39. fejezet - Jasper

Nem húzom tovább az idegeket. Meghoztam az új részt, bár már egy ideje kész voltam vele, de még nem jött meg a javítás így előre is bocsánatot kérek a hibáimért.
De úgymond a "Bétámnak" nincs is ideje, de nem hibáztatom, örülök, hogy egyáltalán szán rá időt, hogy kijavítja és ezért nagyon hálás vagyok neki(L):)

Köszönöm az előző fejezethez a kommentárokat, remélem tetszik majd a rész és megörvendeztettek pár komival:D
puszi

U.I. Itt láthattok egy videót, amit Alice-ről és Jasperről készítettem:D
Remélem teszik majd:)


A családomra néztem és mindenki ugyanolyan meglepetten bámult Jazzre, mint én, nekem pedig ekkor vált világossá, hogy mire válaszolt szerelmem.
- Nem! – fogtam meg a karját, mikor el akart indulni.
- Alice…
- Nem hagyhatsz itt! – mondtam kétségbeesve.
- Alice…
- Nem Jasper, nem engedem, hogy elmenj, mert engem akar, nem pedig téged!
- Alice, így kell lennie. Szükségük van Rád, nélküled nem fogják visszakapni az emlékezetüket – suttogta az utolsó mondatát, hogy csak én hallhassam.
- Jasper.
- Bocsáss meg, Kedvesem – ölelt magához, én pedig viszonoztam.
- Nem hagyom, hogy elmenj – szorítottam magamhoz.
- Alice, nincs más megoldás. Bízz bennem, tudom, hogy mit csinálok – mormogta, miközben állam alá tette a kezét, hogy a szemembe nézhessen.
- Jasper, indulnunk kell! – szólalt meg Aro.
- Máris megyek – szólt, majd a többiek felé fordult, én pedig magam elé meredtem.
Nem voltam képes felfogni, hogy elmegy… hogy itt hagy. Esme állt mellettem és Ő is megpróbálta maradásra bírni, de nem ment neki, én pedig láttam, hogy kezd magába fordulni. Megint elveszíti egy fiát, mint mikor Edward elhagyott minket, miután szakított Bellával.
Miért nem láttam a döntését? – kérdeztem magamtól. – Lehet, hogy a bátyám és a barátnőm jövője miatt?
Egész testemben remegtem. Mi van, ha bántják? Az biztos, hogy megint ember vérrel fog táplálkozni… Épp kezdte megszokni Bella vérének illatát, most pedig minden erőfeszítése kárba fog veszni, és ez az én hibám. Még nincs késő… azt hiszem… Ha azt mondom Aronak, hogy velük megyek, akkor Jasper itt maradhat, remélem - gondoltam.
Ekkor megéreztem arcomon a kezét, én pedig rá néztem. Aranyszín szeméből áradt a szomorúság, a szerelem, és számtalanszor kért bocsánatot a tekintetével.
Lehajolt és hosszan megcsókolt, én pedig olyan erősen szorítottam magamhoz, hogyha ember lenne, akkor már összetörtem volna.
- Hiányozni fogsz – suttogta, miután elváltak egymástól ajkaink.
- Te is nekem – majd megcsókoltam.
- Most már tényleg mennünk kell; köszönjük a vendéglátást, barátom – fordult Aro Carlisle felé. Apám csak biccentett, és biztos voltam benne, hogy próbálja magát összeszedni. Most jól jött volna Edward képessége, akkor meg tudtam volna akadályozni ezt az egészet – gondoltam.
- Ég veled! – búcsúzott el végleg Jasper, majd egy rövid csók után, Casius mellett termett.
Apám nem kísérte ki őket, csak állt egy helyben Esme mellett és velem együtt azt a helyet bámulták, ahol Jasper távozott.
Pár perce állhattunk ott teljesen ledermedve, mikor összeestem és arcomat a kezeimbe temettem. Ekkor tudatosult bennem, hogy, aki világot jelenti nekem, elment… örökre, én pedig nem tettem ez ellen semmit sem.
Ha tudnék sírni, akkor egész nap, megállás nélkül azt tettem volna.
- Alice – tette vállamra a kezét apám, én pedig felnéztem rá. Szomorúság csillogott a szemében, ahogy mindenkiében és erről egyedül én tehetek.
- Én voltam a hibás.
- Nem, senki sem hibás a történtekért, mert Jasper maga döntött így.
- Azt mondta, hogy itt kell maradnom, mert nélkülem nem kapják vissza az emlékeiket, de nélküle nem… nem működök. Mintha, Ő lenne a nap, én pedig a virág… a virág, ami napfény nélkül nem tud élni – hajtottam le a fejem. Elém guggolt Esme, majd átölelt, én pedig viszonoztam.

