43. fejezet - Ötlet

18-AS KARIKA!!!
Köszönöm mindenkinek a kommentárokat és a levelet Cintinek.
És új rész van a katonásból!! :D:D Végre elkészültem vele:D
Remélem tetszik majd ez a rész ;) és kapok érte sok-sok kommentárt és levelet:)
puszi


Másnap reggel ismét a vécé felett kötöttem ki, így kicsit késve indultam el a suliba, de szerencsére épp időben értem be az osztályterembe, majd helyet foglaltam a helyemen és vártam a tanárt.
Az első órám matematika volt, de Ő nem ült mellettem, úgy gondoltam, hogy csak késik, mint a múltkor, így nem aggódtam.

Már a tanár is bent volt a teremben és félóra telt el az órából, de még mindig nem jött be.
Egy másik alternatíva jutott az eszembe, miszerint nincs kedve bejönni és kihagyja a matekot.

Miután kicsengettek, Alice-szel futottam össze a folyosón, aki nagy mosollyal az arcán ölelt magához.
- Alice, mi lesz, ha…
- Ő nincs itt, nyugi – mondta.
- Tessék? Miért? – kérdeztem meglepetten.
- Nem akart ma suliba jönni, de azt nem tudom, hogy miért. – Volt egy olyan érzésem, hogy erről többet is tud, de nem faggattam, mert tudtam, úgysem mondja el nekem.
- Én sejtem. – Kérdőn nézett rám, én pedig folytattam. – Haragszik rám, és nem akar látni engem, ezért maradt otthon – hajtottam le a fejem.
- Ne mondj butaságokat; nem haragszik rád – mondta. Felnéztem rá és mindig mosolygós arcával találtam szembe magam. – Gyere, menjünk órára – ragadott karon, majd elindultunk Angolra.


Nem fogom látni egész nap? Így is hiányzik, de, hogy most suliba sem jött…
Nagyon nehéz távol maradnom tőle és, ha már nem vagyunk együtt, legalább láthattam Őt.
Tudom, hogy én vagyok a hibás… mindenért, mert oka volt rá, amiért nem mondta el nekem, mégis rosszul esett, hogy nem bízott meg bennem. És bár elfogadtam a családját, olyan mintha távolodna tőlem, s ezt nem hagyhatom. Remélem, holnap jön iskolába és lesz alkalmunk mindent megbeszélni.
Na, és itt van a kicsi is, akiről nem kellene még tudnia. Igen, el kéne mondanom neki, de nagyon félek a reakciójától, mert mi van, ha elhagy, vagy ha úgy érzi, hogy ezzel akarom magamhoz láncolni? Ráadásul hamarosan vége a sulinak és még mindig nem beszéltük meg, hogy mi lesz utána. Együtt maradunk vagy sem?
Azt sem tudom, hogy Edward mit érez most, de szerencsére van valaki, aki mégis.

Egyik szünetben Alice-éket kerestem, és csakhamar rájuk is találtam. Az udvaron voltak és beszélgettek, bár tudtam, hogy barátnőm látta a döntésemet, így mikor meglátott, Jaspert és engem magunkra hagyott.
- Jasper, – kezdtem – csak te érzed Őt. Kérlek, mondd el, hogy mit érzel, mikor a közelében vagy – néztem rá könyörgő szemekkel.
- Sok mindent, de leginkább fájdalmat és megbánást. Tudod, alig jön ki a szobájából és, ha meg is teszi, akkor is csak azért, mert fürödni megy. Senkivel sem beszél. Még enni sem hajlandó, pedig Esme a kedvenceit főzi minden nap, és ez azért történik - mármint, hogy nem eszik semmit sem -, mert nagyon hiányzol neki, s bánja azt, amit veled tett. Magát okolja mindenért.
- Ezt én tettem vele - suttogtam, és lehajtottam a fejem. - De tudnod kell, hogy nem könnyű megemésztenem azt a dolgot, és hazudott nekem egész végig, bár tudom, csak titeket védett. Szeretem Őt és hiányzik nekem, de ott van még...
- Tudok róla, Alice elmesélte és azt is tudom, hogy attól tartasz, elhagy téged, ha megtudja, de Edward nem ilyen. Biztos, hogy váratlanul fogja érni, de veled marad, mert te vagy neki a mindene mióta megismert – mondta.
- Csak attól félek, azt hiszi majd, hogy ezzel akarom magamhoz láncolni. – Ezt megmosolyogta.
- Szerintem, ha most elmennél hozzá, akkor magához is bilincselne.
- Nem mehetek. Nem vagyok rá felkészülve és a… kicsi – suttogtam az utolsó szót. – Gondolkodnom kell.
- Rendben – bólintott. Ekkor csengettek, mi pedig elváltunk és mentünk a saját óránkra.

