54. fejezet - Kontroll

Sziasztok!

Ahogy ígértem, meghoztam a részt.:) Legalábbis egy részét, és a többit pedig pótolom. Ma csak eddig jutottam. :) Remélem, tetszik majd a rész, és megleptek Karácsonyra pár kommentárral.:)
Köszönöm az előző részhez a komikat Ancsíhnak, Natnek és Lilynek.:)
Nat: Persze, hogy benézek hozzád. És köszönöm. :) Én is nagyon szerettem Őt, még most is. :) A blog, nos igen.:) készülget, már csak a leírást kell még átírnom.:) Meg egy rendes fejlécet kell készítenem hozzá, ja és el kéne kezdeni írni, de persze. Ezután a történet után, minden ki lesz írva róla, szóval ne aggódj, lesz történet.:) De így is sok van most a nyakamba. :S De mindenképp meg lesz írva a történet.:)

ÉS MOST EGY KIS BEJELENTÉS. :) Hamarosan lesz oldalt egy kis topik, ahova írhattok kérdéseket a történetről, vagy bármi másról, én pedig majd válaszolok rá.:) Legyen az régi fejezet, vagy új, esetleg bármi más. :) Tegyük fel, például a fejezetről. :)

Nos, csak ennyit szerettem volna.:) Boldog Karácsonyt! :)
Puszi

Akartam a vérét, mindennél jobban vágytam rá, és akkor elrugaszkodtam a földtől… Gyors voltam, észre sem vett, hisz az emberi szemnek egy moszat lehettem. A vére csalogatott, és egyszerűen nem tudtam épeszűen gondolkodni. Felugrottam egy faágra, mire felém kapta a fejét, de nem látott meg. Arcára félelem ült ki, és a szívverése felgyorsult; ez még jobban csábított. Nagyot szippantottam a levegőből, majd éhes tekintetemet ismét ráfordítottam. Hallottam, hogy Edward már nagyon közel van hozzám, ezért cselekednem kellett.

Nem voltam önmagam. Bizonyára még a szerelmemet is bántottam volna. Semmivel sem törődtem. Az áldozatom háta mögé ugrottam, majd egyik kezemmel oldalra döntöttem a fejét, a másikkal pedig lefogtam, hogy ne kapálózzon, majd fogaimat a bőrébe mélyesztettem.

Egy nagy fénnyel minden eltűnt körülöttem, és észrevettem, hogy még mindig a bokor mögött lapulok, előttem pedig az áldozatom sétált.
- Edward! - kiáltottam gondolatban, mert éreztem, hogy már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A lábaim ugrásra készen álltak, és az áldozatom már csak pár méterre volt tőlem.

Hirtelen két erős kart éreztem meg magam körül, majd becsuktam a szememet, és mikor újra kinyitottam, már máshol voltam. Edward állt előttem, és az a csábító illat eltűnt a közelemből. Bár nem volt rá szükségem rá, én mégis kapkodva szedtem a levegőt. Megrémisztett a saját viselkedésem, és az, amit láttam. Lehajtott fejjel ültem egy kiálló sziklán, és nem mertem Edward szemébe nézni. Még mindig magam előtt láttam azokat a képeket, amik meg is történhettek volna, ha Edward nem érkezik időben.

Ha egy vámpír félhetett, akkor én féltem, mert saját magamtól rettegtem. Tartottam attól, hogy nem tudom magam kontrollálni, és akkor sosem láthatom majd a gyerekeimet, mert veszélyes lennék rájuk nézve. Ha bántanám őket… azt hiszem, azt nem élném túl. Mindennél fontosabbak voltak számomra.
Edward leguggolt elém, kezét pedig óvatosan az enyémekre helyezte. Bizonyára tartott attól, hogy esetleg rátámadok.
- Megértelek – suttogtam. A szomjúságom nem csillapodott, de tudtam, hogy Edward mindig mellettem marad. – Éhes vagyok, nagyon, de most szeretnélek megkérni valamire. – Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, ő pedig bólintott. – Ne mozdulj el mellőlem!
- Nem fogok, megígérem! – mondta, majd megsimogatta az arcomat, én pedig hálásan néztem rá. Örültem, hogy velem van, mert tudtam, nem hagyja, hogy bántsak bárkit is. Ekkor megint egy kép jelent meg előttem, ahogy Jasper a szagunkat követve ér el hozzánk. – Jenny! – rázott meg finoman Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Ez lehetetlen – suttogta. – Amint ideér Jasper elmegyünk vadászni, aztán azonnal hazamegyünk – mondta, majd kiegyenesedtünk, mert hallottuk, hogy közeledik Jasper. Éreztem Edward érzéseit, ahogy sógoromét is, de a torkomban levő elviselhetetlen szomjúság erősebb volt. Szerelmem egy pillanatra sem engedte el a kezemet, én pedig erősen kapaszkodtam belé, és akkor Jasper kilépett a fák rejtekéből. Először csak nézett minket, majd belenéztem a fejébe. Alice látott valamit.
- Mit? – kérdeztem, mert a fiúk szemmel kommunikáltak.
- Téged – nézett rám, én pedig értetlenül bámultam rá. Megint különféle érzelmeket éreztem, és mindenképp beszélnem kellett erről Jasperrel, de ebben pillanatban vért akartam.

