3. fejezet - A búcsúzás

Egy hónap telt el, és nem enyhült a fájdalmam, viszont már beszéltem az iskolában, hogy elkerüljem a feltűnést, mivel azt mondtam, vagyis mondtuk Alice-ékkal, hogy Edward elköltözött, egyedül, és soha többet nem fog visszajönni. Cullenéken, Belláékon, és Rajtam kívül senki sem tudta, hogy Ő, meghalt.
Már nem sírtam annyit, vagy mégis. Reggelenként észrevettem, hogy könnyes a szemem. A tudtom nélkül sírtam, ez érdekes volt. Minden egyes nap megnéztem a közös képünket, bár inkább ki kellett volna, hogy töröljem, de nem ment, nem tudtam magam rávenni.
Ahol jártam Forksban, mindenről Ő jutott az eszembe. Nem is nagyon akartam kimozdulni, ha hívtak valahová Kate-ék, azt mondtam, hogy sokat kell tanulnom, meg, hogy el kell intéznem valamit.
De végül sikerült elráncigálniuk a parkba a fiúkkal.


A parkban sétáltunk, és mindenféléről beszélgettünk, mikor elhaladtunk a mellett a hely mellett.
A parknak azon a részén készítettük a képet, ami a hátterem volt. Elővettem a mobilom, és nézegettem a kijelzőt. Valóban az a hely volt, és bennem újra feltörtek az emlékek.
- Jenny! – hallottam meg Ashley hangját a távolból. – Gyere! – ragadta meg a karom, és húzni kezdett a többiek után. Többször is sikerült mosolyognom, bár legbelül ordítottam.
Egy idő után megszólaltam, mert már haza akartam menni, így Kate-ék hazafurikáztak, amit megköszöntem nekik, majd elbúcsúztam Tőlük, és bementem a házba.


Otthon semmit sem csináltam, csak ültem a gépem előtt, és meredtem magam elé, a nagy fekete monitor előtt. Végül úgy döntöttem, hogy bekapcsolom, és elolvasom a levelezésem.
Vagy ötven üzenetem érkezett, de csak egy-két levél jött a barátnőimtől. Hát ennyire nem foglalkoznak velem. Mondjuk ebben én is hibás voltam, elhanyagoltam őket. Lehet, hogy azoknak a barátságoknak, amiket New Yorkban kötöttem, már akkor véget értek, mikor ideköltöztem Forksba, és ahol megtaláltam a szerelmet, amit később elvesztettem.
Sokszor jártam ki Edwardhoz. A Cullen ház közelében lett eltemetve, de úgy, hogy ha jönnének is hozzájuk, nem tudnák meg, hogy ott egy ember van örök nyugalomra helyezve.
Mivel Alice-ék vadászni mentek a világ túlsó végébe, így úgy döntöttem, hogy elmegyek az Ő sírjához.
Gyakran szoktam Vele beszélgetni, mert tudom, hogy hallja. Egy jobb helyre került, tudom, bár Ő azt mondta nekem, hogy a pokolra fog jutni. De nem, Ő sose jutna oda.
Felálltam a gép elől, lementem a földszintre, majd felvettem a kabátom, és útnak indultam.



Nagyon lassan haladtam, de végül megérkeztem a Cullen házhoz, majd az Ő sírjához.
Minden egyes alkalommal, mikor ott voltam sírtam.
A sírkövön ez állt:

Edward Anthony Masen Cullen
1901-2009

„Síromnál ne hullass könnyeket, nem én fekszem itt, nem haltam meg. Én vagyok a hűs nyári szellő, csillogó hó, folyóparton a kő. Ne gyászolj, töröld le könnyedet, nem haltam meg, e sír engem el nem temet.”

Nyugodj békében!