**

Másnap izgatottan indultam a suliba, mert újra láthattam Őt, és végre beszélhettem vele, de mikor megérkeztem az iskola parkolójába, csalódottan vettem észre, hogy az Ő kocsija nem állt a megszokott helyen. Arra gondoltam, hogy csak később jön, mivel még volt harminc perc az első óra kezdetéig.

Egész nap a Jasperrel való beszélgetésemen elmélkedtem azon, amit előző nap mondott nekem, s rájöttem, hogy milyen nagy ostobaságot követtem el. Mindkettőnknek fájdalmat okoztam és csak azért, mert egész végig magamra gondoltam. Az nem jutott az eszembe, hogy talán nem csak én fogok szenvedni amiatt, hogy távol vagyunk egymástól… Nem számoltam a következményekkel.

Minden egyes pillanatban azt vártam, hogy felbukkanjon valahol, de nem történt meg. Még egy esélyem volt aznap látni Őt, és ez a hely nem más volt, mint az ebédlő.
Összeszedtem minden bátorságomat és beléptem a menzára, majd tekintetemmel keresni kezdtem azt az embert, akit a világon mindennél jobban szeretek… De nem volt bent.
Csalódottan indultam el a többiekhez, és ültem le melléjük, miközben Alice-éket bámultam, akik szomorúan néztek engem.

Nem volt kedvem semmihez, főleg nem a biológiához, ahol épp azt vettük, hogy: Hogy lesz a baba? Úgy gondoltam, én már megtapasztaltam és az is lehetséges, hogy anyuka leszek, bár ez a gondolat még mindig idegen volt számomra.
Akaratlanul is a hasamra csúszott a kezem.
- Sajnálom, de nem biztos, hogy Ő is akar téged – suttogtam a kicsinek.
- Miss. Smith, nem telefonálunk óra közben – szólt Mr. Banner.
- Elnézést kérek Tanár úr!
- Inkább figyeljen – mondta, majd folytatta az órát. Épp a hímivarsejtek útjáról beszélt, én pedig a mellettem levő üres székre pillantottam. Nem akartam figyelni az órára és az sem érdekelt, ha beírást kaptam volna. Csak abban reménykedtem, hogy másnap láthatom Őt és végre mindent megbeszélhetek vele.


Amint hazaértem, mindent befaltam, amit a hűtőben találtam, hisz egész nap alig ettem, vagyis ettünk valamit.
Mivel még mindig éhes voltam - legalábbis úgy éreztem -, így kinyitottam a hűtőt, immár századjára és újabb ennivalóért kutakodtam benne.
Csakhamar találtam egy kis gesztenyés pulykát, így kivettem és megmelegítettem.
Alig vártam, hogy felmelegedjen és, mikor megtörtént, rögtön leültem az asztalhoz és hozzáláttam a pulyka elfogyasztásához, csakhogy amint lenyeltem az első falatot, az rögtön ki is kívánkozott.

Miután kiöblítettem a számat, visszamentem a konyhába, de amint megláttam a pulykát, megint éhes lettem, ám most nem hagytam magam. Becsomagoltam, majd visszatettem a hűtőbe és helyette kivettem három almát, banánt meg egy kis süteményt, utána bementem a nappaliba s leültem tévézni.


Anyu hat után pár perccel toppant be az ajtón, majd rögtön fel is ment a szobájába. Látszott rajta, hogy fáradt, hisz most tovább maradt bent, mint szokott, mert mostanában már kettőkor itthon volt.
Megint éhes lettem, így hozattam pizzát magamnak.

Miután kifizettem a futárt, leültem a nappaliba, majd enni kezdtem. Egyszerűen fenséges volt a pizza és észre sem vettem, már az utolsókat ettem, annyira ízlett.
Épp az utolsóért nyúltam, mikor csengettek. Felálltam a kanapéról, majd ajtót nyitottam.
- Szia!


