Egy kis ízelítő az 50. fejezetből

Egy szemét..................... vagyok, amiért nem hozom részt, de tényleg nagyon jól haladok. :) Kárpótlásul hoztam egy kis ízelítőt az 50. fejiből, hogy addig se unatkozzatok. :) Hosszú fejezetre számítsatok majd. :D

Először is köszönöm a sok kommentárt lányok, nagyon aranyosak vagytok. (L)
Másodszor pedig, lenne egy bejelentésem.
Ugye elkezdődött az iskola, és most nem az jön, hogy sokat kell tanulnom, stb., hanem más. 11-es lettem, és most gyakorlaton vagyok, ami annyit tesz, hogy reggel bemegyek háromnegyed tizenkettőre, és este hétig ott is leszek. (Ez minden első hétre vonatkozik.)És most azt hiszitek, hogy a ruha eladóknak olyan könnyű dolguk van... Hát... ezt nem állítanám. Egész nap állsz, ami nem olyan jó... Meg kell mindent tanulnunk, mi megy a boltban, stb, de ebbe nem mennék bele, mert szerintem ezt most senki sem érti rajtam kívül...
Tehát, a sulis hét pénteke is gyakorlat, szóval ugyanígy leszek. Na már most a részekről van szó. Igyekszem őket hamar megírni, és lehet, hogy mindig így fognak érkezni a fejezetek, mint ahogy mostanában, de lehet, hogy hamarabb tudom őket hozni.
Gondolom, mind tudjátok, hogy hamarosan vége a történetnek, és most hosszabbak lesznek a részek, mint eddig voltak. Lehet, hogy pár dolgot nem fogtok belőle érteni, de az kiderül a javított első részből. :)

Akik a Szerelem az ellenségből c. történetemet olvassák(már, aki még olvassa), kijelentem, hogy NEM HAGYTAM ABBA, csak szünetel, bizonytalan ideig. De biztosíthatlak titeket, hogy, amint befejeztem Jenny és Edward történetét, folytatni fogom.

Na, nem is szaporítom tovább a szót. Itt az ízelítő. A fejezet címe pedig Megválaszolt kérdések, hisz sok mindenre fog fény derülni benne. :)

50. fejezet - Megválaszolt kérdések(Ízelítő)

Ekkor megláttam a fényben kirajzolódni egy alakot; egy alakot, és egy arcot; egy arcot, amit bárhol, s bármikor felismernék…
Ott volt. Előttem állt, nem képzeltem; valóság volt. A sápadt, ragyogó bőr, a szemei alatt levő lila karikák…
Mindketten egyhelyben álltunk, nem mozdultunk, csak néztük egymást, én pedig elakadt lélegzettel meredtem rá. Az aranybarna szempár mélyen a szemembe nézett, én pedig elvesztem a kavargó mézben. Az a tekintet, azok az arcvonások…
A fény a háta mögül megvilágította, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a Földre szárnyak nélkül.
Sokszor kívántam azt, bárcsak meghalnék, de amiket tettem vele… Azok miatt biztos a pokolra kerülnék, nem pedig a mennyországba, Hozzá. De nem kellett meghalnom, hogy lássam. Teljesen feladtam a reményt, hogy valaha látni fogom, most pedig előttem állt, engem nézett, és én Őt, mégse tettem semmit. Féltem. Féltem, hogy eltűnik, féltem, hogyha megmozdulok, Ő köddé válik, én pedig újra összetörök. Az a fájdalom, ami hónapokon át marcangolt, és úgy éreztem, hogy felemészt, mint a tűz… Még egyszer nem akartam átélni. Ha a képzeletem játszadozik velem, még talán az is elviselhetőbb, mint az, hogy velem van, aztán hirtelen eltűnik. Oda akartam szaladni hozzá, magamhoz ölelni, megcsókolni, és soha el nem engedni. De mi történik, ha mielőtt odaérnék, eltűnne, semmivé válna a szemem előtt. Mi van, ha ez csak átverés? Mi van, ha Ő nincs is itt, csak odaképzelem? Meg kellett róla győződnöm.
Tettem felé egy óvatos lépést, majd megálltam, aztán újra megismételem a mozdulatsort. Minden egyes megtett méter után imádkoztam, hogy ott legyen. Féltem. Rettegtem attól, hogy a sebek a szívemen, amik lassan kezdtek összeforrni, felszakadnak, nekem pedig ezzel olyan fájdalmat okozva, amit nem tudnék elviselni.