Jasper szobájában feküdtem az ágyon és a közös képünket bámultam, amin mérhetetlenül boldogok voltunk… De most… most egy cseppet sem vagyunk azok.


Napok teltek el és még mindig ugyanolyan körülmények között voltam, mint aznap, mikor itt hagyott. A családom próbált kizökkenteni a jelenlegi állapotomból, de nem ment.
Rosalie el akart vinni vásárolni, hátha jobb lesz tőle a kedvem, de ezt nem hagytam; itthon akartam lenni.
Emmett viccmeséléssel próbálkozott, de nem sikerült felvidítania, mivel Ő sem volt annyira vidám, mint aminek mutatta magát. Esme ugyanolyan állapotban volt, mint én, Carlisle-nak nem áll meg az élet, hisz neki mindennap be kellett mennie dolgozni.
Jenny és Edward… hát… nagyon boldogok és egyik nap eldöntöttem; most az egyszer megengedem Rosalie-nak, hogy bejöjjön a szobába.
Amint átlépte a küszöböt, felé nyújtottam a mobilom, ő pedig kérdő tekintettel meredt rám.
- Hívd fel Edwardékat, hogy hazajöhetnek, utána, kérlek, hagyj egyedül – suttogtam, bár úgyis hallotta. Kiviharzott a szobából, majd tárcsázta a bátyám számát… a többit nem hallottam, mert elkalandozott a figyelmem.


Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de, hogy Rosalie befejezte a telefonálást, az biztos, mert a mobilom az éjjeliszekrényen hevert.

***

Nagyon hiányzott Jasper és úgy éreztem megőrülök, ha nem megyek el érte, de tisztában voltam vele, hogyha elmegyek a Volturihoz, akkor én ott maradok, ám Ő visszajöhet Forksba.

Bármelyik pillanatban megérkezhetnek Jennyék – gondoltam, én pedig még mindig szerelmem szobájában voltam.
Emmett ment el értük, mert én képtelen lettem volna kilépni ebből a szobából.

Bár halhatatlan vagyok, mégis ekkor úgy éreztem belehalok a fájdalomba. Nélküle én mit sem érek, mert Ő számomra az éltető energia.
Az volt életem legszebb napja, mikor rátaláltam Jasperre, én pedig tudtam, hogy Ő kell nekem, senki más. Most pedig elvesztettem Őt és ez az egész az én hibám, mert ha elfogadom Aro ajánlatát, akkor még most is itt lenne nem ott…


Hallottam, ahogy bevágódott lent a kocsiajtó, bár láttam, hogy körülbelül mikorra érnek a házhoz, mégis csak abban a pillanatban jutott el a tudatomig.
Mikor beléptek a házba, beszélgetni kezdtek.
- Hol vannak Alice-ék? – kérdezte barátnőm.
- Alice, a szobájában van – felelt Emmett, aki nagyon rosszul hitte.
Napokkal később most szólaltam meg először.
- Rosalie, küldd fel hozzám Jennyt – mondtam. Tudtam, hogy hallotta, így nem erőltettem meg magam.
- Jenny, Alice beszélni szeretne veled – szólalt meg Rosalie.



(Jenny szemszöge)

Amint megérkeztünk Seattle-be, megpillantottuk Emmettet, aki most nem mosolygott úgy, mint eddig. Nem stimmelt nekem valami. Emmett nem ilyen volt, és ezt Edward is észrevette, de úgy tűnt, hogy előttem nem akarják ezt megbeszélni.
Em olyan gyorsan vezetett, hogy attól tartottam, kirepülök a kocsiból, így szorosan Edwardhoz bújtam.
Hirtelen vágott be elénk egy kocsi, mire Emmett fékezett - én pedig előre repültem volna, ha szerelmem nem fog meg – közben nagyot káromkodott.
Aggódva néztem fel Edwardra, aki csak magához ölelt, és a hátamat kezdte simogatni.
Sosem láttam még ilyennek, és megrémített a viselkedése. A mindig mosolygós Emmettből egy szomorú, és – talán – mérges Em lett.
Görcsösen szorongattam Edward kabátját, és kérdőn néztem rá.
- Emmett, megijeszted Jennyt – mondta. A szólított hátra nézett a visszapillantó tükrön keresztül, majd megszólalt.
- Sajnálom – megbánó fejet vágott, de még mindig nem lassított.
- Semmi baj.
Végig gondoltam. Megkérdezhetném, hogy miért ilyen - mondtam magamban, majd megszólaltam.
- Mi a baj, Emmett? Mi történt? – kérdeztem.
- Majd mindent elmondok, ha hazaértünk – szólt, majd tövig nyomta a gázt, én pedig kezdtem rosszul lenni.



