47. fejezet - Visszaemlékezések

Sziasztok! Ahogy ígértem, itt a rész. Sikerült megírnom. :) Remélem, tetszik majd és kapok sok-sok kommentárt. Köszönöm, annak, aki írt az előző részhez:)
A képért bocsi. Elég kezdő vagyok ilyen téren. Szerintem más sokkal tökéletesebb munkát végzett volna. Na, most nem ez a lényeg, hanem, hogy a kép a részhez kapcsolódik:)
Tudom, hogy volt néhány fejezethez kiírtam, de most megint megteszem.
Sok rendszeres olvasóm van (aminek örülök, és annak is örülök, hogy ennyien olvassák a blogot), de alig írtok nekem. Van 7-8 ember, akik mindig írnak és nekik köszönöm is. De ez elszomorít:(
Bizonyára, nem olyanok a részek, mint amilyet pl: Nilla, vagy más blogerek írnak, de hamarosan vége lesz a történetnek, és szeretném tudni, hogy mégis, hogy vélekedtek a történetről. Tudom, hogy nem hozok olyan hamar frisst, de most már igyekezni fogok, hisz itt van a suli vége, bár nekem még koránt sincs vége a tanulásnak, ám ez most mellékes. Lehet, hogy a részek laposak lettek, de hamarosan olyan fog jönni, ami talán meg fog lepni titeket. Higgyétek el, hogy a kommentárok ösztönöznek, ahogy a legtöbb blogírót.
Nem szeretnék komihatárt szabni. Még az elején 13 felett volt, és akkor még nem volt Chat. Tényleg nem akarok szemét lenni és elüldözni benneteket, bár szerintem jó sokan már nem is olvastok a sok késés miatt.:S
Na, nem szövegelek tovább, mert még a végén leüttök. :)
Ez ilyen nyugis rész, de a végéért ne kövezzetek meg.:)
Jó olvasást!
Puszi

- Össze szeretnénk költözni.
Látszott anyán, hogy meglepte az iménti kijelentésem, és szemöldök ráncolva hol rám, hol Edwardra pillantott. Nem tetszett ez nekem, mert ilyenkor jön az, hogy: Nem, erről szó sem lehet!
Miért ne engedné meg? Több pár is van, akik alig ismerték egymást, most mégis együtt élnek.
Ezt nem teheti velem… velünk.
Hiszem, hogy Edwarddal boldog leszek, és majd – de csak MAJD – egyszer megkéri a kezem.
Te jó ég! Hogy miken jár az agyam! Nagyon előre siettem, mert lehet, hogy miután vége lesz a sulinak, elválnak az útjaink, amit nem akarok. Vele szeretnék maradni „örökre”. Mondjuk úgy, hogy, míg a halál el nem választ.
Anya hangja zökkentett ki a gondolataim közül.
- Nem gondoljátok, hogy ez gyors? – kérdezte. Már kezdi! - gondoltam. – Alig ismeritek egymást – mondta.
- Szerintem nagyon jól ismerjük egymást – néztem Edwardra, aki lágyan elmosolyodott, majd megsimogatta a kezem. Mintha mindig is ismertem volna - mondtam magamban. Anya nem szólt semmit, s tudtam, hogy gondolkodik. Be kell látnia; felnőttem, és számítani lehetett arra, hogy egyszer kiköltözök a szülői házból, s saját életet kezdek egy olyan emberrel, aki a mindent jelenti számomra.
- Rendben. Nem szólhatok bele, hisz már nem vagy tíz éves – mondta, és ránk nézett. – Tényleg ennyire szeretitek egymást? – kérdezte, mire Edwarddal egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk ki.
- Igen.
- Akkor jó. De a házassággal még várjatok – mosolyodott el, nekem pedig elkomorodott az arcom. Hirtelen eszembe jutott a kép, amit Emmett festett. Ott már az eljegyzési gyűrűnkkel az ujjamon álltam Edward mellett...
Tekintetemet szerelmemre fordítottam, akinek a bőre csillogott a napfényben, s mikor rám nézett, a szeme aranybarna volt. Csak bámultam Őt, Ő pedig engem. Felemeltem az egyik kezem, majd végigsimítottam hófehér bőrén, majd ujjammal körberajzoltam ajkai vonalát.
Most jobban vonzott, mint mikor nem fénylett a bőre, s szemei zöldek voltak.
„Mindkét Edwardot” szeretem.
És ekkor egy kép villant be.
Edward ölel át, bőre jéghideg és kemény, a szemei itt is aranybarnák. Tőlünk nem messze, szintén Edward, csakhogy zöldek a szemei, és nem sápadt.
Hangokat hallottam, de egyikünk sem beszélt.
- Jól vagytok mindketten, ugye? - kérdezem aggodalmas hangon.
- Jól, mert vámpírok vagyunk. Nem tudjuk egymást olyan könnyen bántani – nevet Edward.
- Vámpír? – kérdezem el-elfúló hangon.
- … igen.
Csak az utolsó szót lehetett hallani, ami a legfontosabb volt. Az: Igen.
Vámpír.
Ez az egy szó visszahangzott a fejemben, majd megint egy kép jelent meg előttem.
Edward támadóállásban egy hatalmas farkas előtt, és állati morgás hagyja el a torkát, majd morogva megszólal.
- Takarodj a területemről! – üvölti. Remegek.
- Nem, nem mentünk el! Ez még mindig a mi területünk! Ha még egyszer hozzá mersz érni, halott leszel! – fenyegeti meg a farkast, aki hátrálni kezd, majd megfordul, és elszalad.
Edward feláll a földről, majd rám néz, én pedig lassan elindulok felé. Aranybarna szemeiben aggodalmat, megbánást, szeretetet, és ezernyi érzést fedezek fel. Mikor csak egy lépésre vagyok tőle, a képnek hirtelen vége szakad.

