50. fejezet - Megválaszolt kérdések

Sziasztok! Meghoztam a részt, és sajnálom, hogy ennyit késnek a fejezetek :S Igyekszem megírni a többi részt, de előfordulhat, hogy csak két hetenként lesz rész, és hétvégén... :S Nem tudom, majd meglátom. :)
Köszönöm a kommenteket az előző részhez, nagyon aranyosak vagytok.♥
Remélem, írtok néhány kommentet.:D A fejezethez nincs hozzáfűzni valóm.:)
A javítást köszönöm Nillának :)
Ja, és még egy, a rész után olvassátok el, kérlek, azt a kis bejegyzést. :)
Puszi

Ekkor megláttam a fényben kirajzolódni egy alakot; egy alakot, és egy arcot; egy arcot, amit bárhol, s bármikor felismernék…
Ott volt. Előttem állt, nem képzeltem; valóság volt. A sápadt, ragyogó bőr, a szemei alatt levő lila karikák…
Mindketten egyhelyben álltunk, nem mozdultunk, csak néztük egymást, én pedig elakadt lélegzettel meredtem rá. Az aranybarna szempár mélyen a szemembe nézett, én pedig elvesztem a kavargó mézben. Az a tekintet, azok az arcvonások…
A fény a háta mögül megvilágította, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a Földre szárnyak nélkül.
Sokszor kívántam azt, bárcsak meghalnék, de amiket tettem vele… Azok miatt biztos a pokolra kerülnék, nem pedig a mennyországba, Hozzá. De nem kellett meghalnom, hogy lássam. Teljesen feladtam a reményt, hogy valaha látni fogom, most pedig előttem állt, engem nézett, és én Őt, mégse tettem semmit. Féltem. Féltem, hogy eltűnik, féltem, hogyha megmozdulok, Ő köddé válik, én pedig újra összetörök. Az a fájdalom, ami hónapokon át marcangolt, és úgy éreztem, hogy felemészt, mint a tűz… Még egyszer nem akartam átélni. Ha a képzeletem játszadozik velem, még talán az is elviselhetőbb, mint az, hogy velem van, aztán hirtelen eltűnik. Oda akartam szaladni hozzá, magamhoz ölelni, megcsókolni, és soha el nem engedni. De mi történik, ha mielőtt odaérnék, eltűnne, semmivé válna a szemem előtt. Mi van, ha ez csak átverés? Mi van, ha Ő nincs is itt, csak odaképzelem? Meg kellett róla győződnöm.
Tettem felé egy óvatos lépést, majd megálltam, aztán újra megismételem a mozdulatsort. Minden egyes megtett méter után imádkoztam, hogy ott legyen. Féltem. Rettegtem attól, hogy a sebek a szívemen, amik lassan kezdtek összeforrni, felszakadnak, nekem pedig ezzel olyan fájdalmat okozva, amit nem tudnék elviselni.

– Edward – suttogtam, ő pedig előre lépett egyet, és én is ugyanígy tettem. Fájt még a nevét is kiejtenem a számon, ahogy régen Bellának. Sokat beszélgettünk még Edward távozása előtt azokról az időkről, amikor őt is elhagyta. Most én is pontosan ugyanazt éreztem. Akkor és most is. Minden fájt, ami rá emlékeztetett.
Lassan közelítettem hozzá, és Ő is hozzám, majd amikor néhány centiméter választott el minket egymástól, kinyújtottam felé az egyik kezemet, hogy megérintsem; hogy tudjam, tényleg nem álmodom. Ő is felemelte a kézét, és összekulcsolta az ujjainkat. Éreztem jéghideg, kemény és selymes bőrét, az érintésétől pedig a szívverésem a kétszeresére gyorsult, és mintha a sebek begyógyultak volna. Felnéztem aranybarna szemeibe, és elvesztem bennük; nem tudtam elszakítani a tekintetem az övéitől. Pont így tudta smaragdzöld szemeivel fogva tartani az enyéimet, amikor ember volt.
Szaporán vettem a levegőt, s éreztem, hogy a sírás szélén állok. A nyakába vetettem magam, ő pedig szorosan magához ölelt, és fejét a nyakamba fúrta. Elhomályosult a tekintetem, ahogy kibuggyant az első könnycseppem, hogy aztán örömkönnyekkel áztassam el az ingét. Éreztem az illatát - ami most is elkábított -, és hideg testét, ami hozzátartozott, amióta csak ismerem.
- Itt vagy – szipogtam, miközben beletúrtam a hajába, és még közelebb húztam magamhoz. El sem hittem, hogy ismét a karjaimban tartom, hogy magamhoz ölelem.
- Igen, itt vagyok – szólt lágy hangon, amit már oly régen hallottam. Hiányzott a hangja, az ölelése, az illata, mindene; az egész lénye.
- Mondd, hogy nem álmodom, hogy tényleg itt vagy – néztem rá könnyes szemekkel, majd kezemmel végigsimítottam hófehér arcán. Nem akartam azt, hogy egyszer csak felkelek, ő pedig eltűnik, mint a vízesésnél.
- Végleg visszajöttem – mondta, majd kezét az arcomra tette, és mélyen a szemeimbe nézett. Azt hittem, hogy soha nem láthatom, de most velem volt. Szorosan magához ölelt, miközben a szemeimbe nézett, a tekintetem pedig tökéletes ajkaira vándorolt. Lassan lehajolt hozzám, és ajkait finoman az enyémekre nyomta. Hiányzott a csókja, és oly régen éreztem ajkát az enyémen, hogy ez a csók teljesen elszédített. Olyan lágy, olyan puha, lassú, mégis szenvedélyes volt. Nyaka köré fontam a karom, majd magamhoz húztam, és megállás nélkül csókoltam. Nem zavart a hideg teste, csak az számított, hogy velem van, és hogy a karjaimban tartom.

