40. fejezet - Történések

Sziasztok!
Bocsi. Tudom, vasárnapra mondtam a részt, de még nem voltam vele kész, de kárpótollak titeket, ugyanis 13 oldalt írtam nektek :D Remélem örültök majd neki és cserébe jó sok kommentárt írtok nekem:)

U.I.: Rob Budapesten van, és most irigy vagyok a pestiekre, mivel Ők láthatják. Aki pesti, remélem mesél egy kicsit, hogy milyen, mert sajnos nem tudok felmenni, ráadásul Április 4-ig marad. Szóval, komiban írjátok meg, hogy milyen(*kíváncsi szemek*)

Köszönöm a kommentárokat és a levelet Cintinek:D(bocsi, ha valakit kihagytam)

FENT A 3. FEJEZET AZ 1. RÉSZBŐL:)
Na, nem húzom tovább az időt. A rész:)
Puszi


- Jenny, már rég el kellett volna mondanom valamit.
- Mit? – kérdeztem, de mielőtt folytathatta volna, kicsapódott az ajtó és Rosalie állt előttünk.
- Itt van Alice – mondta, majd felállított az ágyról és kifele kezdett húzni a szobából.
Gyors léptekkel haladtunk barátnőm szobájához, majd két kopogtatás után benyitottunk hozzá. Mindenki bent tartózkodott a helyiségben.
Esme ült mellette az ágyon és egyik karjával simogatta lánya hátát, miközben nyugtató szavakat mondogatott neki.
- Utána kell mennem! – pattant fel Alice, de Carlisle visszaültette az ágyra, valamit odasúgott Emmettnek, majd felénk fordult. Amint meglátott, elnézett a hátam mögé, majd sokat mondóan Edwardra pillantott.
- Még nem tud semmiről sem – hallottam meg a hangját. Felnéztem, mire Ő letekintett rám, én pedig Alice-re pillantottam.
- Alice? – fordult felé Carlisle.
- Még nem. Majd… kicsivel később – mondta, amiből én semmit sem értettem.
- Edward, beszélhetnék veled? – kérdezte nevelőapja.
- Igen. Mindjárt jövök – adott egy puszit a homlokomra, majd Carlisle-lal az oldalán elhagyta a szobát.
Teljesen össze voltam zavarodva. Mindenki rébuszokban beszélt, amit csak Ők értettek, ráadásul Rosalie közbelépett, mikor Edward el akart mondani nekem valami… valami fontosat. Barátnőmre néztem, aki még mindig ugyanolyan állapotban volt, mint mikor először feljöttem hozzá.
Rosalie odament hozzájuk, majd helyet foglalt Alice másik oldalán, míg én leültem egy székre és onnan figyeltem őket.
Meg akartam kérdezni, hogy, hogy tűnt el a szobából, de úgy láttam, nem ez a legmegfelelőbb pillanat az ilyen kérdések feltevésének.
Nem tudom, miért, de át tudtam érezni a helyzetét, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez velem is megesett már. Mármint, hogy elment az a valaki, akit nagyon szerettem.

Csak meredtem előre és néztem a szőnyeget. Mikor felemeltem a fejem, a saját szobámban voltam és, mint külső szemlélő néztem végig a jelenetet.
Az ablak előtt Edward állt, a bőre sápadt, a szeme pedig aranybarna volt, mint mindig a képzelgéseim során. Előtte állt egy hosszú barna hajú lány… én voltam.
Edward szemei szomorúan csillogtak és tudtam, hogy történni fog valami.
- *„Nem is tudom, hogy hol kezdjem – szólal meg végül, de a hangja szomorúan cseng.
- Szerintem üljünk le – ajánlom, de Ő nemet int a fejével.
- Jenny, egy nagyon fontos dologról kell beszélnünk – kezdi-, de iszonyú nehéz ezt kimondanom – hajtja le a fejét, én pedig az arcára teszem a kezem, és felemelem a fejét.
- Miről van szó, Edward? – kérdezem. Ő csak a szemeimet nézi, egyszer az egyiket, egyszer a másikat, felváltva.
- Elmegyünk.
- Hogy mi?! – Nem értettem, hogy mi folyik itt, így közelebb mentem magunkhoz, majd megálltam mellettünk.
- Bárcsak az lenne – suttogja maga elé Edward, én pedig nem tudtam, hogy mire fel mondja.
- El… Elmész? – kérdezem fájdalmas hangon.
- Még ma este – feleli. Szaporán veszem a levegőt, és küszködöm valami ellen.
- Miért?
- Nem miattad Jenny, más az ok, amiért elkötözünk, de garantálom, hogy soha többet nem foglak bántani, és élhetsz boldogan. Soha többet nem fogsz látni, és elfelejthetsz. Lehetnek gyerekeid, egy férjed, aki ember… egy rendes családban élhetsz majd. – Megint, mintha egy kimondatlan kérdésre válaszolt volna – gondoltam.
- Akkor nem szeretsz már – inkább mondom, mint kérdezem.
- De, szeretlek, épp ezért kell elmennem.
- Ezt nem értem. – Felém nyújtja a kezét, és megérinti az arcomat.
- Jenny, mondd, hogy nem szeretsz, mert akkor könnyebben engedlek, és megyek el innen. Kérlek, mondd ki! – szorítja össze a szemeit. Láttam rajta, hogy fájdalmas erről beszélnie.
- Rendben. Nem szeret… Szeretlek, az életemnél is jobban. – Kinyitja a szemét, és visszahúzza a kezét.
- Miért nehezíted meg még jobban az elválást? – kérdezi Edward. – Elmegyünk, és nem fogsz tudni megállítani, még ha azt is mondod, hogy szeretsz, mert ez el fog múlni, miután elköltözünk. Egy-két hét, és már azt sem fogod tudni, hogy ki vagyok. Jenny, ismét hazudtam. Én már nem… szeretlek – mondja. Ez túl sok nekem, mert előtör belőlem a sírás.
- Hazudsz!! – kiáltok rá, de neki az arca sem rezzen, viszont a szeme annál inkább. Fájdalmasabb a tekintete, és ezernyi érzést lehet kiolvasni belőle. – Miért nem tudsz egyszer igazat mondani? – kérdezem, és már patakokban folyik a könny az arcomról. – Ne menj el! Kérlek! – lépek közelebb hozzá, és megragadom a kabátját, majd ráhajtom fejem a mellkasára. Finoman eltol magától, de én nem nézek rá. Edward felemeli a fejemet, és a szemeimbe néz.
- Vigyázz magadra! – simogatja meg az arcom, majd ad egy puszit az arcomra, és megfordul. El akar menni, de én nem engedem, mert visszahúzom, és átölelem. Nehezen, de visszaölel.
- Ne hagyj el!
- Jenny – sóhajt. Még egy ideig így állunk, majd elenged és két keze közé fogja arcomat. Mélyen néz a szemeimbe, majd ajkai közeledni kezdenek az enyémekhez.
Miközben csókolt, rájöttem, hogy épp most készül elhagyni, én pedig mindent megteszek azért, hogy Ő velem maradhasson.
Edward sem akart elmenni, mégis megteszi, bár azt nem tudtam, hogy miért, de ezt láttam.
Láttam, ahogy marcangolja magát, láttam, hogy fáj nekünk… fáj a pillanat, és még váltunk egymással egy utolsó szerelmes csókot.
De hirtelen elhúzódott.
- Ne, még ne! – csókolom meg újra ajkait.
- Nem, Jenny! – húzódik el végleg, majd végig néz rajtam, végül megállapodik az arcomon, mintha meg akarná őrizni magának ezt a képet. – Most mennem kell!
- Nem hagyom, hogy elmenj! – mondom.
- Ne keveredj bajba, és, ami a legfontosabb, vigyázz magadra! Isten veled, Jenny!
Ezek voltak az utolsó szavai hozzám, majd átment rajtam és eltűnt az ablakban.
Néztem magam, ahogy összetörök, és újra sírni kezdek.
Lerogytam a földre, az arcomat pedig a kezeimbe temettem. Az egész testem remegett a sírástól.
Szinte éreztem azt az ürességet, amit okozott Edward távozása és én sem tudtam nem sírni. Eleredtek a könnyeim, én pedig semmit sem tudtam ellene tenni.”*

