52. fejezet – Babanapok

Sziasztok! Meghoztam a részt. Elnézést, hogy csak most teszem fel, de teljesen el vagyok havazva. Ne csodálkozzatok, ha minden... Majd meglátjátok, hogy miről beszéltem. A vége... függővég :D Mint tudjátok, Jenny nem akar vámpír lenni... :)
Köszönöm a kommentárokat Nillának, Evelynnek, Kimnek, Vikinek, Ancsíhnak és Ginának. El sem tudom mondani, hogy mennyire köszönöm, hogy még olvastok. :)
Remélem, elnyeri tetszésetek a rész, és megírjátok a véleményeteket. :)
Jó olvasást Kívánok!
Puszi

Újra Forksban. Nem azt mondom, hogy nem örültem neki, hanem, hogy Edward egészvégig olyan hideg volt. Nem a bőrére értem, hanem a modorára. Alig beszéltünk a tizenhat órás út alatt. Mindig vissza-visszaemlékeztem a viselkedésére, miközben befele pakolt, és veszekedett a telefon túlsó oldalán levő emberrel. Kicsit megrémített. Beszélni szerettem volna vele, hogy mégis mit mondott neki Carlisle, de jobbnak láttam, nem megkérdezni. Persze iszonyú kíváncsi voltam, mégis inkább kibámultam az ablakon.
Néha-néha éreztem, hogy megmozdul bennem a baba, olyankor mindig elmosolyodtam, hisz biztosra vettem, hogy „lakik” bennem valaki, aki nemcsak az enyém, hanem Edwardé is. Természetesen foglalkoztatott a kérdés, hogy mégis, hogyan lehetséges az, hogy már érzem őt, a rugdosását. Először akkor csinálta, mikor Edward hozzáért, másodjára, mikor kint álltam a ház előtt, mert nem bírtam elviselni Edward – úgymond – dühöngését. Nem tudtam mire gondolni, csak arra, hogy vagy nem akarja a babát, vagy fél, hogy valami baja esik. Egyikünk sem akart elmenni a szigetről, legszívesebben még maradtunk volna, de nem volt más választásunk. Ráadásul nem szerettem volna veszekedni Edwarddal, mert mindenképp meg akart vizsgáltatni Carlisle-lal.

* *

Amikor a házhoz értünk, egyből bekísért Edward a csomagokkal sem törődve, inkább Emmettékre bízta, hisz kijöttek elénk. A reptéren Rosalie volt az első, akit megpillantottam, majd Alice-t. Rögtön odaszaladtam hozzájuk, és megöleltem őket. Tudtam, hogy elmondták nekik, de hogy Rosa visszaölelt, úgy éreztem, hogy elfogadott. Lehet, hogy csak képzeltem, és csak Edward kedvéért csinálta, de örültem neki. A sógornőm lett, most már a családom részévé vált. Nem haragudott rám. Nem. Régebben mondták nekem, hogy csak féltékeny, de akkor is Bellára volt, nem pedig rám. Ő vámpír akart lenni, én nem. Úgy gondoltam, hogyha lett volna választása, ember maradt volna. Szerintem ezzel mind így voltak, Edwarddal az élen.

Amint beértünk a házba, Carlisle rögtön megkért, menjek vele, hogy megvizsgálhasson. Csak azért mentem bele, hogy Edward megnyugodjon. Felmentünk az emeletre, majd Carlisle dolgozószobájába, ami most inkább hasonlított egy rendelőre, mint egy irodára.
Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, majd az apósom hozzálátott az ultrahang elkészítéséhez. A zselé kicsit hideg volt, de már megszoktam, hisz Edward bőre még hidegebb volt. Vártam, hogy mondjon valamit, de egy szót sem szólt. Csak bámulta a monitort.
- Nos? – kérdeztem türelmetlenül. Carlisle összevonta a szemöldökét.
- Nem látok semmit. Edward – szólt a fiához, aki egészvégig mellettem állt elgyötört arccal. – Azt mondtad a telefonba, éreztétek, hogy megmozdult. – Kíváncsian fordultam a férjem felé, aki engem nézett, majd apjára fordította a tekintetét.
- Igen. - Mikor beszéltél vele? - kérdeztem gondoltban, mert amikor bent voltam a fürdőben a szigeten, akkor még nem rugdosott a baba. Mert éreztem, tudtam, hogy várandós vagyok.
- De nem látok semmit…
- Lehetséges ez? – kérdezte Edward, és tudtam, hogy apja gondolatban mondott valamit. – És mit tehetünk?
- Elmondanátok nekem is, mert nem értek semmit – kezdtem pánikba esni.
- Kivesszük belőled ezt… ezt a nem tudom mit – felelte. Biztosra vettem, hogy mást akart mondani, csak nem akart megbántani.
- Mi?! Nem! Nem engedem! Ő a mi gyermekünk, Edward. Nem hagyom, hogy megöld! – ültem fel, és egy papírral, ami az ágy mellett volt, letöröltem a hasamról a zselét. Nagyon mérges voltam. Hogy elvegyék tőlem a babámat… Nem, ki van zárva! Csak a holttestemen át.
- Jenny, nem tudjuk, hogy mi ez a…
- Ne folytasd, Edward, mert én tudom, hogy mi – mondtam, mire meglepetten meredt rám. – Ő a mi kisbabánk. Félig ember, félig vámpír. – döbbenten néztek rám mindketten, én pedig teljes határozottsággal ejtettem ki minden szót. – Ember az én génjeimnek köszönhetően, és vámpír a tieidnek. Egyszerű, nem nehéz rájönni.
- Jenny, én olvastam emberekről, akiknek vámpírtól lett gyerekük, de azok csak legendák voltak, de most már…
- Carlisle, én egyre jobban hiszek a legendákban – mondtam. – Mit olvastál róluk? – kérdeztem. Nem nézett rám, szemeit lesütötte, én pedig Edward felé fordultam magyarázatért, akinek az arca fájdalmas maszkba torzult. Nem értettem semmit. Sokáig hallgattak mindketten, én pedig nem bírtam tovább várni. – Mondjátok el!
- Megölhet a baba – szólalt meg először Carlisle, Edward pedig lerogyott a mellettem levő székre. Arcát a kezeibe temette, és túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, most magát hibáztatja. A fejemben csak az a mondat visszhangzott, amit Carlisle mondott nekem. Végig kellett gondolnom ezt az egészet. Ha én meghalok, a gyermekem attól még élne, és nekem más nem is számít. Nekem most már Edward és a születendő babánk a legfontosabb, az én életem nem érdekel.
- Nem számít. Tudom, hogy arra céloztok, hogy bántani fog a saját gyermekem, de nem fog. Ha mégis megtörténne, azt akarata ellenére tenné. Szeretem őt, pedig nem is biztos, hogy terhes vagyok. Nem látszott semmi az ultrahangon – mondtam. Lenéztem Edwardra, aki most még inkább maga alatt volt.
- Kérlek, Jenny, ne tedd ezt! Hagyd, hogy kivegyük belőled – könyörgött Edward. Úgy fájt így látnom őt, de az ellensúlyozta a fájdalmamat, hogy meg akarta ölni a babámat. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét.
- Edward, nem lesz semmi baj, nem fogok meghalni, és lehet, hogy nem is vagyok terhes. – Erre a mondatomra, egy kis mozgolódást, majd rúgást éreztem a hasamban. – Bár nem mondom biztosra – tettem kezemet a hasamra. Úgy szerettem volna megnyugtatni Edwardot, de egyre biztosabb lettem abban, hogy igenis terhes vagyok, ám féltem elmondani neki. Kezét a domborulatomra helyezte, mire az megmozdult, és Edward kezéhez bújt. Elmosolyodtam.
- Az vagy – suttogta.

* * *

Napok teltek el, és Edward állapota egyre romlott. Ez most úgy hangzott, mintha beteg lett volna, pedig állítólag én voltam életveszélyben. Folyton próbált meggyőzni arról, hogy engedjem meg, hogy kivegyék belőlem őt, és lassan már könyörgött nekem, de én nem hagytam magam. Én nem vettem észre, hogy bármit is változtam volna. Ugyanúgy ettem, mint a többi átlagos kismama, csupán egy kivétellel, hogy még vért is ittam. Carlisle-lal ezt már kibeszéltük egyszer. Elmondtam neki, hogy jólesett a vér, és úgy tűnt, hogy a babának is ízlett. Komolyan, néha nem is ettem emberi ételt, csak literszámra ittam a vért, amit Carlisle hozott nekem, nekünk.

Voltak fájdalmaim, amiket igyekeztem eltitkolni, de valahogy sosem sikerült. Éreztem, hogy egyre kisebb a hely neki. Meglepően gyorsan fejlődött.
Mikor Carlisle legelőször elvégezte rajtam az ultrahangvizsgálatot, másnap megkértem Alice-t, hogy menjünk el vásárolni. Szerintem más ilyenkor, mikor úgy tudja, bele is halhat a szülésbe, összeomlik, és szomorú, vagy épp csak fekszik, és várja az újabb fájdalmakat. Én nem ilyen voltam. Megfeledkeztem az ilyen dolgokról, és úgy viselkedtem, mint minden terhes anyuka.
- Akkor megyünk? – kérdeztem izgatottan Alice-t. Edward nem helyeselte, hogy ilyen állapotban vásárolni menjek, így nem volt más választása, velünk kellett jönnie.
- Persze, máris megyek, de… - itt elakadt. Ritkán fordult elő Alice-szel, mert ő mindig feldobódott egy kis vásárlástól.
- De? – néztem rá.
- Biztos vagy benne, hogy…?
- Teljes mértékig. Nem engedem, hogy egyedül vedd a ruhákat – mondtam határozottan. – Én is ott akarok lenni – mosolyogtam, majd levettem a fogasról a kabátomat, amit Edward segített fel rám. Már elég nagy pocakom volt, ezért sem akartak feltűnést kelteni. Alice-ékre néztem, akik aggódva néztek engem. – Jaj, ne vágjatok már ilyen képet, Seattle-be megyünk, nem hiszem, hogy ott lesznek ismerősök, és nincs semmi bajom – intéztem utolsó szavaimat Edwardhoz.

Mikor már mindannyian elkészültünk, beszálltunk Edward autójába, és elindultunk Seattle-be. Egyik kezem a hasamon volt, és ösztönösen simogattam a pocakomban lévő csodát. Mert az volt. Az én – már nem kis – csodám. Éreztem, ahogy megmozdul bennem, és a kezemhez bújik, de olyan más volt. Először mosolyogtam, majd értetlenül néztem a domborulatot. A másik kezemet is a hasamra tettem, és megint éreztem azt a furcsaságot.
Edward hirtelen félrehúzódott, és Alice-szel együtt aggódva néztek rám.
- Mi a baj? Hol fáj? – kérdezte egyből.
- Talán jobb lenne hazamenni – mondta Alice, mire felemeltem a kezemet.
- Jól vagyok, nem fáj semmim, csupán olyan furcsát érzek. – Edward keze után nyúltam és odahelyeztem, ahol nemrég az enyém volt. – Érzed? – kérdeztem, mire összevonta a szemöldökét.
- Mozog – mondta.
- Igen, igen, tudom, de… olyan furcsa, nem? Vagy a félvámpíroknál ez természetes? – Lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak, de tényleg úgy éreztem, mintha… Mindegy – gondoltam. – Inkább menjünk – mondtam, Edward pedig visszahúzta a kezét, elindította az autót, és folytattuk az utunkat.

Alice a legjobb helyre vitt el, és ahogy kiderült, a legdrágábba is. Mire is gondoltam? Ő Alice, de azért így szeretjük, ahogy van. Egy eladó jött elénk, hogy segíthet-e, de mi finoman visszautasítottuk, hogy csak nézelődünk.

Szebbnél-szebb babaruhák voltak, és az anyaguk is tökéletes volt. Jó érzés volt hozzáérni, de amikor megláttam az áraikat, azonnal elengedtem, s elhátráltam. Edwardhoz mentem, és megfogtam a kezét.
- Menjünk innen – suttogtam.
- Mi a baj, rosszul vagy? – kérdezte rögtön, mire megráztam a fejemet.
- Csak… Csak minden annyira drága, nekem nincs erre pénzem – hajtottam le a fejemet.
- Kicsim – vette kezei közé az arcomat, és a szemembe nézett. – Ami az enyém, az a tiéd is.
- De én nem akarom elkölteni a pénzeteket.
- Az már a tiéd is, nemcsak a miénk. Ha venni akarsz valamit, bátran vedd meg – mosolyodott el napok óta először, őszintén. Megsimogattam az arcát, hisz olyan régen láttam már így. Elmosolyodtam, majd egy csókot adtam ajkaira. Azt hittem, hogy el fog húzódni, de nem tette, helyette visszacsókolt, és megsimogatta az arcomat. Mosolyogva húzódtam el tőle, és nem érdekelt, hogy esetleg mindenki minket néz. Legszívesebben elfutottam volna vele a világ elől, ahol csak mi ketten vagyunk, senki más. Nem, már nem ketten, hanem hárman.
A valóságba Alice hangja, és hideg érintése rángatott vissza. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
- Akkor? – kérdezte.
- Menjünk, nézzünk valamit – mondtam, mire barátnőm karon ragadott, és húzni kezdett az első babaruhához, ami a közelünkben volt. Egy világoskék rugdalózót mutatott fel, amin plüssmacik voltak. Nagyon tetszett. A kezembe adta Alice, mire éreztem, hogy majdnem elsírom magam. Ahogy elképzeltem benne a kisbabánkat… - Istenem, Edward – suttogtam, mire rögtön mellém sietett. – Ezt nézd meg – pillantottam fel rá, de már homályosan láttam. Lehajtottam a fejemet, és gyorsan pislogtam egymás után. – Hát nem aranyos? – kérdeztem, és ismét ráemeltem tekintetemet. Már megszokták az érzelmi hullámaimat, szóval nem volt újdonság számukra, hogy megint ilyen állapotban látnak. Edward persze mindig próbált megnyugtatni, bár még magam sem tudtam, hogy miért sírok.
Edward csak kuncogni kezdett, és átölelte a derekamat, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Nagyon aranyos, szerintem vedd meg – mondta. Nem tudtam, hogy most azért viselkedett így, mert nyilvános helyen voltunk, vagy azért, mert tényleg boldog volt. Nagyon jó színész, elismerem, és talán a legprofibb a családban. Mindig is nehezen tudtam rávenni arra, hogy mondja el az érzéseit. Félt, valamitől félt. Talán attól, hogy valaki bántja? Vagy, hogy valakit közel enged magához? Esetleg, hogy valaki többet tud majd az érzéseiről, gondolatairól? Lehet, hogy Edward nekem mindig is egy nagy rejtély marad, míg én neki ezüsttálcán nyújtom át a legmélyebb elmeszüleményeimet is. – Szeretem az ilyen gondolataidat – súgta a fülembe, mire kellemes borzongás járta át a testemet. Elmosolyodtam, majd egy puszit adtam az arcára. Tudtam, hogy hallott minden egyes szót, és kíváncsi voltam, hogy mire gondolhat velük kapcsolatban.

Szerintem nem néztek minket normálisnak az emberek, annyit vásároltunk, mivelhogy lány és fiú ruhákat is vettünk. Alice ötlete volt, hisz nem tudtuk, hogy milyen nemű lesz a baba, és azt mondta, így legalább nem kell majd utána megvenni. Persze nem tűrt ellenvetést, így mikor meg akartam szólalni, hogy ne dobjunk ki felesleges pénzt az ablakon, csak legyintett. Olyankor mindig Edwardra néztem, hátha hat a húgára. Eleinte megpróbálta, aztán már inkább ráhagyta. Tehát beleszólásom a színeken kívül nem volt, pedig én voltam az anya.

A hazafele úton Alice egész végig csacsogott valamiről, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy miről – és csak fél füllel hallgattam őt -, mert lefoglalt Edward bámulása. Tudom, hogy nem illik, de mosolygott. Napok óta ezen a napon láttam mosolyogni, és tulajdonképp csak ő figyelt a drága sógornőmre. A sebváltón heverő kezére csúsztattam az enyémet, mire mosolyogva rám nézett. Az autó egyenletes sebességgel haladt, így arra a kezére nem is volt szüksége… annyira. Megfogta a kezemet, én pedig csak néztem őt, de hirtelen csendre lettem figyelmes.
- Alice? – pillantottam rá.
- Engem is észrevesztek – nézett ránk tetetett csodálkozással.
- Mi figyelünk – mondtam, és Edwardra fordítottam a tekintetemet.
- Igen, egymásra. Na, akkor miről beszéltem? – kérdezte hirtelen, mire leblokkoltam. Tudtam, hogy lebuktam, és már készültem mondani valamit, de Edward megelőzött.
- Arról, hogy kell majd egy új szoba a babának. Ha fiú lesz, akkor kék lesz a fal, ha lány, akkor rózsaszín – felelte, mire nekem is eszembe jutott valami ilyesmi.
- Én pedig nem rózsaszínre gondoltam a fal színét, ha lány lesz – mondtam. – Ne haragudj, Alice, de nem, inkább valami más… de szerintem korai még ezen gondolkodni nem?
- Ha azt nézzük, milyen gyorsan fejlődik a baba, akkor nem – mondta, mire Edward arcáról eltűnt a mosoly. Elengedtem a kezét, és kibámultam az ablakon. Megint abba az állapotba került. Biztosra vettem, hogy ő sem figyelt, hanem csak kiolvasta a húga gondolataiból a válaszokat. Sosem fogja elfogadni a picit – helyeztem a kezemet a hasamra. Ha mindig azt hajtogatja, hogy meghalok, akkor meg is fogok. Ilyet nem szabad mondani. Igazán megnyugtató, nem? Én százszázalékosan biztos voltam benne, hogy a szülésem majdnem ugyanolyan lesz, mint a többi kismamáé, habár nem olyan átlagos. Szeretem Edwardot, akármit is tesz, mert csak jót akar, de nem erőltetheti rám az akaratát. Azt nem hagyom. Tudok önálló döntéseket hozni, és ha már nem támogatja, akkor álljon mellettem. Komolyan, ez alatt a pár nap alatt annyira eltávolodtunk egymástól. Ez a nap jót tett egy kicsit, de nem akarom, hogy, amíg megszületik a baba, addig ilyen legyen. Vissza akarom kapni a régi Edwardomat; azt az embert, akit megismertem, akibe beleszerettem; azt a huncut, mosolygós Edwardot.

