Epilógus

Sziasztok!
Hát ide is elérkeztünk. Itt a vége; az utolsó fejezet. Így, hogy már lassan két éve írom a történetet. (Mivel még az első részt újra írom, így biztos meg lesz a két év.) Szerintem senki nem húzta el eddig egy történet írását.(Remélem, tévedek) Amikor tényleg befejezem az egészet - itt gondolok a javított első részre - , akkor fogom azt mondani, hogy igen, hiányozni fog a történet. Megmondom őszintén, hogy a szívemhez nőtt, de nemcsak azért, mert az első történetem volt - van, és mindig az lesz -, hanem, mert a karakterek maguk lettek kedvesek a számomra. Persze Cullenék és a farkasok azok, Stephenie Meyerré, de a többiek... Bevallom, még Tom is hiányzik, még akkor is, ha egy kicsit pszichopata volt.(Legalábbis szerintem;))
Nos, azt hiszem, hogy most jött el annak az ideje, hogy köszönetet mondjak Nektek. Mindenkinek, amiért türelmesen vártátok az új részt, még annak ellenére is, hogy sokszor késtem, nem is keveset. Főleg így a végénél. Bocsánatot is kérek. Sajnálom, hogy eddig húztam ezt az egészet.

Nem tudok mindenkit felsorolni, és tudom, hogy ki fogok hagyni embereket, de sajnos, nem mindenkire emlékszem.:( Köszönöm mindenkinek, hogy megírtátok a véleményeteket.
Yvie, Orsi, Nilla, Evelyn, Zsúú, Szandy_Pocok(Barátném:)), Đóri, Lilla, Pussy, Ni, Gina, Wyyy, Kim, Stenczi, Ancsíh, Zsófi, Mandula, Gemma, titzy, Gromit, Fanee, Kisildikó és még annyian vagytok, hogy nagyon hosszú lenne a lista. (tényleg sajnálom, akit kifelejtettem, de nektek is köszönöm) Jöttetek újak, akik bekapcsolódtak a történetbe, és hozzászóltak, és köszönöm a sok Névtelennek(Bocsánat:$), hogy írtak, még ha névtelenül is.:)
Köszönöm, hogy velem, és persze Jennyékkel tartottatok, és, hogy ösztönöztetek. Volt, hogy azt mondtam: Jó, akkor most befejeztem, de aztán láttam, hogy még valaki/valakik akarja/akarják olvasni, így folytattam. Bevallom, fájt volna úgy félbe hagyni a részt, mert ha ide nem is tettem volna fel, írtam volna magamnak tovább, csak talán szünetet tartottam volna, de mindenképp befejeztem volna.:)
Egyszóval(pontosabban kettővel): KÖSZÖNÖK MINDENT!:)

Még egy utolsó mondat, és nem szaporítom tovább a szót.:) A meglepetés a fejezet alján van. Ahogy mondtam, a történetből egy bizonyos részletet emeltem ki, amit nem írtam le.:) Valaki persze már láthatta Facebookon, hisz oda is kitettem.:)
Jó olvasást Kívánok az Epilógushoz!:)

TÉNYLEG! 18-AS KORHATÁR! (LEGALÁBBIS ÚGY VÉLEM, HOGY EZ MEGKÍVÁNJA)


Sok gyakorlás után végre eljött az a pillanat, amire már nagyon rég vártam. A gyerekeimmel lehettem. Azt hiszem, elég is annyi, hogy amikor megpillantottam és a karomba zártam őket, végre beteljesíthettem az anya szerepet az életükben. Bár a babázásról lekéstem, hisz nagyon gyorsan nőttek - és egyik nap azt hittem, hogy még a vámpírnak is lehet szívinfarktusa, mikor meghallottam Carlisle gondolatait, miszerint lehet, hogy túl hamar elérik az öregkort, de szerencsére megálltak a növekedésben -, de igyekeztem bepótolni az elmulasztott hónapokat.

Egyik nap rájöttünk Aisha képességére. Ügyesen titkolta előlünk, de aztán nem bírta tovább, és bevetette Emmettnél. Elég mulatságos volt, bár Rosalie-nak kevésbé. Aisha képessége a kivetítés volt. Azt láttatta a másikkal, amit csak akart. Ha épp azt akarta elhitetni az illetővel, hogy nyulak potyognak az égből, akkor azt senki más nem látta, csak az a személy, akire ezt kivetette. Kis huncut volt a lányka, és imádtam, ahogy mosolygott. Habár az én hajszínemet örökölte, mégis kiköpött Edward volt, mert mikor mosolygott, mindig ő jutott róla az eszembe.

Tényleg úgy élhettünk – már, aki -, mint egy igazi „átlagos” család. Egy NAGY család, így nagy betűkkel. Esméék megtapasztalhatták a nagyszülők szerepét, Emmett, Jasper, Alice és Rosalie pedig a nagybácsi és nagynéni szerepeket. Utóbbira mondanám azt, hogy pótanya. Úgy éreztem, hogy, ha bármi történne velem – mert ugye mi sem vagyunk sebezhetetlenek -, akkor ő lenne az, akire rábíznám a gyerekeket. Természetesen a többiekre is igaz ez, de őrá különösképp. A gondolatait hallva, és az érzéseit érezve, teljes mértékig megértettem őt. Átéreztem azt a fájdalmat, ami átjárta valahányszor látta, mennyire jól elvagyunk Edwarddal, a kicsikkel. Ilyenkor mindig bűntudatom támad, hogy pont neki nem születhetett gyermeke. Hiába mutatja azt a kemény, beképzelt, közömbös énjét, én tudom, hogy igenis ő az az „ember”, aki volt. Nem mindenkit változtat meg a vámpírság gondolata. Szerintem egyesek úgy hiszik, hogy ha vámpír, akkor neki ölnie kell. Pedig ez egyáltalán nem így van. Carlisle megmutatta, hogy másképp is lehet élni.

