52. fejezet – Babanapok

Sziasztok! Meghoztam a részt. Elnézést, hogy csak most teszem fel, de teljesen el vagyok havazva. Ne csodálkozzatok, ha minden... Majd meglátjátok, hogy miről beszéltem. A vége... függővég :D Mint tudjátok, Jenny nem akar vámpír lenni... :)
Köszönöm a kommentárokat Nillának, Evelynnek, Kimnek, Vikinek, Ancsíhnak és Ginának. El sem tudom mondani, hogy mennyire köszönöm, hogy még olvastok. :)
Remélem, elnyeri tetszésetek a rész, és megírjátok a véleményeteket. :)
Jó olvasást Kívánok!
Puszi

Újra Forksban. Nem azt mondom, hogy nem örültem neki, hanem, hogy Edward egészvégig olyan hideg volt. Nem a bőrére értem, hanem a modorára. Alig beszéltünk a tizenhat órás út alatt. Mindig vissza-visszaemlékeztem a viselkedésére, miközben befele pakolt, és veszekedett a telefon túlsó oldalán levő emberrel. Kicsit megrémített. Beszélni szerettem volna vele, hogy mégis mit mondott neki Carlisle, de jobbnak láttam, nem megkérdezni. Persze iszonyú kíváncsi voltam, mégis inkább kibámultam az ablakon.
Néha-néha éreztem, hogy megmozdul bennem a baba, olyankor mindig elmosolyodtam, hisz biztosra vettem, hogy „lakik” bennem valaki, aki nemcsak az enyém, hanem Edwardé is. Természetesen foglalkoztatott a kérdés, hogy mégis, hogyan lehetséges az, hogy már érzem őt, a rugdosását. Először akkor csinálta, mikor Edward hozzáért, másodjára, mikor kint álltam a ház előtt, mert nem bírtam elviselni Edward – úgymond – dühöngését. Nem tudtam mire gondolni, csak arra, hogy vagy nem akarja a babát, vagy fél, hogy valami baja esik. Egyikünk sem akart elmenni a szigetről, legszívesebben még maradtunk volna, de nem volt más választásunk. Ráadásul nem szerettem volna veszekedni Edwarddal, mert mindenképp meg akart vizsgáltatni Carlisle-lal.

* *

Amikor a házhoz értünk, egyből bekísért Edward a csomagokkal sem törődve, inkább Emmettékre bízta, hisz kijöttek elénk. A reptéren Rosalie volt az első, akit megpillantottam, majd Alice-t. Rögtön odaszaladtam hozzájuk, és megöleltem őket. Tudtam, hogy elmondták nekik, de hogy Rosa visszaölelt, úgy éreztem, hogy elfogadott. Lehet, hogy csak képzeltem, és csak Edward kedvéért csinálta, de örültem neki. A sógornőm lett, most már a családom részévé vált. Nem haragudott rám. Nem. Régebben mondták nekem, hogy csak féltékeny, de akkor is Bellára volt, nem pedig rám. Ő vámpír akart lenni, én nem. Úgy gondoltam, hogyha lett volna választása, ember maradt volna. Szerintem ezzel mind így voltak, Edwarddal az élen.

Amint beértünk a házba, Carlisle rögtön megkért, menjek vele, hogy megvizsgálhasson. Csak azért mentem bele, hogy Edward megnyugodjon. Felmentünk az emeletre, majd Carlisle dolgozószobájába, ami most inkább hasonlított egy rendelőre, mint egy irodára.
Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, majd az apósom hozzálátott az ultrahang elkészítéséhez. A zselé kicsit hideg volt, de már megszoktam, hisz Edward bőre még hidegebb volt. Vártam, hogy mondjon valamit, de egy szót sem szólt. Csak bámulta a monitort.
- Nos? – kérdeztem türelmetlenül. Carlisle összevonta a szemöldökét.
- Nem látok semmit. Edward – szólt a fiához, aki egészvégig mellettem állt elgyötört arccal. – Azt mondtad a telefonba, éreztétek, hogy megmozdult. – Kíváncsian fordultam a férjem felé, aki engem nézett, majd apjára fordította a tekintetét.
- Igen. - Mikor beszéltél vele? - kérdeztem gondoltban, mert amikor bent voltam a fürdőben a szigeten, akkor még nem rugdosott a baba. Mert éreztem, tudtam, hogy várandós vagyok.
- De nem látok semmit…
- Lehetséges ez? – kérdezte Edward, és tudtam, hogy apja gondolatban mondott valamit. – És mit tehetünk?
- Elmondanátok nekem is, mert nem értek semmit – kezdtem pánikba esni.
- Kivesszük belőled ezt… ezt a nem tudom mit – felelte. Biztosra vettem, hogy mást akart mondani, csak nem akart megbántani.
- Mi?! Nem! Nem engedem! Ő a mi gyermekünk, Edward. Nem hagyom, hogy megöld! – ültem fel, és egy papírral, ami az ágy mellett volt, letöröltem a hasamról a zselét. Nagyon mérges voltam. Hogy elvegyék tőlem a babámat… Nem, ki van zárva! Csak a holttestemen át.
- Jenny, nem tudjuk, hogy mi ez a…
- Ne folytasd, Edward, mert én tudom, hogy mi – mondtam, mire meglepetten meredt rám. – Ő a mi kisbabánk. Félig ember, félig vámpír. – döbbenten néztek rám mindketten, én pedig teljes határozottsággal ejtettem ki minden szót. – Ember az én génjeimnek köszönhetően, és vámpír a tieidnek. Egyszerű, nem nehéz rájönni.
- Jenny, én olvastam emberekről, akiknek vámpírtól lett gyerekük, de azok csak legendák voltak, de most már…
- Carlisle, én egyre jobban hiszek a legendákban – mondtam. – Mit olvastál róluk? – kérdeztem. Nem nézett rám, szemeit lesütötte, én pedig Edward felé fordultam magyarázatért, akinek az arca fájdalmas maszkba torzult. Nem értettem semmit. Sokáig hallgattak mindketten, én pedig nem bírtam tovább várni. – Mondjátok el!
- Megölhet a baba – szólalt meg először Carlisle, Edward pedig lerogyott a mellettem levő székre. Arcát a kezeibe temette, és túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, most magát hibáztatja. A fejemben csak az a mondat visszhangzott, amit Carlisle mondott nekem. Végig kellett gondolnom ezt az egészet. Ha én meghalok, a gyermekem attól még élne, és nekem más nem is számít. Nekem most már Edward és a születendő babánk a legfontosabb, az én életem nem érdekel.
- Nem számít. Tudom, hogy arra céloztok, hogy bántani fog a saját gyermekem, de nem fog. Ha mégis megtörténne, azt akarata ellenére tenné. Szeretem őt, pedig nem is biztos, hogy terhes vagyok. Nem látszott semmi az ultrahangon – mondtam. Lenéztem Edwardra, aki most még inkább maga alatt volt.
- Kérlek, Jenny, ne tedd ezt! Hagyd, hogy kivegyük belőled – könyörgött Edward. Úgy fájt így látnom őt, de az ellensúlyozta a fájdalmamat, hogy meg akarta ölni a babámat. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét.
- Edward, nem lesz semmi baj, nem fogok meghalni, és lehet, hogy nem is vagyok terhes. – Erre a mondatomra, egy kis mozgolódást, majd rúgást éreztem a hasamban. – Bár nem mondom biztosra – tettem kezemet a hasamra. Úgy szerettem volna megnyugtatni Edwardot, de egyre biztosabb lettem abban, hogy igenis terhes vagyok, ám féltem elmondani neki. Kezét a domborulatomra helyezte, mire az megmozdult, és Edward kezéhez bújt. Elmosolyodtam.
- Az vagy – suttogta.

