48. fejezet - Itt a vége (I. rész)

Sziasztok, ahogy ígértem, meghoztam a részt:) Köszönöm az előző részhez a kommentárokat. Nem fűznék semmit a részhez, bár nem is szoktam xD Remélem, ez a rész is tetszeni fog:)
Puszi

Hirtelen nyugalom árasztott el, én pedig Jasperre emeltem a tekintetemet.
- Sajnálom – kértem bocsánatot, hisz így is ideges volt, ráadásul az én érzéseim még tettek rá egy lapáttal.
Csak hallgattam őket, és figyeltem Edward reakcióját. Feszült volt, és – mint a többiek – próbálta megtudni, hogy kikről beszélhetett Jasper.
- Nomád vámpírok – szólalt meg Emmett, én pedig felé kaptam a fejem.
- Nomád? – kérdeztem.
- Igen. Azokra a vámpírokra mondjuk ezt, akik a világot járják – magyarázta meg Carlisle.
- És Ők… – itt nyeltem -… emberi vért isznak?
- Legtöbbjük – felelte.
- El kell költöznötök, most! – állt fel Alice a kanapéról, ahol eddig ült, majd mellém sétált. – Veszélyben lehettek.
- Ha… emberek vérét isszák, akkor bárhol, bármikor bajunk eshet.
- De, ha tudunk velük tárgyalni, lehet, hogy hamar elmennek. Mindenesetre, én támogatom Alice ötletét.
- Rendben – szólalt meg most először Edward.
- Akkor, én keresek nektek egy házat – tűnt el hirtelen barátnőm, majd a többiek folytatták a beszélgetést.
- Mindenki járőrözni fog, és aki találkozik az egyikükkel, az rögtön riasztja a család bármelyik tagját, kivéve Edwardot – nézett fiára bocsánatkérően Carlisle.
- Rendben – bólintottak a többiek.
- Jasper, te Alice-szel Északra mentek; Rosalie és Emmett Keletre, míg mi Esmével Nyugatra. Délen Samék vannak, igaz? – fordult Em felé.
- Igen, nekünk azt mondták, és engedélyt is kértek, hogy átlépjék a határt, ha a közelükben lenne az egyik – mondta Rosalie.
- Hányan vannak? – tudakoltam suttogva, de tudtam, hogy meghallják.
- Nem sokan, talán öten vannak, és azokkal még elbírunk, főleg a farkasokkal az oldalunkon – felelte Jasper.
- Szóval, mindenképp végeztek velük? Ha bántanak embert, ha nem? – Kicsit megkavarodtam, és nem tudtam miket beszélek.
- Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem bántottak-e már valakit. Csak reménykedjünk, hogy senki vérét nem ontották. – válaszolt Jazz.
- Jobb, ha minél hamarabb megtaláljuk ezeket a vámpírokat. Menjünk! – adta ki a parancsot a családfő, majd mindannyian elindultak az ajtó felé, kivéve Jaspert, mert Ő megvárta Alice-t, aki még mindig fent volt az emeleten.


„Nomád vámpírok”. Csak ez járt a fejemben.
Mi lesz, ha bántják anyát, vagy a barátaimat, esetleg Edwardot? Azt hiszem, azt nem élném túl.
Ekkor megéreztem kezét az enyémeken, én pedig tekintetemet ráemeltem. Örültem neki, hogy kiszakított a gondolataim közül, mert lehet, hogy olyan dolgokra gondoltam volna, amik túlmennek minden határon.
Ha Ő nem lenne velem, biztosan kikészülnék – gondoltam, miközben megfogtam a kezét. Túl sok volt ez nekem. A családja vámpír, a rezervátumban farkasok élnek, és az erdőben nomádok vadásznak. Ki tudja, hány embert öltek már meg. Erre a gondolatra a gyomrom összerándult.
Jasperre néztem, aki nagyon koncentrált. Próbált megnyugtatni, és úgy tűnt, hogy sikerül is neki.
- Köszönöm, de nem kell. Ha elnyomod, azzal csak késlelteted, mert ha elmész, akkor újra rám fog törni ez az érzés.
- Sajnálom – hallottam meg szerelmem hangját, én pedig felé kaptam a tekintetem.
- Miért mondod ezt? Nem a te hibád, hogy itt vannak.
- Tudom. De nem tudlak megvédeni sem téged, sem a családomat. Ilyenkor mindig átgondolom a helyzetet, és inkább lennék vámpír, hogy velük együtt harcolhassak, mintsem ismét elmeneküljek.
- Elintéztem – termett lent a földszinten Alice, majd mellénk sétált. – Még ma beköltözhettek – mondta, majd egy cetlit nyomott Edward kezébe.
- De… Hogy? – kérdeztem meglepetten.
- Vámpír titok. Jasper, menjünk, mielőtt még valakinek baja esik – fordult szerelméhez, majd el is tűntek a házból. Újra rám tört az az érzés, amit Jazz elnyomott.
- Sajnálom, hogy belerángattalak.
- Nem tudhattad, hogy ez lesz, és ne hibáztasd magad – fogtam meg a kezét, majd felálltam, s magammal húztam Őt is. Az emelet felé vettem az irányt, de azonnal megállított. Kérdőn néztem rá, hisz nem értettem, hogy mi történt.
- Most hova megyünk? – kérdezte.
- Csomagolni.
- Nem tehetem. Nem hagyhatom, hogy valamelyiküknek baja essen.
- Hidd el, én sem akarom, és ugyanúgy aggódom értük, mint te, de azt mondták, hogy menjünk. Minket akarnak megvédeni, vagyis… nem csak minket. Ismerem Alice-t és… – Ekkor megcsörren t a telefonom. – Csak emlegetni kellett. Igen? – szóltam bele a készülékbe, miután megnyomtam a kis zöld gombot.
- „Add a bátyámat!” – mondta, és hallatszott a hangján, hogy ideges.
Nem volt elég, hogy nomád vámpírok kószáltak az erdőben, még Edward makacsságával is foglalkoznia kellett. Szerelmem felé nyújtottam a mobilt, Ő pedig egy hangos sóhaj után elvette tőlem. Csak Alice hangját hallottam, bár nem értettem, mit mond, de biztosra vettem, hogy próbálja meggyőzni a testvérét.


Két perc múlva már a ruháit hajtogattuk össze a bőröndjébe, ám láttam rajta, hogy nincs hozzá túl sok kedve.
A kezemben az egyik ingét tartottam, de ahogy kivettem a szekrényből, úgy vissza is tettem. Majd az utazótáskájához léptem, és a kezembe vettem az összes ruháját, mire kérdő tekintettel meredt rám.
Ki vagyok én, hogy megmondjam, mit tegyen? Nem vagyok a felesége, sem az anyja; az utóbbi még szerencse.
Kivettem a gardróbból az egyik vállfát, majd ráterítettem a ruhát, és visszaakasztottam a helyére. Újabb inget vettem a kezembe, de Edward megállított. Nem szólt semmit csak hosszan nézett, de én lehajtottam a fejem és leültem az ágyára.
Nem lehetek ennyire önző; az Ő akaratát is figyelembe kell vennem, hisz nem csak én vagyok a fontos. - Ezzel akartam elterelni a gondolataimat Róluk.
- Sajnálom – szólaltam meg végül. – Én nem akarok semmit sem erőltetni, a te döntésed. – Leült mellém az ágyra és magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem. – Amint elment Jasper, újra elfogott az az érzés… Edward, nekem ez sok – néztem rá, de Ő a semmibe bámult. – Rendben, elfogadtam a családod, hisz állatvéren élnek… de azok a vámpírok nem. Ha valakit bántanak… Anyát, a barátainkat, a családodat vagy… Téged. Azt nem élném túl.
- Jenny, megértem, hogy félsz. Rettegsz a vámpíroktól és ez természetes. Én kiskoromtól fogva velük élek, s sosem féltem tőlük. Tudod, a szüleim autóbalesetben haltak meg, mikor még kisbaba voltam – emlékezett vissza. – Az édesapám a kocsiban, édesanyám pedig a kórházban hunyt el; belső vérzése volt. Anya egész végig engem védett, ezért éltem túl a szerencsétlenséget; később Esméék örökbe fogadtak, így lettem Cullen. Carlisle-lék mondták el, mikor már idősebb lettem. Sosem ismertem a vér szerinti szüleimet, de mindig hálás leszek Esmének és Carlisle-nak, hogy magukhoz vettek, máskülönben nem találkoztunk volna – nézett rám, és megeresztett egy halvány mosolyt.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Nem fáj, hisz sosem láttam őket – fogta meg a kezem, és az ölébe húzta. – Jenny, nem erőltetem a költözést, ha te nem akarod – kulcsolta össze az ujjainkat, én pedig megszorítottam a kezét.
- Nem félek tőle, mert nagyon szeretném, de látom, hogy inkább lennél a családoddal, mint velem.
- Ez nem igaz. Ha nem szeretnék veled lenni, akkor nem akarnék összeköltözni. Ami pedig a többieket illeti; Alice úgyis látná, ha utánuk mennék, és nem hagyná, hogy segítsek, de téged is meg akarlak védeni nemcsak őket – nyúlt ki felém, majd megsimogatta az arcomat.
- Hogy tudsz megölni egy vámpírt? – kérdeztem.
- Úgy, ha széttéped és elégeted a részeit, bár egy embernek ez nehezen menne…
- De egy vámpírnak könnyen – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Tudod mit, – ránéztem, ő pedig folytatta – csomagoljunk össze mindkettőnknek, és menjünk, nézzük meg a házunkat – mosolyodott el.
- Igen, ez jó ötlet – bújtam hozzá, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira.

**

Miután összepakoltuk a ruháinkat, elindultunk a leendő házunk felé, ami a város szélen volt.
Bíztunk Alice-ben, hogy olyan házat választ, amely mindkettőnknek tetszeni fog.

Az út csendben telt. Egyfolytában Alice-ékre gondoltam, és reménykedtem, hogy nem esett bajuk. Valahogy nem izgultam a ház miatt, mert minden gondolatomat a vámpírok kötötték le. Féltem, nem tagadom, de nem a saját életemet féltettem, hanem mindkét családomét és Edwardét.
Nem egyszer kúszott a fejembe egy olyan kép, ahol vámpírok szívják szerelmem vérét, én pedig nem tudok ellene semmit sem tenni. Csak tétlenül nézem, ahogy meghal. Oda akarok menni hozzá, de valami nem engedi. Az arca fájdalmas grimaszba torzul, és látszik rajta, hogy szenved, de egy hangot sem ad ki. Tekintetünk összefonódik, és látom benne a fájdalmat, nekem pedig elerednek a könnyeim.

A fejemet az ablaknak döntöttem s bámultam az erdőt és a házakat, amelyek mellett elhaladtunk. Tényleg nem akartam erőltetni, de náluk sem maradhattunk. Először is, mert az erdőben volt, és könnyedén megtámadhattak a nomádok. Másodszor pedig, mert barátnőm nem véletlenül keresett nekünk ilyen hamar egy házat; azt akarta, hogy minél távolabb legyünk a rengetegtől.

**

Amikor megérkeztünk, Edward segített kiszállni az kocsiból, én pedig körülnéztem.
Majdnem a város szélen voltunk, és tőlünk körülbelül két-háromszáz méterre volt az egyik szomszédunk.
- Jenny! – szólított meg, én pedig ráemeltem a tekintetem, és megfogtam a felém nyújtott kezét, majd elindultunk az új otthonunk felé.


A ház fala fehér volt, és két lépcső vezetett fel a bejárathoz, ami mellett egy huszonöt év körüli nő állt, és amint megpillantott minket, elindult felénk.
Hosszú fekete hajába belekapott a szél, és arcán kedves mosoly terült szét. Amint elénk ért, kezet nyújtott, és bemutatkoztunk egymásnak, majd bementünk a házba.

Bár még nem volt berendezve, nekem rögtön elnyerte a tetszésemet.
El tudtam képzelni benne a bútorokat, és úgy gondoltam, hogy Alice sokat segíthetne az elrendezésben.
A nappali tágas és nagyon világos, a konyha pedig akkora lehetett, mint otthon.
Először jól szemügyre akartuk venni a földszintet, és csak utána az emeletet.

