44. fejezet - Szeretsz?

Köszönöm a levelet Cintinek és Grétinek, s kommentárokat lányok; bízom benne, hogy ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket :) Remélem kapok érte sok-sok kommentárt :)
puszi

Reggel halk szöszmötölésre keltem, bár még aludtam volna, de mikor megláttam, hogy ki ül az ágyam szélén, kipattantak a szemeim és mosolyogva bámultam Őt.
Visszagondoltam az előző napra, pontosabban délutánra és éjszakára, mikor annyiszor lettünk egymáséi, mint eddig még soha.
Nagyon hiányzott és boldog voltam, hogy visszakaptam azt a valakit, aki a világon a legfontosabb a számomra.
Beletúrtam a hajamba - mert a szemembe lógott - és ekkor vettem észre, hogy rajtam van az inge, amit valószínűleg este adhatott rám, nehogy megfázzak. Feltűrtem a ruhadarab ujját, majd felültem az ágyban és közelebb csúsztam hozzá.
Nem vette észre, hogy ébren vagyok, csak öltözött tovább. Ekkor hátulról átkaroltam a nyakát, és megpusziltam az arcát, mire elmosolyodott, majd tekintetét rám emelte.
- Jó reggelt! – köszöntöttem.
- Reggelt? Már dél is elmúlt – nevetett, majd az ölébe vont és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd lábamat két oldalán helyeztem el, s ledöntöttem az ágyra és ott csókoltam tovább. Átkarolta a derekamat, én pedig nyakát kezdtem kényeztetni, közben végig simítottam a mellkasán, amit semmi sem fedett.
- Jenny – suttogta, én pedig az ajtó felé kaptam a fejem, de senki sem volt ott.
- Edward, ne hozd rám a szívbajt! Azt hittem, hogy anya meglátott minket – mondtam, közben leszálltam róla, majd lefeküdtem mellé. Ő csak nevetett, majd az oldalára támaszkodott, és egyik kezével megcirógatta az arcomat.
Hirtelen kapott el a hányinger, így felpattantam az ágyról, majd berohantam a fürdőbe, s magamra zártam az ajtót, és ismét a vécé felett görnyedtem.
- Jenny, jól vagy? – kérdezte. Gyorsan kiöblítettem a számat, majd megmostam a fogam, közben Edward egyfolytában szólongatott. Kinyitottam az ajtót, majd szerelmem aggódó tekintetével találtam szemben magam.
- Minden rendben? – tudakolta.
- Igen, most már minden rendben – mondtam, majd a szobám felé vettem az irányt és visszafeküdtem az ágyba.
- Beteg vagy? – jött be hozzám, majd leült mellém, miközben egyik kezét a homlokomra tette.
- Nem – feleltem. Most mondjam el neki vagy sem? - kérdeztem magamtól.
- Akkor?
- Biztos mindent összeettem. Volt már rá precedens – mondtam. – Hova mész? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy készülődött.
- Sehova, csak le akartam menni a konyhába készíteni neked valami harapnivalót – mondta, majd megsimogatta az arcomat.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes.
- Biztos? Mert, ha az vagy, akkor én…
- Nem kell, de azért köszönöm – ültem fel, majd lágy csókot leheltem ajkaira. – Elmegyünk hozzátok? – kérdeztem, de amint megláttam kérdő tekintetét, folytattam. – Beszélnem kell Alice-szel.
- Értem. Akkor szólj, ha készen vagy. – Bólintottam. – Visszakaphatom az ingem?
- Öhm… persze, de fordulj el, kérlek – kértem meg, Ő pedig így tett. Gyorsan levettem magamról a ruhadarabot, és a vállára terítettem, majd magam elé tartottam a takarót. Felállt az ágyról, közben belebújt az ingbe és az ajtó felé haladt, de még visszaszólt.
- Mintha még nem láttalak volna meztelenül – nézett rám egy kacér mosoly kíséretében, mire én is elmosolyodtam.


Amint megérkeztünk a Cullen házba, felmentem Alice-hez, majd bezártam magam mögött az ajtót, és felé fordultam.
- Beszélnünk kell! – mondtam, miközben közelebb mentem hozzá.
- Igen, tudom. Láttam – nézett rám, majd megpaskolta maga mellett a helyet, mivel az ágyon ült. Helyet foglaltam mellette, majd belekezdtem.
- Nem tudom mitévő legyek. Úgy érzem, hogy el kell neki mondanom, mielőtt még túl késő lesz. Mit csináljak Alice? - túrtam bele a hajamban, majd rákönyököltem a térdemre.
- Akkor mondd el neki – szólalt meg kis gondolkodás után. – Van rá két heted.
- Rendben. Valahogy majd közlöm vele a… hírt – mondtam, majd tovább beszélgettünk.