Ekkor újra Alice szobájában voltam a szemeim pedig tele voltak könnyekkel. Esméékre néztem, akik mind ijedten meredtek rám, még Alice is egy kis időre „felébredt”.
- Jenny, minden rendben? – kérdezte Alice, de én nem válaszoltam csak kirohantam a szobából le egyenesen a földszintre, ám még összefutotta Carlisle-ékkal, akik mellett csak elfutottam, majd mikor kiértem a házból, az erdő felé vettem az irányt és meg sem álltam, amíg egy kidőlt fatörzshöz nem értem.
Leültem rá és próbáltam higgadtan végig gondolni az előbbi „látomásomat”.
Megint olyannak láttam Őt… pont olyan volt, mint a testvérei, de most… most máshogy néz ki. Ráadásul csakúgy eltűnt, szó szerint kiugrott az ablakon.
Sajnos nem tudtam tovább elmélkedni, mert még több kép villant be nekem, amik fájdalmasak voltak számomra.
Az ablakom bámulom és várom, hogy visszajöjjön, de senki sem mászik be a szobámba.
Edwardon fekszem és patakzanak a könnyeim, de Alice elrángat mellőle.
- Nem! Nem akarok menni! Vele akarok maradni, eressz el!
- Jenny, vége, meghalt, már nem tehetsz érte semmit sem. Rosalie! – szól testvérének, aki mellettünk terem, és segít lefogni, hogy ne tudjak szabadulni.
- Nem! Engedjetek el! Oda akarok menni! – vergődök, de nem tudok szabadulni - visszahangzanak a hangok.
Egy koporsó felé haladok és, mikor odaérek, Edward fekszik benne öltönyben, a haja szép rendezetten áll, mint mindig. Megint sírok és a fájdalom elviselhetetlen - lerogytam a földre, kezemet a mellkasomhoz szorítottam és próbáltam eltűntetni a fájdalmamat.
A Cullen házban vagyok, Edward szobájában és a szekrénye előtt állok, majd kiveszek egy ruhadarabot s megszagolom - úgy éreztem, mintha tényleg velem lenne az ing az erdőben -, majd összekuporodok a földön és szorosan magamhoz ölelem a felsőt.
Sosem fájt még semmi sem ennyire, mint ez; hallottam a magam sikolyát az erdőben, de nem tudtam ellen mit tenni. Elviselhetetlenül fájt, és mintha belülről marcangoltak volna, a mellkasomban ürességet éreztem, mint az az én, akit láttam.


A földön feküdtem, a szemem csukva volt és szaporán vettem a levegőt, de a fájdalom még mindig nem múlt el.
Ekkor meghallottam a hangját, majd léptek zajára lettem figyelmes, ami egyre közelebb és közelebb értek hozzám, aztán megéreztem két kart a testem körül, amik felemeltek a földről s egy meleg testhez vonnak. Már fáztam, mivel kabát nélkül hagytam el a házat, kint pedig hideg volt.
- Jenny, nyisd ki a szemed! Nézz rám, kérlek! – szólongatott az édes hang.
- Fáj, annyira fáj, Edward! – suttogtam.
- Hol? – kérdezte aggodalmas hangon.
- Itt – mutattam a mellkasomra. – Olyan üresnek érzem magam – suttogtam.
- Gyere, visszamegyünk a házba. Tudsz menni? – kérdezte, mire csak bólintottam. Segített felállnom, de amint tettem előre egy lépést, a lábaim felmondták a szolgálatot és minden elsötétült körülöttem, miközben még mindig elviselhetetlenül fájt a mellkasom.


