. Éhes voltam, nagyon éhes. Jasper figyelmeztető köhögése zavart meg az emlékezésben és a gondolkozásban.
-Talán jobb lenne menni, Edward - intézte gondolatait Edwardnak. Rossz volt, hogy én hallom, mire gondol. Látom a fejében azt, hogy is próbálna megállítani, ha valami… Tudom, hogy csak jót akar, de szerettem volna, ha kimondja nekem. Így is-úgyis hallom őt, nem tud ellene semmit sem tenni. Lehajtottam a fejemet, majd egy szempillantás alatt kint voltam a házból. Csak szaladtam és szaladtam be az erdőbe.

A saját gyorsaságom meglepett, de leginkább az, hogy nem estem el, és nem is mentem neki egy faágnak sem. A reflexeim gyorsak voltak, és szerintem, ha ki akartak volna buktatni, még az sem sikerült volna. Még mindig nem vettem levegőt, nem éreztem szükségét. Csak élveztem, ahogy a szél belekap az arcomba, és elmosolyodtam a sebességtől. Ez teljesen más volt, mint mikor Edwardon utaztam. Persze az az emlék is élénken élt bennem. Nem tudtam, hogy miért pont az, talán a futás, a száguldás hozta fel a homályból, de a többi emlékem ott maradt. Tudtam, segítségre van szükségem, hogy mindenre emlékezzek, és most, hogy beleláttam Edward fejébe, minden egyszerűbb volt. El is tudtam képzelni mindent, ami velünk történt, vagyis csak reméltem, mert nem tudtam semmit sem biztosra.

Nem tudtam, hogy sikerült, talán a már nem dobogó szívem vezérelt erre a helyre, nem voltam benne biztos, de ott voltam. Ezen a helyen olyan nyugalom volt. Semmi mást nem lehetett hallani, csak a víz csobogását, a madarak csicsergését, a levelek zörgését, ahogy a szél elsuhan közöttük. Egy pillanatra behunytam a szemem, és hallgattam a természet dalát. Gyönyörű volt. Rájöttem, hogy imádom az erdőt. Itt minden olyan békés, és már nem kellett attól tartanom, hogy valamilyen állat megtámad, hisz erős voltam… Erősebb, mint Edward…
Most már én féltem. Féltem, hogy bántom őt. Jelenleg ő volt veszélyben, mert össze is törhetem… Rossz belegondolni. És a gyermekeim… Most már három olyan fontos személy van, aki miatt meghalnék. Ha történne velük valami, azt nem bírnám elviselni, főleg, ha én bántom őket.

El kellett űznöm ezeket a borzalmas gondolatokat, így megráztam a fejemet, majd elindultam a vízesés felé. Ismerős volt. Homályosan derengett valami, mintha jártam volna már itt. Leguggoltam, és kezemet a vízbe tettem. Melegnek éreztem, hisz már az én testem is hideg volt. Talán hidegebb, mint maga a víz. Ekkor eszembe jutott Jasper, és az, miért jöttem el a házból. Igen, tudom, hogy igaza van, és azzal is tisztában vagyok, hogy csak meg akarja védeni a családját… Tőlem. Én voltam a legnagyobb veszély a családomra, talán még magamra is.
- Sejtettem, hogy itt talállak – hallottam meg a gyönyörű hangot a hátam mögül, majd a lépteit, ahogy közeledett felém.
- Honnan? A gondolataimból? – kérdeztem szomorúan. Tudtam, hogy azért jött utánam, hogy megakadályozzon egy esetleges mészárlást, amit én követnék el. Ekkor megéreztem magam körül a karjait, amik – most már – puha testéhez vontak. Vállára hajtottam a fejemet, és néztem a napfényben csillogó zuhatagot.