Azt hiszem, most nagyon elkanyarodtam. Tehát a lényeg, hogy boldogok vagyunk, bár van valaki, akire mindig emlékezni fogunk.
Idegenek, barátnők, riválisok, majd megint barátnők. Azt hiszem, így lehet legjobban jellemezni őt. A világon a legjobb barátnőm volt, aki ember. Ragaszkodtam hozzá, hogy ő legyen legalább az egyik Csodának a keresztanyja; a keresztapa persze Jake volt. Aishát választották. Kicsi Edward keresztszülei olyanok lettek, akiknek nem nagyon örült Edward, legalábbis az egyiknek. Én kértem fel őket, és beleegyeztek, nagy nehezen. Paul és Tamara. Utóbbival nagyon sokat beszélgettem, és megkedveltem. Paul, nos, nem nagyon akarta elfogadni, hogy vámpírrá váltam, de elmagyaráztam neki, hogy ugyanaz az ember vagyok, mint akit megismert, kivéve két dolgot. Nem ver a szívem, és vérrel táplálkozom. Ezektől eltekintve ugyanaz maradtam.

Bella… Őt gyakran látogatom. Szinte minden nap, hisz nemcsak barátnőm, hanem olyan volt számomra, mintha a nővérem lett volna. Már nem akarta elcsábítani tőlem Edwardot, ami visszaemlékezve, elég gyerekes dolog volt részünkről. Mindig egy cél volt. Mindent bevetettünk, hogy valahogy felhívjuk Edward figyelmét magunkra. Bolondok voltunk. Nem éri meg összeveszni egy pasi miatt. Bár Edward… Nem még ő miatta sem, főleg, ha nem érdekeljük. Nos, végül Jacob mellett kötött ki, és szült neki egy kis vasgyúrót. Persze, ez évekkel az átváltozásom után történt.

Aztán rá két évre megtörtént. Mindketten láttuk Alice-szel, mégsem értünk időben oda. Aztán megkérdeztem magamtól: Mire jó ez a képesség, ha a szeretteinken nem tudunk segíteni?
Nem értettem…

Négy évvel ezelőtt…
- Ó, ne! Ezt nem teheti!... Ez szabálytalan!... Bent volt!... A francba! – kiáltotta Emmett. A focimeccset nézte, és a csapat, akinek szurkolt vesztésre állt, ráadásul fogadott Edwarddal. A szituáció a következő volt. El kell képzelni egy nagy plazmatévét, előtte egy kanapéval, amin Emmett és Edward ült – előbbi szétterpeszkedve, utóbbi karba font kezekkel, elégedett vigyorral az arcán – körülöttük egy csomó sörösüveg, amiben vér volt. Emmett azt mondta, így emberibb. Ahogy vesszük. Tehát, ha egy ember belépett volna a házba, nem tudván, mik vagyunk, azt hinné, tényleg annyi sört ittak meg.
Mi, lányok – Rosalie, Esme és én - a gyerekekkel játszottunk, és beszélgettünk. Alice és Jasper elutaztak pár napra, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. Carlisle dolgozott, pedig én örültem volna neki, ha velünk marad, viszont a betegeknek is szükségük volt rá.
- Emmett, itt gyerekek is vannak! – szólt rá Rosalie, miközben egy újabb könyvet adott a kis Edward kezébe. Bizony, már olvasni is meg tanultak, én pedig ámultam és bámultam. Nagyon okos gyerekek voltak.
- Ne szólj bele, Asszony! – kiáltott hátulra, mire Rosa felpattant, és beviharzott a konyhába. Először nem értette senki, hisz ilyenkor mindig hozzávágott valamit, aztán meghallottam a gondolatait. Elkacagtam magam, mire Edward is. Senki sem értette rajtunk kívül, min is nevetünk, aztán sógornőm egy serpenyővel a kezében tért vissza, és egyből fejen vágta az urát. – Hé! Ezt most miért kaptam? – kérdezte ártatlan arccal Emmett, miközben a fejét simogatta. Szerintem nem fájt neki annyira, mint amennyire megjátszotta. Igazából, nagyon ismerős volt a helyzet.
- Azért, mert feleseltél! – mondta. Én csak mosolyogtam, és folytattam Aisha hajának fésülését. Imádtam birizgálni a haját. Mikor kicsi voltam, anyuval mindig fodrászosat játszottunk. Azt mondta, hogy ő a fodrász, én pedig a filmcsillag, akinek megcsinálja a haját. Mi majdnem ugyanazt játszottuk.
- Ismerős? – suttogta Edward a fülembe, ezzel felébresztve engem a képzelgésemből. Ránéztem, majd elmosolyodtam.
- Nagyon is – simogattam meg a fejének azt az oldalát, ahova még tőlem kapott, mikor még ember voltam. Egy hosszú csókot nyomott a számra, majd visszament Emmett mellé a kanapéra.