Ezeken a sorokon mindig elsírtam magam, de nem tehettem róla.
Leültem a sír mellé, majd megszólaltam.
- Szia! – köszöntem. – Bocsáss meg, hogy nem hoztam virágot, de majd pótolom, ígérem. Sajnálom, hogy untatlak, már megint. Tudom, hogy mit akarsz mondani. Lépjek túl rajtad, igaz? Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ez nem fog megtörténni! – Ekkor felnevettem, mert tudtam, hogy ilyenkor mit szokott csinálni. Mindig mosolygott, vagy sóhajtott egyet, és megrázta a fejét. Erre ismét könnybe lábadt a szemem. Hiányzott.
- Tudom, hogy mondtam már, vagy tízezerszer, de elismétlem még egyszer. Hiányzol, nagyon, és szeretlek. Mindig szeretni foglak. Edward, én… Nem kellett volna megmentened. Miért nem hagytál meghalni? Mérges vagyok Rád! – mondtam a sírkőnek, mintha az lenne Edward. Vártam pár másodpercet, majd ismét megszólaltam.
- Nem, ez nem igaz. Nem tudok Rád haragudni, csak segíteni akartál. – Húztam végig ujjaimat a síron lévő képen, ami Edwardot ábrázolta.
- Bárcsak visszakaphatnálak valahogy! Ha lenne rá mód, akkor én vállalnék minden kockázatot, vagy, ha… vagy, ha meg kell halnom, hogy Te élj, én meghalok, csak még egyszer hadd lássalak. – Elgondolkodtam egy kicsit, majd megszólaltam.
- Szeretlek – mondtam, majd felálltam a földről, és leporoltam magam. Még egy utolsó pillantást vetettem szerelmem sírjára, majd elindultam az erdőbe.
Sétálni akartam.


Kb. tíz perce járhattam az erdőt céltalanul, és csodáltam szépségét a napsütésben.
Egyszer csak, ahhoz a sziklaszirthez értem, ahol még régebben álltam, mikor Edward az erdőben hagyott, és egyedül indultam haza.
Lenéztem a szirt tetejéről, és eldöntöttem, hogy véget vetek az életemnek. Nem véletlenül jutottam ide. A sors akarja, hogy eltávozzak erről a világról.
Lehunytam a szemem, és felidéztem a szeretteim arcát.
Család, barátok, és szerelem. A családtagjaim arcát: anyu, apu, a testvéreim, és Cullenék (Ők már szinte a családomnak számítottak); barátaim: Bella, Kate, Ashley, és a srácok; szerelmem: Edward. Az Ő arcát néztem lelki szemeimmel a legtovább.
Kinyitottam a szemem, és körbe pásztáztam a környezetemben lévő fákat, bokrokat, néztem a tengert, ami alattam volt, végül lábaim elindultak a szirt széle felé.
Sok gondolat fordult meg a fejemben.
Mit fog érezni a családom, a barátaim? Alice-t biztos megviselné, anyut, aput és a testvéreimet is.
És én?
Én nem tudok Nélküle élni. Csak akkor fog elmúlni a szenvedés, és a fájdalom, ha megölöm magamat. Igen, ezt kell tennem!
Bocsássatok meg! Alice, anya, apa, testvéreim, és bocsáss meg… Edward!
Már csak pár másodperc volt, hogy elérjem végleg a szirt szélét, és végre véget érjen a szenvedésem, és a fájdalmam.
Ekkor két kar ragadott meg a derekamnál fogva, és visszahúzott a szikla pereméről, majd szorosan az ölébe zárt.
- Ne tedd, kérlek! – szólalt meg, az az édes hang, amit hetekkel ezelőtt hallottam utoljára. Nem hittem a fülemnek. - Csak képzelem az egészet.
- Ha megteszed, akkor nincs Kiért visszajönnöm – fordított maga felé. Még mindig nem tudtam megszólalni.
Lehunytam szemeim, majd ismét kinyitottam.
Tényleg ott volt előttem, nem képzeltem. Ő volt. Megsimogatta az arcomat, és még jobban magához ölelt.
- Edward! – öleltem át szorosan, és nagyot szippantottam édes illatából, viszont valami megváltozott, de a szívem nem azzal foglalkozott abban a pillanatban. Felnéztem Rá, majd megcsókoltam egy hónap elteltével, újra. Nem tiltakozott. Olyan hévvel csókolt, mint még soha. Nyakába kapaszkodtam, majd ajkaink szétnyíltak, hogy nyelveink kezdjenek öröm táncot járni egymással. Beletúrtam bronzbarna hajába, és csókoltam mézédes ajkait, de hirtelen elhúzódott.
- Jenny, hadd vegyek levegőt – mosolygott, majd nyomott egy csókot a számra.
- Bocsánat, csak… annyira hiányoztál – eredtek el a könnyeim, Ő pedig átölelt.
- Te is nekem, ha tudnád, hogy – mondta szerelmem. Ekkor esett le, hogy mit mondott pár másodperccel ezelőtt.
- Levegőt? – néztem Rá.
- Igen. Ember lettem – mondta.
- Tudtam, hogy valami megváltozott. A szemed… zöld, a tested pedig… meleg, és puha lett. Ez, hogy lehet? – kérdeztem, közben el nem engedtem Őt.
- Épp erről kell beszélnünk, de menjünk vissza a házba – kulcsolta össze kezünket, majd bevezetett az erdőbe, és elindultunk a Cullen ház felé.
- Edward, tudsz olvasni a gondolataimban? – kérdeztem egy kis idő múlva.
- Nem, az csak a vámpír képességem volt. Most, hogy ember lettem, nem tudok, így ebben a pillanatban sem tudom, hogy mire gondolhatsz.
- Én elmondom, ha szeretnéd. – Ő csak mosolygott, ebből tudtam, hogy várja a választ. – Először is arra gondoltam, hogy szeretlek, és, hogy hiányoztál – mosolyogtam -, a másik pedig az, hogy nem értem ezt az egészet, mármint, hogy hogyan lettél ember.
- Gondoltam, hogy fog foglalkoztatni ez a kérdés, de majd elmondom otthon – mondta, majd elengedte a kezem, és derekamnál fogva magához húzott, így haladtunk a napsütötte erdőben a Cullen ház felé.