* *

*Becsuktam a szemem, mint ezelőtt, hogy segítsen koncentrálni. Hagytam érzékeimet szétterjedni magam körül, ezúttal megfeszülve olyan esetekre, ha a felséges, tabu illat még egy támadást indítana. Edward leengedte kezeit, nem is lélegzett, miközben egyre messzebbre hallgatóztam a zöld élet hálójában, alaposan átvizsgálva az illatokat és hangokat valami nem teljesen visszataszító után a szomjúságom csillapításához. Volt ott valami más, egy halvány nyom keletre…
Szemeim hirtelen kinyíltak, de koncentrációm még mindig az élesebb érzékeimen volt, miközben megfordultam és csendesen kelet felé lódultam. A talaj lépésenként emelkedett majdnem ugyanakkor, és vadászlapulásban futottam, közel hajolva a talajhoz, a fák tetején, ha úgy könnyebb volt. Inkább érzékeltem Edwardot, mintsem hallottam, gyorsan keresztülrepülve az erdőn, hagyta, hogy én vezessek,* de tudtam, hogy figyeli a gondolataimat, és ha baj van, meg tudjon állítani. *A növényzet ritkult, miközben egyre magasabbra másztunk; a szurok és a gyanta illata egyre erősebb lett, ahogy az általam követet nyom is – egy meleg illat volt, élesebb, mint* a szarvasé *és sokkal vonzóbb is.
Pár másodperccel később hallottam a rengeteg láb néma gyaloglását, annyival finomabb, mint a paták dobogása. A hang magasabbról jött – inkább az ágakról, mintsem a talajról. Automatikusan felugrottam az ágakra, elfoglalva a stratégiailag magasabb helyzetet, félúton a tornyosuló ezüst szőrme előtt. A mancsok lány dobbanása folytatódott most már alattam; a gazdag illat nagyon közel volt. Célba vettem a hanghoz tartozó mozgást, és láttam a nagymacska sárgásbarna irháját egy fenyő vastag ágán ólálkodni alattam, balra a leshelyemtől. Nagy volt – legalább négyszerese az én tömegemnek. Szemei az alatta lévő talajt pásztázták; a macska is vadászott. Megéreztem valami kisebb, szelídebb állat illatát is a zsákmányomé mellett, a fa alatt lapítva. Az oroszlán farka görcsösen rángatózott, miközben felkészült az ugrásra.