(Edward szemszöge)

Ma sem mentem suliba, mert nem akartam megint levegő lenni a szemében és úgy gondoltam, hogy hagyok neki szabad teret. Ha nem vagyok ott, tud gondolkodni.

Mióta "szünetet" tartunk, azóta nincs sok életkedvem. Egyfolytában csak Rá tudok gondolni, és arra, hogy én rontottam el mindent, habár a többiek az ellenkezőjéről próbálnak meggyőzni.
Ez alatt az egy-két hét alatt – már nem is tudom, menyi idő telt el -, nem beszéltem senkivel sem, mert csak azon kattogott az agyam, hogy hogyan tehetném jóvá, amit elrontottam.
Emlékszem a matematika órára... Rosszullétet tettetve menekült ki a tanteremből, majd valahányszor újra megtette, amint közös óránk volt. Így akarta a tudtomra adni, hogy megbántottam…

Esme többször próbált a lelkemre beszélni, de nem járt sikerrel és bár tudtam, hogy fájdalmat okozok neki, mégsem tettem semmit sem ellene. Önző vagyok. Sajnáltatom magam, ahelyett, hogy megpróbálnám visszaszerezni Életem Szerelmét.

Kopogtatást hallottam, már vagy századjára ezen a napon, de nem nyitottam ki az ajtót. Senkivel sem akartam beszélni, csak várni… várni a pillanatot, mikor eltelik annyi idő, amennyi elég a családom titkának megemésztésére… hogy újra együtt legyek vele, ha Ő is szeretné. Mert nem biztos, hogy megbékél vele, én pedig –akármennyire is fájna - elveszíthetem Őt, amit nem akarok.
- Edward, nyisd ki az ajtót! Ne akard, hogy betörjem! – hallottam húgom hangját az ajtó túloldaláról.
- Nem szólok még egyszer – mondta, de én még meg sem mozdultam. Semmit sem reagáltam.
- Rendben, te akartad. – Ekkor egy nagy csapódással berontott a szobámba, de nem izgatott, csak bámultam kifele az ablakon.
- Elég volt! – termett előttem Alice, majd megrázott, de én még mindig azt az egyetlen egy pontot néztem, amit eddig.
- Edward, ezt nem teheted velünk és Jennyvel sem. Tudod, hogy mit éreznek egyáltalán a többiek? – kérdezte, de nem válaszoltam. – Fáj így látniuk téged, ahogy nekem is. – Ismét nem feleltem.
- Beszéltem Jennyvel – mondta, de valahogy lassan jutott el a tudatomig a szavai. – Szeret téged és hiányzol neki, de időre van szüksége.
- Alice, hiába minden próbálkozásod. Nem hiszem, hogy beszélt veled, mikor nem békélt még meg veletek, úgyhogy, légy szíves menj ki a szobámból s hagyj magamra – szólaltam meg napok óta először.
- Alice, gyere – hallottam meg Jasper hangját, majd kivezette a szobából. Ezután döntöttem.


(Jenny szemszöge)