Már a gyerekek is az ágyukban voltak, én pedig kint ültem a verandán, és bámultam a Holdat, mikor látomásom támadt. Nem szerettem az e fajta látomásaimat, és nem véletlenül. Mivel éreztem az emberek érzéseit, így ez a látomásomra is kihatott. Olyan volt, mintha velem történt volna meg. Nagyon rossz volt, és néha legszívesebben megszabadultam volna ettől a képességtől. Időnként úgy éreztem, hogy nem áldás, hanem átok.
A látomásom egy háznál történt. Ismeretlen volt, és úgy tűnt, hogy a támadó szemén keresztül látom az eseményeket. Biztosra vettem, hogy vámpír, mert az erdőből kémlelte a környéket, és fáról-fára ugrált. Egy illatot követett, majd megláttam a szemén keresztül, Őt.
Ekkor „visszatértem a jelenbe”, de alig telt el egy másodperc, ismét egy vízióm támadt. Most az áldozat voltam. Nem értettem, mi történik, hisz ilyen eddig még sosem történt velem. Mindig csak egy adott személynek az érzéseit éreztem, és láttam azt, ami vele történik. Most nem így volt. A támadóból mérhetetlen düh és bosszú áradt, míg az áldozatból egy olyan „ma nem kellett volna felkelnem”. Nyugodt volt, de fáradt a hosszú nap után, ám hirtelen mozgolódást hallott az erdő felől. Először nem törődött vele, majd ismét hallotta, és szemével körbepásztázta a környéket, majd gyorsabban szedte a lábait. Beszállt az autóba, majd gázt adott.
Nem tagadta; félt. Minél hamarabb haza szeretett volna érni, és befeküdni a férje mellé. A puha, meleg és biztonságot nyújtó férj karjaiba. Aztán valami koppant az autó tetején. Mintha valami, vagy valaki rázuhant volna. Ekkor hagyta el a La Push-t jelző táblát, és hol az autó tetejét, hol az erdőt kémlelte. Várt valamire, én pedig pontosan tudtam, hogy mire. Még mindig az erdőt figyelte, és mikor ismét az útra szegezte tekintetét egy fát pillantott meg, de nem tudott lefékezni. Neki ütközött a fának.

Mikor ismét otthon voltam, szinte éreztem, hogy bevertem a fejemet. Szólnom kellett Edwardnak, hogy egy vámpír van a városban. Úgy gondoltam, hogy nomád, de miért pont Őt akarta bántani? Berohantam a házba, és minden tekintet rám szegeződött.
- Edward! – szólítottam idegesen, mire azonnal mellettem termett.
- Mi a baj? Mi történt? – kérdezte, én pedig értetlenül néztem rá, hisz nem értettem, miért nem látta a fejemben a képeket. Egészvégig a házban volt.
- Látomásom volt. Nincs sok időnk. Egy idegen vámpír van az erdőben, és rátámadt… - De nem tudtam befejezni, mert a vámpír döntése megakadályozott benne. Meg akarta ölni, és minél hamarabb. Pontosan tudta, hogy itt vagyunk, és hogy a segítségére sietünk majd. Ismerte őt. Hallottam a gondolatait is. Ilyen még nem történt velem. Bizonyára azért, mert még nem tudtam irányítani a képességeimet. Néha elvesztettem a kontrollt felettük, és akkor elszabadult… minden. Az érzelmeket, amik belőle áradtak, megzavartak. Nagyon ritkák voltak az ilyen durva látomások. Egyszer, vagy kétszer fordult velem elő, de akkor sem volt ennyire intenzív. Úgy hittem, hogy Alice is látja ebben a pillanatban ugyanazokat a dolgokat, amiket én, csupán nem érzi.

Most az erdőben voltak. A szőke szépség gondolataiba beleláttam, és, ha tényleg ott lettem volna abban a pillanatban, már rég… Bella megkötözve ült egy fánál, és a szájába egy kendő volt. A nő ébresztgette, mert hallotta, hogy bementem a házba, és a farkasok is szagot fogtak. Sietnie kellett.
Először csak azt tervezte, hogy eljön meglátogatni minket, de aztán megpillantotta őt, és mikor az első látomásom volt, akkor fogalmazódott meg benne a terv, s azzal egyidejűleg véghez is vitte.
Bella felébredt, én pedig hallottam a nő gondolatait. „Ugyanúgy fog fájni neki, mint nekem.” Barátnőm értetlenül bámulta őt, és örültem volna neki, ha belelátok a fejébe, mert akkor láttam volna a támadó arcát, de nem. Sajnos, még az én képességem is kudarcot vallott nála.
A nő elkezdte a bosszúállást. Bella nyakához hajolt, és beleharapott, ő pedig torkaszakadtából ordított, de mivel a szája be volt tömve, így nem volt olyan hangos, de elég volt, hogy a farkasokat jó irányba terelje.