(Edward szemszöge)

Épphogy elkaptam Jennyt, mikor elájult; felvettem a karomba és visszavittem a házba.

Mikor megérkeztem a házhoz, Emmett termett az ajtó előtt és kinyitotta előttem, én pedig bevittem szerelmemet, s lefektettem a kanapéra.
Mindenki lent volt a fölszinten, kivéve Alice-t és Rosalie-t. Rögtön megjelent mellettem Carlisle az orvosi táskájával a kezében.
Biztos szólt neki Alice – gondoltam. Arrébb álltam, hogy apám Jennyhez férjen, és meg tudja vizsgálni, addig én elmentem a konyhába egy pohár vízért.


Már több mint két órája eszméletlen volt s aggódtam érte, bár Carlisle azt mondta, hogy ki van merülve és nagy stressz érte Őt.
Nem tudtam, hogy mi történt vele.
Esme jelent meg mellettem, majd vállamra tette egyik kezét és leült mellém.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Miután kimentetek, leült egy székre s nem is mozdult, csak minket figyelt, de egyszer csak felállt és az ablakhoz sétált, majd valamit nézni kezdett. Nem tudtuk mire vélni a viselkedését, mert olyan volt, mintha látna valamit, de semmi sem volt ott, aztán sírni kezdett, majd kifutott a szobából, a többit már tudod – mesélte Esme.
- Értem. Így már világos. – bólintottam. Megint látott valamit… valamit, ami megviselte, de nem tudom, hogy mi lehet az - elmélkedtem magamban.


Újabb két óra telt el, mikor nyitogatni kezdte a szemét, majd megpróbált felülni, én pedig segítettem neki.
- Jól vagy? – kérdeztem, mire rám kapta a tekintetét és a nyakamba vetette magát, közben szorosan magához ölelt.
- Ne hagyj el! Maradj velem! – suttogta a fülembe. Finoman eltoltam magamtól, majd könnyes szemeibe néztem, és megszólaltam.
- Nem hagylak el – simogattam meg az arcát, és megcsókoltam, majd magamhoz öleltem.
Egy kis idő múlva az ölembe vettem és felvittem a szobámba, majd lefektettem az ágyra, én pedig befeküdtem mellé s csak néztem Őt.
Féltem megkérdezni, hogy mit látott, mert ha esetleg megkérdem, talán megint olyan állapotba kerül, mint amilyenben az erdőben volt.
- Felhozom a vizedet – mondtam, majd egy puszit adtam a homlokára és kimentem a szobából.
A lépcsőfordulónál jártam, mikor Esme termett előttem, kezében a pohár vízzel, én pedig elvettem tőle.
- Köszönöm.
- Nincs mit drágám! – mosolygott. – Hogy érzi magát? – tudakolta.
- Azt hiszem, már jobban van, bár nem mondom biztosra – feleltem. - Esme, nem akarok tovább titkolózni előtte…
- Alice azt mondta, még nincs itt az ideje, mert lehet, hogy valamit elrontana, ha megtudná. Egyébként sincs olyan állapotban, hogy befogadjon egy ilyen információt, mert lehet, túl sok lenne neki.
- Igen, sok. Tudod, néha… - Ekkor egy sikítást hallottunk, mire mindketten felkaptuk a fejünket, majd berohantunk a szobámba, ahol Jenny a nyitott ablaknál állt. Sajnos a szobám tele volt nagy ablakokkal, és könnyen kiugorhatna rajta valaki. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Ő.
- Jenny! – szólítottam meg, mire tekintetét rám kapta. – Mit csinálsz az ablaknál? A végén még leesel; gyere be, kérlek! – tettem felé egy lépést, majd még egyet és még egyet, de hirtelen megtorpantam, mikor még közelebb ment a párkányhoz. - Gyere be onnan, kérlek! – nyújtottam felé az egyik kezem.
- Nem! Véget akarok ennek vetni… örökre – suttogta az utolsó szót.
- Minek? – léptem lassan előre egyet.
- A fájdalomnak. Ha nem teszek ellene valamit, megöl, így inkább magam vetek ennek véget – mondta, majd kinézett az ablakon. – Te nem tudod, hogy mit érzek most… Nem érzed azt, amit én.
- Igazad van, tényleg nem, mert mást érzek. – Rám emelte barna szemeit és várta, hogy folytassam. – Esme, magunkra hagynál minket, kérlek? – szóltam nevelőanyámhoz.
- De… mi lesz, ha…
- Nem fog megtörténni – mondtam, miközben még mindig Jennyt néztem. Hallottam, ahogy bezáródik mögötte az ajtó, majd megszólaltam.
- Én is ugyanolyan fájdalmat éreznék, mint most Te, ha kiugranál azon az ablakon – kezdtem, közben még egyet előre léptem, közben azért imádkoztam, hogy nehogy megtegye.
- Mit érzel? – kérdezte.
- Szerelmet, olyat, amit eddig még soha – feleltem -, de ha megteszed, akkor engem is megölsz.
- Akkor tűntesd el a fájdalmamat, mert… mert már alig kapok tőle levegőt. Úgy érzem, megfulladok – mondta meggyötört hangon.
- Akármit kérsz, én teljesítem, csak gyere be onnan, kérlek – kérleltem, mire csak bólintott, s épp elindult volna felém, mikor elvesztette az egyensúlyát.
- Ne! – ordítottam, és próbáltam utána kapni, de már késő volt. Kiesett az ablakon, én pedig tehetetlenül néztem végig. Lepillantottam a földre, ahol Őt láttam, mozdulatlanul; a feje körül egy hatalmas vértócsával.
- Nem! – kiáltottam.