Edward az ablaknál, a nő az ajtóban, én pedig a szoba távolabbik sarkában álltam és onnan térképeztem fel a területet.

Az ingatlanos nőre pillantottam, aki nagyon nézte Edwardot, de leginkább a fenekét bámulta, engem pedig elöntött a méreg.
Mégis, mit képzel magáról? Keressen magának mást, ne olyanra fenje a fogát, aki már foglalt - gondoltam. A nő felém fordult, én pedig elfordítottam a fejem, mielőtt tekintetünk találkozott volna, majd elindultam Edwardhoz, és megkértem, hogy nézzük meg az emeletet.

Két háló, egy fürdő és egy vendégszoba volt az emeleten.
Az egyik szoba majdnem akkora volt, mint az én szobám otthon, míg a másik olyan, akár Edward szobája, s mindkettőhöz egy-egy erkély tartozott.
Mindkét helyiségbe elég fény jutott, és nagyon szép volt a kilátás. Nekem elnyerte a tetszésemet.
- Magunkra hagyna egy kicsit? – kérdeztem az ingatlanos nőt, aki egy bólintás után elhagyta a szobát. - Szerinted? – fordultam Edwardhoz, ki még egyszer végigfuttatta a szemét a helyiségen.
- Szerintem nagyon szép; te mit gondolsz róla?
- Ugyanazt, mint te – mosolyodtam el, majd az ablakhoz sétáltam, s kinéztem rajta.
- Mi a baj? – állt a hátam mögé, és átkarolta a derekamat, állát pedig a vállamra tette.
- Semmi – kulcsoltam össze ujjainkat, majd ránéztem – csak olyan… hihetetlen. – Elmosolyodott és megcsókolt, én pedig a hajába túrtam.
Egész testemmel felé fordultam, kezemet pedig végighúztam a mellkasán, de a csókunkat nem szakítottam meg.
Nem érdekelt, hol lakok, csak az számított, hogy vele akarom leélni az életemet, legyen az Forks, vagy a világ bármely városa.

***

Miután a ház nézés után visszamentünk a Cullen házba, a többiek már a nappaliban ülve vártak minket. Carlisle elmondta, hogy a nomádok elmenekültek, de még visszajöhetnek, ezért nyitva tartják majd a szemüket, Samék pedig segíteni fognak nekik. Elvégre ez ugyanúgy hatással volt rájuk, mint ránk. Ártatlan emberek életéről volt szó, a feladatuk pedig, hogy megvédelmezzék őket. Legalábbis, én így tudtam.
Később eszembe jutott a Volturi és Jasper távozása, és kíváncsi voltam a részletekre.
Elmentem Alice-hez, és megkérdeztem tőle, hogy mi volt.
Azt mondta, hogy Aro nem vette hasznát Japernek, mert egyszerűen nem tudta használni a képességét a Volturinál, ezért elengedte. Feltettem a kérdést, hogy: Ugye, nem jönnek érted? Erre azt felelte, hogy ettől nem kell tartanunk, mert, ha így döntene Aro, azt látná, és ezt megelőzhetik. Még azt is megkérdeztem tőle, hogy Jasper mire vadászott, míg ott volt Olaszországban. (Edward sok mindent elmondott a Volturival kapcsolatban, így pár dolgot tudtam.) Alice azt mondta, hogy rá akarták venni, hogy emberek vérével táplálkozzon, de Ő visszautasította.
- „Két hónapig nem is evett semmit, vagyis…
- Vagyis?
- Bevittek hozzá egy embert, akit megvágtak, és Jazz… megkóstolta, de rögtön észhez kapott és elhúzódott, bár nehezére esett. Az emberek vére túl csábító számunkra. Kész csoda volt, és örülök, hogy ennyire erős maradt.” - A végére elmosolyodott, én pedig követtem a példáját.

Alice segítségével, két hét alatt megvehettük a házat, és vámpírokkal az oldalunkon, pár nap alatt be is rendezkedtünk. Tudtam, hogy barátnőmre számíthatok minden téren, hisz a ház, gyönyörű lett, s nem győztem köszönetet mondani.
Anya kicsit húzta a száját, mikor pakoltam, de nem volt vészes. Lassan, de elfogadta, hogy Edward és én összeköltözünk. Persze nem az összes cuccomat vittem el, mert nem akartam mindent magammal vinni, majd később.


**

Olyan gyorsan teltek a napok, hogy észre sem vettem, lassan már egy hónapja éltünk az új házunkba, ahol Alice még házavató bulit is szervezett. Persze mindenki ott volt, aki számított. Anya, a Cullen család, és… a szűk baráti kör, akiknek létszáma meghaladta a negyven főt. Hát, igen, ez Alice.

Barátnőm folyton tevékenykedett, de nem tudtam, hogy min. Mindig titkolózott, és mikor megpróbáltam belőle kiszedni, Ő lerázott. Persze, aki látja a jövőt…

Barátnőm és családja vadászni mentek, mi Edwarddal pedig ott maradtunk a Cullen házba, mert Alice-szel terveztünk egy kis vásárlást, pasik nélkül. Ám azt elvárta, hogy amit majd megveszünk, azt, mint hordják be a házba. Azt mondta: „A vámpíroknak meg se kottyan.” Ebben van valami, hisz Emmett fél kézzel emelte fel a kanapét, mikor Esme porszívózott.

Edwarddal a házban kergetőztünk, mert nem adtam vissza az ingjét, és egy ideig nem is állt szándékomban.
Felrohantam az emeletre, majd befordultam Emmették szobájába, de szerelmem ide is követett. Mit hittem; hogy lerázhatom? Képtelenség.
Persze Ő rögtön elkapott, és leterített a földre, majd megcsókolt, így pedig sikerült elvennie az ingjét. Felvette magára, majd újra felém kerekedett.
- Azt hiszed, hogy megúszod büntetés nélkül? – kérdezte egy kacér mosoly kíséretében.
- Igen, azt hiszem – néztem rá kihívóan.
- Majd meglátjuk – vigyorgott, nekem pedig nem tetszett, mert tudtam, hogy valami alantas módszeren töri a fejét. Hirtelen elkezdett csikizni, én pedig hangos nevetésbe kezdtem.
- Ne! Hagyd abba, kérlek! – kacagtam. Magához ölelt, majd finoman megharapta a nyakam. – Edward, – sóhajtottam – azt hiszem, ezt nem most kellene.
- Miért? Nincs itt senki – motyogta a nyakamba, majd óvatosan elfordította a fejem, én pedig akaratlanul is megláttam valamit az ágy alatt.
- Edward – toltam el finoman magamtól, Ő pedig legördült rólam.
- Mi a baj? – Nem törődve a kérdésével, az ágy alá nyúltam, majd kihúztam egy fényképet, arcomra pedig döbbenet ült ki. – Mit találtál? – tudakolta, majd mellém kúszott. Kérdőn néztem rá, ám Ő is ugyanolyan meglepetten bámulta a fotót, mint én az előbb. Azt a képet tartottam a kezemben, amit Emmett festett, csak ez kisebb volt; vagyis az eredeti.
- Te… itt…
- Vámpír vagyok – suttogta. Újra a képre szegeztem a tekintetem, és próbáltam felfogni, hogy hogyan lehetséges ez. – Valamit nem mondtak el nekünk – szólalt meg nehezen, de én nem tudtam mit felelni.
Tisztában voltam vele, hogy eltitkolták előlünk, a kérdés, hogy miért? Egyáltalán, Edward itt miért vámpír, mikor ember? Nem értettem semmit. Megfogta a kezem, én pedig felnéztem rá.
- Meg fogjuk beszélni velük – mondta határozottan, majd felállt, utána nekem is segített feltápászkodni.
- Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmatok – szólt az ismerős hang, mi pedig egyszerre fordultunk az ablak irányába…

Happy Birthday!

Tegnap volt egy éve, hogy írni kezdtem. Pontosabban, hogy a (Cullens) A lehetetlen is lehetséges című történetem első részét közzé tettem a weben.
Happy Birthday! :):)
El sem hiszem, hogy tényleg egy év telt el azóta.
Ma már a történet második részét írom, és ennek is hamarosan vége lesz. :( Nem akarom, de egyszer úgyis be kell fejezni. Ám az első rész javított verzióját továbbra is írni fogom, és akit érdekel, az majd olvashatja a blogján.
Hűű! Na, csak ennyit szerettem volna. :)
Ja, és még annyit, hogy igyekszem a katonással, de valahogy most nem megy az írás. :S Még egy csomó dolognak utána kell járjak, és lehet, hogy a blog szünetelni fog, DE ez nem biztos :)
A 48. fejezetről pedig annyit, hogy már elkezdtem, és igyekszem vele, ahogy az első rész javított ötödik fejezetével is.:)

Puszi

47. fejezet - Visszaemlékezések

Sziasztok! Ahogy ígértem, itt a rész. Sikerült megírnom. :) Remélem, tetszik majd és kapok sok-sok kommentárt. Köszönöm, annak, aki írt az előző részhez:)
A képért bocsi. Elég kezdő vagyok ilyen téren. Szerintem más sokkal tökéletesebb munkát végzett volna. Na, most nem ez a lényeg, hanem, hogy a kép a részhez kapcsolódik:)
Tudom, hogy volt néhány fejezethez kiírtam, de most megint megteszem.
Sok rendszeres olvasóm van (aminek örülök, és annak is örülök, hogy ennyien olvassák a blogot), de alig írtok nekem. Van 7-8 ember, akik mindig írnak és nekik köszönöm is. De ez elszomorít:(
Bizonyára, nem olyanok a részek, mint amilyet pl: Nilla, vagy más blogerek írnak, de hamarosan vége lesz a történetnek, és szeretném tudni, hogy mégis, hogy vélekedtek a történetről. Tudom, hogy nem hozok olyan hamar frisst, de most már igyekezni fogok, hisz itt van a suli vége, bár nekem még koránt sincs vége a tanulásnak, ám ez most mellékes. Lehet, hogy a részek laposak lettek, de hamarosan olyan fog jönni, ami talán meg fog lepni titeket. Higgyétek el, hogy a kommentárok ösztönöznek, ahogy a legtöbb blogírót.
Nem szeretnék komihatárt szabni. Még az elején 13 felett volt, és akkor még nem volt Chat. Tényleg nem akarok szemét lenni és elüldözni benneteket, bár szerintem jó sokan már nem is olvastok a sok késés miatt.:S
Na, nem szövegelek tovább, mert még a végén leüttök. :)
Ez ilyen nyugis rész, de a végéért ne kövezzetek meg.:)
Jó olvasást!
Puszi