Egy könnyed ugrással átsuhantam a levegőn és az oroszlán ágán landoltam. Érezte a fa remegését és megpördült, meglepetten és dacosan felbőgött. Belecsapott a közöttünk lévő ürességbe, szemei ragyogtak a dühtől. Félig megőrülve a szomjúságtól, figyelmen kívül hagytam a kivillantott karmait és a begörbített mancsait és rávetettem magam, leborítva magunkat az erdő talajára.
Nem volt egy nagy harc. A mancsai csapása olyan hatást keltett bennem, mintha simogató ujjak lettek volna a bőrömön. Fogai nem találtak fogást a vállamon vagy a torkomon. Súlya semmi se volt számomra. Fogaim biztosan keresték nyakát, és ösztönös ellenállása szánalmasan gyenge volt az én erőmhöz képest. Állkapcsom könnyedén zárult össze azon a ponton, ahol a meleg áramlat összpontosult.
Erőfeszítés nélküli volt, mint vajba harapni. Fogaim mint acélpengék; átharapták a szőrmét, a zsírt és az izmokat, mintha ott se lettek volna. Az íze rossz volt, de a vér forró és nedves, és csillapította a nyers, viszkető szomjúságot, miközben türelmetlen sietséggel ittam. A macska ellenállása egyre gyengébb lett, és visítása egy bugyogással fulladt ki. A vér melegsége végigsugárzott egész testemen, felmelegítve még az ujjaimat és lábujjaimat is. Az oroszlán bevégezte, mielőtt én végeztem volna. A szomjúság megint fellobbant, mikor az oroszlán kiszáradt, és undorodva eltaszítottam testét magamtól. Hogy lehetek még mindig szomjas ezek után?
Egy gyors mozdulattal felegyenesedtem. Állva rájöttem, hogy elég piszkos voltam. Letöröltem az arcomat a kezem hátoldalával, és próbáltam megigazítani a ruhámat. A mancsok hatástalanok voltak a bőrömmel szemben, de több sikerrel jártak a ruhámmal.
- Hmm - mondta Edward. Felnéztem rá, alkalomszerűen nekidőlt egy fa törzsének, engem nézett elgondolkozó tekintettel az arcán.
- Feltételezem jobban is csinálhattam volna. - Piszkos voltam, a hajam összecsomósodott, a ruhám vérfoltos volt, és rongyokban lógott. Edward sose jött így haza vadászatról.
- Tökéletesen jól csináltad - biztosított engem. - Ez csak… sokkal nehezebb volt nézni téged, mint kellett volna. - Összezavarodva felhúztam szemöldököm. - Nem volt kedvemre való - magyarázta - hagyni téged egy oroszlánnal dulakodni. Egész idő alatt támadni készültem nyugtalanságom miatt.
- Butaság.
- Tudom. Régi szokások nehezen változnak meg. Azonban tetszik a ruhád átalakítása. - Ha el tudtam volna pirulni, megtettem volna. Témát váltottam.
- Miért vagyok még mindig szomjas?
- Mert fiatal vagy. - Felsóhajtottam.
- És feltételezem nincs több hegyi oroszlán a közelben.* - Ő csak mosolygott, és láttam a fejében az előbbi vadászatomat, majd elképzelte, ahogy leterítek egy szarvast. Hirtelen… Előtte teremtem, és megcsókoltam, majd abban a pillanatban rögtön felugrottam egy fára. - Edward! – szóltam rá. Először értetlenül bámult rám, de egy percbe sem telt, mire rájött, miért szóltam rá. Lehajtotta a fejét, de még így is láttam a huncut mosolyt az arcán. Most, hogy éreztem is az érzéseit, nemcsak tudtam róluk, olyan furcsa volt minden.
- Lejössz? – kérdezte, mire bólintottam, de nem mozdultam. Lenéztem Edwardra, aki olyan kicsi volt fentről nézve. De olyan tisztán hallottam a hangját, mintha csak pár métere állt volna tőlem. – Nos? – Még mindig nem mozdultam, csak görcsösen kapaszkodtam az egyik ágba. – Jenny, még enned kell, ugorj! – szólt fel.
- Nem merek – mondtam, és óvatosan leültem az egyik faágra. Elnevette magát, én pedig szúrós szemekkel néztem rá. Az, hogy az érzelmei hatással voltak rám, így megint elfelejtkeztem a vérről, ám ekkor meghallottam Jasper lépteit; felénk igyekezett.
- Ha vadászás közben tudtál a fákon „szaladgálni”, és nem lett semmi bajod, akkor most sem lesz. Ugorj! – mosolygott Edward, én pedig behunytam a szememet. Ha ő mondja, hogy nem lesz semmi bajom, akkor elhihettem, hisz Edward is vámpír volt. Egy könnyed mozdulattal leugrottam a fáról, de a szemem még mindig csukva volt.

Lassan értem földet, de úgy, hogy a lábfejeim elnyelték az ütközést. Azt vártam, hogy majd a lábam fájni fog, vagy eltörik a landolás végeztével, de nem. A földet érésem csendes volt, és csak Edward légzésén kívül az erdő hangját hallottam. Nem mertem kinyitni a szememet, de elég volt csak szerelmem fejébe látnom, és láttam az egész ugrásomat. Ránéztem, és arcán hatalmas mosoly terült szét.
- Ez…
- Ez nagyon kecses volt, talán már túlságosan is, ami azt illeti – mosolygott, és a fejében zavarba ejtő képek jelentek meg. Ha el tudtam volna pirulni, már lángokban lett volna az arcom.
- Nem is nehéz – mondtam, hogy eltereljem a gondolataimat, az Ő gondolatairól. Csak mosolygott, én pedig közelebb léptem hozzá, és a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Tudtam, hogy másért vagyunk most az erdőben, és a sógorom is hamarosan megtalál minket, de most nem vágytam semmi másra, csak a csókjára, és az ölelésére. Az érzés a hatalmába kerített, és valahogy eltörpült mellette a szomjúságom, de tudtam, hogy csak azért, mert ittam valamennyit.

Ahogy magához húzott, úgy kezdtem elveszíteni az irányítást a testem felett, és még többet akartam. Mintha a gondolatait követtem volna, mert már arra készültem, hogy… De nem tehettem, hisz akár bánthattam is volna.