Amikor megérkeztünk a házhoz, Alice kipattant az autóból, de mielőtt megmozdulhattam volna, ő megállított, hogy majd beviszi helyettem. Ez bántott. Nem mozdultam a kocsiból, ahogy Edward sem. Meg kellett beszélnünk egy s mást, és ezt ő pontosan ugyanolyan jól tudta, mint én. Mozdulatlanul ültünk a helyünkön, és gondolkoztunk, de kijött belőlem az, amit Alice mondott.
- Úgy bántok velem, mintha nyomorék lennék, pedig csak terhes vagyok. Pár szatyrot magam is be tudok vinni a házba. – Karba fontam magam előtt a kezemet, és úgy bámultam egyenesen előre. Nem erről kellett volna beszélnem, de elsőnek ez jött ki.
- Minden várandós nőnek segítenek, hogy ne erőltesse meg magát – felelte nyugodt hangon. Nem értettem, hogy tudott mindig ennyire nyugodt maradni. Ez annyira kívánatossá tette őt. – Nem vagyok nyugodt, de nem akarom, hogy félj tőlem. Dühös vagyok, el sem tudod képzelni, hogy mennyire. Ha akkor jobban figyelek, akkor az egészet elkerülhettük volna. Most nem tartanánk itt.
- De megtörtént, és én örülök neki. – Rám nézett, én pedig őrá. – Igen, én boldog vagyok, hogy így alakult. Tudom, hogy a baba sosem bántana engem, az anyja vagyok. Edward, miért nem tudod elfogadni, hogy gyerekünk lesz? Ennyire nem akarsz tőlem…? - Éreztem, ahogy kicsordul az első könnycseppem, és végiggurul az arcomon. Olyan sok érzés kavargott bennem, hogy hirtelen a nevüket sem tudtam.
- Persze, hogy akarok, de nem ilyen módon. – Láttam, hogy kezd kiakadni. – Jenny, te nem tudod…
- Mit? Mit nem tudok? – kérdeztem mérgesen és sírva.
- Azt, hogy minden halandónő, aki teherbe esett egy vámpírtól, belehalt a szülésbe – nézett rám elgyötörten. – Nem hagyom, hogy újra elválasszon minket valami egymástól – fogta kezei közé az arcomat.
- Honnan tudod ezeket?
- Carlisle utána kutatott, és talált néhány információt a halandónők különös terhességéről, amik a vámpírokhoz kapcsolhatók. Mind meghaltak rögtön a szülés után. Kivesszük belőled – mondta határozottan. – Elhúzódtam tőle, és a szemeim szikrákat szórtak. Nem hittem a fülemnek. A baba megmozdult bennem, én pedig a hasamra simítottam a kezemet.
- Nem! Nem hagyom, hogy elvegyétek tőlem! Ahhoz előbb meg kell, hogy ölj! Ő az enyém! – kiáltottam rá, habár tudtam, hogy anélkül is hallja.
- Jenny… - Elképedve meredt rám, én pedig dühtől elködösült szemmel néztem őt. Még sosem voltam ennyire mérges rá. Tudtam, hogy megbántottam őt, pont úgy, ahogy ő is engem. Ilyet nem kérhetett tőlem. Hogy megöljék a születendő csodánkat. Nem, azt már nem!
- Éhes vagyok – mondtam, majd kiszálltam az autóból, és „besiettem” a házba. Otthagytam döbbent arccal a kocsiban, miközben éreztem magamon a pillantását. Amikor beléptem a házba, hat meglepődött aranybarna szempár nézett vissza rám. Még egyszer sem láttak ennyire kiakadva, és sosem hallottak így beszélni Edwarddal. Szégyelltem magam, és ezt csak Jasper érezte. Újra rajtam volt a sírhatnék. Döntöttem.

Felmentem a szobánkba, és sírva kerestem meg a bőröndömet, majd nyitottam ki a szekrényt, hogy beledobáljam a táskába a ruháimat. Úgy éreztem, hogy mindenki ellenem fordult. Annyira szerettem volna egy babát most, hogy tudtam, mégis lehet gyerekem Edwardtól, de ő inkább meg… De nem! Tudtam, hogy szereti őt, csupán féltett. Félt attól, hogy bajom lesz.

Sírtam, mert fájt, amit mondott nekem Edward, és fájt az, amit én mondtam neki. Elrontotta a csodás napunkat azzal, hogy a gyerekem elvevéséről beszélt. Biztosra vettem, hogy a babám minden egyes szót hallott, és azért volt nyugtalan. Egyfolytában izgett-mozgott, nekem pedig le kellett ülnöm egy kicsit. Felzaklatta a veszekedésünk, mert nem szerette, ha egymásnak esünk, és minden csúnya dolgot a másik fejéhez vágunk. Ő sem szerette, ha civakodtunk Edwarddal.

Tudtam, hogy Alice látta a döntésemet, és csak pár másodpercem volt, hogy összeszedjem a dolgaimat. Bár kulcsra zártam az ajtót, Edward megtalálta volna a módját, hogyan jusson be a szobába. Így hát felálltam az ágyról, és tovább pakoltam. Most erősebbet rúgott, mint szokott, és ennek következtében a földre rogytam. Azt akarta, hogy béküljek ki az apjával, de féltem. Most már féltem a szemébe nézni. Az a legjobb, ha elmegyek, és nem okozok neki több fájdalmat. Egy dupla rúgást éreztem, mire ismét a földön térdeltem.
- Te jó ég…! Lehet, hogy… - Ekkor hangos kopogást, majd Edward aggódó hangját hallottam meg.
- Jenny, nyisd ki az ajtót, kérlek! Beszéljük meg! – ajánlotta. Nehezen tápászkodtam fel a földről, majd lépkedtem az ajtóhoz. Talán nem voltam magamnál, azért döntöttem úgy, ahogy. Nekitámasztottam a fejemet az ajtónak, majd a kilincsre tettem a kezem.
- Elmegyek, Edward – suttogtam. – Nem fogok még egyszer fájdalmat okozni neked. – Újabb erős rúgást éreztem. Lecsúsztam a földre, és hátamat az ajtónak döntöttem, miközben a hasamat fogtam.
- Nem! – mondta. Behunytam a szememet, és vártam, hogy abbamaradjon a fájdalom. – Nem hagyom, hogy elmenj! – hallottam meg magam mellől a hangját. Ránéztem, és csak akkor jöttem rá, hogy az ablak nyitva volt. – Fáj valamid? – kérdezte, miközben kezét a hasamra tette, mire a rugdosás abbamaradt, és a baba Edward kezéhez bújt. Ráemeltem a tekintetemet, mire elvette a kezét. A kincsem mozgolódni kezdett, én pedig Edward keze után nyúltam, és visszahelyeztem a kezét a hasamra. Abbamaradt megint, én pedig elmosolyodtam. Nem haragudott rá még annak ellenére sem, amiket mondott róla.
- Nem akarja, hogy elhagyjam az apját – suttogtam magam elé. Edwardra néztem, aki közelebb ült hozzám. – Szeret téged.
- Nincs más választásom, nem erőltethetem rád az akaratomat. Bocsáss… - Ajkaira tapadtam mielőtt bocsánatot kért volna. Mindig ő kért, mikor én voltam a hibás.
- Ne haragudj rám! – Átkaroltam a nyakát, és még közelebb vontam magamhoz, miközben csókoltam a hűvös ajkakat. A pocakomtól nem tudtam olyan közel lenni hozzá, mint pár héttel ezelőtt, de most nem ez volt a fontos, hanem az, hogy kibéküljünk. Felvett a karjaiba, és az ágyhoz vitt, miközben csókolt, majd leültetett rá. Karjaival megtámaszkodott két oldalt, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Annyira hiányzott ez a fajta közelség, hogy már kezdtem elfelejteni. Olyan távol volt tőlem, hogy lassan úgy éreztem, elveszítem őt, azt pedig nem akartam. Persze mellettem volt, de még így is…

Azok az érzések, amiket már rég éreztem, újra feltörtek, és nem tudtam parancsolni a kezemnek. Egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, míg a másikkal a mellkasán. Tudtam, hogy nem szeretné majd, de nem is arra készültem, csupán meg akartam érinteni őt. Érezni az illatát, az érintéseit, amiket annyira hiányoltam. Hideg kezét az arcomra tette, és zihálva húzódott el egy kicsit, hogy homlokát az enyémnek támassza. A vámpíroknak nem volt létfontosságú a levegő, de valahányszor így láttam Edwardot, újra és újra ráébredtem, hogy sokkal emberibb, mint azt bárki hinné róla. Talán még saját maga sem hitte el.
A hideg érintése ellenére a bőröm azon a helyen, ahol a keze volt, felforrósodott. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és kellemes bizsergés járta át a testemet. Behunytam a szememet, és átadtam magamat az érzésnek.
- Maradj velem, kérlek – suttogtam, és ránéztem. Leült mellém az ágyra, a fülem mögé tűrte a szemembe hulló tincseket, és halványan elmosolyodott.
- Itt maradok, de most ideje lenne egy kicsit pihenned. Túl sok volt ez a mai nap – mondta, én pedig bólintottam.
- Edward, éhes vagyok… vagyis a baba. – Hajtottam le a fejemet, mert féltem attól, amit majd az arcán látok. Kezét az állam alá tette, majd felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Mosolygott.
- Rendben, hozok egy kis vért – mondta, mire egy kis rúgást éreztem a hasamban.
- Azt hiszem, hozz többet, mert valaki nagyon tiltakozik a kevés ellen – mosolyogtam, miközben végigsimítottam a domborulaton.
- Rendben – nyomott egy puszit a homlokomra, majd felállt az ágyról, és elindult a földszintre. Addig feljebb tornáztam magam az ágyon, és ösztönösen a hasam köré fontam a karomat, ezzel mintegy bölcsőt formálva neki. A szokásosnál tényleg nagyobb volt a pocakom, de ez csak azért volt, mert gyorsan fejlődött a pici. Igazi csoda volt. Szerettem így hívni őt, mert az volt.

Szerencsére az ágy mellett volt a tévé távirányító, így bekapcsoltam a televíziót, és az adásokat kezdtem nézegetni. Azt hittem, hogy megint nem találok semmi érdekeset, de aztán megakadt a szemem az egyiken. Vámpíros film volt, így kicsit feljebb vettem a hangerőt, és nézni kezdtem. Olyan furcsák voltak benne. Szárnyuk volt, és tényleg úgy néztek ki, mint valami denevér, csak fehér színű volt a bőrük. Egy családról szólt, akik megesküdtek, hogy addig nem lépik át Szent Péter kapuját, míg el nem pusztítják Drakulát. Érdekes volt, mivel egyedül a lány maradt életben meg a bátyja, akit megharapott egy vérfarkas. A vérfarkasok Drakulát szolgálták. Egy bizonyos Van Helsing segített a lánynak – Annának – megölni a vámpírokat. Talán nem kellett volna néznem, de ezek a vámpírok gonoszak voltak, nem olyanok, mint Cullenék.

Ahogy figyeltem a filmet, egy valami igaz volt benne. Az pedig az, hogy a farkasok ölik meg a vámpírokat. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy Edwardékat megtámadja egy olyan vérfarkas, mint ami a filmben volt. Rossz volt belegondolni, így elhessegettem ezt a képzelgésemet.
Kíváncsi voltam, hogy hova tűnt Edward, mert már fél órája néztem a filmet, de ő még sehol sem volt. Ekkor eszembe jutott, hogy talán bement Carlisle-hoz, vagy esetleg Alice tartja fel valamivel. Biztos megint a falszínt tárgyalja vele. – Erre a gondolatomra elmosolyodtam. Elképzeltem, ahogy Alice sorolja a színeket, Edward kezében pedig ott a vérrel teli poharam, és kicsit idegesen hallgatja őt.
Ekkor nyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta, kezében egy tálcával, amin ott volt az előbb említett pohár, és egy kis sült krumpli hússal, hozzá pedig egy kis saláta. Kicsit meglepődött, hogy milyen filmet nézek, aztán csak mosolyogva megrázta a fejét, majd elindult felém. Leült az ágy szélére, és az ölembe helyezte a tálcát. Rögtön a vér után kaptam, majd mindegyszálig megittam. Igazán megkívántam, és a sült krumpli illatától még éhesebb lettem.
Miközben szorgosan ettem, hol a tévét, hol pedig Edwardot néztem. Utóbbi egyfolytában engem pásztázott tekintetével, mire elpirultam. Inkább a vámpírokra fordítottam a tekintetemet, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Jó film? – kérdezte hirtelen, mire ránéztem, és abbahagytam az evést.
- Igen, érdekes – mosolyodtam el. – De, ha akarod, kikapcsolhatom.
- Nem, nem. Nézd nyugodtan – mondta mosolyogva, majd egy szempillantás alatt befeküdt mellém az ágyba, és bekapcsolódott a filmnézésbe, én pedig folytattam az étel elfogyasztását.

* * *

Már több mint egy hónap telt el, és csak akkor éreztem meg azt, amitől minden megváltozott. Az arcom beesett volt, és le is fogytam, mert már inkább csak vért ittam. Ha Rosalie, Esme és Edward nem erőszakoltak volna le néhány falatot a torkomon, akkor talán rosszabb is lett volna. Már tényleg csak segítséggel tudtam közlekedni, bár Edward azt mondta, hogy inkább feküdjek, de persze nem hallgattam rá. Sétálni akartam a szabadban, és elmenni a vízesésünkhöz, ám ezt nem tehettem meg. Meg volt mindennek az oka.
Bella volt nálunk, de megkértük, hogy ne mondja el Jacobéknak, hogy hazajöttünk a nászútról, mert talán nem örülnének annak, ha megtudnák, hogy gyereket várok egy vámpírtól. Talán fel is bontanák a szerződést. Legalábbis én ezt vettem le, bár lehet, hogy ők teljesen másra gondoltak.

Mindent el akartam felejteni. Azt, hogy életveszélyben vagyok, a farkasokat, és mindenki mást. Csak a babámmal és Edwarddal akartam foglalkozni.

Egyedül szerettem volna lenni a férjemmel, és beszélgetni. Ideje volt eldöntenünk, hogy milyen nevet is adunk a picinek. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi legyen a neve, ha fiú lesz.
- Edward – szólítottam meg, mire tekintetét rám kapta. – Ha fiú lesz, azt szeretném, ha a te nevedet kapná… Hogy tovább vigye a neved – néztem rá, mire csak elmosolyodott.
- Nem fogok meghalni – mondta, én pedig lehajtottam a fejem, s akaratlanul is eszembe jutott az a pillanat, amikor másodjára is elveszítettem Őt. Finoman megszorította a kezemet, hogy érzékeltesse, velem van, és lesz is, amíg csak élek.
- Tudom, de… olyan jó lenne. Két Edwardom lenne – mosolyodtam el a gondolatra. A kis Edward már felnőtt, és beszélget az apjával. A fiamnak szólok, mire mindketten felém fordulnak. Elég mulatságos lenne. – Tudod, megkedveltem a nevedet – néztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat.
- És a másik nevem? – kérdezte.
- Nem tudom, az Edward jobban tetszik; persze az Anthony is gyönyörű név, de…
- Ne mondj semmit, tudom – mosolygott. – Rendben, akkor, ha fiunk születik, Edward lesz a neve – mondta. Majdnem elsírtam magam örömömben. Azt mondta, hogy „fiunk”, a miénk, a közös gyerekünk. Annyira jó érzés volt ezt hallani tőle, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat, de ez abban a pillanatban nem nagyon ment volna. – És, ha kislány lesz? – kérdezte.
- Nem tudom, de valami ritka név kellene – tűnődtem -, vagy valami különleges… – elmélkedtem.
- Diana. – Ráemeltem a tekintetemet, és elmosolyodtam. Nem akartam a saját nevemet adni, már beszéltünk régebben róla.
- És mit szólsz az Aisha-hoz, vagy a Nadyahoz? - kérdeztem. – Esetleg Shelia, vagy Aileen – néztem rá, ő pedig mosolyogva pásztázott tekintetével. – Edward, te már régebb óta élsz, mint én. Milyen nevekkel találkoztál, vagy mondj valamit. – Csillogó szemekkel vártam a válaszát.

Ekkor Rosalie jött oda hozzánk egy pohár vérrel a kezében. Mintha kicserélték volna a sógornőmet. Olyan sokat segített nekem, bár lehet, hogy nem szívesen tette, de hálás voltam neki, ahogy a többieknek is.

Ezután elaludtam, és talán a legrosszabb rémálmom következett.
Edwarddal összevesztünk, ő pedig elment. Nem akartam, és tudtam, hogy én voltam a hibás. Megint a baba miatt veszekedtünk, én pedig elküldtem. „Ha nem akarod ezt a gyereket, akkor menj el, megszülöm egyedül!” - ordítottam, mire tekintete szomorúvá vált, és én egyszerűen csak kifordultam a szobából, és lementem Alice-hez.
Amikor bementem hozzá, elmondtam neki, mit érzek pontosan. Hogy Edward nem szereti a babát, hogy engem sem szeret, holott tisztában voltam vele, hogy ez nem igaz. Pontosan tudtam, hogy az életét is odaadná értem, ahogy én őérte, és most már a gyermekemért.

Sokáig beszélgettünk barátnőmmel, mikor látomása támadt, és azonnal felvitt az Edwarddal közös szobánkba. Mikor beléptem a helyiségbe, Edward a bőröndjébe pakolászott. Abban a pillanatban éreztem a szavaim súlyosságát. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi.
- Csak jót akarok neked. Ha nem vagyok itt, akkor nem veszekszünk, és nem rontom tovább az állapotod. Én szeretlek, és ha azt akarod, hogy menjek, akkor én elmegyek – mondta, és behúzta a cipzárt a táskán, utána elém állt, és kezét az arcomra tette, homlokon csókolt, majd elment mellettem.
Egészen addig megkövülten álltam a szoba közepén, amíg meg nem hallottam a bejárati ajtó csapódását, én pedig zokogva rogytam le a földre. Fájt az érzés, hogy itt hagyott, és én ezt engedtem. Nem állítottam meg, mikor lehetőségem lett volna rá.

A napok teltek, én pedig ki sem mozdultam a szobából, csak bámultam kifele az ablakon, és a férjemen járt az eszem. Még abba is belegondoltam, hogy talán küld egy válóperes papírt… Azt hiszem, képtelen lettem volna belemenni a válásba.
Jasper volt mindig mellettem, és nyugtatott, aztán olyat mondott, amitől nagyon meglepődtem.
- Esténként hazajön – mondta. – Látni akar téged, és a babát – nézett a hasamra, miközben folytatta – ezért én úgy gondolom, hogy igenis szeret titeket. Hallunk egy s mást lentről, hisz remek a hallásunk – mosolyodott el a végén
- És… miket… mond? – kérdeztem.
- Tudod, inkább olyan, mintha a babával beszélgetne…
- Lehet, hogy hallja a gondolatait? – tettem a hasamra a kezemet.
- Meglehet – mondta, én pedig levetítettem magam előtt a jelenetet, ahogy a két számomra legfontosabb személy ismerkedik egymással.
Újabb sírógörcs kapott el, én pedig nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

Egy hideg kéz simogatását éreztem meg a hasamon, és ehhez a kézhez egy angyali hang társult. Tele volt szeretettel, és aggódással.
- Megígéred, hogy nem bántod a mamit? – kérdezte, mire a kicsi csoda piciny kezét apjáéhoz érintette. – Tudom, hogy nem akarsz fájdalmat okozni neki, de ha van rá mód, szólj, vagy jelezz nekünk, hogy már nagyon kicsi a hely… hogy már nagyon közel vagyahhoz - suttogta Edward, mire szemeimet kinyitottam, és mosolyogva, könnyekkel bennük néztem őt. Sosem hallottam még így beszélni a babánkhoz, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy mégis szereti, és akarja, hogy megszülessen.