Mikor megérkeztünk a Cullen házhoz, szédelegve szálltam ki a kocsiból és, ha a srácok nem kapnak el, biztos, hogy összeesek.
- Jól vagy? – tudakolta Edward.
- Persze, csak kicsit megszédültem – mondtam. Egyik kezével a kezemet, a másikkal pedig a bőröndömet fogta meg, és bementünk a házba, míg Emmett Edward holmiját hozta be.
Amint beléptünk a házba, meglepetten meredtünk a nappaliban lévőkre.
Carlisle és Esme a kanapén ültek, de ő olyan arccal nézett, mintha meghalt volna valakije, de ahogy jobban megnéztem a többieket is láttam, hogy mindenki ilyen állapotban volt. Rosalie, Emmett, Carlisle is, de valakik hiányoztak.
- Hol vannak Alice-ék? – kérdeztem Emmettet.
- Alice, a szobájában van – mondta, majd szerelme mellé sétált, és átölelte.
- Mi folyik itt? – tudakoltam suttogva Edwardtól.
- Nem tudom – ráncolta össze a szemöldökét.
- Jenny, Alice beszélni szeretne veled – szólalt meg Rosalie. Bólintottam, majd Edward kezét elengedve felmentem barátnőm szobájába.

Mikor felértem, bekopogtam. Bentről nem hallottam semmit sem, így lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót.
Senki sem volt bent.
Talán nem is ebben a szobában van? - kérdeztem magamtól. Gondoltam egyet, és elindultam Jasper szobájához, majd mikor odaértem, lenyomtam a kilincset és benyitottam.
Alice az ágyon ült, és egy képet szorongatott a kezében. Rosszabb állapotban volt, mint a többiek a földszinten.
Közelebb mentem hozzá, és leültem mellé, majd a képre néztem, amit barátnőm is folyamatosan bámult.
Alice és Jasper volt rajta. Nagyon szép kép volt, hisz mindketten mosolyogtak és boldogok voltak. Jazz hátulról ölelte át Alice-t, miközben fejét barátnőm vállára hajtotta, akinek a keze, szerelme karján pihent. Gyönyörű párt alkottak, illettek egymáshoz.
Ekkor jutott eszembe, hogy Jaspert nem látom sehol sem. Egyből tudtam, hogy mi a baj. Jasper elment, de azt nem tudtam, hogy, miért?
Megfogtam barátnőm kezét, majd finoman megszorítottam. Rám emelte tekintetét és megláttam aranybarna szemeit, amik most fájdalommal voltak tele. Láttam rajta, hogy sírna, ha tudna, de egyszerűen nem megy neki, ám belül elviselhetetlenül fájt neki.
- Jenny… Elment... Jasper elment… Elvitték – suttogta, közben egész testében remegett. Átöleltem, Ő pedig viszonozta.
- Sajnálom, annyira sajnálom, Alice – szóltam, és szorosabban ölelt. – Minden rendben lesz, vissza fog jönni.
- Nem – húzódott el, és megrázta a fejét. – Nem. Ha egyszer csatlakozol hozzájuk, nincs visszaút – hajtotta le a fejét, majd ismét a közös képüket nézte.
- Azt hiszem, most szeretnél egy kicsit egyedül lenni - felálltam, de Ő a kezem után kapott.
- Nem! Maradj velem, kérlek. – Bólintottam, majd visszaültem mellé.


Egy kis idő múlva megszólalt, és elmesélte mi történt, amíg nem voltunk itthon, majd azt is megosztotta velem, milyen nehezen viseli Jasper távollétét. Nem tud élni nélküle.
Ezen elgondolkoztam.
Mi lenne velem, ha Edward menne el, és itt hagyna engem?
Elképzeltem a helyzetet, és a gyomrom összeugrott már a puszta gondolattól is. Alig kaptam levegőt, ezért gyorsan elhessegettem ezt a belső képet, és minden figyelmemet Alice-re fordítottam.


