46. fejezet - El innen!

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de elvagyok havazva. :S Igyekszem a folytatással. :)
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, akiktől kaptam.
Remélem, most sem hagytok cserben.
Puszi

Láttam, hogy fél feltenni a kérdését; és ahogy engem nézett, mintha erőt próbálna gyűjteni. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a valami, amitől ennyire tart. Biztos, hogy olyan dologról van szó, ami nagy hatással lehet rám, mert akkor szokta húzni az időt, engem pedig az őrületbe tud kergetni ezzel. De kivárom.
Felhúztam a lábam, államat a térdemre tettem, majd Edwardot kezdtem nézni.
Sosem tudtam csöndben maradni, bár akadtak kivételek.

Rendben, ebből elég volt! - gondoltam, mert már nagyon kíváncsi voltam, nem tudtam tovább várni.
Megfogta a kezem, majd hüvelykujjával apró köröket rajzolt rá, engem pedig kirázott a hideg. El akarta húzni a kezét - mikor kérdő tekintettel meredtem rá -, de én elkaptam, és összekulcsoltam az ujjainkat, majd Ránéztem.
Ideges volt, így megpróbáltam finoman rákérdezni a dologra.
- Mit szerettél volna kérdezni? – mosolyodtam el, Ő pedig felült velem szembe.
- Azt, hogy…
- Igen?
- Jenny, tudom, hogy nem vagyunk együtt olyan régóta, de én már nagyon sokat gondoltam erre, és... - Nem tudta befejezni a mondatot, én pedig egyre kíváncsibb lettem.
- Edward, miről van szó? – tudakoltam. Nagy levegőt vett, majd kifújta, aztán megszólalt.
- Van kedved…
- Gyertek, ezt nézzétek meg! – rontott be a szobába Emmett nagy mosollyal az arcán. – Ó, talán… megzavartam valamit? – kérdezte. Egymásra néztünk Edwarddal, majd egyszerre szólaltunk meg.
- Nem.
- Akkor gyertek. – Egy szempillantás alatt előttem termett, majd felkapott a vállára és elindult velem a földszintre.
- Emmett, tegyél le! – nevettem folyamatosan, és addig kapaszkodtam belé, amíg le nem tett a földre. Edward lemaradt, de hamarosan Ő is csatlakozott hozzánk. Nem értettem, hogy miért kellett lejönnünk, mikor szerelmem épp valami fontosat akart tőlem kérdezni.
- Mit is kell megnéznünk? – tudakoltam Emtől.
- Máris hozom, csak jöjjön be mindenki a nappaliba - mosolygott, közben intett a többieknek, hogy gyorsabban érjenek be.
- Hozod? – húztam fel a szemöldököm.
- Igen.