- Áh! – Ugyanúgy sikítottam, mint Bella, és a többiek nem tudták mi történik velem. Az én ordításom elnyomta Belláét, és reménykedtem, hogy legalább Edward meghallja a gondolataimat.
- Nem hallom. Nem látok bele a fejébe. – Nem tudom, kinek válaszolt, de erre nem volt idő. Nem állhattam le beszélgetni velük. Megfordultam, és elindultam. Pontosan tudtam, hova kell mennem, és nem érdekelt, hogy még mindig látom a vért, ami barátnőm nyakából folyt. A vörös folyadék eláztatta a pólóját, én pedig gyorsabbra vettem a tempót. A szőkeség, amilyen hamar jött neki a sok ötlet, hogyan ölheti meg a barátnőmet, amilyen gyorsan tudta, úgy teljesítette be. Aztán eljött a legrosszabb, amit életemben legeslegelőször láttam, és éltem át.
Megragadta Bellát, majd vámpírgyorsasággal szakította le mindkét karját. Barátnőm könnyezett, és folyamatosan sírt. A vér mindent beborított, én pedig összeestem a fájdalomtól. Ilyet sosem éreztem még, és nem is hittem, hogy ilyet érezhet egy vámpír. Ordítottam, és ha sírni tudtam volna, már nem láttam volna magam előtt az utat.
Jacobék közel jártak hozzájuk, és Edwardék is utánam iramodtak. Olyan sok minden volt körülöttem, hogy nem tudtam, hogy mi a valós. Mindenki gondolatát hallottam. Nem tudtam, hogy ahol vagyok, az valós, vagy látomás. Ha egy vámpír össze tudott zavarodni, akkor bennem káosz volt. Úgy éreztem, hogy túl sok nekem ez a képesség. Mivel Alice csak a jövőbe látott, és nem rendelkezett az én plusz képességeimmel, ezért neki csak látnia kellett, nem pedig átélni. Nem értettem, hogy lehetséges ez. Csak egy képesség, aminek állítólag külön kellene „működni”. De nem. Az életemben megszenvedtem a szerelmem elvesztését, és sírtam; sokat sírtam. Fájt, amikor elment, és fájt, amikor elküldtem. A saját hibámból szenvedtem sokat, és amit most éreztem, felért azzal a fájdalommal. Az lélekben fájt, de ez fizikai kín volt.

Aggodalom, fájdalom, bosszú és düh keveredett a levegőben. Edwardék csak pár méterrel voltak lemaradva utánam, én pedig felálltam a földről, és Bella felé igyekeztem. A szőkeség a vérben fekvő Bellára pillantott, és a maradék végtagjait is letépte, mire újra egy fájdalom hullám járt át, pont úgy, mint barátnőmet. Aztán végleg eldöntötte a nő. Rámérte az utolsó csapását, mielőtt mindenki a helyszínre ért volna. Bella fejét elválasztotta a testétől, én pedig, mintha belém lőttek volna, úgy terültem el a földön. Ziháltam, pedig nem volt szükségem levegőre. Olyan volt, mintha Bellában lettem volna, de még mindig éreztem a fájdalmat. A vámpír szemén keresztül bámultam halott barátnőmet, de hirtelen mozgolódást vett észre a bokorból. Odakapta a fejét, és egy vörösesbarnás szőrű farkas ugrott elő a sűrűből. Felismertem; Jacob volt. Szemében aggodalom csillogott, de mikor meglátta Bella testrészeit a földön, az aggódása átváltott dühbe. Az egész teste remegni kezdett.

Nem tudtam, hogy ezek most gondolatok, vagy még a látomásom-e. De végül az előbbire tettem le a voksomat, mert átcsusszantam Jacob fejébe, és végre láthattam a vámpírt, aki megölte a barátnőmet. Amint megpillantottam az arcát, elszörnyedtem.
Tudtam, hol vannak, és amilyen gyorsan csak tudtam, odasiettem.
A vér, amit eddig kizártam, most megcsapott, amint a helyszínre értem. Edward egy-két másodperccel utánam ért Bellához, mert megérezte a vére illatát. A többiek is megérkeztek, de nem foglalkoztam velük. Nem hittem a szememnek, és nem hittem el, hogy ez megtörtént. Edward összerogyott, épp úgy, ahogy én is. Élete első szerelme volt, nekem pedig mintha a nővérem lett volna. Nem kellett hátra fordulnom, mert pontosan tudtam, hogy a többiek is épp olyan arcot vágnak, mint mi, és éreztem a fájdalmukat. Samék üldözőbe vették azt, aki erről tehetett, de még az ő gyötrődésüket is el kellett viselnem. Egy hang nélkül kellett megbirkóznom velük. Borzalmas érzés volt. Most már tudtam, mit érezhetett Jasper, mikor Edward meghalt. Mindenki fájdalmát éreznie kellett, és csöndben tűrnie.