- Szia! – köszöntem meglepetten.
- Jenny! - szaladt hozzám Alice, majd megölelt, én pedig megláttam mögötte Jaspert és Rosalie-t.
- Hát ti? – mosolyodtam el, majd elálltam az ajtóból, hogy bejöhessenek a vendégeim.
- Jöttünk meglátogatni – vigyorgott Emmett, miközben levágta magát a kanapéra, majd kapcsolgatni kezdte a tévét.
- Ilyenkor? – húztam fel a szemöldököm. – Nem mintha baj lenne, csak furcsa, hogy itt látlak titeket ebben az időben.
- Igazából azért vagyunk itt, mert már nem bírjuk Edwardot – szólalt meg Rosalie, mire mindenki gyilkos pillantást vetett rá, én pedig leültem Emmett mellé a kanapéra és magam elé meredtem.
- Jenny, nem úgy értette Rosalie – ült mellém barátnőm.
- Semmi baj, Alice. Igaza van. Nem kellett volna eljönnötök, ha nem teszem azt Vele – hajtottam le a fejem.
- Ez nem a te hibád, hanem az övé; már hamarabb is elmondhatta volna, hogy mik vagyunk – mondta Rosalie.
- Nem számít, mert holnap beszélek vele.
- Jenny, Ő… Ő nem akar suliba jönni egész héten… láttam.
- Mindent elrontottam – könyököltem a térdeimre, majd arcomat a kezeimbe temettem.
- Elég volt! – csattant fel Rosalie. – Te is és Edward is arról beszéltek, hogy mennyire ostobák voltatok meg, hogy „Mindent elrontottam” – idézte az előbbi mondatomat, majd folytatta -, nemhogy tennétek ellene valamit. Szedjétek végre össze magatokat!
- Rosalie! – szóltak rá a többiek.
- Ne, hagyjátok! Igaza van, megint – álltam fel. Tényleg véget kell vetni ennek, mert lassan megőrülök, ha nem lehetek vele - gondoltam.
- Holnap iskolába fog jönni Edward – jelentettem ki határozottan.
- Igen? És azt, hogy akarod elérni? Nagyon makacs – mondta Alice.
- Igen, tudom, de majd ti elcipelitek. Ha kell, egyikőtök előtte, a másikőtök mögötte fog menni autóval, hogy ne szökjön meg – álltam fel a kanapéról.
- Nekem tetszik az ötlet – vigyorgott Emmett. Mondjuk, neki mi nem tetszik? – mosolyogtam magamban.
- Benne vagyok, de elég, ha mellette ülök a kocsijában; nem fog megszökni – mosolyodott el Alice is, majd mindenki bólintott.
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Jenny – szólalt meg kis idő múlva Emmett.
- Igen?
- Ezt mind te etted meg? – mutatott a majdnem üres pizzás dobozra.
- Öhm… - vakartam a fejem -… igen – mondtam, majd karba tettem a kezem a magam előtt.
- Wow, kis csaj! Te aztán faltál – nevetett fel.
- Igen, tudom.
- Na, elég! Mi most megyünk, majd holnap találkozunk a suliban – mondta Alice, majd intett Rosalie-éknak.
- Köszönöm – öleltem meg az ajtóban a barátnőmet.
- Nincs mit. Már épp meg akarta kérdezni, hogy miért és tudod, milyen Emmett. - Én csak bólintottam, majd elköszöntünk egymástól, én pedig elmentem zuhanyozni, majd aludni.


(Edward szemszöge)

Beláttam, hogy ez nem mehet így tovább, tehát úgy döntöttem, hogy kimozdulok a szobámból és lemegyek a többiekhez.
Ezt is tettem, de senki sem tartózkodott a nappaliban, ami minden éjjel „foglalt”.
Hova tűntek? - kérdeztem magamtól. Ekkor Esme lépett ki a konyhából.
- Kicsim, hát kijöttél végre a szobádból? – mosolyodott el, majd magához ölelt.
- Igen, de hol vannak a Rosalie-ék? – tudakoltam.
- Ők… - habozott.
- Igen?
- Itt vagyunk – jelent meg az ajtóban Alice, nyomában a többiekkel.
- Hol voltatok?
- Vadászni, de nem mintha sok közöd lenne hozzá – szólalt meg Rosalie.
- Ezt, hogy érted? - Mit tettem? - kérdeztem magamtól.
- Úgy, hogy magas ívből tettél a családodra az elmúlt napokban. Össze kéne szedned végre magad, nem pedig a szobádban kuksolni és…
- Rosalie! – szólt Em.
- Nem Emmett! Tudnia kell az igazságot, ahelyett, hogy sajnáltatja magát, amiért ennyire idióta volt – sétált elém, miközben ezeket mondta.
- Holnap pedig velünk jössz a suliba! – parancsolt rám.
- Nem! Itthon maradok – jelentettem ki határozottan.
- Hah, csak szeretnél, de kiráncigállak abból az ágyból, ha nem jössz magadtól! – fenyegetett meg.
- Rosalie! – szólt rá Jasper.
- Mi van veletek? Már nem akarjátok, hogy újra együtt legyenek?
- Te most miért vagy ennyire dühös? Sose érdekelt téged, hogy mi van velük, mert nem kedvelted annyira Jennyt, most meg te akarod őket ismét összehozni. Miért? – kérdezte Emmett.
- Mert elegem van abból, hogy mindketten itt szenvednek – mondta, majd eltűnt és hallottuk a szobája ajtajának a csapódását, Emmett pedig utána ment.
- Jó lenne, ha elgondolkodnál ezen, mert valamilyen szinten igaza van Rosalie-nak – mondta Alice, majd Jasperrel együtt felmentek az emeletre.