* *

Egy pillanatra sem engedtem el, és olyan közel bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. Ő ezen csak mosolygott, és még jobban magához ölelt. A kezünk összekulcsolva pihent a lábán, és időnként játszottam az ujjaival. Szinte minden pillanatban megcsókoltuk a másikat, és mosolyogtunk. A kérdéseket későbbre tartogattam, most csak nézni és ölelni akartam őt.
Hol beletúrtam bronzbarna hajába, hol játszottam a tincseivel, vagy éppen végigsimítottam az arcán, miközben apró csókokat váltottunk.

Hónapok óta először voltam boldog. Hét hónap telt el a halála óta, és nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, de, hogy most előttem állt egész valójában, mégis más volt.
Hiányzott, nagyon hiányzott. A nélküle töltött napok borzalmasak voltak, és mérhetetlenül boldog voltam, hogy újra velem van.

Arcomat a nyakába fúrtam, ő pedig a hátamat simogatta, és fejét az enyémre hajtotta. Olyan jó volt újra a karjaiban lenni és érezni az illatát. Vele mindig biztonságban éreztem magam.
Mielőtt összejöttünk volna, mindig mellettem volt - még a Paul ügynél is -, és ez később sem volt másképp. A legjobb barátomból vált a szerelmemmé, bár… én első látásra beleszerettem, ő csak később.
- Hálát adok az égnek, hogy anno Paullal jártál – szólalt meg csendesen, én pedig kérdő tekintettel meredtem rá. - Ha nem jöttök össze, és nem szakítotok, akkor talán sosem szeretek beléd – magyarázta meg, én pedig elmosolyodtam. Tudtam, hogy ebben a pillanatban is hallgatózott, ez szokása volt, ahogy a váratlan felbukkanásai is. Ha lehetett, még jobban hozzá bújtam, karommal pedig átöleltem a derekát, és elmosolyodtam az emlékek hatására. Egész végig mellettem volt, és ápolt.
- Én is - csak ennyit mondtam, és ő ebből mindent értett.

