48. fejezet - Itt a vége (I. rész)

Sziasztok, ahogy ígértem, meghoztam a részt:) Köszönöm az előző részhez a kommentárokat. Nem fűznék semmit a részhez, bár nem is szoktam xD Remélem, ez a rész is tetszeni fog:)
Puszi

Hirtelen nyugalom árasztott el, én pedig Jasperre emeltem a tekintetemet.
- Sajnálom – kértem bocsánatot, hisz így is ideges volt, ráadásul az én érzéseim még tettek rá egy lapáttal.
Csak hallgattam őket, és figyeltem Edward reakcióját. Feszült volt, és – mint a többiek – próbálta megtudni, hogy kikről beszélhetett Jasper.
- Nomád vámpírok – szólalt meg Emmett, én pedig felé kaptam a fejem.
- Nomád? – kérdeztem.
- Igen. Azokra a vámpírokra mondjuk ezt, akik a világot járják – magyarázta meg Carlisle.
- És Ők… – itt nyeltem -… emberi vért isznak?
- Legtöbbjük – felelte.
- El kell költöznötök, most! – állt fel Alice a kanapéról, ahol eddig ült, majd mellém sétált. – Veszélyben lehettek.
- Ha… emberek vérét isszák, akkor bárhol, bármikor bajunk eshet.
- De, ha tudunk velük tárgyalni, lehet, hogy hamar elmennek. Mindenesetre, én támogatom Alice ötletét.
- Rendben – szólalt meg most először Edward.
- Akkor, én keresek nektek egy házat – tűnt el hirtelen barátnőm, majd a többiek folytatták a beszélgetést.
- Mindenki járőrözni fog, és aki találkozik az egyikükkel, az rögtön riasztja a család bármelyik tagját, kivéve Edwardot – nézett fiára bocsánatkérően Carlisle.
- Rendben – bólintottak a többiek.
- Jasper, te Alice-szel Északra mentek; Rosalie és Emmett Keletre, míg mi Esmével Nyugatra. Délen Samék vannak, igaz? – fordult Em felé.
- Igen, nekünk azt mondták, és engedélyt is kértek, hogy átlépjék a határt, ha a közelükben lenne az egyik – mondta Rosalie.
- Hányan vannak? – tudakoltam suttogva, de tudtam, hogy meghallják.
- Nem sokan, talán öten vannak, és azokkal még elbírunk, főleg a farkasokkal az oldalunkon – felelte Jasper.
- Szóval, mindenképp végeztek velük? Ha bántanak embert, ha nem? – Kicsit megkavarodtam, és nem tudtam miket beszélek.
- Nem lehetünk biztosak benne, hogy nem bántottak-e már valakit. Csak reménykedjünk, hogy senki vérét nem ontották. – válaszolt Jazz.
- Jobb, ha minél hamarabb megtaláljuk ezeket a vámpírokat. Menjünk! – adta ki a parancsot a családfő, majd mindannyian elindultak az ajtó felé, kivéve Jaspert, mert Ő megvárta Alice-t, aki még mindig fent volt az emeleten.