(Edward szemszöge)


Megvártam, míg Jenny felmegy az emeletre, majd a többiek felé fordultam. Nem értettem, hogy miért ilyen mindenki.
- Mi történt? – kérdeztem, majd közelebb mentem hozzájuk.
- A Volturi – szólalt meg elsőnek apám. Kérdő tekintettel meredtem rájuk, majd meghallottam édesanyám fájdalmas hangját.
- Elvitték – suttogta.
- Alice teljesen magába fordult, még sosem láttuk ilyennek – mondta Emmett. Ekkor minden világossá vált.
- Jaspert elvitték? – kérdeztem, mire a többiektől csak egy bólintást kaptam válaszul. – Miért?
- Jasper felajánlotta, hogy elmegy Alice helyett – mondta Esme.
- Nem értem.
- Aro azért jött, hogy magával vigye Alice-t, mivel a jövőbe lát, és sokat segíthetne nekik, de Jazz azt mondta, inkább Ő megy helyette – szólt Emmett.
- Most már értem. Mikor mentek el?
- Öt napja – felelte apám.
- Carlisle, olyan rossz így látni Alice-t. Senkivel sem beszél, és napok óta ki sem jött Jasper szobájából – bújt édesapám karjaiba.
- Engem felhívott, hogy hazajöhetünk.
- Az én voltam – szólt Rosalie, én pedig rá kaptam a tekintetemet. – Egyik nap bementem hozzá, és felém nyújtotta a telefonját, majd csak annyit mondott, hogy hívjalak fel titeket, aztán menjek ki, mert egyedül szeretne maradni. Mivel akkor keltél fel, és a telefon kijelzőjén Alice nevét láttad, biztos azt hitted, hogy Ő hív.
- Így már érhető – bólogattam. – Semmi esély rá, hogy visszajön Jasper? – tudakoltam.
- Nem hiszem. A Volturi nem nagyon engedi el a számukra hasznos vámpírokat – sóhajtott apám, én pedig leültem melléjük.


Most mit fogunk csinálni? Folytatnunk kell a szokásos életünket, bár tudom, hogy nem fogja elfelejteni Jaspert, mégis meg kell próbálnunk elterelni a figyelmét – gondoltam.
Ekkor Jenny rohant le a lépcsőn, mire mindenki egy emberként fordult felé.
- Alice… Alice eltűnt – szólt aggodalmas hangon.
- Tessék? Ezt, hogy érted? – kérdezte Emmett.
- Csak egy pillanatra mentem ki a szobából és, mikor visszaértem, már sehol sem volt. Eltűnt – mondta.
- Emmett, Rosalie, ti menjetek és keressétek meg! Valószínűleg Volterrába tart, hogy visszahozza Jaspert – szólt Carlisle, majd felkísérte az emeletre Esmét. Láttam, hogy Jenny semmit sem ért, így odamentem hozzá, és átöleltem.
- Miről beszélnek? Alice, hogy ment ki a szobából? Mondd el Edward, kérlek; már semmit sem értek.
- Egyszer meg kell, hogy tudja – mondta Rosalie, mikor elhaladt mellettünk.
- Mit? – kérdezte Jenny.
- Gyere – fogtam meg a kezét, és felvittem a szobámba, majd leültettem az ágyra.
- Most maradj itt, rendben? – mondtam, mire csak bólintott, én pedig egy csókot nyomtam ajkaira és távoztam a szobából.
Gyors léptekkel haladtam Carlisle irodája felé, majd a kopogás után benyitottam hozzá, épp az asztalánál foglalatoskodott.
- Carlisle, nem tudom, hogy mi tévő legyek – álltam meg az asztala előtt, ő pedig felnézett rám.
- Nem értelek.
- Most el kellene mondanom Jennyinek, hogy Ti valójában mik is vagytok. Alice eltűnése miatt kérdezősködött és nem tudom, mit válaszoljak neki.
- Amíg Alice-t vissza nem hozzák a többiek, addig ne szólj rólunk neki – javasolta.
- Rendben. Szerinted Rosalie-ék vissza tudják hozni? – kérdeztem.
- Nem tudom, de én is utánuk megyek… talán. Megpróbálom nem eldönteni, így van esélyünk „elkapnunk” őt. Nem szeretek ilyen módszerekhez folyamodni, de nem akarom elveszíteni a lányomat, ahogy a fiamat sem, ám ez megtörtént én pedig semmit sem tettem ellene – hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy fáj neki így látnia Alice-t, és hogy Jasperért nem tett semmit, az még jobban elkeseríti őt.
- Most menj! Jennyvel kell lenned, nekem még van pár elintézni valóm – mondta, majd folytatta a pakolást, én pedig visszamentem a szobámba.