Igazuk van. Nem kuksolhatok a szobámba, és nem fogom elveszíteni, mert szeretem s mindenképp megyek holnap iskolába.
De… mivan, ha nem akar majd velem beszélni? – tettem fel magamnak a kérdést. – Holnap majd minden kiderül – gondoltam, majd lefeküdtem aludni, ami nem nagyon ment, mert egész végig Rosalie szavain gondolkoztam.


(Jenny szemszöge)

Másnap a suli bejáratánál vártam Alice-t, hogy beszélhessek vele és, mikor megláttam a Volvót, egyszerre elfogott az izgatottság, és a rémület.
Ezek szerint sikerült meggyőzniük - gondoltam.
Ekkor szálltak ki mindannyian a kocsiból. Rosalie, Emmett, és Jasper a BMW-ből, míg Alice a Volvóból. Aztán megláttam Őt.
Minden egyes mozdulatát figyeltem. Ahogy kiszáll a kocsiból, bezárja az ajtaját, majd lehajtott fejjel halad a többiek mellett.
- Jenny! - kiáltottak Kate-ék. Erre már felkapta a fejét és engem kezdett keresni, de mielőtt tekintetünk találkozott volna, én a lányok felé fordítottam a fejem.
- Sziasztok! – köszöntem, Ők pedig belém karoltak és behúztak az épületbe.

**

Nagyon peches voltam, mivel az egyetlen nap, mikor nem volt vele órám az a péntek, vagyis a ma. Bár… láttam Őt a folyosón, de nem szóltunk egymáshoz, de esélyünk sem lett volna beszélni, hisz siettünk a következő óránkra.
Jó kifogás.

Épp jöttem ki az utolsó órámról, mikor majdnem neki mentem Alice-nek.
- Beszélnünk kell! – mondtam, majd megragadtam a karját, és behúztam a lány mosdóba. Körülnéztem, hogy egyedül vagyunk-e a vécében vagy sem. Üres volt.
- Alice, mit látsz? – kérdeztem, Ő pedig a távolba meredt.
- El fog menni a suliból.
- Mikor?
- Óra közben. Elkérezkedik a tanártól és a parkoló felé veszi az irányt – mondta, majd pár másodperccel később rám nézett.
- Milyen órája is lesz? – kérdeztem magamtól, de Alice megelőzött.
- Angol.
- És… elhalad a szertár mellett? – tudakoltam. Már gondolkodni sem tudtam, csak az járt a fejemben, hogy beszélnem kell vele.
- Igen. Miért? Mit tervezel?
- Hamarosan úgyis látni fogod – mondtam. – Mikor fog kijönni az óráról?
- Csengő után vagy pár perccel.
- Értem. Köszönöm, és kívánj szerencsét – öleltem meg barátnőmet, majd kifutottam a mosdóból, és a szertár felé igyekeztem.


Szerencsére nem volt zárva, így el tudtam bújni oda, majd behajtottam az ajtót és vártam.