„Nomád vámpírok”. Csak ez járt a fejemben.
Mi lesz, ha bántják anyát, vagy a barátaimat, esetleg Edwardot? Azt hiszem, azt nem élném túl.
Ekkor megéreztem kezét az enyémeken, én pedig tekintetemet ráemeltem. Örültem neki, hogy kiszakított a gondolataim közül, mert lehet, hogy olyan dolgokra gondoltam volna, amik túlmennek minden határon.
Ha Ő nem lenne velem, biztosan kikészülnék – gondoltam, miközben megfogtam a kezét. Túl sok volt ez nekem. A családja vámpír, a rezervátumban farkasok élnek, és az erdőben nomádok vadásznak. Ki tudja, hány embert öltek már meg. Erre a gondolatra a gyomrom összerándult.
Jasperre néztem, aki nagyon koncentrált. Próbált megnyugtatni, és úgy tűnt, hogy sikerül is neki.
- Köszönöm, de nem kell. Ha elnyomod, azzal csak késlelteted, mert ha elmész, akkor újra rám fog törni ez az érzés.
- Sajnálom – hallottam meg szerelmem hangját, én pedig felé kaptam a tekintetem.
- Miért mondod ezt? Nem a te hibád, hogy itt vannak.
- Tudom. De nem tudlak megvédeni sem téged, sem a családomat. Ilyenkor mindig átgondolom a helyzetet, és inkább lennék vámpír, hogy velük együtt harcolhassak, mintsem ismét elmeneküljek.
- Elintéztem – termett lent a földszinten Alice, majd mellénk sétált. – Még ma beköltözhettek – mondta, majd egy cetlit nyomott Edward kezébe.
- De… Hogy? – kérdeztem meglepetten.
- Vámpír titok. Jasper, menjünk, mielőtt még valakinek baja esik – fordult szerelméhez, majd el is tűntek a házból. Újra rám tört az az érzés, amit Jazz elnyomott.
- Sajnálom, hogy belerángattalak.
- Nem tudhattad, hogy ez lesz, és ne hibáztasd magad – fogtam meg a kezét, majd felálltam, s magammal húztam Őt is. Az emelet felé vettem az irányt, de azonnal megállított. Kérdőn néztem rá, hisz nem értettem, hogy mi történt.
- Most hova megyünk? – kérdezte.
- Csomagolni.
- Nem tehetem. Nem hagyhatom, hogy valamelyiküknek baja essen.
- Hidd el, én sem akarom, és ugyanúgy aggódom értük, mint te, de azt mondták, hogy menjünk. Minket akarnak megvédeni, vagyis… nem csak minket. Ismerem Alice-t és… – Ekkor megcsörren t a telefonom. – Csak emlegetni kellett. Igen? – szóltam bele a készülékbe, miután megnyomtam a kis zöld gombot.
- „Add a bátyámat!” – mondta, és hallatszott a hangján, hogy ideges.
Nem volt elég, hogy nomád vámpírok kószáltak az erdőben, még Edward makacsságával is foglalkoznia kellett. Szerelmem felé nyújtottam a mobilt, Ő pedig egy hangos sóhaj után elvette tőlem. Csak Alice hangját hallottam, bár nem értettem, mit mond, de biztosra vettem, hogy próbálja meggyőzni a testvérét.


Két perc múlva már a ruháit hajtogattuk össze a bőröndjébe, ám láttam rajta, hogy nincs hozzá túl sok kedve.
A kezemben az egyik ingét tartottam, de ahogy kivettem a szekrényből, úgy vissza is tettem. Majd az utazótáskájához léptem, és a kezembe vettem az összes ruháját, mire kérdő tekintettel meredt rám.
Ki vagyok én, hogy megmondjam, mit tegyen? Nem vagyok a felesége, sem az anyja; az utóbbi még szerencse.
Kivettem a gardróbból az egyik vállfát, majd ráterítettem a ruhát, és visszaakasztottam a helyére. Újabb inget vettem a kezembe, de Edward megállított. Nem szólt semmit csak hosszan nézett, de én lehajtottam a fejem és leültem az ágyára.
Nem lehetek ennyire önző; az Ő akaratát is figyelembe kell vennem, hisz nem csak én vagyok a fontos. - Ezzel akartam elterelni a gondolataimat Róluk.
- Sajnálom – szólaltam meg végül. – Én nem akarok semmit sem erőltetni, a te döntésed. – Leült mellém az ágyra és magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem. – Amint elment Jasper, újra elfogott az az érzés… Edward, nekem ez sok – néztem rá, de Ő a semmibe bámult. – Rendben, elfogadtam a családod, hisz állatvéren élnek… de azok a vámpírok nem. Ha valakit bántanak… Anyát, a barátainkat, a családodat vagy… Téged. Azt nem élném túl.
- Jenny, megértem, hogy félsz. Rettegsz a vámpíroktól és ez természetes. Én kiskoromtól fogva velük élek, s sosem féltem tőlük. Tudod, a szüleim autóbalesetben haltak meg, mikor még kisbaba voltam – emlékezett vissza. – Az édesapám a kocsiban, édesanyám pedig a kórházban hunyt el; belső vérzése volt. Anya egész végig engem védett, ezért éltem túl a szerencsétlenséget; később Esméék örökbe fogadtak, így lettem Cullen. Carlisle-lék mondták el, mikor már idősebb lettem. Sosem ismertem a vér szerinti szüleimet, de mindig hálás leszek Esmének és Carlisle-nak, hogy magukhoz vettek, máskülönben nem találkoztunk volna – nézett rám, és megeresztett egy halvány mosolyt.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Nem fáj, hisz sosem láttam őket – fogta meg a kezem, és az ölébe húzta. – Jenny, nem erőltetem a költözést, ha te nem akarod – kulcsolta össze az ujjainkat, én pedig megszorítottam a kezét.
- Nem félek tőle, mert nagyon szeretném, de látom, hogy inkább lennél a családoddal, mint velem.
- Ez nem igaz. Ha nem szeretnék veled lenni, akkor nem akarnék összeköltözni. Ami pedig a többieket illeti; Alice úgyis látná, ha utánuk mennék, és nem hagyná, hogy segítsek, de téged is meg akarlak védeni nemcsak őket – nyúlt ki felém, majd megsimogatta az arcomat.
- Hogy tudsz megölni egy vámpírt? – kérdeztem.
- Úgy, ha széttéped és elégeted a részeit, bár egy embernek ez nehezen menne…
- De egy vámpírnak könnyen – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Tudod mit, – ránéztem, ő pedig folytatta – csomagoljunk össze mindkettőnknek, és menjünk, nézzük meg a házunkat – mosolyodott el.
- Igen, ez jó ötlet – bújtam hozzá, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira.