Már egy ideje otthon voltunk (lassan tényleg az otthonommá fog válni a Cullen ház), és csak néztük egymást.
Edward a kanapén ült, én pedig az ölében, és időnként megcsókoltuk a másikat. Olykor-olykor megsimogattuk a másik arcát, néha pedig egymás kezével játszottunk.
Tudom, nem annyira érdekfeszítő, de jelenleg, csak arra tudtam gondolni, hogy visszakaptam Őt, és újra nézni akartam szerelmemet, úgy, mint régen. Még emberként is szívdöglesztő volt számomra. Gyönyörű zöld szemeit mélyen enyémekbe fúrta, és én egyre jobban zavarba estem. Ő csak mosolygott, így ilyenkor mindig megcsókoltam. Soha többé nem akartam elengedni.
Akartam Őt, ahogy Ő is engem, de még nem jött el az ideje, annak. Azt mondta, majd, ha elbúcsúzott a többiektől. Ezt nem értettem.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem.
- Mit?
- Azt, hogy előbb el kell búcsúznod Alice-éktől. Megígérted, hogy elmondod.
- Tudom, és előbb utóbb elmondtam volna – vált komollyá az arca.
- Engem… visszaküldtek – szólalt meg végül.
- Vissza? Ezt nem igazán értem.
- Azért jöttem vissza, mert látták rajtunk, hogy mennyire hiányoljuk a másikat, és adtak nekünk még egy esélyt – nézett a szemeimben, miközben ezeket a szavakat mondta.
- Szóval… most már velem maradsz? – kérdeztem, félve a válaszától. Sokáig hallgatott, így tudtam, hogy ez nem igaz.
- Hogy mondjam el neked, hogy megértsd. Na, várj! – gondolkodott el ismét, majd megszólalt. – Tudod, hogy szeretlek, az életemnél is jobban – én csak bólintottam, Ő pedig folytatta -, és ezért kitalálták azt, hogy visszaküldenek emberként a Földre, csakhogy ennek ára is van.
- Milyen ára? Mindent mondj el, kérlek! – Néztem rá könyörgő szemekkel.
- Elveszik az emlékeinket.
- Hogy mi?! – álltam fel az öléből, mikor befejezte a mondatát. – Miért? Nem értem! – újra könnyek szöktek a szemeimbe. Edward felállt, majd közelebb jött, és átölelt.
- Azt akarják ezzel kideríteni, hogy újra egymásba tudunk-e szeretni, mert, ha igen, akkor Veled maradhatok, örökre – mosolygott, és a szemeimbe nézett, majd megcsókolt.
- Valamit titkolsz előlem – jelentettem ki. Lehajtotta a fejét, és elengedett. – Van még valami, igaz? Mondd el Edward!
- Ha mégsem szeretnénk újra egymásba, akkor… - fordított nekem hátat.
- Akkor?
- Akkor ismét meghalok, de Te visszakapod az emlékeidet. Mindet – fejezete be a mondatát. - Nem, az nem lehet! – gondoltam. Szaporán vettem a levegőt, és szédülni kezdtem.
- Le… Le kell ülnöm – mondtam, majd elindultam a kanapé felé, és lerogytam rá, arcomat pedig kezeimbe temettem. Megpróbáltam nyugtatni magam, de nem ment. Hogy is mehetett volna, mikor Róla volt szó?
- Jenny, jól vagy? – ült le mellém Edward.
- Igen, azt hiszem. – Pedig egyáltalán nem voltam jól. - Én nem tudnám elviselni az elvesztésedet. Még egyszer nem! Mi értelme van annak, ha visszakapom az emlékeimet, hogyha Te már nem leszel velem? – kérdeztem.
- Én sem akarlak elveszíteni, de kapnánk még egy esélyt. Újra együtt lehetnénk, vagy Te nem ezt akarod? – kérdezte.
- Dehogyis nem, mindennél jobban, és igen, tudom, hogy ismét együtt lehetnénk.
- Azt mondták, hogyha elég erős a szerelmünk, akkor minden rendben lesz. Mindenki elveszíti az emlékeit, kivéve a családom.
- Kivéve a családod? Kik, azok, akik ezt mondták? – kérdeztem.
- Akik visszaküldtek.
- Olyanok, mint Isten?