- Össze szeretnénk költözni.
Látszott anyán, hogy meglepte az iménti kijelentésem, és szemöldök ráncolva hol rám, hol Edwardra pillantott. Nem tetszett ez nekem, mert ilyenkor jön az, hogy: Nem, erről szó sem lehet!
Miért ne engedné meg? Több pár is van, akik alig ismerték egymást, most mégis együtt élnek.
Ezt nem teheti velem… velünk.
Hiszem, hogy Edwarddal boldog leszek, és majd – de csak MAJD – egyszer megkéri a kezem.
Te jó ég! Hogy miken jár az agyam! Nagyon előre siettem, mert lehet, hogy miután vége lesz a sulinak, elválnak az útjaink, amit nem akarok. Vele szeretnék maradni „örökre”. Mondjuk úgy, hogy, míg a halál el nem választ.
Anya hangja zökkentett ki a gondolataim közül.
- Nem gondoljátok, hogy ez gyors? – kérdezte. Már kezdi! - gondoltam. – Alig ismeritek egymást – mondta.
- Szerintem nagyon jól ismerjük egymást – néztem Edwardra, aki lágyan elmosolyodott, majd megsimogatta a kezem. Mintha mindig is ismertem volna - mondtam magamban. Anya nem szólt semmit, s tudtam, hogy gondolkodik. Be kell látnia; felnőttem, és számítani lehetett arra, hogy egyszer kiköltözök a szülői házból, s saját életet kezdek egy olyan emberrel, aki a mindent jelenti számomra.
- Rendben. Nem szólhatok bele, hisz már nem vagy tíz éves – mondta, és ránk nézett. – Tényleg ennyire szeretitek egymást? – kérdezte, mire Edwarddal egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk ki.
- Igen.
- Akkor jó. De a házassággal még várjatok – mosolyodott el, nekem pedig elkomorodott az arcom. Hirtelen eszembe jutott a kép, amit Emmett festett. Ott már az eljegyzési gyűrűnkkel az ujjamon álltam Edward mellett...
Tekintetemet szerelmemre fordítottam, akinek a bőre csillogott a napfényben, s mikor rám nézett, a szeme aranybarna volt. Csak bámultam Őt, Ő pedig engem. Felemeltem az egyik kezem, majd végigsimítottam hófehér bőrén, majd ujjammal körberajzoltam ajkai vonalát.
Most jobban vonzott, mint mikor nem fénylett a bőre, s szemei zöldek voltak.
„Mindkét Edwardot” szeretem.
És ekkor egy kép villant be.
Edward ölel át, bőre jéghideg és kemény, a szemei itt is aranybarnák. Tőlünk nem messze, szintén Edward, csakhogy zöldek a szemei, és nem sápadt.
Hangokat hallottam, de egyikünk sem beszélt.
- Jól vagytok mindketten, ugye? - kérdezem aggodalmas hangon.
- Jól, mert vámpírok vagyunk. Nem tudjuk egymást olyan könnyen bántani – nevet Edward.
- Vámpír? – kérdezem el-elfúló hangon.
- … igen.
Csak az utolsó szót lehetett hallani, ami a legfontosabb volt. Az: Igen.
Vámpír.
Ez az egy szó visszahangzott a fejemben, majd megint egy kép jelent meg előttem.
Edward támadóállásban egy hatalmas farkas előtt, és állati morgás hagyja el a torkát, majd morogva megszólal.
- Takarodj a területemről! – üvölti. Remegek.
- Nem, nem mentünk el! Ez még mindig a mi területünk! Ha még egyszer hozzá mersz érni, halott leszel! – fenyegeti meg a farkast, aki hátrálni kezd, majd megfordul, és elszalad.
Edward feláll a földről, majd rám néz, én pedig lassan elindulok felé. Aranybarna szemeiben aggodalmat, megbánást, szeretetet, és ezernyi érzést fedezek fel. Mikor csak egy lépésre vagyok tőle, a képnek hirtelen vége szakad.

Edward szemei újra zöldek voltak, amik megértést tükröztek, én pedig elfordítottam a fejem. Rossz ötlet volt, mivel anya, kérdő tekintetével találtam szembe magam. Éreztem, hogy nem fogom megúszni a kérdéseket, amiket majd fel akar tenni.
- Mi volt ez az előbb? – tudakolta. Edwardra néztem, akinek a tekintetéből azt olvastam le, hogy: Ne mondd el neki az igazságot, mert úgyse hinné el.
- Semmi – feleltem.
- De.
- Anya, csak Edwardot néztem – pirultam el, de nem tudtam, hogy miért. Zavarba jöttem.
- Ilyen sokáig?
- Igen.
- Mintha teljesen máshol jártál volna. Biztos jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Biztos, semmi bajom – mosolyodtam el, majd megszorítottam szerelmem kezét.
- Rendben, akkor megnyugodtam – mondta, majd elköszönt, és elment… valahová.

Tudtam, hogy Edward észrevette a „látomásomat”, így vártam a kérdését, amit pár perccel később fel is tett.
- Mit láttál?
- Téged – feleltem, és ránéztem. Éreztem, hogy jönne a következő kérdés, így megelőztem. – Megint aranybarna volt a szemed, akár a testvéreidé, és már tudom is, hogy miért. – Értetlen fejet vágott, én pedig felhúztam a lábaim, és átöleltem őket, majd megszólaltam.
- Vámpír voltál, vagyis… vagy a „látomásaimban”, de nem tudom, hogy miért. Már semmit sem értek. Miért gyötörnek ezek a képek? – fogtam a fejem, s próbáltam elhessegetni az imént látottakat. Edward átölelt, én pedig vállába fúrtam az arcom, s beszívtam nyugtató illatát.
- Nem vagyok vámpír.
- Tudom, de ott igen…
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – simogatta a hátam, én pedig ráemeltem tekintetemet.

**

Miután megnyugodtam, tévézni kezdtünk, mert úgy éreztem ez képes eltereli a figyelmemet a képekről, amik a fejemben voltak.
Eleinte nem nagyon sikerült, de aztán egyre jobban kezdtem figyelni az adást, ami a televízióban ment. Persze a felét sem jegyeztem meg, de addig is nem gondoltam semmire sem. Élveztem Edward közelségét, és valahogy jobban megnyugodtam, ha a közelemben volt, nem úgy, mintha csak egyedül lennék a házban, s magamban bámulnám a tévét.

Felálltam a kanapéról – mivel azon feküdtünk -, majd szerelmemre néztem, Ő pedig felült, s kérdőn nézett rám.
Megfogtam a távirányítót, és kikapcsoltam a tévét, majd Edward felé nyújtottam a kezem, Ő pedig kérdezés nélkül kulcsolta össze ujjainkat, mikor felállt a kanapéról.
Lassan indultam fel az emeletre, magam után húzva Edwardot, és mikor már a szobám küszöbét is átléptük, bezártam magunk mögött az ajtót, s elfordítottam benne a kulcsot.
Edward elé álltam, és végigsimítottam a mellkasán, majd zöld szemeibe néztem, egyik kezemmel pedig beletúrtam a hajába, s közelebb húztam magamhoz az arcát.

Mikor megcsókoltam, kezemet végigfutattam a karján és a vállán, miközben Ő a derekamat ölelte, s úgy vont magához. A fenekem alá nyúlt, és karjaiba kapott, majd elindult az ágyam felé, s lefektetett rá, én pedig magammal húztam Őt is.
Lassan csókolt, majd letért a nyakamhoz, és azt halmozta el apró csókokkal, én pedig lehunytam a szemem, s átadtam magam az érzésnek, ami a hatalmába kerített valahányszor Edward ajkai bőrömhöz értek.
Minden érintése perzselte a bőrömet, és a szívem ekkor már a torkomban dobogott, a pulzusom pedig az egekben lehetett.

Sosem hittem, hogy valaki iránt így fogok érezni, mint Edward, de megtörtént, és örülök neki, hisz Ő a legjobb dolog az életemben. Képtelenségnek tartom, hogy valaha is távol tudnék Tőle maradni. Érezni akartam és magam mellett szerettem volna tudni Őt. Tudni, hogy Ő is ugyanúgy szeret engem, mint én Őt.

Megfogtam a pólója alját, és áthúztam a fején, majd újra megcsókoltam, ám ezúttal egy hirtelen mozdulattal felé kerekedtem, ráültem, majd lágy csókot leheltem puha ajkaira.
Végigsimítottam meztelen mellkasán, miközben nyakát kényeztettem, Ő pedig a csípőmet szorította valahányszor hozzáértem ágyékához.
Keze feljebb csúszott, majd megragadta a felsőmet és levette rólam, hogy aztán az a földön landoljon. Lehajoltam hozzá, és újra megcsókoltam, majd ajkaimmal lassan egyre lejjebb s lejjebb haladtam, egészen a hasáig, aztán vissza. Mellkasát apró puszikkal hintettem be, Ő pedig lehunyta smaragdzöld szemeit, s a légzése is szaporábbá vált. Megsimogattam az arcát, majd megcsókoltam.
Lentebb csúsztattam a kezem, és óvatosan megérintettem Őt, mire teste megfeszült, szemei pedig kipattantak, s hirtelen Edward alatt találtam magam. Teljesen elkábított az illata, a csókjai és az érintései, s úgy éreztem, abban a pillanatban elolvadok a karjai közt.

Megszabadultunk a maradék ruháktól, majd forrón fonódtunk össze, miközben én dereka köré kulcsoltam a lábaimat, s úgy szorítottam magamhoz Edwardot.
Valahányszor belém hatolt, annyiszor nyögtem fel, közben levegő után kapkodtam, s szerelmem nyakába fúrtam arcom.
Öleltem, csókoltam és éreztem Őt, tekintete pedig lángba borította testemet. A hajamba túrt, nekem pedig jóleső sóhaj hagyta el a számat, majd ajkaira tapadtam, és szenvedélyesen csókolni kezdtem Edwardot.

Zihálva dőlt rám szerelmem, én pedig szorosan karjaimba zártam, Ő pedig átkarolta a derekamat és fejét a nyakamba fúrta. A hajával kezdtem játszani, majd lehunytam a szememet és megsimogattam a hátát.
- Szeretlek – törtem meg a csendet, Edward pedig felkönyökölt és rám mosolygott.
- Én is szeretlek – simított végig a nyakamon, majd lágy csókot lehelt ajkaimra. – Nagyon, és ez így is fog maradni.
Elmosolyodtam, és ujjammal körberajzoltam ajkai vonalát, majd a boldogságtól csillogó szemeibe néztem.
Nem tudom, mit csinálnék, ha valami történne vele. Abba biztos vagyok, hogy beleőrülnék. Miután ideköltöztünk anyuval, Ő volt az egyetlen ember, akinek igazán kitárulkoztam. Mintha tudtam volna, hogy benne megbízhatok.
Mióta megismertem, valami vonzott hozzá, s mikor beszéltek róla a lányok – bár még nem láttam – már akkor izgatott lettem a találkozásunktól, mégis húztam az időt.
Valahogy mindig is kötődtem hozzá, s körülötte járt az eszem, vagy Róla fantáziáltam.
- Min gondolkodsz? – kérdezte.
- Az első találkozásunkon – feleltem. – Sajnálom.
- Mit? – húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét.
- Hogy úgy viselkedtem veled, hisz még nem is ismertelek.
- Idegenek voltunk egymásnak. Bár szerintem te nem viselkedtél úgy, mint én.
- Ezt, hogy érted?
- Nem akartalak megismerni, csak azért mentem bele, mert a fiúk győzködtek. De nem bántam meg a döntésem. – Simított végig az arcomon, én pedig lehunytam a szemem, s élveztem Edward érintését. Ajkait megéreztem az enyémeken, ám mikor elmélyítettem volna a csókunkat, Ő elhúzódott. – Eláruljak egy titkot? – kérdezte, mire válaszul csak bólintottam. – Emlékszel, mikor az első közös matematikaóránk után elkísértelek a következő órádra? – Megint bólintottam. – És, hogy azt mondtam, nekem is arrafelé lesz órám? – Ismét egy bólintást kapott válaszul. – Hazudtam. Igazából a másik épületben volt, de el akartalak kísérni; beszélgetni szerettem volna veled; jobban megismerni téged.
- Miért? – tudakoltam.
- Azt akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy rád máshogy tekintek, mint más lányokra. Már akkor vonzott valami hozzád, s néha olyan volt, mintha mindig is ismertelek volna.
- Velem is így volt – mondtam, mire mindketten elmosolyodtunk. Magunkra húzta a takarót. Mellkasára hajtottam a fejem úgy, hogy láthassam az arcát, Ő pedig átölelt. – Tényleg, min nevetettek Bellával a szertáros incidensünk után? Ezt akartam megkérdezni nálatok, mikor Alice ott alvós bulit szervezett. Nem mertem megkérdezni, mert akkor még csak barátkozni próbáltunk egymással.
- Emmettről meséltem neki. Aznap hajnalban Rosalie befogta házimunkára, pontosabban vasalnia kellett, amit eleinte nem akart megcsinálni, ezért mindent bevetett, hogy megússza. De nem sikerült. Rosa még kötényt is adott neki, hogy igazi „háziasszony” legyen belőle – kuncogott. Elképzeltem Emet, ahogy pöttyös köténykében vasal, majd megmutatja Rosalie-nak, hogy milyen ügyes. Erre a képre elnevettem magam. Nagyon vicces látványt nyújtott.
- Gondolom, azért kérdezted, mert rád néztünk mind a ketten – mondta, mire arcomra fagyott a mosoly, lehajtottam a fejem. – Szóval, ezért rohantál el óra végén. – Állam alá nyúlt, majd felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Azt hitted, hogy rajtad nevetünk – jelentette ki. – Én kerestelek a teremben, és mikor megláttalak, Bella követte a tekintetemet.
- Értem. Beszéljünk másról. Vannak még kérdéseim – pirultam el -, de csak ha nem zavarnak.
- Nem. Nyugodtan kérdezz! – mosolyodott el.
- Mikor először nálatok aludtam, és… amikor Emmett sztriptízelt, olyan furcsa voltál. Mi volt az oka?
- Féltékeny voltam – felelte.
- Miért?
- Mert, azt hittem, hogy Emmett tetszik neked – ismerte be.
- Jasperrel is ez volt. Nem értelek, hisz mindkettejüknek megvan a maguk párja.
- Nem tehetek róla. Lehet, furcsán hangzik majd, de úgy éreztem, hogy hozzám tartozol. – Annyira meglepődtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni, miután ismét sikerült, megszólaltam.
- Aznap este volt az első csókunk – mosolyodtam el az emlék hatására.
- Igen, és megijedtél.
- Mert attól féltem, hogy véget vetettünk egy kezdődő barátságnak.
- De szerencsére nem így alakult.
- Sokáig voltunk barátok.
- Vagyis próbáltunk azok maradni – mosolyodott el.
- Igen – tettem államat a mellkasára, majd beletúrtam bronzbarna hajába, Ő pedig közelebb hajolt és megcsókolt.
- Hm, ez finom – motyogta bele a csókunkba, mire csak elmosolyodtam, de nem szakítottam meg ajkaink játékát. - Be kell, valljam, nem tudtam ellenállni neked - ölelt jobban magához.
- Én sem, de kicsit tartottam attól, hogy hogyan fogsz azután viszonyulni hozzám. Jó volt a karjaidban lenni – szólaltam meg picivel később, a kijelentésemtől pedig elpirultam, és lesütöttem a szemeim.
- Én pedig örülök, hogy bebújhattam hozzád – mondta mosolyogva, majd közelebb hajolt, és megcsókolt.