A kezem elindult Bella feje felé, de megtorpantam, és visszahúztam. Edwardra emeltem a tekintetemet, akinek még sápadtabb volt az arca, mint máskor. Mindenki, aki jelen volt, ugyanúgy nézett ki, mint a férjem, és nekem is hasonló lehetett a bőrszínem. Nem bírtam tovább nézni Bella halott arcát. Hirtelen dühöt éreztem, és Edwardból áradt. Látta a farkasok fejében az elkövetőt, nekem pedig ezen az éjszakán sokadszor támadt látomásom.
- Nem hozhatod vissza, ha megölöd – gondoltam. Kezemet a kezébe csúsztattam, és küzdöttem azért, hogy ne szippantsak bele a vérrel teli levegőbe. Edward arra gondolt, hogy ha gyorsabb lett volna, akkor megmentheti, én pedig rájöttem… Én tehettem arról, hogy késve érkeztünk.
- Sajnálom! – suttogtam, majd berohantam az erdőbe a farkasok szagát követve. Nem érdekelt, hogy átléptem a határt, de muszáj volt megtennem. Szerencsére hamar utolértem őket. Irinát sarokba szorították, és mindenki támadó állásban volt. Nem hagyhattam, hogy megöljék, elvégre családtag volt… Volt. Paulék tudták, hogy jövök, de a szemüket nem vették le az ellenségről. – Miért? – intéztem szavaimat Irinának. Sam morgolódott, ahogy a többiek is, amiért átléptem a határt, de úgy gondoltam, ezt később megbeszélem velük. Okom volt rá, hogy megszegjem a szerződést, és reménykedtem, hogy annyira ismernek, hogy nem bántok senkit. Bár… Bár vámpír vagyok… És olybá tűnik, hogy meglankadt bennünk a bizalmuk. Úgy érezték, hogy már a Vega vámpírokban sem bízhatnak.
Irina nem szólalt meg, de gondolatba szidott. Jacob közelebb lépett hozzá, és tudtam, hogy csak arra vár, mikor ölheti meg. Ő is kíváncsi volt, tudni akarta, miért bántotta a szerelmét.
- Azt kérdeztem, miért? – szólaltam meg most már dühösen, és közelebb léptem hozzájuk. – Mit ártott ő neked, Irina? – Meglepődött, hogy tudom a nevét, de úgy tűnt, ő nem ismer engem. Hát persze, mivel nem is volt ott az esküvőn. Két év alatt nem volt kíváncsi az új családtagra.
- Hidd el, volt rá okom – szólalt meg végül. „Megölette a szerelmemet” – gondolta, én pedig épp meg akartam szólalni, de Edward megelőzött.
- Soha, senkit nem öletett meg, Bella! – lépett mellém. Ekkor láttam a férfi arcát Irina fejében. Nomád volt, ebben biztos voltam, hisz a szemei vörösen csillogtak. Ha találkoztam volna vele emberként, biztos nem élem túl azt a találkozást.
- „Biztos ezek a dögök végeztek Vele, de Miatta” – gondolta.
- Laurent bántani akarta Bellát…
- És akkor jöttek ezek, mi?! – mutatott körbe a farkasbőrbe bújt fiúkon. – Szerintem megérdemelte! – morgott. Úgy hallottam, hogy nem mindig volt ilyen. Bizonyára az a bizonyos Laurent változtatta őt meg ennyire. A vámpíroknál a bosszúállás gyakori volt, de én még tudtam gondolkodni. Igen, bennem volt az, hogy utána jövök, és végzek vele, de akkor ugyanolyan lennék, mint ő. Semmiben sem lennék jobb nála. De, ha nem lassítottam volna le a többieket, akkor megállíthattam volna Irinát.
- Hagyd őket békén! Itt egyedül te vagy bűnös! Egy ártatlan lányt öltél meg, csupán bosszúból! – léptem előre és üvöltöttem. Felgyülemlett bennem a sok érzés, és ki kellett adnom, s abban a pillanatban úgy éreztem, megérdemli. – Most jobb lett? Visszahoztad a szerelmedet? Megoldott ez valamit? Jobban érzed magad tőle? – Egyre közelebb kerültem a farkasokhoz.
- Jenny! – szólított meg Edward, de nem foglalkoztam vele.
- Mégis ki vagy te, hogy beleszólsz a dolgaimba? – kérdezte vicsorogva.
- A feleségem – felelt helyettem Edward.
- Ó, az új családtag. Szólj rá, hogy vegyen vissza! – Nem hittem a fülemnek. Még én vegyek vissza, mikor ő gyilkolt meg egy embert. Ez csak olaj volt a tűzre, és nem bírtam tovább fékezni magam. Nem gondoltam a következményekre, és semmi másra. Eluralkodott rajtam a düh és a fájdalom.
Elrugaszkodtam a földtől és Irinára vetettem magam. Megragadtam a nyakánál fogva, és egy fához szorítottam. Újszülöttnek mondhattam magam, bár még csak két éve voltam vámpír, de hozzá képest, kezdőnek számítottam. Emmettel sokat birkóztam. Nem egyszer vadásztam le a kiszemelt medvéjét, és ezért jól összeverekedtünk, de nem volt komoly. Olyan játék féle volt, de Edward folyton aggódott miattam.
- Jenny! – hallottam meg Edward hangját.
- Nem veszek vissza! – szűrtem a fogaim közt. – Itt egyedül neked kell! Nem hiszem el, hogy még van bőr a képeden…! Nem érdekel, hogy idősebb vagy nálam, és az sem, hogy családtag vagy! Egy rokon ilyet nem csinál, hiába hajtja őt a bosszúvágy! – Erősen szorítottam a nyakát, miközben egész testemmel hozzásimultam. Nem hagyhattam szabad helyet neki. Nem engedhettem, hogy kiszabaduljon.
- Eressz el! – szólt rám!
- Nem! – Legszívesebben megbosszultam volna a barátnőm halálát, de mondtam magamnak; nem hozza vissza, és nem lennék jobb nála. – Bella volt az egyik legjobb barátnőm, és egyben családtag is volt, nem úgy, mint te!
- Jenny! – termett mellettem Edward, és már kezét az enyémre tette.
- Hagyj, Edward! El kell neki mondanom! El kell neki mondanom, mennyire gonosz, és, hogy én ilyen rokont nem akarok magamnak. Nekem is úgy kéne tekintenem rá, mint nektek, de nem megy. Túl rossz benyomást keltett már az első adandó alkalommal.
- Te sem vagy éppen angyal! – morgott. Magamon éreztem mindenki tekintetét.
- Nem, de bármire képes vagyok a szeretteimért, akár meghalni is, de gyilkolni soha nem fogok! Ismétlem, SOHA nem fogok! Nem lesz belőlem gyilkos. – Ezzel az utolsó mondattal elengedtem a nyakát, és abban a pillanatban három farkas vett minket körbe.
- Jobb, ha most hazamész, és soha többet nem jössz a közelünkbe – suttogta neki Edward, de én meghallottam. Minket Edwarddal elengedtek Samék, de Irinát sakkban tartották.
Már megbántam, hogy „nekimentem”, mert pont én mondtam Edwardnak, hogy ne ölje meg az elkövetőt. Ő is elszörnyedt azon, hogy pont egy családtagja végzett a volt szerelmével.