Már dél lehetetett, hisz a nap a legmagasabban volt az égen, és pont ránk sütött. Olyan volt, mintha a természet is próbálná elfogadtatni velem, hogy az vagyok, ami. Edwardra néztem, akinek a bőre csillogott a napfényben. Erre tisztán emlékeztem, és arra is, hogy imádtam őt nézni.
Vámpír. Már olyan voltam, mint ő. Felemeltem a kezemet, és néztem, ahogy ragyog a bőröm a napsütésben. Furcsa volt magamat így látni. Meg kellett szoknom azt a változást, amin a testem keresztülment. Pontosan tudtam, hogy a bőröm hideg, sápadt és kemény lett, a szívem már nem dobogott többet a mellkasomban, a szemem színe megváltozott, és vérre szomjaztam. Nem voltam benne biztos, hogy még önmagam vagyok.
Edward nyakába fúrtam az arcomat, majd megszólaltam.
- Nélkületek már… már… - Nem tudtam befejezni a mondatot, rossz volt belegondolni, mi történhetett volna, ha nem jönnek le időben. Persze a kis Edward nyugtatott, de nem volt garancia arra, hogy nem bántom őket.
- Tudom – simogatta a hajamat, és szorosabban ölelt. Még a gondolat is rossz érzéssel töltött el.
- Istenem – suttogtam, és átkaroltam a nyakát, miközben az ölébe húzott. Ismét éreztem azt a szomjúságot, amit eddig minden történés elnyomott, de ez most megváltozott. Akartam, nagyon is, és ezt Edward is tudta.
- Akkor jobb, ha megyünk vadászni – mosolygott, mire csak bólintottam, majd segített felállnom a földről. Még most is ugyanúgy vigyázott rám, mint mikor ember voltam. Ezek az apró mozdulatok is kitisztítottak egy-egy emléket, ami a homályban volt, és ennek örültem.

Hirtelen ideges lettem. Mi van, ha nem jól csinálom, vagy elrontok valamit? Egyáltalán ebben lehet hibázni? – tetem fel magamnak a kérdéseket, miközben az ujjaimat tördeltem idegességemben.
- Jenny, nyugodj meg, kérlek – fogta meg a kezemet Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Mivel most már te is tudod irányítani az érzelmeket, rám is hatással vagy.
- Ne haragudj, még ezt is meg kell tanulnom – hajtottam le a fejemet, és próbáltam megnyugodni.
- Nézz rám – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Még mindig ugyanúgy néztek rám az aranybarna szemek, mint mikor még ember voltam. Becsuktam a szememet, és hallgattam a légzését, ami egyre gyorsult, ahogy közelebb hajolt hozzám. Éreztem a leheletét az ajkaimon, és éreztem az érzelmeit. Szerelem, boldogság, aggódás és bűntudat. Utóbbit nem értettem, de most nem akartam ezzel nyaggatni.
- Menjünk – mosolyogtam rá, ő pedig megfogta a kezemet, és futásnak eredtünk.

* *

Később elengedtem a kezét, olyannyira belejöttem a futásba, hogy szinte szárnyaltam. Le is hagytam Edwardot, de aztán gyorsabb fokozatra kapcsolt, és megelőzött, de könnyűszerrel utolértem, főleg, hogy egy pillanatra sem szerettem volna távol lenni tőle. Féltem, hogy valami történni fog, és akkor ő nem lesz mellettem, hogy leállítson.

Nem tartott sokáig, hogy beérjem, és tartsam vele az iramot. Most először vettem levegőt, hogy érezzem Edward illatát. Becsuktam a szememet, és élveztem, ahogy a szél az arcomba csap. Furcsa volt, hogy nem mentem neki a fáknak, bizonyára Edward figyelt, vagy ez is vámpír-dolog volt.

Nem tudom, mennyi ideje futhattunk, de még mindig nem fulladtam ki, pedig vártam. A szememet ez idő alatt már kinyitottam, és csodáltam az erdő szépségét. Néztem a fák leveleit, ahogy megcsillannak rajta a vízcseppek, és pillantásomat nagyon ritkán vettem le Edwardról, aki ismét ragyogott a napfényben. Szerintem senki sem hinné el nekem, ha azt mondanám, megint elfelejtettem a szomjúságomat.