Edward szemei újra zöldek voltak, amik megértést tükröztek, én pedig elfordítottam a fejem. Rossz ötlet volt, mivel anya, kérdő tekintetével találtam szembe magam. Éreztem, hogy nem fogom megúszni a kérdéseket, amiket majd fel akar tenni.
- Mi volt ez az előbb? – tudakolta. Edwardra néztem, akinek a tekintetéből azt olvastam le, hogy: Ne mondd el neki az igazságot, mert úgyse hinné el.
- Semmi – feleltem.
- De.
- Anya, csak Edwardot néztem – pirultam el, de nem tudtam, hogy miért. Zavarba jöttem.
- Ilyen sokáig?
- Igen.
- Mintha teljesen máshol jártál volna. Biztos jól vagy? – kérdezte aggódva.
- Biztos, semmi bajom – mosolyodtam el, majd megszorítottam szerelmem kezét.
- Rendben, akkor megnyugodtam – mondta, majd elköszönt, és elment… valahová.

Tudtam, hogy Edward észrevette a „látomásomat”, így vártam a kérdését, amit pár perccel később fel is tett.
- Mit láttál?
- Téged – feleltem, és ránéztem. Éreztem, hogy jönne a következő kérdés, így megelőztem. – Megint aranybarna volt a szemed, akár a testvéreidé, és már tudom is, hogy miért. – Értetlen fejet vágott, én pedig felhúztam a lábaim, és átöleltem őket, majd megszólaltam.
- Vámpír voltál, vagyis… vagy a „látomásaimban”, de nem tudom, hogy miért. Már semmit sem értek. Miért gyötörnek ezek a képek? – fogtam a fejem, s próbáltam elhessegetni az imént látottakat. Edward átölelt, én pedig vállába fúrtam az arcom, s beszívtam nyugtató illatát.
- Nem vagyok vámpír.
- Tudom, de ott igen…
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – simogatta a hátam, én pedig ráemeltem tekintetemet.

**

Miután megnyugodtam, tévézni kezdtünk, mert úgy éreztem ez képes eltereli a figyelmemet a képekről, amik a fejemben voltak.
Eleinte nem nagyon sikerült, de aztán egyre jobban kezdtem figyelni az adást, ami a televízióban ment. Persze a felét sem jegyeztem meg, de addig is nem gondoltam semmire sem. Élveztem Edward közelségét, és valahogy jobban megnyugodtam, ha a közelemben volt, nem úgy, mintha csak egyedül lennék a házban, s magamban bámulnám a tévét.