Ekkor ültem fel az ágyamban és ijedten néztem körbe a helyiségben, majd megláttam Jenny aggódó arcát.
Még csak most jutott el a tudatomig, hogy álmodtam az egészet. Hogy nem halt meg, mert mindvégig itt feküdt mellettem és nem állt az ablakban.
Szorosan magamhoz öleltem s nem engedtem el egy pillanatra sem.
- Edward, mi baj? – tudakolta.
- Jól vagy? – kérdeztem vissza, miközben végigmértem szerelmem minden egyes porcikáját.
- Igen, de miért kérdezed?
- Nem fáj már?
- Már nem, mert segítettél – bújt hozzám. Segítettem neki. - Elmúlt az a fájdalom, ami belülről marcangolt. A közelséged, hogy te mellettem vagy, megnyugtat, és már nem érzem magam üresnek; azt az űrt kitöltötted. Köszönöm – ölelt át, én pedig viszonoztam.

Nem tudtam, mennyi ideig ültünk így az ágyon, de nem is érdekelt, mert boldog voltam, hogy életben van, és nem akarja magát megölni.
- Mit álmodtál? – kérdezte kis idő múlva. Rövid hezitálás után úgy döntöttem, hogy elmondom neki.
- Azt álmodtam, hogy meghaltál – néztem.
- Megint Kriszta?
- Nem. Most te akartad magad megölni.
- Miért?
- Mert nem tudtad elviselni azt a fájdalmat, amit még most sem tudok, hogy mi okozott, de meggyőztelek és, mikor elindultál felém, elvesztetted az egyensúlyodat s… lezuhantál, én pedig nem tudtalak megmenteni.
- Miért álmodsz te rólam ilyeneket? – kérdezte, és apró mosolyra húzta ajkait.
- Ez nem vicces – álltam fel az ágyról, majd az ablakhoz sétáltam.
- Én nem nevetek rajta, csak nem értem, hogy…
- Én sem tudom – vágtam pofátlanul a szavába. Ekkor megéreztem kezét a hátamon, majd karjaival átölelt és fejét a vállamra hajtotta.
- Nem fogom magam megölni – szólalt meg, én pedig felé fordultam, majd az ölembe vettem és lefektettem az ágyra.
Végig simítottam a nyakán, mire lehunyta a szemét és felsóhajtott, majd rám nézett s nyakam köré fonta karjait, végül lehúzott magához, hogy lágy csókot leheljen ajkaimra.
A háta alá nyúltam és feljebb csúsztattam az ágyon, majd megcsókoltam, hosszabb ideig, mint Ő.
Ujjai a hajamat szántották, miközben jobban hozzám simult és egyre hevesebben csókoltuk egymást. Megfogtam a pólója alját s levettem róla, míg megpróbált megszabadítani az enyémtől.
Miután mindkét ruhadarab sikeresen a földön landolt, ajkaimmal lejjebb haladtam és nyakát kezdtem kényeztetni, Ő pedig végig simított a hátamon, amitől kirázott a hideg, de nem hagytam abba.
Kicsatoltam az övét és lehúztam róla a nadrágot, majd én is megszabadultam az enyémtől s újra megcsókoltam puha ajkait.
Kezemmel végigsimítottam a testén, Ő pedig teljesen magára húzott, majd belecsókolt a kulcscsontomba és lábát a derekam köré fonta. Lassan hatoltam belé; mire kéjes nyögés hagyta el ajkait. Szerettem nézni az arcát, mikor örömöt szerzek neki, mert akkor én is boldog voltam.
Ahogy rám nézett, a szemeiben ugyanazt a vágyat láttam, mint amit én tápláltam iránta, és azt a szerelmet, amit eddig még sosem éreztem.
Minden egyes mozdulatomnál felsóhajtott és, ahogy egyre közelebb kerültünk a gyönyörűséghez, úgy kapkodtunk levegő után.
Újra és újra megcsókoltam, Ő pedig a vállamba mélyesztette a körmét, de nem éreztem fájdalmat csak határtalan boldogságot, amit Jennyvel élhettem át.
Mikor átléptük a gyönyör kapuját, megfeszült a testem, majd szerelmemre zuhantam és mélyeket sóhajtottam, miközben átölelt s a hajamat simogatta.
Még jobban akartam őt, mint eddig és azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat, mert féltem vele közölni a családom titkát.
Eszembe jutott, amit apám mondott az irodájában.
- Fiam, itt van az idő, hogy közöld vele a titkunkat, bár én úgy érzem, hogy még nincs felkészülve rá, de más választásunk nem maradt – mondta.
- Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet.
- Láttam a szemében a sok megválaszolatlan kérdést.
- Nem lehetne pár nap múlva közölni vele? – kérdeztem. – Most Alice-t kell megnyugtatni és nem bírná ki, ha Jennyt is elveszítené, mert az egyik legjobb barátnője.
- De, lehet és ezt jó ötletnek tartom – bólintott apám, majd mindketten visszaindultunk a húgom szobájába.
- Min gondolkozol? – tudakolta szerelmem. Felemeltem a fejem és ránéztem, miközben még mindig a hajammal játszott.
- Rajtad – mondtam a féligazságot, elvégre rá is gondoltam.
- És velem kapcsolatba, min? – simított végig egyik kezével az arcomon.
- Hogy vagy nekem – mondtam, majd megcsókoltam.

***

(Jenny szemszöge)


Már két hónap telt el, de Alice állapota nem változott; csak Jasper szobájában ült és meredt maga elé.
Vásárolni sem akart elmenni, pedig mindent megpróbáltunk Rosalie-val, de semmi hatása nem volt.
Néha-néha olyat hallottam a többiektől, hogy: „Még mindig nem ment el vadászni.” Ezt nem értettem, de nem akartam faggatni róla Edwardot, mert folyton ideges volt valami miatt. Úgy gondoltam, hogy rám mérges, de azt mondta, hogy nem.
Többször belekezdett abba a valamibe, amit mindig megzavart valamelyik családtagja.

Persze bepótoltuk a lemaradásunkat, így meg tudtuk írni a dolgozatot, amit az érkezésünk után egy héttel írtunk.