**

Miután összepakoltuk a ruháinkat, elindultunk a leendő házunk felé, ami a város szélen volt.
Bíztunk Alice-ben, hogy olyan házat választ, amely mindkettőnknek tetszeni fog.

Az út csendben telt. Egyfolytában Alice-ékre gondoltam, és reménykedtem, hogy nem esett bajuk. Valahogy nem izgultam a ház miatt, mert minden gondolatomat a vámpírok kötötték le. Féltem, nem tagadom, de nem a saját életemet féltettem, hanem mindkét családomét és Edwardét.
Nem egyszer kúszott a fejembe egy olyan kép, ahol vámpírok szívják szerelmem vérét, én pedig nem tudok ellene semmit sem tenni. Csak tétlenül nézem, ahogy meghal. Oda akarok menni hozzá, de valami nem engedi. Az arca fájdalmas grimaszba torzul, és látszik rajta, hogy szenved, de egy hangot sem ad ki. Tekintetünk összefonódik, és látom benne a fájdalmat, nekem pedig elerednek a könnyeim.

A fejemet az ablaknak döntöttem s bámultam az erdőt és a házakat, amelyek mellett elhaladtunk. Tényleg nem akartam erőltetni, de náluk sem maradhattunk. Először is, mert az erdőben volt, és könnyedén megtámadhattak a nomádok. Másodszor pedig, mert barátnőm nem véletlenül keresett nekünk ilyen hamar egy házat; azt akarta, hogy minél távolabb legyünk a rengetegtől.

**

Amikor megérkeztünk, Edward segített kiszállni az kocsiból, én pedig körülnéztem.
Majdnem a város szélen voltunk, és tőlünk körülbelül két-háromszáz méterre volt az egyik szomszédunk.
- Jenny! – szólított meg, én pedig ráemeltem a tekintetem, és megfogtam a felém nyújtott kezét, majd elindultunk az új otthonunk felé.


A ház fala fehér volt, és két lépcső vezetett fel a bejárathoz, ami mellett egy huszonöt év körüli nő állt, és amint megpillantott minket, elindult felénk.
Hosszú fekete hajába belekapott a szél, és arcán kedves mosoly terült szét. Amint elénk ért, kezet nyújtott, és bemutatkoztunk egymásnak, majd bementünk a házba.

