38. fejezet - A Volturi

Megkésve, de megérkezett a rész:) Köszönöm, hogy ilyen türelmesek voltatok, ezért van egy jó hírem:)
Mivel később jött a javítás, így elkezdtem írni a 39. fejezetet is, amivel hamarosan(remélhetőleg) elkészülök és javítás után fel is rakom:)
Az 1. résznek a 2. fejezete is készen van már és lehetőleg még ma felteszem, de a harmadik fejire várni kellesz majd:)
Köszönöm mindenkinek a kommentárt, a levelet pedig Cintinek és Grétinek:)
Remélem tetszik majd és kapok érte pár kommentárt:)
Nem húzom tovább az időt! Jó olvasást!:D
puszi


(Alice szemszöge)

Kikísértem Őket a reptérre. Fél tizenegykor indult a gépük, én pedig szerettem volna még egyszer elbúcsúzni tőlük.
- Vigyázzatok magatokra – mondtam, miközben átöleltem őket.
- Rendben, és ti is – szólt Edward.
- Igyekszünk – erőltettem magamra egy műmosolyt.
- Minden jól fog alakulni, hidd el – próbált nyugtatni bátyám, de nem sikerült neki.
- Remélem is. Na, de menjetek, mert lekésitek a járatot – mondtam, majd még utoljára átöleltem mindkettőjüket, és elköszöntünk egymástól, aztán felszállak a repülőre.


Beültem a Volvóba, és hazafelé vettem az irányt, miközben a látomásomon gondolkoztam.
Ha megérkezik a Volturi és itt találja Edwardot, akkor meg is ölheti, mert sokat tud rólunk. Aztán ott van a képességem.
Aro csak azért jön ide, hogy meggyőzzön, csatlakozzak hozzájuk, de nem fogom hagyni, hogy befolyásoljon. Azt már nem.


Nagyon hamar hazaértem, és egyből felmentem Edward szobájába, majd elkezdtem egy kicsit átalakítani.
- Alice, mit csinálsz? – jött be a helyiségbe Jazz.
- Kicsit átalakítom a szobát – feleltem.
- Miért, ha szabad megtudnom?
- Hogy úgy nézzen ki, mintha laknának a szobában, és ki fogok szellőztetni, mindent. Megjegyzem, hogy az egész házra ráférne egy kis "levegő" változás, hogy a Volturi ne érezze az ember szagot - mondtam.
- Már értem. Akkor én… - mutatott kifele, majd megfordult, és kiment a szobából, hogy kinyissa mindenütt az ablakokat.



Féltem. Ha valami balul sül el, akkor lehet, hogy ez a bátyámék életébe is kerülhet, amit nem akarok.
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom nem figyelni a jövőjüket, és Aro elől is elrejtem a gondolataimat, ami nem hiszem, hogy sikerül, de... egy próbát megér.


Hogy milyen rendetlen Edward – morgolódtam magamban, mikor látomásom támadt.
Leszaladtam a földszintre, ahol mindenki lent volt, Carlisle pedig épp akkor lépett be a házba.
Pánik ülhetett ki az arcomra, mivel Jasper aggódva sietett mellém.
- Mi a baj Alice? – kérdezte.
- Jönnek – csak ennyit mondtam.
- Tessék? Nem azt mondtad, hogy két-három nap múlva érkeznek? – szólt Rosalie.
- De. Csakhogy megváltoztatták a döntésüket, és körülbelül hat órára ideérnek – mondtam. Most valahogy részletesebben láttam mindent a látomásomban.
- Ez biztos? – sétált mellém nevelőapám.
- Igen, teljesen. Mikor tévedtem utoljára?
- Igazad van – bólintott. – Akkor mindenki készüljön fel a vendégeink fogadására.


Felrohantam a szobámba, és mindent eltüntettem, aminek csak köze lehetett Jennyhez vagy Edwardhoz.
Elővettem egy kartondobozt a szekrényem mélyéről – ez arra az estre van, ha hirtelen el kellene költöznünk -, és mindent belepakoltam. Képeket, kisebb tárgyakat és a jegygyűrűjüket.
Igen a jegygyűrű. Nem tudtuk, hogy hogyan lehetséges ez, de megmaradt ez a kis tárgy.
Mikor Edwardék elvesztették az emlékeiket, mi visszakerültünk a házba, ki-ki a saját szobájába. Amikor körbenéztem a helyiségben, megpillantottam a gyűrűket az ágyamon egy dobozkában.
Nem tudtam, miért hagyták meg ezt az ékes bizonyítékot arra, hogy Ők jegyesek, de nem is számított igazán. Volt mikor úgy gondoltam, hogy egyszer megmutatom Nekik és talán eszükbe jut minden, de akkor meghallottam egy hangot a fejemben.
Nem! Maguktól kell emlékezniük, különben elveszíted a testvéredet. Újra - mondta a hang, én pedig hallgattam rá.
Más tervet eszeltem ki, hogy összehozzam őket, és lám, sikerült is, csakhogy még mindig nem emlékeznek.
Sajnos, pedig milyen jó lenne már esküvőt szervezni – elmélkedtem.
A gyűrűket a doboz legaljára raktam, majd tovább pakolásztam.