Néha úgy éreztem, un engem Edward, de Jasper mindig megnyugtatott, hogy csak beképzelem az egészet, mert nagyon szeret. Visszaemlékeztem a testnevelés órai szavaira, mikor elmondta, a testvére féltékeny rá, mert azt hitte, hogy akar tőlem valamit, én pedig bolond voltam, hisz nem vettem észre a jeleket. Ha belegondoltam, sokat segített nekem, mert megelőzött egy nagy veszekedést aznap.

A szobámban hasaltunk az ágyon, Edward pedig segített a matematikában. Nem tudtam, hogy tudja ennyi hiányzás után is az anyagot, mikor senki sem magyarázta el neki rendesen.
Csak néztem Őt, ahogy egymás után oldja meg a feladatokat, nekem pedig minden egyes képlet akár a kínai írásjelek.
Rám nézett, majd megszólalt.
- Valami baj van? – tudakolta.
- Hogy csinálod?
- Mit? – kérdezett vissza.
- Hogy érted meg magyarázás nélkül a matekot? – ültem fel, majd ránéztem.
- Nem tudom. Olyan mintha mindig is tudtam volna; csak meglátom a képletet és írom.
- Szóval, már kis korodban is matekzseni voltál – húzódtak mosolyra ajkaim.
- Nem, nem voltam az – ült fel mellém mosolyogva -, inkább a játszótéren futkostam meg homokoztam.
- Aranyos lehettél – mondtam, Ő pedig felnevetett.
- Gonosz voltam, nem aranyos – nézett rám.
- Miért, mit csináltál?
- Mindig elvettem a másik gyerek játékát, és összeromboltam a homokvárát.
- Tényleg rossz voltál. A kis gyerek helyében visszaadtam volna. Ha az enyémet túrnád szét, akkor azt nem úsznád meg az biztos – néztem rá gonoszul.
- Nem hiszem – vigyorgott.
- Nem? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem.
- Na, várj csak! – döntöttem le az ágyra, majd csiklandozni kezdtem, de nem volt csikis. – Ez nem lehet! – hitetlenkedtem.
- Dehogyisnem – fordított a hátamra, majd felém kerekedett -, és te az vagy? – húzta gonosz vigyorra ajkait - amiket abban a pillanatban megkívántam -, és most Ő kezdett egy csikizni, én pedig majd’ megfulladtam a sok nevetéstől.
- Hagyd abba! – szóltam rá, miközben még mindig röhögtem.
- Nem – kuncogott.
- Kérlek, mindjárt megfulladok – mondtam, Ő pedig leszállt rólam, közben egyfolytában csak nevettem. – Ez gonosz húzás volt részedről; majdnem megfulladtam – kapkodtam levegő után.
- Ne haragudj rám! – nézett ártatlanul.
- Nem hatsz meg – fontam össze a karom a mellem előtt.
- Bocsáss meg, kérlek – mosolygott, miközben a nyakamhoz hajolt és apró csókokkal halmozta el, amitől kedvem lett volna letámadni, de nem hagytam magam.
- Nem fog bejönni – szóltam határozottan. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. – Csak egy valamivel tudsz kiengesztelni.
- És mi lenne az? – kérdezte.
- Ha lemegyünk, La Pushra. – Elhúzódott, majd rám nézett.
- Nem mehetünk le.
- Miért nem? Bella lement, akkor mi miért ne mehetnénk le? – kérdeztem.
- Mert… Mert én nem léphetem át a határt.
- Miféle határt?
- Semmi. A lényeg, hogy nem mehetek veled, de egyedül nem engedlek el.
- Mi?
- Jobb ötletem van. Vagy velem, vagy sehová sem mész.
- Nem vagy az apám, Edward Cullen! – szóltam mérgesen.
- Akkor sem engedlek el egyedül és a témát lezárom! – állt fel az ágyról, én pedig követem őt. Elé álltam, mire meglepetten nézett le rám, majd lelöktem az ágyamra és ráültem.
- Nem mész sehová addig, amíg meg nem beszéltük ezt a dolgot! – mondtam határozottan. - Ha te nem jössz velem, akkor majd megyek egyedül vagy valaki mással, de nem fogod megtiltani, hogy lemenjek a partra.
- Nem hagyom, hogy nélkülem menj le oda!
- Akkor velem kell, hogy gyere. – Lehunyta a szemét és, mikor újra kinyitotta, megszólalt.
- Rendben, lemegyünk – egyezett bele.
- Tényleg? – kérdeztem.
- Igen.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – öleltem át.
- De csak azért, mert szeretlek – mondta, mire eltartottam magamtól és ránéztem.
- Miért? Ha nem szeretnél, akkor még a ceruzámat sem vennéd fel a földről?
- Ceruza? Hogy jön ide a ceruzád? – tudakolta.
- Csak úgy mondtam. Nos, akkor mikor megyünk?
- Amikor csak akarod.
- Holnap, suli után megfelel? – kérdeztem.
- Persze – mondta, de ezt már mosolyogva, majd felkönyökölt, így majdnem egymáshoz értek ajkaink. Az illata elkábított és szabályosan szédülni kezdtem, de meg is akartam csókolni, bár elgondolkoztam rajta, hogy megérdemli-e. Úgy döntöttem, hogy nem, de nem érdekelt. Beletúrtam a hajába, majd ajkaira tapadtam, s megállás nélkül csókoltam, majd a szabad kezemmel átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz.
- Hogy milyen kis semmiségeken tudunk összeveszni – szakította meg a csókunkat.
- Igen, semmiségeken – mondtam, és újra megcsókoltam, majd nyakát kezdtem kényeztetni, Ő pedig derekam köré fonta karjait s magához szorított. Visszafektettem az ágyra, és megfogtam a pólója alját s felfelé kezdtem húzni, majd az enyémtől is megszabadultam…

*

Másnap suli után megtartotta a szavát és tényleg lementünk La Pushra. Hétágra sütött a nap, így nem volt olyan hideg és örültem, hogy jó idő van.
Úgy láttam, Edward valami miatt aggódik, de nem tudtam, hogy mi lehet az oka, bár lehet, csak én képzeltem be az egészet.