* * *

Napok teltek el, és Edward állapota egyre romlott. Ez most úgy hangzott, mintha beteg lett volna, pedig állítólag én voltam életveszélyben. Folyton próbált meggyőzni arról, hogy engedjem meg, hogy kivegyék belőlem őt, és lassan már könyörgött nekem, de én nem hagytam magam. Én nem vettem észre, hogy bármit is változtam volna. Ugyanúgy ettem, mint a többi átlagos kismama, csupán egy kivétellel, hogy még vért is ittam. Carlisle-lal ezt már kibeszéltük egyszer. Elmondtam neki, hogy jólesett a vér, és úgy tűnt, hogy a babának is ízlett. Komolyan, néha nem is ettem emberi ételt, csak literszámra ittam a vért, amit Carlisle hozott nekem, nekünk.

Voltak fájdalmaim, amiket igyekeztem eltitkolni, de valahogy sosem sikerült. Éreztem, hogy egyre kisebb a hely neki. Meglepően gyorsan fejlődött.
Mikor Carlisle legelőször elvégezte rajtam az ultrahangvizsgálatot, másnap megkértem Alice-t, hogy menjünk el vásárolni. Szerintem más ilyenkor, mikor úgy tudja, bele is halhat a szülésbe, összeomlik, és szomorú, vagy épp csak fekszik, és várja az újabb fájdalmakat. Én nem ilyen voltam. Megfeledkeztem az ilyen dolgokról, és úgy viselkedtem, mint minden terhes anyuka.
- Akkor megyünk? – kérdeztem izgatottan Alice-t. Edward nem helyeselte, hogy ilyen állapotban vásárolni menjek, így nem volt más választása, velünk kellett jönnie.
- Persze, máris megyek, de… - itt elakadt. Ritkán fordult elő Alice-szel, mert ő mindig feldobódott egy kis vásárlástól.
- De? – néztem rá.
- Biztos vagy benne, hogy…?
- Teljes mértékig. Nem engedem, hogy egyedül vedd a ruhákat – mondtam határozottan. – Én is ott akarok lenni – mosolyogtam, majd levettem a fogasról a kabátomat, amit Edward segített fel rám. Már elég nagy pocakom volt, ezért sem akartak feltűnést kelteni. Alice-ékre néztem, akik aggódva néztek engem. – Jaj, ne vágjatok már ilyen képet, Seattle-be megyünk, nem hiszem, hogy ott lesznek ismerősök, és nincs semmi bajom – intéztem utolsó szavaimat Edwardhoz.

Mikor már mindannyian elkészültünk, beszálltunk Edward autójába, és elindultunk Seattle-be. Egyik kezem a hasamon volt, és ösztönösen simogattam a pocakomban lévő csodát. Mert az volt. Az én – már nem kis – csodám. Éreztem, ahogy megmozdul bennem, és a kezemhez bújik, de olyan más volt. Először mosolyogtam, majd értetlenül néztem a domborulatot. A másik kezemet is a hasamra tettem, és megint éreztem azt a furcsaságot.
Edward hirtelen félrehúzódott, és Alice-szel együtt aggódva néztek rám.
- Mi a baj? Hol fáj? – kérdezte egyből.
- Talán jobb lenne hazamenni – mondta Alice, mire felemeltem a kezemet.
- Jól vagyok, nem fáj semmim, csupán olyan furcsát érzek. – Edward keze után nyúltam és odahelyeztem, ahol nemrég az enyém volt. – Érzed? – kérdeztem, mire összevonta a szemöldökét.
- Mozog – mondta.
- Igen, igen, tudom, de… olyan furcsa, nem? Vagy a félvámpíroknál ez természetes? – Lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak, de tényleg úgy éreztem, mintha… Mindegy – gondoltam. – Inkább menjünk – mondtam, Edward pedig visszahúzta a kezét, elindította az autót, és folytattuk az utunkat.