Miután végeztem a szobám összerámolásával, Edward szobája következett.
Vittem magammal egy kartondobozt és ott is minden lényeges „emberi” dolgot összepakoltam, de rá kellett jönnöm, hogy nem elég egy papírdoboz, olyan sok holmija van a bátyámnak.


Már az ötödik doboz végénél jártam, mikor Jasper lépett be a szobába.
- Mindent kiszellőztettünk és elpakoltuk Edward cuccait – mondta.
- Rendben. Remélem minden jól fog alakulni – zártam le a doboz tetejét, majd szerelmem felé fordultam.
- Nyugodj meg, nem fognak tudomást szerezni róluk – sétált felém, majd megfogta a kezemet és lágy csókot lehelt rá. Teljesen ellazultam, és a korábbi feszültségemnek nyoma veszett, mintha nem is létezett volna.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – öleltem át - , nélküled mihez kezdenék? – mosolyogtam. Nem mondott semmit, csak közelebb hajolt hozzám és megcsókolt…


Edward ágyán feküdtünk és ezalatt a négy-öt óra alatt többször szerettük egymást, mint egy éjjel.
Mondjuk mostanában nem volt túl sok időnk egymásra, amit nagyon röstellek. Erről én tehetek, mert annyira lekötött, hogy összehozzam újra a barátnőmet és a bátyámat, hogy észre sem vettem, mennyire elhanyagoltam Jaspert.
Ekkor látomásom támadt.
- Alice, mit látsz? – kérdezte szerelmem.
- Megálltak.
- Tessék? Hol vannak most? – tett elém egy papírt és egy tollat - amit Edward asztalában talált -, én pedig lerajzoltam.
Seattle-től nem messze egy erdőben voltak, ahol több cserkész kis gyerek táborozott, és épp rá akart támadni az egyik Volturi tag, mikor vége lett a látomásomnak.
- Itt vannak? – kérdezte Jasper.
- Igen – néztem le a papírlapra -, és attól tartok, hogy az a kis gyerek nem élte túl a találkozást – hajtottam le a fejem, szerelmem pedig átölelt. Sosem szerettem az olyan látomásaimat, amikben emberek halnak meg, én pedig semmit sem tehetek azért, hogy megmentsem őket, hiába is sietek a segítségükre.
- Mikor érnek ide? – kérdezte kicsivel később.
- Még két óra van az érkezésükig – feleltem. – Nézzük meg, hogy mit csinálnak a többiek – mondtam, és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira, majd kimásztam az ágyból, s magamra kapkodtam a ruháimat,amik a szoba egyes részeiben hevertek szerte-szét. Mikor megfordultam, Jasper már felöltözve állt előttem és készen állt, hogy fogadjuk a Volturit.


Már csak egy perc volt, hogy betoppanjanak a vendégeink, én pedig az őrületbe kergettem Jaspert.
- Sajnálom – kértem bocsánatot.
- Semmi baj – mosolygott kedvesen, de tudtam, hogy ez csak egy álca.
Ekkor kopogtattak a bejárati ajtón. Carlisle engedte be őket, és amint Aro megpillantotta régen látott barátját, boldog mosoly terült el az arcán.
- Carlisle! - tárta szét ölelésre a karját. - De régen találkoztunk - veregették meg egymás hátát, ahogy a férfiak ilyenkor szokták.
- Valóban rég volt Aro – mosolygott nevelőapám, majd eltartotta magától.
- Semmit sem változtál – nevetett fel a Volturi egyik fővezére.
- Ahogy te sem barátom – mondta, majd felénk fordult. – Gyertek beljebb – mutatott apám a nappalira, majd az a néhány vámpír belépett a házba.
Aro után jött be Caius, a hosszú szőke, Marcus a barna, vállig érő hajú vámpír, majd őket követték az ikrek; Jane és Alec. Utánuk következett nagydarab Felix, majd Demetri is beljebb jött.
- Heidit hol hagytátok? – tudakolta Carlisle, de tudtam, hogy csak figyelmességből kérdezte.
- Ő most nem tartott velünk, talán majd legközelebb – mosolygott Aro. – Olyan régen láttalak titeket – nézett végig rajtunk csillogó szemekkel. Megszorítottam Jasper kezét, aki hüvelykujjával kezdte simogatni a kézfejemet, közben nyugalommal árasztott el.
- Egyébként, mi járatban? – kérdezte Carlisle.
- Látogatóba jöttünk – nézett rám, és közben azt tervezgette, hogy ha egyedül leszek, beszélni fog velem.
- Alice, drágaságom – állt elém Aro, majd megfogta a kezem. Tudtam, hogy olvas bennem. – Mi újság veled? Látom találtál magadnak férjet – nézett a mellettem álldogáló Jasperre.
- Igen, máskülönben, semmi újdonság sincs, Aro – szólaltam meg.
- Körbe vezetlek titeket – termett mellettünk Carlisle, majd mutatta az irányt egyik kezével.