- Majdnem, de pontosan még én sem tudom.
- Értem.
- Ne aggódj, még van időnk – mosolygott.
- Mennyi? – kérdeztem, mire arcáról lefagyott a mosoly. Sóhajtott, majd megszólalt.
- Egy nap.
- Egy nap? Az édes kevés lesz, hogy bepótoljuk azt az egy hónapot, vagy többet, ami kimaradt.
- Igen, tudom.
- Szóval, búcsúzni jöttél, igaz? – néztem fel rá. Ő csak bólintott.
- Beszélek, majd a többiekkel, utána pedig végre együtt lehetünk. Teljesen egyedül. – Bólintottam, és ahogy ezt megtettem, Alice-ék léptek be a bejárati ajtón, mire mindketten oda kaptuk a tekintetünket. Mindenki ledöbbenve állt az ajtóban, és minket néztek, jobban mondva Edwardot.
- Edward! – ugrott nyakába Alice, és össze-vissza puszilta bátyját, én pedig mosolyogtam mellettük.
- Alice, finoman! – szóltam barátnőmre.
- Ó, igen, bocsi – engedte el Edwardot. Mélyen szerelmem szemeibe nézett, én pedig nem tudtam mire vélni ezt.
- Sajnálom Alice, de nem tudok olvasni a gondolataidban.
- Nem?
- Nem.
- Zöld a szemed – mosolygott Alice.
- Igen.
- Ember lettél. Ez, hogy lehetséges? – kérdezte.
- Hamarosan mindent elmondok.
- De előbb mindenkit köszöntened kell – mosolyogtam rá angyalian, és adtam egy csókot ajkaira.
- Igen – termett előttünk Esme, majd hosszan magához ölelte fiát, aki viszonozta ezt a gesztust. Carlisle következett, aki szintén megölelte Edwardot, utána pedig Rosalie jött. Sosem láttam még ilyennek. Egyszerűen nem akarta elengedni bátyát, végül megtette, mert Emmett következett, aki finoman hátba veregette, egy bordaropogtató ölelés után. Utoljára Jasper köszöntötte Edwardot. Megpaskolta testvére hátát, és egy „Hiányoztál testvér” után elszakadtak egymástól. Én mindezt a kanapén ülve néztem végig, és folyamatosan mosolyogtam, mert tudtam, hogy mit érezhetnek most a többiek, mert ugyan az volt, és van a szívemben, mint nekik. Végre újra egésznek érezhették magukat.
- Egy nagyon fontos dologról kell beszélnünk – kezdte szerelemem, és leült mellém, majd összekulcsolta a kezünket. - A visszatérésem okáról lenne szó – mondta, majd elmesélte ugyan azt, amit nekem pár perccel ezelőtt. Mindenki figyelmesen hallgatta Őt végig. Elmondta, hogy a Cullen család tagjai, kivéve Őt, emlékezni fognak minden egyes eseményre, csak az emberek, és Mi nem. Azt is mondta, hogy olyan lesz, mintha mindent visszatekertek volna, akár egy videó kazettát a magnóban.
- Tehát mindent visszapörgetnek a megismerkedésünk napjáig, vagy még későbbre. Esetleg pár nappal lesz több. Remélem, lehet érteni – fejezte be Edward a magyarázást.
- Persze, én értem, vagyis Mi – javította ki magát Alice.
- Rendben.
- Hány óránk van még ebből a napból? – kérdeztem halkan, bár a többiek úgyis értették.
- Most öt óra körül lehet az idő, akkor van még… huszonegy óránk, mielőtt elveszítjük az emlékeinket – mondta komolyan.
- Akkor mi nem is zavarunk tovább – szólalt meg Carlisle. Felálltak a kanapéról, majd mindenki elbúcsúzott, főképp tőlem, mert én nem fogok Rájuk emlékezni.
- Remélem, ismét jó barátnők leszünk, majd – suttogtam Alice-nek, mikor megölelt, és már a sírás kerülgetett.
- Én is – mosolygott. – Gyorsan elintézek valamit, és már nem is zavarok tovább – mondta, majd eltűnt az emeleten. Pár másodperccel később ért le a földszintre mosolyogva. Még egyszer elköszönt, majd távozott, de még a fülembe súgta, hogy, majd menjek be a fürdőszobába.