Már nem tudtam milyen nap van, de hogy fel nem keltem az ágyból, az biztos. Egy nap vagy húsz liter vért is megittam. Na, jó, lehet, hogy nem annyit, de sokat. Egyszerűen jólesett a babának. Ahogy visszaemlékeztem anyu terhességére, nem rémlett, hogy akkora lett volna a pocakja, mint nekem. Lassan a tévét sem láttam. Na, jó, azért ez egy kicsit túlzás volt.
Próbáltam takargatni magam, mert akkora voltam, mint egy ház.
- Édesem, mondd, mit csinálsz? – kérdezte Edward, miközben igyekeztem úgy feküdni, hogy ne látszódjon, mekkora vagyok.
- Én… Hát… Semmit – mosolyogtam, mire mindentudóan nézett rám. – Huh, rendben. Eléggé… nagy lettem mostanság, így takarom, hogy ne látszódjon – pirultam el, mire elkacagta magát. – Ne nevess! – vágtam hozzá az almámat, ami a mellettem levő asztalon volt. Természetesen elkapta a gyümölcsöt, majd visszatette a helyére. – Egyébként hallottam – mondtam mosolyogva.
- Mit? – tudakolta kérdő tekintettel.
- Hogy beszéltél hozzá – simítottam végig a pocakomon. – Nem akartam, hogy tudd, így azt mondtam neked, hogy abban a pillanatban keltem fel. – Nem mondtam el neki az álmom, nem akartam, hogy tudja, milyen őrültségeken jár az eszem.
- Igen, beszélgettem vele, mert… - tette kezét a hasamra -… hallom a gondolatait, és a hangjából ítélve, kislány – nézett rám.
- És ezt miért nem mondtad el? – kérdeztem örömkönnyekkel a szememben.
- Nem tudom.
- Egyébként lehetett rá számítani, hisz az enyémet is hallod – mosolyogtam, mire bólintott. – És miket mondott? – kérdeztem.
- Hogy nagyon szeret téged, és nem akar fájdalmat okozni neked. – Itt egy kis szünetet tartott, és fejét a hasamra döntötte. – Én is szeretlek – mondta. Olyan boldog voltam, mint még soha. Egyik kezemmel a babát, a másikat pedig Edward haját kezdtem simogatni. Úgy örültem neki, hogy elfogadta őt. Örömömet semmi sem tudta lelombozni, és ha tehettem volna talán táncra is perdültem volna. – Azt mondja, hogy van egy meglepetése, de azt nem árulja el, hogy mi. Olyan ügyesen rejti el a gondolatát, mint te – mosolygott, mire zavaromban lehajtottam a fejemet.
Azt hiszem, én vagyok az a szerencsés, akinek a legcsodálatosabb családja van a világon.

* * *

Múltak a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megérezni a fekvés ártalmát. A kislány nevén is sokat gondolkoztunk Edwarddal, de nem tudtunk dűlőre jutni, végül eszembe jutott egy olyan név, ami nekem nagyon tetszett, bár a férjemnek még nem árultam el. Mindig mással foglalkoztam, és valahogy egyre több fájdalmam volt.
Egyszer hallottam, ahogy Carlisle Edwarddal beszél arról, hogy megrepedt a bordám. Úgy gondolták, hogy a baba gyors növekvése miatt. Persze én próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, és Edwardot nyílván lefoglalták a gondolatai, hogy azt hitte, még mindig alszok.

- Most már járhatok a saját lábaimon? – kérdeztem ártatlanul. – Kicsit megmerevedtek, és már kezd zsibbadni. - Már sokszor megpróbálkoztam vele, de folyton lebuktam, azóta inkább nem kísérleteztem vele.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Edward.
- Igen, ha elesnék, majd megfogsz – fogtam meg a kezét. Már csak egy nap, és megszületik - gondoltam. Nagyon izgatott voltam, féltem attól, hogy talán ha meglát a kislányunk, nem fogok tetszeni neki. Vagy, hogy nem fogad el anyukájának. De ostobaságokra gondoltam.
- Rendben – egyezett bele, majd finoman letette a lábaimat a földre, majd kezeit a derekamon nyugtatva segített fel. Egy kicsit kinyújtóztattam a végtagjaimat, és jólesően sóhajtottam fel.
- De jólesik – mosolyogtam. – Te jó ég! Kétszer akkora vagyok, mint hittem. - Ez undorító - gondoltam.
- Ne mondj butaságokat. Nekem így is tetszel – suttogta a fülembe Edward, mire elmosolyodtam. Nem tudtam elképzelni, hogy mi tetszhet bennem neki, de nem agyaltam rajta, mert úgyse tudtam volna rájönni. A vér után nyúltam, hogy egy igyak belőle egy kortyot. Már a kezemben volt a pohár, mikor hirtelen erős fájdalmat éreztem…

Sziasztok!(fontos)

Sziasztok!

Azért jöttem, hogy értesítselek titeket, hogy szombaton délután, vagy este teszem fel a következő részt. Kicsit le vagyok maradva, de igyekszem vele. Remélem, szombatra ki lesz javítva a rész.

Megértéseteket köszönöm.

Puszi

Gicus

51. fejezet – Esküvő és nászút (IV. rész)

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Köszönöm a kommentárt Ancsíh-nak és Ginának.:) Azt hiszem, nem fűzök a részhez semmit. Remélem, tetszik majd a rész, és majd írtok nekem néhány kommentárt.:)Köszönöm a javítást Nillának.:)♥
Puszi

Amikor felébredtem, kicsit fájt a hátam, és nehézkesen ment a járás, de ezt az előző éjjeli „munkának” könyveltem el. Lassan haladtam a konyha felé, miközben nagyot ásítottam.
Minden egy egyszerű hétköznapra utalt. Forksban most sem sütött a nap, és esőre állt az idő… Újra itthon – gondoltam.
Amint beléptem a konyhába, megpillantottam a férjemet a sütő előtt főzőcskézni. Még mindig őrülten jól állt neki a főzés, és élvezettel néztem őt. Ő az én férjem. Mikor megpillantott, hirtelen előttem termett, és óvatosan megfogta a kezemet, majd segített leülnöm. Az este tényleg túl mozgalmasra sikeredett. Megsimogatta az arcomat, és somolyogva nézett rám, mire nekem is mosolyra húzódtak ajkaim. Elém tette a reggelimet, én pedig, miközben ettem, azon gondolkodtam, hogy mit kell vennem a boltban. A hétvégére be kellett vásárolnom.
- Majd én elintézem, kedvesem, te csak pihenj – mondta, és megsimogatta a kezemet, de én csak őt néztem. Aranybarna szeméből mérhetetlen boldogságot, és szerelmet olvastam ki, mint minden nap, amikor engem pásztázott tekintetével.
- Nem, én is veled megyek – szóltam határozottan, majd betettem a mosogatóba a tányéromat.
- Hagyd, majd én – puszilta meg a homlokom, miközben elvette a kezemből a mosatlant, és egy csókot nyomott ajkaimra. Úgy döntöttem, hogy addig felöltözök, hogy még ma befejezzük a vásárlást.
Felmentem a szobánkba, és egy „gyors” fürdés után felvettem magamra egy nagy pólót, és egy nadrágot, majd lefelé vettem az irányt, miközben a hajamat fésültem. Ahhoz képest, hamar elkészültem. Felvettem a kabátom, és a cipőm, majd Edwardba karolva léptem ki a házból.

Most valahogy lassabban vezetett Edward, mint szokott, de nem szóltam. Miért tettem volna, hisz nem én ültem a kormánynál.
Az utunk csendben telt, és csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk, amikor szerelmem finoman megszorította a kezemet. Segített kiszállni az autóból, én pedig úgy éreztem, mintha az éjjel összelapítottak volna. Edward előtt persze nem mutattam, nem akartam, hogy aggódjon. Felnéztem rá, és ajkaimat az övéinek akartam nyomni, de ő óvatosan eltolt magától.
- Ne nyilvánosan! Tudod, hogy nem lehet – suttogta, majd megfogta a kezemet, és úgy mentünk be a boltba.

Nem értettem Edwardot. Eddig semmi baja nem volt, ha megcsókoltam az utcán, most pedig tartózkodó volt. Ennyire nem tetszik neki a házasélet? Akkor miért nem mondja meg? Vagy máris kiszeretett belőlem?
- Mrs. Cullen, óvatosan! – szólt nekem egy eladó, én pedig értetlenül meredtem rá. Csak a felső polcról akartam levenni a lisztet, de látszólag nem értem el. Mellém sétált a fiú, aki megszólított nemrég, majd levette nekem az árut, amit le akartam venni.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, mire csak biccentett, és visszament dolgozni. Ekkor egy idős férfi szólított meg, aki mellettem haladt el.
- Jenny? Tényleg te vagy az? – kérdezte, mire kérdőn néztem rá. – Mark vagyok. Mark Tomson. Nem emlékszel rám? Együtt jártunk középiskolába – mosolygott, nekem pedig eszembe jutott. Hogy megöregedett az évek alatt - gondoltam.
- Szi… - köszöntem volna, ha nem lép közbe Edward.
- Hát itt vagy? Már mindenhol kerestelek – mondta, miközben odasétált hozzám, és megfogta a kezemet.
- Cullen? – kérdezte Mark kikerekedett szemekkel.
- Ismerjük egymást? – tudakolta szerelmem, mintha nem tudta volna, ki is az idős férfi.
- Na de, Edward! – szóltam rá.
- Edward Cullen. Semmit sem öregedtél – mondta Mark, miközben közelebb lépett hozzá.
- Sajnálom, uram, nem tudom, hogy miről beszél. Bizonyára a nagyapámat ismerhette. Nagymama sokszor mondta, hogy kiköpött olyan vagyok, mint a nagyapám – mosolygott, miközben rám nézett. Most végleg összezavarodtam. – De, ha most megbocsát, a nagymamának haza kell mennie lepihenni – mondta, majd elköszöntünk, és elmentünk onnan.

Nem ismertem Edwardra. Ő mindig udvarias volt, sosem beszélt így. Ez nem az én férjem volt. Amikor megérkeztünk, ahogy bírtam, gyorsan kipattantam a kocsiból, és bementem a házba, majd fel az emeletre. Befeküdtem az ágyba, és az ablak felé fordultam. Nem telt bele két perc, nyílt az ajtó, és Edward jött be a szobába, majd leült mellém.
- Mi volt ez a boltban? – vontam kérdőre, és ránéztem. – Nagyi? Ennyire öregnek nézek ki? Talán nyolcvanévesnek tűnök?
- Kicsim…
- Ne kicsimezz! Válaszokat akarok! – fontam karba a kezemet a mellem előtt.
- Jenny, jövő héten leszel nyolcvan – ült közelebb hozzám, miközben megfogta a kezemet.
- Micsoda?! Edward, húsz éve házasodtunk össze – mondtam hitetlenkedve.
- Drágám, hatvankét év telt el az esküvőnk óta – magyarázta, én pedig dühömben felpattantam az ágyról, és besiettem a fürdőszobába. Nem hittem el, hogy már annyi év telt volna el. – Édesem, nyisd ki az ajtót, kérlek! – kérlelt szerelmem, de én csak ültem a kád szélén, és gondolkoztam.
Ekkor kezdett minden értelmet nyerni. A reggeli fájdalmaim, a nehézkes mozgás, az eladó segítőkészsége, Mark megváltozása… Edward viselkedése a bolt előtt…
Tényleg hatvankét év telt volna el? Nem, az nem lehet! Kizárt! - gondoltam, majd felálltam, és megmostam az arcomat. Fel kellett ébrednem, hisz ez csak egy rossz álom. Megtörölköztem, és mikor elvettem az arcom elől a törölközőt, majdnem felsikítottam. Egy ráncos öregnénike nézett vissza rám a tükörből. Őszes haja lágyan omlott le vállaira, és ugyanolyan felső volt rajta, mint amit én vettem fel. Nem… Nem… Nem! Úr isten! Megöregedtem!
Kimentem a fürdőből, és lefeküdtem az ágyamra, majd magamra húztam a takaróm. Nem bírtam elhinni.
- Édesem – hallottam meg az angyali hangot, majd éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy.
- Menj innen! Ne nézz rám! – A hangom sírós volt, és hiába próbáltam visszatartani feltörekvő könnyeimet, nem ment. – Hogy tudtál megcsókolni itthon? Egyáltalán, hogy tudsz velem lenni? – kérdeztem suttogva, de tudtam, hogy így is hallja. – Öreg lettem.
- Számomra nem – mondta, és hangja egész közelről jött. – Nekem még mindig az a lány vagy, akibe beleszerettem, és nem érdekel, hogy nézel ki. Még most is olyan szép vagy, mint hatvankét évvel ezelőtt. – Kilestem a takaró alól, és Edward aranybarna szemeivel találtam szembe magam.
- Ráncos vagyok…
- Nem számít, mert én akkor is örökké szeretni foglak – mosolygott, miközben átkarolta a derekamat, és fejét letette mellém a párnára.
- Örökké?
- Örökké – mondta, és szemei őszinteségről árulkodtak. Közelebb hajolt hozzám, és hideg ajkait az enyémekre nyomta.

Hirtelen ültem fel az ágyban, és nem törődve Edward aggódó tekintetével, berohantam a fürdőszobába. Azonnal beálltam a tükör elé, és az arcomat kezdtem fürkészni. Megnéztem minden egyes kis helyet, nem hagytam ki semmit sem. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor megállapítottam, hogy még nincsenek ráncaim. Csak álmodtam - nyugtattam magam, majd leültem a zuhanykabin elé, és nekitámasztottam a fejemet.
Edward jött be a fürdőbe az ingével a kezében, és lassan odasétált hozzám, én pedig felnéztem rá. Elvettem tőle a ruhadarabot, és magamra vettem. Leült mellém, majd átkarolta a vállamat, és magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejemet.
- Minden rendben? – kérdezte, miközben rám nézett, mire csak bólintottam. Úgy gondoltam, hogy majd később mondom el neki. Most csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg csak álmodtam. Nem akartam a földön ülni, így felálltam a hideg kőről, majd Edward felé nyújtottam a kezemet, ő pedig megfogta, és így mentünk vissza a szobába.

Csak ültünk az ágyon, és hol egymásra néztük, hol az ágyra szegeztük tekintetünket. Behunytam a szememet, majd hátradőltem az ágyban, és betakaróztam. Talán mondanom kellett volna valamit, elvégre magyarázattal tartoztam a kirohanásom miatt.
- Most kíváncsi vagy, hogy miért szaladtam a fürdőszobába – suttogtam, de a szememet nem nyitottam ki.
- Azt hiszem, tudom – mondta, és éreztem magamon perzselő tekintetét. Ha valóban tudta, akkor el kellett neki mondanom ezzel kapcsolatban az érzéseimet. Ettől függött a jövőnk. Mondjuk hallhatta a gondolataimat, és a fejemben ott voltak a képek az álmomból. Mindent tudhatott már. Kinyitottam a szemem, és Edward aranybarna tekintetével találtam szembe magam. Döntöttem. Meg kellett beszélnünk ezt a dolgot.
- Ez előbb vagy utóbb be fog következni, Edward. Nem tehetünk ellene semmit, és ezért is szeretnék kérni tőled valamit. – Ez már egy ideje érlődött bennem, de komolyabban még nem gondoltam bele. Most itt volt az idő. Régebben is tűnődtem azon, hogy meddig tudok maradni Edward mellett úgy, hogy ne nézzek ki nagyon idősnek. Nem, mindig idősebbnek fogok tűnni mellette az évek múlásával. Láttam a szemében, hogy tiltakozni akart a vámpírráválásom ügyében, de én nem erre gondoltam. – Nyugodj meg, nem azt akarom kérni tőled, hanem valami egészen mást.
- Mit? – Most tényleg kíváncsi volt, hogy mi jutott az eszembe, és bár a szívem szakadt bele ebbe a döntésembe, de meg kellett tennem. Felültem az ágyban, de a szememet nem vettem le róla.
- Azt szeretném, ha… ha majd elérem a negyven-ötven évet, akkor… - nyeltem egyet, majd vettem egy nagy levegőt, és folytattam -… akkor hagyj el. – Szavaim hallatára kitágult szemekkel meredt rám, majd összevonta a szemöldökét, és próbálta felfogni azt, amit az előbb mondtam neki. – Ezzel sok mindent megelőzhetünk.
- Te most arra kérsz, hogy majd néhány évtizeddel később hagyjalak el? Hogy váljak el tőled? – kérdezte, és olyat láttam az arcán, mint még soha. Pánikot.
- Igen, erre kérlek.
- Nem! – Olyan hangon mondta, amitől megijedtem. Beletúrt a hajába, és behunyta a szemét, miközben nagyokat lélegzett, bizonyára, hogy lenyugtassa magát. Mikor úgy tűnt, hogy sikerült megnyugodnia, felém fordult. – Nem foglak elhagyni. Melletted leszek, ameddig úgy nem dönt a sors, hogy elvesz tőlem. De nem fog sokáig örülni annak, hogy összetörve térdelek a sírod előtt. – Közelebb ült hozzám, én pedig csak néztem őt, mert megszólalni nem tudtam. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem az arcomon hűvös leheletét. Megijesztett az a gondolat, hogy meg is öletheti magát a halálom után. Lehunytam a szemem, és sóhajtottam, majd ismét ránéztem.
- Hagyjuk, hülyeség volt felhozni ezt a témát. De, hogy tudd, a családodra is gondolj. Vajon ők mit éreznének? – Kezem közé vettem az arcát, majd megcsókoltam.
- De nem fér a fejembe, hogy… - kezdte volna, de én mutatóujjamat ajkaira tettem.
- Ne, kérlek. Ezt megbeszéltük, és megértettem. Velem maradsz, ameddig tudsz, de utána nem fogsz magadnak ártani. El fogsz felejteni, és meglátod, ismét szerelmes leszel – mondtam, és felálltam az ágyról. – Talán találkozol majd a reinkarnációmmal. Úgy tudom, hogy olyankor ugyanaz a lélek van a testben, mint az előzőben, bár nem emlékszik az előző életére. De én úgy gondolom, az érzések újra feltámadnak benne, csupán találkoznia kell előző életének szerelmével. Vagyis a már akkor is neki szánt személlyel. – Meglepetten nézett rám. Bizonyára erre nem számított. – Most miért nézel így rám? – mosolyogtam. – Azt hiszed, hogy nem tudok egy s mást az életről és a lélekről?
- Nem, semmi ilyesmire nem gondoltam csak… csak ezt nem tudtam rólad. Talán nem ismerlek annyira, mint amennyire hittem – mondta. – De, hogy mást szeressek… Bár lehet, hogy te lennél, de mégse te lennél, mert…
- Edward, lehet, hogy pár évtizeddel később találkoznánk. Habár felmerül a kérdés, hogy a lány, aki először nem is tudja, hogy ki vagy, mégis különös érzéseket táplál irántad, az azt hiszi, hogy csak azért vagy vele, mert hasonlít az ex feleségedre. Azt hiszem, én is kiakadnék. Milyen lehet az, hogy csak azért szeretnek, mert előző életedben szerettek. – Oldalra billentette a fejét, és úgy nézett engem. – Huh, ez kicsit bonyolult volt.
- Értem, hogy mire célzol. Igen, felmerülhet benne, hogy csak azért érdeklődöm iránta, mert rád emlékeztet… - Hirtelen elvigyorodott, majd elindult felém, és a karjaiba zárt. – De szeretem, mikor magyarázol. Akkor még édesebb vagy – puszilta meg a homlokom, én pedig elnevettem magam. Örültem, hogy sikerült elterelnem a gondolatait valamivel. Megmordult a gyomrom, ezzel megszakítva a kacarászásunkat. – Csinálok valami ehetőt – mondta mosolyogva, miközben megfogtuk egymás kezét, és együtt mentünk a konyhába.

