5. fejezet - Emlékek nélküli új élet

(Jenny szemszöge)


Másnap reggel, a napsugaraira keltem fel, egész fényével beterítette a szobámat. Ezt imádtam New Yorkban, amíg szép idő van. Minden reggel a napsütésre kelek, ez dob a hangulatomon, és van rá oka is, mivel elköltözünk.
Nem szívesen hagyom itt ezt a város, és a szobámat. Ki tudja milyen lesz ott a szobám? Ráadásul nem süt sosem olyan szépen a nap, mint itt, legalábbis így hallottam az egyik barátnőmtől.
Mivel anya és apa elváltak, így anyu külön akar költözni apámtól. Végre anyunak sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy tudjunk venni egy házat, aminek csak Ő örült igazán.
Hiányozni fog az itteni életem. Nem akarok elköltözni innen, de, mivel mindkét nővérem megházasodott, így Én maradtam az egyedüli lány, és anya magával akar vinni. Hát igen. Anya és lánya egyedül egy kis városban, Forskban.


Négy óra múlva indult a gépünk, így elmentem lefürödni, és megmostam a hajam, majd lementem a konyhába enni valamit.
Természetesen előző nap már bepakoltam, így csak fel kellett öltözködnöm, és indulhattunk is.
Apa vitt ki minket a reptérre, majd elbúcsúzott Tőlünk. Anyu csak egy arccsókot kapott, én pedig egy hosszú ölelést, és sok-sok puszit, na meg persze egy kis zsebpénzt csúsztatott a zsebembe. Nála a kis zsebpénz kétszáz dollárt jelent, csak tudnám, mire költhetném el abban a kisvárosban.

Pár perc múlva már a gépen ültünk anyuval, de nem is beszélgettünk egymással. Míg Ő trécselt legjobb barátnőjével Sandyvel, addig Én zenét hallgattam, és kifele bámultam a gépből, mivel Én ültem az ablak mellett.
Az egyik kedvenc számomat hallgattam Lady Gagától, (Ő számomra a favourite, mármint énekesnők közül, de van sok más is) az IPodomon.


Nem volt olyan hosszú az út, vagy csak nekem tűnt rövidnek, mert zenét hallgattam, de ez most nem is számít igazán.
A lényeg az, hogy megérkeztünk a Seattle-i reptérre, ahol, mikor leszálltunk a gépről, és átvettük a csomagjainkat, fogtunk egy taxit, és elindultunk az új otthonunkba.

Körülbelül egy óra volt Forks-ig az út, így az alatt az idő alatt is zenét hallgattam. Nem tehetek róla, imádom a zenét. Amíg Én elfoglaltam magam, addig anya beszélgetett a sofőrrel, gondolom a városról kérdezett, mert, mikor egy-egy számnak vége lett, akkor hallottam hangfoszlányokat.
Például, hogy „Ki a polgármester?”, vagy, hogy „Ki a rendőrfőnök?”, meg ehhez hasonlók.
Nagyon izgis csevegés, legalábbis engem nem nagyon izgatott.

Hamarosan megérkeztünk új lakhelyemre, vagyis lakhelyünkre, ami a sulitól kb. húsz percre volt, mint megtudtam anyámtól, miközben a csomagtartóból vettük ki az utazótáskáinkat, mert egyfolytában beszélt.
Nem volt annyira lepukkadt a ház, mint amilyenre gondoltam. Egész elviselhető volt.
A ház széle zöld, a fala halványsárga, a tető pedig szürkés színű volt. A háznak volt egy kis terasza, ahová, majd ki lehetne ülni, beszélgetni a barátaikkal. Már, ha lesznek.
- Nekem túl színes ez a ház – gondoltam. – Miért nem lehet olyan, mint New Yorkban, mármint színileg, mert ott nem volt sokszínű a ház egyes része, kívülről.

Újdonsült otthonom mellett, volt egy kis erdő, így úgy döntöttem, hogy, majd valamelyik nap, természetesen napos időben, elmegyek sétálni.
Kicsit körül nézek benne.

Anya kifizette a taxist, majd bementünk a házba.
Belülről tipikus amerikai ház volt.

Az emeletre egy kisebb lépcsősor vezetett fel, és meg kellett állapítanom, hogy nem egy rozoga lépcsőzet volt. Nagyon is újnak látszott. Se nyikorgás, se régi lépcsőfokok.
Legalább volt valami jó is ebben a házban.