– Edward – suttogtam, ő pedig előre lépett egyet, és én is ugyanígy tettem. Fájt még a nevét is kiejtenem a számon, ahogy régen Bellának. Sokat beszélgettünk még Edward távozása előtt azokról az időkről, amikor őt is elhagyta. Most én is pontosan ugyanazt éreztem. Akkor és most is. Minden fájt, ami rá emlékeztetett.
Lassan közelítettem hozzá, és Ő is hozzám, majd amikor néhány centiméter választott el minket egymástól, kinyújtottam felé az egyik kezemet, hogy megérintsem; hogy tudjam, tényleg nem álmodom. Ő is felemelte a kézét, és összekulcsolta az ujjainkat. Éreztem jéghideg, kemény és selymes bőrét, az érintésétől pedig a szívverésem a kétszeresére gyorsult, és mintha a sebek begyógyultak volna. Felnéztem aranybarna szemeibe, és elvesztem bennük; nem tudtam elszakítani a tekintetem az övéitől. Pont így tudta smaragdzöld szemeivel fogva tartani az enyéimet, amikor ember volt.
Szaporán vettem a levegőt, s éreztem, hogy a sírás szélén állok. A nyakába vetettem magam, ő pedig szorosan magához ölelt, és fejét a nyakamba fúrta. Elhomályosult a tekintetem, ahogy kibuggyant az első könnycseppem, hogy aztán örömkönnyekkel áztassam el az ingét. Éreztem az illatát - ami most is elkábított -, és hideg testét, ami hozzátartozott, amióta csak ismerem.
- Itt vagy – szipogtam, miközben beletúrtam a hajába, és még közelebb húztam magamhoz. El sem hittem, hogy ismét a karjaimban tartom, hogy magamhoz ölelem.
- Igen, itt vagyok – szólt lágy hangon, amit már oly régen hallottam. Hiányzott a hangja, az ölelése, az illata, mindene; az egész lénye.
- Mondd, hogy nem álmodom, hogy tényleg itt vagy – néztem rá könnyes szemekkel, majd kezemmel végigsimítottam hófehér arcán. Nem akartam azt, hogy egyszer csak felkelek, ő pedig eltűnik, mint a vízesésnél.
- Végleg visszajöttem – mondta, majd kezét az arcomra tette, és mélyen a szemeimbe nézett. Azt hittem, hogy soha nem láthatom, de most velem volt. Szorosan magához ölelt, miközben a szemeimbe nézett, a tekintetem pedig tökéletes ajkaira vándorolt. Lassan lehajolt hozzám, és ajkait finoman az enyémekre nyomta. Hiányzott a csókja, és oly régen éreztem ajkát az enyémen, hogy ez a csók teljesen elszédített. Olyan lágy, olyan puha, lassú, mégis szenvedélyes volt. Nyaka köré fontam a karom, majd magamhoz húztam, és megállás nélkül csókoltam. Nem zavart a hideg teste, csak az számított, hogy velem van, és hogy a karjaimban tartom.

* *

Egy pillanatra sem engedtem el, és olyan közel bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. Ő ezen csak mosolygott, és még jobban magához ölelt. A kezünk összekulcsolva pihent a lábán, és időnként játszottam az ujjaival. Szinte minden pillanatban megcsókoltuk a másikat, és mosolyogtunk. A kérdéseket későbbre tartogattam, most csak nézni és ölelni akartam őt.
Hol beletúrtam bronzbarna hajába, hol játszottam a tincseivel, vagy éppen végigsimítottam az arcán, miközben apró csókokat váltottunk.