* * *

Már több, mint egy hete voltunk az Esme-szigeten. Edward mindenhova elvitt. Néztünk korallokat, búvárkodtunk, élő papagájokat látogattunk a sziget déli végén, felderítőkörútra mentünk az őserdőbe, ami körülöleli a sziklás, kicsi csúcsot. Néztük a naplementét, bár én legtöbbször Edwardot bámultam, ahogy csillog a napfényben.
Delfinekkel is úsztunk, vagyis csak én, mert amikor Edward bent volt a vízben, elmenekültek. Mintha valami náluk erősebb, és fenyegetőbb állat lett volna a közelben. Én csak nevetve hozzábújtam Edwardhoz, aki viszont nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy „ejtették”.

Az egyik delfin minden nap eljött a szigetnek azon részéhez, ahol mi voltunk. Délutánonként együtt játszottunk a vízben, Edward pedig kint ült a parton, és minket nézett. Persze ki-kimentem hozzá, hisz mégis csak egyedül volt, azt pedig nem szerettem volna. Amikor velem akart lenni, csak annyi volt a dolga, hogy bejöjjön a vízbe, hisz új barátom rögtön „elszaladt”, néha engem is magával víve.
Az ilyen napok után fáradtan dőltem be az ágyba, és szinte rögtön el is aludtam. Nem tudom, hogy mi volt velem, de kicsit bántott, hogy nem tudtam a férjemmel is foglalkozni. Reggelente, vagyis délutánonként farkas éhesen keltem, és dupla, vagy néha tripla annyit ettem, mint szoktam. Igaz, enni is alig ettem, de amikor bepótoltam, akkor temérdek mennyiséget fogyasztottam el.

Megint az új barátommal játszottam, Edward pedig ismét csak nézett minket, és megállás nélkül mosolygott.
- Figyelj! – szóltam a delfinhez, aki folyamatosan engem nézett. – Most találkoznod kellene valakivel… - Tudom, ostobaság volt vele, de tudtam, hogy megérti, amit mondok, hisz nagyon okos állat. – Valakivel, akitől megijedhetsz, és fenyegetőnek tarthatsz, de nem bánt. Ha engem nem bánt, téged sem fog – simogattam meg a buksiját. – Szeretnéd megismerni? – kérdeztem, mire hevesen bólogatni kezdett. – Ennek örülök, de ne ússz el! – Elég furcsa volt tőlem hallani azt, hogy ne féljen, hisz állatokkal táplálkozik Edward, de biztosra vettem, hogy delfineket sosem bántott. Kiúsztam a partra, ahol szerelmem érdeklődő tekintettel várt engem.
- Remélem, hogy ezt nem gondoltad komolyan – szólalt meg, mikor mellé értem.
- De igen – mosolyogtam.
- Úgyis el fog úszni. Fél tőlem – mondta, és ránézett az állatra, aki minket nézett. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, bántja, hogy nem mehet állatok közelébe, mert elmenekülnek előle. Segíteni szerettem volna neki.
- Néha olyan pozitív tudsz lenni, Edward – somolyogtam, majd hogy a delfin „barátom” is jól láthassa, megcsókoltam. Nyaka köré fontam a karomat, ő pedig szorosan magához ölelt. Teljesen elkábultam tőle, de szerencsére felébresztettem magam, és csókolózva indultam el háttal az óceánba magammal húzva Edwardot. Éreztem a vizet, ahogy körbeöleli a bokámat, majd később a derekamat. Egyre beljebb mentünk, és mikor úgy éreztem, hogy jó helyen állunk, elhúzódtam tőle. – Hol van? – suttogtam, de nem nyitottam ki a szememet.
- Mögötted körülbelül öt méterre – búgta, én pedig végre ránéztem. Hátrafordultam a delfin felé, aki lassan távolodni kezdett tőlünk. – Úgy tűnik, hogy nem vált be. – Edwardra néztem, majd kinyújtottam felé a kezemet, aki azon nyomban meg is fogta, és magához vont. Vállának döntöttem a fejemet, és nagyot sóhajtottam.
- Nem fog idejönni – néztem fel rá, és valami miatt a sírás kerülgetett. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimben, Edward pedig megsimogatta az arcomat.
- Ezért ne sírj, szerelmem – mosolygott, és egy puszit adott a számra. A víz fodrozódni kezdett körülöttünk. Edward a hátam mögé nézett, és elmosolyodott. – Nézd! – Szipogva hátrafordultam, és észrevettem a barátomat, aki felénk tartott. Azt hittem, hogy csak képzelem, mert eddig minden állat fejvesztve menekült szerelmem elől, de ő bátor volt. Megállt előttünk, és ránk nézett. Mosolyogva öleltem magamhoz a barátomat, majd Edwardra fordítottam a tekintetemet.
- Edward, ő az én legjobb barátom, Delfin uraság. Delfin uraság, ő a férjem, Edward – mutattam be őket egymásnak. Kedves barátomat pedig így hívtam, mert más ötletem nem igazán volt. Először csak nézték egymást, majd szerelmem tett előre egy óvatos lépést, mire Delfin uraság is közelebb úszott hozzá. Edward kinyújtotta felé a kezét, a barátom pedig hozzáérintette az orrát. Láttam rajta, hogy fél Edwardtól, így kicsit vissza is húzódott, mire csak megsimogattam a fejét. – Majd megszokod a közelségét, és rájössz, hogy nem bánt – mosolyogtam, és megöleltem őt. Edward csak mosolygott, én pedig az uraságot elengedve közelebb mentem hozzá, és megcsókoltam.

Megint rajtam volt a fáradtság, de most éhes is voltam. Mellesleg megjegyzem, hogy nagyon sokat ettem. Úgy véltem, hogy a sok úszás miatt. Kiszívta minden erőmet. Amikor visszamentünk a házba, egyből a konyha felé vettem az irányt, és összeütöttem magamnak valamit. Mivel nagyrészt csak tojás volt a hűtőben, nem tudtam mást enni. Persze volt ott eper, meg egy kis tejszínhab a kávéba… A hűtőládára tévedt a szemem, és csak néztem és néztem. Tudtam, hogy mi van benne, mégis meg akartam nézni. Nem egyszer álmodtam vele mióta a szigeten voltunk. Hirtelen megszédültem, de még épp időben kapott el Edward.
- Jól vagy? – kérdezte, mire csak bólintottam.
- Biztos azért szédültem meg, mert éhes vagyok…
- És fáradt – fejezte be helyettem a mondatot. Igen, valóban az voltam, és nem tudtam az okát. Vagyis voltak ötleteim, de már több napja nem voltunk együtt Edwarddal, szóval egy ki lett lőve a listámról.
- Nem értem, hogy mitől vagyok fáradt. Az éhséget tudom, de erre nem tudok rájönni. Talán a sok mászkálás és az úszás a vízben. Aztán meg az álom a… - ekkor a vérrel teli ládára pillantottam.
- Mit álmodtál? – kérdezte, és leültetett az asztalhoz, a tojásomat pedig belecsúsztatta a tányéromba.
- Azt, hogy… vér tapad a kezeimhez. Úgy hiszem, hogy álmomban megöltem valakit… és az a valaki…
- Ki az, Jenny? – unszolt.
- Egy gyerek, Edward – temettem kezeimbe az arcomat, szerelmem pedig átölelt.
- Shh, nincs semmi baj, csak egy rossz álom.
- Mégis olyan valóságos volt – suttogtam. Láttam a kékeszöld szemeit, amikben kialszik a fény… hogy az a mosolygós tekintet üvegessé válik… - remegtem meg. Nem akartam neki elmesélni, de kicsúszott a számon. Szorosan magamhoz öleltem, és akkor akaratlanul is ismét a ládára pillantottam. Edward nyakába fúrtam az arcomat, és hosszú ideig nem mozdultam. Féltem megint kinyitni a szemem, és találkozni az aggódó aranybarna szempárral. De végül megtettem, viszont nem néztem rá. A tányér felé fordultam, és remegő kezekkel nyúltam az evőeszközhöz, és emeltem be a számba az első falatot. Mindvégig magamon éreztem Edward tekintetét; még akkor is, mikor elmosogattam magam után. Nem érthette, hogy mi bajom van, hisz még én magam sem tudtam.
Aggódva figyelt engem, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Jól vagyok.
- Biztos? Nem kellene mégis lefeküdnöd? – kérdezte, és elém állt.
- Most, hogy így mondod – karoltam át a derekát, és lábujjhegre állva ajkaimat az övéinek nyomtam. Lassan visszacsókolt, majd finoman eltolt magtól Most pedig ezt a reakciót nem értettem. Ennyire büdös lennék? - kérdeztem magamtól.
- Nem vagy az, de úgy gondolom, hogy pihenésre van szükséged – mondta, majd felkapott az ölébe, és bevitt a szobánkba.
Hagytam, hogy lefektessen az ágyra, és betakarjon, de hogy egyedül hagyjon, azt nem. Megfogtam a karját, és magamra rántottam, ami kicsit meglepett, hisz őt nem könnyű irányítani. Mindig hallja, amire épp gondolok, így nem egyszerű meglepnem őt.
Megtartotta magát, én pedig nyaka köré fontam a karomat és csókoltam. Beletörődő morgást hallatott, és visszacsókolt.
- Nem értem, hogy tudsz rávenni ilyesmire – motyogta a nyakamba, de hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog. Nem szóltam semmit, csak még jobban magamhoz öleltem.

Másnap kicsit kómásan keltem. Alig emlékeztem a múlt éjszakai történésekre. Szinte semmire. Csak az maradt meg bennem, hogy Edward ölel, és csókol, én pedig elvesztem a kontrolt. Úgy gondoltam, kellene valami emlékezetfrissítő. Oldalra fordítottam a fejemet. Edward a plafont bámulta, és mikor észrevett, rám pillantott. A tekintete furcsa volt. Valamit tehettem, ami miatt ilyen lett. Muszáj volt tőle megkérdeznem, mert egy év alatt se jöttem volna rá, hogy mi aggasztja.
- Mit tettem? – kérdeztem, ő pedig felém fordította a fejét.
- Nem emlékszel? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Mire kellene? Tudom, hogy… hogy együtt voltunk – feleltem. – Vagy… kihagytam valamit?
- Nem emlékszel rá, hogy, hogyan voltunk együtt? – Ismét csak egy fejrázást kapott válaszul. Felültem az ágyban, vagyis csak majdnem, mert visszaszédültem a párnára.
- Uh! – Ennyi volt az értelmes válaszom. – Szédülés – motyogtam, miközben a fejemet fogtam. A karjai akkor körül öleltek, és egy puszit adott a fejemre. Még mindig aggasztott a tény, hogy semmire sem emlékeztem; mintha amnéziás lettem volna. Edward segített felülni, én pedig körbepásztáztam a helyiséget. Mindenütt eprek voltak elszórva a földön, és egy tejszínhabos flakon hevert az ágy végében a padlón. Na, most már tényleg kíváncsi voltam a múlt éjszakai eseményekre. Magam köré csavartam a takarót, és a flakonhoz sétáltam. A kezembe vettem, és leültem az ágyra. Próbáltam felidézni az emlékeimet.
Először csak a sötétséget láttam, majd lassan kezdett valami kép megjelenni lelki szemeim előtt. Kicsit zavaros volt, de aztán, mintha valami filmet vetítettek volna le előttem. Hallottam a hangokat, és láttam magam előtt az egész jelenetet. Pontosan emlékeztem, hogy miket mondtunk egymásnak.

Már majdnem elkezdte levenni a ruhámat, de én megállítottam a mozdulatban.
- Várj! – suttogtam, ő pedig kérdőn tekintett rám. Bizonyára az jutott az eszébe, hogy meggondoltam magam, de nem így volt. Amikor legördült rólam, „kiszaladtam” a konyhába, és kivettem az epreket meg a tejszínhabot, majd visszamentem a férjemhez, aki kíváncsian nézett rám, mikor beléptem a szobába. Mielőtt a szobába léptem volna a hátam mögé rejtettem a habot és az epreket. Bár gondolatolvasó volt, mégsem tudott rájönni, mire készülök. Vagy, inkább nem akarta tudni. Reméltem, hogy az első variáció az, ami igaz volt.
- Mit tervezel? – kérdezte, miközben még mindig takarva a meglepetést, az ágyra másztam, és megcsókoltam a férjemet. Előtte térdeltem, majd előhúztam a hátam mögül az epreket és a habot, és letettem mellé Először kíváncsian nézett rám, majd rájött, mire is készülök. – Szerintem…
- Shh! – tettem mutatóujjamat a szájára, majd megcsókoltam, és a hátára fektettem. Letértem a nyakára, és egy csókot adtam rá, majd beleharaptam, mire felnyögött. – Finom – suttogtam a fülébe, majd a kezembe vettem a tejszínhabos flakont, felráztam, és Edward mellkasára fújtam, a tetejére pedig egy epret raktam. Most nem volt kéznél meggy, de nekem így is tetszett. Egy ideig csodáltam a művemet, és elkönyveltem magamban, hogy van egy Edward-édességem. Ő csak nézett engem, én pedig ráhajoltam a mellkasára, és megettem róla a habot meg az epret.

Edward szaporán vette a levegőt, valahányszor eljátszottam ezt valamelyik testrészén, és mikor leettem róla a gyümölcsöt és a tejszínhabot is, lágy csókokat leheltem oda, ahova fújtam a habot. Úgy örültem, hogy élvezi, hogy arra gondoltam, talán megismételhetjük még később is.
Nagyon lassan csináltam mindent, és úgy vettem észre, hogy Edward már nem bírja sokáig türtőztetni magát. Hol az ágyneműhuzatot, hol az ágytámlát szorongatta, és olyan erővel, hogy előbbi szakadozott, míg utóbbi majdnem eltört, de biztos voltam benne, hogy megrepedt. Tudtam, hogy miért csinálta. Mert nem akart engem összeroppantani.
A flakon alján maradó kis habot ajkaira fújtam, majd lassan lenyaltam róla. Ez nemcsak neki, hanem nekem is kedvezett. Elmúlt az éhségem, ő pedig élvezte, amit vele csináltam, de ahogy néztem Edwardot, olyan vágy tört rám, hogy azt hittem felrobbanok.

Edward egy gyors mozdulattal a hátamra fordított, majd letépte rólam a ruháimat, és csókolta az ajkaimat, a nyakamat, mindenemet. Erősen fogott, talán túl erősen is, de meg sem éreztem, inkább azt akartam, hogy még annál is szorosabban öleljen magához. Selymes hajába túrva húztam őt magamhoz, majd lábaimat dereka köré kulcsoltam, ő pedig ezzel egyidejűleg belém hatolt. Egyszerre lett melegem és rázott ki a hideg. Lassan mozogatni kezdte a csípőjét, majd egyre csak gyorsított, én pedig kezdtem elveszíteni magam fölött a kontrollt. Éreztem, hogy a szívem ki akar szakadni a mellkasomból, és egyre gyorsabban vettem a levegőt. Tudtam, hogy hamarosan végem van.

Hangos nyögések hagyták el a számat, és Edwardét is, s mikor ismét beteljesedett szerelmünk, a férjem torkából állatias morgás tört fel, míg az én ajkaimat szerelmem neve hagyta el, aztán elnyelt a sötétség.

Edwardra néztem, aki mindent látott a fejemben, és akinek bánatosan csillogtak a szemei. Valamiért úgy éreztem, hogy óriási bajban vagyok.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire…
- Semmi baj, csak tudod, azt hittem, hogy… hogy összetörlek… - túrt bele a hajába, és összeszorította a szemeit. – Olyan erősen fogtalak, hogy… - nézett rám, majd a karomra, de én nem láttam semmit. -… És a nyakad… - hajtotta le a fejét, mire értetlenül pattantam ki az ágyból, és a takarót magam köré csavarba siettem be a fürdőbe. Rögtön a tükör elé álltam, és megvizsgáltam azt a helyet, amiről Edward beszélt. Jobb oldalon, a nyakamon egy közepes méretű szívásnyomot vettem észre, ami vörösesbarnás színben éktelenkedett. – Sajnálom – termett a hátam mögött, és finoman végigsimított a nyakamon. Én csak kuncogni kezdtem, hisz azt hittem, hogy súlyosabb a helyzet.
- Megjelöltél – mondtam mosolyogva, majd felé fordultam, és megcsókoltam. Finoman eltolt magától, és megrázta a fejét.
- Majdnem megharaptalak – suttogta, én pedig értetlenül meredtem rá. – Hallottam a véred gyors áramlását a testedben, a szíved heves dobogását, és az ütőered csábított. Ahogy lüktetett… Csak centiméterek választottak el attól, hogy belemélyesszem a fogaimat a bőrödbe. Istenem…! – fordult el, és neki támaszkodott a mosdókagylónak. Most már értettem a kiborulásának okát. – Abba kellett volna hagynom, de nem tudtam… - suttogott -… nem tudtalak elengedni… csak azt hallottam, hogy „Még, Edward, még”, és hogy „Gyorsabban”. Az eszem azt mondta, hogy hagyjam abba, és a lehető legtávolabb menjek tőled, de a szívem épp az ellenkezőjét diktálta. – Ezek hallatára az arcomat elöntötte a pír, és lehajtottam a fejemet, majd odamentem hozzá, és átöleltem a derekát. Felém fordult, kezét pedig az arcomra helyezte. – Bocsáss meg! – Közelebb léptem hozzá, kezemet a mellkasára tettem, és végighúztam rajta, tekintetemet pedig aranybarna szemeire emeltem.
- Nincs semmi baj, felejtsük el. Nem tetted meg, erős voltál – mosolyodtam el, miközben arcát a kezeim közé vettem. – Az én erős vámpírom – öleltem át.

* * *

Az esetről a továbbiakban nem beszéltünk, nem akartam, hogy rányomja a bélyeget a nászutunkra.
Pár nap múlva két takarító jött hozzánk, Gustavo és Kaure – azt hiszem, így hívták őket -, és szerelmem motyogott nekik valamit portugálul. Tudtam, hogy rólam is beszél, hisz hallottam a nevem. Bizonyára azt ecsetelte nekik, mennyire egy őrült ember vagyok. Az egyik indián volt, a nő, a másik, a férfi, kicsi és kövér. Jóval idősebbek voltak nálunk, bár ha azt vesszük, a férjem mindenkinél öregebb volt. Edward mesélt róluk valamit, de hogy mit, azt már magam sem tudom. Tudom, hogy bunkóság volt részemről, hogy nem figyeltem oda, de engem jobban érdekelt az étel, amit Edward készített. Persze, annyit megjegyeztem, hogy a nő kicsit babonás, de a többi valahogy kiesett.
Pár óra múlva – de már pontosan nem tudtam behatárolni, hogy mikor – végeztek, mi pedig ismét egyedül maradtunk.

Egyik reggel, pontosabban hajnalban - bár nem tudom, hogy miért, de – felkeltem, és észrevettem Edwardot az ágy mellett, amint szorgosan írt valamit. Amint megpillantott, abbahagyta, és visszaült mellém az ágyra. Fáradt voltam, nagyon fáradt.
- Mit csinálsz? – suttogtam, miközben egy pillanatra becsuktam a szemem, majd beletúrtam a hajamba. Nem tudtam elképzelni, mit csinál.
- Egy üzenetet írtam neked, hogy elmegyek a szárazföldre vadászni – mondta, és egy kósza tincset tűrt a fülem mögé.
- Ühüm. Maradj velem – bújtam hozzá, de alighogy ezt tettem, hirtelen elkapott a hányinger, és kirohantam a fürdőbe. Edward már mellettem is volt, és fogta a hajamat, hogy ne lógjon az arcomba.