Rossz volt, hogy elveszítem majd az emlékeimet a szeretteimről, de még egy napig velük lehettem, vagyis csak egyikükkel, aki a világot jelenti nekem, még emberként is, mert nekem nem számít, hogy micsoda.
A Fürdőben voltam.
Amikor beléptem a helyiségbe rögtön megpillantottam egy szexi hálóinget.
- Tehát ezért kellett nekem bejönni a fürdőbe. - gondoltam.
Gyors fürdést csináltam, majd felvettem a hálóingem, és megnéztem magam a tükörben.
Izgultam. Azt nem tudom, hogy miért, mert már voltam együtt, Úgy, Edwarddal, mégis olyan izgatott voltam, mintha most készülnék az első együttlétemre a szerelmemmel. Pedig nem így volt.
Kiléptem a fürdőszobából, és Edward szobája felé vettem az irányt.
Hamarosan megérkeztem, az elé a bizonyos ajtó elé, majd halkan benyitottam.
Edward az ablak előtt állt, és kifelé bámult. Fehér inget, és fekete nadrágot viselt, lábán pedig egy szintén fekete cipő volt. Nem is tudom, hogy miért mértem így végig, de olyan régen láttam, hogy minden ismert testrésze új volt számomra.
A szívem hangos dörömbölésbe kezdett, és szaporán vettem a levegőt. Közelebb mentem hozzá, és megálltam közvetlenül mögötte.
Beharaptam alsó ajkam, és kezemet végig húztam hátán, mire nagyot sóhajtott. Elkaptam a kezem, és próbáltam magam megnyugtatni.
Szembe fordult velem, és végig mért, majd elmosolyodott, természetesen én fülig pirultam. Nem tehettem róla, mindig is zavarba tudott hozni csupán a nézésével.
- Gyönyörű vagy, mint mindig – nyújtotta ki a kezét, majd megsimogatta az arcomat. Imádtam, mikor ezt csinálta. Átkarolta derekamat, és szorosan magához vont, majd egy időre ajkait az enyémekre nyomta. Karomat nyaka köré fontam, és mohón falni kezdtem ajkait.
- Köszönöm – szólaltam meg, mikor csókunk abba maradt. Újra megcsókoltuk egymást, de ujjaim lentebb vándoroltak, és megállapodtak a mellkasán, majd az ingét kezdték el kigombolni.
Hamar megszabadítottam felsőjétől, és lassan végig simítottam mellkasát, majd ajkai elváltak az enyémektől, és nyakamat kezdték el kényeztetni.
Jóleső sóhaj hagyta el számat, és beletúrtam selymes hajába. Felemeltem fejét, majd megcsókoltam, és az ágy felé kezdtem Őt húzni.
Óvatosan lefektetett, mintha még mindig vámpír lenne, és vigyázott nehogy fájdalmat okozzon nekem, de akkor sem esett bajom, és most sem fog.
- Szeretlek – suttogta, miközben a szemembe nézett.
- Én is szeretlek – hajoltam közelebb hozzá, és egy csókot nyomtam puha ajkaira.
Oldalra döntöttem fejét, és nyakát kezdtem el csókokkal elhalmozni, majd úgy haladtam egyre lejjebb, és lejjebb, végül övcsatjánál ért véget az utam. Mikor kikapcsoltam az övét, majd lehúztam a cipzárt, felhúzott magával egy szintre, és megcsókolt. Olyan lágyan, és finoman, mintha most csókolt volna meg legelőször.
Benyúlt a hálóingem alá, és lassan haladt fel kezével a bugyimig, majd ráérősen lehúzta rólam. Lábamat kezdte csókolni, és úgy haladt egyre feljebb, míg el nem érte a combom.
Pont ott állt meg, ahol a legjobban vágytam rá. A hálóingemet felfelé kezdte húzni, amíg ki nem bújtatott belőle, utána Ő is megszabadult ruháitól. Egész testével betakart, mint egy takaró, de ha melegem lenne, még akkor sem takaróznék ki.
Ismét a nyakamat kényeztette, majd haladt felfelé, amíg el nem érte a számat.
Ajkunk tökéletes szinkronban mozgott együtt. Mikor nyelvét becsúsztatta ajkaim közé, a szívem őrült tempóban kezdett el verni.
Edward keze lejjebb csúszott mellemre, majd kezébe vette, és finoman masszírozni kezdte, mire apró nyögések hagyták el a számat, eközben szerelemem már a nyakamat csókolgatta.
Dereka köré fontam lábaimat, és közelebb vontam magamhoz.
Néhány érintésétől, már lángba borult a testem, és én nem bántam.
Egész testemet kényeztette, amíg már önmagamból kifordulva kértem, hogy tegyem velem valamit, különben felrobbanok a vágytól.
Lassan belém hatolt, mintha még mindig attól tartana, hogy bánthat.
Óvatosan mozogni kezdett bennem, és közben, hol ajkaimat, hol a nyakamat kényeztette csókjaival.
Átöleltem, és arra összpontosítottam, hogy nehogy hamarabb menjek el, mint Edward, csakhogy ezt Ő is észrevette, és a fülembe suttogott, közben szaporán vette a levegőt.
- Ne várj meg! – utasított finoman, majd megcsókolt.
Lökései felgyorsultak.
Már nem bírtam tovább, és megadtam magam a gyönyörnek, épp akkor, mikor szerelmem.
Egyszerre léptük át a gyönyör kapuját, és olyan szorosan öleltem magamhoz Edwardot, mint még soha.
Tudtam, hogy nincs sok időnk, és minden egyes percet ki akartam használni.