Talán már órák teltek el, de mi nem mozdultunk, csak egymást néztük, vagy csókolóztunk. Nem tudtuk megunni, én pedig nem akartam abbahagyni. Eszembe jutott, hogy el kell mennünk Alice-ékhez, és megfogalmazódtak bennem azok a kérdések, amik foglalkoztattak.
Fényt akartam deríteni mindenre, és válaszokat követeltem. Edward nyilván hallotta a gondolataimat, mivel magától kezdett bele a magyarázkodásba.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, és hogy sok mindenre vagy kíváncsi. Többek között arra, miért is tették ezt velünk. – Itt szünetet tartott, majd folytatta. – Tudod, nem hittem, hogy meg tudok neked mindent adni, amire vágysz – nézett rám, miközben ezeket mondta nekem. – Egy gyereket, egy normális családot… - Már szólásra nyílt a szám, de ő ajkaimra tette az ujját, ezzel megelőzve a közbeszólásomat. – De láttam, hogy emberként igen, ám a családomat nem tudnám megvédeni, és téged sem. Nem tudok magamon változtatni, nem tudok megváltozni – mondta, és aranybarna tekintetét az enyémekbe fúrta, én pedig csak hallgattam egyetlen szó nélkül. – Nekem azt mondták, hogy nemcsak miattam döntöttek úgy, ahogy. Szerintük te legbelül úgy érezted, hogy még mindig Belláé a szívem. Igaz ez? Tényleg azt hitted, hogy szerelmes vagyok még belé? – kérdezte lágy hangon, én pedig elfordítottam a tekintetemet gyönyörű szemeiről.
- Igen. Néha úgy éreztem, még mindig Őt szereted – hajtottam le a fejemet -, de most már tudom, hogy tévedtem – néztem fel rá, ő pedig kíváncsian fürkészte az arcomat. – Bocsáss meg, hogy ilyet feltételeztem annak ellenére, hányszor fejezted ki, mennyire szeretsz. – Nem tehettem róla. Bella volt az első szerelme, és több mint egy évig voltak együtt, én pedig hirtelen felbukkantam…
- Remélem, kivered a fejedből ezt a butaságot, mert nem akarlak még egyszer elveszíteni – döntötte homlokát az enyémnek, én pedig lehunytam a szememet.
- Én tehetek mindenről. Megöltelek – suttogtam, és próbáltam visszatartani feltörekvő könnyeimet. Csakis én tehetek mindenről.
- Mindketten hibásak vagyunk; nem hittünk a másikban, és magunkban sem, ezért megleckéztettek bennünket. Mindent előre terveztek. A halálom, az emlékek elvesztését, a balesetet, a tiltást, a kómát… - Ökölbe szorította az egyik kezét az utolsó szónál, én pedig a kezére helyeztem az enyémet, majd szabad kezemmel magamhoz öleltem. -… a baba elvesztése is az Ő művük volt – morogta. Megértettem a dühét, hisz egy ártatlan emberi életről volt szó, ráadásul a mi gyermekünk lett volna.
- Sajnálom, kérlek, bocsáss meg nekem – suttogtam a fülébe, ő pedig rám emelte aranybarna szemeit.
- Nem te vagy a hibás! – Ölelt szorosan magához.
- Edward – ejtettem ki lágyan a nevét, tekintete pedig az enyémbe fúródott. – Egy valamit megtanultunk – mosolyodtam el, ő pedig kérdőn nézett rám, de én gyorsan megválaszoltam a magában feltett kérdést. - Megmutatták, hogy semmi sem lehetetlen - mondtam, mire elmosolyodott, majd érzéki ajkait az enyémekre nyomta, én pedig beleszédültem a csókjába. Karomat a nyaka köré fontam, és magamhoz húztam, úgy csókoltam őt. Mindene hiányzott, és legszívesebben sosem engedtem volna el őt. - Hol voltál ennyi ideig? Úgy döntöttek, hogy mégis visszaadnak nekünk? - kérdeztem, mikor a csókunk véget ért.
- Egy döntést hoztak meg, és most itt vagyok. Bár… azt nem mondták, hogy míg náluk egy hét az egész, itt a Földön, és nálam is hónapok telnek majd el. Pontosan hét hónap. - Fogalmazhattak volna világosabban is - gondoltam, mire szerelmem kuncogni kezdett, én pedig egy puszit adtam hideg arcára.
- Miért nem változtattak vissza, mikor...? - Nem mertem befejezni a mondatot, de azok a borzalmas képek akaratlanul is a fejembe kúsztak. Ahogy ott fekszik az ágyon Edward, és én nem tudok rajta segíteni. Fájt úgy látnom őt. Egyre csak távolodott tőlem, én pedig próbáltam visszahozni, de nem sikerült… és mikor másnap arra keltem, hogy már nem él... hogy csak szerelmem élettelen teste fekszik mellettem…
- Mert akkor még nem tudtak dönteni.
- De... Pont akkor kaptuk vissza az emlékeinket, amikor... Visszaadták – mondtam.
- Nem, maguktól tértek vissza, ők csak elvették, vissza nem adhatják – magyarázta, én pedig bólintottam. Világos volt számomra minden, kivéve egy dolgot. Miért nem én voltam, aki meghalt? Miért pont Edward? - Nem tudom, talán azért, hogy rájöjj azokra a dolgokra, ami miatt mindez megtörtént, de ami a legvalószínűbb, hogy megmutassák nekem, igenis, bármi lehetséges - felelt a ki nem mondott kérdésemre. – De ne mondd azt, hogy neked kellett volna meghalnod – nézett a szemembe, én pedig bólintottam.
- Ez egy jó lecke volt ez számunkra – állapítottam meg, majd fejemet a vállára hajtottam, és így ültünk hosszú-hosszú perceken át.