Alice a legjobb helyre vitt el, és ahogy kiderült, a legdrágábba is. Mire is gondoltam? Ő Alice, de azért így szeretjük, ahogy van. Egy eladó jött elénk, hogy segíthet-e, de mi finoman visszautasítottuk, hogy csak nézelődünk.

Szebbnél-szebb babaruhák voltak, és az anyaguk is tökéletes volt. Jó érzés volt hozzáérni, de amikor megláttam az áraikat, azonnal elengedtem, s elhátráltam. Edwardhoz mentem, és megfogtam a kezét.
- Menjünk innen – suttogtam.
- Mi a baj, rosszul vagy? – kérdezte rögtön, mire megráztam a fejemet.
- Csak… Csak minden annyira drága, nekem nincs erre pénzem – hajtottam le a fejemet.
- Kicsim – vette kezei közé az arcomat, és a szemembe nézett. – Ami az enyém, az a tiéd is.
- De én nem akarom elkölteni a pénzeteket.
- Az már a tiéd is, nemcsak a miénk. Ha venni akarsz valamit, bátran vedd meg – mosolyodott el napok óta először, őszintén. Megsimogattam az arcát, hisz olyan régen láttam már így. Elmosolyodtam, majd egy csókot adtam ajkaira. Azt hittem, hogy el fog húzódni, de nem tette, helyette visszacsókolt, és megsimogatta az arcomat. Mosolyogva húzódtam el tőle, és nem érdekelt, hogy esetleg mindenki minket néz. Legszívesebben elfutottam volna vele a világ elől, ahol csak mi ketten vagyunk, senki más. Nem, már nem ketten, hanem hárman.
A valóságba Alice hangja, és hideg érintése rángatott vissza. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
- Akkor? – kérdezte.
- Menjünk, nézzünk valamit – mondtam, mire barátnőm karon ragadott, és húzni kezdett az első babaruhához, ami a közelünkben volt. Egy világoskék rugdalózót mutatott fel, amin plüssmacik voltak. Nagyon tetszett. A kezembe adta Alice, mire éreztem, hogy majdnem elsírom magam. Ahogy elképzeltem benne a kisbabánkat… - Istenem, Edward – suttogtam, mire rögtön mellém sietett. – Ezt nézd meg – pillantottam fel rá, de már homályosan láttam. Lehajtottam a fejemet, és gyorsan pislogtam egymás után. – Hát nem aranyos? – kérdeztem, és ismét ráemeltem tekintetemet. Már megszokták az érzelmi hullámaimat, szóval nem volt újdonság számukra, hogy megint ilyen állapotban látnak. Edward persze mindig próbált megnyugtatni, bár még magam sem tudtam, hogy miért sírok.
Edward csak kuncogni kezdett, és átölelte a derekamat, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Nagyon aranyos, szerintem vedd meg – mondta. Nem tudtam, hogy most azért viselkedett így, mert nyilvános helyen voltunk, vagy azért, mert tényleg boldog volt. Nagyon jó színész, elismerem, és talán a legprofibb a családban. Mindig is nehezen tudtam rávenni arra, hogy mondja el az érzéseit. Félt, valamitől félt. Talán attól, hogy valaki bántja? Vagy, hogy valakit közel enged magához? Esetleg, hogy valaki többet tud majd az érzéseiről, gondolatairól? Lehet, hogy Edward nekem mindig is egy nagy rejtély marad, míg én neki ezüsttálcán nyújtom át a legmélyebb elmeszüleményeimet is. – Szeretem az ilyen gondolataidat – súgta a fülembe, mire kellemes borzongás járta át a testemet. Elmosolyodtam, majd egy puszit adtam az arcára. Tudtam, hogy hallott minden egyes szót, és kíváncsi voltam, hogy mire gondolhat velük kapcsolatban.

Szerintem nem néztek minket normálisnak az emberek, annyit vásároltunk, mivelhogy lány és fiú ruhákat is vettünk. Alice ötlete volt, hisz nem tudtuk, hogy milyen nemű lesz a baba, és azt mondta, így legalább nem kell majd utána megvenni. Persze nem tűrt ellenvetést, így mikor meg akartam szólalni, hogy ne dobjunk ki felesleges pénzt az ablakon, csak legyintett. Olyankor mindig Edwardra néztem, hátha hat a húgára. Eleinte megpróbálta, aztán már inkább ráhagyta. Tehát beleszólásom a színeken kívül nem volt, pedig én voltam az anya.