Megmostam az arcomat, és kiöblítettem a számat, majd visszamentem a szobába.
- Jól vagy? – kérdezte, én pedig bólintottam, bár még mindig émelyegtem, és kavargott a gyomrom, ráadásul fáradt is voltam.
- Biztos a tojás. Lehet, hogy romlott volt – suttogtam. Hideg kezét a homlokomra tette. Elmosolyodtam, mert nagyon jó érzés volt. Kezére tettem az enyémet, és nagyot sóhajtottam. Komolyan nem tudtam, hogy mi volt az előbbi – szó szerint – kirohanásom, de a hányingerem, amilyen hamar jött, úgy ment is. Mintha elfújták volna. – Éhes vagyok – suttogtam, mire csak megpuszilta a homlokom, a szemeim pedig lecsukódtak. Még éreztem, hogy két hideg kar befektet az ágyba, és gondosan betakarnak. Hirtelen egy fájdalom összerántotta a gyomrom, és megint elkapott a hányinger, de úgy éreztem, mintha csak álmodnám.

Mikor felkeltem, Edward nem volt mellettem. Homályosan emlékeztem a hajnalra, de hogy pontosan miről beszélt, azt nem tudtam volna megmondani. Hirtelen észrevettem egy papírt magam mellett, én pedig nagyot ásítva nyúltam érte, és vettem a kezembe.
Az üzenet Mrs. Cullennek volt címezve.
Remélem, mire felébredsz, már itt leszek, és már jobban leszel, de ha nem, akkor ne aggódj, hamarosan visszajövök. Ahogy hajnalban is mondtam, bár úgy hiszem, nem emlékszel rá, említettem, hogy vadászni megyek. Menj vissza aludni, és mire ismét felébredsz, már itt leszek.
Szeretlek!
Ahogy elolvastam Edward üzenetét, kezdett minden beugrani, így csak elmosolyodtam, és visszafeküdtem az ágyba. Azon morfondíroztam, hogy már két hete voltunk a szigeten, és Edward valóban nem evett még, csak az esküvő előtt. Persze, erre számíthattam volna, de… Akkor minek hoztam a vért? Biztos kiment a fejéből. De várjunk csak! Ő vámpír, nem felejt. Ó, na, jó, most nem tudok gondolkozni, éhes vagyok, de nincs kedvem kikelni az ágyból – gondoltam, miközben beleszagoltam a párnába, amiből Edward illata áradt.
Amikor rápillantottam az órára, alig múlt négy. Nekem sokkal többnek tűnt.
Kicsit meleg volt, így kinyitottam az ablakot. A hűvös szél jólesett a forró bőrömnek. Unatkoztam, pedig alig keltem fel. Edward nélkül olyan üres volt a ház, és hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor egy nagy lyuk tátongott a mellkasomban. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a fejem, majd bementem a fürdőbe, és lezuhanyoztam.

Miután végeztem, magamra kaptam Edward egyik ingét – egyszerűen imádtam a ruháit hordani, olyan volt, mintha minden egyes percben átölelt volna -, és kimentem a konyhába ennivalót készíteni, hisz már farkaséhes voltam.
Benéztem a hűtőbe, és keresni kezdtem valami ehetőt. Furcsamód találtam benne sok gyümölcsöt, amiből nagyszerű salátát készíthettem. Kivettem, és megmostam őket, majd elővettem egy kést. Amit kellett meghámoztam, majd leöblítettem őket, és szeletelni kezdtem őket, de valahogy nem bírtam magammal, mert alighogy befejeztem, nem vártam meg, míg összeérik, hanem egyből enni kezdtem.

Észre sem vettem, már meg is ettem az összeset, pedig nem egy személyre készült. Rendben, nekem készült, de úgy csináltam, hogy mindennapra jusson egy kicsi. Nagyot sóhajtottam, majd elmostam a tálat.
Megint hányinger kapott el, így szaladtam a fürdőszobába, de nem csak vaklárma volt.

Visszasétáltam a konyhába, hisz még el kellett magam után pakolni. Kinyitottam a hűtőt, hogy csináljak valami mást, mert nem várhattam el, hogy folyton Edward főzzön nekem, bár meg kellett hagyni, isteni volt a konyhában, mindenféle módon. Ahhoz képest, hogy vámpír, fantasztikusan főz. Elmosolyodtam a gondolataimon, és éreztem, hogy kicsordul az első könnycseppem. Ezt nem igazán értettem, mert semmi okom nem volt rá. Úgy gondoltam, hogy a boldogságtól sírok, hisz újra velem volt, és nem kellett elválnunk egymástól.

Most csak egy egyszerű salátát akartam készíteni, és miközben a káposztát szeleteltem, elvágtam az ujjamat. Azonnal a számba kaptam a sérült ujjam, ami lüktetett, bár nem fájt annyira. Megszokás volt, hisz mindig ezt tettem. Mondjuk más ember rohant volna a vízhez, hogy kimossa, és leragassza sebtapasszal, de én nem ezt csináltam.
Észre sem vettem, hogy mit művelek, amíg ténylegesen nem kezdett el fájni az ujjam. A saját véremet ittam, és nem hagytam abba. Csak szívtam folyamatosan, én pedig kezdtem érezni, hogy a nyílt sebem csíp. Gyorsan lemostam az ujjamat, majd megkerestem az elsősegélydobozt, amit Alice csomagolt be tele emberi dologgal, mint például kötszerek, fájdalomcsillapító, egészségügyi dolgok, bár utóbbira nem volt szükségem.

Bementem a szobába, és nagyot sóhajtva ültem le az ágyra. Egy nap ennyi gond… - gondoltam. Valamiért még a kisebb dolgok is nagyoknak tűntek.
Az üldögélésem nem tartott sokáig, mert megint elkapott a hányinger, és ismét besiettem a fürdőbe, de mire beértem, elmúlt.
Kifelé vettem az irányt, amikor elmentem az egész alakos tükör előtt, de hirtelen megtorpantam. Beálltam a tükör elé, és megnéztem a szívásnyomot. Nem volt vészes, már kezdett halványulni. Elmosolyodtam, hisz ez volt a legelső alkalom, hogy hagyott rajtam valami nyomot.

Hirtelen az jutott az eszembe, hogy meglepem Edwardot. Bár bele fogok pirulni, de szerintem megéri - gondoltam, miközben az Alice által választott fehérneműk közt turkáltam. Rá is akadtam egy nagyon szép darabra, amit mellesleg más helyzetben biztos, hogy nem vennék fel, de Edwardért mindent. Visszamentem a fürdőszobába, és magamra vettem a szexi cuccot. Megnéztem magam a tükörben, és először jónak találtam, de aztán, mikor oldalra fordultam, elszontyolodtam.
- Felszedtem vagy tíz kilót – mormogtam, és lemondóan sóhajtottam fel. Ilyen az én szerencsém. Mikor meg szeretném lepni valamivel a szerelmemet, valami mindig közbejön. Kicsit mérgesen vettem vissza magamra Edward ingét, és elhatároztam, hogy ledolgozom azt a „kis” felesleget. Ellustultam, mert csak ettem, aludtam, ettem, aludtam, ettem, aludtam és megint ettem és aludtam. Nem is csodálkoztam rajta. Inkább nem is nyúltam hozzá, elég volt látnom. Ki szereti tapogatni a zsírpárnáit…? Istenem, mi van, ha Edward nem is akar majd hozzám érni? - jutott hirtelen az eszembe. – Ha majd undorodik tőlem… - Máris a legrosszabbra gondoltam. Nem tudtam volna elviselni, ha nem ér hozzám; az kész kínszenvedés lenne.

Visszamentem a konyhába, hogy azért mozogjak is valamit, ne csak feküdjek, és bámuljam a plafont. Megkerestem a hűtőládát, és kivettem belőle a vért, ami elvileg Edwardé volt, de az nem fért a fejembe, hogy miért ment vadászni, mikor itt tároltuk neki. Ekkor eszembe jutott. Bizonyára szeret kergetőzni, játszani a prédával. Istenem, milyen jól nézhet ki vadászás közben… Huh, nyugalom, majd ha hazaért... vagyis vissza.
Kiöntöttem egy pohárba egy kis részét, és kitettem az asztalra. Tulajdonképpen nem is tudtam volna felmelegíteni, mert nem volt olyan gépem, amivel ezt el tudtam volna érni. Nagyot sóhajtva néztem a pohárban lévő vért, és szidtam magamat a meggondolatlanságomért. Persze, a vérfagyihoz elég a hideg vér, de jelenleg nem találtam semmit az elkészítéséhez. Talán egy kis jeget lehetne kaparni a mélyhűtő faláról. Na, jó csak vicc volt.

Nem tudom mi ütött belém. Olyan váratlan volt, mégis isteni. Tökéletes megnyugvást okozott a gyomromnak. Sosem éreztem még ilyet, bár a számban furcsa volt, de mégis… valami miatt akartam. Sosem undorodtam egy kis vértől.
Amikor néztem a poharat, arra gondoltam, hogyha Edwardnak ízlik, akkor nekem miért ne? Rendben, ő vámpír volt, én pedig ember, de akkor is tudni akartam. Bár legbelül akartam. Szó szerint megkívántam, mint az ételt. Kinyúltam a pohár felé, és közelebb húztam magamhoz. Beleszagoltam, és éreztem a vér vasszagát. Belemártottam az ujjamat, majd lenyaltam róla a piros folyadékot. Finom volt.
Hirtelen kaptam a pohár után, majd a szélét ajkaimhoz emeltem, és megdöntve inni kezdtem. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet.

Egyszerűen nem undorodtam a vérttől, és azon kaptam magam, hogy már nagyon kevés maradt belőle. A kezemben lévő zacskóra néztem, amiből ittam a vért.
- Uram isten! – ejtettem ki a kezemből, és elhátráltam tőle. Levegő után kapkodva néztem körbe a helyiségben, ahol minden csupa vér volt. Nem tudtam, hogy történhetett meg. Végignéztem magamon, és a kezemet beborította a piros folyadék. Pont előttem volt a konyhaszekrény ablakos része, és egy ijedt barna szempár nézett vissza rám. Közelebb léptem a tükörképemhez, és akkor láttam, hogy a szám, és az állam csupa vér. Egyik kezemmel megérintettem véres és remegő ajkaimat. Hátrálni kezdtem a falhoz, míg bele nem ütköztem. Nem hittem el, hogy én tettem ezt. Behúzódtam a konyha egyik sarkába, miközben próbáltam felfogni, hogy miért is csináltam ezt. Lecsúsztam a földre, arcomat pedig a kezeimbe temettem, és éreztem, hogy kicsordul az első könnycseppem.
Te jóságos ég! Mit tettem? Mit fog szólni hozzá Edward? Istenem, Edward! – sírtam továbbra is. El fog hagyni emiatt. Azt nem bírnám elviselni. Nem!

*

Csak ültem a padlón, fejemet a térdeimre hajtottam, és hol abbamaradt, hol pedig folyton csak folytak a könnyeim. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy tehettem ezt. Ez nem én voltam. Azt akartam, hogy Edward visszatérjen, és elmagyarázza nekem a történteket. Ő többet tudott nálam, és mivel már több évtizede élt, tudott egy s mást, de legfőképp Carlisle volt az, aki a segítségemre lehetett volna, de ő nem volt velünk. Otthon volt Forksban a családjával, miközben én értetlenül ültem a konyha egyik sarkában.

Nem hallottam az ajtó nyitódását, de Edward aggódó hangját igen. Engem keresett a házban, és nem telt bele egy perc, már közvetlenül magam mellől hallottam a hangját. Tudtam, hogy látta a sok vért a konyhában, én pedig nem bírtam megmozdulni.
- Jenny – fogta meg a kezemet. – Jenny, mi történt? Kérlek, nézz rám! – Nem akartam, hogy lássa az arcomat, de meg kellett tudnia az igazságot; hogy egy elmeháborodottat vett feleségül. Egy olyan embert, akinek az agyára ment a sok vámpírdolog. Csak ez jutott eszembe, miközben a földön ülve sírtam. Lassan felemeltem a fejemet, és mikor megpillantottam őt, újabb sírás tört rám. Összevonta a szemöldökét, mikor rám nézett, de a szemei aggódóak és értetlenek voltak. Látta rajtam a sok vért, én pedig nem tudtam megszólalni, pedig mondanom kellett neki valamit.
- Annyira sajnálom, Edward – sírtam, és elhúzódtam tőle, fejemet pedig a térdemre hajtottam, és átkaroltam őket. Éreztem, hogy a hideg és erős karok felemelnek a földről, majd letesznek egy puha valamire. Tudtam, hogy bevitt a szobába.
- Édesem, nézz rám, kérlek! – kérlelt, én pedig nagyon nehezen néztem rá, mert nem mertem a szemébe nézni ezek után. Egy hűvös fuvallatot éreztem, majd Edward hideg érintését az arcomon. Ránéztem, ő pedig lemosta rólam a vért.

Ideje volt megszólalnom; tudnia kellett, hogy mi történt. Ő csak türelmesen várt, de tudtam, hogy belül majd’ szétveti őt az idegesség.
- Megittam – suttogtam, mert ennél többre nem futotta. – Akartam, Edward – néztem aranybarna szemeibe, amik értetlenséget tükröztek. Ekkor örültem, hogy tud olvasni a gondolataim között. Tekintetét az enyémekbe fúrta, én pedig megmutattam minden egyes részletet, ami azóta történt, mióta felébredtem.
Amikor ahhoz a részhez értem, mikor a vérrel teli pohár van az asztalon, majd inni kezdem, a tekintete megváltozott. Elfordította a fejét ezzel befejezve az emlékeim közötti kutatást. Láttam rajta, hogy őt is meglepte az egész, és hogy vért ittam… Úgy gondoltam, hogy kiakasztotta ez a tény. – Annyira sajnálom, Edward. Ne haragudj rám! – kértem bocsánatot, mire tekintetét rám emelte.
- Nem haragszom rád – tette kezét az arcomra, én pedig csak néztem őt. – Miért ittad meg? – kérdezte.
- Mert akartam. Olyan ösztönös volt, mintha… mintha valami belülről irányított volna. Kívántam, vágytam rá, és nem tudtam magamat türtőztetni. – Elgondolkodott, majd elővette a mobilját, és már tárcsázott is volna, ha nem csörren meg a telefonja.
- Szia, Alice! Carlisle ott van? – kérdezte egyből. Megmondom őszintén, hogy zavart, hogy nem tudom, mit felelnek a másik oldalon. – Nem tudom, add Carlisle-t, sürgős. Alice! – Hallottam, hogy Alice valamit motyog, de sajnos nem értettem, aztán felváltotta őt egy kellemes bariton. – Jennyről van szó… Ő… vért ivott – vágott a közepébe Edward. – Azt mondta, hogy vágyott rá. Pont, mint mi. – Rám nézett, miközben válaszolt. – De ő ember, Carlisle! ... Nem haraptam meg, az képtelenség; arról tudtam volna. Az átváltozás három napba telik, és nem érzett semmit, csak aludt – felelte.
Végképp nem tudtam, hogy miről beszélnek, de akárhogy próbáltam, nem tudtam összetenni a képet. Aztán hirtelen, mintha fejbe vágtak volna.
Eszembe jutott, amikor Edward még ember volt, és összevesztünk. Amikor több mint egy hétig nem is láttam.
Kimentem a fürdőbe. Az utolsó lépéseket már futva tettem meg, majd beálltam az egész alakos tükör elé. Felhúztam Edward ingét, és rápillantottam a hasamra.
- Ez lehetetlen – suttogtam, miközben a dudort bámultam. Most először értem hozzá. Végigfutattam ujjaimat a finom domborulaton, és meglepődve, hogy milyen keménységet éreztem a bőröm alatt. - Lehetetlen - mondtam újra, és egy kicsivel hangosabban. – Edward – szóltam neki. – Edward! – Rögtön a fürdőszobában termett, és aggódva nézett rám. A telefont már letette, és még mindig értetlenül állt előttem. – Azt hiszem, tudom, hogy mi bajom van – suttogtam. Tudnia kellett, hogy miért történtek ezek a dolgok. Ismét eleredtek a könnyeim, de ezek már örömkönnyek voltak. Edward egy ideig a hasamat nézte, majd tekintetét rám emelte. Elengedtem az ing alját, és mosolyogva Edward nyakába vetettem magam, majd megcsókoltam. Átöleltem, és mellkasára hajtottam a fejemet. Bizonyára nem értette, hogy mi lelt, de úgyis elmondtam volna neki.
- Kicsim, mi a baj? – kérdezte.
- Ez nem baj, Edward, hanem kész csoda – mosolyogtam rá. – Lehet, hogy nem biztos, de minden jel erre utal – fogtam meg a kezét, és visszahúztam a szobánkba. Leültettem az ágyra, majd helyet foglaltam mellette. – Edward, én nem fogom körül írni, csak kimondom, ahogy már egyszer elmondtam neked. Akkor elvesztettük. Bár ez még nem biztos, csak én hiszem, hogy így van. – Persze nem tudta, hogy mire gondolok, és tudtam, hogy megint olvas a gondolataim között. – Edward, terhes vagyok – mondtam, mire szoborrá dermedt. Tekintete üvegessé vált, és úgy tűnt, hogy nem is lát engem. Olyan volt, mint Alice, amikor látomása van. Nem mozdult, csak egyhelyben ült, és bámult a semmibe. Ez megijesztett, sosem láttam még ilyennek. – Edward? – nyúltam hozzá, de nem reagált az érintésemre. Mintha meghalt volna, holott tudtam, hogy lehetetlen.

Vártam. Vártam, hogy megeméssze a hallottakat, de mikor már vagy tíz perce nem mozdult, és úgy tűnt, hogy nem is vesz levegőt, kezdtem megijedni.
- Edward, nézz rám, kérlek – ültem közelebb hozzá, és megfogtam a kezét. Éreztem, hogy végigfolyik az arcomon a sós nedvesség. – Edward – szipogtam, és szabad kezemmel letöröltem a könnyeimet, de helyükbe újak érkeztek. Arcát kezeim közé vettem, és erőszakkal magam felé fordítottam, hogy végre rám nézzen.
- Lehetetlen – suttogta, én pedig csak néztem őt. – Nem lehetsz terhes.
- Edward, ez nem biztos még, de… - megfogtam az egyik kezét, és - felhúzva az ingét - a hasamra fektettem. Ekkor, valami finoman megbökött, és tekintetemet Edwardra kaptam, aki meglepetten, majd aggódva nézett rám.
- Hazamegyünk.

Fontos bejelentés a Szerelem az ellenségből történettel kapcsolatban!!

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon, de nagyon régen volt rész. Ezért bocsánatot is kérek, de azt hiszem, néhány embert mégis érdekelne, hogy mi van a történettel.

Nos, a történet jelenleg szünetel, mint észrevehettétek, de akkor most szólok. NEM FEJEZEM BE A TÖRTÉNETET! FOLYTATNI FOGOM!! Amint vége a Szerelem vagy halál-nak, felteszem a 13. részt. Mellesleg már elkezdtem írni, és egy kicsit haladtam is vele.

Most ugye még a gyakorlat is itt van a nyakamban, és jó hogy egy történetet tudok írni... Igyekszem, higgyétek el!

Mivel nem akarlak kikészíteni benneteket, bemásolok egy kis részt a fejezetből.

Részlet a 13. fejezetből

Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgetünk, mintha a falnak is füle lenne.

Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.