Egyenletes tempóban haladtunk az úton, de nem szólalt meg egyikünk sem, mert mindketten belemerültünk a gondolatainkba.
Néha-néha Edwardra néztem, aki mereven bámulta az utat és párszor átlépte a megengedett sebességet, de mikor észrevette, lassított.
Biztos, hogy rám volt mérges, de nem említette. Kezdtem úgy érezni, hogy önző módon ráerőltettem ezt az egészet. Szégyelltem magam.
Kinéztem az ablakon és figyeltem a fákat, amik mellett elsuhantunk. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy forduljon vissza, mégse tettem, csak szótlanul ültem mellette.

Hamarosan félre állt és leállította a motort, pedig még nem érkezhettünk meg, vagy igen?
Kérdőn néztem Edwardra, aki kiszállt a kocsiból, majd azt megkerülve ajtót nyitott nekem és kisegített belőle.
- Gyere – mondta, majd megfogta a kezemet, és maga után húzott.
Nem mertem megszólalni, így inkább arra ügyeltem, nehogy hasra essek a fák kiálló gyökereiben.
Ahogy beljebb haladtunk az erdőben, úgy kezdtem érezni, hogy van valami ebben az erdőben.
Pár méterre tőlem egy bokor megmozdult, majd még egyszer, de ekkor már sokkal közelebbről hallottam a zajt.
- Te is hallottad? – kérdeztem Edwardtól.
- Nem – nézett körül, majd hirtelen megtorpant, én pedig majdnem beléütköztem.
- Most miért álltál meg?
- Mert itt a határ – mondta, majd előre lépett egyet. – Te maradj itt! – utasított, én pedig bólintottam. Elengedte a kezemet, és tovább ment, majd megállt s várt. Pár másodperc múlva két izmos fiú lépett ki az egyik bokor mögül és megállt egy méterrel Edward előtt. Aki elől állt, annak rövid fekete haja és barna szeme volt, legalábbis onnan, ahol én voltam úgy tűnt. Az Ő balján szintén egy rövid, sötét hajú srác állt, de neki már fekete volt a szeme.
- Mit szeretnél? – kérdezte, aki elől állt.
- Engedélyt kérni, hogy átléphessem a határt – felelte Edward, mire a fekete szemű srác felhorkantott.
- Miért? – kérdezte a barna szemű, miután gyilkos pillantást vetett a mellette álló srácra. Erre nem tudott válaszolni, így kénytelen voltam előbújni és megmutatni magam.
- Miattam – szólaltam meg, miközben Edward mellé sétáltam. – Megszerettem volna nézni a rezervátumotokat, de Edward azt mondta, hogy nem mehetek nélküle. Mivel – állítása szerint – nem lépheti át a… határotokat – néztem szerelmemre, aki bólintott, én pedig folytattam -, így úgy gondoltuk, megkérdezünk titeket, hogy szabad-e?
- Értem – mondta. Talán a főnök lehetett vagy valami hasonló, mert olyan volt a kisugárzása. Határozott, megfontolt és parancsoló. Igazi vezéregyéniség. – Egyébként Sam Uley vagyok, Ő pedig Paul – mutatta be magukat.
- Jenny Smith – fogadtam el a felém nyújtott kezét, majd mindkettejükkel kezet ráztam. A fekete szemű fiúra néztem, aki folyamatosan engem bámult, aztán a társához fordult. Próbáltam kivenni, hogy mit mondhatnak egymásnak, de csak annyit értettem belőle, hogy, „Edward, Cullen”, ”Tudod, hogy egy Cullen sem lépheti át a határt.” Ezek szerint ismerik Őt – gondoltam.
Miután megbeszélték a dolgot, felénk fordultak, majd megszólalt Sam.
- Tudja? – kérdezte Edwardtól.
- Még nem – felelte, én pedig semmit sem értettem. Mit kellene tudnom?
- Értem. Mindketten átjöhettek – hozta meg a döntést, mi pedig átléptük azt a bizonyos határt. Nem értettem, hogy miért kell ez a felhajtás, de úgy gondoltam, hogy ezt nem most kell megbeszélnem Edwarddal.
- Köszönjük – mosolyodtam el, majd követtük őket a rezervátumba.


Edward egész úton feszült volt, ez nem tetszett nekem és már bántam, hogy szóltam neki, miszerint leszeretnék jönni La Puhra. Inkább megkértem volna Bellát, hogy jöjjön el velem, mert már én éreztem kínosan magam.

Mikor kiértünk az erdőből, három félmeztelen srác fordult felénk, majd mindannyian elénk jöttek. Mindegyikőjük sötét hajjal rendelkezett és egytől-egyig izmosak voltak.
Kérdőn néztek Samre, aki semmit sem mondott, csak haladt tovább, mi pedig követtük.
Később megálltunk egy kisebb faház előtt, majd felénk fordult.
- Jenny, igaz?
- Igen – feleltem.
- Nos, Jenny, te még nem jártál itt és gondolom szeretnél kicsit körbe nézni. Paul és Embry majd körbevezetnek Téged, másképp én tenném meg, de nekem még sok munkám van. Sajnálom.
- Semmi baj – mosolyogtam. Bólintott, majd bement a házba, Paul és Embry pedig körbevezettek La Pushon.