***

Egy hét telt el, de még mindig nem vett rá a lélek, hogy elmondjam neki, pedig annyiszor akartam. Már sokszor elképzeltem magamban a reakcióját, és két alternatíva lett:
Egy: Váratlanul éri, és egy kis időt kér, hogy átgondolja s jó esetben együtt maradunk.
Kettő: Kiakad, és elhagy, esetleg leordítja a fejem, hogy miért nem vigyáztam. Bár nem ilyennek ismerem Edwardot.
Jó, egy ilyen hír tényleg sokkoló, de nem ordítana velem, mert – amilyen – magát hibáztatná, hogy nem védekeztünk. Igazából szeretnék tőle gyereket, de még fiatal vagyok az anyasághoz, Ő pedig az apasághoz.
Mindig ezt mondogatom magamnak, és úgy érzem, hogy igazam van. Mit szólna anya hozzá? És apa? Biztos, hogy azt mondaná, hogy mennyire felelőtlen vagyok és tuti, eltiltana Edwardtól, amit nem akarok.
El kéne vetetnem? Így nem kellene megtudnia Edwardnak, de valahogy biztos kiderülne és haragudna rám, amiért nem mondtam el neki, amiben teljesen megérteném Őt.

A Cullen házban voltam, de Edward még nem volt velem, mert Alice-szel el kellett mennie vásárolni. Előre látom a képet.
Megérkeznek, Alice szépen betáncol az ajtón, míg Edward keze tele van szatyrokkal és alig várja, hogy letegye őket. Emmett – ahogy ismerem – nevetne rajta, de én megmondanám neki, hogy segítsen Edwardnak cipekedni, elvégre Ő az erős vámpír, nem?

Elmélkedésemből Jasper ébresztett fel.
Edward szobájában feküdtem az ágyon és a leckét írtam, az ajtó nyitva volt, s azon kopogott, hogy ne ijesszen meg, majd beljebb jött a szobába és megállt előttem öt méterre.
- Nem halogathatom tovább, igaz? – tettem félre a könyvet, és felültem az ágyban.
- Carlisle azt mondta, hogy már csak egy heted van, és Edwardot ismerve… Ő majd gondolkodni akar – mondta.
- Igen, de nem tudom, hogy mondjam el neki. Mi van, ha mérges lesz, vagy…
- Nyugodj meg, minden rendben lesz – mosolyodott el. Ekkor meghallottam barátnőmet a földszintről.
- Emmett, gyere, segíts Edwardnak! – kiáltott fel az emeletre.
- Nem kell segíteni, elbírom – szólt szerelmem, de a hangjából úgy tűnt, hogy nem teljesen biztos benne.
- Úgy hallom, megjöttek – mondtam.
- Igen, és úgy tűnik, hogy Alice megint belelendült a vásárlásba.
- Ezt hallottam! – szólt fel barátnőm, mi pedig lementünk a földszintre.

Mikor leértünk, kis híján leesett az állam. A nappali tele volt szatyrokkal, és még mindig hoztak be a srácok.
- Öhm… Alice – szólítottam meg, Ő pedig felém fordult. – Te megvetted a boltot? – kérdeztem.
- Nem, csak a felét – mosolygott bájosan, majd megfogott négy ruhás szatyrot és felvitte őket az emeletre.
- Csak a felét – mosolyogtam, miközben Edward újabb adagot hozott. Majdnem kiesett a kezéből a táska, én pedig mellé siettem, és elkaptam, mielőtt elejtette volna. Köszönetképp rám mosolygott, majd lerakta a kanapéra az utolsókat is.
- Félelmet érzek – suttogta a fülembe Jasper, én pedig ijedtemben nagyot ugrottam. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj – mosolyogtam, majd Edward felé fordítottam a fejem, aki Alice-szel beszélt.
- Most van az a pillanat? – kérdeztem.
- Igen. Addig mondd el neki, amíg még jókedvében van, és míg Alice ki nem szab rá valami feladatot.
- Rendben – bólintottam, majd összeszedtem magam és elindultam felé.
- Edward, beszélhetnék veled? – kérdeztem egy mű mosollyal az arcomon, mire rám nézett és mosolyogva bólintott, majd megfogta a kezem s felmentünk a szobájába.