Egy emberként fordultunk a farkasok felé, akik széttépték Irinát. Ez már túl sok volt számomra. El kellett mennem. Elég gyilkolást láttam, és még egyet nem akartam. Hátrálni kezdtem, és éreztem Edward tekintetét magamon. Megfordultam, és elrohantam, egyenesen arra a helye, ahol mindig minden nyugodt, szép és békés volt.

Mikor kicsit megnyugodtam, hazamentem, de mintha egy lélek sem lett volna otthon, pedig ez nem így volt. Rosalie és Emmett a szobájukban volt, a kicsik Edwarddal a mi szobánkban voltak. Csak Esmét láttam a konyhában pakolni, de éreztem, hogy nagyon szomorú, ahogy mi mindannyian. Mintha a lánya lett volna, épp ezért fájt az elvesztése.
Carlisle-t már értesítették, ahogy a rendőrséget is. El tudtam képzelni, mit érezhet a rendőrfőnök. Tudtam, hogy állattámadásként fogják majd fel, mert… ahogy meghalt… csak az lehetett. A rossz az volt, hogy én pontosan tudtam, mi történt vele, mégsem mondhattam semmit, mert akkor veszélybe sodrom a családomat és magamat is.
Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, Esme rám kapta a tekintetét, és láttam a szemében azt a mérhetetlenül nagy fájdalmat, amit egy anya érezhet, ha elveszíti a gyermekét. Nem kellettek szavak, anélkül is megértettük a másikat. Megöleltük egymást, és pár percig így maradtunk. Esmét a második anyámnak tekintettem, és nem szerettem, ha szomorú. Ő mindig mosolygott, és most az egyszer könnyek nélkül sírt.
- A gyerekek… hallották? Felébredtek…? – kérdeztem, mikor elengedtük egymást.
- Nem. Azt hiszem, jobb, ha majd csak később tudják meg – felelte, én pedig bólintottam, majd egy utolsó pillantást vettettünk egymásra, aztán felmentem az emeletre Edwardhoz.
Halkan nyitottam be a helyiségbe, hisz a kicsik még aludtak. Szerelmem az ablak előtt állt, és kifele bámult, de tudtam, hogy teljesen máshol jár. Akaratlanul is meghallottam egy-egy gondolatfoszlányát és képeket is láttam a fejében. Bellára gondolt és a vele töltött időkre. Ahogy régen szerették egymást, és hogy miket mondott neki. Edward nem vette észre, hogy bejöttem, és úgy gondoltam, azt sem hallotta, mikor hazaértem. Bűntudatom volt, amiért otthagytam a farkasok területén, és elmenekültem még egy haláltól. Vele kellett volna maradnom, hisz ő régebb óta ismerte Bellát, mint én, és én tehettem arról, hogy nem ért oda időben.
Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és lassú, halk léptekkel közelítettem felé. Tudtam, hogy gyászol, ahogy mindannyian, és mindenki érzését éreztem a házban. Egyedül a gyerekek voltak nyugodtak, és úgy gondoltam, ha a közelükben vagyok, akkor én is meg tudok nyugodni. A képeket a fejemben csak remélni tudtam, hogy kis Edward nem fogja látni. Elég, ha én, pontosabban mi emlékszünk rá örök időkig. Ne szenvedjenek ők is emiatt. Megérintettem Edward vállát, mire összerezzent, és arcát felém fordította. Meggyötört volt. Olyan, amit eddig még csak egyszer láttam, azt is Alice fejében, mikor elhagyott. Ez ugyanolyan volt. Magamhoz öleltem, ő pedig arcát a nyakamba fúrta, és viszonozta az ölelésem.
- Nem tehetsz róla – suttogta, én pedig ráemeltem tekintetemet. Hallgatózott. Még így is képes volt rá.
- Sajnálom – simítottam végig az arcán. Homlokon csókolt, majd magához ölelt. Fejemet a mellkasára hajtottam, és dereka köré fontam a karomat. Így álltunk hosszú-hosszú perceken keresztül, és lassan kezdtünk mindketten megnyugodni. Már csak a gyerekekkel kellett ezt a hírt közölnünk, ami nem volt könnyű…