Az emeleten, a folyosó végén volt az Én szobám, és azzal szemben nyílt a közös fürdőszoba.
(Na, még egy dolog, ami csak NY-ban volt nekem. Saját fürdőszoba.)
Amint benyitottam a szobámba, rögtön az első, amit megpillantottam, azaz ablakom volt.
Kicsit huzat volt, mert nyitva volt, így gyorsan bezártam az ajtót, ami okozta a nagy légáramlást.
Körbe néztem a helyiségben.
Az ágyam szinte az ablak mellett állt, az asztalom, az ajtótól jobbra volt, majdnem az ágyam előtt; a szekrényem pedig az ajtótól balra helyezkedett el.
A takaróm világoskék volt, a párnám pedig fehér.
Ez a két kedvenc színem. Tehát ezt már berendeztették anyuék.
- Jenny! – kiáltott fel anyu a földszintről.
- Igen? – léptem ki a szobámból.
- Mit csinálsz oda fent? – kérdezte.
- Körül nézek? – kérdeztem vissza.
- Gyere, segíts! Még nem hoztunk be minden csomagot.
- Rendben! – kiáltottam le, és még egyszer körbe néztem a helyiségben, majd lementem segíteni.
Az egész napunk a csomagolással telt meg takarítással, de még így sem végeztünk az egész házzal.

Hullafáradtan dőltem be a meleg, puha ágyikómra, és öt perc múlva már aludtam is.



Másnap reggel, csak akkor álltam neki a szobám takarításának, miután megittam egy csésze kávét.
Felmentem a fürdőszobába és alaposan megmosakodtam, majd felvettem egy szürke elnyúlt pólót meg egy mackónadrágot zoknival. Jó az, ha takarításról van szó.
Tehát neki álltam, és letöröltem a port a szobámban, majd felporszívóztam. Igen, elhozatta anyám a porszívót, míg apu vett maguknak (Magának és Jimnek) egy új porszívót.
Felmostam a padlót, majd rendet raktam a szobámban, és kipakoltam a ruháimat a szekrényembe.
Ez igénybe vett több mint három órát, aztán anyunak segítettem.
Főztünk, mostunk takarítottunk, na meg köszöntöttük az új szomszédokat, akik nagyon kedvesnek tűntek.
- Kicsim, el kell mennem egy kicsit, addig foglald el magad valamivel, rendben?
- Rendben – mosolyogtam, majd felmentem, a már kész szobámba és e az IPodomat. Lefeküdtem az ágyamra, és bekapcsoltam a zenelejátszóm, majd elindítottam egy pörgős számot.




Másnap a telefonom csörgésére keltem fel, elaludtam volna zenehallgatás közben?
Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, és a mobilom után kutattam a kabátom zsebében, amit még tegnap délután raktam le a székemre.
- Igen? – szóltam bele miután felvettem a mobilt.
- „Sziiiaaa!!” – kiáltottak egyszerre a telefonban barátnőim, mire eltartottam a fülemtől a készüléket.
- Sziasztok! Mi újság Veletek? – kérdeztem mosolyogva, mikor ismét a fülemhez emeltem a telefont.
- „Semmi, meg vagyunk – hallottam meg Mel hangját a vonal másik végéről. – Hiányzol Nekünk!” – szólt szomorkás hangon.
- Ti is nekem.
- „Na, milyen Forks?” – kérdezte barátnőm.
- Esős, és hideg – feleltem. Hallottam, hogy valaki kiabál, de, hogy mit, azt nem értettem.
- „A fenébe! Sajnálom, Jenny, de mennünk kell, mert anya szólt, hogy indulunk a nagyszüleimhez, majd még hívlak.”
- Oké, semmi baj. Nekem úgyis sok dolgom van még.
- „Rendben. Na, megyek. Puszillak. Szeri.” – köszönt el Mel.
- Én is. Puszi. Szia! – azzal letettük a telefont, Én pedig elmentem lezuhanyozni. El kellett valamivel foglalnom magam.
Nem történt aznap semmi érdekes, csak olvastam egy könyvet, amit magammal hoztam.



Másnap már suliba kellett mennem, ezért korán keltem, hogy időben végezzek minden fontos dolgommal.
Anyu is hétfőn kezdett az új munkahelyén, így Ő már nem volt itthon, mikor felkeltem.
Sietősre fogtam a lépteimet, majd húsz perc múlva már a suli előtt voltam.
Sok diák a parkolóban beszélgetett, és észre sem vették, hogy ott vagyok, bizonyára, ahogy felöltöztem nem voltam annyira feltűnő, és ennek örültem.


Az iskola irodája felé vettem az irányt, és csakhamar odaértem.
A pultnál egy kedves hölgy fogadott, aki, miután bemutatkoztam, átnyújtotta az iskola térképét és egy papírt, amit alá kell majd íratnom az összes engem tanító tanárral, végül átadta a tankönyveimet, Én pedig illedelmesen elköszöntem Tőle, majd elindultam az első órámra.