Kicsit fáradt voltam, és legszívesebben Edwardon fekve töltöttem volna az egész napot, de mint mindig, ezt a pillanatot is megzavarta valami.
Egyikünk sem mozdult meg, hogy felvegye a telefont, és örültem neki, hogy szerelmem is inkább az ágyban maradt.
De mikor már negyedjére szólalt meg a mobilja, bosszúsan fújt egyet, én pedig lefeküdtem mellé, míg Ő előhalászta a nadrágzsebéből a készüléket.
- Tudtam, hogy Ő az – morogta, majd visszasétált az ágyhoz, és megnyomta a felvevőgombot. – Mondd! – szólt bele ingerülten. -… Most nem ér rá… De, épp aludni szeretett volna, ha nem hívsz fel!... Alice…
- „Ne Alice-szezz! Csak pár perc az egész, és nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass!” – hallottam barátnőm mérges hangját.
- Mert nem vagyok én is olyan, mint Ti?! – kérdezte Edward is ugyanolyan ingerülten, mint Alice.
- „Istenem, Edward, szerinted mit fogok vele csinálni, ha beszélek vele fél percet? Most pedig add oda neki a telefont!” – Mielőtt még Edward válaszolhatott volna, vállára tettem a kezét.
- Nyugodj meg! – Nem értettem, hogy miért viselkedik így. Elvettem a kezéből a telefont, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira, végül beleszóltam a készülékbe. – Mit szeretnél Alice? – kérdeztem mosolyogva, miközben megfogtam szerelmem kezét, Ő pedig finoman megszorította és elmosolyodott.
- „Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy nem jönnétek el hozzánk, mert… mert egyedül vagyok – szomorodott el a hangja. – Jasper, Rosalie és Emmett vadászni mentek, Carlisle dolgozik, Esme pedig vásárolni ment.”
- És te, hogyhogy nem mentél vele? Hisz imádsz vásárolni. Vagy miért nem tartottál Jasperékkel?
- "Ruhát igen, de nem élelmiszert. Rose-ékkal pedig azért nem, mert még nem vagyok éhes, hisz csak három napja ettem. Kérlek, kérlek, kérlek! Csak, míg a többiek vissza nem érnek.” – Ezt csak megtehettük érte, nem? Hamarosan összeköltözünk, és akkor annyit lehetünk együtt, amennyit csak akarunk.
- Rendben.
- „Á, köszi!” – kiáltott fel, majd még elhadart valami olyasmit, hogy „Akkor tíz perc múlva”, majd letette a telefont.

Edward egy kicsit morcos volt, és próbáltam leállítani, kevés sikerrel, mert annál inkább durcáskodott.
Egész úton hozzám sem szólt, csak mereven bámulta az utat. Mielőtt még Alice hívta volna, minden rendben volt. Nem hiszem, hogy a húga miatt lenne, bár… gyakran meg szokott minket zavarni, de Ő ilyen, és már kezdtem megszokni.
Edwardot még az is zavarta, ha leengedtem az ablakot, így mindig visszahúzta, én pedig kezdtem ezt megelégelni.
- Állj le, mert már nem bírom! – szóltam mérgesen, de Ő nem szólt semmit sem. – Alice a húgod, ennyit igazán megtehetsz érte. – Még mindig nem adott választ. – Bocs, hogy létezünk – mondtam, majd kinéztem az ablakon, és karba fontam a kezem magam előtt.
Ha ennyire zavarja, akkor csak vigyen Alice-hez, utána pedig menjen oda, ahova akar. Mit bánom én, de velem nem fog így viselkedni! Mert, hogy Cullen, azt hiszi, mindent megtehet? A fenéket!
Inkább az erdőt kémleltem, és próbáltam megnyugtatni magam, de ez nem jött be.
Hirtelen egy hatalmas valami futott el mellettünk a rengetegben, én pedig ijedten húzódtam el az ablaktól, mire Edward lefékezett.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva, és hangjából eltűnt az az idegesség, ami otthon volt.
- Lá… Láttam valamit az erdőben – mondtam, miközben kimutattam az ablakon.
- Lehet, hogy Emmettéket láttad. Nem azt mondtad, hogy vadászni mentek? – tudakolta.
- De igen, csakhogy… ez jóval magasabb és… és hosszabb volt, mint egy vámpír. – Ránéztem, a tekintete pedig megbánást tükrözött. Nem tudtam, hogy most azért, nézett így, mert megbánta, ahogy viselkedett velem, vagy valami más volt a háttérben.
- Azt hiszem, valamit még nem mondtam el – kezdte, én pedig figyelmesen hallgattam…


- Szóval… Ezért nem akartak átengedni a határon – állt össze a kép.
- Igen. Minden Cullenre vonatkozik ez az egyezség, így én sem léphetem át.
- Edward, te nem vagy vámpír, tehát a szerződés rád nem vonatkozik – mutattam rá a tényre. Vagy talán tévedek?
- Igen, nem vagyok az… - hajtotta le a fejét.
- Te… azzá akarsz válni? – kérdeztem meglepetten, mire tekintetét rám kapta.
- Nem, persze, hogy nem, de… mióta az emlékeinkben azt látjuk…
- Lehet, hogy a jövőt láttuk mindketten?
- Nem, nem hiszem. Sosem terveztem, hogy olyanná válok, mint a testvéreim. Egyáltalán, miért nem Alice látja akkor ezeket a képeket? – tűnődött el.
- Igen, ebben igazad van. – Ekkor hirtelen megjelent előttünk egy hatalmas farkas, majd el is tűnt. Dermedten bámultam azt a helyet, ahol valamelyik, la push-i fiú állt ordas képében. Észre sem vettem, hogy remegek, míg Edward meg nem fogta a kezem, és magához nem ölelt.
- Nyugodj meg, semmi baj. Nem fog bántani – suttogta a fülembe, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
- Mi… Miért ugrott ki? – kérdeztem.
- Lehet, hogy figyelmeztetni akart minket, bár… ez a mi területünk; nem tudom, ki engedte meg neki, hogy átlépje a határt. Jenny, jól vagy? – tudakolta aggódó hangon, én pedig bólintottam. – Jobb lenne, ha most hazamennénk – mondta, de még mindig karjaiban tartott, nekem pedig nem állt szándékomban elengedni őt.
- Sajnálom – szólalt meg egy kis idő múlva, és szorosan magához ölelt. – Tudod, szerettem volna Veled tölteni a maradék délutánt Alice vagy bárki más jelenléte nélkül. Tudom, hogy önzőség, de…
- Ha majd összeköltözünk, akkor annyit leszünk együtt, hogy már unni fogsz – mosolyodtam el, és ránéztem.
- Soha – mosolygott, majd megcsókolt. Már nem remegtem, sőt, teljesen megnyugodtam.
- Jasper! – húzódtam el.
- Tessék? – kérdezte döbbenten Edward.
- Elmúlt a remegésem – magyaráztam meg az előbbi kijelentésem.
- Nem biztos, hogy Ő volt.
- Pedig én voltam – nyílt ki a vezetőülés felőli ajtó.
- Tesó, vigyél haza minket, fontos dologról van szó – hallottuk meg Emmett hangját a hátsó ülésről. Hátra fordultam, és mindenki ott volt, kivéve persze, Alice-t, Esmét és Carlisle-t.

*

Már csak Carlisle-ra vártunk, aki pár másodperc múlva toppant be a bejárati ajtón, majd rögtön a nappaliba sietett.
Én is kíváncsi voltam, hogy miről van szó, hisz Jasper, Rosalie, Emmett és Alice is nagyon feszült volt. Barátnőm biztos látta a látomásában azt, amit a többiek.
- Mi történt? Úgy hallottam a telefonban, hogy valami baj van – mondta Carlisle.
- Igen, valószínűleg ez még gondot fog okozni – mondta Emmett.
- Miért? Mit láttatok? – kérdeztem.
- Inkább Samék találkoztak valakivel, vagy inkább valakikkel – szólt Jasper.
Lehet, hogy megint jön a Volturi? Mi van, ha rájöttek, hogy van két vagy három ember, akik tudnak a vámpírok létezéséről? Talán, azért jöttek, hogy megöljenek minket?

Sziasztok Lányok!

Köszönöm szépen, már jobban vagyok.
Befejeztem a 47. fejezetet, mert, hogy én(vagyis nem csak én) elvesztettem egy igaz barátot, nem jelenti azt, hogy megállt az élet. Tudom, hogy ezt Ő sem akarná. Ismerem/Ismertem Őt. Bár... nem lesz könnyű túllépni ezen, de mindenesetre a részeket írni fogom.
Írok, vagyis próbálok, de mostanában üres szavak kúsznak a fejembe. Sajnálom a végét is. Lehet, hogy észre fogjátok venni, hogy nem a megfelelő. Ezért bocsánatot kérek is.
A külvilágnak mutatom, hogy okés, és néha így is érzem, mert mosolygok. Őszintén, ahogy Ő is tette, hiába tudta, mi fog történni vele.
Köszönöm, hogy mellettem álltok, mert így az Ő családja mellett is.
Páran tapasztalták is, hogy minden hülyeséget beszólok, és nevetek. Igen, olyan mintha nem is ment volna el. Mintha még mindig itt lenne velem. Most már nem érzem azt az ürességet, mint akkor. Legalábbis annyira már nem. Mondjuk, mindent elfelejtek mostanában. Talán a tudatalattim még mindig rágondol, még akkor is, mikor úgy érzem, hogy: Igen, most jól vagyok és nem sírok.
Az iskola nagyon sok mindenre jó, én mondom. Eltereli a figyelmet, és rásegít még az is, hogy melletted állnak a barátaid is, és megkönnyítik.

Nos, akkor lehet, hogy hétvége felé lesz rész, a többiből nem tudom. Lehet, hogy először a Jennyseket fogom megírni, és csak utána jön a katonás, mert az... hogy úgy mondjam, jobban utána kell járni, stb, hisz történelmen alapszik. Sajnálom, akik olvassák, de várniuk kell rá.

Még egyszer köszönöm. Én is Szeretlek Titeket.