Mindenki "választott" magának egy Volturi tagot és azt vezette körbe a házban. Nem bíztunk bennük.
Mi Jasperrel Jane-t és Alecet „kísértük”, Esme és Carlisle Arót, Casiust és Marcust, míg Emmett és Rosalie Felixet és Demetrit – bár utóbbiak szorosan apám nyomában voltak, mivel Ő kísérte a fő Volturi tagokat.
Az igazat megvallva, féltem, hogy mi lesz, ha megérzik Edward szagát a szobájában, vagy valami olyat találnak, ami az övé.
Próbáltam természetesnek tűnni és, ha Jasper nem lett volna mellettem, nem is tudtam palástolni az érzelmeimet. Folyamatosan nyugtató hullámokat küldött felém, amiért hálás is voltam.

Mikor senki sem volt a közelemben, írtam Edwardéknak egy üzenetet, miszerint hamarabb ért ide a Volturi.
Ekkor kopogtak az ajtómon.
- Szabad! – szóltam ki, mikor a zsebembe süllyesztettem a telefonomat. Kinyílt az ajtó és Aro lépett be rajta.
- Szervusz Alice! – köszöntött, én pedig biccentettem felé. Semmit sem láttam vele kapcsolatban, mármint, hogy nem volt látomásom arról, miről is akar velem beszélni, bár sejtettem, hogy miért jött hozzám. – Beszélhetnék veled? – tudakolta.
- Persze, foglalj helyet – mutattam az ágyra, majd mikor leült én is helyet foglaltam vele szemben egy széken.
- Gondolom tudod, hogy miért jöttünk ide, hisz láthattad a döntésünket – kezdett bele -, de hallgass végig, kérlek. – Bólintottam.
- Alice, nagy segítség lennél számunkra és örülnénk neki, ha csatlakoznál hozzánk. A te képességed áldás. Látod az eljövendőt, ami nagy hasznunkra válna, sokat segítenél vele.
- Köszönöm az ajánlatod Aro, de nem fogadhatom el. Nem akarok elszakadni a családomtól, remélem megérted. Rajtam kívül sok más tag van a Volturinál, akiknek hasznosabb képessége van, mint nekem.
- Értem, de ha megváltozna a döntésed… Mi még itt leszünk pár napig – mondta, majd felállt és elhagyta a szobám.

***

Másnap Marcus próbált meggyőzni, hogy jó helyem lenne náluk, de én finoman visszautasítottam őt is.
Még aznap láttam Arót Jasperrel beszélgetni és biztosra vettem; rá akarta venni, hogy győzzön meg az átállásomról. Én úgy tekintettem a Volturira, mint a Sötétoldalra. Nem akartam Anakin lenni a Star Warsból, inkább maradok padavan.
Az éveim során nagyon sokszor láttam már a részeit és meg is untam.


A következő nap Casius próbálkozott, de neki sem sikerült. Nem értik meg, hogy nem akarok csatlakozni hozzájuk.
Mikor elküldtem Edwardéknak az üzenetet, hogy itt van a Volturi, utána volt egy látomásom, miszerint elutaznak Magyarországra. Szerencsére Aro nem érintett meg azóta, így ez titokban maradt.

***

Napok teltek el, nekem pedig újabb látomásom támadt.
Jenny és Edward Londonba repültek, persze azt is láttam, mikor barátnőm fel akart hívni, de én kikapcsoltam a telefonom, mert nem akartam, hogy lebukjunk.

Pár órával később ismét látomásom támadt. Most Jenny határozott el valamit, aminek örültem.
Végre megteszik – gondoltam, mert amint bátyám is eldöntötte, hogy mit akar, a látomásom kikerekedett.
- Alice – lépett be a szobámba Jasper. – Gyere, indulnak – mondta, én pedig mellé szökkentem, majd megfogtam a kezét és lementünk a földszintre.
- Köszönjük a látogatásotokat – ölelte meg Arót Carlisle.
- Mi köszönjük, hogy fogadtatok minket.
Mindegyik családtagomtól elköszönt Aro, majd mikor én következtem, elmosolyodott.
- Alice, kár, hogy nem csatlakozol hozzánk, de ha eldöntötted, akkor nem is erőltetem – mosolygott, majd Jasperre nézett. Valami nem stimmelt, mert nem úgy ismertem Arót, mint aki annyiban hagyna egy ilyen dolgot.
- Jasper, nekünk indulnunk kell – mondta Aro, majd Marcusék mellé lépett.
- Igen.