Egyfolytában Őt lestem, a résnyire nyitott ajtón.
Már öt perc telt el az órából, és kezdtem azt hinni, hogy meggondolta magát s inkább Angolon marad, de ekkor megláttam a sarkon befordulni.
Hirtelen az egekbe szökött a pulzusom, közben néztem, ahogy egyre közelebb és közelebb ér hozzám. A feje lehajtva és kezei a zsebeiben voltak, így nem látott meg.
Gondoltam egyet és, mikor már elég közel volt hozzám, előbújtam a rejtekemből, megragadtam az ingénél fogva s behúztam a szertárba, majd megcsókoltam.
Napok óta most éreztem újra ajkait az enyémeken. Bolond voltam, mikor azt mondtam, hogy tartsunk szünetet, mert nem bírom ki nélküle.
Sajnos nem élvezhettem a pillanatot, mivel eltolt magától, majd meglepődve rám nézett.
- Jenny – suttogta a nevemet.
- Bocsáss meg nekem. Ostoba voltam – hajtottam le a fejem.
- Miről beszélsz? – kérdezte, mire tekintetemet rákaptam.
- Hogy… Hogy azokat mondtam – suttogtam, mert már a sírás határán jártam.
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért nem mondtam el hamarabb. Annyira sajnálom. Én... - kezdte, de az ujjamat a szájára tettem.
- Csókolj meg!
Egyik kezével végig simított az arcomon, majd lejjebb haladt a nyakamhoz. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek, ami a hatalmába kerített, mikor bőre az enyémhez ért. Aztán ajkait megéreztem az enyémeken, nyaka köré fontam a karom, Ő pedig átkarolta a derekamat s közelebb vont a testéhez. Beletúrtam a hajába, mire halk sóhaj hagyta el ajkait, majd neki döntött a falnak és úgy csókolt tovább, én pedig egyre jobban kívántam Őt.
- Edward - suttogtam -... menjünk innen. - Ő csak elmosolyodott, majd lágy csókot lehelt ajkaimra, megfogta a kezem és kivezetett a szertárból.


A kocsiban ültünk és feléjük tartottunk, Edward pedig úgy vezetett, mint még soha. Vagy százhúsz kilométer per órával száguldott az úton, miközben hol engem, hol az utat figyelte.
Egyik kezét a combomra helyezte, majd végig simított rajta, amitől kirázott a hideg. Elkaptam a kezét, majd ujjainkat összefontuk és egymásra mosolyogtunk.

Mérhetetlenül boldog voltam, hogy visszakaphattam Őt, és észre sem vettem, mit csinálok.
Egyik kezemmel az övét fogtam - ami a lábamat simogatta még néhány perccel ezelőtt -, a másikkal pedig a combján simítottam végig, miközben egyre közelebb értem férfiasságához.
Éreztem, hogy a teste megfeszül, én pedig elégedetten mosolyodtam el a reakcióján.
Túlságosan kívántam Őt ahhoz, hogy megvárjam, amíg megérkezünk hozzájuk, így gondoltam egyet:
- Húzódj le! – Épp az erdő mellett haladtunk el, így leparkolt az út szélére, majd kérdő tekintettel meredt rám.
- Menj beljebb, egészen a rengetegbe – mondtam, mire szólásra nyitotta a száját, de én megelőztem. – Kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel, Ő pedig eleget tett a kérésemnek.
Beljebb ment, én pedig, mikor úgy láttam, hogy elég messze vagyunk az úttól megállítottam.
Látszott rajta, hogy most már tényleg nem érti, hogy miért jöttünk be az erdőbe, és ennek örültem.
Kikapcsoltam az övem és leállítottam a motort. Meg akart szólalni, de én mutatóujjamat ajkaira tettem, majd elvettem onnan s megcsókoltam, miközben Őt is kiszabadítottam az öv "rabságából".
Átnyúltam a felőle nyíló ajtóhoz, majd lenyomtam a központi zárat, mire elhúzódott és kérdőn nézett rám, én pedig kuncogni kezdtem, hogy még mindig nem jött rá a tervemre.
Átvetettem rajta az egyik lábam, és az ölébe ültem, majd gyönyörű zöld szemeibe néztem s végig simítottam az arcán. Ujjaimmal selymes hajába túrtam egyszer… kétszer… háromszor, miközben boldog mosoly futott az arcomra és néztem Őt. Őt, aki mindennél fontosabb számomra, Őt, akit majdnem elveszítettem az ostobaságom miatt.
Sosem vágytam még ennyire senkire sem, mint Rá, és tudtam, hogy sohasem fogok senki másra.
Kezemmel lejjebb haladtam, és végig simítottam a nyakán, miközben folyamatosan tartottam vele a szemkontaktust.
Ez után már hamar rájött, hogy mire készülök és huncut mosolyra húzta ajkait, én pedig megcsókoltam őket.
Mohón kezdtük falni egymás ajkait. Átkarolta a derekamat, majd magához vont, így még jobban éreztem arcszeszének bódító illatát. Olyan rég voltam ennyire közel hozzá, hogy már kezdtem elfelejteni.
A nyakamat kezdte kényeztetni, én pedig átadtam magam az érzésnek, ami a hatalmába kerített, mikor puha ajkai hozzáértek a bőrömhöz. Kicipzározta a kabátomat, levette rólam s elhajította az anyósülésre, majd eljátszotta ugyanezt a pulóveremmel, miközben folyamatosan csókolt. A felsőmet kigombolta, de nem vette le rólam, mivel megállítottam a mozdulatában.
Elfordítottam a fejét s most én kezdtem kényeztetni Őt.
Csókoltam az ajkát, állát, nyakát, majd lassan gombolni kezdtem az ingét, miután megszabadítottam a kabátjától.
Kezemmel végigsimítottam a mellkasán, miközben édes ajkait faltam és csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan megkapom Őt.
Ajkai, nyakamról a mellem felé haladtak, én pedig egyre gyorsabban kapkodtam levegő után, közben a hajába túrtam és testemmel még jobban hozzá simultam.
Ekkor megéreztem Őt, és csípőmet ágyékához emeltem, mire Edward megszorította a felsőm alját s felnyögött.
Felemeltem a fejét, majd megcsókoltam, miközben az övét kapcsoltam kifele. Megemelte a csípőjét, így nem csak nadrágjától, de bokszerétől is megszabadítottam, majd én is ugyanezt tettem.
Lassan ereszkedtem merevedő férfiasságára, és egy hangos sóhaj tőrt fel mindkettőnkből, majd óvatosan mozogni kezdtem rajta.
Megkapaszkodtam Edward vállába, Ő pedig a derekamat ölelte, miközben folyamatosan csókoltuk egymást.
Egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, míg a másikkal az ingébe kapaszkodtam és éreztem, hogy hamarosan beteljesedik a szerelmünk.
Éreztem, hogy fáradok, de nem érdekelt. Helyette gyorsítottam a tempón s mindketten tudtuk, hogy közel járunk a boldogsághoz.
Abban a pillanatban léptük át a gyönyörkapuját, én pedig remegve dőltem Edwardra. Ő átölelt és megcsókolta a nyakamat, mivel az arcomat a vállába fúrtam. Egyfolytában mosolyogtam, közben levegő után kapkodtam és láttam, hogy Ő is ugyanezt teszi.
Végig simítottam meztelen mellkasán, majd ráemeltem a tekintetem és megcsókoltam.