És mielőtt ez is kimegy a fejemből, mint hétfő este óta, minden. Szólok, hogy Ritusommal akartunk írni egy történetet, amit még jóval azelőtt elterveztünk, és meg is csináltuk, mielőtt kiderült volna róla, hogy rákos. Megcsináltuk a blogot, kitaláltuk a történetet. Mindent, még a szereplőket is.
Tehát, majd ha készen leszek pár fejezettel, akkor kiteszem majd a történet linkjét.
Egyelőre nem árulok el semmit, hogy miről fog szólni. De annyit mondok, hogy az Emlékére írom meg. Úgy érzem, ennyivel tartozom Neki.
Ha majd valakit érdekel, azt szívesen "látjuk" az Blogunkon.

Puszi

Sajnálom!

Sajnálom, de nem tudom, hogy mikor lesz rész. Teljesen összetörtem, az előző estét pedig végig sírtam:( Most is könnyes szemekkel nézem a képernyőt. :'(
A tegnapi estém... borzalmas volt...
Elvesztettem egy olyan embert, aki a világon mindennél fontosabb volt számomra.
Az én Életem... Rita.
Ő volt az, akivel mindennap, ha fent volt és mikor én is MSN-en tartózkodtam, akkor beszéltem. Ő lett a legjobb barátnőm, és akivel mindent megtudtam beszélni.
Igaz, hogy sosem találkoztam Vele, de egyszer fogok... évekkel később, igen.
Ezalatt a pár hónap alatt jobban megszerettem, mint bárki mást.
Egy ilyen kedves, aranyos, vicces és folyton mosolygós lánnyal még sosem találkoztam. Hogy valakivel ennyire összeszokjak, sosem történt még meg.
Annyiszor beszéltük már, hogy valami módon összehozunk egy találkát itt Nyíregyen, ha jön, és ezt nyárára terveztük.
Úgy örültem(és most is örülök), hogy a Sors összehozott Vele. Hogy megismerhettem Őt az volt életem legjobb napja.

Még most is megvan az a levél, amit legelsőnek kaptam tőle. Sosem fogom kitörölni.
Amikor felvettük egymást MSN-re, elkezdtünk beszélgetni, bár... eleinte még nem nagyon nyíltunk meg egymás felé, de a második és a harmadik beszélgetésnél feloldódtunk.
Kezdtem úgy érezni, hogy Ő más, mint a többi barátnőm. Vele felszabadultabban tudtam beszélni, és néhány nappal, vagy héttel később már kezdett hiányozni. Vártam, hogy fent legyek neten, hogy tudjunk beszélgetni.
Emlékszem, hogy elkezdtem olvasni a Blogját. Eleinte nem értettem, hogy ki meg mint van, de megkérdeztem tőle, Ő pedig szívesen elmagyarázott mindent.:)
Úgy irigyeltem azokat, akik személyesen is ismerhették, mert Ők láthatták, és nem csak elképzelhették azt, mikor mosolyog.
Sajnos, mikor nem volt gépnél nem tudtunk beszélgetni, így ahogy Ő is mondta "eltávolodtunk egymástól". De bepótoltuk, hisz a Február, Március, Április "elhozta a gyümölcsét". Mindig is féltem kimutatni az érzéseimet, de amikor megismertem Őt, ez megváltozott. Megváltoztatott. Ahogy az is, mikor elveszítettem Ritát.
Olyan érzékeny volt, és úgy szerettem. Most is nevetve sírok azon, hogyan terveztük, hogy megtépjük K-t. Csak úgy.
Emlékszem, hogy mennyit nevettünk apróságokon, vagy azt sem tudtuk, hogy min, csak nevettünk. Főleg azon, hogy Edward Pattinson vagy Szürkület. Lehet, hogy valaki ezt nem érti, nem baj. Így szép.(Bár... Pussy szerintem igen, hisz Ő is nagyon jól ismerte. Talán jobban, mint én.)

Mikor megtudtam, hogy mi a baja, sírni kezdtem. Nem. Zokogni. És, mikor telefonáltunk legelőször és legutoljára, sírtam. Sírtam, mert tudtam, hogy elveszíthetem, és... hogy még azt a kis időt sem tölthetem Vele, amit annyira akartunk. Ő még ilyen állapotban is képes volt mosolyogni. Erős volt...
A Sors igazságtalan. Elvinni egy tizenhat éves lányt, aki annyi mindent elérhetett volna még az életben. De nem. Az Élet úgy döntött, hogy elveszi - ugyanúgy - azt az embert, aki mindennél fontosabb volt nekem. Nem. Még mindig az.

Ő volt - és mindig lesz - a Legjobb Barátnőm és az Ikrem(L)

Sosem felejtelek el Rita!(L) Örökké Szeretni Foglak!(L)

"Éjszaka lesz egy csillag az égen, ott leszek én örökre veletek" by Rita.

46. fejezet - El innen!

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de elvagyok havazva. :S Igyekszem a folytatással. :)
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, akiktől kaptam.
Remélem, most sem hagytok cserben.
Puszi

Láttam, hogy fél feltenni a kérdését; és ahogy engem nézett, mintha erőt próbálna gyűjteni. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a valami, amitől ennyire tart. Biztos, hogy olyan dologról van szó, ami nagy hatással lehet rám, mert akkor szokta húzni az időt, engem pedig az őrületbe tud kergetni ezzel. De kivárom.
Felhúztam a lábam, államat a térdemre tettem, majd Edwardot kezdtem nézni.
Sosem tudtam csöndben maradni, bár akadtak kivételek.

Rendben, ebből elég volt! - gondoltam, mert már nagyon kíváncsi voltam, nem tudtam tovább várni.
Megfogta a kezem, majd hüvelykujjával apró köröket rajzolt rá, engem pedig kirázott a hideg. El akarta húzni a kezét - mikor kérdő tekintettel meredtem rá -, de én elkaptam, és összekulcsoltam az ujjainkat, majd Ránéztem.
Ideges volt, így megpróbáltam finoman rákérdezni a dologra.
- Mit szerettél volna kérdezni? – mosolyodtam el, Ő pedig felült velem szembe.
- Azt, hogy…
- Igen?
- Jenny, tudom, hogy nem vagyunk együtt olyan régóta, de én már nagyon sokat gondoltam erre, és... - Nem tudta befejezni a mondatot, én pedig egyre kíváncsibb lettem.
- Edward, miről van szó? – tudakoltam. Nagy levegőt vett, majd kifújta, aztán megszólalt.
- Van kedved…
- Gyertek, ezt nézzétek meg! – rontott be a szobába Emmett nagy mosollyal az arcán. – Ó, talán… megzavartam valamit? – kérdezte. Egymásra néztünk Edwarddal, majd egyszerre szólaltunk meg.
- Nem.
- Akkor gyertek. – Egy szempillantás alatt előttem termett, majd felkapott a vállára és elindult velem a földszintre.
- Emmett, tegyél le! – nevettem folyamatosan, és addig kapaszkodtam belé, amíg le nem tett a földre. Edward lemaradt, de hamarosan Ő is csatlakozott hozzánk. Nem értettem, hogy miért kellett lejönnünk, mikor szerelmem épp valami fontosat akart tőlem kérdezni.
- Mit is kell megnéznünk? – tudakoltam Emtől.
- Máris hozom, csak jöjjön be mindenki a nappaliba - mosolygott, közben intett a többieknek, hogy gyorsabban érjenek be.
- Hozod? – húztam fel a szemöldököm.
- Igen.

Mikor már mindenki a kanapén vagy a fotelekben ült, Emmett elénk állt, megköszörülte a torkát, majd megszólalt.
Először láttam ilyen komolynak. Eddig mindig, mindenből viccet csinált, de most kivételesen úgy tűnt valami komoly dologra készül.
Mi lehet az?
- Nos, most, hogy mind együtt vagyunk, elárulom, mit csináltam egész nap.
- Vagyis egész éjjel – javította ki Jasper.
- Művészi hajlamomat éltem ki, kérlek szépen – emelte fel a fejét büszkén, és mindenki elmosolyodott.
- Művészi hajlamod? – kérdeztem, mire tekintetét rám emelte.
- Igen, hamarosan láthatod – vigyorgott, én pedig hátra dőltem a kanapén.
- Jó lenne, ha valaki tudna olvasni a gondolatokban – mosolyodtam el. Erre mindenki rám nézett, arcukról pedig eltűnt a mosoly. Nem értettem őket, s úgy tűnt, hogy Edward sem. – Valami rosszat mondtam? – kérdeztem. Esme lehajtotta a fejét, Emmett Edwardra nézett, ahogy összes Cullen gyerek.
- Nem, nem mondtál semmi rosszat– mosolyodott el Carlisle.
- Akkor mutathatom? – szólalt meg Emmett. Ekkor vettem észre mellette - ha jól láttam -, egy nagy festőállványt.
- Igen – mondtuk kórusba.
Megfogta az állványon levő leplet, majd lehúzta róla, és leejtette a földre, aztán ránk nézett.
Mindenki tátott szájjal bámulta a festményt, amit Emmett készített, és először azt hittem, hogy képzelődöm, de nem; ez valós volt.
A kép Cullenéket ábrázolta, és köztük voltam én is. Carlisle Esmével, Alice Jasperrel, Rosalie Emmettel, Edward pedig velem volt lefestve. A Cullen család összes férfitagja a párjukat ölelte át, de nem ez volt a legfeltűnőbb, hanem az, amit az ujjamra festett Em. Egy eljegyzési gyűrű díszelgett a bal gyűrűsujjamon, ami Edward karján volt, hisz a derekamat karolta át. Teljesen ledöbbentem, és csak a párosunkat bámultam.
A háttérben Edward hangját hallottam, de olyan volt, mintha több kilométer távolságból szólított volna meg. Kezét megéreztem az enyémeken, ám a festményről képtelen voltam levenni a szemeimet.
Ahogy jobban elmerültem a kép tanulmányozásában, több apróbb részletet is észrevettem.
Először is, úgy tűnt, mintha valamiről másolta volna; mintha csak modellt álltunk volna neki.
Esme barna blúzt, és fekete szoknyát, Alice lila felsőt és egy farmernadrágot, míg Rosalie egy fekete, V kivágású hosszú ujjút viselt egy szintén fekete nadrággal. Mindegyikükön fekete cipő volt, ahogy rajtam is. Egy fekete felsőt, egy farmer kabátot és egy fekete nadrágot viseltem.
A srácokét nem nagyon láttam, de úgy láttam, hogy Edward sötét farmert és egy fehér inget viselt, aminek az ujja könyökig fel volt gyűrve. Emmetten egy sötétzöld ing és egy mellény volt, s Ő is egy fekete nadrágot viselt, ahogy az összes fiú. Jasper egy szürke pulóvert, míg Carlisle egy kék alapon, mell résznél, fehér rombuszokkal díszített pulcsit viselt.
Mindenkinek arany barnára volt festve a szeme, kivéve nekem. Egyedül én tűntem ki közülük, hisz mindegyikőjük bőre falfehér volt.
Felálltam a kanapéról, majd lassan elindultam a festmény felé, közben éreztem, hogy minden Cullen engem figyel.
Ahogy egyre közelebb értem a képhez, kezdtem úgy érezni, hogy egyedül vagyok a helyiségben. Mindent kizártam magam körül.
Mikor megálltam a festmény előtt, lassan kinyújtottam felé a kezem, és a levegőben végig húztam az ujjamat Edward arcán, majd a jegygyűrűmön.
Behunytam a szemem, és hirtelen képek villantak be.
Egy fényképezőgép, egy állványon, egy hűvös kar a derekam körül, majd egy villanás. - És vége lett a képnek.
- Jenny – fogta meg a kezem valaki, de én csak a festményen lévő, aranyszemű Edwardot bámultam. – Jenny – szólított megint az illető, majd kezét az arcomra tette, én pedig ránéztem. – Semmi baj – szólt lágy hangon Jasper, miközben még mindig a kezemet fogta, majd hirtelen nyugalom árasztott el, aztán elálmosodtam. – Gyere - vett ölbe, és felrohant velem Edward szobájába, majd lefektetett az ágyra, betakargatott, én pedig azon nyomban el is aludtam.