* *

Eljött az a pillanat, amikor úgy döntöttünk, elmegyünk a családjához, hisz tudniuk kell, hogy Edward életben van. Nem akartam kisajátítani Őt, mert nemcsak nekem hiányzott.
Gyorsan lefürödtem, majd felvettem egy kék atlétapólót, és hozzá egy ugyanolyan színű farmert. Edward lent volt a konyhában, és valami ennivalót készített nekem, mert éhes voltam. Persze én tagadtam, mikor megkérdezte tőlem, hogy ettem-e már valamit, de sajnos a gyomrom elárult.

Mosolyogva néztem, ahogy munkálkodik a konyhában, és tekintetemet végigfuttattam a testén. Emberként is tökéletes volt számomra, vámpírként pedig még inkább. A fekete nadrág és a fehér ing mindig is jól állt neki, és pont az volt rajta. Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg, így kis idő múlva elindultam felé, majd hátulról átöleltem a derekát. Edward épp kenyeret szelt, és még az is tökéletesen volt levágva. Nem tudtam, hogy csinálta, de nem is érdekelt, csak az, hogy újra velem van.

Egész végig nézte, ahogy eszem – pont, mint régen –, ez kicsit idegesített, de hozzá tartozott. Folyamatosan mosolygott, én pedig elpirultam. Gyorsan megettem, amit készített nekem, majd elmosogattam az üres tányérom. Magamra kaptam a kabátomat meg a cipőmet, és már a kilincs felé nyúltam, amikor Edward megállította a kezemet. Kérdőn tekintettem rá, mire sokatmondóan nézett rám, én pedig elmosolyodtam a felismeréstől.

Felkapott a hátára, és már csak azt vetem észre, hogy repülök. A szél belekapott a hajamba, az arcomat pedig megcsapta a hűvös levegő. Erősen kapaszkodtam Edwardba, fejemet pedig a nyakába fúrtam, és nevettem. Olyan régen utaztam már így, hogy kezdtem elfelejteni, mennyire jó.

Éreztem az erdőben az eső illatát - ami hajnalban esett -, és láttam, ahogy a napfény megcsillogtatja a leveleken lévő vízcseppeket, és Edwardot. Megbabonázva néztem őt, mert nagyon régen láttam a napfényben. Ő csak elmosolyodott, mert tudta, hogy megint őt nézem.
Gyorsan mentünk, de szinte minden növényhez veszélyesen közel voltunk, ám tudtam, hogy Edward figyel, és nem hagyja, hogy bajom essen.
Hallottam a falevelek susogását, ahogy elsüvítettünk mellettük, és úgy éreztem egy pillanatig, mintha szárnyalnék. Csodás érzés volt. Olyan volt, mintha Edward a fellegekbe vitt volna; fel egészen a felhők közé.
Felmászott az egyik fára, majd annak a tetejéről a többire ugrálva folytattuk az utat a Cullen ház felé.

Én jobban izgultam, mint Edward, bár ő az ilyesfajta „emberi” reakciót nem nagyon mutatta ki, kivéve egyet, de azt nagyon. Az aggodalmat mindig megnyilvánította valamilyen módon, és olyankor néha az idegeimre ment, de aranyos volt, s pont ezt szerettem benne. Bár nem direkt idegesítettem, ám ő minden apró kis dologtól féltett, mint például Pauléktól. Ők sosem bántanának, bár az erdőben, az az incidens… Mondjuk azt Edward kezdte, és a legjobb barát néven állt ki mellettem. Paul nem akart fájdalmat okozni, de nem tehetett róla, és a harmadik személy sem.