Mikor már mindenki a kanapén vagy a fotelekben ült, Emmett elénk állt, megköszörülte a torkát, majd megszólalt.
Először láttam ilyen komolynak. Eddig mindig, mindenből viccet csinált, de most kivételesen úgy tűnt valami komoly dologra készül.
Mi lehet az?
- Nos, most, hogy mind együtt vagyunk, elárulom, mit csináltam egész nap.
- Vagyis egész éjjel – javította ki Jasper.
- Művészi hajlamomat éltem ki, kérlek szépen – emelte fel a fejét büszkén, és mindenki elmosolyodott.
- Művészi hajlamod? – kérdeztem, mire tekintetét rám emelte.
- Igen, hamarosan láthatod – vigyorgott, én pedig hátra dőltem a kanapén.
- Jó lenne, ha valaki tudna olvasni a gondolatokban – mosolyodtam el. Erre mindenki rám nézett, arcukról pedig eltűnt a mosoly. Nem értettem őket, s úgy tűnt, hogy Edward sem. – Valami rosszat mondtam? – kérdeztem. Esme lehajtotta a fejét, Emmett Edwardra nézett, ahogy összes Cullen gyerek.
- Nem, nem mondtál semmi rosszat– mosolyodott el Carlisle.
- Akkor mutathatom? – szólalt meg Emmett. Ekkor vettem észre mellette - ha jól láttam -, egy nagy festőállványt.
- Igen – mondtuk kórusba.
Megfogta az állványon levő leplet, majd lehúzta róla, és leejtette a földre, aztán ránk nézett.
Mindenki tátott szájjal bámulta a festményt, amit Emmett készített, és először azt hittem, hogy képzelődöm, de nem; ez valós volt.
A kép Cullenéket ábrázolta, és köztük voltam én is. Carlisle Esmével, Alice Jasperrel, Rosalie Emmettel, Edward pedig velem volt lefestve. A Cullen család összes férfitagja a párjukat ölelte át, de nem ez volt a legfeltűnőbb, hanem az, amit az ujjamra festett Em. Egy eljegyzési gyűrű díszelgett a bal gyűrűsujjamon, ami Edward karján volt, hisz a derekamat karolta át. Teljesen ledöbbentem, és csak a párosunkat bámultam.
A háttérben Edward hangját hallottam, de olyan volt, mintha több kilométer távolságból szólított volna meg. Kezét megéreztem az enyémeken, ám a festményről képtelen voltam levenni a szemeimet.
Ahogy jobban elmerültem a kép tanulmányozásában, több apróbb részletet is észrevettem.
Először is, úgy tűnt, mintha valamiről másolta volna; mintha csak modellt álltunk volna neki.
Esme barna blúzt, és fekete szoknyát, Alice lila felsőt és egy farmernadrágot, míg Rosalie egy fekete, V kivágású hosszú ujjút viselt egy szintén fekete nadrággal. Mindegyikükön fekete cipő volt, ahogy rajtam is. Egy fekete felsőt, egy farmer kabátot és egy fekete nadrágot viseltem.
A srácokét nem nagyon láttam, de úgy láttam, hogy Edward sötét farmert és egy fehér inget viselt, aminek az ujja könyökig fel volt gyűrve. Emmetten egy sötétzöld ing és egy mellény volt, s Ő is egy fekete nadrágot viselt, ahogy az összes fiú. Jasper egy szürke pulóvert, míg Carlisle egy kék alapon, mell résznél, fehér rombuszokkal díszített pulcsit viselt.
Mindenkinek arany barnára volt festve a szeme, kivéve nekem. Egyedül én tűntem ki közülük, hisz mindegyikőjük bőre falfehér volt.
Felálltam a kanapéról, majd lassan elindultam a festmény felé, közben éreztem, hogy minden Cullen engem figyel.
Ahogy egyre közelebb értem a képhez, kezdtem úgy érezni, hogy egyedül vagyok a helyiségben. Mindent kizártam magam körül.
Mikor megálltam a festmény előtt, lassan kinyújtottam felé a kezem, és a levegőben végig húztam az ujjamat Edward arcán, majd a jegygyűrűmön.
Behunytam a szemem, és hirtelen képek villantak be.
Egy fényképezőgép, egy állványon, egy hűvös kar a derekam körül, majd egy villanás. - És vége lett a képnek.
- Jenny – fogta meg a kezem valaki, de én csak a festményen lévő, aranyszemű Edwardot bámultam. – Jenny – szólított megint az illető, majd kezét az arcomra tette, én pedig ránéztem. – Semmi baj – szólt lágy hangon Jasper, miközben még mindig a kezemet fogta, majd hirtelen nyugalom árasztott el, aztán elálmosodtam. – Gyere - vett ölbe, és felrohant velem Edward szobájába, majd lefektetett az ágyra, betakargatott, én pedig azon nyomban el is aludtam.