A hazafele úton Alice egész végig csacsogott valamiről, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy miről – és csak fél füllel hallgattam őt -, mert lefoglalt Edward bámulása. Tudom, hogy nem illik, de mosolygott. Napok óta ezen a napon láttam mosolyogni, és tulajdonképp csak ő figyelt a drága sógornőmre. A sebváltón heverő kezére csúsztattam az enyémet, mire mosolyogva rám nézett. Az autó egyenletes sebességgel haladt, így arra a kezére nem is volt szüksége… annyira. Megfogta a kezemet, én pedig csak néztem őt, de hirtelen csendre lettem figyelmes.
- Alice? – pillantottam rá.
- Engem is észrevesztek – nézett ránk tetetett csodálkozással.
- Mi figyelünk – mondtam, és Edwardra fordítottam a tekintetemet.
- Igen, egymásra. Na, akkor miről beszéltem? – kérdezte hirtelen, mire leblokkoltam. Tudtam, hogy lebuktam, és már készültem mondani valamit, de Edward megelőzött.
- Arról, hogy kell majd egy új szoba a babának. Ha fiú lesz, akkor kék lesz a fal, ha lány, akkor rózsaszín – felelte, mire nekem is eszembe jutott valami ilyesmi.
- Én pedig nem rózsaszínre gondoltam a fal színét, ha lány lesz – mondtam. – Ne haragudj, Alice, de nem, inkább valami más… de szerintem korai még ezen gondolkodni nem?
- Ha azt nézzük, milyen gyorsan fejlődik a baba, akkor nem – mondta, mire Edward arcáról eltűnt a mosoly. Elengedtem a kezét, és kibámultam az ablakon. Megint abba az állapotba került. Biztosra vettem, hogy ő sem figyelt, hanem csak kiolvasta a húga gondolataiból a válaszokat. Sosem fogja elfogadni a picit – helyeztem a kezemet a hasamra. Ha mindig azt hajtogatja, hogy meghalok, akkor meg is fogok. Ilyet nem szabad mondani. Igazán megnyugtató, nem? Én százszázalékosan biztos voltam benne, hogy a szülésem majdnem ugyanolyan lesz, mint a többi kismamáé, habár nem olyan átlagos. Szeretem Edwardot, akármit is tesz, mert csak jót akar, de nem erőltetheti rám az akaratát. Azt nem hagyom. Tudok önálló döntéseket hozni, és ha már nem támogatja, akkor álljon mellettem. Komolyan, ez alatt a pár nap alatt annyira eltávolodtunk egymástól. Ez a nap jót tett egy kicsit, de nem akarom, hogy, amíg megszületik a baba, addig ilyen legyen. Vissza akarom kapni a régi Edwardomat; azt az embert, akit megismertem, akibe beleszerettem; azt a huncut, mosolygós Edwardot.

Amikor megérkeztünk a házhoz, Alice kipattant az autóból, de mielőtt megmozdulhattam volna, ő megállított, hogy majd beviszi helyettem. Ez bántott. Nem mozdultam a kocsiból, ahogy Edward sem. Meg kellett beszélnünk egy s mást, és ezt ő pontosan ugyanolyan jól tudta, mint én. Mozdulatlanul ültünk a helyünkön, és gondolkoztunk, de kijött belőlem az, amit Alice mondott.
- Úgy bántok velem, mintha nyomorék lennék, pedig csak terhes vagyok. Pár szatyrot magam is be tudok vinni a házba. – Karba fontam magam előtt a kezemet, és úgy bámultam egyenesen előre. Nem erről kellett volna beszélnem, de elsőnek ez jött ki.
- Minden várandós nőnek segítenek, hogy ne erőltesse meg magát – felelte nyugodt hangon. Nem értettem, hogy tudott mindig ennyire nyugodt maradni. Ez annyira kívánatossá tette őt. – Nem vagyok nyugodt, de nem akarom, hogy félj tőlem. Dühös vagyok, el sem tudod képzelni, hogy mennyire. Ha akkor jobban figyelek, akkor az egészet elkerülhettük volna. Most nem tartanánk itt.
- De megtörtént, és én örülök neki. – Rám nézett, én pedig őrá. – Igen, én boldog vagyok, hogy így alakult. Tudom, hogy a baba sosem bántana engem, az anyja vagyok. Edward, miért nem tudod elfogadni, hogy gyerekünk lesz? Ennyire nem akarsz tőlem…? - Éreztem, ahogy kicsordul az első könnycseppem, és végiggurul az arcomon. Olyan sok érzés kavargott bennem, hogy hirtelen a nevüket sem tudtam.
- Persze, hogy akarok, de nem ilyen módon. – Láttam, hogy kezd kiakadni. – Jenny, te nem tudod…
- Mit? Mit nem tudok? – kérdeztem mérgesen és sírva.
- Azt, hogy minden halandónő, aki teherbe esett egy vámpírtól, belehalt a szülésbe – nézett rám elgyötörten. – Nem hagyom, hogy újra elválasszon minket valami egymástól – fogta kezei közé az arcomat.
- Honnan tudod ezeket?
- Carlisle utána kutatott, és talált néhány információt a halandónők különös terhességéről, amik a vámpírokhoz kapcsolhatók. Mind meghaltak rögtön a szülés után. Kivesszük belőled – mondta határozottan. – Elhúzódtam tőle, és a szemeim szikrákat szórtak. Nem hittem a fülemnek. A baba megmozdult bennem, én pedig a hasamra simítottam a kezemet.
- Nem! Nem hagyom, hogy elvegyétek tőlem! Ahhoz előbb meg kell, hogy ölj! Ő az enyém! – kiáltottam rá, habár tudtam, hogy anélkül is hallja.
- Jenny… - Elképedve meredt rám, én pedig dühtől elködösült szemmel néztem őt. Még sosem voltam ennyire mérges rá. Tudtam, hogy megbántottam őt, pont úgy, ahogy ő is engem. Ilyet nem kérhetett tőlem. Hogy megöljék a születendő csodánkat. Nem, azt már nem!
- Éhes vagyok – mondtam, majd kiszálltam az autóból, és „besiettem” a házba. Otthagytam döbbent arccal a kocsiban, miközben éreztem magamon a pillantását. Amikor beléptem a házba, hat meglepődött aranybarna szempár nézett vissza rám. Még egyszer sem láttak ennyire kiakadva, és sosem hallottak így beszélni Edwarddal. Szégyelltem magam, és ezt csak Jasper érezte. Újra rajtam volt a sírhatnék. Döntöttem.