Később megálltunk, és szembefordult velem Edward, majd elengedte a kezemet. Néztem tökéletes arcát, és éreztem a nyugalmat, ami belőle áradt. Nem félt attól, hogy nem tudom magam kontrollálni. Bízott bennem, és ez jólesett.
- Itt tökéletes lesz – felelte, én pedig egyfolytában őt néztem. Tekintetem levándorolt ajkaira, és elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá – nem számított, hogy épp vadászni készülünk -, majd mellkasára fektettem a kezemet. Behunytam a szememet, majd végigsimítottam az ingén. Kezeim alatt éreztem az izmait, és ahogy megfeszülnek az érintésemtől. Kinyitottam a szemem, és ránéztem, majd nyaka köré fontam a karomat, s csak gyönyörködtem benne. A vámpírságnak voltak előnyei, és most, hogy volt egy képességem, nem kellett hangosan is kimondanom azt, amit nem szerettem volna. Eszembe jutott az, hogy milyen lenne gondolatban veszekedni; persze nem akartam, csupán megfordult a fejemben, ahogy az is, mi mindenről tudnánk beszélni egymással úgy, hogy senkit sem zavarunk. Ráadásul a többiek nem tudnának semmiről sem. A mi kis titkunk maradna. – Édesem, szerintem nem ez a megfelelő pillanat – fonta ujjait a csuklóm köré.
- Tudom, de csak egyet szeretnék, mert… mert nem bírom tovább. Úgy szeretnék a közeledben lenni – suttogtam, és egyik kezemmel a derekát karoltam át, a másikkal pedig a nyakát. Nem felelt. Aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta, majd lehajolt ajkaimhoz, és birtokba vette őket.

Hirtelen olyan érzelemhullám tört rám, mint eddig soha. Nem akartam abbahagyni, sőt, még többre vágytam. Furcsa volt Jasper képessége, és lassan kezdett bennem tudatosulni, mi a képességem, csak éppen nem tudtam, hogy kell használni, vagy egyáltalán, hogyan működik.
Éreztem az Edwardból áradó vágyakozást, és az önuralmat. Hatással voltam rá, de pontosan tudtam, hogy más miatt voltunk az erdőben. Le kellett állítanom magam, de nem tudtam. Annyira édes volt, és csodálatos, hogy nem ment. Egyszerűen nem ment. Abban a pillanatban akartam. Úgy éreztem, mintha az átlagos érzéseim a kétszeresére, sőt a háromszorosára nőttek volna. Mindent tudnom kellett a… a fajtánkról. Egyet, a legfőbbet már tudtam. Vért iszunk.