(Alice szemszöge)

Emmett nagyon sokat dolgozott a festményen, amit egy fényképről másolt. Régebben készítettük azt a fotót, mikor Edwardnak és Jennynek még meg voltak az emlékeik.
Azt hittem, csak nekünk akarja majd megmutatni, de mikor látomásom támadt, hogy Jennyéknek is, egyből rohantam hozzá. Le akartam beszélni róla, de nem jött össze, így „csatát” vesztve kullogtam le a földszintre.
Még nem láttam a festményt, és kíváncsi voltam, hogy mennyire sikerült lemásolnia az eredeti képet.
Jasper mellett ültem, és vártam… Nem volt látomásom, és ezt rossz előjelnek tekintettem. Szerelmem próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel, mert csak arra tudtam gondolni, hogy, mi lesz, ha meglátják a képe.
Mivel a fotón Edward vámpír és Jennyn rajta van az eljegyzési gyűrű, nem tartottam helyesnek, hogy Emmett ezt fesse meg. De persze nem tudtam lebeszélni róla.

Drága bátyám meg akarta mutatni művészi hajlamát, bár elég lett volna, ha az erdőben produkálja magát.
Vajon hány grizzlyvel tud végezni öt másodperc alatt?
De, miért pont festeni szeretett volna; és akkor én miért nem láttam a döntését?

Mikor mindenki lent volt a nappaliban, Emmett végre lehúzta a leplet festményről, mi pedig tátott szájjal meredtünk rá.
Mintha csak a fényképet láttam volna kinagyítva. Álmomban sem hittem volna, hogy Em tud festeni, de itt van rá a bizonyíték, és nem is akármilyen.
Mellettem Jenny és Edward ültek, akik döbbenten nézték a festményt, amin bátyám vámpír, és barátnőmnek az ujján ott díszeleg a jegygyűrűjük.
Jasperre néztem, aki Jennyt bámulta, s úgy tűnt, hogy mindketten nagyon zaklatottak, valószínűleg barátnőm érzései miatt.
Jenny felállt mellőlünk, majd a kép felé indult, közben mi le sem vettük róla a szemünket, míg el nem ért a vászonig.
Úgy látszott mintha valami vonzaná a festményhez, és valószínűleg ez a valami Edward volt, hisz itt Ő is egy közülünk, vámpírként ábrázolta őt is a bátyám.
Szúrós szemekkel néztem Emmettre, aki bűnbánó fejet vágott, de ez nem segített rajta, mert nagyon mérges voltam rá.

Jasper felállt a kanapéról, és barátnőm mellé sétált, majd megszólította.
- Jenny – fogta meg a kezét, de sógornőm még mindig a festményt bámulta. – Jenny – szólította meg újra, majd kezét az arcára tette, Ő pedig ránézett. – Semmi baj – szólt lágy hangon Jasper, miközben még mindig a kezét fogta, majd barátnőm hirtelen elálmosodott.
- Gyere - vette ölbe, és felrohant vele Edward szobájába, majd lefektette az ágyra, Jenny pedig azon nyomban el is aludt.
Halkan jött ki a szobából Jasper, majd együtt lementünk a földszintre a többiekhez.

Láttam Edward döntését, de nem hagyhattam, hogy megtudja, mi volt ez az előbb. Féltettem, ahogy Jennyt is. A belső hang mindig azt mondta nekem, hogy nem árulhatom el, hogy mi történt velük, és ezt be is tartottam, eddig.
- Edward, sajnálom, de nem mondhatom el – mondta Emmett, mikor leértünk a nappaliba.
- Alice, mi volt ez az egész? – kérdezte idegesen, amint megpillantott minket.
- Még én sem tudom – meredtem magam elé.
- Emmett tud valamit, ahogy a többiek is, akkor miért pont Te ne tudnál róla? Te látod a jövőt - mondta.
- Igen, és… - De Jasper megelőzött.
- És nem kell mindenről tudnod, mert nem tartozik rád – szólt komolyan, mire Edward elvágtatott mellettünk, és felment az emeletre Jennyhez.
- Köszönöm – tátogtam szerelmemnek, Ő csak elmosolyodott, majd megszorította a kezemet.
- Alice, beszélhetnénk az irodámban? – kérdezte Carlisle, én pedig bólintottam, majd elindultunk az emeletre.

Mikor mindhárman – Jasper, apám és én – helyet foglaltunk a dolgozószobában, elfogott a rettegés.
Elmeséljem neki vagy sem? Ha elmondom, amit láttam, talán tudna segíteni és találhatnánk rá valami megoldást - gondoltam.
- Alice, nem szeretnél elmondani valamit? – kérdezte Carlisle. Jasperre néztem, aki bólintott, én pedig lehajtottam a fejem.
- Az erdőben volt egy látomásom… Edwarddal kapcsolatban – néztem apám szemébe.
- Mit láttál?
- Azt, hogy… hogy Edward eltűnik…
- Úgy érted…
- Meghal – suttogtam. Döbbent arccal meredt rám, én pedig könnyek nélkül kezdtem zokogni. Jasper érezte a hirtelen hangulatváltozásomat, és magához ölelt, közben a hátamat simogatta.
- Ez… Ez egész biztos? – kérdezte apám körülbelül öt perc csend után.
- Igen. Láttam Jenny fájdalmát, és bele sem merek gondolni, hogy mit fog tenni, ha ez bekövetkezik. Valamit tennünk kell, Carlisle!
- Tudom, Alice, tudom. De nem tehetünk semmit sem, hacsak el nem mondjuk nekik az igazat – mondta. Ekkor megszólalt a hang a fejemben: „Nem!” – kiáltotta.
- Nem szólhatunk nekik, megtiltották. Segíthetünk, de titokban kell tartanunk – szólt Jasper komoly hangon.
- Igen, de hogy? – kérdezte nevelőapám, ám ekkor látomásom támadt.


(Jenny szemszöge)

Valami csiklandozta az arcomat, majd apró puszikat adott a nyakamra, én pedig elmosolyodtam, majd lassan kinyitottam a szemem.
Edward mosolygós arcával találtam szembe magam, de ekkor Alice toppant be a szobába, és elindult felénk.
- Beszélhetnénk? – kérdezte barátnőm.
- Nem, majd később – felelte Edward.
- Szerintem pedig most kéne – tette csípőre a kezét Alice.
- Drága húgom, ha megkérhetlek, kifáradnál a szobámból, mert beszélni szeretnék Jennyvel – fogta meg barátnőm karját, majd finoman kifele kezdte húzni. Mikor Alice már a folyosón állt, bezárta az ajtót kulcsra, majd visszasétált hozzám, s leült az ágyra. Eleinte csak néztük egymást, de nagyon kíváncsi voltam, így rákérdeztem, hogy miről szeretne beszélgetni.
- Miről szeretnél beszélni? – Közben próbáltam a szemébe nézni.
- Rólunk... Az életünkről - fogta meg a kezem, én pedig kezdtem megijedni.
Lehet, hogy szakítani akar? Nem, én ezt nem bírnám elviselni... Pont most, mikor újra béke van köztünk, most vetne véget mindennek?
A gyomrom összezsugorodott, és rettegve vártam a folytatást.
- Kettőnkről? – kérdeztem.
- Igen. Tudod, sokat gondolkodtam ezen, és végül úgy döntöttem, hogy megkérdezem. Egyébként, Alice épp ezért jött be az előbb, de nem akarom, hogy itt legyen - nézett rám, majd elmosolyodott, és én is ezt tettem.
- Egy kissé tartok a válaszodtól, mert félek a visszautasításodtól. Nagyon sokat jelentesz nekem, és szeretném a mindennapjaimat is megosztani veled. Mindennél jobban vágyom arra, hogy minden este karjaim közt aludj el, és minden reggel Te légy az első, akit megpillantok. Szeretném összekötni az életemet Veled. Boldog lennék, ha összeköltöznénk. – Meglepett a kérése, és nem tudtam mit mondani, így csak néztem gyönyörű smaragdzöld szemeit, amik reménytől csillogtak.
- Nem kell mindjárt válaszolnod. Nagyon fontos vagy nekem, és türelmesen várok, amíg nyugodtan át tudod gondolni. – Még mindig Őt néztem, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit feleljek.
Azt szeretné, ha összeköltöznék vele. Vajon a családja megengedi neki, és egyáltalán anya rábólint erre a dologra? És Alice? Lehet, hogy ezért jött be hozzánk? - tettem fel magamnak a kérdést, de nem tudtam rá választ adni.
Tényleg komolyra tervezi ezt a kapcsolatot, ahogy én is, és nem akarom elszalasztani ezt a remek ajánlatot. Miért ne költözhetnénk össze, hisz szeretjük egymást.
Tekintetemet Edwardra emeltem, aki engem nézett, s várta a válaszom, ami vagy „igen”, vagy „még át kell gondolnom”, esetleg az, hogy „nem”.
Én döntöttem, és ezt közöltem is vele.
- Edward, én szeretlek, de… - Már meg akart szólalni, ám én mutatóujjamat ajkaira tettem, és folytattam. -… de előbb szólnunk kell a családodnak, majd anyának. – Elvettem a kezem a szájáról, majd megcsókoltam, Ő pedig átkarolta a derekam, és viszonozta a csókom.
- Akkor a válaszod, igen? – kérdezte, miután elhúzódtam tőle.
- Igen – mosolyogtam.
- Tehát csak anyukáddal kell megbeszélni – mondta, én pedig felhúztam a szemöldököm.
- És a te szüleid?
- Biztos, hogy megengedik, ismerem őket – mosolygott, majd megcsókolt.


Edwardnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy Esméék megengedik, hogy összeköltözzünk. Bár, kicsit elszomorodtak, de örültek a fiuk boldogságának.
Alice-t meglepte a döntésem, de azért mosolyogva ölelt magához, majd a fülembe suttogta.
***- Mentsd meg!
Nem igazán értettem, hogy mit akart ezzel mondani, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, eltűnt.

Anya már más tészta volt. Mindketten tartottunk a válaszától, és bár már elmúltam tizennyolc éves, Ő még mindig egy kislánynak tartott, akit a széltől is óvni kell.
A szél ez esetben Edward volt, aki bárhova is menne, én Vele tartanék.
Szeretem, és tényleg együtt szeretnék élni a szerelmemmel, s reménykedtem, hogy anya nem fogja ezt megakadályozni.

Anyu már otthon volt, én pedig görcsösen szorongattam Edward kezét, pont úgy, mikor azt kérdeztük meg, hogy Cullenéknél tölthetem-e a karácsonyt.
De ez más volt. Ez… végül is a jövőnkről szólt. Edwardéról és az enyémről.
- Szia, anyu! – köszöntem, amint beléptünk szerelmemmel az ajtón.
- Sziasztok! – jött ki mosolyogva a konyhából, miközben egy konyharuhával törölte a kezét. - Valami baj van? - kérdezte, mikor meglátta komoly arcomat.
- Beszélhetnénk? – tudakoltam, majd Edwarddal az oldalamon bementünk a nappaliba, s helyet foglaltunk a kanapén, anyu pedig leült velünk szembe a fotelbe. Edwardra néztem, majd megszólaltam.
- Valami fontosról kell beszélnünk – fordítottam tekintetemet anyura, aki kérdőn meredt rám.
- Miről van szó, kislányom? Talán, terhes vagy? – kapta kezét a szája elé. Edward teste megfeszült, majd ellazult, mikor megsimogattam a karját.
- Nem, nem vagyok terhes. Valami másról lenne szó.
- Jaj, kislányom, mondd már! Ne idegelj! – szólt rám, én pedig nagy levegőt vettem, és kinyögtem.
- Össze szeretnénk költözni.

Eclipse

Tettem fel videókat, köztük az Eclipse filmzenéjét is :)

Melody Pályázata!

Újra itt vagyok!
Most Melody Pályázatára hívnám fel a figyelmeteket, ami Vasárnap éjfélkor zárult le.
Pontosan egy hetet kapott a szavazásra, mert csak május 16-án fog kiderülni, hogy ki lett a győztes.
Ha van egy kis időtök, akkor látogassatok el az oldalra, ahol más-más szerzők(a legtöbbet, szerintem ismeritek) írásait, vagyis pályázati történetét olvashatjátok el. Amelyik a legjobban tetszett, arra le adhatjátok a szavazatotokat.
Személy szerint már mindegyiket olvastam, és le is adtam a szavazatomat. :)
Ha van időtök, akkor lesetekbe az oldalra. :)

http://palyazat-melody.blogspot.com/

Blogajánlás!