Felmentem a szobánkba, és sírva kerestem meg a bőröndömet, majd nyitottam ki a szekrényt, hogy beledobáljam a táskába a ruháimat. Úgy éreztem, hogy mindenki ellenem fordult. Annyira szerettem volna egy babát most, hogy tudtam, mégis lehet gyerekem Edwardtól, de ő inkább meg… De nem! Tudtam, hogy szereti őt, csupán féltett. Félt attól, hogy bajom lesz.

Sírtam, mert fájt, amit mondott nekem Edward, és fájt az, amit én mondtam neki. Elrontotta a csodás napunkat azzal, hogy a gyerekem elvevéséről beszélt. Biztosra vettem, hogy a babám minden egyes szót hallott, és azért volt nyugtalan. Egyfolytában izgett-mozgott, nekem pedig le kellett ülnöm egy kicsit. Felzaklatta a veszekedésünk, mert nem szerette, ha egymásnak esünk, és minden csúnya dolgot a másik fejéhez vágunk. Ő sem szerette, ha civakodtunk Edwarddal.

Tudtam, hogy Alice látta a döntésemet, és csak pár másodpercem volt, hogy összeszedjem a dolgaimat. Bár kulcsra zártam az ajtót, Edward megtalálta volna a módját, hogyan jusson be a szobába. Így hát felálltam az ágyról, és tovább pakoltam. Most erősebbet rúgott, mint szokott, és ennek következtében a földre rogytam. Azt akarta, hogy béküljek ki az apjával, de féltem. Most már féltem a szemébe nézni. Az a legjobb, ha elmegyek, és nem okozok neki több fájdalmat. Egy dupla rúgást éreztem, mire ismét a földön térdeltem.
- Te jó ég…! Lehet, hogy… - Ekkor hangos kopogást, majd Edward aggódó hangját hallottam meg.
- Jenny, nyisd ki az ajtót, kérlek! Beszéljük meg! – ajánlotta. Nehezen tápászkodtam fel a földről, majd lépkedtem az ajtóhoz. Talán nem voltam magamnál, azért döntöttem úgy, ahogy. Nekitámasztottam a fejemet az ajtónak, majd a kilincsre tettem a kezem.
- Elmegyek, Edward – suttogtam. – Nem fogok még egyszer fájdalmat okozni neked. – Újabb erős rúgást éreztem. Lecsúsztam a földre, és hátamat az ajtónak döntöttem, miközben a hasamat fogtam.
- Nem! – mondta. Behunytam a szememet, és vártam, hogy abbamaradjon a fájdalom. – Nem hagyom, hogy elmenj! – hallottam meg magam mellől a hangját. Ránéztem, és csak akkor jöttem rá, hogy az ablak nyitva volt. – Fáj valamid? – kérdezte, miközben kezét a hasamra tette, mire a rugdosás abbamaradt, és a baba Edward kezéhez bújt. Ráemeltem a tekintetemet, mire elvette a kezét. A kincsem mozgolódni kezdett, én pedig Edward keze után nyúltam, és visszahelyeztem a kezét a hasamra. Abbamaradt megint, én pedig elmosolyodtam. Nem haragudott rá még annak ellenére sem, amiket mondott róla.
- Nem akarja, hogy elhagyjam az apját – suttogtam magam elé. Edwardra néztem, aki közelebb ült hozzám. – Szeret téged.
- Nincs más választásom, nem erőltethetem rád az akaratomat. Bocsáss… - Ajkaira tapadtam mielőtt bocsánatot kért volna. Mindig ő kért, mikor én voltam a hibás.
- Ne haragudj rám! – Átkaroltam a nyakát, és még közelebb vontam magamhoz, miközben csókoltam a hűvös ajkakat. A pocakomtól nem tudtam olyan közel lenni hozzá, mint pár héttel ezelőtt, de most nem ez volt a fontos, hanem az, hogy kibéküljünk. Felvett a karjaiba, és az ágyhoz vitt, miközben csókolt, majd leültetett rá. Karjaival megtámaszkodott két oldalt, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Annyira hiányzott ez a fajta közelség, hogy már kezdtem elfelejteni. Olyan távol volt tőlem, hogy lassan úgy éreztem, elveszítem őt, azt pedig nem akartam. Persze mellettem volt, de még így is…