A temetés gyönyörű volt, pont olyan, amit Bella is érdemelt. Samék utoljára nézték el nekünk a határátlépést, és igyekeztek minden kapcsolatot megszüntetni velünk. Egyedül Jacobbal beszéltünk, de ő is csak Aisha miatt. De csak Bella kedvéért, mert ő sem szerette volna, ha a keresztszülei csakúgy elhagynák őt.
Heteken keresztül nem mertem Carlisle-ék szeme elé kerülni. Még mindig úgy gondoltam, hogy miattam halt meg Bella, és tudom, hogy ez a gondolat mindig bennem lesz. Edward, ő a temetés után elvonult, és tudtam, hogy sok fa tapasztalhatta meg a dühének erejét. Én is ezt tettem, mikor nem a kicsikkel voltam. Néha olyannyira nem bírtam otthon maradni, hogy el kellett mennem egy kicsit, hogy megnyugodjak.

Fél évig bírtunk Forksban maradni, azután továbbálltunk. Nemcsak azért, mert sok emlék kötött ide, és ezáltal Bellához is, hanem, mert gyanakodni kezdtek volna. Anyutól is el kellett búcsúznom, ami nagyon nehezen ment. Főleg a kicsiknek. imádták anyát, és persze a többieket is. A találkozók mindig Forksban voltak, így nem kellett attól tartanunk, hogy valamelyikünk bőre csillogni fog. Miután bejelentettem anyunak, hogy elköltözünk, megígértette velem, hogy majd meglátogatom, habár legbelül mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Látta rajtam, hogy megváltoztam; nagyon is, de úgy gondolta, hogy elmondom neki, ha felkészültem rá. Pedig ezt a titkot nem bízhatom rá. Nem azért, mert nem bízom meg benne, hanem, mert veszélyes. Bella is tudta, és meghalt. Még egy szerettemet nem veszíthetem el a fajtánk miatt.

Most Londonban lakunk. Imádom ezt a várost, mi pedig ugyanúgy éljük a mindennapjainkat, mint eddig. A családommal igyekeztünk továbblépni, hisz nem ragadhattunk le a múltban, habár több éven át gyászoltuk Őt. Ideje volt. Úgy tűnt, hogy Edward is túl van rajta, habár van egy nap, amit csak Bellának szentelünk, az pedig a szeptember tizenharmadika. Ilyenkor mindig elmegyünk a sírjához, és habár közel vagyunk anyuhoz, egyszer sem beszéltem vele. Csak az ablakból figyeltem őt, ahogy egyedül él abban a nagy házban. Nagy árat fizettem a szerelmemért, és a gyerekekért. Elvesztettem a régi családomat, de helyette kaptam egy újat. Utálom magam azért, amiért így gondolkodom, de sajnos ez az igazság. Nem találkozhatok velük, mert egyből észrevennék, hogy egy percet sem öregedtem, és akkor jönnének a kérdések. Ezt nem kockáztathattam meg.
Visszatérve barátnőmhöz. Vannak olyan napok, amikor csakúgy elmegyek Forksba. A többiek úgy tesznek, mintha nem vennék észre, pedig tudom, hogy tudják, hova megyek. Edward is eljár egyedül, ugyanúgy, mint én, és volt, hogy több napra eltűnt. Persze nem négy óra, míg átússzuk az óceánt, és városokon futunk át. Mehetnénk repülővel, de inkább maradunk ennél. Amennyiszer járunk az évek alatt, megszoknák az arcunkat, és akkor… azt hiszem, nem is kell mondanom.

Tehát London, pontosabban a várostól pár kilóméterre lakunk. Boldogok vagyunk, sőt lassan már szárnyalunk. Edward megígérte, hogy elmegyünk egy második nászútra, ha már az elsőnek rossz vége lett. Legalábbis régebben ezt gondolta, azóta változott a véleménye. A két kis csoda érettebb lett, de nem fizikailag. Külsőre nyolc-tíz évesnek néznek ki.
A házunk természetesen az erdőben van. Itt már volt Edwardéknak egy házuk, de most megépítettük a fiúkkal a miénket. A saját kis kuckónkat. Immár három éve lakunk itt, és hát… a hálószoba többször is át lett alakítva. Már törzsvásárlónak számítunk a bútorboltokban.

Úgy érzem, mindent leírtam az elejétől a végéig. A találkozásomat Életem Szerelmével, és hogy miken kellett keresztül mennünk ahhoz, hogy mi ketten együtt lehessünk, s hogy meg tanuljunk a végletekig bízni a másikban és a szerelmében. Elmeséltem – elmeséltük -, hogyan szerettünk egymásba, hogyan vált teljessé a boldogságunk, s hogyan haltam meg és születtem újjá.