Edward zihálva húzódott el tőlem, ahogy én tőle, pedig nem volt szükségünk levegőre. Az érzelmek a hatalmukba kerítettek minket, és ha Edwardnak nincs ekkora önuralma, talán későbbre halasztottuk volna a vadászatot.
- Sajnálom – hajtottam le a fejemet. – Nem tudom még irányítani… - pillantottam fel rá, és azt vártam, hogy majd szigorúan néz rám, ehelyett megértően fürkészte arcomat az aranybarna szempár.
- Nem haragszom, de a képességedet illetően – itt szünetet tartott. – Majd Jasper segít benne, ahogy én a gondolatolvasásban – mosolyodott el kedvesen, mire én is ugyanígy tettem. – Akkor talán kezdjük is – mondta, majd átváltott tanár-üzemmódba. Mintha megnyomtak volna rajta egy gombot. Még ezt is szerettem. A homályból újra egy kép tárult elém, vagyis lehet, hogy inkább Edward emléke volt, hisz magamat láttam. A meglepett arcomat, és ahogy minden pillanatban engem fürkész tekintetével. Ekkor nekem is eszembe jutott ez a pillanat. Aznap nem volt az egyik tanár, és ő jött be helyettesíteni. Előre eldöntötte, hogy majd felszólít, és árgusszemekkel figyelt engem, de én kerültem a tekintetét. Emlékeztem arra a napra, hisz előző éjjel jöttem rá, mi is ő.
- Mint régen – mosolyogtam rá, ő pedig bólintott. – Egyébként, mire vadászunk? - kérdeztem. Hirtelen rám tört a szomjúság, amit eddig elnyomtak az érzések, és kiszáradt a torkom, már ha kiszáradhat egy vámpír torka.
- Őzre. *Valami egyszerűre gondoltam az első alkalmadra… - Abbahagyta, mikor szemem összeszűkült az egyszerű szón.* Felhúztam az egyik szemöldököm. Ennyire béna lennék? Rendben, hogy tanulnom kell, de… Na, jó, inkább nem kommentálom - gondoltam. – Nem erre céloztam, csupán kezdjük egy egyszerűbbel, és majd utána a többi – mosolyodott el, majd ismét felvette a szigorú tanári arcát. A szomjúságom rosszabb lett. Olyan volt, mintha homokot nyeltem volna.
- Merre? – kérdeztem a fákat vizsgálva türelmetlenül. Most csak egy dolog volt a fejemben, az pedig nem más volt, mint a szomjúságom csillapítása.
- *Maradj nyugton egy percig - mondta, kezeit lágyan a vállaimra tette. A szomjúságvágy pillanatnyilag elhalványult az érintésétől. - Most csukd le a szemeidet - motyogta. Mikor engedelmeskedtem, kezeit az arcomhoz emelte, és megsimította arccsontomat. Éreztem légvételem gyorsulását és vártam a pirulást, ami sose fog jönni. – Hallgass! - utasított Edward. - Mit hallasz?*
- Mindent - gondoltam. Hallottam *tökéletes hangját, légzését, ajkai összesúrlódását beszéd közben, a madarak csicsergését tollászkodás közben a fák tetején, csapkodó szívverésüket, a juharfák lombjainak összeütközését, a hangyák gyenge csattogását egymást követve hosszú sorban a legközelebbi fa kérge felé. De tudtam, hogy valami különlegesre gondolt, ezért hagytam füleimet minél messzebb terjedni, kutatva valami más után, mint a körülvevő élet kis zümmögése. Volt egy szabad terület közel hozzánk – a szélnek más hangja volt a füves részen – és egy kis patak, sziklás mederrel. És ott, közel a víz zajához, volt nyaldosó nyelvek fröcskölése, az erős szívek hangos dobogása, pumpálva a sűrű véráramlatot… Olyan érzés volt, mintha a torkom fala összezárult volna. - A pataknál, északkeletre? - kérdeztem, szemeim még mindig csukva.
- Igen. - Hangja helyeslő volt. - Most… várj a szellőre megint és… mit érzel? - Legfőképp őt – a különös méz-orgona-és-napfény illatát. De a bomlás és moha gazdag, földes illatát is, az örökzöldek gyantáját, a meleget, a fák gyökereinél lapuló apró rágcsálók majdnem mogyoró aromáját. És aztán, kiterjesztve megint, a víz tiszta illatát, amely meglepően nem vonzott a szomjúságom ellenére se. A víz felé fókuszáltam és megtaláltam az illatot, amelynek ott kellett lennie a nyaldosó hanggal és a dobogó szívvel. Másik meleg illat, gazdag és jellegzetes, erősebb, mint a többi. És közel olyan nem vonzó, mint a patak. Összeráncoltam az orromat. Kuncogott.
- Tudom, egy idő után hozzászoksz.
- Három? - találgattam.
- Öt. Van még mögöttük két másik is a fák között.
- Mit csináljak most? - Hangja úgy hangzott, mintha mosolygott volna.
- Mit érzel, mit csinálnál?
Gondolkoztam ezen, szemeim még mindig csukva voltak, miközben hallgattam és beszívtam az illatot. Egy másik perzselő szomjúság küzdelme hatolt be tudatomban, és hirtelen a meleg, jellegzetes szag nem volt olyan ellenszenves. Legalább valami forró és nedves lenne a kiszáradt számban. Szemeim hirtelen kinyíltak.
- Ne gondolkozz rajta - javasolta, miközben elemelte a kezét az arcomról és hátralépett egyet. - Csak kövesd az ösztöneidet.