Felálltam a kanapéról – mivel azon feküdtünk -, majd szerelmemre néztem, Ő pedig felült, s kérdőn nézett rám.
Megfogtam a távirányítót, és kikapcsoltam a tévét, majd Edward felé nyújtottam a kezem, Ő pedig kérdezés nélkül kulcsolta össze ujjainkat, mikor felállt a kanapéról.
Lassan indultam fel az emeletre, magam után húzva Edwardot, és mikor már a szobám küszöbét is átléptük, bezártam magunk mögött az ajtót, s elfordítottam benne a kulcsot.
Edward elé álltam, és végigsimítottam a mellkasán, majd zöld szemeibe néztem, egyik kezemmel pedig beletúrtam a hajába, s közelebb húztam magamhoz az arcát.

Mikor megcsókoltam, kezemet végigfutattam a karján és a vállán, miközben Ő a derekamat ölelte, s úgy vont magához. A fenekem alá nyúlt, és karjaiba kapott, majd elindult az ágyam felé, s lefektetett rá, én pedig magammal húztam Őt is.
Lassan csókolt, majd letért a nyakamhoz, és azt halmozta el apró csókokkal, én pedig lehunytam a szemem, s átadtam magam az érzésnek, ami a hatalmába kerített valahányszor Edward ajkai bőrömhöz értek.
Minden érintése perzselte a bőrömet, és a szívem ekkor már a torkomban dobogott, a pulzusom pedig az egekben lehetett.

Sosem hittem, hogy valaki iránt így fogok érezni, mint Edward, de megtörtént, és örülök neki, hisz Ő a legjobb dolog az életemben. Képtelenségnek tartom, hogy valaha is távol tudnék Tőle maradni. Érezni akartam és magam mellett szerettem volna tudni Őt. Tudni, hogy Ő is ugyanúgy szeret engem, mint én Őt.

Megfogtam a pólója alját, és áthúztam a fején, majd újra megcsókoltam, ám ezúttal egy hirtelen mozdulattal felé kerekedtem, ráültem, majd lágy csókot leheltem puha ajkaira.
Végigsimítottam meztelen mellkasán, miközben nyakát kényeztettem, Ő pedig a csípőmet szorította valahányszor hozzáértem ágyékához.
Keze feljebb csúszott, majd megragadta a felsőmet és levette rólam, hogy aztán az a földön landoljon. Lehajoltam hozzá, és újra megcsókoltam, majd ajkaimmal lassan egyre lejjebb s lejjebb haladtam, egészen a hasáig, aztán vissza. Mellkasát apró puszikkal hintettem be, Ő pedig lehunyta smaragdzöld szemeit, s a légzése is szaporábbá vált. Megsimogattam az arcát, majd megcsókoltam.
Lentebb csúsztattam a kezem, és óvatosan megérintettem Őt, mire teste megfeszült, szemei pedig kipattantak, s hirtelen Edward alatt találtam magam. Teljesen elkábított az illata, a csókjai és az érintései, s úgy éreztem, abban a pillanatban elolvadok a karjai közt.

Megszabadultunk a maradék ruháktól, majd forrón fonódtunk össze, miközben én dereka köré kulcsoltam a lábaimat, s úgy szorítottam magamhoz Edwardot.
Valahányszor belém hatolt, annyiszor nyögtem fel, közben levegő után kapkodtam, s szerelmem nyakába fúrtam arcom.
Öleltem, csókoltam és éreztem Őt, tekintete pedig lángba borította testemet. A hajamba túrt, nekem pedig jóleső sóhaj hagyta el a számat, majd ajkaira tapadtam, és szenvedélyesen csókolni kezdtem Edwardot.