Azok az érzések, amiket már rég éreztem, újra feltörtek, és nem tudtam parancsolni a kezemnek. Egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, míg a másikkal a mellkasán. Tudtam, hogy nem szeretné majd, de nem is arra készültem, csupán meg akartam érinteni őt. Érezni az illatát, az érintéseit, amiket annyira hiányoltam. Hideg kezét az arcomra tette, és zihálva húzódott el egy kicsit, hogy homlokát az enyémnek támassza. A vámpíroknak nem volt létfontosságú a levegő, de valahányszor így láttam Edwardot, újra és újra ráébredtem, hogy sokkal emberibb, mint azt bárki hinné róla. Talán még saját maga sem hitte el.
A hideg érintése ellenére a bőröm azon a helyen, ahol a keze volt, felforrósodott. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és kellemes bizsergés járta át a testemet. Behunytam a szememet, és átadtam magamat az érzésnek.
- Maradj velem, kérlek – suttogtam, és ránéztem. Leült mellém az ágyra, a fülem mögé tűrte a szemembe hulló tincseket, és halványan elmosolyodott.
- Itt maradok, de most ideje lenne egy kicsit pihenned. Túl sok volt ez a mai nap – mondta, én pedig bólintottam.
- Edward, éhes vagyok… vagyis a baba. – Hajtottam le a fejemet, mert féltem attól, amit majd az arcán látok. Kezét az állam alá tette, majd felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Mosolygott.
- Rendben, hozok egy kis vért – mondta, mire egy kis rúgást éreztem a hasamban.
- Azt hiszem, hozz többet, mert valaki nagyon tiltakozik a kevés ellen – mosolyogtam, miközben végigsimítottam a domborulaton.
- Rendben – nyomott egy puszit a homlokomra, majd felállt az ágyról, és elindult a földszintre. Addig feljebb tornáztam magam az ágyon, és ösztönösen a hasam köré fontam a karomat, ezzel mintegy bölcsőt formálva neki. A szokásosnál tényleg nagyobb volt a pocakom, de ez csak azért volt, mert gyorsan fejlődött a pici. Igazi csoda volt. Szerettem így hívni őt, mert az volt.

Szerencsére az ágy mellett volt a tévé távirányító, így bekapcsoltam a televíziót, és az adásokat kezdtem nézegetni. Azt hittem, hogy megint nem találok semmi érdekeset, de aztán megakadt a szemem az egyiken. Vámpíros film volt, így kicsit feljebb vettem a hangerőt, és nézni kezdtem. Olyan furcsák voltak benne. Szárnyuk volt, és tényleg úgy néztek ki, mint valami denevér, csak fehér színű volt a bőrük. Egy családról szólt, akik megesküdtek, hogy addig nem lépik át Szent Péter kapuját, míg el nem pusztítják Drakulát. Érdekes volt, mivel egyedül a lány maradt életben meg a bátyja, akit megharapott egy vérfarkas. A vérfarkasok Drakulát szolgálták. Egy bizonyos Van Helsing segített a lánynak – Annának – megölni a vámpírokat. Talán nem kellett volna néznem, de ezek a vámpírok gonoszak voltak, nem olyanok, mint Cullenék.

Ahogy figyeltem a filmet, egy valami igaz volt benne. Az pedig az, hogy a farkasok ölik meg a vámpírokat. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy Edwardékat megtámadja egy olyan vérfarkas, mint ami a filmben volt. Rossz volt belegondolni, így elhessegettem ezt a képzelgésemet.
Kíváncsi voltam, hogy hova tűnt Edward, mert már fél órája néztem a filmet, de ő még sehol sem volt. Ekkor eszembe jutott, hogy talán bement Carlisle-hoz, vagy esetleg Alice tartja fel valamivel. Biztos megint a falszínt tárgyalja vele. – Erre a gondolatomra elmosolyodtam. Elképzeltem, ahogy Alice sorolja a színeket, Edward kezében pedig ott a vérrel teli poharam, és kicsit idegesen hallgatja őt.
Ekkor nyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta, kezében egy tálcával, amin ott volt az előbb említett pohár, és egy kis sült krumpli hússal, hozzá pedig egy kis saláta. Kicsit meglepődött, hogy milyen filmet nézek, aztán csak mosolyogva megrázta a fejét, majd elindult felém. Leült az ágy szélére, és az ölembe helyezte a tálcát. Rögtön a vér után kaptam, majd mindegyszálig megittam. Igazán megkívántam, és a sült krumpli illatától még éhesebb lettem.
Miközben szorgosan ettem, hol a tévét, hol pedig Edwardot néztem. Utóbbi egyfolytában engem pásztázott tekintetével, mire elpirultam. Inkább a vámpírokra fordítottam a tekintetemet, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Jó film? – kérdezte hirtelen, mire ránéztem, és abbahagytam az evést.
- Igen, érdekes – mosolyodtam el. – De, ha akarod, kikapcsolhatom.
- Nem, nem. Nézd nyugodtan – mondta mosolyogva, majd egy szempillantás alatt befeküdt mellém az ágyba, és bekapcsolódott a filmnézésbe, én pedig folytattam az étel elfogyasztását.

* * *

Már több mint egy hónap telt el, és csak akkor éreztem meg azt, amitől minden megváltozott. Az arcom beesett volt, és le is fogytam, mert már inkább csak vért ittam. Ha Rosalie, Esme és Edward nem erőszakoltak volna le néhány falatot a torkomon, akkor talán rosszabb is lett volna. Már tényleg csak segítséggel tudtam közlekedni, bár Edward azt mondta, hogy inkább feküdjek, de persze nem hallgattam rá. Sétálni akartam a szabadban, és elmenni a vízesésünkhöz, ám ezt nem tehettem meg. Meg volt mindennek az oka.
Bella volt nálunk, de megkértük, hogy ne mondja el Jacobéknak, hogy hazajöttünk a nászútról, mert talán nem örülnének annak, ha megtudnák, hogy gyereket várok egy vámpírtól. Talán fel is bontanák a szerződést. Legalábbis én ezt vettem le, bár lehet, hogy ők teljesen másra gondoltak.

Mindent el akartam felejteni. Azt, hogy életveszélyben vagyok, a farkasokat, és mindenki mást. Csak a babámmal és Edwarddal akartam foglalkozni.