Épp a folyosókat jártam, mikor neki mentem valakinek, mire az összes cuccomat elejtettem a kezemből.
Gyorsan lehajoltam, és kapkodva szedegettem össze a papírokat, amik szanaszét hevertek a padlón, aztán észrevettem, hogy nemcsak Én guggolok a földön, hanem más is.
Mikor felálltam a földről ránéztem az illetőre, akinek szerencsésen neki mentem.
Rövid barna haja, és világoszöld szeme volt, arca pedig mosolygott.
- Bocsi – nyögtem ki egy bocsánat félét.
- Semmi baj – mosolygott. – Szia, Tom vagyok, Te pedig az új lány igaz?
- Szia! Igen, de kérlek, ne hívj új lánynak, egyébként Jenny a vagyok – mosolyogtam én is.
- Örülök, hogy megismertelek – mondta, majd lenézett a kezemben lévő térképre. – Hol lesz órád? – kérdezte.
- Ööö… - tanulmányoztam a térképet –… a 23-asban – feleltem.
- Ez nagyszerű! Nekem a mellette lévő teremben lesz órám, elkísérhetlek? – kérdezte.
- Öhm… persze – mosolyogtam, majd elindultunk a megfelelő terem felé.
- Szeretnél velünk ülni menzán? – kérdezte Tom, miközben az órámra tartottunk.
- Persze, miért is ne?



Nem lehet nehéz kitalálni, hogy milyen órám volt.
Történelem, amit mellesleg nem nagyon kedvelek. Az a sok évszám meg dátum, ki, mikor és meddig uralkodott. Nem szeretem.

Lassan haladtam a következő órámra, mikor megint, de most egy keményebb valamibe, vagyis valakibe ütköztem.
Hogy én milyen szerencsétlen vagyok – gondoltam.
- Bocsánat – néztem fel egy rövid barna hajú, sápadt, és eléggé furcsa, de szép szemű lányra.
- Semmi baj – fordult meg. – Szia Jenny! – köszönt csilingelő hangján. Nem értem. Honnan tudja a nevemet? – kérdeztem magamtól.
- Szia! Bocsi, de honnan tudod a nevemet? – kérdeztem rá az engem foglalkoztató kérdésre.
- Ööö… hát Te vagy az új lány, és kb. a fél suli tudja, hogy ki vagy – mosolygott barátságosan.
- Ó, értem – mosolyogtam én is.
- Egyébként Alice vagyok. Alice Cullen – mutatkozott be.
- Én pedig Jenny Smith, de már tudod.
- Szeretnél ma velünk ebédelni? – kérdezte.
- Hát… az a helyzet, hogy már… mondjuk úgy, hogy már elígérkeztem – mondtam. – Remélem, nem neheztelsz ezért rám.
- Nem, dehogy – mosolygott. – Akkor majd legközelebb – mondta még mindig mosolyogva.
- Tényleg nagyon sajnálom. – Szörnyen rosszul éreztem magam, amiért elutasítottam, miközben Ő olyan kedvesen kért meg.
- Semmi baj, de nekem most már mennem kell. Remélem, még fogunk találkozni. Szia, és örültem, hogy megismerhettelek – köszönt el ugyanolyan mosollyal az arcán, mint eddig.
- Én is remélem. Szia!



Hát az első iskolai napom egész kellemesen telt el. Minden tanárommal aláírattam a papírt, amit még reggel kaptam a recepcióstól.
Épp az ebédlő felé tartottam, mikor valaki a nevemet kiabálta.
Megfordultam a hang irányába.
- Szia!
- Szia! – köszönt Tom. – Ebédelni mész? - tudakolta.
- Igen – feleltem.
- Elkísérhetlek?
- Persze – mosolyogtam.

Amint beléptünk a menzára, Tom megragadta a karomat, és egy asztalhoz húzott, ahol öten ültek. Három lány, Kate, Ashley és Julie, és két fiú, Mark és Zac, mint kiderült.
Az egyik lánynak vállig érő szőke haja, és kék szeme, a másiknak hosszú barna haja, és zöld szeme, a harmadik csajnak pedig mellírózott, hátközépig érő frizurája volt.
Mindenki nagyon kedves volt, és sokat kérdeztek rólam.
Azt is megtudtam, hogy Ők egytől egyig az osztálytársaim. Most, hogy így jobban megnéztem őket, Ashleyt láttam az egyik órán, talán történelmen.


Már alig vártam, hogy hazaérjek, és mikor ez végül megtörtént, boldogan dőltem le az ágyamra.

Miután anyu hazaérkezett a munkából, elmeséltem a napomat, majd Ő a sajátját, végül mindketten aludni mentünk, hogy másnap újult erővel kezdjük meg a következő napunkat.



Itt van a forksi háza Jennyéknek:D


Én annyira, de annyira sajnálom. El vagyok havazva:S Vasárnap is fotózásra megyek, így ma tettem fel, és hál' istenek végeztem vele:D
Remélem tetszik majd, és sok-sok véleménnyel leptek meg, mire hazaérek.:D Tudom, hogy pofátlanság. Bocsi.
Köszönöm a levelet Szilvinek, Doronak és Grétinek a levelet, a kommentárokat pedig Rosalie-nak, Vittinek, Zsúúnak, Kellynek, Ancsi-nak, Gromitnak, Ancsihnak, Raminak, Vivinek, Evelynnek. Msnen pedig Nillának:D
Sok-sok millió puszi Nektek!!
Még egyszer bocsi.
Remélem azért fogok pár kommentet kapni:D
♥♥♥♥♥Puszi♥♥♥♥♥