Zihálva dőlt rám szerelmem, én pedig szorosan karjaimba zártam, Ő pedig átkarolta a derekamat és fejét a nyakamba fúrta. A hajával kezdtem játszani, majd lehunytam a szememet és megsimogattam a hátát.
- Szeretlek – törtem meg a csendet, Edward pedig felkönyökölt és rám mosolygott.
- Én is szeretlek – simított végig a nyakamon, majd lágy csókot lehelt ajkaimra. – Nagyon, és ez így is fog maradni.
Elmosolyodtam, és ujjammal körberajzoltam ajkai vonalát, majd a boldogságtól csillogó szemeibe néztem.
Nem tudom, mit csinálnék, ha valami történne vele. Abba biztos vagyok, hogy beleőrülnék. Miután ideköltöztünk anyuval, Ő volt az egyetlen ember, akinek igazán kitárulkoztam. Mintha tudtam volna, hogy benne megbízhatok.
Mióta megismertem, valami vonzott hozzá, s mikor beszéltek róla a lányok – bár még nem láttam – már akkor izgatott lettem a találkozásunktól, mégis húztam az időt.
Valahogy mindig is kötődtem hozzá, s körülötte járt az eszem, vagy Róla fantáziáltam.
- Min gondolkodsz? – kérdezte.
- Az első találkozásunkon – feleltem. – Sajnálom.
- Mit? – húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét.
- Hogy úgy viselkedtem veled, hisz még nem is ismertelek.
- Idegenek voltunk egymásnak. Bár szerintem te nem viselkedtél úgy, mint én.
- Ezt, hogy érted?
- Nem akartalak megismerni, csak azért mentem bele, mert a fiúk győzködtek. De nem bántam meg a döntésem. – Simított végig az arcomon, én pedig lehunytam a szemem, s élveztem Edward érintését. Ajkait megéreztem az enyémeken, ám mikor elmélyítettem volna a csókunkat, Ő elhúzódott. – Eláruljak egy titkot? – kérdezte, mire válaszul csak bólintottam. – Emlékszel, mikor az első közös matematikaóránk után elkísértelek a következő órádra? – Megint bólintottam. – És, hogy azt mondtam, nekem is arrafelé lesz órám? – Ismét egy bólintást kapott válaszul. – Hazudtam. Igazából a másik épületben volt, de el akartalak kísérni; beszélgetni szerettem volna veled; jobban megismerni téged.
- Miért? – tudakoltam.
- Azt akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy rád máshogy tekintek, mint más lányokra. Már akkor vonzott valami hozzád, s néha olyan volt, mintha mindig is ismertelek volna.
- Velem is így volt – mondtam, mire mindketten elmosolyodtunk. Magunkra húzta a takarót. Mellkasára hajtottam a fejem úgy, hogy láthassam az arcát, Ő pedig átölelt. – Tényleg, min nevetettek Bellával a szertáros incidensünk után? Ezt akartam megkérdezni nálatok, mikor Alice ott alvós bulit szervezett. Nem mertem megkérdezni, mert akkor még csak barátkozni próbáltunk egymással.
- Emmettről meséltem neki. Aznap hajnalban Rosalie befogta házimunkára, pontosabban vasalnia kellett, amit eleinte nem akart megcsinálni, ezért mindent bevetett, hogy megússza. De nem sikerült. Rosa még kötényt is adott neki, hogy igazi „háziasszony” legyen belőle – kuncogott. Elképzeltem Emet, ahogy pöttyös köténykében vasal, majd megmutatja Rosalie-nak, hogy milyen ügyes. Erre a képre elnevettem magam. Nagyon vicces látványt nyújtott.
- Gondolom, azért kérdezted, mert rád néztünk mind a ketten – mondta, mire arcomra fagyott a mosoly, lehajtottam a fejem. – Szóval, ezért rohantál el óra végén. – Állam alá nyúlt, majd felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Azt hitted, hogy rajtad nevetünk – jelentette ki. – Én kerestelek a teremben, és mikor megláttalak, Bella követte a tekintetemet.
- Értem. Beszéljünk másról. Vannak még kérdéseim – pirultam el -, de csak ha nem zavarnak.
- Nem. Nyugodtan kérdezz! – mosolyodott el.
- Mikor először nálatok aludtam, és… amikor Emmett sztriptízelt, olyan furcsa voltál. Mi volt az oka?
- Féltékeny voltam – felelte.
- Miért?
- Mert, azt hittem, hogy Emmett tetszik neked – ismerte be.
- Jasperrel is ez volt. Nem értelek, hisz mindkettejüknek megvan a maguk párja.
- Nem tehetek róla. Lehet, furcsán hangzik majd, de úgy éreztem, hogy hozzám tartozol. – Annyira meglepődtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni, miután ismét sikerült, megszólaltam.
- Aznap este volt az első csókunk – mosolyodtam el az emlék hatására.
- Igen, és megijedtél.
- Mert attól féltem, hogy véget vetettünk egy kezdődő barátságnak.
- De szerencsére nem így alakult.
- Sokáig voltunk barátok.
- Vagyis próbáltunk azok maradni – mosolyodott el.
- Igen – tettem államat a mellkasára, majd beletúrtam bronzbarna hajába, Ő pedig közelebb hajolt és megcsókolt.
- Hm, ez finom – motyogta bele a csókunkba, mire csak elmosolyodtam, de nem szakítottam meg ajkaink játékát. - Be kell, valljam, nem tudtam ellenállni neked - ölelt jobban magához.
- Én sem, de kicsit tartottam attól, hogy hogyan fogsz azután viszonyulni hozzám. Jó volt a karjaidban lenni – szólaltam meg picivel később, a kijelentésemtől pedig elpirultam, és lesütöttem a szemeim.
- Én pedig örülök, hogy bebújhattam hozzád – mondta mosolyogva, majd közelebb hajolt, és megcsókolt.