Féltem, és nem akartam elrontani a kedvét, de muszáj volt közölnöm vele, mert utálok hazudni neki.
Amint beértünk a szobájába, megcsókoltam, Ő pedig átkarolta a derekamat, s viszonozta a csókom.
Egy kis idő után elhúzódtam tőle, majd megszólaltam.
- Edward, szeretsz? – kérdeztem komolyan.
- Igen, szeretlek – nézett a szemeimbe, én pedig folytattam.
- Akkor is szeretnél, ha kiderülne rólam valami, amire még nem vagy… vagyunk felkészülve?
- Miről van szó? Beteg vagy? – kérdezte aggódva, én pedig megráztam a fejem. – Akkor?
- Én… - néztem zöld szemeibe, amik tele voltak kérdésekkel -… Terhes vagyok - mondtam ki, amit már rég szerettem volna közölni vele. Meglepetten nézett rám és láttam rajta, hogy gondolkozik a válaszon.
- Hogy… Hogy történt? – kérdezte, majd beletúrt a hajába, s folytatta. – Áh, tudom, hogy történt, de… ez… ez biztos? – szólalt meg körülbelül öt perc csend után. Bólintottam, majd lehajtottam a fejem.
- Carlisle megerősítette.
- Ő tud róla? Miért nem mondta el nekem? – kérdezte inkább magától, mint tőlem.
- Mert megkértem rá, hogy ne szóljon Neked; én akartam elmondani.
- Értem. És… mióta tudod, hogy…?
- Pár hete – feleltem. Sóhajtott, majd elment mellettem, nekem pedig bűntudatom támadt.
- Miért nem mondtad el? – kérdezte, miközben az ablakon bámult kifele.
- Még a kibékülésünk előtt tudtam meg, és nem akartam rád zúdítani. Bocsáss meg – néztem rá. Már a sírás kerülgetett, de megpróbáltam nem elbőgni magam a jelenlétében.
- Carlisle azt mondta, hogy még elvetethetem, és erre van még egy hetem, de kell a beleegyezésed.
- A beleegyezésem? – emelte rám zöld szemeit.
- Igen.
- Te nem akarod?
- Te akarod? – kérdeztem vissza.
- Nem tudom – bámult ki megint az ablakon, miközben éreztem, hogy végiggördül arcomon az első könnycsepp. Én nem ezt akartam, de megtörtént.
- Edward... nincs olyan sok időnk... tudom, nehéz a döntés és, hogy haragszol rám... de most egy ártatlan életről van szó. – Itt egy kis szünetet tartottam, majd folytattam.
- Ha nem akarod, mondd meg… vagy, ha engem nem akarsz – mondtam, és éreztem, hogy rögtön sírva fakadok.
Nem szólalt meg… Tehát nem akar engem. Ez betett nekem, és eleredtek a könnyeim, majd kifutottam a szobából.
Leszaladtam a lépcsőkön, közben folyamatosan sírtam és nem láttam semmit sem, de nem érdekelt. Csak rohantam lefele; hamar el akartam hagyni a házat, mert nem szerettem volna, ha valaki sírni lát.
Egy óvatlan pillanatban nem néztem a lában elé, így megbotlottam és legurultam a lépcsőkön.
Beütöttem a fejemet a fokokba, és többször a hasamra is estem, majd leértem a földre, de mintha valami labda lettem volna, pattantam egyet és átestem az ablakon.
Tudtam, hogy hamarosan véget ér az „utam”, de nem így lett, mert valami vagy valaki megfogott… valami kemény.
Meg akartam nézni, hogy ki a megmentőm, de hirtelen fájdalom hasított a hasamba. Odakaptam a kezem és ekkor vettem észre, hogy valami kiáll belőlem. Nem éreztem eddig.
Ezután minden elsötétül körülöttem…