(Jenny szemszöge)

Miután magamra hagyott Edward, gondolkodni kezdtem Alice-en.
Nem értettem, hogyan tűnhetett el a szobából olyan gyorsan, ráadásul úgy, hogy még szinte egy métert sem haladtam el az ajtó előtt.
Feltápászkodtam az ágyról és az ablak elé álltam, majd kinéztem rajta. Ekkor egy árny suhant el az ablak alatt és, mintha annak a valaminek szőke haja lett volna.
Elléptem az ablaktól és addig-addig hátráltam, amíg az ágyra nem huppantam, közben pedig szaporán vettem a levegőt. Teljesen összezavarodtam, s úgy tűnik, már hallucinálok is.
- Mi volt ez? – kérdeztem magamtól és eszembe jutott, hogy egyszer már megesett ez velem. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és Edward lépett be rajta, majd elindult felém s helyet foglalt mellettem.
- Mi a baj? – kérdezte, aggódó tekintetemet látva.
- Semmi.
- Biztos? – fordította maga felé a fejem, és mélyen a szemeimbe nézett.
- Igen, csak még mindig Alice-en jár az eszem - sóhajtottam. - Hova tűnhetett?
- Sajnálom – hajtotta le a fejét.
- Mit? – tudakoltam.
- Semmit, ne foglalkozz vele, csak úgy mondtam. – Mivel úgy láttam rajta, hogy nem akar róla beszélni – én pedig nem szerettem volna veszekedni vele – így inkább semmit sem kérdeztem.
- Nem vagy éhes? – tudakolta.
- Egy kicsit.
- Akkor gyere – fogta meg a kezem, majd felhúzott az ágyról és lementünk a földszintre.
- Mit szeretnél enni? – kérdezte Edward, miközben félig-meddig a hűtőben volt.
- Amit te – feleltem, mire felegyenesedett és rám nézett.
- Kukoricapelyhet akarsz enni? – húzta fel az egyik szemöldökét, amit megmosolyogtam.
- Ha azt eszel, akkor, igen.
- Rendben. – Késő volt már kukoricapelyhet enni, de nekem megfelelt.
Edward kivett a szekrényből két kistálkát, megtöltötte őket a pehellyel és a hűtőből elővett tejjel leöntötte azt, majd miután „jó étvágyat” kívántunk egymásnak, enni kezdtünk.


Nem hagyott nyugodni Alice hirtelen eltűnésének oka, de beláttam, hogy Edwardból nem fogom kihúzni, így inkább hagytam.

Esme maradt csak itthon, de ő teljesen magába zárkózott. Először Japer majd Alice.
Ekkor eszembe jutott a Volturi.
- Edward, nem mondták, hogy mi történt az alatt a pár nap alatt, amíg itt volt a Volturi?
- Nem. Csak annyit mondtak, hogy Alice helyett Jasper ment el velük.
- Alice helyett? Nem értem.
- Nem bírok tovább titkolózni előtted – állt fel mellőlem, mivel az ágyon ültünk.
- Miről van szó?
- A Volturi, Alice képessége miatt jött, Jasper pedig elment helyette, így Ő itt maradhatott.
- Miért akarták Alice képességét?
- Mert sokat segíthetne nekik.
- És Jasper?
- Nem tudom, azt nem mondták, csak annyit, hogy elment velük.
- Ez így olyan zavaros – túrtam a hajamba.
- Tudom, épp ezért nem húzhatom tovább ezt az egészet – ült le mellém Edward.
- Mit?
- Jenny, már rég el kellett volna mondanom valamit.

Amint látjátok megint új dizi van. Ez a 2., még van ezen kívül kettő és majd indítom a szavazást, hogy melyik legyen a dizájn. Persze csak miután az összeset láttátok. Ha egyik sem tetszik Nektek, akkor marad a régi, ami volt:)

Köszönöm Mindenkinek a Díjat, akitől kaptam:D Puszillak Titeket, ahogy minden drága olvasómat:)
Puszi