Kicsit fáradt voltam, és legszívesebben Edwardon fekve töltöttem volna az egész napot, de mint mindig, ezt a pillanatot is megzavarta valami.
Egyikünk sem mozdult meg, hogy felvegye a telefont, és örültem neki, hogy szerelmem is inkább az ágyban maradt.
De mikor már negyedjére szólalt meg a mobilja, bosszúsan fújt egyet, én pedig lefeküdtem mellé, míg Ő előhalászta a nadrágzsebéből a készüléket.
- Tudtam, hogy Ő az – morogta, majd visszasétált az ágyhoz, és megnyomta a felvevőgombot. – Mondd! – szólt bele ingerülten. -… Most nem ér rá… De, épp aludni szeretett volna, ha nem hívsz fel!... Alice…
- „Ne Alice-szezz! Csak pár perc az egész, és nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass!” – hallottam barátnőm mérges hangját.
- Mert nem vagyok én is olyan, mint Ti?! – kérdezte Edward is ugyanolyan ingerülten, mint Alice.
- „Istenem, Edward, szerinted mit fogok vele csinálni, ha beszélek vele fél percet? Most pedig add oda neki a telefont!” – Mielőtt még Edward válaszolhatott volna, vállára tettem a kezét.
- Nyugodj meg! – Nem értettem, hogy miért viselkedik így. Elvettem a kezéből a telefont, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira, végül beleszóltam a készülékbe. – Mit szeretnél Alice? – kérdeztem mosolyogva, miközben megfogtam szerelmem kezét, Ő pedig finoman megszorította és elmosolyodott.
- „Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy nem jönnétek el hozzánk, mert… mert egyedül vagyok – szomorodott el a hangja. – Jasper, Rosalie és Emmett vadászni mentek, Carlisle dolgozik, Esme pedig vásárolni ment.”
- És te, hogyhogy nem mentél vele? Hisz imádsz vásárolni. Vagy miért nem tartottál Jasperékkel?
- "Ruhát igen, de nem élelmiszert. Rose-ékkal pedig azért nem, mert még nem vagyok éhes, hisz csak három napja ettem. Kérlek, kérlek, kérlek! Csak, míg a többiek vissza nem érnek.” – Ezt csak megtehettük érte, nem? Hamarosan összeköltözünk, és akkor annyit lehetünk együtt, amennyit csak akarunk.
- Rendben.
- „Á, köszi!” – kiáltott fel, majd még elhadart valami olyasmit, hogy „Akkor tíz perc múlva”, majd letette a telefont.

Edward egy kicsit morcos volt, és próbáltam leállítani, kevés sikerrel, mert annál inkább durcáskodott.
Egész úton hozzám sem szólt, csak mereven bámulta az utat. Mielőtt még Alice hívta volna, minden rendben volt. Nem hiszem, hogy a húga miatt lenne, bár… gyakran meg szokott minket zavarni, de Ő ilyen, és már kezdtem megszokni.
Edwardot még az is zavarta, ha leengedtem az ablakot, így mindig visszahúzta, én pedig kezdtem ezt megelégelni.
- Állj le, mert már nem bírom! – szóltam mérgesen, de Ő nem szólt semmit sem. – Alice a húgod, ennyit igazán megtehetsz érte. – Még mindig nem adott választ. – Bocs, hogy létezünk – mondtam, majd kinéztem az ablakon, és karba fontam a kezem magam előtt.
Ha ennyire zavarja, akkor csak vigyen Alice-hez, utána pedig menjen oda, ahova akar. Mit bánom én, de velem nem fog így viselkedni! Mert, hogy Cullen, azt hiszi, mindent megtehet? A fenéket!
Inkább az erdőt kémleltem, és próbáltam megnyugtatni magam, de ez nem jött be.
Hirtelen egy hatalmas valami futott el mellettünk a rengetegben, én pedig ijedten húzódtam el az ablaktól, mire Edward lefékezett.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva, és hangjából eltűnt az az idegesség, ami otthon volt.
- Lá… Láttam valamit az erdőben – mondtam, miközben kimutattam az ablakon.
- Lehet, hogy Emmettéket láttad. Nem azt mondtad, hogy vadászni mentek? – tudakolta.
- De igen, csakhogy… ez jóval magasabb és… és hosszabb volt, mint egy vámpír. – Ránéztem, a tekintete pedig megbánást tükrözött. Nem tudtam, hogy most azért, nézett így, mert megbánta, ahogy viselkedett velem, vagy valami más volt a háttérben.
- Azt hiszem, valamit még nem mondtam el – kezdte, én pedig figyelmesen hallgattam…