Egy idő múlva visszaültem a helyemre és felöltöztem. Ő is ugyanezt tette, de ekkor megszólalt a telefonom.
Alice volt az.
- Igen? – szóltam bele.
- „Jenny, nem jöhettek haza” – jelentette ki barátnőm.
- Miért nem? – kérdeztem döbbenten.
- „Hangosíts ki!” - Így is tettem.
- „Edward, nem jöhettek haza, megértettétek?!”
- Miért is nem? – tudakolta szerelmem.
- „Mert nem régiben jöttünk el mögöttetek kocsival és Jasper kis híján rám vetette magát, azért. Ha hazajönnétek, akkor itt elszabadulna a pokol, vagyis a…” – hallgatott el.
- „Tömeg szex” – szólt bele Emmett, mire én elpirultam.
- „Emmett, menj innen!” – szólt rá Alice, majd folytatta. – „Nos, addig nem jöhettek haza, amíg le nem csillapodtok, értve vagyok?” – kérdezte.
- Igen, megértettük Alice – mondta Edward.
- Alice, sajnálom – szólaltam meg.
- „Semmi baj, hisz ez természetes” – szólt, és ki lehetett hallani a hangjából, hogy mosolyog. – „Na, most megyek. Sziasztok” – köszönt el, majd le is tette a telefont.
- Azt hiszem, hogy ma nálam kell aludnod – néztem Edwardra, aki csibészes mosolyra húzta ajkait, majd felhúzta a központi zárat, beindította a motort és hazafelé vettük az irányt.


Amint hazaérkeztünk, egyből bezártuk magunk mögött az ajtót, közben egymást csókoltuk, majd megfogtam a kezét s felhúztam a szobámba.
Mikor átléptük a szoba küszöbét, egyből bezártuk ezt az ajtót is, majd az ágy felé kezdtem tolni Edwardot, amint odaértünk ledöntöttem rá, miközben megszabadultunk a ruháinktól, hogy aztán újra és újra elvesszünk a gyönyörűségben.