Tényleg nagyon sajnálom, és igyekszem megírni. :) Bizonyára láttátok a videót, amit a történethez készítettem.:) De, aki még nem, annak belinkelem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=jEC-13nAkXs

Puszi

Gicus

51. fejezet – Esküvő és nászút (III. rész)

Sziasztok! Meghoztam a következő részt. :) Köszönöm az előző részhez a kommentárt Nillának, Ginának, Dórinak Kemrának, Ancsíhnak, és Névtelennek. :) Nos, van egy bejelentésem. Mégis lesz 4. része ennek a fejezetnek. Az 52. fejezet az már másról fog szólni, azért. :)
Nos, azt hiszem, most nem fogom elfelejteni kitenni a 18-as karikát. Csak szülői vagy nagykorú felügyelete mellett olvasható... :P Na, jó, csak vicc volt.
A részhez egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Csak jó olvasást kívánok hozzá, és remélem, írtok pár kommentárt. :)
puszi

Zene ajánló a fejezethez: http://www.youtube.com/watch?v=-_38RfYrFYA

- Houston? – kérdeztem meglepetten, amikor elértük a kaput Seattle-ben.
- Csak egyszer állunk meg út közben - biztosított Edward vigyorogva.
Amikor felébresztett, fáradtan nyitottam ki a szememet. Észre sem vettem, hogy elaludtam, mert az álmomban is velem volt. Kicsit fel kellett ráznom magam, így ittam pár korty vizet, és megráztam a fejem, hogy felébredjek. Talán lefárasztott az esküvő, és az út. Edward a derekamat átkarolva segített át a terminálokon, miközben azért imádkoztam, hogy el ne essek. Picit kómás voltam, de igyekeztem magam észhez téríteni.
Megálltunk a nemzetközi pénztárablaknál, hogy bejelentsük magunkat a következő repülőutunkra, ami még engem is meglepett. Emlékeztem még erre a városnévre régebbről. Akkor volt szó róla, amikor Edward bezárt a szobámba. Előtte beszéltünk róla, vagyis hát én kérdeztem őt.
- Rio de Janeiro – jelentettem ki, és akaratlanul is visszaemlékeztem arra a beszélgetésre. Kicsit összevesztünk, de ki is békültünk szerencsére. Mihez kezdenék nélküle?
- Igen – bólintott, én pedig elmosolyodtam, bár belül izgatott voltam, és nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Folyton a nászéjszaka lebegett a szemem előtt, és ha csak a férjemre gondoltam… felszínre tört a leánybúcsú estéjén elnyomott vágy.

A repülés Dél-Amerikába kényelmes volt az első osztályú üléseken, és természetesen Edward karjaiban, amik között mindig úgy éreztem, biztonságban vagyok. Nem tudtam volna neki jobban kifejezni az iránta érzett szerelmemet, de igyekeztem. Ő a mindenem, és mindig az is marad. Számtalanszor bizonyította be, hogy szeret, de én…? Én nem tudtam megmutatni, mennyit is jelent számomra.
Kipihenten, és mosolyogva sétáltam Edward mellett a reptérre menet, s nem győztem betelni a férjem látványával. Ő annyi mindenben más volt, mint én, de talán ez a másság vonzott benne annyira. Mint a mágnes két pólusa.
Minden nő utánanézett, de tudtam, hogy azok a nőcskék nem hozzák lázba. Megfogta a kezemet, majd lágy csókot lehelt rá, amibe a testem összes porcikája beleremegett. Nagy volt a késztetés, hogy itt mindenki előtt leteperjem, de vártam. Várnom kellett. Lenéztem a lábamra, és észrevettem, hogy mind a ketten egyszerre lépünk. Régebben is mindig így mentünk. Folyton tartotta velem lépést, habár tudtam, menne ő gyorsabban is, csak nem akar.

Azt hittem, hogy megyünk tovább, de helyette áttaxiztunk Rió sötét, nyüzsgő és élettel teli utcáin. Az emberek még ilyenkor is „pörögnek”.
Persze, hogy nem értettem semmit Edward portugál utasításaiból, amiket a sofőrnek adott. Neki könnyű volt a nyelvtanulás, hisz egyszer elolvassa, és tudja is. Jó a memóriája, nekem annál kevésbé.
Úgy tűnt, hogy az óceán felé tartunk. Nem kérdeztem semmit. Úgy gondoltam, hogy a part közelében van egy szálloda, és odamegyünk.
Mikor megálltunk a kikötőnél, Edward a hosszú sor felé vette az irányt, ahol fehér jachtok horgonyoztak az éjfekete vízben. A hajó, aminél megállt, kisebb volt, mint a többi, bár így is fényűzőbb, és aranyosabb volt a többinél. Olyan… edwardos. Könnyű hajó, gyorsabb – gondoltam. A nehéz csomagok ellenére, amiket cipelt, könnyen felugrott, ledobta őket a fedélzeten, és megfordult, hogy felsegítsen engem a rá.
Csendben voltam, amíg elindította a hajót. Ahogy néztem őt a kormánynál, eszembe jutott az az egy hét, amit együtt töltöttünk a halála előtt. A napfény, amikor megcsillogtatta a bőrét, és amit csak én láttam, senki más.
Hátrapillantottam, és néztem, ahogy elhalványulnak mögöttünk Rió fényei, míg végül eltűnnek.
Kelet felé haladtunk a nyílt óceánban. Sosem voltam jó földrajzból, így nem nagyon törődtem vele, hogy merre is megyünk. Bíztam Edwardban, és tudtam, hogy nem téved el, hisz este is úgy lát, mint…
-… a macska – fejeztem be a gondolamenetemet hangosan, mire szerelmem kérdőn tekintett rám. – Azon elmélkedtem, hogy ti vámpírok, éjjel is ugyanúgy láttok, mint nappal, csak épp nem világít a szemetek. Ezért mondtam, hogy macska. – Felálltam az ülésről, és mellé sétáltam, miközben arra ügyeltem, nehogy elessek. Edward már megint száguldott, és nagyon élvezte. Arcán ott volt az ismerős, vidám mosoly, amit mindenféle sebesség kiváltott nála. Mellette megszoktam, és én is élveztem, mint mindent, amit Vele csinálok. – Az én oroszlánom – mosolyogtam, miközben átöleltem a derekát. Ő csak féloldalasan elmosolyodott, én pedig azt terveztem, hogy leállítom, és leteperem. Persze elvetettem az ötletet, hisz egyszer oda kellett érni… Azt nem tudtam, hogy pontosan hová, de… oda.
Megint eszembe jutott a hajókázásunk, és hogy a hajón laktunk. Nem mintha zavart volna, épp ellenkezőleg. Nagyon jól éreztem magam, hisz Edwarddal lehettem, és egy teljes hetet tölthettünk együtt.
Nem akartam kérdezősködni, bár már nagyon kíváncsi voltam. Úgyis tudtam, hogy nem árulja el nekem. Felnéztem rá, majd mellé álltam.
- Jenny, odanézz! – mutatott egyenesen előre, én pedig próbáltam kivenni valamit a sötétségből. Előrébb mentem, közben kapaszkodtam, aztán megpillantottam valamit előttünk. A hold fénye segített nekem kivenni egy alacsony, fekete alakot a távolban.
Ahogy egyre közelebb értünk, és élesedett a látásom, felfedeztem a fákat, amiknek lombkoronájába belekapott a szél. Egy sziget emelkedett ki a vízből, és a part halványan tündökölt a holdfényben.
- Hol vagyunk? – kérdeztem elámulva, majd hátranéztem Edwardra, aki mosolyogva figyelt engem.
- Ez az Esme-sziget – felelte, én pedig leültem az ülésre, és bámultam a kis szigetet. A hajó lassulni kezdett, majd megállt, Edward pedig leállította a motort. Csak a hullámok, és a szél hangját lehetett hallani. Azt hittem, hogy hideg lesz, de ehelyett meleg levegő fújdogált a parton. Hátranéztem Edwardra, aki a csomagokkal a kezében indult el felém, majd megállt mellettem. Segíteni akartam neki, de nem hagyta, mondván, elbírja. Persze, hisz ő egy erős vámpír.
- Esme-sziget? – néztem rá, ő pedig bólintott.
- Carlisle és Esme nászajándéka. Vagy akkor úgy mondom, hogy anya kölcsönadta nekünk. Még Carlisle-tól kapta régebben – mosolygott, én pedig követtem a példáját. Kicsit meglepett a dolog, mert miért venne szigetet ajándékba? Persze szereti Esmét. Ekkor pedig leesett. Nekik is ilyen kikapcsolódás miatt van. Lábujjhegyre álltam, és lágyan megcsókoltam, majd nyaka köré fontam a karomat. Belemosolygott a csókunkba, én pedig újra rátapasztottam ajkaimat az övéire. – Még bírd ki egy kicsit – mondta tartózkodóan, de tudtam, hogy ő is ugyanúgy akarja, mint én.
- Sejtelmem sincs, meddig tudom még visszafogni magam – leheltem, és éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik. Csak mosolygott, majd ismét felkapta a kezébe a bőröndöket – amiket, mikor megcsókoltam elejtett -, majd engem is a karjaiba vett. Először megijedtem, majd elmosolyodtam. – Tegyél le, ne cipelj engem is – adtam egy puszit az arcára, de ő nem tágított, határozott léptekkel haladt egy fénylő kis pontocska felé, és ahogy közelebb értünk, kirajzolódott a sötétben egy házikó.
Letette a bejárat előtt a bőröndöket, és kinyitotta az ajtót – meglepett, hogy nyitva voltak -, majd átlépett - a karjaiban velem - a küszöbön, miközben egymás szemébe néztünk, aztán megcsókolt. Homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig megsimogattam az arcát, majd ránéztem. Átvitt a házon, én pedig elámultam, hisz úgy tűnt, nagyobb a ház, mint a Cullen villa. Hirtelen megállt, és felkapcsolta a villanyt. A szoba hatalmas volt és fehér a szemben levő fal pedig üvegből állt, akár a forksi házukban. A szoba közepén egy hatalmas, fehér ágy állt, ami körül szúnyogháló csüngött.
- Elmegyek a bőröndökért, mindjárt jövök – mondta miután a lábaimra állított, majd egy puszit adott a homlokomra. Beljebb léptem a helyiségbe, és az ablakhoz sétáltam. Láttam, ahogy a hold fénye megcsillogtatja a tenger felszínét, és akkor egy régi emlék tört elő. A vízesés, ahol Edwarddal voltunk. Olyan jó lenne majd megint elmenni oda, régen jártunk már ott, és hiányzott. Ott mindig nyugodt, és békés volt minden. Csak a madarak csicsergését, a szél lágy dallamát, és a víz csobogását lehetett hallani. Behunytam a szemem, és visszaemlékeztem ezekre a dolgokra.
A szobában nagyon meleg és füllett volt a kinti levegőhöz képest. Kezdett melegem lenni, és úgy éreztem, hogy úszok az izzadságban, pedig nem így volt. Nem hallottam, mikor tért vissza Edward. Hirtelen végigsimított hideg kezével a nyakamon, majd belecsókolt a kulcscsontomba, aztán hűvös ajkait végighúzta az arcom vonalán. Jólesett ez a hideg érintés.
- Kicsit meleg van – szólaltunk meg egyszerre, mire elmosolyodtam, és felé fordultam. Nem egyszer fordult már elő, hogy ugyanarra gondoltunk, és hangoztattuk is.
- Igyekszem tökéletessé tenni ezt az éjszakát - szólt lágyan.
- Már az.
- Tudod, arra gondoltam, hogy bepótolhatnánk azt a kis fürdést, vagy úszást, amit még aznap ígértem neked a vízesésnél. – Tudtam, hogy mire gondol, én pedig mosolyogva egyeztem bele. – A víz meleg lesz – simogatta meg az arcomat, én pedig aranyszínű szemeit bámultam. – Hosszú volt az út, bizonyára jót tenne egy kis lazítás.
- Igen, jót tenne – léptem hozzá közelebb, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és lágy csókot adott rájuk. Elnyújtottuk ezt a pillanatot, de csak egy kicsit. Féltem, hogy elmarad a mi kis úszásunk. – Azt… Azt hiszem én… én most…
- Ne tartson sokáig, Mrs. Cullen. – Furcsa volt az új nevemet hallani, de jó érzéssel töltött el, hogy most már tényleg hozzátartozom immár nemcsak, mint emberként, hanem papíron is. Igaz, az semmit sem ér, hisz az csak egy papír, amit el lehet égetni, vagy széttépni, és egy idő után elkopik. A szerelem nem ilyen, az örökre új marad, és fiatal. – A vízben várlak – kuncogott, mert elpirultam, mikor arra gondoltam, hogy újra láthatom tökéletes testét, és érezhetem magam körül a karjait, amik közé örömmel bújok.
Elsétált mellettem az erkélyajtóhoz, ami a parti homokra nyílt. Közben kibújt az ingéből, és a padlóra ejtette, majd kilépett a holdsütötte éjszakába. Beharaptam az alsó ajkamat, aztán nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Úgy éreztem, mintha most készültem volna életem legelső együttlétére. És így volt. Mint férjes asszony, szűz voltam, de mint lány, már nem. A bőröndömhöz léptem, és kutakodni kezdtem valami kényelmes után, de mindenhol csipkék voltak. Alice - gondoltam, hisz csak az ő műve lehetett. De már gondolni kezdtem, hogyan foghatnék ki rajta. Aztán hirtelen megtaláltam a fürdőruhámat, ami… megint túl sokat mutatott belőlem. Színben olyan volt, mint az enyém, de fazonra már nem.
Bementem a fürdőbe, ahol kinéztem az ablakon. A szememmel Edwardot kerestem, de sehol sem találtam, aztán megpillantottam a ruháit, amik a pálmafákon lengedeztek. Elképzeltem őt megint, és éreztem, hogy az arcom újra lángba borul. Megráztam a fejem, majd levetkőztem, és beálltam a zuhanykabinba.
Megmostam a hajamat, alaposan megfürödtem, na és persze leborotváltam a lábamat. Tényleg jól esett a fürdés, mert kicsit egyedül lehettem a gondolataimmal, és a langyos víz lehűtötte felhevült bőrömet. Mikor kiléptem a kabin előtt levő szőnyegre, újra megnéztem a fürdőruhát, amit Alice-től kaptam. Megcsóváltam a fejem, majd a tükör elé léptem, miközben magam köré csavartam egy fehér törülközőt. Jól megnéztem a tükörben levő lány arcát. A szemei ragyogtak a boldogságtól, arcán halvány pír játszott, és ajkai olyan pirosak voltak, mint a rózsa.
Mosolyogva vettem tudomásul, hogy a tükörben lévő lány, én vagyok. A fürdőruhám felé pillantottam, majd kis hezitálás után felvettem a – nem is keveset mutató – ruhát. Féltem az estétől. Nem attól, hogy Edward bánthat, mert tudom, hogy nem teszi, de még ennyire sosem izgultam, mint abban a pillanatban. Amikor először megtettük, csakúgy jött, nem terveztük meg. Most pedig mindent eldöntöttünk, vagyis… csak ő. Mindegy.
Magam köré csavartam a törülközőm, majd kimentem a szobából, aztán a házból is, hogy Edward után menjek.
A hold fénye megvilágította a homokos partot, amit így fehérré varázsolt. Lassan lépkedtem a puha talajban, miközben újdonsült férjemet kerestem a vízben. Nem tartott sokáig. Derékig ellepve állt a vízben, háttal nekem, és az ezüstösen ragyogó holdat bámulta. A holdfény még fehérebbé tette a bőrét, mint a homokot, és a haja olyan fekete lett tőle, mint az óceán. Teljesen beleillett a környezetbe, és ha nem várt volna rám már egy ideje, akkor biztos elnéztem volna hosszú perceken keresztül. Mozdulatlan volt, keze a vízfelszínen pihent, és csak a hullámok mozogtak körülötte.
Szemem végigsiklott a háta vonalán, a vállain, a karjain, a nyakán, a hibátlan alakján… Levettem magamról a törülközőt, és Edward ruhái mellé tettem, majd elindultam felé. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, hogy ott vagyok, de nem fordult meg. Éreztem, ahogy a víz a lábamhoz ért, és igaza volt. Tényleg meleg volt. Kitűnő egy remek úszáshoz. Odasétáltam hozzá, majd megfogtam a vízen fekvő kezét. Nem kellett semmit mondanom, hisz tudta, mit akarok, míg így is, hogy nem olvasott a gondolataimban.
- Nem – mondta, miközben lassan megfordult, én pedig tekintetemet ráemeltem. Aranyszín szemei most ezüstnek tűntek jégszínű arcán, én pedig megbabonázva néztem őt. – Te vagy gyönyörű. - Lehajtottam a fejem, ő pedig összekulcsolta kezeinket a víz alatt. Közelebb lépett hozzám, miközben egyenesen a szemeimbe nézett. Mivel nem tett semmit, így én cselekedtem. Elengedtem a kezét, és átöleltem, majd megcsókoltam. Olyan jó volt vele lenni. Csak mi, és senki más. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a szigeten, így nem kellett semmitől sem tartanunk. Átkarolta a derekamat, és mikor langyos bőre az enyémhez ért, elhúzódtam tőle, hogy még egyszer belenézzek az ezüst szemekbe. Mosolyogva nézett engem, miközben hátulról beletúrt a hajamba.
Hirtelen elengedtem, ami kicsit nehezemre esett, majd elhátráltam tőle, és lebuktam a víz alá, de csak egy másodperc erejéig, mert utána rögtön feljöttem a felszínre. Kinyitottam a szemem, de sehol sem láttam Edwardot. Tudtam, hogy csak játszik, és hamarosan felbukkan majd…

… de már vagy tíz perce vártam rá, mikor kezdtem aggódni érte. Elkapott a pánik, és ijedten kezdtem keresni Edwardot a vízben.
- Edward! – szólítottam, de nem jött válasz. A part felé fordítottam a fejemet, de ott sem volt. – Edward! – szóltam megint, de ismét csak az óceán morajlását hallottam. Mégis hova tűnhetett? Csak nem elkapta egy cápa? - tettem fel a kérdést magamban, és reménykedtem, hogy tévedek. Nehéz volt megkeresnem őt a vízben, hisz sötét volt, az én szemeim pedig nem voltak jók. Nem világítottak, mint a macskának.
Ekkor elkapta valami a lábamat, én pedig felsikítottam. Próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam. Az a valami lehúzott a vízbe, én pedig az utolsó pillanatban vettem egy nagy levegőt. Azonnal becsuktam a szemem, és próbáltam elúszni, de nem hagyta. Átkarolta a derekamat, majd maga felé fordított, aztán megcsókolt. Először még el akartam lökni magamtól, de felismertem a csókot, és épp ellenkezőleg cselekedtem. Átkaroltam, és visszacsókoltam, miközben beletúrtam a selymes hajba.
Hirtelen újra a felszínen találtam magam, és mikor kinyitottam a szemem, Edward mosolygós arcával találtam szembe magam. A nyakába fúrtam az arcomat, karomat pedig a dereka köré fontam, és ő is ugyanezt tette.
- Megijesztettél – néztem rá, és néhány vizes tincsével játszani kezdtem.
- Ne haragudj! – kért bocsánatot.
- Nem haragszom – mosolyodtam el, majd megcsókoltam, ő pedig még jobban magához vont. Gyönyörű aranybarna szemeivel - amik most ezüstösen ragyogtak -, mélyen a szemeimbe nézett, én pedig elvesztem bennük. Lehajolt ajkaimhoz, én meg csak álltam, és próbáltam valami életjelet adni. Annyira elbambultam, hogy csak akkor tértem magamhoz, amikor Edward finoman az ölébe vett, és lassan kisétált velem a partra.
Hol tökéletes arcát bámultam, hol a nyakát, vagy ajkait csókoltam. Magamba szívtam édes illatát, ami az óceánéval keveredett.
Lefektetett a puha homokra, én pedig magammal húztam őt. Fáznom kellett volna, mégse rázott a hideg. Ahogy belegondoltam, az úszás még váratott magára, de tudtam, hogy be fogjuk pótolni. Átkaroltam Edward nyakát, és közelebb vontam magamhoz. Éreztem hűvös bőrét az enyémen, és az jutott az eszembe, hogy mennyire különbözünk, mégis annyira hasonlítunk egymásra.
Lassan megcsókolt, a pulzusom pedig már az egekben volt. Mindent annyira óvatosan csinált, hogy még magam is meglepődtem. Persze mindig is így bánt velem, de most igyekezett még emlékezetesebbé tenni a dolgot. Természetesen nekem minden egyes alkalom az volt. Átkarolta a derekamat, miközben ajkaival lejjebb haladt a nyakamhoz, én pedig megremegtem az érintése nyomán. Az összes pozitív érzelem, ami csak létezik, egyszerre tört fel bennem, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy ez már túl sok. Szaporán vettem a levegőt, és görcsösen kapaszkodtam Edward vállába. Újra és újra megcsókoltam, miközben lassan lehúzta rólam a bikini felsőmet. Kezemet a mellkasára tettem, majd felnéztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat, és ajkait ismét az enyémeknek nyomta.
Mindenét akartam, és nem számított semmi abban a pillanatban. Csak mi voltunk, senki más.