Megérkezett Jasper, mi pedig már egymás mellett álltunk, és úgy néztük, ahogy kilép a fák sűrűjéből. Persze tudtuk, hogy tisztában vele, mi történt néhány perccel ezelőtt.
- Akkor folytassuk – szólt határozottan, én pedig bólintottam.

* *

Még mindig éhes voltam, de már nem annyira. Igazából nem is számoltam, hány szarvast, és őzet terítettem le a vérükért, mert az jobban izgatott, hogy mikor már nem leszek szomjas, végre a gyermekeim közelébe mehetek. Ez hajtott előre, és persze a vér, ami most már nélkülözhetetlen volt számomra.
A növényevők vérét kezdtem megszokni, főleg, hogy a sokadik őz után rákaptam.

Annyira felülkerekedett a vadászösztönöm, hogy nem tudtam mi az, amit üldözök, csak azt, hogy akarom a vérét. Fáról-fára ugráltam, és úgy üldöztem a védtelen, ijedt állatot. Edwardék egyfolytában a nyomomban voltak, és ha le is hagytam őket, nem álltam meg, mert nem engedhettem, hogy megszökjön az ebédem, vagy vacsorám. Már nem tudtam, milyen napszak van, csak azt, hogy éhes vagyok. Kívülről úgy nézhettem ki, mint valami vérszomjas vadállat, és úgyis éreztem magam. Egy állat, aki csak gyilkolni tud, semmi mást.

Elkaptam az áldozatomat, ami – tudtam, hogy az utolsó, és amivel jól fogok lakni – kapálódzott, de én meg sem éreztem az ütéseit. Olyan volt, mint a simogatás, de minden erejét használta. Nem került nagy erőfeszítésbe nekem, hogy a fejét oldalra billentsem, és ezáltal közel kerüljek a nyaki ütőeréhez. A fogaimat a bőrébe mélyesztettem, és éreztem, ahogy az édes nedű a számba folyik. Mohón szívtam ki minden csepp vérét, én pedig éreztem, hogy múlik el az az égő érzés a torkomból.
Eldobtam a halott zsákmányom, de amint ránéztem a kihűlt testére, és megláttam Őt, megdöbbentem, majd – bár nem volt szükségem rá – szaporán vettem a levegőt, miközben néztem, és egyre jobban kezdtem megijedni. Féltem magamtól. Edwardék utolértek, én pedig felnéztem rákjuk. Közelebb mentem a földön heverő testhez, és a karjaimba vettem.
- Édes istenem – suttogtam, és hallottam, hogy Edward közelebb jön hozzám, majd letérdel mellém.
- Kicsim – tette kezét az enyémre, ami csupa vér volt.
- Mit tettem… - A hangom ismét csak suttogás volt, és a kezembe levő kis lényt tartva néztem fel Edwardra. – Megöltem.
- Édesem, ösztönös volt.
- Te nem ezt érted! – Ha sírni tudtam volna, már rég potyogtak volna a könnyeim. Szegény állatot megöltem, pedig senkinek sem ártott. Tőlem menekült, én pedig könyörtelenül végeztem vele.
- De megértelek, hisz tudom, milyen érzés – felelte. – És tudom, hogy mit fogsz gondolni rólam, de kimondom. Ez csak egy mókus volt. – Megrökönyödve néztem rá. – Nem szeretem, mikor így nézel rám – mondta összevont szemöldökkel. – Édesem, őzekből is táplálkoztál, mégis – ahogy manapság mondanák – betett neked egy mókus. – Volt valami a szavaiban. De akkor is rossz érzéssel töltött el, pedig már nem egy állatot öltem meg a vérükért. Felálltam, kezemben az állatkával, majd a fiúkra néztem.
- Mindjárt jövök! – mondtam, majd elfutottam, de hallottam a gondolataikat, és tudtam, hogy követnek, ám tisztes távolságból. Edward már tudta, mit akarok, de nem mondta el Jaspernek.