(Alice szemszöge)

Emmett nagyon sokat dolgozott a festményen, amit egy fényképről másolt. Régebben készítettük azt a fotót, mikor Edwardnak és Jennynek még meg voltak az emlékeik.
Azt hittem, csak nekünk akarja majd megmutatni, de mikor látomásom támadt, hogy Jennyéknek is, egyből rohantam hozzá. Le akartam beszélni róla, de nem jött össze, így „csatát” vesztve kullogtam le a földszintre.
Még nem láttam a festményt, és kíváncsi voltam, hogy mennyire sikerült lemásolnia az eredeti képet.
Jasper mellett ültem, és vártam… Nem volt látomásom, és ezt rossz előjelnek tekintettem. Szerelmem próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel, mert csak arra tudtam gondolni, hogy, mi lesz, ha meglátják a képe.
Mivel a fotón Edward vámpír és Jennyn rajta van az eljegyzési gyűrű, nem tartottam helyesnek, hogy Emmett ezt fesse meg. De persze nem tudtam lebeszélni róla.

Drága bátyám meg akarta mutatni művészi hajlamát, bár elég lett volna, ha az erdőben produkálja magát.
Vajon hány grizzlyvel tud végezni öt másodperc alatt?
De, miért pont festeni szeretett volna; és akkor én miért nem láttam a döntését?

Mikor mindenki lent volt a nappaliban, Emmett végre lehúzta a leplet festményről, mi pedig tátott szájjal meredtünk rá.
Mintha csak a fényképet láttam volna kinagyítva. Álmomban sem hittem volna, hogy Em tud festeni, de itt van rá a bizonyíték, és nem is akármilyen.
Mellettem Jenny és Edward ültek, akik döbbenten nézték a festményt, amin bátyám vámpír, és barátnőmnek az ujján ott díszeleg a jegygyűrűjük.
Jasperre néztem, aki Jennyt bámulta, s úgy tűnt, hogy mindketten nagyon zaklatottak, valószínűleg barátnőm érzései miatt.
Jenny felállt mellőlünk, majd a kép felé indult, közben mi le sem vettük róla a szemünket, míg el nem ért a vászonig.
Úgy látszott mintha valami vonzaná a festményhez, és valószínűleg ez a valami Edward volt, hisz itt Ő is egy közülünk, vámpírként ábrázolta őt is a bátyám.
Szúrós szemekkel néztem Emmettre, aki bűnbánó fejet vágott, de ez nem segített rajta, mert nagyon mérges voltam rá.

Jasper felállt a kanapéról, és barátnőm mellé sétált, majd megszólította.
- Jenny – fogta meg a kezét, de sógornőm még mindig a festményt bámulta. – Jenny – szólította meg újra, majd kezét az arcára tette, Ő pedig ránézett. – Semmi baj – szólt lágy hangon Jasper, miközben még mindig a kezét fogta, majd barátnőm hirtelen elálmosodott.
- Gyere - vette ölbe, és felrohant vele Edward szobájába, majd lefektette az ágyra, Jenny pedig azon nyomban el is aludt.
Halkan jött ki a szobából Jasper, majd együtt lementünk a földszintre a többiekhez.

Láttam Edward döntését, de nem hagyhattam, hogy megtudja, mi volt ez az előbb. Féltettem, ahogy Jennyt is. A belső hang mindig azt mondta nekem, hogy nem árulhatom el, hogy mi történt velük, és ezt be is tartottam, eddig.
- Edward, sajnálom, de nem mondhatom el – mondta Emmett, mikor leértünk a nappaliba.
- Alice, mi volt ez az egész? – kérdezte idegesen, amint megpillantott minket.
- Még én sem tudom – meredtem magam elé.
- Emmett tud valamit, ahogy a többiek is, akkor miért pont Te ne tudnál róla? Te látod a jövőt - mondta.
- Igen, és… - De Jasper megelőzött.
- És nem kell mindenről tudnod, mert nem tartozik rád – szólt komolyan, mire Edward elvágtatott mellettünk, és felment az emeletre Jennyhez.
- Köszönöm – tátogtam szerelmemnek, Ő csak elmosolyodott, majd megszorította a kezemet.
- Alice, beszélhetnénk az irodámban? – kérdezte Carlisle, én pedig bólintottam, majd elindultunk az emeletre.

