41. fejezet - A titok

Köszönöm Mindenkinek a kommentárt és a levelet Cintinek!:D Nagyon aranyosak vagytok:)
DE, lenne egy kérésem hozzátok. Van 68 rendszeres olvasóm, és ebből írnak nekem vagy 9-10-en(és ezt köszönöm is), ám jó lenne, ha az a maradék néhány ember is megosztaná velem a véleményét. Tetszését, vagy nem tetszését.
Előre is köszönöm.
Puszi

- Jasper! – termett mellette hirtelen Esme, én pedig ledermedve ültem a kanapén. Mindenki rám kapta a tekintetét, de én még mindig Esmét bámultam. Nem tudtam felfogni, hogyan került Alice-ék mellé olyan gyorsan.
- Jenny – éreztem meg Edward kezét az enyémeken, én pedig ránéztem. – Gyere, beszélgessünk – állt fel, majd maga után kezdett húzni. Visszanéztem a többiekre, akik még mindig engem figyeltek.


Mikor felértünk a szobájába, bezárta az ajtót, majd leültetett az ágyra, Ő pedig leguggolt elém és kezeimet az övéibe vette.
Nem szólalt meg egyikünk sem. Ő azért, mert hagyott időt, hogy feldolgozhassam az előbb látottakat, én pedig azért, mert nem tudtam szóhoz jutni.
- Jenny.
- Mi… Mi volt ez? Hogy ért oda Esme olyan gyorsan Jasperhez? – suttogtam, de nem válaszolt. – Ez az a valami, amit el akartál mondani nekem?
- Igen.
- Akkor most, mondd el! – Kis idő múlva megszólalt.
- A családom egytől-egyig… vámpír. – Felnéztem rá, és kihúztam a kezem az övéi közül, majd nyeltem egy nagyot.
- Hisz… vámpírok nem… nem léteznek – mondtam.
- De igen, léteznek. A családom is az, viszont Ők nem bántanak embereket, csakis állatok vérét fogyasztják.
- É… Értem – bólintottam. – És… Te is…?
- Nem, én ember vagyok. A hideg, sápadt, kemény bőr, aranybarna vagy vörös szem, gyorsaság és a kiváló hallás a vámpírok különleges ismertető jeleik.
Végig kellett ezt gondolnom; váratlanul ért és túl sok volt ez az információ a vámpírokról, de hirtelen eszembe jutott valami.
- Miért nem mondtad el hamarabb? – kérdeztem suttogva, és a kezeinket néztem.
- Mert úgy éreztem, hogy nem vagy még felkészülve a családom titkára.
- Nem bíztál bennem, igaz? Attól tartottál, hogy elárulom valakinek a családod titkát.
- Nem. Attól féltem, hogy elhagysz, ha megtudod, ezért döntöttem úgy, hogy később mondom el. – Felálltam az ágyról, majd az ablakhoz sétáltam és kinéztem rajta. Az eső zuhogott és ez még jobban lelombozott.
- Egész végig hazudtál nekem – szólaltam meg végül.
- Igen. Sajnálom. Többször megpróbáltam elmondani neked, de nem tudtam, hogy tegyem.
- A Volturi, azok is…?
- Igen, vámpírok, csakhogy Ők emberi vérrel táplálkoznak, nem pedig állati vért isznak, mint a családom. – Rákaptam a tekintetemet. – Nekik vörös a szemük, nem pedig aranybarna, és ezért…
- Ezért kellett elmennünk Londonba, igaz?
- Igen. Ha rájönnének, hogy tudom a titkot, akkor akár halálra is ítélhetnének. - Megölhetik? - kérdeztem magamtól.
- El tudod fogadni a családomat vagy nem? Egyáltalán meg tudsz nekem bocsátani? – nyúlt felém, de én elhúzódtam, bár nehezemre esett, mégis megtettem.
- Gondolkodnom kell… Sajnálom, de jó lenne egy kis szünet.
- Szünet? Vagyis szakítani akarsz? – kérdezte döbbenten.
- Nem, nem akarok, csak egy kicsit egyedül kell legyek úgy, hogy nem vagy mellettem mindennap, mert így tisztán tudnék gondolkodni. Talán meg tudom emészteni ezt a vámpír dolgot. – Ekkor esett le. – Szóval, ezért van az a határ, és emiatt nem akartak átengedni téged a rezervátumba.
- Igen. Mert Cullen vagyok, és a szerződés úgy szól, hogy egyikünk sem lépheti át a határt, ha ezt bárki megszegi, az egyezségnek vége, azt pedig nem akarjuk.
- Ez nekem túl sok így egyszerre. Mérlegelnem kell ezt a dolgot. A családod összes tagja vámpír… még mindig nehezen fogom fel… de talán megbékélek vele és csak azután jöhet a többi.
- Megértelek és elfogadom a döntésed - hajtotta le a fejét.
- Most hazamegyek – mondtam hirtelen, mire rám kapta a tekintetét, én pedig elmentem mellette. A földszint felé igyekeztem, s mikor a bejárati ajtóhoz értem, még egyszer visszanéztem, mielőtt kiléptem volna rajta, s ekkor Edward hangját hallottam meg. A lépcső tetején állt, és engem nézett szomorú szemeivel.
- Jenny, mi lesz, ha kilépsz azon az ajtón?
- Először is, gondolkodnom kell és, majd utána elválik – mondtam, majd kimentem a házból.
- Nem mehetsz haza egyedül! – mondta.
- Majd én hazaviszem, de csak ha engeded – jött ki a konyhából Carlisle. – Nekem úgyis be kell mennem a kórházba – mondta, mire csak bólintottam és követtem a kocsijához.