Hagytam, hogy vonzzon az illat, alig voltam tudatába mozgásomnak, miközben a szűk réthez vezető lejtőn suhantam lefelé, ahol a patak folydogált. Testem automatikusan lekuporodott, miközben tétováztam a fákat szegélyező páfrányok közt. Láttam egy nagy hímet, két tucat agancság koronázta fejét, a patak szélén, és a másik négy árnyékba burkolt alakja kelet felé tartott az erdőbe lassú tempóban. A hím illatára összpontosítottam, a nyaka azon forró pontjára, ahol a meleg lüktetés a legerősebb volt. Csak harminc méter – két vagy három ugrás – volt köztünk. Megfeszítettem magam az első szökkenéshez.
De miközben izmaim összehúzódtak a felkészülés során, a szél megváltozott, most erősebben fújt, és délről. Nem hagytam abba a gondolkozást, kirohantam az ösvényre egyenesen az eredeti tervem szerint, bekergetve a* szarvast *az erdőbe, egy olyan vonzó, új illat után futottam, hogy nem volt más választásom. Kényszerű volt. Teljesen az illat vezényelt. Céltudatos voltam, miközben követtem azt, csak a szomjúságra figyelve és az illatra, ami kioltásra volt ígérve. A szomjúság egyre rosszabb lett, most már olyan fájdalmas, hogy összezavarta az összes többi gondolatomat és kezdett emlékeztetni az ereimben lévő méreg égetésére. Csak egy dolognak volt most esélye, behatolni összpontosításomba, egy ösztön, ami sokkal erőteljesebb, alapvetőbb volt, mint a tűz eloltásának szükségessége – a védelmi ösztön volt a veszély ellen.
Önfenntartás.

Hirtelen arra lettem éber, hogy követnek. Az ellenállhatatlan illat vonzása szembekerült azzal a sugallattal, hogy forduljak meg és védekezzek a támadómmal szemben. Mellkasomban egy hangbuborék keletkezett, ajkaim maguktól hátrahúzódtak, hogy felfedjék figyelmeztető fogaimat. Lábaim lelassultak, a hátam megvédésének szüksége harcolt a szomjúság csillapításának vágyával. És aztán hallottam, hogy üldözőm közeledett, és a védekezés győzött. Miközben megpördültem, a felszálló hang utat csinált magának a torkomba és kitört onnan. A vad morgás, a saját számból, olyan váratlan volt, hogy hirtelen megütköztem magamon. Bizonytalanná tett, és kitisztította a fejemet egy pillanatra – a szomjúság vezette homály meghátrált, habár a szomjúság még mindig égetett.
A szél megváltozott, nedves föld és közelgő esőillatát fújta az arcomba, felszabadítva a másik illat izzó hatalmától – az illattól, ami olyan felséges, hogy csakis emberi lehetett. Edward néhány lépésnyire hezitált, karjait megemelte, mintha átkarolt volna – vagy mintha féken akarna tartani. Arca elszánt és óvatos volt, miközben én rémülten megdermedtem. Rájöttem, hogy épp meg akartam támadni őt*, de ez az érzés olyan gyorsan tovaszállt, ahogy jött.

Eszeveszett gyorsasággal rohantam az illat irányába. Hallottam magam mögött Edwardot, ahogy próbált utolérni, de én gyorsabb voltam. A vadászösztön fölém kerekedett, és csak szaladtam. A szomjúságom már égetett, annyira fájt. Vágytam a vérre, és tudtam, hogy ez majd elmulasztja a szomjúságomat.

Lehagytam Edwardot, miközben egyre közelebb értem az áldozatomhoz. Ember volt, semmi kétség, máskülönben nem vágytam volna ennyire a vérére. A gondolataim csak a vér körül forogtak, és nem tudtam magam fékezni. A lábam alig érte a talajt, és ügyeltem a mozgásomra is. Nem csaptam zajt. Az ösztöneimre hagyatkoztam.
Újra beszívtam az édes illatot, és tudtam, hogy már közel járok, nagyon közel. Hamarosan csillapíthatom a szomjúságomat.
Megérkeztem.
Lelapultam az egyik bokor mögé, és felvettem a támadóállást, miközben az áldozatomat lestem. Ő nem hallott, és nem látott engem.
Akartam a vérét, mindennél jobban vágytam rá, és akkor elrugaszkodtam a földtől…

*Stephenie Meyer - Breaking Dawn