Mikor mindhárman – Jasper, apám és én – helyet foglaltunk a dolgozószobában, elfogott a rettegés.
Elmeséljem neki vagy sem? Ha elmondom, amit láttam, talán tudna segíteni és találhatnánk rá valami megoldást - gondoltam.
- Alice, nem szeretnél elmondani valamit? – kérdezte Carlisle. Jasperre néztem, aki bólintott, én pedig lehajtottam a fejem.
- Az erdőben volt egy látomásom… Edwarddal kapcsolatban – néztem apám szemébe.
- Mit láttál?
- Azt, hogy… hogy Edward eltűnik…
- Úgy érted…
- Meghal – suttogtam. Döbbent arccal meredt rám, én pedig könnyek nélkül kezdtem zokogni. Jasper érezte a hirtelen hangulatváltozásomat, és magához ölelt, közben a hátamat simogatta.
- Ez… Ez egész biztos? – kérdezte apám körülbelül öt perc csend után.
- Igen. Láttam Jenny fájdalmát, és bele sem merek gondolni, hogy mit fog tenni, ha ez bekövetkezik. Valamit tennünk kell, Carlisle!
- Tudom, Alice, tudom. De nem tehetünk semmit sem, hacsak el nem mondjuk nekik az igazat – mondta. Ekkor megszólalt a hang a fejemben: „Nem!” – kiáltotta.
- Nem szólhatunk nekik, megtiltották. Segíthetünk, de titokban kell tartanunk – szólt Jasper komoly hangon.
- Igen, de hogy? – kérdezte nevelőapám, ám ekkor látomásom támadt.


(Jenny szemszöge)

Valami csiklandozta az arcomat, majd apró puszikat adott a nyakamra, én pedig elmosolyodtam, majd lassan kinyitottam a szemem.
Edward mosolygós arcával találtam szembe magam, de ekkor Alice toppant be a szobába, és elindult felénk.
- Beszélhetnénk? – kérdezte barátnőm.
- Nem, majd később – felelte Edward.
- Szerintem pedig most kéne – tette csípőre a kezét Alice.
- Drága húgom, ha megkérhetlek, kifáradnál a szobámból, mert beszélni szeretnék Jennyvel – fogta meg barátnőm karját, majd finoman kifele kezdte húzni. Mikor Alice már a folyosón állt, bezárta az ajtót kulcsra, majd visszasétált hozzám, s leült az ágyra. Eleinte csak néztük egymást, de nagyon kíváncsi voltam, így rákérdeztem, hogy miről szeretne beszélgetni.
- Miről szeretnél beszélni? – Közben próbáltam a szemébe nézni.
- Rólunk... Az életünkről - fogta meg a kezem, én pedig kezdtem megijedni.
Lehet, hogy szakítani akar? Nem, én ezt nem bírnám elviselni... Pont most, mikor újra béke van köztünk, most vetne véget mindennek?
A gyomrom összezsugorodott, és rettegve vártam a folytatást.
- Kettőnkről? – kérdeztem.
- Igen. Tudod, sokat gondolkodtam ezen, és végül úgy döntöttem, hogy megkérdezem. Egyébként, Alice épp ezért jött be az előbb, de nem akarom, hogy itt legyen - nézett rám, majd elmosolyodott, és én is ezt tettem.
- Egy kissé tartok a válaszodtól, mert félek a visszautasításodtól. Nagyon sokat jelentesz nekem, és szeretném a mindennapjaimat is megosztani veled. Mindennél jobban vágyom arra, hogy minden este karjaim közt aludj el, és minden reggel Te légy az első, akit megpillantok. Szeretném összekötni az életemet Veled. Boldog lennék, ha összeköltöznénk. – Meglepett a kérése, és nem tudtam mit mondani, így csak néztem gyönyörű smaragdzöld szemeit, amik reménytől csillogtak.
- Nem kell mindjárt válaszolnod. Nagyon fontos vagy nekem, és türelmesen várok, amíg nyugodtan át tudod gondolni. – Még mindig Őt néztem, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit feleljek.
Azt szeretné, ha összeköltöznék vele. Vajon a családja megengedi neki, és egyáltalán anya rábólint erre a dologra? És Alice? Lehet, hogy ezért jött be hozzánk? - tettem fel magamnak a kérdést, de nem tudtam rá választ adni.
Tényleg komolyra tervezi ezt a kapcsolatot, ahogy én is, és nem akarom elszalasztani ezt a remek ajánlatot. Miért ne költözhetnénk össze, hisz szeretjük egymást.
Tekintetemet Edwardra emeltem, aki engem nézett, s várta a válaszom, ami vagy „igen”, vagy „még át kell gondolnom”, esetleg az, hogy „nem”.
Én döntöttem, és ezt közöltem is vele.
- Edward, én szeretlek, de… - Már meg akart szólalni, ám én mutatóujjamat ajkaira tettem, és folytattam. -… de előbb szólnunk kell a családodnak, majd anyának. – Elvettem a kezem a szájáról, majd megcsókoltam, Ő pedig átkarolta a derekam, és viszonozta a csókom.
- Akkor a válaszod, igen? – kérdezte, miután elhúzódtam tőle.
- Igen – mosolyogtam.
- Tehát csak anyukáddal kell megbeszélni – mondta, én pedig felhúztam a szemöldököm.
- És a te szüleid?
- Biztos, hogy megengedik, ismerem őket – mosolygott, majd megcsókolt.


Edwardnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy Esméék megengedik, hogy összeköltözzünk. Bár, kicsit elszomorodtak, de örültek a fiuk boldogságának.
Alice-t meglepte a döntésem, de azért mosolyogva ölelt magához, majd a fülembe suttogta.
***- Mentsd meg!
Nem igazán értettem, hogy mit akart ezzel mondani, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, eltűnt.

Anya már más tészta volt. Mindketten tartottunk a válaszától, és bár már elmúltam tizennyolc éves, Ő még mindig egy kislánynak tartott, akit a széltől is óvni kell.
A szél ez esetben Edward volt, aki bárhova is menne, én Vele tartanék.
Szeretem, és tényleg együtt szeretnék élni a szerelmemmel, s reménykedtem, hogy anya nem fogja ezt megakadályozni.

Anyu már otthon volt, én pedig görcsösen szorongattam Edward kezét, pont úgy, mikor azt kérdeztük meg, hogy Cullenéknél tölthetem-e a karácsonyt.
De ez más volt. Ez… végül is a jövőnkről szólt. Edwardéról és az enyémről.
- Szia, anyu! – köszöntem, amint beléptünk szerelmemmel az ajtón.
- Sziasztok! – jött ki mosolyogva a konyhából, miközben egy konyharuhával törölte a kezét. - Valami baj van? - kérdezte, mikor meglátta komoly arcomat.
- Beszélhetnénk? – tudakoltam, majd Edwarddal az oldalamon bementünk a nappaliba, s helyet foglaltunk a kanapén, anyu pedig leült velünk szembe a fotelbe. Edwardra néztem, majd megszólaltam.
- Valami fontosról kell beszélnünk – fordítottam tekintetemet anyura, aki kérdőn meredt rám.
- Miről van szó, kislányom? Talán, terhes vagy? – kapta kezét a szája elé. Edward teste megfeszült, majd ellazult, mikor megsimogattam a karját.
- Nem, nem vagyok terhes. Valami másról lenne szó.
- Jaj, kislányom, mondd már! Ne idegelj! – szólt rám, én pedig nagy levegőt vettem, és kinyögtem.
- Össze szeretnénk költözni.