**

Mikor felébredtem egy fehér szobában voltam, ahová besütött a napfény, így megvilágítva a helyiség minden egyes részletét.
Lehunytam a szemem, majd kinyitottam és megpróbáltam felülni, de éles fájdalmat éreztem a hasamba, s visszadőltem az ágyba.
A hasamra raktam a kezem, és visszaemlékeztem, hogy mi történt, de nem jutott az eszembe semmi sem.
Ekkor megéreztem a kezét az enyémen, majd oldalra fordítottam a fejem és megláttam Őt. Smaragdzöld szemei szomorúan csillogtak és az arca megbánást tükrözött, én pedig visszafordítottam tekintetemet a kezeinkre.
Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek Edwardra, így ismét ránéztem, Ő pedig még mindig engem bámult.
- Sajnálom – szólalt meg, majd a hasamra nézett. Hirtelen mindent megértettem.
- Nem… Nem – ráztam a fejem, és eleredtek a könnyeim.
- Jenny – szólított meg Edward, de nem néztem rá. – Annyira sajnálom… én… Nem kellett volna…
- Edward, most… szeretnék egyedül lenni – húztam el a kezem az övé alól.
- Rendben, ahogy akarod – állt fel mellőlem, majd homlokon csókolt és távozott.
Nem, nem lehet… Ezt nem hiszem el… Edwardot, most pedig Őt is elveszítettem. – Erre a gondolatra eleredtek a könnyeim. – Miért… Miért történnek velem ezek a dolgok? Először az autóbaleset, a kóma, a tiltás, aztán a baba és Edward… újra… ismét elveszítettem Őt. Én tehetek róla, mert ha hamarabb elmondom neki, ez mind nem történik meg. De nem mertem és ez lett a következménye… Lehet, hogy most mindennek vége… véglegesen? – kérdeztem magamtól, és elfogott a rettegés.

Teljesen üresnek éreztem magam Nélkülük… Egyedül voltam. Tudtam, hogy haragszik rám és most is csak azért volt velem, mert megsérültem, s bűntudata támadt.
Nem szabadna itt lennem, haza kéne mennem, de Alice biztos, hogy megállítana, mielőtt bármit is tehetnék.
Megpróbáltam felülni, és sikerült is, bár fájt a sebem, mégis felkeltem az ágyból s az ajtó felé vettem az irányt. A tárgyakba kapaszkodva haladtam előre mit sem törődve a fájdalmammal; hamar el akartam menni innen, mert nem tudtam volna tovább maradni a szobában.
Már majdnem elértem az ajtóig, mikor az kinyílt és Edward lépett be rajta, majd rögtön elindult felém.
Nyilván szólt neki Alice, hogy mire készülök – gondoltam, de nem foglalkoztam vele, ám ennek következménye is lett. Amint tettem egy lépést segítség nélkül, a lábaim feladták a szolgálatot, a sebem pedig lüktetni kezdett a fájdalomtól.
Épp időben kapott el Edward és tartott meg, majd zárt ölelő karjaiba, én pedig a hasamat fogtam, miközben Őt néztem.
- Jenny, nem kellett volna még felkelned – mondta megrovóan, de a szeme másról árulkodott. Tele volt aggodalommal, szomorúsággal és megbánással. Ölbe vett és visszasétált az ágyhoz s lefektetett rá, betakart, majd helyet foglalt mellettem.
- Miért csináltad? Azt akarod, hogy felszakadjon a sebed? – kérdezte mérgesen, nekem pedig könnybe lábadt a szemem, de mielőtt meglátta volna, elfordítottam a fejem az ablak irányába.
- Nem – mondtam, és összeszorítottam a szemem, hogy ne lássak homályosan. – Mi történt? – kérdeztem, de nem néztem rá.
- Kirohantál a szobámból és leszaladtál a lépcsőn, de megbotlottál és legurultál, majd átestél az ablakon. Ha nem fog meg Jasper, akkor… - Ránéztem. Arcát a kezébe temetve ült mellettem, és a lábán könyökölt.
- Hagynia kellett volna, hogy meghaljak – mondtam, és ismét az ablak felé fordítottam a fejem.
- Miért mondod ezt? – ült mellém.
- Azért, mert akkor nem kéne velem lenned – mondtam komoly hangon.
- Jenny, én szeretlek, a gyerek pedig váratlanul ért… Gondolkodnom kellett, nem dönthettem rögtön.
- Haragszol.
- Nem, nem haragszok, csak rosszulesett, hogy nem mondtad el.
- Én el akartam mondani, de nem ment… annyiszor elterveztem… Én… annyira sajnálom – eredtek el újra a könnyeim, Ő pedig letörölte őket.
Lefeküdt mellém, majd átölelt, de ettől csak még jobban sírni kezdtem, és mellkasára hajtottam a fejem. Próbált csitítgatni, és úgy tűnt, hogy sikerült is, mert körülbelül öt perc múlva már aludtam a karjai közt.