Pár perccel később már egymás karjaiban feküdtünk, és játszottunk a másik hajával. Én még mindig szaporán vettem a levegőt, a szívem pedig eszeveszett gyorsasággal dörömbölt a mellkasomban.
Kezemet végig húztam mellkasán, majd arcát kezdtem cirógatni. Halványan elmosolyodott, és még jobban magához ölelt.
- Hogy lesz? – kérdeztem.
- Mi, hogy lesz? – kérdezett vissza.
- Ez az egész emlék elvesztési dolog – mondtam. – Mikor fog megtörténni, és hogyan?
- Vagy elalszunk, majd felkelünk egymás nélkül, és emlékek nélkül a saját ágyunkban, vagy fent maradunk, és megvárjuk a 24 óra végét, aztán mintha elvágták volna. Mintha sohasem ismertük volna egymást.
- Értem. Ez olyan rossz – dörgölőztem hozzá.
- Igen, az – szólt. Kicsit hűvös volt a szobában, így Edward meleg testéhez bújtam.
- Fázol? – kérdezte, mikor észrevette reakciómat.
- Egy kicsit, de nem vészes. – Ahogy ezt kimondtam, libabőrös lett a karom, a lábam, mindenem.
- Áh, nem az! – mosolygott, majd magunkra húzta a meleg takarót. A pokróc alatt átöleltem Edwardot, és egész közel bújtam hozzá. Felnéztem rá, és észrevettem, hogy folyamatosan engem néz.
- Igen? Mi az? - kérdeztem.
- Semmi – mosolygott. – Gyönyörű vagy – simított végig arcomon, majd közelebb hajolt, és megcsókolt.