- Mi a baj, kicsim? – kérdezte, miközben a szemeimet fürkészte, kezét pedig az arcomra tette. Nem indultam el, pedig úgy terveztük, hogy először én megyek be, és csak ha szólok, akkor fog belépni a házba. Nem láthatják a döntésemet, mert Edwarddal vagyok, és ő miatta nem látni a jövőm. Ők határoztak így, de csak addig, amíg nem viszem el a családjához.
- Félek – feleltem. – Hónapok óta nem beszéltem velük, és nem is kerestem őket. Elhanyagoltam őket, pedig nekik is épp úgy hiányoztál, mint nekem. Csakis magammal foglalkoztam, senki mással. Nem törődtem vele, hogy hány embert bántok meg magam körül akaratlanul – néztem fel rá, és levettem kezét az arcomról.
- Ilyenekre ne is gondolj! Ők nem olyanok, és Alice szerintem el sem fog engedni téged, ha meglát – mosolyodott el, és magához ölelt, én pedig átkaroltam a derekát.
- Vagy inkább téged – mondtam, majd megcsókoltam. – Azt hiszem, jobb, ha megyek, de nem szívesen hagylak itt.
- Csak pár perc – mosolygott, majd egy puszit adott a számra, én pedig a Cullen ház felé vettem az irányt.

Féltem, hogy amint meglátnak, kidobnak, vagy becsapják az orrom előtt az ajtót. Csak remélni tudtam, hogy annyira beengednek, míg elmondom, Edward visszatért, aztán már nincs keresni valóm ott. Elhanyagoltam őket, pedig nem szabadott volna. Ők a másik családom, és én, mert magammal törődtem, velük nem foglalkoztam, pedig nekik is ugyanannyira fájt, mint nekem.
Lassan haladtam a ház felé vezető úton, és közben az ujjaimat tördeltem. Arra gondoltam, hogy már úgyis tudják, hogy jövök, mert Jasper biztos érzett nálam mindent.
Rendben, nyugodj meg, és végy egy mély levegőt! Tudod, hogy jogosan lesznek mérgesek rád, de veled már úgyse fognak foglalkozni, mert Edward lesz a fontos. Igen, Ő. Te majd kint megállsz a ház előtt - gondoltam, ám ekkor egy hűvös kart éreztem magam körül, majd egy gyönyörű hang azt suttogta a fülembe, hogy: Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
Tudtam, hogy ki volt, így összeszedtem magam, és gyors léptekkel közelítettem meg a házat.

Még mindig féltem, de nem törődtem vele, elindultam a bejárat felé. A szívem gyorsan vert, a torkom pedig kiszáradt. Meg kell tennem, nem kell félnem tőlük, hisz nem bántanának. Maximum nem szólnak hozzám, vagy rám se néznek.

Lassan lépkedtem fel a lépcsőn, és próbáltam halkan közlekedni, de aztán rájöttem, hogy ez felesleges, mert úgyis hallják. Behunytam a szemem, vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Ez segíteni szokott megnyugodni.
Ránéztem az ajtóra, az egyik kezemet pedig felemeltem, hogy kopogtassak, de az abban a pillanatban kinyílt, és a nevemet kiáltva a nyakamba ugrott Alice. Olyan gyors volt, hogy már csak annyit éreztem, hogy barátnőm hideg karjai ölelnek át.
- Bocsáss meg! – suttogtam, miközben viszonoztam az ölelését. Elhúzódott, az arcán pedig boldog mosoly terült szét.
- Nem haragszok, ahogy a többiek sem – mondta, majd behúzott a házba, ahol a Cullen család tagjai a kanapén ülve engem néztek.

Mindnyájukon végigfuttattam a szemem, és arra számítottam, hogy majd gyűlölködve fognak rám nézni. Hogy a szemükből nem lehet mást kiolvasni, csak a színtiszta utálatot. Ehelyett aggodalmat, kíváncsiságot, és örömöt véltem felfedezni az aranybarna szemekben.
Vajon tudták, hogy jövök? - kérdeztem magamtól, de választ persze nem kaptam.
Először Esme és Carlisle álltak fel a kanapéról, majd öleltek magukhoz egymás után.
Esmét és Carlisle-t a második szüleimnek tekintettem. Mindketten mosolyogva öleltek át, és azt mondták, örülnek, hogy újra látnak. Én is ugyanígy éreztem, mert hónapok óta először beszéltem velük.