Nem kellett annyira messze mennem csak pár száz métert. Ahhoz a fához mentem, ahol megpillantottam őt. Ott volt egy odú. Biztos itt lakott - gondoltam, majd a szabad kezemmel ásni kezdtem. Meg is lepődtem, hogy még ebben is jó vagyok. Edward pár dolgot eltitkolt, vagy nem tudott róla, bár nehéz elképzelni az utóbbit, hisz már évtizedek óta vámpír.
Amikor végeztem a „sírral”, belefektettem a piciny testet, majd rászórtam a kiásott homokot. Ezután elsimítottam, és kerestem egy hosszú botot – ekkor már Edwardék érdeklődve figyeltek engem, de nem foglalkoztam velük -, majd kettétörtem. A ruhámból szakítottam egy hosszabb darabot, és azzal összekötöztem a két botot kereszt alakban. Beleszúrtam a „sírba”, és felálltam a földről, hisz eddig térdeltem.
- Édesem – sétált mellém Edward, és fogta meg a kezemet. Ráemeltem a tekintetemet, ő pedig halványan elmosolyodott.
- Egy szörnyeteg vagyok – mondtam gondolatban.
- Nem vagy az. - Volt valami jó is a gondolatolvasásban. Magához ölelt, én pedig viszonoztam, miközben a „sírt” néztem. Ennyit megtehettem. Egy kis állat. Nem szabad gondolnom rá.
- Most jobb, ha hazamegyünk – szólalt meg hosszú csend után Jasper, mire mindketten bólintottunk.

Rossz érzés volt, nagyon rossz. Olyan volt, mint valami szökött sorozatgyilkos lettem volna. Előttem, és a hátam mögött is őrök voltak, és úgy éreztem, mintha egy börtöncellába vezetnének. A gyerekek nem voltak lent, és tudtam, hogy mi miatt, vagyis ki miatt. Kezelhetetlen voltam, és veszélyt jelentettem a gyerekekre. Akaratom ellenére visszagondoltam az erdőben történtekre; majdnem megtámadtam egy embert. Ha Edward nem lett volna velem, akkor… Rossz volt belegondolni…
A legrosszabb az volt, hogy éreztem a családom tagjainak az érzéseit. Az aggodalmat, a féltést, szeretetet, hatalmas szexuális vágyat – ami csak Emmettből áradhatott -, és a másik vágyat, ami csak a gyermekimtől érezhettem. Ha tudták volna, hogy én is annyira akartam már velük lenni, mint ők velem… De nem lehetett.

Felmentünk az emeletre, én pedig még mindig a gondolataimba merültem, de kiszakított a két gyorsan verdeső szív hangja, amik Alice szobájából jöttek. Mivel ott mentünk el, ezért úgy éreztem, hogy - még ha csak egy ajtó is választ el minket - a közelükben vagyok.
Megálltam az ajtó előtt, és mintha tudták volna, hogy ott vagyok. Nem ismertem őket, hisz nem hagyták, hogy megismerjem őket. Hallottam bentről a mocorgást, és a gondolatokat.
- Mami! Itt a mami! - gondolták a kicsik.
- Végre itt van. Be fog jönni! - Mivel vékony hangja volt, így úgy gondoltam, hogy Aishát hallottam. Izgatott volt, hogy láthat, ahogy Edward is, engem pedig elöntött a szomorúság érzése. Nem mehettem be, nem ölelhettem magamhoz őket, nem puszilhattam meg puha arcocskájukat, és nem mondhattam el nekik, mennyire szeretem őket.
Éreztem magamon Edward pillantását, én pedig csak ennyit mondtam gondolatban: Menjünk!
Tudtam, hogy hallja a gondolataimat, Jasper pedig átérezte a helyzetemet, szó szerint. Vágytam, hogy velük legyek, de mégis el kellett mennem. Hallottam még Aisha gondolatát a lépcsőfordulónál. Miért ment el? Sírni tudtam volna. Nehéz volt, nagyon nehéz, és legszívesebben lerohantam volna hozzájuk, de nem lehetett. Éreztem a torkomban a szomjúságot, de elviselhető volt, nem úgy, mint mielőtt nem ettem volna semmit.

Amikor felértünk Edward és – most már – az én szobámba, Jasper kint maradt, hogy kettesben tudjunk maradni. Mint egy őr, aki vigyáz a fogolyra. Ez frusztrált, és nagyon rossz érzés volt. Felhallottam a gyerekek gondolatait, én pedig nem bírtam tovább. Leültem az ágyra, és arcomat a kezeimbe temettem. Edward helyet foglalt mellettem, és magához ölelt.
- Hallottad? – kérdeztem.
- Igen – felelte, és még jobban magához húzott.
- Annyira rossz, Edward. Velük akarok lenni, de akár bánthatom őket… az erdőben is… - Nem fejeztem be, de tudta, hogy mire gondolok. Túl sok érzés kavargott bennem, és a gondolatok is lassan ellepték a fejem. Sok volt, és nem tudtam irányítani. Amíg az erdőben voltunk, nem zavart, hisz kizártam őket ösztönösen, ezért is nem hallottam a férfit, hogy a közelemben van. Csak a vérét éreztem, és azt, hogy vágytam rá; semmi más nem érdekelt.