Az egész rezervátumot bejártuk és nagyon sok kedves emberrel találkoztunk, köztük Billy Blackkel is.
Felajánlotta, hogyha kedvem van, bármikor lejöhetek és mesél pár régi történet, de Edward… Rá másképp nézett. Bizalmatlanságot láttam a szemében, mikor Edwardra nézett, de nem szólt semmit sem érte.
Épp a partot szerette volna megmutatni nekünk a két fiú, mikor egy ismerős hang szólított meg bennünket.
- Jenny, Edward! – sétált hozzánk Bella, majd mindkettőnket átölelt. – Hát ti? – kérdezte mosolyogva.
- Épp La Push-t térképezzük fel – mondtam.
- Értem. Most hová mentek?
- A partra – szólalt meg Embry.
- Én is mehetek? – tudakolta Bella.
- Persze – mosolyodtam el, majd mindannyian elindultunk.

Bella csak egy ideig jött velünk, majd csatlakozott Paulékhoz, mi Edwarddal pedig követtük őket.
Még mindig feszült volt és erről én tehettem, így megpróbálkoztam a beszélgetéssel.
- Sajnálom – szólaltam meg úgy, hogy csak Ő hallja.
- Mit?
- Hogy elráncigáltalak, mikor nem akartál idejönni.
- Szeretném, ha boldog lennél – felelte.
- Hogy legyek boldog, ha te nem vagy az? – kérdeztem, és felnéztem rá, Ő pedig le rám.
- Jenny, vigyázz! – kiáltott Bella. Felé fordultam, de ekkor Paul és Embry felkaptak és egyenesen a tenger felé kezdtek futni velem, én pedig egyfolytában sikoltoztam.
Beledobtak a vízbe, mire teljesen elmerültem, majd felfele kezdtem úszni. Csurom vizesen jöttem ki a vízből, miközben a srácok folyamatosan nevettek, kivéve Edwardot.
- Nem volt melegem – mosolyodtam el. Lehet látták rajtam, hogy valami bánt, és így akartak felvidítani engem.
- De jól áll a vizes póló – mondta Paul.
- Nyugi, engem is beledobtak a vízbe egyik nap – jött mellém Bella. – Gyere, adok száraz ruhát – fogta meg a kezem, majd egy ház felé kezdett húzni.

***

Még este is ott voltunk és úgy tűnt, hogy Edward kezdett feloldódni, mert már koránt sem volt olyan feszült, mint eddig. Sokat beszélgetett a srácokkal, ami megnyugtatott.
Úgy éreztem, mintha figyelnének, és akárhányszor megfordultam, Paul fekete szemeivel találtam szembe magam. Nem értettem, miért néz ennyire, éjfekete szemei pedig rabul ejtették az enyémeket, de néha olyan volt, mintha már találkoztunk volna.
Egy kis friss levegőt szerettem volna szívni, így kimentem a verandára és leültem a lépcsőre.
Kellemes idő volt. A szél időnként belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem és élveztem, ahogy a lágy szellő cirógatja az arcomat.
- Szia! – Kinyitottam a szemem és Pault láttam az ajtófélfának dőlve.
- Szia! – mosolyodtam el.
- Szabad? – tudakolta.
- Persze. – Elindult felém, majd helyet foglalt mellettem.
- Hogy tetszik, La Push?
- Nagyon szép hely. Köszönöm az idegenvezetést.
- Szívesen. Ha akarsz, bármikor lejöhetsz, mi szeretettel várunk – mosolygott.
- Köszönöm. – Ezután nem nagyon beszéltünk, de hirtelen eszembe jutott valami.
- Paul, milyen határról beszéltettek délután? Nem igazán értettem.
- A barátod nem mesélte?
- Nem.
- Akkor sajnálom, de nem mondhatom el.
- Miért?
- Mert titok. Ha Edward megosztja veled ezt a titkot, akkor majd beszélgetünk erről, rendben?
- Rendben.  - Megint nem tudtam kideríteni semmit. Végig futtattam rajta a szemem, és láttam, hogy egy cipőn és halásznadrágon kívül más nem volt rajta. - Te nem fázol? – kérdeztem. Semmi nem takarta kidolgozott mellkasát, de ő még libabőrös sem volt, pedig már lehűlt a levegő, én pedig kezdtem kicsit fázni
- Nem. Miért, te igen?
- Picit.
- Gyere ide – tárta szét a karját, én pedig kérdőn néztem rá. – Nekem melegem van, szerintem segíthetünk egymás gondján – mosolygott. Kis hezitálás után se akartam, de hirtelen átkarolta a vállam és magához húzott. Nem értettem, miért ilyen közvetlen velem. Kellemes meleg volt a teste, de egy idő után már forróvá vált.
- Nem vagy te lázas? – tudakoltam.
- Nem, de mondtam, hogy melegem van.
- Valóban – értettem vele egyet. Ekkor nyílt a hátunk mögött az ajtó, és Edward lépett ki rajta, de abban a pillanatban megtorpant. Azonnal elhúzódtam Paultól, majd Edward felé fordultam egész testemmel. Döbbenten nézett ránk, én pedig éreztem, hogy meg kell magyaráznom neki a helyzetet.
- Ez nem az, aminek látszik – mondtam.
- Nem, tényleg nem az! – mondta, miközben Pault bámulta szúrós szemekkel.
- Elköszönök a többiektől – mondtam, majd bementem a házba. Elég kínos volt a szituáció, és sajnos nem igazán hihet az ember ilyenkor a másiknak. Lehet én is, így reagáltam volna, vagy rosszabbul, de ő mindig annyira tudta tartani magát ilyen helyzetekben...
- Jenny, gyere, ülj le közénk! – nevetett Bella.
- Nem, köszönöm. Nekünk most már mennünk kell, csak köszönni jöttem.
- Ó, értem - mondta és a mosoly eltűnt az arcáról, de láttam, megérti.
- Köszönöm a vendéglátást – mosolyodtam el.
- Nincs mit. Ha van kedved, nyugodtan gyere bármikor – ajánlotta Sam.
- Rendben, köszönöm.
- Biztos nem maradsz még? – kérdezte a Bella mellett ülő fiú. Hogy is hívják? Pedig Bella mondta a nevét - gondolkoztam. - Jacob! - jutott az eszembe.
- Biztos, de most már tényleg megyek.
- Elviszlek benneteket a határhoz – mondta Sam, miközben felállt az asztaltól.
- Köszönjük. Sziasztok!
- Szia! – köszöntek el kórusban. Barátnőm felállt, majd megöleltük egymást, utána pedig elhagytam a házat.
Edward és Paul még mindig ugyanott álltak, mint amikor bementem a többiekhez, így kénytelen voltam megérinteni Edwardot, hogy rám figyeljen. Eközben Sam is kijött a házból.
- Gyere, menjünk – mondtam, majd megfogtam a kezét és magam után húztam.
- Remélem, még látjuk egymást – köszönt el tőlem Paul, mire csak bólintottam.