Hónapok óta először voltam boldog. Hét hónap telt el a halála óta, és nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, de, hogy most előttem állt egész valójában, mégis más volt.
Hiányzott, nagyon hiányzott. A nélküle töltött napok borzalmasak voltak, és mérhetetlenül boldog voltam, hogy újra velem van.

Arcomat a nyakába fúrtam, ő pedig a hátamat simogatta, és fejét az enyémre hajtotta. Olyan jó volt újra a karjaiban lenni és érezni az illatát. Vele mindig biztonságban éreztem magam.
Mielőtt összejöttünk volna, mindig mellettem volt - még a Paul ügynél is -, és ez később sem volt másképp. A legjobb barátomból vált a szerelmemmé, bár… én első látásra beleszerettem, ő csak később.
- Hálát adok az égnek, hogy anno Paullal jártál – szólalt meg csendesen, én pedig kérdő tekintettel meredtem rá. - Ha nem jöttök össze, és nem szakítotok, akkor talán sosem szeretek beléd – magyarázta meg, én pedig elmosolyodtam. Tudtam, hogy ebben a pillanatban is hallgatózott, ez szokása volt, ahogy a váratlan felbukkanásai is. Ha lehetett, még jobban hozzá bújtam, karommal pedig átöleltem a derekát, és elmosolyodtam az emlékek hatására. Egész végig mellettem volt, és ápolt.
- Én is - csak ennyit mondtam, és ő ebből mindent értett.

Talán már órák teltek el, de mi nem mozdultunk, csak egymást néztük, vagy csókolóztunk. Nem tudtuk megunni, én pedig nem akartam abbahagyni. Eszembe jutott, hogy el kell mennünk Alice-ékhez, és megfogalmazódtak bennem azok a kérdések, amik foglalkoztattak.
Fényt akartam deríteni mindenre, és válaszokat követeltem. Edward nyilván hallotta a gondolataimat, mivel magától kezdett bele a magyarázkodásba.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, és hogy sok mindenre vagy kíváncsi. Többek között arra, miért is tették ezt velünk. – Itt szünetet tartott, majd folytatta. – Tudod, nem hittem, hogy meg tudok neked mindent adni, amire vágysz – nézett rám, miközben ezeket mondta nekem. – Egy gyereket, egy normális családot… - Már szólásra nyílt a szám, de ő ajkaimra tette az ujját, ezzel megelőzve a közbeszólásomat. – De láttam, hogy emberként igen, ám a családomat nem tudnám megvédeni, és téged sem. Nem tudok magamon változtatni, nem tudok megváltozni – mondta, és aranybarna tekintetét az enyémekbe fúrta, én pedig csak hallgattam egyetlen szó nélkül. – Nekem azt mondták, hogy nemcsak miattam döntöttek úgy, ahogy. Szerintük te legbelül úgy érezted, hogy még mindig Belláé a szívem. Igaz ez? Tényleg azt hitted, hogy szerelmes vagyok még belé? – kérdezte lágy hangon, én pedig elfordítottam a tekintetemet gyönyörű szemeiről...

To be continued

Még egyszer sajnálom, hogy ennyit késik a rész, és lehet, hogy itt nem derült ki sok minden, de majd hamarosan jön az EGÉSZ fejezet. :)
És, ha unatkoztok még mindig, írtam egy kis novellát, amit megtaláltok oldalt a blogjaim közt, ha rákattintotok a Novelláim című blogomra. Nem nagy számok(szerintem förtelmesek), és nyugodtan írjátok meg őszinte véleményeiteket.
Addig is, legyetek rosszak! :D
Puszi
Gicus