Hirtelen meghallottam a hangját a fejemben. Olyan angyali volt, olyan ártatlan, és kíváncsi. Zene volt füleimnek. Az az ártatlan hang, amin megszólított, arra késztetett, hogy azonnal menjek le hozzájuk, és öleljem magamhoz őket, de tudtam, hogy nem tehetem. A hangja most is nyugtatóan hatott rám, és elmosolyodtam. Ránéztem Edwardra, aki kíváncsian nézett a rám.
- A kis Edward. – Csak ennyit mondtam.
- Miért mentél el, mami? - kérdezte szomorú hangon, mire egy pillanatra megfagytam. - Nem akarsz velünk találkozni?
- Dehogynem szeretnék, kicsim, csak tudod… Tudod, a maminak most nehéz, de nagyon szeretnék már veletek lenni. Szeretlek titeket, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy minél hamarabb együtt lehessünk - próbáltam nyugtatni a kicsi Edwardot. Láttam szerelmemen, hogy próbál olvasni a kisfiúnk fejében, de úgy tűnt, hogy nem sikerül, mintha kizárta volna őt. Most már biztos, hogy ez a képessége volt. Egyedül Aisha volt kérdéses, hisz még neki nem tudtuk, hogy volt-e valamilyen képesség birtokában.

* * *

Minden nap leküldtem Edwardot a kicsikhez, és gondolatban kommunikáltam mindkét Edwarddal, miközben Jasper felügyelt rám. Kicsit frusztráló volt, de megértettem. Védték őket, viszont, gyakran megkértem Edwardot, hogy menjünk vadászni. Először úgy volt, hogy Jasper vitt el engem Emmettel, majd nagydarab sógoromat leváltotta a férjem. Férj. Nagyon nem gondoltam bele, hogy úgy szólíthatnám Edwardot, hogy „Férjuram”, nekem az furcsa lett volna. Maradtam az Edwardnál, de később magától jöttek a kedveskedő, becézgető szavak, mint például az „Édesem”, „Szívem”, „Drágám”, bár utóbbit nem annyiszor mondtam, és legtöbbször Edwardként szólítottam.

Tulajdonképp kellett is valami becenevet adnom a szerelmemnek, hisz már nemcsak ő volt Edward. Nos, de nem is tudom, hogy kerültem ide át. A lényeg az volt, hogy a többiek és Edward gondolatain keresztül figyeltem a gyerekeket, és a kis Edwarddal pedig gondolatban beszélgettem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy Aishával nem tudtam kapcsolatot teremteni. Na, igen, a képességére csak később jöttünk rá. Ügyesen elrejtette, ahogy még az öcsikéjét is. Később rájöttünk, hogy mi a kis Edward képessége. Vagyis konkrét neve nem volt, de a lényege az volt, hogy kapcsolatba lépett velem a gondolataimon keresztül, és beszélt a másikkal. Hasonló a gondolatolvasáshoz, kivéve azt, hogy ezt csak egyes egyedül Ő és az a személy hallotta, akivel kapcsolatba lépett. Ezért nem hallotta akkor szerelmem Edwardot a fejemben, és a kicsi gondolatát sem. Mintha automatikusan elrejtette volna őket, hogy senki se tudja, miről beszélnek.
Ó, és volt mellé valami más is. A nyugtató ereje, amivel megfékezett, amikor a szörnyeteg túl akart nőni rajtam akkor, odalent a földszinten. Másra nem volt ilyen hatással, csak rám. Carlisle arra gondolt, hogy hasonló Jasper képességhez, és „kísérletezett” egy kicsit.

Rosalie egyik nap nagyon mérges lett, fel is hallatszott Edward és az én szobámba - bár egyébként is hallottam volna a szuperhallásom miatt -, és apám úgy döntött, hogy alkalmazza Edward „erejét”. Megkérte, hogy jusson be Rosalie fejébe, és próbálja megnyugtatni őt úgy, mint engem. Nem vált be. Rosa hallotta őt a fejében, de nem nyugodott le tőle, ahhoz túl mérges volt Emmettre, és bár oda volt a fiamért és a lányomért, inkább elrohant, nehogy kért tegyen bennük.

Carlisle-lal felötlött bennünk, hogy talán csak az újszülöttekre van ilyen hatással. Én az voltam, és a fiam nélkül talán már… Inkább ki sem mertem mondani még gondolatban sem. Edward képességét én úgy hívtam. Kapcsolatteremtés. Lehet, hogy inkább más nevet kellett volna adni neki, de valahogy csak ez jutott az eszembe.