Mikor hazaértünk, Carlisle segített kiszállni az autóból, majd elköszönt tőlem. Visszaült kocsiba, és elhajtott, én pedig bementem a házba majd a szobámba, s befeküdtem az ágyamba. Nem számított, hogy kicsit eláztam, igazából semmi sem érdekelt.
Csak egy dolog járt a fejemben.
Vámpírok.
Hogy nem vettem észre? Minden a szemem előtt történt. Miért nem mondta már el a kapcsolatunk elején, hogy mi is a családja? Egész végig hazudott nekem… most már abban is kételkedem, hogy valóban szeret.
Ekkor nyílt az ajtóm, de nem néztem fel, hisz úgy gondoltam, hogy anyu jött fel.
- Jenny – hallottam meg barátnőm hangját, mire felkaptam a fejem, és ezzel egy időben leestem az ágyról.
- Alice, te… te mit keresel itt? – kérdeztem, miközben felálltam a földről.
- Én… Sajnálom. Tudom, el kellett volna mondanom, de nem akartam, hogy félj tőlünk. A barátnőd szerettem volna lenni, így jobbnak láttam, ha nem tudod meg – mondta szomorúan.
- Egyáltalán, el akartad valaha mondani nekem, hogy mik vagytok? – kérdeztem.
- Persze, hogy el. Nem szeretek hazudni senkinek sem, főleg a barátnőimnek. – Ekkor eszembe jutott, hogy talán Ő nem is tud róla.
- Bella, Ő…?
- Igen, tudja; már elég rég óta.
- Akkor Samék is tudják, azért van az a határ, igaz? – Nem tudtam, hogy miért kérdeztem meg újra, amit már Edwardtól is, de nem érdekelt.
- Igen, Ők is. - Szóval, ezt nem mondhatta el Paul - gondoltam. – Bocsáss meg nekünk és ne haragudj Edwardra, mert nem mondta el neked, de mindannyian jobbnak láttuk, ha nem tudod meg, csak később.
- Én nem haragszom rá és rátok sem, de meg kell értenetek, hogy…
- Igen, tudjuk, és hagyunk neked időt – bólintott.
- Köszönöm Alice.
- Most magadra hagylak – mondta, majd kiment a szobámból, én pedig visszafeküdtem az ágyamba.

*

Másnap reggel öltözködés közben az járt a fejemben, hogy miként fogom kibírni Edward nélkül. Már előző este is hiányzott, de döntöttem.
Tegnap, egész este Rajtuk gondolkoztam, de végül csak annyira jutottam, hogy vámpírok léteznek és, hogy az egyik legjobb barátnőm az s a szerelmem hazudott nekem.
Próbáltam ésszerűen gondolkozni.
Először is, nem bántanak embert, különben már megtették volna. Edward már régóta velük él, mégsem támadták meg.
Másodszor, Ők a legkedvesebb emberek, vagyis vámpírok, akikkel valaha is találkoztam; szinte már a családomnak tekintettem őket.
És harmadszor, Edwardért mindent megteszek. El kéne fogadnom a családját úgy, ahogy vannak, mert sosem láttam, hogy bármelyikük is vámpírként viselkedne. Olyan emberiek.