Bár még nem volt berendezve, nekem rögtön elnyerte a tetszésemet.
El tudtam képzelni benne a bútorokat, és úgy gondoltam, hogy Alice sokat segíthetne az elrendezésben.
A nappali tágas és nagyon világos, a konyha pedig akkora lehetett, mint otthon.
Először jól szemügyre akartuk venni a földszintet, és csak utána az emeletet.

Edward az ablaknál, a nő az ajtóban, én pedig a szoba távolabbik sarkában álltam és onnan térképeztem fel a területet.

Az ingatlanos nőre pillantottam, aki nagyon nézte Edwardot, de leginkább a fenekét bámulta, engem pedig elöntött a méreg.
Mégis, mit képzel magáról? Keressen magának mást, ne olyanra fenje a fogát, aki már foglalt - gondoltam. A nő felém fordult, én pedig elfordítottam a fejem, mielőtt tekintetünk találkozott volna, majd elindultam Edwardhoz, és megkértem, hogy nézzük meg az emeletet.

Két háló, egy fürdő és egy vendégszoba volt az emeleten.
Az egyik szoba majdnem akkora volt, mint az én szobám otthon, míg a másik olyan, akár Edward szobája, s mindkettőhöz egy-egy erkély tartozott.
Mindkét helyiségbe elég fény jutott, és nagyon szép volt a kilátás. Nekem elnyerte a tetszésemet.
- Magunkra hagyna egy kicsit? – kérdeztem az ingatlanos nőt, aki egy bólintás után elhagyta a szobát. - Szerinted? – fordultam Edwardhoz, ki még egyszer végigfuttatta a szemét a helyiségen.
- Szerintem nagyon szép; te mit gondolsz róla?
- Ugyanazt, mint te – mosolyodtam el, majd az ablakhoz sétáltam, s kinéztem rajta.
- Mi a baj? – állt a hátam mögé, és átkarolta a derekamat, állát pedig a vállamra tette.
- Semmi – kulcsoltam össze ujjainkat, majd ránéztem – csak olyan… hihetetlen. – Elmosolyodott és megcsókolt, én pedig a hajába túrtam.
Egész testemmel felé fordultam, kezemet pedig végighúztam a mellkasán, de a csókunkat nem szakítottam meg.
Nem érdekelt, hol lakok, csak az számított, hogy vele akarom leélni az életemet, legyen az Forks, vagy a világ bármely városa.

***

Miután a ház nézés után visszamentünk a Cullen házba, a többiek már a nappaliban ülve vártak minket. Carlisle elmondta, hogy a nomádok elmenekültek, de még visszajöhetnek, ezért nyitva tartják majd a szemüket, Samék pedig segíteni fognak nekik. Elvégre ez ugyanúgy hatással volt rájuk, mint ránk. Ártatlan emberek életéről volt szó, a feladatuk pedig, hogy megvédelmezzék őket. Legalábbis, én így tudtam.
Később eszembe jutott a Volturi és Jasper távozása, és kíváncsi voltam a részletekre.
Elmentem Alice-hez, és megkérdeztem tőle, hogy mi volt.
Azt mondta, hogy Aro nem vette hasznát Japernek, mert egyszerűen nem tudta használni a képességét a Volturinál, ezért elengedte. Feltettem a kérdést, hogy: Ugye, nem jönnek érted? Erre azt felelte, hogy ettől nem kell tartanunk, mert, ha így döntene Aro, azt látná, és ezt megelőzhetik. Még azt is megkérdeztem tőle, hogy Jasper mire vadászott, míg ott volt Olaszországban. (Edward sok mindent elmondott a Volturival kapcsolatban, így pár dolgot tudtam.) Alice azt mondta, hogy rá akarták venni, hogy emberek vérével táplálkozzon, de Ő visszautasította.
- „Két hónapig nem is evett semmit, vagyis…
- Vagyis?
- Bevittek hozzá egy embert, akit megvágtak, és Jazz… megkóstolta, de rögtön észhez kapott és elhúzódott, bár nehezére esett. Az emberek vére túl csábító számunkra. Kész csoda volt, és örülök, hogy ennyire erős maradt.” - A végére elmosolyodott, én pedig követtem a példáját.