**

A hazafele úton egyikünk sem szólalt meg, csak akkor, mikor megérkeztünk a házhoz. Edward leállította a motort, de semelyikünk sem mozdult meg.
Tudtam, hogy megbántottam és, hogy azt hiszi, valami volt köztünk Paullal, de ez nem igaz.
- Sajnálom – szólaltam meg végül, de nem reagált rá. – Hidd el, hogy nem történt semmi köztem és Paul között, csupán beszélgettünk.
- Beszélgetettek – bólogatott. – Akkor miért voltál a karjaiban?
- Nem tudom...Mert kicsit hideg volt, az Ő teste pedig… forró, mintha lázas lett volna, fura volt – mondtam. Lehet, hogy beteg lett - gondoltam. Nem szólt semmit, csak kiszállt, majd kinyitotta nekem az ajtót és kisegített a kocsiból. Elkísért a bejáratig, majd szembefordult velem.
- Most haragszol rám, igaz?
- Nem.
- Akkor nem így viselkednél. Tudod, hogy csak téged szeretlek, és sosem csalnálak meg.
- Tudom. – Nem tudta, és egyet kellett vele értenem, hisz nekem se esett volna jól, ha ilyet látok. Bántott, hogy ilyen velem, így inkább csak egy rövid csókot adtam ajkaira és gyorsan be akartam menni a házba, nehogy meglássa, hogy csordul ki az első könnycseppem. Persze, én voltam a hibás, ezt egy percig sem tagadtam; ostobaságot műveltem. Hirtelen megállított, de én nem néztem rá. Felemelte a fejem, majd ajkát az enyémekre tapasztotta, és szenvedélyesen megcsókolt. Magamhoz húztam, Ő pedig átkarolta a derekamat és magához vont.

Nem tudom, meddig csókolhattuk egymást, de azt akartam, hogy éjszára maradjon velem, ne menjen haza.
Hirtelen megszakította a csókot, majd elmosolyodott és magához ölelt.
- Nem haragszom rád, mert tudom, hogy sosem csalnál meg – nézett a szemembe, én pedig bólintottam. - Ez nem rád irányult. Nem mondott igazat, ebben biztos voltam, hisz rám is haragudott, de jóvá kellett tennem. - Jó éjszakát! – köszönt el, majd egy csókot nyomott ajkaimra és távozott, én pedig felmentem a szobámba s lefeküdtem aludni.

***

Egy hét telt el a La Push-i látogatásunk óta és megbeszéltük ezt a „féltékenykedést”, ami teljesen alaptalan volt a részéről. Természetesen bocsánatot kértem tőle, hogy ilyen félreérthető helyzet alakult ki köztem és Paul közt.

Alice… Ő még mindig szomorú volt és, mikor megláttam, majd’ megszakadt a szívem érte, mert nem ezt érdemelte. Ő olyan kedves, aranyos és segítőkész; egy igazi tündér.

Épp Edward szobájában voltam, mikor Rosalie rontott be az ajtón, majd ragadott kézen és ráncigált le a földszintre.
- Mi történt Rosalie? – kérdeztem.
- Alice – csak ennyit mondott, majd hirtelen megtorpant.
- Megint eltűnt?
- Igen, de hagyott üzenetet, de az hová lett? Az előbb még itt volt az asztalon.
- Ezt keresed? – jött ki a konyhából Edward, kezében a levéllel.
- Mi áll benne? – tudakoltam.
- Látomásom támadt, de ne aggódjatok, visszajövök – olvasta fel szerelmem az üzenetet.
- Ennyit írt? – kérdeztem döbbenten.
- Igen.
- Még hogy ne aggódjunk érte – szólt Rosalie karba font kezekkel.
- Ha azt mondta, hogy visszajön, én hiszek neki – sétáltam a kanapéhoz, majd leültem rá. – Szerintem várjuk meg.
- És, ha megint a Volturi után ment?
- Nem hiszem. Van egy olyan érzésem, hogy Jasperrel kapcsolatos, különben nem szólt volna, hogy elmegy.
- Igazad lehet – jött mellém Edward, majd helyet foglalt mellettem és összekulcsolta a kezeinket. – Akkor várjunk.


Esme egyfolytában az órát bámulta, Edward gondolkodott, Carlisle, felesége mellett ült és fogta a kezét, míg Emmett és Rosalie mellettem ültek a kanapén - bár Em valami sportújságot olvasott -, én pedig őket néztem. Mindannyian vártuk a pillanatot, hogy Alice betoppanjon az ajtón, de nem jött. Még két óra múlva sem jelent meg, én pedig kezdtem már aggódni, mikor hirtelen lenyugodtam.
- Megjöttek – szólaltam meg hirtelen.
- Honnan tudod? – kérdezte Emmett.
- Teljesen megnyugodtam.
- Miért, eddig ideges voltál?
- Részben, de most… semmi aggodalom, semmi idegesség. – Amint kimondtam az utolsó szót, Alice lépett be az ajtón, mögötte pedig Jaspert pillantottuk meg.
- Jasper! – termett mellette hirtelen Esme, én pedig ledermedve ültem a kanapén.


"*- Az 1. rész egyik fejezetéből.