Az első vadászatom után pár nappal kezdtem csak igazán rájönni, mi is a képességem. Dolgokat láttam, olyanok, amik még nem történtek meg, és olyan képek villantak be nekem… amit nem is akartam látni. Edward segített megfejteni. A jövőbe láttam. Carlisle nem is tudott nagyon mit mondani, csak hosszú gondolkodás után beszélt velem újra. Elmondta azt, amire én is gondoltam, miközben ő agyalt a képességemen. Hallottam a gondolatokat, éreztem az érzelmeket és láttam a jövőt. Egyértelművé vált, hogy lemásoltam a képességét Edwardnak, Jaspernek és Alice-nek. Csak azt nem tudtuk, hogy. Másoló voltam.
Azt kell mondanom, hogy sok képességet kellett megtanulnom egyszerre kezelni. Kizárni a gondolatokat a fejemből, kontrollálni a körülöttem levők érzelmeit, miközben dolgokat láttam a fejemben, amik nem történtek meg.

Egyik nap ültem a szobában, és néztem ki az ablakon; lestem az esős tájat, és hirtelen kivágytam a szabadba. Kint akartam állni az esőben, és hallani, ahogy minden egyes csepp eléri a talajt, és egy kis koppanással szétterül a földön. Igazából még néha el is képzeltem az ilyet. Ilyenkor szoktak jönni a váratlan látomásaim, mint ami akkor volt. Emmettet és Rosaliet láttam, amint együtt vannak… Kezdtem érteni Alice-t, de eleinte nem tudtam, hogyan kezeljem, mert amikor találkoztam a sógorommal és a sógornőmmel, lesütöttem a szememet, és tovább mentem. Em gyakran viccből gondolt úgy Rosalie-ra, én pedig mindig szúrós szemekkel néztem rá. Edward számtalanszor megkérte, hogy ne csinálja, de Emmett már csak ilyen. Mindenképp azon voltam, hogy megtanuljam kizárni a fejemből Em bűnös gondolatait, és elég jól ment. Mikor mellette álltam, nem is nagyon kellett koncentrálnom arra, hogy kirekesszem őt a fejemből.

Már több mint egy hónap telt el, és Edward azt mondta, hogy el kell menniük – Carlisle-nak, Emmettnek és Neki -, mert egy különleges vért akartak nekem hozni. Vagyis nem is különleges, csak egy olyan állat vérét, amit nem nagyon találhattunk meg Forksban, vagy a környékén. Beleegyeztem, bár nem szívesen engedtem el Edwardot. Igazából, mikor magamhoz öleltem, el sem eresztettem többet. Ő csak nevetett, majd finoman eltartott magától, majd egy hosszú, szenvedélyes csókot adott az ajkaimra. Talán nem kellett volna neki hosszúra elnyújtani, mert még inkább akartam, hogy itt maradjon velem Forksban. De végül eleresztettem, hisz nem voltam pióca, és tudtam, csak pár napról van szó, és előttünk az örökkévalóság, hogy együtt legyünk.

Már egy hét telt el, hogy elmentek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi ideig távol lesznek, bár nem unatkoztam. A kicsiket Rosalie és Esme gondolatain keresztül néztem. Annyira édesek voltak, és csak nőttek, és nőttek. Lassan nem is voltak akkorák, hogy babázhassak velük, ahogy a többi anyuka szokott. Nem bánkódtam, mert legalább láthattam őket, bár a közelükbe nem mehettem, mégis jó volt valamennyire a velük „lenni”.
Este Alice és Jasper elmentek vadászni, mert már szükségük volt rá. Engem is hívtak, de én előző nap ettem, így itthon maradtam. Jasper csak azért maradt, hogyha baj történne - és a baj egyértelműen én voltam – akkor meg tudjon akadályozni bármilyen szörnyűségben.
Rosa és Esme kijöttek a kicsiktől – ideiglenesen Alice szobájában voltak -, és ekkor igyekeztem nem eldönteni, mert amit tenni készültem azt nem akartam, hogy megakadályozzák. Az ablakhoz mentem, és lenéztem. Emették szobája Edwardé alatt volt, míg Alice-é, Rosalie-ékétól kicsi arrébb. Ügyesnek kellett lennem, és legfőképp halknak. Úgy döntöttem el magamban, hogy lemászok, de mintha csak vadászni mennék, így Alice nem is sejthette, mit is akarok. Azért valamire jó volt a nővérem képessége. Láttam, amit ő, így pontosan tudtam, mit lát majd, és mivel az én döntésem volt, hamarabb is jött a látomásom, mint neki. Bár kicsit fura volt, mert én láttam a jövőmet, de ő a sajátját nem. Nem tudtam miért van ez, senki sem tudta.
Tehát lemásztam, és úgy közlekedtem a falon, mint Pókember. Érdekes volt. Igazából még sosem próbáltam ki, így itt volt rá az alkalom. Tudtam, hogy Rosalie hol van, ahogy Esme is. Mindketten a földszinten voltak, és beszélgettek.