VÉGE


- Végre! – terem az ajtóban Alice. Persze, hogy látja, mikor döntök úgy, hogy befejezem. – Azt hittem, már sosem lesz kész – mosolyog, miközben leül mellém a székre. Kikapcsolom a gépet, majd felé fordulok. Néha nem tudtam tőle írni, mert folyton az járt a fejében, hogy valahogy elcsal vásárolni.
- Ugyan, Alice! – mosolygok. – Csupán négy hónap alatt írtam meg, míg mások akár éveket is eltöltenek vele.
- Igen, mert ők nem vámpírok, pihennek is, és…
- Tudom, de nem mindig voltam gép előtt, a családommal is törődtem, és törődök is. Alice, este írtam, és akkor, mikor egyedül voltam – mondom, miközben felállok a számítógép mellől.
- Igen, gyorsan írsz, de csak, mert…
- Vámpír vagyok. Tudom, Alice – mosolygok rá, majd mindketten kimegyünk a kertbe. A ház a folyó mellé épült, és nem kis kerttel lett megáldva. Tulajdonképp örülök neki, hogy ilyen nagy, kell is a két gyereknek. Alice igazából látogatóba jött. Mondjuk, mindennap meglátogat minket, vagy fordítva, végül is csak tizenkét háztömbnyi távolságra laknak tőlünk. Igen, azt „mondtam”, hogy az erdőben lakunk, és ott is élünk, de én így tanítottam a gyerekeknek, nehogy eltévedjenek. Néha túlságosan aggódom értük, pedig olyan okosak, mint egy felnőtt.
- Jenny! – ráz meg finoman Alice, mire kérdőn tekintek rá. – Megint elkalandoztál?
- Ne haragudj! Mit mondtál? – kérdezek vissza.
- Semmit, csak gondoltam „felébresztelek” – rajzol a kezével macskakörmöket a levegőbe a felébresztelek szócskánál. Ekkor fut ki az erdőből Aisha, arcán ragyogó mosollyal. Olyan gyönyörű, mint az apja. Le se tagadhatnák egymást. A kislányom mögött hirtelen feltűnik a két Edward, akik épp el akarják kapni őt.
- Úgysem kaptok el! – szólal meg angyali hangján, és egyenesen felém szalad, de ekkor Edward felkapja a földről, s a levegőbe emeli Aishát. Apja és lánya. – Ez nem ér! Te sokkal gyorsabb vagy, mint én – mosolyog, miközben a ruháját fogja, de az apját nézi. Valami van ott. Aisha egy puszit ad Edward arcára, ő pedig leteszi a földre. Csak ekkor veszem észre, hogy a lányom ruhájában, nemcsak egy valaki tartózkodik. Egy mókus dugja ki a fejét a ruha nyakánál. Fél, mert megérezte rajtunk a gyilkost. Hát igen, már az állatok is félnek tőlem. Még jobban, mint eddig…
A lányom mellett termek, és az ölembe veszem, majd egy puszit nyomok az arcára. Olyan boldog vagyok, hogy semmi és senki nem fenyegeti a családomat. Se farkasok, se vámpírok. Itt a Volturira céloztam. Örültem, hogy nem szereztek a gyerekekről tudomást, mert biztosan felkerestek volna bennünket, és akkor… De akkor én is velük mentem volna oda, ahonnan még senki sem tért vissza. A másik oldalról…
- Befejezted? – hallom meg Edward hangját a fejemben.
- Igen, de majd egyszer kijavítom, mert talán túl sok benne az „olyan” rész – felelek. - De nem mostanában.
- Reméltem is – adott egy puszit az arcomra.
- Menj, kicsim, keresd meg a testvéredet! – mosolygok a kis csodámra, aki lemászva az ölemből, a kis Edward keresésére indul. Azóta nem láttam, mióta kijöttek az erdőből, de biztosra vettem, hogy a környéken van. Talán túlságosan aggódtam értük, de az anyjuk vagyok, és ez természetes.
- A gyerekeknek lesz a könyv, igaz? – kérdezi meg végül szerelmem. Felé fordulok, és nyaka köré fonom a karomat, miközben gyönyörű aranybarna szemeibe nézek.
- Pontosan, ezért kell majd változtatnom rajta egy s mást. Annyira nem szabad belemennem; félek, másként tekintenének ránk – mosolygok, mire ő is mosolyra húzza ajkait, én pedig azonnal birtokba vettem őket. Még most is megszédített a csókjaival, és tudom, ha ember lennék, a szívem őrült tempóban verne. Minden egyes nap jobban szeretem Edwardot, és úgy érzem, hogyha még halandó lennék, nem bírnám elviselni ezt a nagy szerelmet. Sosem hittem volna, hogy megtörténhet. Mert számomra az volt. Mint egy tündérmese vége, csakhogy nem boldogan élünk, amíg meg nem halunk, hanem boldogan élünk örökkön-örökké.
Mindig azt hittem, hogy én vagyok az a lány, aki boldogtalannak született, erre elköltöztem egy olyan kisvároskába, ahol még inkább úgy éreztem, hogy nem fogom soha megtalálni azt a személyt, akivel leélhetem az életem. De tévedtem. Van egy tökéletes életem, egy tökéletes férjjel, két tökéletes gyermekkel és egy tökéletes családdal.
Olyan dolgok történtek velem, amik talán senki mással – Bellán kívül. Megmondom őszintén, sosem hittem volna, hogy egy vámpír lesz a férjem, és hogy magam is azzá válok, mint ő. Ez számomra lehetetlen. De most itt vagyok, ebben élek, az örökkévalóságban, fiatalon, és azokkal, akik mindennél fontosabbak számomra.
Igen, most már elhiszem, hogy a lehetetlen is lehetséges…


A meglepetés, egy videó. Remélem, mind kitaláljátok, mit akar bemutatni ezt a kis "filmecske". Ezzel búcsúzom a történettől.:) Jó szórakozást hozzá.:)
http://www.youtube.com/watch?v=-eSCHm0Guk0