A hold, fényesen ragyogott az égen, mi pedig egymás nevét kiáltva értük el a gyönyör kapuját. A gyönyörűség, mint villám csapott belém, és magamon kívül vonaglottam Edward alatt, miközben ő is ugyanabba az extázisba került, mint én. Magamhoz szorítottam, körmeimet pedig a vállába mélyeztettem. Dereka köré fontam a lábaimat, ezzel még jobban fokozva az élvezetet. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, miközben hűs kezeivel bejárta testem minden egyes szegletét, miközben ajkaival az enyémeket becézgette.
Az öröm, mintha meg százszorosodott volna. Talán ez az egyedüllét kellett volna nekünk, hogy szerelmünk tényleg, úgy igazából beteljesüljön. Nem kellett attól tartanunk, hogy megzavarnak minket, vagy ránk nyitnak. Teljesen egyedül voltunk.

* * *

Másnap reggel - vagy talán délután is lehetett - a nap sugaraira keltem Edward mellkasán, és a szobánkban. Nem nagyon emlékeztem rá, hogy mikor alhattam el, mert kicsit ködös volt az előző éjszaka. Arra emlékeztem, hogy visszajöttünk a házba, aztán újra egymáséi lettünk, de a részletek olyan homályosak voltak. Bizonyára elájulhattam.
Ujjait végighúzta gerincem vonalán, én pedig elmosolyodtam. Nem volt kedvem kinyitni a szemem. Olyan tökéletes volt minden. Hallgattam a légzésünket, a szívem dobogását, és a kinti hullámokat. A fehér ágy körül levő hálók enyhítették a nap ragyogását, és lehet, hogy melegemnek kellett volna lennie, de nem volt. Kellemesnek éreztem. Edward hideg teste is segített, hisz, mikor már kezdett melegem lenni, lehűtött. Átöleltem a derekát, és fejemet a nyakába fúrtam, majd megpusziltam a füle mögött. Átölelt, és egy csókot adott a vállamra, én pedig végre ránéztem.
Aranyszínű szemei ragyogtak a boldogságtól, bőre pedig, amikor rásütött a nap, megcsillant. Mosolyogva néztem azt a férfit, aki megdobogtatja a szívemet. Tudtam, hogy ő az, akire mindig is vágytam, és vártam. Tulajdonképpen hálás voltam azért, hogy Forksba költöztünk, és hogy ő vámpír. Máskülönben sosem találkoztunk volna. Milyen irracionális gondolat volt az, hogy mi valaha összejöhetünk. Erre tessék; itt a bizonyíték. A karjai közt feküdtem, és a felesége voltam.
- Jó reggelt, Mrs. Cullen – köszöntött, mire elmosolyodtam.
- Önnek is, Mr. Cullen – kuncogtam, és egy puszit adtam ajkaira. – Az éjjel – kezdtem – nem úsztunk – pirultam el a végére.
- Valóban nem, de majd bepótoljuk – vigyorgott, én pedig átöleltem. Felült az ágyban, engem is magával húzva, én pedig ránéztem. Lábaimat két oldalán helyeztem el, és bámultam őt a napsütésben. Kezemet végighúztam mellkasán. Az érintésem hatására megremegett, én pedig beharaptam az alsó ajkamat.
- Mennyi az idő? – kérdeztem hirtelen, mire felvonta az egyik szemöldökét. Uram isten! - gondoltam, miközben tökéletes arcát néztem. Elvigyorodott, én pedig tudtam, hogy megint olvas a gondolataimban. – Na, de, uram. Ezt nem illik – játszottam, és Edward vette a lapot.
- Hölgyem, az alku az alku. Azt ígértem, hogy egy napig nem olvasok kegyed gondolaiban, és a huszonnégy óra már letelt. – Csípőre tettem a kezem, és felháborodást színlelve néztem rá.
- Ön elfelejti, hogy megkértem többször is, hagyjon magamra a fejemben.
- Talán titkolnivalója van? – kérdezte Edward huncut mosollyal az arcán.
- Ami azt illeti… igen – feleltem, mire kíváncsian tekintett rám. – Férjes asszony vagyok, és azt hiszem, megcsaltam önnel a férjemet.
- Nem is mondta, kegyed, hogy házas.
- Mert titok volt – mondtam, és szemeim ajkaira vándoroltak. – De talán, a maga kedvéért elválhatok. – Ezzel véget is ért a játék, mert Edward a hátamra döntött, és csókolt. Mosolyogva karoltam át a nyakát, ő pedig átölelte a derekamat.
- Már alig bírom kivárni – búgta a fülembe, én pedig felnevettem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondta, és lágyan megcsókolt, miközben kezei végigsiklottak a testemen. A válaszom egy halk sóhaj volt, ő pedig magunkra húzta a takarót, és teljesen magához vonva szeretett…

Edward mellkasán feküdtem, és bár magam sem tudtam, mi volt ilyen nevetséges, de nevettem. Aztán rájöttem.
- Mi ilyen mulatságos? – kérdezte, miközben egy puszit adott a homlokomra.
- Boldog vagyok. – Csak ennyit feleltem. Pontosan tudtam, mennyire örülök, hogy végre velem van. Nem fenyegetett minket semmi, ami elválaszthatott minket. Na, jó, talán a halál, de az még olyan messze volt. – Tudod mit? – Rám nézett. – Menjünk úszni, vagy ha te nem akarsz, akkor megyek egyedül – mosolyogtam, miközben felültem az ágyban, és magam elé tartottam a takarót.
- Benne vagyok – bólintott mosolyogva. Ekkor megkordult a gyomrom. – De talán enned kéne valamit.
- Miért, mennyi az idő?
- Három óra – felelte, és felült mellém, majd megcsókolt. – Öltözz fel, addig csinálok valami ennivalót – mondta, majd felállt az ágyról, és magára kapott egy pólót, és egy alsónadrágot. Behunytam a szemem, és mélyet lélegeztem, mikor elhagyta a szobát, mert attól tartottam, hogy letámadom. Senkinek sincs ennyire tökéletes férje, mint nekem - gondoltam, és kiszálltam az ágyból.
A bőröndöm mellé sétáltam, és kutakodni kezdtem valami kényelmes kis cuccért, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon akad olyan ruhadarab, amiből nincs kint a testem kilencven százaléka. Gondoltam egyet, és odamentem Edward poggyászához. Belenyúltam, és csakhamar találtam egy világoskék inget, ami mellesleg az egyik kedvencem volt. Elindultam a fürdőbe, és megmosakodtam, majd felvettem Edward ingét, aztán begombolkoztam, és elindultam arra, amerre a konyhát sejtettem.
Sorra nyitottam ki a szobákat, de valahogy nem találtam meg. Nagy levegőt vettem, majd rendes hangnemben szólaltam meg.
- Edward – hívtam, mire egy másodperc múlva megjelent előttem. Vigyorogva végigmért, majd átkarolta a derekamat, és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd átöleltem, és kicsit elhúzódtam tőle. – Ez nagyon tetszett, de igazából eltévedtem – pirultam el. – Nem találom a konyhát – ismertem be, mire csak kuncogott egyet, és a kezemet megfogva vezetett a konyhába.

Képtelen voltam betelni a látvánnyal. Edward a konyhában. De nemcsak úgy simán, hanem egy szál pólóban, és alsónadrágban. Mondjuk, bármiben tehette volna ugyanezt, én mindenképp vonzónak találtam volna. Hátradőltem a székben, és élveztem a látványt. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
- Edward, hol van a vér, amit Alice-szel bepakoltattam? – kérdeztem ijedten, miközben felpattantam az ülőhelyemről. Először érdeklődve meredt rám, majd elmosolyodott.
- A hűtőládát betettem ide a sarokba. Miért? Egyáltalán, miért is kellett ezt elhoznunk magunkkal? – kérdezte, én pedig visszaültem a helyemre. Csoda volt, hogy át tudtuk csempészni a reptéren.
- Neked. Amit még megígértem, de sajnos nem tudom megtenni… Amúgy hány fokosan szereted? – tudakoltam, mire felvonta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy őszintén meglepte a kérdésem.
- Miért kérdezed? Igazán nem tudom, hogy jutnak ilyenek az eszedbe.
- Talán gond, hogy többet szeretnék rólad tudni? – tettem fel egy újabb kérdést. – De, rendben, nem kell elmondanod, ha nem akarod – mondtam, és az asztalra tettem a kezem. Néha olyan undok tudott lenni, de még így szerettem.
- Most megbántottalak – jelentette ki, de én nem néztem rá.
- Nem, nem bántottál meg, csupán az zavar, hogy még ezt sem tudom. Te mindent tudsz rólam, de én alig ismerlek. Persze ismerem pár szokásodat meg ezt-azt, de mást nem. Mint például ezt sem. – Kihúzta a mellettem levő széket, és leült rá. Szégyelltem magam. Olyan ostobán viselkedtem. Máris veszekedni akarok vele? Nem. Épp bocsánatot akartam kérni, és szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött.
- Harminchét-harmincnyolc fokosan, de hamar kihűl – felelte, én pedig lassan ránéztem.
- Azért, hogy nekem jobb legyen, nem kellett volna elmondanod – suttogtam. – Edward – pattantam fel ismét a székről, és a konyhapultnak nekidőlve fordultam felé. – Nem fogok veled veszekedni. Már több, mint huszonnégy órája a feleséged vagyok, én pedig nem fogom pokollá tenni az életedet azzal, hogy folyton veszekszek veled. Ez volt az egyik probléma, ami miatt megtörtént az, aminek nem kellett volna. – Nagy levegőt vettem, majd folytattam. – Igen, igazad van. Semmi közöm ahhoz, hogy mit csinálsz a vérrel, mert ez vámpírdolog. Bár elismerem, hogy kíváncsi vagyok, és ezt te is tudod. Rendben, nem kell mindenbe beleütnöm az orrom, ez igaz. De engem az nagyon zavar, hogy olyan keveset tudok rólad. – Már majdnem megszólalt, de én felemeltem a kezemet, hogy még nem fejeztem be. – Igen, meséltél már magadról, és hogy mégis, hogy lettél vámpír. Emlékszem minden egyes szóra, amit mondtál nekem. De, hogy mégis mit csinálsz… az nagyon érdekel. Többet szeretnék tudni a fajtátokról. – Visszamentem az asztalhoz, és leültem a székemre, majd felé fordultam. – Belecsöppentem a világodba, Edward, és nem tudtam kiúszni belőle, mert olyan, mint a tenger. Érdekes, gyönyörű, mégis veszéllyel teli. Te úgy véled, hogy csak szörnyetegek vagytok a világban, pedig ti is okkal vagytok a földön. A szépségetek egy fegyver, amivel csapdába csalhatjátok a gyanútlan áldozatokat. Én beleestem a világ legtökéletesebb csapdájába. Fogságba ejtett, én pedig eleinte küzdöttem ellene, aztán feladtam, mert rájöttem, bármit is teszek, a fájdalom, amit a szabadulás után éreznék, ezerszer rosszabb. – Nem rövid monológom után csak néztük egymást, és elgondolkodtunk. Semelyikünk sem szeretné, ha a házasságunk csupa veszekedésből állna. Elmondtam neki az érzéseimet, hisz tudnia kellett mit érzek. Nem akartam elveszíteni Edwardot, és bármit megtettem volna annak érdekében, hogy mellettem maradjon. Hogy szeressen, hogy ne hagyjon el, mert azt nem bírnám elviselni.
Már sokadjára álltam fel a székről, de nem érdekelt. Közelebb mentem hozzá, és átkaroltam a nyakát, fejemet pedig az övére hajtottam. Viszonozta az ölelésemet, és karjaival erősen fogott.
- Ne haragudj rám! – kértem bocsánatot. – Olyan ostoba tudok lenni. Mindenből elefántot csinálok. – Felnézett rám aranybarna szemeivel, majd lágyan elmosolyodott.
- Nem tudok rád haragudni. – Megsimogattam az arcát, majd lehajoltam ajkaihoz, és megcsókoltam.
- Istenem, de szeretlek – suttogtam, mikor elhúzódtunk egymástól.
- Én is téged. – Nem kellett kimondania, hisz annyiszor bizonyította már nekem. Úgy éreztem, hogy napról napra jobban beleszeretek. Mindig tud valami meglepetéssel szolgálni, amitől csak ámulok, de van, hogy egyszerűen csak gyönyörködöm benne.
Megfogtam az egyik derekamon pihenő kezét, és összekulcsoltam ujjainkat, majd felhúztam a székről. Lassú léptekkel indultam el a szobánkba. Szerencsémre nem tévedtem el újra a házban.
Amikor beléptünk a helyiségbe, bezártam az ajtót magunk mögött, majd Edwardot az ágyhoz húztam, és leültettem rá. Kíváncsian nézett rám, én pedig elhelyezkedtem az ölében. Ujjaimat végighúztam ajkain, majd gyönyörű szemeibe néztem. Homlokomat az övének támasztottam, és behunytam a szemem, miközben megsimogattam az arcát, másik kezemmel pedig átkaroltam a nyakát. Magához ölelt, majd megéreztem hideg ajkait az enyémeken. Óvatosan csókolt, én pedig minden egyes csóknál szorosabban öleltem őt, miközben beletúrtam a hajába.
Kezemmel lejjebb haladtam, és megfogtam a pólója alját, majd lassan felfele kezdtem húzni, mígnem a földön landolt a ruhadarab. Egy kis időre elhúzódtam tőle, és megcsodáltam őt. Kezemet lassan végighúztam a nyakán, mellkasán, és kockás hasán, majd vissza. Az érintésemre megremegett, s behunyta a szemeit. Újra ajkaira tapadtam, és ezzel egy időben hanyatt fektettem az ágyon.
Csak csókoltam, majd kis idő múlva nyakát és mellkasát kezdtem kényeztetni, miközben magamba szívtam mámorító illatát. Hangos sóhaj hagyta el szerelmem ajkát, mire elmosolyodtam, de nem hagytam abba…

Egyszer csak a hátamon találtam magam, és úgy tűnt, hogy most rajta volt a sor. Megszabadított ideiglenes ruhámtól, és megállás nélkül csókolni kezdett. Tökéletes ajkaival bejárta testem minden egyes szegletét, én pedig élvezetemnek hangot is adtam. Az érintése nyomán úgy éreztem, hogy lángra lobbant a bőröm, és azt hittem elégek a karjai közt.

Amennyire csak tudtam, magamhoz öleltem, és ott csókoltam, ahol értem. Edward a nyakamhoz hajolt, majd óvatosan megharapott, mire halkan felnyögtem, és beletúrtam a bronzbarna tincsekbe. Újra megcsókoltuk egymást, én pedig már szinte lángoltam. Akartam őt, de csak húzta az idegeimet, én azonban már magamon kívül voltam. Minden egyes célt talált érintésétől vonaglottam alatta. Felé kerekedtem, majd ráültem, mire mindkettőnkből örömsóhaj tört fel. Lassan mozogni kezdtem rajta, a szívverésem a kétszeresére nőtt, és szaporán vettem a levegőt, ahogy egyre gyorsítottunk a tempón. Lehajoltam hozzá, és hosszan megcsókoltam, miközben folyamatosan mozgattam a csípőmet. Beletúrt a hajamba, s velem együtt felült; így majdnem egy magasságban voltunk.
Éreztem, hogy közel járok az örömhöz. Még jobban diktáltuk a tempót, és mikor elértük a gyönyörűséget halk sikoly tört fel belőlem, míg Edward száját állatias morgás hagyta el. Ez még inkább felkorbácsolta a vágyaimat. Megcsókoltam ajkait, és szorosan magamhoz öleltem, ő pedig derekam köré fonta karjait.
A testem megremegett, majd megfeszült, és kielégülten dőltem neki Edwardnak, aki egy szempillantás alatt feljebb csúszott az ágyon, és mindkettőnket betakart. Fejemet a nyakába fúrtam, és mosolyogva bújtam a férjemhez, aki a hátamat simogatva, s lágy dallamot dúdolva repített az álmok földjére…

51. fejezet – Esküvő és nászút (II. rész)

Sziasztok! Meghoztam a fejezetet :)Ezen kívül lesz még egy része az 51. fejinek. :) Nos, azt hiszem, nincs hozzáfűznivalóm a részhez. :) A kommentárt köszönöm Névtelennek, Eilisnek és Nillusnak. :) Köszönöm lányok.(L)

Aki olvassa a történetem első részének új változatát, annak most szólok, hogy karbantartás alatt van az oldal, és lehet, hogy egy nappal csúszik is emiatt a rész, de nem biztos. Lehet, hogy ma befejezem az oldal átalakítását, és holnap legkésőbb este éjfélig felteszem a következő részt :D Szóval a harmadikára ígért frisselést betartom. :)
Jó olvasást!
puszi

Anyu volt az első, aki magához ölelt, és gratulált nekünk. Könnyek gyűltek a szemébe, de abban a pillanatban le is törölte őket. Megértettem, hisz a legkisebb lánya is kirepült a családi fészekből. Ha rajta múlt, biztos, hogy egésznap el sem engedett volna, de szerencsére apu következett, aki ugyanúgy ölelt magához, mint anya, csak ő nem sírt, inkább büszke volt. Mondhatjuk, hogy féltem apám reakciójától, de miután mindkettőnknek gratulált, és sok boldogságot kívánt, minden félelmem szertefoszlott. Örültem, hogy úgy ölelte meg Edwardot, mint a saját fiát; legszívesebben újra magamhoz öleltem volna. Mindig is féltett, de tudta, hogy Edward mellett biztonságban leszek, és ez megnyugtatta.