Egyedül szerettem volna lenni a férjemmel, és beszélgetni. Ideje volt eldöntenünk, hogy milyen nevet is adunk a picinek. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi legyen a neve, ha fiú lesz.
- Edward – szólítottam meg, mire tekintetét rám kapta. – Ha fiú lesz, azt szeretném, ha a te nevedet kapná… Hogy tovább vigye a neved – néztem rá, mire csak elmosolyodott.
- Nem fogok meghalni – mondta, én pedig lehajtottam a fejem, s akaratlanul is eszembe jutott az a pillanat, amikor másodjára is elveszítettem Őt. Finoman megszorította a kezemet, hogy érzékeltesse, velem van, és lesz is, amíg csak élek.
- Tudom, de… olyan jó lenne. Két Edwardom lenne – mosolyodtam el a gondolatra. A kis Edward már felnőtt, és beszélget az apjával. A fiamnak szólok, mire mindketten felém fordulnak. Elég mulatságos lenne. – Tudod, megkedveltem a nevedet – néztem rá, ő pedig megsimogatta az arcomat.
- És a másik nevem? – kérdezte.
- Nem tudom, az Edward jobban tetszik; persze az Anthony is gyönyörű név, de…
- Ne mondj semmit, tudom – mosolygott. – Rendben, akkor, ha fiunk születik, Edward lesz a neve – mondta. Majdnem elsírtam magam örömömben. Azt mondta, hogy „fiunk”, a miénk, a közös gyerekünk. Annyira jó érzés volt ezt hallani tőle, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat, de ez abban a pillanatban nem nagyon ment volna. – És, ha kislány lesz? – kérdezte.
- Nem tudom, de valami ritka név kellene – tűnődtem -, vagy valami különleges… – elmélkedtem.
- Diana. – Ráemeltem a tekintetemet, és elmosolyodtam. Nem akartam a saját nevemet adni, már beszéltünk régebben róla.
- És mit szólsz az Aisha-hoz, vagy a Nadyahoz? - kérdeztem. – Esetleg Shelia, vagy Aileen – néztem rá, ő pedig mosolyogva pásztázott tekintetével. – Edward, te már régebb óta élsz, mint én. Milyen nevekkel találkoztál, vagy mondj valamit. – Csillogó szemekkel vártam a válaszát.

Ekkor Rosalie jött oda hozzánk egy pohár vérrel a kezében. Mintha kicserélték volna a sógornőmet. Olyan sokat segített nekem, bár lehet, hogy nem szívesen tette, de hálás voltam neki, ahogy a többieknek is.

Ezután elaludtam, és talán a legrosszabb rémálmom következett.
Edwarddal összevesztünk, ő pedig elment. Nem akartam, és tudtam, hogy én voltam a hibás. Megint a baba miatt veszekedtünk, én pedig elküldtem. „Ha nem akarod ezt a gyereket, akkor menj el, megszülöm egyedül!” - ordítottam, mire tekintete szomorúvá vált, és én egyszerűen csak kifordultam a szobából, és lementem Alice-hez.
Amikor bementem hozzá, elmondtam neki, mit érzek pontosan. Hogy Edward nem szereti a babát, hogy engem sem szeret, holott tisztában voltam vele, hogy ez nem igaz. Pontosan tudtam, hogy az életét is odaadná értem, ahogy én őérte, és most már a gyermekemért.

Sokáig beszélgettünk barátnőmmel, mikor látomása támadt, és azonnal felvitt az Edwarddal közös szobánkba. Mikor beléptem a helyiségbe, Edward a bőröndjébe pakolászott. Abban a pillanatban éreztem a szavaim súlyosságát. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi.
- Csak jót akarok neked. Ha nem vagyok itt, akkor nem veszekszünk, és nem rontom tovább az állapotod. Én szeretlek, és ha azt akarod, hogy menjek, akkor én elmegyek – mondta, és behúzta a cipzárt a táskán, utána elém állt, és kezét az arcomra tette, homlokon csókolt, majd elment mellettem.
Egészen addig megkövülten álltam a szoba közepén, amíg meg nem hallottam a bejárati ajtó csapódását, én pedig zokogva rogytam le a földre. Fájt az érzés, hogy itt hagyott, és én ezt engedtem. Nem állítottam meg, mikor lehetőségem lett volna rá.

A napok teltek, én pedig ki sem mozdultam a szobából, csak bámultam kifele az ablakon, és a férjemen járt az eszem. Még abba is belegondoltam, hogy talán küld egy válóperes papírt… Azt hiszem, képtelen lettem volna belemenni a válásba.
Jasper volt mindig mellettem, és nyugtatott, aztán olyat mondott, amitől nagyon meglepődtem.
- Esténként hazajön – mondta. – Látni akar téged, és a babát – nézett a hasamra, miközben folytatta – ezért én úgy gondolom, hogy igenis szeret titeket. Hallunk egy s mást lentről, hisz remek a hallásunk – mosolyodott el a végén
- És… miket… mond? – kérdeztem.
- Tudod, inkább olyan, mintha a babával beszélgetne…
- Lehet, hogy hallja a gondolatait? – tettem a hasamra a kezemet.
- Meglehet – mondta, én pedig levetítettem magam előtt a jelenetet, ahogy a két számomra legfontosabb személy ismerkedik egymással.
Újabb sírógörcs kapott el, én pedig nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

Egy hideg kéz simogatását éreztem meg a hasamon, és ehhez a kézhez egy angyali hang társult. Tele volt szeretettel, és aggódással.
- Megígéred, hogy nem bántod a mamit? – kérdezte, mire a kicsi csoda piciny kezét apjáéhoz érintette. – Tudom, hogy nem akarsz fájdalmat okozni neki, de ha van rá mód, szólj, vagy jelezz nekünk, hogy már nagyon kicsi a hely… hogy már nagyon közel vagyahhoz - suttogta Edward, mire szemeimet kinyitottam, és mosolyogva, könnyekkel bennük néztem őt. Sosem hallottam még így beszélni a babánkhoz, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy mégis szereti, és akarja, hogy megszülessen.