*

Másnap reggel Nélküle keltem, és volt egy olyan érzésem, hogy nem akart velem lenni, csak meg akart vigasztalni.
Nem, ez ostobaság! Hisz azt mondta, szeret… igen, ez biztos, és az is, hogy én Őt, mindennél jobban.
Meg akartam Vele beszélni, hogy most mi van kettőnkkel, így lassan és fájdalmasan, de felkeltem az ágyból s elindultam az ajtó felé.
Ismét a tárgyakba kapaszkodva haladtam előre, és meglepetésemre, senki sem akart megállítani, így mikor elértem az ajtóhoz, kinyitottam és kiléptem a folyosóra.
Lassan mentem, de mindenképp mozogni szerettem volna, mert már elzsibbadtak a végtagjaim.
Zongoraszó szűrődött fel az emeletre, én pedig lefele vettem az irányt; kíváncsi voltam, hogy kijátssza ezt a gyönyörű dallamot.

Már a második számot játszotta, én pedig sikeresen, esés nélkül értem le a földszintre, majd szememmel a zongorát kezdtem keresni.
Nem volt nehéz megtalálnom, és azt sem, aki játszott rajta. Először meglepődtem, utána pedig elmosolyodtam és néztem, ahogy komoly arccal üti le egymás után az akkordokat.
Lassan elindultam felé, és mikor már csak pár méter választott el tőle, Ő abbahagyta, tekintetét pedig rám emelte.
- Kérlek, ne hagyd abba – néztem rá bocsánatkérően, amiért megzavartam játék közben.
- Neked feküdnöd kéne – állt fel a zongora mellől, majd hozzám sétált.
- Már jól vagyok, és hát… nem szerettem volna egyedül lenni – játszottam az ujjaimmal. – Igazából, beszélni szerettem volna Veled – mondtam, mikor már előttem állt.
- Miről? – kérdezte komoly hangon.
- Kettőnkről – feleltem. Féltem, hogy azt mondja, nincs miről beszélnünk, ehelyett az ölébe vett és leültetett a kanapéra.
- Tudom, hogy haragszol és teljes mértékig megértelek s nem is zavarlak tovább, de felszeretnék tenni egy kérdést. - Ő nem szólalt meg, csak figyelmesen hallgatott. - Mi… együtt vagyunk még, vagy sem? Mert, ha nem, akkor nincs keresni valóm itt. – Lehet, hogy hülyén hangzott, de mindenképp tudni szerettem volna, hányadán állunk.
Megint nem mondott semmit sem, csak hallgatott, én pedig ezt a hallgatást, „nem”-nek könyveltem el, így bólintottam, és feltápászkodtam a kanapéról s elindultam. De amint ezt megtettem, elkapta a csuklómat, majd Ő is felállt és csak nézett engem.
- Én nem szakítottam Veled – szólalt meg végül. – Te rohantál el és… Mikor hallottam, hogy kilépsz az ajtón, utánad mentem, meg szerettem volna beszélni ezt a dolgot, de már nem tudtalak utolérni… Elkéstem – hajtotta le a fejét.
- Nem a te hibád volt, de megérdemeltem. – Rám nézett, majd megcsóválta a fejét.
- Nem – mondta, és arcomra tette kezét, majd ajkai közeledni kezdtek az enyémekhez.

Mikor megcsókolt, már nem éreztem azt az ürességet, mint akkor fent a szobában, újra egész voltam. Nem haboztam, viszonoztam a csókját, majd átkaroltam a nyakát, miközben szaporán vettem a levegőt. Sírni támadt kedvem, de most a boldogságtól, nem a bánattól.
- Bocsáss meg – suttogtam, mikor megszakítottam ajkaink játékát.
- Hányszor mondjam el, hogy nem haragszok rád, te butus? – túrt bele a hajamba, miközben elmosolyodott és újra megcsókolt.


Miután felmentünk Edward szobájába, mindketten befeküdtünk az ágyba, majd bekapcsoltuk a tévét és rajzfilmet kezdtünk nézni.
Deja vu érzésem támadt.
Emlékszem, pont így feküdtünk és bámultuk a tévét, mint mikor Edward beteg volt, és természetesen, én aludtam el a mese közben, szerelmem karjai között.