Kate-ék jöttek, akik szintén gratuláltak nekünk, majd megöleltek, és megpusziltak minket. Most először voltak ennyire közel Edwardhoz, és Kate még a fülembe is suttogta, hogy: „Mázlista vagy.” Tudtam, mert nem minden bokorban nő egy ilyen férfi. Reménykedtem, hogy Edward nem olvas egész nap a fejemben, mert szerettem volna a gondolataimmal egyedül maradni, ráadásul megígérte.
Mark és Zac is mosolyogva öleltek át, és mondták el gratulációjukat.

Három nő és egy férfi következett, akiknek a szemei aranybarnán csillogtak, és a bőrük ugyanolyan sápadt volt, mint Alice-éknek. Ők lehettek a Denali klán tagjai.
Az első nőnek - aki Edwardhoz lépett -, szőke, göndör haja volt, amibe eperszínű tincsek voltak festve, és ahogy ölelte Őt, akkor már tudtam, hogy ki az. Tanya. Már hallottam róla Alice-től, és azt is tudtam, hogy teljesen oda volt Edwardért, és mindenképp meg akarta magának szerezni, de Edwardnak nem kellett. Nem értettem, hisz olyan szép volt ez a nő…
Elfordítottam a tekintetemet róluk, és a klán többi tagjára pillantottam. Ők mind engem fürkésztek aranybarna szemeikkel, és biztos azon járt az eszük, hogy mi olyan különleges bennem, amiért Edward el akart venni. Bevallom, féltem, hogy nem fogadnak majd el.
Az egyik nőnek hosszú, egyenes, aranyszőke haja volt, a másik kettőnek pedig fekete haja egy-egy olíva színű tinccsel benne, amely kihangsúlyozta krétafehér arcukat. Egytől-egyig tökéletesek és gyönyörűek voltak, szabályosan rosszul voltam magamtól. Én, egy ilyen csúnya lány, nem is vehette fel a versenyt az ő szépségükkel.
Tanya, még mindig Edwardon „csüngött”, majd nyájasan megszólalt.
- Ah, Edward, hiányoztál – mondta. Ebből sok következtetést vontam le. Edward csak kuncogott, majd finoman kibontakozott az öleléséből. Egyik kezét a hátára tette, míg a másikat a vállára. Nekem ez úgy tűnt, mintha meg akarta volna előzni az újabb „baráti” ölelését.
- Hosszú idő telt el. Semmit sem változtál; jól nézel ki.
- Te is. – Megint olyan volt a hangja, és nyilván észre is vette ezt Edward, ahogy a reakciómat is. Féltékeny voltam erre a nőre, pedig tudtam, hogy Edward engem szeret, csakis engem.
- Engedd meg, hogy bemutassalak a feleségemnek. – Olyan jó volt ezt hallani tőle, és ez volt az első alkalom, hogy így hívott, mióta házasok vagyunk. Nekem olyan volt, mintha mindig is azok lettünk volna. Mármint, olyan régóta voltunk jegyesek, hogy én már annak tekintettem magunkat, mert nem egyszer volt szó róla. – Tanya, ő itt az én Jennym.
Talán inkább Bellának kellett volna itt állni, nem pedig nekem, és Edwardnak a „Jenny” helyett Bellát kellett volna mondani. De alighogy erre gondoltam, már űztem is ki a fejemből. Miattam történtek azok a szörnyűségek.
Tanya nem nézett rám lenézően, sem fintorogva; mintha beletörődött volna abba, hogy Edward engem választott, és hogy sosem lesz az övé. Hát… mondjuk, ha már meghaltam, akkor talán. De azt melegen ajánlom, hogy boldoggá tegye Edwardot. Tanya nagyon csinos volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire. A kezeit kinyújtotta, hogy az enyémekért nyúljon.
- Isten hozott a családban, Jenny. - Szomorkás mosoly jelent meg az arcán, és megsajnáltam. Hogy nem lehet, hogy neki nincs senkije? Hisz gyönyörű, minden férfi a lábai előtt hever. És akkor rájöttem. Neki nem kellettek azok a férfiak, hisz ő olyanra vágyott, mint Edward. Elérhetetlen és tökéletes. – Tudod, mi itt Carlisle rokonainak tartjuk magunkat, és eddig úgy tudtuk, hogy…
- Tanya – tette a nő vállára a kezét Edward, mire Ő rögtön elhallgatott.
- Sajnálom. Felejtsd el azt, amit az előbb elkezdtem. Örülök, hogy megismertelek – mosolygott. Alapjáraton semmit sem értettem, és ismert már annyira Edward, hogy egyszer ezt meg fogom még kérdezni tőle.
- Én is nagyon örülök a találkozásnak – mosolyodtam el. Ekkor a fekete hajú nő lépett elém, és elvette Tanyától a kezemet, és finoman megszorította.
- Én Carmen vagyok, ő itt Kate – mutatott a másik lányra – és Eleazar – mutatta be a férfit is. – Mind nagyon örvendünk, hogy találkozhattunk veled, Jenny.
- Én szintén – mondtam, és lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, hogy akadozva nyögtem ki ezt a két szót.
- Isten hozott a családban – mosolygott Kate, miközben megsimogatta a karomat. Csak remélni tudtam, hogy nem fogom majd összetéveszteni a barátnőmmel, ha valamelyikükről beszélne Alice, vagy bárki más.
- Majd még találkozhatunk. Szerintem, lesz elég időnk hozzá – nevetett Tanya, majd helyet váltottak a családjával. Biztos, abban a hitben volt, hogy vámpír akarok lenni, pedig nem így volt. Persze szívesen találkoztam volna még velük. A legtöbb ember őket nézte, ahogy utat engednek a többi vendégnek, és nem is csodáltam.

Ki nem hagytuk a hagyományos tortavágást, amit már nagyon vártam. Hogy miért? Ez igazán egyszerű. Alice-t megkértem, hogy fagylalttortát vegyen – persze ő mást is vett, de ebbe most ne menjünk bele -, és megkértem, hogy szerezzen egy kis vért, természetesen állati vérről volt szó.
Az emberek árgus szemekkel figyelték, ahogy Edwarddal a kést tartottuk a látványos sütemény fölött. Elég nagy volt, és tudtam is, hogy miért. A szűk családi és baráti körből lett vagy kétszáz ember, ha nem több. Inkább nem szóltam semmit, nem akartam megbántani Alice-t.
A süteményeket egymás arcához tartottuk, Edward derekasan lenyelte az ő adagját, én pedig csak néztem őt. Egy szemrebbenés, egy fintor nélkül tette meg. Még ezt is elviselte.

A csokromat igyekeztem nem oldalra dobni, hanem a lányok felé, ahol Kate kezében landolt. Ezután következett a számomra leg zavarba ejtőbb rész. Természetesen Emmett és Jasper – utóbbiból nem néztem volna ki – hangosan nevettek a pírnál, ami az arcomon jelent meg, mikor Edward fogaival gondosan lecsúsztatta a bokáimig az Alice-től kapott harisnyatartót. Talán, ha kettesben lettünk volna, biztos, hogy nem jövök annyira zavarba.

Amikor a zene elkezdődött, Edward gondosan maga felé húzott, hiszen miénk volt az első tánc, bár én féltem egy kicsit. Egyszer táncoltam Edwarddal „közönség” előtt, akkor is attól tartottam, hogy a lábára lépek, vagy rosszabb. Egy vigaszom volt; hogy Ő vezetett, és irányította a lépéseimet. Csak mosolygott, és olyan könnyedén siklottunk a táncparketten, hogy úgy éreztem, repülök. A fények beragyogták az egész helyet, és igazából azt sem tudtam, hogy honnan jönnek. Teljesen eltávolodtam a földtől, és valahol máshol jártam, Edwarddal. Olyan volt, mintha körülöttünk minden elsötétült volna, és csak mi lettünk volna a parketten. A fények, amiket Alice aggatott a fákra, bevilágították az egész helyet, így láttam minden egyes részét szerelmem arcának. Egyszerűen tökéletes volt. Egész nap vele táncoltam volna.
Arcát oldalról az enyémnek döntötte, majd így táncoltunk egy rövid ideig, mert a fülembe csak annyit mondott, hogy: „Karl szeretne veled táncolni.” Nyilván észrevette, hogy teljesen elbambultam, ezért figyelmeztetett.
Alighogy kimondta ezeket a szavakat, apu jelent meg a háta mögött, és kocogtatta meg a vállát, hogy lekérjen, mire Edward megcsókolta a kezemet, majd azt apa kezébe helyezte.
Mosolyogva néztem fel apámra, aki ugyanígy tekintett le rám. Lassan kezdtünk táncolni a zenére, én pedig igyekeztem nem megbotlani. Ő mindig is tudott táncolni, csak titkolta, mígnem egy nap rányitottam, miközben anyut táncoltatta meg. Ebben nincs is semmi különös, de abban már igen, hogy, hogy voltak felöltözve, vagy inkább, hogy nem. Elsuhant mellettünk az Esme-Edward páros, én pedig megbabonázva néztem őket. Tökéletesen táncoltak.

* * *

Nem is tudtam, hogy Emmett is tud táncolni. Mikor felkért, komolyan azt hittem, hogy nekem abban a pillanatban végem van, de kellemesen csalódtam a bátyámban. Olyan könnyedén vezetetett, mintha mindig ezzel foglalkozott volna. Em után Jasper következett, aki szintén páratlanul táncolt, nekem mégis szerelmem volt a legjobb. Bevallom, Jazz most először került hozzám ilyen közel, mert eddig mindig attól tartott, hogy bántani fog, de tudtam, hogy elég erős ehhez.
- Sajnálom, kérlek, ne haragudj! – szólalt meg, én pedig kíváncsian néztem fel az aranybarna szemekbe. Hirtelen megjelent mellettünk Carlisle, aki rögtön átvett Jasperttől. Hibásnak éreztem magam. Talán, ha lenne valamiféle vámpírparfüm, amivel megkönnyíthetem bátyám dolgát, akkor sokkal jobb lenne. A-a, nem megyek feltalálónak, mert nem vagyok olyan okos, de kitalálni az megy. Lásd, vérfagyi. Ekkor hirtelen eszembe jutott Edward kicsiny meglepetése. El ne felejtsem majd.

Úgy gondoltam, hogy mindenkivel táncoltam, akivel kellett, úgyhogy leültem egy székre, hogy pihentessem a lábam. Persze Edwardék jól bírták, de én…
Vámpír Kate – így könnyebb volt megkülönböztetni őket - sétált hozzám, majd ült le mellém, hogy velem együtt nézze a táncolókat, aztán hirtelen megszólalt.
- Kár, hogy Irina nem jött el – sóhajtott, én pedig kíváncsian néztem rá.
- Irina?
- Igen, ő a másik testvérem. Tudod, megölték a szerelmét, és bánatában ki sem mozdul a szobájából. Csak nagyon nehezen tudjuk rávenni, hogy menjen el vadászni. – Megint eszembe jutott Edward halála, és tekintetemmel a férjemet kerestem. – Ne haragudj, nem kellene erről beszélnem, hisz az esküvőd van.
- Semmi baj – mosolyodtam el halványan. - El tudom képzelni, hogy mit érezhet – mondtam együtt érzően. – Szívesen megismerném őt, hisz ő is családtag.
- Majd egyszer eljöttök Alaszkába, és akkor majd találkozhatsz vele. Tudod, nem biztos, hogy rá tudjuk venni az utazásra – húzta el a száját, én pedig bólintottam. Teljesen megértettem Irinát, hisz nem lehet könnyű neki. Nem akartam faggatózni, és az alkalom sem felelt meg az ilyesfajta beszélgetéshez.

* * *

Késő délután, Edward félrehúzott, mikor senki se látott minket, majd besétáltunk az erdőbe. Nem tudtam, hogy hova visz, de nem is érdekelt, örültem, hogy vele vagyok. Nem mentünk sokáig, csupán ötven métert, majd megálltunk egy nagy, vastag fánál. Finoman nekitolt, majd ajkait az enyémekre tapasztotta. Nyaka köré fontam a karomat, és közelebb bújtam hozzá. Egyik kezemet végighúztam a mellkasán, és ott is állapodott meg, a másikat pedig a nyakára tettem, s úgy csókoltam tovább.
Nem is tudom, mióta összeházasodtunk, alig voltunk együtt. Mindig távol álltunk egymástól, pedig legszívesebben egész nap a karjaiban lettem volna, és a szemében láttam, hogy ő is így érez.
Ajkai lágyan kóstolgatták az enyémeket, én pedig úgy éreztem, hogy forog velem a világ. Megkapaszkodtam Edward vállába, miközben próbáltam remegő lábaimat talpon maradásra bírni. Edward derekam köré fonta karjait, és megtartott, nehogy összeessek. Egy kis ideig csókolt, majd elhúzódott, és mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, így lehajtottam a fejem, de ő az állam alá tette a kezét, hogy újra a szemeimbe nézhessen. Ő annyira tökéletes volt, nem is értettem, hogy mit szeret bennem.
- Mire gondolsz? – kérdezte, én pedig meglepetten néztem rá.
- Azt hittem, hogy olvasol a gondolataimban – suttogtam, mert ennél többre nem futotta.
- Megígértem, hogy nem teszem; ma nem, legalábbis a tiédben – mosolygott, miközben megsimogatta az arcomat.
- Köszönöm. – Ő csak magához ölelt, én pedig a nyakába fúrtam az arcomat, és beszívtam bódító illatát. Átöleltem, majd újra ránéztem. Nem bírtam megállni, hogy ne őt bámuljam. Egyszerűen vonzotta a tekintetemet, és nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Gyönyörű vagy – mosolygott, én pedig elpirulva motyogtam egy köszönömöt. Láttam már magamat a tükörben, de nem voltam szép. Gondolatban odaképzeltem magam mellé a tükörbe Edwardot, és az egyetlen gyönyörű ember, ő volt.
El sem hittem, hogy most már tényleg az enyém, és hogy mindig velem marad. Ha öreg leszek, vajon akkor is mellettem lesz, vagy elhagy? Nehéz megmondani, de talán túlságosan is előre rohantam az időben. Még annyi évtizedet élhetünk együtt boldogan…

Hamarosan visszatértünk a többiekhez, és Alice mosolygós arcával találtuk szembe magunkat.
- Már mindenhol kerestelek titeket – mondta, miközben felénk sétált. – De ne mondjatok semmit, mindent tudok. Most pedig bontsátok ki az ajándékaitokat. – Nagyot nyeltem, és barátnőm ijedten nézett rám, ahogy Edward is. – Nyugi, nem mindet, csak párat, a többit majd a nászúton – mosolygott, majd lassan lépdelve közelítettük meg az ajándékokkal teli asztalt.

Mondanom sem kell, hogy az első ajándék Alice-é volt, amitől rögtön elpirultam. Amint megpillantottam a csipkés fehérneműt, azon nyomban vissza is zártam a dobozkát, amibe bele lett téve. Alice imád zavarba hozni, de persze ezt még mielőtt mindenki körénk gyűlt volna, akkor adta át, így megúsztam a kíváncsi tekinteteket.
A második ajándékunk anyutól és aputól volt. Egy kis pénzt kaptunk tőlük, mert nehéz egy ifjú pár indulása. Én vissza akartam nekik adni, de azt mondták, hogy ne merészeljem, mert akkor nagyon megharagszanak. Így nem tehettem mást, csak megöleltem és megpusziltam őket.
Carlisle-tól és Esmétől már megkaptuk az ajándékunk, de azt nem tudtam, hogy mi, mert Edward nem volt hajlandó elárulni, ahogy Alice sem, így várnom még kellett vele. A nővéreimtől – akik szintén koszorúslányok voltak – babacipőt és rugdalózót kaptunk. Enyhe célzás volt részükről, hogy egy unokahúgot, vagy unokaöcsöt akarnak. Hát nem kicsit lepődtünk meg Edwarddal.
- Na de lányok! – szólt rájuk anya, mire csak kuncogni kezdtek.
- Most miért? – nevetett Amy, majd mellém állt, és megfogta a kezemet. – Nekem még nincs, Sarah pedig… - nézett nővérem gömbölyödő hasára -… mindjárt szül. – Ha engem kérdeztek, a nővérem enyhén berúgott. Azért túlzás volt, hogy „mindjárt”, bár… a nyolcadik hónapban volt. Sok mindenről maradtam le a hét hónap alatt, míg Edward… de bepótoltuk, és együtt örültünk Sarah-val, bár én nem mutattam ki, de szomorú voltam, hogy nem sikerült a baba. Hiú reményt keltettek bennünk, és pofára estünk.
Edward finoman megsimogatta a kezemet, én pedig hálás mosolyt küldtem felé. Nem olvasott a gondolataimban, de tudtam, ismer már annyira, hogy nem kell a fejembe látnia, akkor is tudja, mire gondolok.
- Most már mindegy – rázta meg a fejét anyu, és tudtam, hogy arra gondolt, még mindig mennyire gyerekes tud lenni a nővérem.

* * * *

Anya alig akart elengedni. Csak azt hajtogatta, milyen hamar felnőttem, és, hogy vigyázzak magamra. Mintha bármi bajom eshetne Edward mellett. Ő volt, van és lesz az én Őrangyalom, örökre. Akarom mondani, míg élek.
Miután végleg elengedtem anyu kezét, olyan súly nehezedett a vállamra, amitől egy másodpercre meginogtam fizikailag is. A felelősség hirtelen csapott le rám, én pedig nem tehettem mást, mint büszkének lennem, hisz van egy csodálatos férjem, és bár gyerekem talán sosem lesz, akkor is szeretni fogjuk egymást. Bennem volt az, ami minden férjezett nőben. Eltartani a férjet. Ezt úgy értem, mint megfőzni a vacsorát, vagy eleget tenni a házas élet gyönyöreinek. Bár… Előbbi kicsit furának hatna.
A felelősség igazából rám hárult. Elengedtem anyukám szoknyáját, és most már nekem kell majd megkeresnem a napi betevőre a pénzt, vagyis hát… Na, jó, azt hiszem, kicsit bonyolult lett, de az világos, hogy nem élősködhetek Edwardék pénzén. Ha enni akarunk/akarok, mosni magunkra, ahogy a többi rendes asszony csinálja, azért meg kell dolgozni.
Edward érdeklődve figyelt engem. De édes, még mindig nem olvas a gondolataimban - mosolyogtam magamban. Ő lehajolt hozzám, én pedig lábujjhegyre álltam, majd megcsókoltuk egymást, mire a tömeg tapsolni kezdett.
Elindultunk az autóhoz, ami telis-tele volt virágokkal. Ezzel egy időben elkezdődött a rizsdobálás.

Mikor mindenkitől végleg elköszöntünk, beültünk az autóba, és a reptér felé vettük az irányt, de előtte még megígértem anyunak, hogy hívom. Alice-ék már mindent összekészítettek és bepakoltak a kocsiba, így nem kellett már vele foglalkoznunk.
Edward megszorította a kezemet.
- Szeretlek – mondta, mire mosolyogva tekintetemet ráfordítottam, és csak annyit feleltem…
- Ez az, amiért most itt lehetünk. – Megcsókolta a hajamat, én pedig behunytam egy pillanatra a szemem, és magamba szívtam az illatát. Ahogy ráfordultunk a sötét országútra, Edward rátaposott a gázra. Hallgattam a motor dorombolását, miközben az erdőt magunk mögött hagytuk, én pedig egyre kíváncsibb lettem, hol is töltjük a nászutunkat.
Az izgatottság úrrá lett rajtam, és úgy éreztem, hogy a nászéjszaka lesz új életem legelső éjjeli csodája…