Amikor megérkeztem Alice szobájának ablakához, és nesztelenül ráléptem a kicsi párkányra; halkan kinyitottam, majd bezártam az ablakot, és megfordultam. Gyorsan az ajtó előtt termettem, majd amilyen csendben tudtam, elfordítottam a zárban a kulcsot. Féltem, hogyha rájönnek, hogy itt vagyok, rám törnek.
A kicsikhez mentem, majd leültem az ágyra, és néztem, ahogy alszanak. Nem lélegeztem, nem akartam őket bántani. Elmosolyodtam, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy nem érjek hozzájuk. Az ágyikók, amikben feküdtek, az ágy mellett álltak, így csak ki kellett nyújtanom feléjük a karomat. Aisha elé álltam, és óvatosan a karomba vetem, és igyekeztem nem felébreszteni őt.
Olyan édesdeden aludt, olyan békésen, és olyan gyönyörű volt. Barna haja megcsillant a Hold fényében, én pedig néztem azt a pici arcocskát, ami a vállamra hajtotta a fejét.
- Mami – motyogta csilingelő hangján, én pedig örömömben, ha tudtam, sírva fakadtam volna. Úgy gondoltam, megérezte a jelenlétemet, vagy éppen rólam álmodott, nem tudtam volna megmondani. Olyan melegség öntött el, amilyet eddig még nem éreztem. A karjaimban tarthattam a kislányomat, érezhettem meleg és puha bőrét, hallgathattam a szíve egyenletes dobogását, és a halk szuszogó hangját, ahogy az igazak álmát alussza. Megpusziltam puha és pufi arcát, majd a kis orrát, mire kicsi mosolyra húztam ajkait.

Hirtelen mocorgást hallottam meg Edward felől, így odamentem, hogy megnézzem őt. Ébren volt, és egyenesen a szemembe nézett. A szemei gyönyörű smaragdzöldek voltak, mint hajdan az apjáé, és a bronzbarna fürtök kócosan álltak a fején. Annyira édes volt. Örültem, hogy ennyire jól látok a sötétben.
- Itt vagy, mami! – mosolygott, miközben elmosolyodott. Tiszta Edward, le se tagadhatná – gondoltam, majd Aishát óvatosan visszafektettem az ágyába. Edward felé fordultam, aki már felém is nyújtotta kicsi kezeit, én pedig mosolyogva vettem a karomba és öleltem magamhoz úgy, mint az előbb a nővérét.
- Igen, itt – suttogtam úgy, hogy csak ő hallja.
- Nyugodtan lélegezz, mami, nem lesz semmi baj – tette egyik kezét az arcomra. Szabad kezemmel megfogtam az övét, majd egy puszit adtam rá.
- Nem akarlak titeket bántani – mondtam. Ekkor meghallottam a fejemben a hangját. Nem lesz semmi baj, mami. - Én pedig hittem neki. Beleszippantottam a levegőbe, és éreztem a gyerekek édes illatát, ami már majdnem a felszínre hozta a bennem levő szörnyeteget, de abban a pillanatban, mintha eltűnt volna. Nem vágytam a vérükre. Edwardra néztem, és egyszerre mosolyodtunk el.
- Mami? – A csilingelő hang az ágyikók felől jött. Aishára néztem, aki minket fürkészett kíváncsi tekintetével. – Mami! – szólított most már, és kezecskéit felém nyújtotta. Odamentem hozzá, és őt is a karomba vettem. Odasétáltam az ablakhoz, és leültem az ágy szélére. Néztem a kis csöppségeket, akikkel igazán most találkoztam először. Annyi, de annyi bepótolni valónk volt, és eljött a pillanat, amikor végre együtt lehetünk. – Azt hittem, hogy csak álmodom, de ezek szerint tényleg itt vagy – mosolygott Aisha, majd felállt az ölemben, és kicsi karjával átölelte a nyakamat. Meglepett, hogy ilyen hamar már egész mondatokat mondtak, de aztán az jutott az eszembe, hogyha az apjuk ennyire okos, akkor a gyermekei is legalább annyira eszesek lesznek, mint ő maga.
Mindkettejüket magamhoz öleltem, és igyekeztem nem erősen, nehogy bántsam őket.

Csak pár percet lehettem velük, mert hirtelen betörték az ajtót…