Már nem tudtam milyen nap van, de hogy fel nem keltem az ágyból, az biztos. Egy nap vagy húsz liter vért is megittam. Na, jó, lehet, hogy nem annyit, de sokat. Egyszerűen jólesett a babának. Ahogy visszaemlékeztem anyu terhességére, nem rémlett, hogy akkora lett volna a pocakja, mint nekem. Lassan a tévét sem láttam. Na, jó, azért ez egy kicsit túlzás volt.
Próbáltam takargatni magam, mert akkora voltam, mint egy ház.
- Édesem, mondd, mit csinálsz? – kérdezte Edward, miközben igyekeztem úgy feküdni, hogy ne látszódjon, mekkora vagyok.
- Én… Hát… Semmit – mosolyogtam, mire mindentudóan nézett rám. – Huh, rendben. Eléggé… nagy lettem mostanság, így takarom, hogy ne látszódjon – pirultam el, mire elkacagta magát. – Ne nevess! – vágtam hozzá az almámat, ami a mellettem levő asztalon volt. Természetesen elkapta a gyümölcsöt, majd visszatette a helyére. – Egyébként hallottam – mondtam mosolyogva.
- Mit? – tudakolta kérdő tekintettel.
- Hogy beszéltél hozzá – simítottam végig a pocakomon. – Nem akartam, hogy tudd, így azt mondtam neked, hogy abban a pillanatban keltem fel. – Nem mondtam el neki az álmom, nem akartam, hogy tudja, milyen őrültségeken jár az eszem.
- Igen, beszélgettem vele, mert… - tette kezét a hasamra -… hallom a gondolatait, és a hangjából ítélve, kislány – nézett rám.
- És ezt miért nem mondtad el? – kérdeztem örömkönnyekkel a szememben.
- Nem tudom.
- Egyébként lehetett rá számítani, hisz az enyémet is hallod – mosolyogtam, mire bólintott. – És miket mondott? – kérdeztem.
- Hogy nagyon szeret téged, és nem akar fájdalmat okozni neked. – Itt egy kis szünetet tartott, és fejét a hasamra döntötte. – Én is szeretlek – mondta. Olyan boldog voltam, mint még soha. Egyik kezemmel a babát, a másikat pedig Edward haját kezdtem simogatni. Úgy örültem neki, hogy elfogadta őt. Örömömet semmi sem tudta lelombozni, és ha tehettem volna talán táncra is perdültem volna. – Azt mondja, hogy van egy meglepetése, de azt nem árulja el, hogy mi. Olyan ügyesen rejti el a gondolatát, mint te – mosolygott, mire zavaromban lehajtottam a fejemet.
Azt hiszem, én vagyok az a szerencsés, akinek a legcsodálatosabb családja van a világon.

* * *

Múltak a napok, én pedig egyre jobban kezdtem megérezni a fekvés ártalmát. A kislány nevén is sokat gondolkoztunk Edwarddal, de nem tudtunk dűlőre jutni, végül eszembe jutott egy olyan név, ami nekem nagyon tetszett, bár a férjemnek még nem árultam el. Mindig mással foglalkoztam, és valahogy egyre több fájdalmam volt.
Egyszer hallottam, ahogy Carlisle Edwarddal beszél arról, hogy megrepedt a bordám. Úgy gondolták, hogy a baba gyors növekvése miatt. Persze én próbáltam úgy tenni, mint aki alszik, és Edwardot nyílván lefoglalták a gondolatai, hogy azt hitte, még mindig alszok.

- Most már járhatok a saját lábaimon? – kérdeztem ártatlanul. – Kicsit megmerevedtek, és már kezd zsibbadni. - Már sokszor megpróbálkoztam vele, de folyton lebuktam, azóta inkább nem kísérleteztem vele.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Edward.
- Igen, ha elesnék, majd megfogsz – fogtam meg a kezét. Már csak egy nap, és megszületik - gondoltam. Nagyon izgatott voltam, féltem attól, hogy talán ha meglát a kislányunk, nem fogok tetszeni neki. Vagy, hogy nem fogad el anyukájának. De ostobaságokra gondoltam.
- Rendben – egyezett bele, majd finoman letette a lábaimat a földre, majd kezeit a derekamon nyugtatva segített fel. Egy kicsit kinyújtóztattam a végtagjaimat, és jólesően sóhajtottam fel.
- De jólesik – mosolyogtam. – Te jó ég! Kétszer akkora vagyok, mint hittem. - Ez undorító - gondoltam.
- Ne mondj butaságokat. Nekem így is tetszel – suttogta a fülembe Edward, mire elmosolyodtam. Nem tudtam elképzelni, hogy mi tetszhet bennem neki, de nem agyaltam rajta, mert úgyse tudtam volna rájönni. A vér után nyúltam, hogy egy igyak belőle egy kortyot. Már a kezemben volt a pohár, mikor hirtelen erős fájdalmat éreztem…