Több óra telt el, és egyre feszültebb lettem, ahogy közelített a nap vége, legalábbis számunkra.
Újra elveszíteni, még ha csak emlékezetben, már a gondolatától is rosszul voltam.
- Mi a baj? – kérdezte Edward.
- Semmi, csak gondolkoztam.
- Min?
- Semmin – mondtam.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod – mosolygott.
- Köszönöm. – Felé hajoltam, majd megcsókoltam. Átkarolta derekamat, majd közelebb vont magához, és többet nem engedett el…



Edward nem volt velem a szobában, mivel sürgős elintézni valója támadt a mosdóban, így én egyedül maradtam a szobájában, vagyis szobánkban.
Már csak pár óránk maradt, vagy akkor így mondom. Összesen három, és fél óránk maradt a búcsúzkodásra, és én még nem voltam kész arra, hogy elengedjem.
Fel-alá járkáltam a szobában, és az ujjaimat tördeltem. Vele akartam lenni minden egyes percben, és úgy döntöttem, hogy utána megyek.
Az ajtó felé vettem az irányt, és mikor már csak egy méterre álltam a kijárattól, kinyílt az ajtó, majd Edward lépett be rajta. Törülközőbe volt csavarba, és vizes haját egy másikkal törölte.
- Mi a baj? – kérdezte. – Volt egy olyan érzésem, hogy most kell bejönnöm ide – mondta. Végig néztem rajta, és egy boldog mosollyal nyugtáztam, hogy csak egy szál törülközőben állt előttem. Még vizes hajjal is eszméletlenül jól nézett ki. Azonnal nyakába vetettem magam, és csókoltam, ahol értem. Ő csak mosolygott, és tűrte, ahogy nyakát, majd mellkasát kényeztetem.
- Ennyire hiányoznék? - kérdezte, mikor ajkait csókoltam.
- Igen – suttogtam.
- Hisz csak zuhanyozni mentem – mosolygott.
- Tudom, és szerintem rám is rám férne egy alapos mosdás.
- Szerintem nem – vigyorgott, és szorosan ölébe zárt. Mélyen néztem gyönyörű zöld szemeibe, majd tekintetem ajkaira vándorolt.
- Már csak három óránk van – kerekítettem.
- Igen, tudom.
- Miért nem haltam meg én is? Akkor már rég együtt lehetnénk.
- Ne is mondj ilyeneket, megértetted?! – Én csak bólintottam, majd egy csókot adtam ajkaira, és megszólaltam.
- Elmegyek fürödni – bontakoztam ki öleléséből, majd elindultam a fürdőbe.



Még csak öt perce tartózkodhattam a fürdőszobában, mikor a zuhanykabin ajtaja kinyílt, majd bezáródott, aztán két kar fonódott derekam köré, és egy puha ajak csókolta meg a nyakam, majd a vállam.
- Ha akarod, kimehetek – szólalt meg szerelemem a hátam mögül.
- Nem! Maradj velem, kérlek! – kérleltem, és felé fordultam, majd megcsókoltam édes ajkait.
Sosem fürödtem még együtt férfival, és meg kellett állapítanom, hogy örömteli élmény volt számomra, ahogy a maradék három óra hossza is, amit együtt töltöttem Edwarddal, felért egy egész életnyi boldogsággal, kár, hogy mindketten elaludtunk, de legalább egymás karjaiban.


Köszönöm mindenkinek a kommentárt és a levelet.:D Örülök neki, hogy tetszenek az eddig felrakott részek, ami csak kettő volt, de mégis nagyon nagy örömmel fogadtátok, és ez eszméletlenül jól esik:D
Többször kérdeztétek már, hogy hogy lesznek felrakva a részek. Még Én sem tudom, de igyekszem, csakhogy itt a van suli, meg a nyelviskola és tanulnom kell, ezért lehet, hogy néha fognak késni a részek:( ,ezért előre is bocsánatot kérek Tőletek. Úgy tervezem, hogy kétnaponta lennének részek, de lehet, hogy késik egy-két napot majd:S
Szóval, még egyszer Köszönöm a véleményeket, és remélem most is nagyon sok levéllel és kommentárral fogtok meglepni.:D
Puszi
agnes_h93@freemail.hu