Sziasztok!

Mit, ahogy azt a cím is mutatja, blogajánlás. :)
A Blog címe:
Kék Hold

A történet leírása:

Egy lányról szól, aki különleges képességeivel és rejtélyes múltjával meghódítja egy kóbor, gyötrődő, magányos vámpír szívét.

A történet rögtön a lényeg kellős-közepébe tereli az olvasót. Sok kérdés és sötét rejtély vár rád. Fedezd fel te is ezt a különleges és elbűvölő világot. Éld át Kaméliával az első szerelmet. Ragadd ki magad a sötét egyhangúságból, és menny a vámpírokkal éjjelente a temetőbe portyázni.

De vigyázz, nehogy frászt kapj!

Én személy szerint, imádom ezt a blogot. Ajánlom Nektek, érdemes elolvasni :)
Puszi

45. fejezet - Döntő kérdés

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de egyszerűen nem volt ihletem, és nem ment az írás. :S Megesett, hogy időm nem volt, vagy ha lett volna, nem tudtam írni :S De próbálkoztam, és összehoztam egy... rész félét. Remélem tetszik majd, és kapok érte kommentárt. Tényleg jólesne. Igen, tudom, hogy szemétség, mert nincs gyakran rész, de igyekszem. :) Az 1. rész 4. fejezetével végeztem, jelenleg javítás alatt áll. A katonásat pedig még írom.
Köszönöm az előző fejezethez a kommentárokat lányok. :) Szeretlek Titeket.♥ :)
Na, és akkor a rész. :)
Puszi


Két hét telt el a balesetem és a veszekedésünk óta, de megfogadtuk, hogy soha többet nem esünk egymásnak, hanem megbeszéljük, ha valami bánt minket.
Mivel nem szerettük volna, ha anya megtudja, hogy legurultam a lépcsőn, majd átestem egy ablakon, ezért úgy döntöttünk Alice-ékkel, hogy náluk maradok pár hétre.
Suliba sem mentem, így Esmével kettesben maradtunk a Cullen házban; Ő ápolgatott és gondoskodott rólam, míg a többiek a kötelességeiknek tettek eleget. Egyik nap, egy meggondolatlan mozdulat következtében felszakadt a sebem, így Carlisle-nak újra össze kellett varrnia.
Szerencsére Edward nem tudta meg, mivel akkor az iskolában volt, így megúsztam egy alapos fejmosást.

Carlisle azt mondta, hogy sokat kell pihennem, hogy meggyógyuljak, így szinte minden napot átaludtam, de én inkább suliba mentem volna, minthogy egyfolytában az ágyban feküdjek.
Teljesen elgémberedtek a végtagjaim, ezért úgy döntöttem, hogy kicsit kimozdulok a szobából, és járok egyet.
Még volt pár órám a többiek érkezéséig, mivel mindenki a suliban volt, Esme vásárolni ment, Carlisle pedig dolgozott, így egyedül voltam a házban.
Lassan haladtam lefele a földszintre, mert egy kicsit még fájt a sebem, ezért nyugton kellett volna maradnom, de nagyon makacs voltam.
A korlátba kapaszkodva mentem le a konyhába, pedig azt hittem, hogy sose fogok eljutni oda, de mégis sikerült esés nélkül célba érnem.

Nagyon éhes voltam, bár azt mondtam Esmének hogy kibírom, míg hazaér, de tévedtem.
Amint a hűtőhöz értem, kinyitottam, és keresgélni kezdtem, hátha találok valami kis ételt. Mondjuk, egy almát, mert azzal el vagyok akár két órán át evés nélkül.
Sajnos csak egy répát találtam, de nekem tökéletesen megfelelt, így kivettem a hűtőből és alaposan megmostam, majd bementem a nappaliba, s bekapcsoltam a tévét. Leültem a kanapéra, majd lassan majszolni kezdtem azt az egy darab sárgarépát.

Semmi érdekes nem ment a tévében. Persze, miért is ment volna, mikor hétköznap volt. Folyton reklámokat adtak és ez kezdett már idegesíteni, így úgy döntöttem, hogy felmegyek Edward szobájába, s visszafekszem az ágyba.

Csak gratulálni tudtam magamnak, mivel nagyon lassan és fájdalmasan haladtam. Minden egyes lépcsőfok egy-egy nyilallással járt a hasamba.
Add, hogy ne szakadjon fel megint a sebem! – imádkoztam magamban, mikor már a második emeletre kanyarodtam fel.


Mikor beléptem Edward szobájába, rögtön az ágy felé vettem az irányt. Le akartam feküdni, és aludni, de nem tudtam. Annyira fájt a sebem, hogy nem voltam képes hátradőlni az ágyban, így nem tehettem mást, felálltam és megfogtam a széket, ami Edward asztala előtt állt, majd az ablakhoz húztam, s leültem rá.
Odakint szakadt az eső, én pedig az ablakon legördülő vízcseppeket bámultam, amik lassan eltűntek a szemem elől.
Úgy éreztem, valamit elfelejtettem, ami fontos volt, de hiába próbáltam rájönni, hogy mi lehet az, nem sikerült.
Egyfolytában azok a képek jártak az eszemben.
Miért látom Edwardot vámpírként, mikor ember? És mikor kómában voltam? Ott is aranyszínű szeme volt, ráadásul azt mondta, hogy együtt vagyunk, mikor még csak barátok voltunk. Na, és ott van még a gyűrű, ami az eljegyzésemet mutatta. Előtte pedig kijelentette, hogy gondolatolvasó, de most nem hallja a gondolataimat, tehát ezt is csak álmodtam, mint a többit - elmélkedtem magamban. - Nekem ez olyan zavaros. Lassan kezdtem elhinni, hogy megőrültem, és teremtettem magamnak egy saját világot, amiben a szerelmem ember, nem pedig vámpír. Úgy éreztem, hogy kezdek belerázódni abba az életbe, de aztán megjelent Edward, mint halandó, én pedig teljesen összezavarodtam. Választanom kellett a két Edward közül, amit nehéz volt, mégis megtettem.
Villámlott, majd nagyot dörgött az ég, én pedig ijedtemben megugrottam. Pihegve összeszedtem magam, aztán ismét kibámultam az ablakon, és néztem az erdőt, ahol minden erdei állat a búvóhelyére menekült az eső elől.

Hirtelen egy kép villant be.
A nap hétágra süt. Egy fiút és egy lányt látok a ház előtt. Mi vagyunk azok.
Edward a balesetben összetört Volvót mossa, én pedig a lépcsőn ülve bámulom Őt. Mint külső szemlélő voltam jelen, és néztem az eseményeket.
Magamat látom, ahogy nagy élvezettel nézem szerelmemet, aki épp a kocsit takarítja. Észreveszem, hogy Edward direkt olyan pózokba áll be, amitől zavarba jövök.
Sajnos nem hallottam, hogy miről beszélgettünk, mert én fent voltam a szobában, és az ablakból néztem magunkat.
Felállok a lépcsőről, majd a háta mögé állok, és átölelem a derekát, s egy puszit adok a tarkójára.

Ekkor egy ismerős hang visszarángatott a jelenbe, én pedig elfordítottam a tekintetemet az előbb látott jelenetről.
Edward állt az ajtóban, majd belépett a szobába, és elindult felém, miközben ledobta a táskáját az asztala mellé.
- Miért nem vagy az ágyban? – kérdezte, de én nem feleltem, csak továbbra is Őt néztem. – Azt akarod, hogy megint felszakadjon a sebed? – Meglepetten meredtem rá.
- Honnan tudod?
- Alice véletlenül kikotyogta – mondta, mikor már mellettem állt. – Gyere – nyújtotta felém a kezét, én pedig megfogtam, majd felsegített a székből, de alighogy ezt megtette, visszahuppantam a helyemre. Megfájdult a sebem, és úgy éreztem, hogy felszakadt, de szerencsére most nem történt meg.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Igen, minden rendben – mondtam, miközben kezemet a sebhez tettem.
- Feküdnöd kell! – vett az ölébe, majd elvitt az ágyhoz, és lefektetett rá, aztán betakart. – Még nem szabadott volna felkelned. Miért csináltad?
- Mert éhes voltam, ezért lementem a konyhába, enni valamit, és sétálni is szerettem volna.
- Pihenésre van szükséged – sóhajtott, majd elindult az ajtó felé.
- Most hova mész? – kérdeztem. Nem akartam, hogy magamra hagyjon.
- Hozok fel neked ennivalót, addig ki ne kelj az ágyból! – mondta szigorúan, én pedig bólintottam, majd néztem, ahogy elhagyja a helyiséget.

Pár perc múlva, egy jól megpakolt tálcával lépett be a szobába. Hozott egy tányér forró levest, egy kis rántott húst, rizzsel és egy pohár narancslevet.
Letette elém az ebédemet, én pedig rögtön hozzá is láttam az elfogyasztásához.
Egyszerűen mesés volt. Minden egyes lenyelt falat megnyugvás volt a korgó gyomromnak, bár a sebem még mindig fájt, de már nem annyira, mint mikor fel akartam állni a székből.
Edward mosolyogva nézte, ahogy eszek, én pedig kivételesen nem törődtem ezzel.

Miután befejeztem, megittam a narancslevemet is, majd megtöröltem a számat, Edward pedig elvette a tálcát, és letette az asztalra.
- Maradj velem, kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Nyugodj meg, itt leszek veled, nem megyek sehová – mosolygott, majd visszajött hozzám, és befeküdt mellém. Az illata – mint mindig – most is észveszejtő volt, és egy pillanatig megszédültem, de épp csak egy másodperc erejéig. Ránéztem, majd megcsókoltam puha ajkait, de nem hagyta sokáig.
- Óvatosan – tette hideg tenyerét a hasamra. Ez remekül csillapította az égő sebemet, de Ő elvette a kezét.
- Ne! Hagyd rajta, kérlek! – húztam vissza, Edward pedig mosolyogva eleget tett a kérésemnek. – Ez jólesik – néztem smaragdzöld szemeit.
- Mi lenne, ha aludnál? – kérdezte, miközben a hajamat simogatta.
- Minden egyes napot átalszok; most nem szeretném ezt tenni.
- Rendben. Akkor nézzünk valami filmet?
- Az jó lenne – mosolyodtam el, Ő pedig felkelt mellőlem, és elindult a DVD-ékhez.
- Mit szeretnél nézni?
- Mi van?
- Minden – nézett rám.
- Ötven első randi? – kérdeztem.
- Nekem megfelel – mosolygott, majd megkereste, és berakta a DVD-lejátszóba, aztán visszajött hozzám, s befeküdt mellém. Ráhajtottam a fejem, és vártam, hogy kezdődjön a film.

Imádtam ezt a filmet, bár más már azt mondta volna, hogy: „Ó, ez ezer éves film”, de engem nem érdekelt. Mindig is az egyik kedvencem volt, mert sokat nevettem rajta; főleg Ulán. Hát az valami elképesztő, mikor beöltözik Lucynak, mert videót készítenek a lánynak, ugyanis autóbalesetet szenvedett, és bármi is történjen vele azóta: egy nap alatt elfelejti. Henry szövegei is nagyon tetszettek, meg Lucy bátyáé is, aki „cuccozik”. Ahogy mondja a filmben: „Nem cuccozom, fehérje turmixot iszom!” Enyhén pösze a srác, de épp ez teszi viccessé.

Sokat nevettünk a filmen, és még szerettem volna mozizni egy kicsit, de Edward nem hagyta.
Komolyan mondom, úgy viselkedett, mint az apám.
Rendben, aggódik értem, de nem kéne úgy bánnia velem, mintha mozgássérült lennék. Már azt terveztem, hogy felpattanok az ágyból, és kimegyek a szobából, aztán pedig haza, de Alice gyorsabb volt. Kopogtatás nélkül nyitott be hozzánk, majd megparancsolta, hogy maradjak az ágyba. Persze Edward megkérdezte Alice-t, hogy mit döntöttem el magamban, mire barátnőm mindent elmesélt neki.
Köszönöm Alice.
Ezért kaptam is Edwardtól, én pedig megmondtam neki, hogy akkor maradjon mellettem, amíg sikerül elaludnom, mert mindig egyedül vagyok, ha Ő nincs velem.