- Szóval… Ezért nem akartak átengedni a határon – állt össze a kép.
- Igen. Minden Cullenre vonatkozik ez az egyezség, így én sem léphetem át.
- Edward, te nem vagy vámpír, tehát a szerződés rád nem vonatkozik – mutattam rá a tényre. Vagy talán tévedek?
- Igen, nem vagyok az… - hajtotta le a fejét.
- Te… azzá akarsz válni? – kérdeztem meglepetten, mire tekintetét rám kapta.
- Nem, persze, hogy nem, de… mióta az emlékeinkben azt látjuk…
- Lehet, hogy a jövőt láttuk mindketten?
- Nem, nem hiszem. Sosem terveztem, hogy olyanná válok, mint a testvéreim. Egyáltalán, miért nem Alice látja akkor ezeket a képeket? – tűnődött el.
- Igen, ebben igazad van. – Ekkor hirtelen megjelent előttünk egy hatalmas farkas, majd el is tűnt. Dermedten bámultam azt a helyet, ahol valamelyik, la push-i fiú állt ordas képében. Észre sem vettem, hogy remegek, míg Edward meg nem fogta a kezem, és magához nem ölelt.
- Nyugodj meg, semmi baj. Nem fog bántani – suttogta a fülembe, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
- Mi… Miért ugrott ki? – kérdeztem.
- Lehet, hogy figyelmeztetni akart minket, bár… ez a mi területünk; nem tudom, ki engedte meg neki, hogy átlépje a határt. Jenny, jól vagy? – tudakolta aggódó hangon, én pedig bólintottam. – Jobb lenne, ha most hazamennénk – mondta, de még mindig karjaiban tartott, nekem pedig nem állt szándékomban elengedni őt.
- Sajnálom – szólalt meg egy kis idő múlva, és szorosan magához ölelt. – Tudod, szerettem volna Veled tölteni a maradék délutánt Alice vagy bárki más jelenléte nélkül. Tudom, hogy önzőség, de…
- Ha majd összeköltözünk, akkor annyit leszünk együtt, hogy már unni fogsz – mosolyodtam el, és ránéztem.
- Soha – mosolygott, majd megcsókolt. Már nem remegtem, sőt, teljesen megnyugodtam.
- Jasper! – húzódtam el.
- Tessék? – kérdezte döbbenten Edward.
- Elmúlt a remegésem – magyaráztam meg az előbbi kijelentésem.
- Nem biztos, hogy Ő volt.
- Pedig én voltam – nyílt ki a vezetőülés felőli ajtó.
- Tesó, vigyél haza minket, fontos dologról van szó – hallottuk meg Emmett hangját a hátsó ülésről. Hátra fordultam, és mindenki ott volt, kivéve persze, Alice-t, Esmét és Carlisle-t.

*

Már csak Carlisle-ra vártunk, aki pár másodperc múlva toppant be a bejárati ajtón, majd rögtön a nappaliba sietett.
Én is kíváncsi voltam, hogy miről van szó, hisz Jasper, Rosalie, Emmett és Alice is nagyon feszült volt. Barátnőm biztos látta a látomásában azt, amit a többiek.
- Mi történt? Úgy hallottam a telefonban, hogy valami baj van – mondta Carlisle.
- Igen, valószínűleg ez még gondot fog okozni – mondta Emmett.
- Miért? Mit láttatok? – kérdeztem.
- Inkább Samék találkoztak valakivel, vagy inkább valakikkel – szólt Jasper.
Lehet, hogy megint jön a Volturi? Mi van, ha rájöttek, hogy van két vagy három ember, akik tudnak a vámpírok létezéséről? Talán, azért jöttek, hogy megöljenek minket?