Épp tornaóra volt és már kezdtem feladni, mikor hirtelen megszédültem s elkapott a hányinger, majd képek villantak be nekem.
Oldalra fordítom a fejem, és Edward mosolygós arcával találom szembe magam, de... valami más. Ugyanolyan sápadt a bőre, mint a testvéreinek, és a szeme sem zöld, hanem aranybarna.
- Jenny, menj vissza a szobába! – terem előttem Edward. - Ekkor változott a kép.
- Összekaptunk kicsit Emmettel, és verekedtünk – mondja.
- Jól vagytok mindketten, ugye? - kérdezem aggodalmas hangon.
- Jól, mert vámpírok vagyunk. Nem tudjuk egymást olyan könnyen bántani – nevet.
- Vámpír? – kérdezem el-elfúló hangon.
Edward zongorázik és, mikor abbahagyja, mosolyogva felém fordul, közben végigmér aranybarna szemeivel. Itt is vámpír.
- Nagyon szép volt – szólalok meg elsőnek.
- Köszönöm.
- Abból a beszélgetésből nem lett semmi – pirulok el.
- Valóban, de ha egyszer ennyire kívánlak – terem előttem, majd egy csókot nyom ajkaimra. – Jól áll az ingem.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe, és észrevettem, hogy mindenki engem bámul, így felálltam - mivel a földön térdeltem -, majd megláttam a tőlem öt méterre álldogáló Edwardot, aki aggódó szemekkel nézett rám.
- Jenny, minden rendben? – kérdezte Kate.
- Persze, csak egy kicsit megszédültem – mondtam, majd leültem a padra.
- Jobb lenne, ha lemenne a gyengélkedőre, Miss. Smith – állt mellém a tanár.
- Én leviszem – hallottam meg édes hangját, én pedig odakaptam a tekintetemet, amitől ismét megszédültem
- Rendben – bólintott a tanár. Edward közben mellém ért, s segített felállnom, majd átkarolta a derekamat, és így mentünk az orvosi szobához.


Nem szóltunk egymáshoz, de láttam rajta, hogy mondani akar valamit, mégsem teszi.
Folyamatosan éreztem bódító illatát, és ettől még inkább szédültem, de megpróbáltam tartani magamat s nem összeesni.

Megvizsgált az orvos, és kiderült, hogy magas volt a vérnyomásom, így felírt nekem egy vérnyomáscsökkentő gyógyszert, majd hazaküldött, hogy pihenjek.
Kaptam igazolást, majd kimentem Edwardhoz, aki engem várt egy székén ülve; a feje le volt hajtva, kezei pedig összekulcsolva voltak a térdén.
Mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, rám kapta a tekintetét, majd lassan felállt és elindult felém.
- Jól vagy? – kérdezte óvatosan. Biztos attól tartott, hogy ront a helyzeten, ha megszólít, pedig koránt sem volt így.
- Igen, minden rendben van – mondtam, majd a padlót kezdtem fixírozni.
- Örülök. – Bólintottam, majd visszamentünk az órára.

Miután szóltam a tanárnak, hazamentem és befeküdtem az ágyamba, majd öt perc után már aludtam is.

Furcsa álmom volt.
Az erdőben voltam... egyedül. Hirtelen megjelent előttem Alice, majd Jasper, Emmett és Rosalie is, a szájuk széle pedig csupa vér volt.
Megrémisztett a látvány, mégsem futottam el, helyette ott álltam velük szemben, mozdulatlanul.
A hátuk mögé néztem, ahol egy holttest hevert a földön, ami tiszta vér volt. Először meg sem ismertem, de aztán felismertem... Edward feküdt ott.
Ijedten néztem rájuk, mire Emmett lépett felém egyet, de még mindig nem mozdultam, csak álltam egy helyben, hol őket, hol Edward élettelen testét bámultam.
Szaporán vettem a levegőt és a pulzusom az egekbe szökött.
- Edward – suttogtam. – Miért tettétek ezt vele? – kérdeztem, de nem válaszoltak. Lerogytam a földre, feltörekvő könnyeim pedig utat törtek maguknak. Szerelmem mozdulatlan holttestét néztem és záporoztak a könnyeim.
- Nem, Ők sosem bántanák - gondoltam. Felnéztem, de Alice-ék már sehol sem voltak, így négykézláb a földön, elkúsztam Edwardhoz, majd karjaimba vettem s zokogtam. Minden egyes könnyem élettelen testére hullt, számomra pedig megállt az idő. Nem hittem el, hogy meghalt… hogy itt hagyott engem.

- Edward! - ültem fel az ágyamban, miközben könnycseppjeim végig gördültek az arcomon.
- Nem, életben van, nem halt meg - nyugtatgattam magamat, majd visszafeküdtem az ágyamba és nyakig betakaróztam.

**

Másnap reggel korán keltem. Megmosakodtam, felöltöztem, majd elvittem Ritát sétálni, utána elindultam a suliba.
Egész végig Alice-éken járt az eszem, de leginkább Edwardon.