Alice segítségével, két hét alatt megvehettük a házat, és vámpírokkal az oldalunkon, pár nap alatt be is rendezkedtünk. Tudtam, hogy barátnőmre számíthatok minden téren, hisz a ház, gyönyörű lett, s nem győztem köszönetet mondani.
Anya kicsit húzta a száját, mikor pakoltam, de nem volt vészes. Lassan, de elfogadta, hogy Edward és én összeköltözünk. Persze nem az összes cuccomat vittem el, mert nem akartam mindent magammal vinni, majd később.


**

Olyan gyorsan teltek a napok, hogy észre sem vettem, lassan már egy hónapja éltünk az új házunkba, ahol Alice még házavató bulit is szervezett. Persze mindenki ott volt, aki számított. Anya, a Cullen család, és… a szűk baráti kör, akiknek létszáma meghaladta a negyven főt. Hát, igen, ez Alice.

Barátnőm folyton tevékenykedett, de nem tudtam, hogy min. Mindig titkolózott, és mikor megpróbáltam belőle kiszedni, Ő lerázott. Persze, aki látja a jövőt…

Barátnőm és családja vadászni mentek, mi Edwarddal pedig ott maradtunk a Cullen házba, mert Alice-szel terveztünk egy kis vásárlást, pasik nélkül. Ám azt elvárta, hogy amit majd megveszünk, azt, mint hordják be a házba. Azt mondta: „A vámpíroknak meg se kottyan.” Ebben van valami, hisz Emmett fél kézzel emelte fel a kanapét, mikor Esme porszívózott.

Edwarddal a házban kergetőztünk, mert nem adtam vissza az ingjét, és egy ideig nem is állt szándékomban.
Felrohantam az emeletre, majd befordultam Emmették szobájába, de szerelmem ide is követett. Mit hittem; hogy lerázhatom? Képtelenség.
Persze Ő rögtön elkapott, és leterített a földre, majd megcsókolt, így pedig sikerült elvennie az ingjét. Felvette magára, majd újra felém kerekedett.
- Azt hiszed, hogy megúszod büntetés nélkül? – kérdezte egy kacér mosoly kíséretében.
- Igen, azt hiszem – néztem rá kihívóan.
- Majd meglátjuk – vigyorgott, nekem pedig nem tetszett, mert tudtam, hogy valami alantas módszeren töri a fejét. Hirtelen elkezdett csikizni, én pedig hangos nevetésbe kezdtem.
- Ne! Hagyd abba, kérlek! – kacagtam. Magához ölelt, majd finoman megharapta a nyakam. – Edward, – sóhajtottam – azt hiszem, ezt nem most kellene.
- Miért? Nincs itt senki – motyogta a nyakamba, majd óvatosan elfordította a fejem, én pedig akaratlanul is megláttam valamit az ágy alatt.
- Edward – toltam el finoman magamtól, Ő pedig legördült rólam.
- Mi a baj? – Nem törődve a kérdésével, az ágy alá nyúltam, majd kihúztam egy fényképet, arcomra pedig döbbenet ült ki. – Mit találtál? – tudakolta, majd mellém kúszott. Kérdőn néztem rá, ám Ő is ugyanolyan meglepetten bámulta a fotót, mint én az előbb. Azt a képet tartottam a kezemben, amit Emmett festett, csak ez kisebb volt; vagyis az eredeti.
- Te… itt…
- Vámpír vagyok – suttogta. Újra a képre szegeztem a tekintetem, és próbáltam felfogni, hogy hogyan lehetséges ez. – Valamit nem mondtak el nekünk – szólalt meg nehezen, de én nem tudtam mit felelni.
Tisztában voltam vele, hogy eltitkolták előlünk, a kérdés, hogy miért? Egyáltalán, Edward itt miért vámpír, mikor ember? Nem értettem semmit. Megfogta a kezem, én pedig felnéztem rá.
- Meg fogjuk beszélni velük – mondta határozottan, majd felállt, utána nekem is segített feltápászkodni.
- Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmatok – szólt az ismerős hang, mi pedig egyszerre fordultunk az ablak irányába…