***

Újabb két hét telt el, én pedig teljesen felépültem, és már suliba is mehettem, bár az első pár napban, még nem tornázhattam. Tehát csak a többieket nézhettem, ahogy futották a köröket és játszottak órán, mikor a tanár megengedte nekik.
Most is így volt.
A tanárnak el kellett mennie, így egész órán helyettesítés volt, de egy tanító sem tartózkodott a teremben.
Gondoltam egyet, és Edwardot kezdtem keresni a szememmel, akit hamar megtaláltam a terem másik felében.
Épp egyszerre néztünk egymásra, én pedig elmosolyodtam, majd felálltam a helyemről, de tekintetemet nem vettem le szerelmemről.
Reménykedtem benne, hogy észreveszi a jeleimet, s követni fog.
Mikor az ajtónál jártam, még egy utolsó pillantást vetettem Edwardra, majd kiléptem a tornateremből, s lassú léptekkel indultam el a folyosón.

Nem kellett sokat várnom, már hallottam is a terem ajtó csapódását, majd Edward lépteinek a zaját.
Elmosolyodtam, majd hátra sem nézve indultam el a szertárhoz, ami nem volt messze tőlünk.
Örültem, hogy megértette, mit akarok neki mondani csupán a nézésemmel, ezért mikor befordultam a sarkon, neki dőltem a falnak, és vártam, hogy szerelmem utolérjen.
Amint bekanyarodott a szertárhoz vezető folyosóra, elkaptam a karját, majd magamhoz húztam és megcsókoltam.
Szerencsére még csak tíz perc telt el az órából, így volt harminc percünk egymásra…

*

Épphogy betoppantunk az óra vége előtt két perccel, de előtte még gyorsan megigazítottuk magunkat, majd mindketten külön-külön mentünk vissza a terembe. Bár lehet, hogy felesleges volt, hisz szinte egyszerre tűntünk el a tornateremből, de nem érdekelt.

Az épület előtt vártam meg Edwardot, majd együtt mentünk a parkolóba, hogy aztán hazainduljunk. Igen, a Cullen házat már a második otthonomnak tekintettem, mert a legtöbb időt ott töltöttem. Kezdtem úgy érezni, hogy a nyakukon vagyok, de Jasper mindig megnyugtatott, mert azt mondta, szívesen látnak, és örülnek Edward boldogságának.

Örültem, hogy nem fordított hátat nekem, mikor elmondtam neki a babát, bár én azt hittem, de szerencsére tévedtem. Egész végig mellettem volt, még akkor is, amikor esténként sírtam, mert igaz, hogy nem született meg a baba, mégis egy emberi lény fejlődött bennem. Ráadásul Edwardé és az enyém, a mi részünk volt. De megfogadtam, nem fogok a múlton rágódni, mert lehet, hogy ennek így kellett történnie. Megeshet, hogy nem Ő volt nekünk megírva, hanem valaki más. Bár tudtam, hogy nem fogom egykönnyen elfelejteni, de úgy éreztem, mindenki ezen fog ügyködni. Már, aki tudott Róla.


(Edward szemszöge)

Láttam, hogy elgondolkodott valamin, így inkább nem szólaltam meg, csak néztem az utat és az el-elsuhanó fákat.
Az erdő csöndesnek tűnt, de tudtam, hogy épp egy nagy vadászás zajlik benne, a határ túloldalán pedig járőrözés. Ismertem a Quileute törzset, és mivel Cullen vagyok, és ha Jenny nincs velem, biztos, hogy nem engednek át a területükre. Nem tetszik Paul. Egész végig Őt bámulta, és ez zavart. Hallottam arról a bizonyos bevésődésről, de nem hiszem, hogy Jenny lenne az a valaki, aki meg van írva neki. Remélem. Nem, az nem lehet, mert akkor nem mondta volna, hogy szeret.

Ránéztem, és észrevettem, hogy sír. A baba miatt; megint rá gondolt. Emlékszem azokra a napokra, mikor maga alatt volt, és hiába próbáltam megvigasztalni, nem ment. Minden éjjel ugyanaz történt. Csak sírt és sírt, és tudtam, hogy az én hibám volt minden. Ha nem viselkedem úgy, akkor még mindig élne a baba, s Jenny nem sírna esténként.
Felé nyúltam, és megfogtam a kezét, Ő pedig rám nézett, majd megszorítottam a kezét. Elmosolyodott, majd újra kinézett az ablakon.


(Alice szemszöge)

Suli után, míg Edward hazavitte Jennyt, addig mi elmentünk vadászni, mert már ránk fért.
Épp a második őzet akartam becserkészni, mikor látomásom támadt.

Jennyt látom, aki folyamatosan zokog az ágyán, kezében Edward képével, és csak azt hajtogatja, hogy az Ő hibája. - Nem tudom, hogy miért mondogatja ezt, mert boldog a bátyámmal, és terveik is vannak, de akkor mi történhetett?
Hirtelen váltott a kép.
Az erdőben vagyok, s Edwardot látom a földön fekve, felette pedig barátnőm sír, miközben a testvérem kezét fogja, és a következő szavakat mondja neki: Maradj velem! Megígérték. Teljesítettük, nem tehetik ezt velünk!
Aztán köddé válik a bátyám, Jenny pedig előre esik, majd a megmarkolja a füvet és ordítani kezd:
- Ne!

A látomásom véget ért, én pedig hagytam, hogy a zsákmányom elmeneküljön.
Nem, ez nem történhet meg! Újra egymásba szerettek… de akkor, miért akarják elválasztani Őket? Azt ígérték, hogy együtt lehetnek, tehát már lassan… Várjunk csak… - világosodtam meg, és ezzel egy időben megszólalt a hang a fejemben.
„Nincs sok idejük. Ha nem bizonyítják az érzéseiket, akkor Edward örökre eltűnik.”
Tennem kell valamit… valamit, ami előre segíti őket, de mi lehetne az? Talán, ha megint…
- Alice, mit láttál? – zavarta meg a gondolatmenetemet Jasper.
- Edward meg fog halni – suttogtam magam elé meredve.
- Tessék?
- Ha… Ha nem tesznek, vagy mi nem teszünk valamit, akkor eltűnik.
- Gyere, menjünk haza.
- El kell mondanunk a többieknek.
- Alice, ha Esme megtudja, teljesen összetör, nem szabad elmondani neki.
Jaspernek abban igaza volt, hogy nem szabad szólni a többieknek a látomásomról, de azért, hogy ne következhessen be, rá kell valahogy vezetnem a bátyámat arra, hogy valamit lépjen, anélkül, hogy elmondanám neki az igazat. Mondjuk, megkérhetné Jenny kezét, és akkor talán minden rendbe jönne. De mi van, ha ez mégsem segít?


(Edward szemszöge)

Amint hazaértünk, a húgom megragadta a karomat, és elszakított Jennytől - miközben bocsánatot kért, amiért csak úgy elrángat mellőle -, majd felhúzott a szobájába.
Feldúltnak tűnt, és fel-alá mászkált a szobába, közben az ujjait tördelte, de nem szólalt meg.
Jasper is a szobában volt, s próbálta megnyugtatni, de úgy tűnt, hogy ez nem nagyon sikerül neki.
Nem értettem Alice viselkedését, ám tudtam, hogy valami olyan történt, ami felkavarta Őt.
Szerettem volna megtudni, hogy miért ilyen a húgom, ezért faggatni kezdtem.
- Mi a baj? – kérdeztem, mire tekintetét rám kapta.
- Semmi, csak… beszélni akartam veled – felelte.
- Hallgatlak – mondtam, majd helyet foglaltam a székén, és ránéztem.
- Nos, lehet, hogy ez egy kicsit meg fog lepni, sőt, biztos vagyok benne, de kérlek, fontold meg – kezdte, majd leült az ágyára.
- Miről van szó, Alice? - Vajon mit forgathat a fejében? - kérdeztem magamtól.
- Hát… Huh…Nem gondolkodtál még azon, hogy… megkérd Jenny kezét? – Ez váratlanul ért, és egy pillanatig meglepetten bámultam Alice-t, de utána megszólaltam.
- Még… Még nem. Miért, hova akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy… Jasper, segíts, kérlek – nézett a fivéremre.
- Edward, Alice azt szeretné mondani, hogy…
- Hogy? – kérdeztem, és már kezdtem sejteni, hogy mit akar a húgom. – Kérjem meg a kezét? – tudakoltam.
- Igen – bólintottak.
- Miért? – Nem tetszett ez nekem, és biztosra vettem, hogy van valami a háttérben. – Talán láttál valamit? – Erre ledermedt Alice, majd mintha misem történt volna, mosolyogva felállt.
- Bátyó, attól, hogy ilyenekre gondolok, az nem mindig jelent látomást. Szóval, nem járt mostanában ezen az eszed?
- Nem. De még fiatal vagyok a házassághoz – mondtam, majd felálltam a székből, ám Alice előttem termett.
- Még ne menj!
- Alice, mondd el, hogy miről van szó! – Kezdett kíváncsivá tenni.
- Semmiről. Kérlek Edward, csak gondold át – nézett rám könyörgő szemekkel. Sóhajtottam.
- Rendben – mondtam, majd elléptem mellette, és kimentem a szobából.

Ne hinném, hogy Jenny vágyna rá, mármint a házasságra, hisz nagyon fiatalok vagyunk. Habár sokszor gondolkodtam, hogy megkérdezem tőle, de nem vagyok biztos a válaszában.
És Alice?
Biztos, hogy látott valamit, máskülönben nem kérdezgetett volna ilyen dolgokat. Valamire tudja a választ, amire én még a kérdést sem. Vagy a magamban meg sem fogalmazott kérdésemre tudja a választ? Vagy egy teljesen másra?


(Jenny szemszöge)

A szobájában vártam Edwardot, közben tévét néztem. Álmos voltam, bár még alig múlt három óra, mégis legszívesebben aludtam volna.
Semmi sem járt a fejemben, teljesen üres volt, és ennek örültem. Betakaróztam - mivel az ágyon feküdtem -, majd lehunytam a szemem, s megpróbáltam aludni.

*

Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat simogatja, de én nem szerettem volna még felkelni.
Elkaptam az illető kezét, majd magamhoz húztam, és tovább aludtam. Ekkor meghallottam Edward kuncogását, én pedig elmosolyodtam, de nem nyitottam ki a szemem.
- Ideje lenne felkelni – suttogta a fülembe.
- De nincs kedvem – mondtam még mindig csukott szemmel.
- Már dél is elmúlt, és Esme nagyon finomat főzött neked.
- Nekünk – helyesbítettem.
- Igen, nekünk, tehát… - Gyorsan felé fordultam, és megcsókoltam. -… mennünk kéne.
- De előtte, lefürdök – mondtam, majd kimásztam az ágyból, s a fürdő felé vettem az irányt. – Te is jöhetsz, ha akarsz – vigyorogtam, majd eltűntem az ajtó mögött.

**

Csak feküdtünk az ágyban, csöndben, még a tévé sem ment, de nem is érdekelt.
Edward nagyon belemerült a gondolataiba; nem akartam megzavarni, ezért inkább csak bámultam a plafont. De nem tartott sokáig, mert megszólalt.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit, de csak akkor felelj igennel, ha tényleg úgy gondolod. Ha úgy döntenél, hogy nem, én azt is megértem. – Felültem az ágyban és ránéztem. Nem értettem, hogy mit akart ezzel mondani, így csak figyeltem, s vártam, hogy feltegye a kérdést…

Ezt még meg kell osszam veletek. :) Szombaton voltam a Remember me-n(kikapcsolódás képp), és nagyon-nagyon tetszett, bár a vég... Sírtam rajta. Rob pedig nagyon jól játszott; vicces és nagyon aranyos volt :)
Kik látták már a filmet? :)