Egyszer csak azt éreztem, hogy két erős kar fonódik a derekam köré, és felemelkedek a földről. Emmett vigyorogva pörgetett meg - ettől majdnem elszédültem -, miközben azt mondta:
- Örülök, hogy újra látlak, kishúgi!
Jasper, hát ő egy gyors puszit adott, persze úgy, hogy lássam is. Tudtam, hogy még szoknia kell az emberek vérének illatát, főleg, hogy egy ennyire közel van hozzá. Rosalie is odajött hozzám, és először csak egy egyszerű „Örülök, hogy újra látlak”-ot mondott, majd hirtelen megölelt. Mióta ismerem, ez volt a második alkalom, hogy ezt a lépést alkalmazta az üdvözlésemre. Tudtam, hogy nem nagyon kedvel engem – és Bellát sem -, de ez haladás volt. Persze tudtam, hogy csak Edward miatt csinálta az egészet. De köszönettel tartoztam neki, amiért felhúzott a padlóról, hogy szedjem össze magam, és ne szenvedjek tovább Edward hiányától. A titkot talán ugyanúgy fogadtam volna, ha Edward nem hazudik nekem, de nem haragszom rá, hisz csak a családját védte.
Lehet, hogy már tudnak róla? – Ezt a gondolatot azonnal elhessegettem, hisz még nem járt náluk, azt mondta volna.
Alice újra megölelt, majd a nappaliban akart húzni, de én megtorpantam, hisz nemcsak miattuk jöttem.
- Valamit mondanom kell nektek – kezdtem, ők pedig kíváncsian néztek rám. – Ne haragudjatok, amiért nem látogattalak titeket, és nem beszéltem veletek. Tudom, hogy nektek is épp úgy hiányzik Edward, mint nekem, és én csak magammal foglalkoztam. Ne haragudj Alice, amiért látomásokkal ostromoltalak; Jasper, nem akartam még jobban fájdalmat okozni neked. Carlisle, az elmém nem volt teljesen ép, és, hogy mind mellettem voltatok, el sem tudom mondani mennyit jelent. Én pedig ezt nem viszonoztam. Itt kellett volna lennem veletek, nem otthon. Bocsássatok meg! – kértem, és azt hittem elsírom magam. Esme szeméből megbocsátás áradt, ahogy mindenkiéből, majd közelebb jött hozzám, és hideg kezével megfogta az enyémet.
- Kedvesem, nem haragszunk rád. Mi is nagyon szeretjük őt, és tudjuk, hogy min mentél keresztül. Fájt így látnunk téged, és mi vártunk, hisz tudtuk, hogy csak akkor jössz, ha úgy érzed, készen állsz újra belépni ebbe a házba, ahol… Ő is van – mosolygott, majd megszorította a kezemet. Hálásan néztem rájuk, és tudtam, most jött el a pillanat, de mielőtt megszólalhattam volna, barátnőm megelőzött.
- Miért nem láttalak? Már azt terveztem, hogy elmegyek hozzád – mondta Alice, a többiek szemében pedig kíváncsiság lapult.
- Ezért is jöttem el hozzátok. Hiányoztatok, és hoztam egy meglepetést számotokra – mosolyodtam el, mire kérdőn tekintettel meredtek rám, majd Alice-re.
- Ne nézzetek így rám, nem látom – húzta el a száját.
- Mindjárt meglátjátok, de ha megkérhetlek titeket, elsötétítenétek az ablakokat, és nem hallgatóznátok? Az úgy nem lenne meglepetés – mondtam, mire csak bólintottak. – Köszönöm. – Azzal megfordultam, és kimentem a házból.

Mikor visszanéztem, az ablakokon már nem lehetett benézni, mindegyiken lehúzták a relusszát. Berohantam az erdőbe, és alig tettem meg öt métert, Edward hideg karjait éreztem meg a derekam körül. Mosolyogva néztem fel rá, ő pedig megcsókolt, majd felkapott a hátára, és már a bejárat előtt álltunk.
Így sokkal gyorsabb volt. Kicsit féltem, hogy mit fognak szólni, de biztos örülnek majd Neki. Összekulcsolta a kezünket, majd elsőnek én, utánam pedig Ő lépett be a házba.
Hirtelen fény árasztotta el a helyiséget, mert amint beléptünk, a rolót felhúzták, és mindenki döbbenten meredt ránk. Nem hittek a szemüknek, ahogy először én sem. Nem hittem el, hogy tényleg előttem áll az a személy, aki az életemet jelenti.
- Edward? – kérdezte Esme, miközben felállt a kanapéról, majd közelebb jött hozzánk.
- Igen, én vagyok az – mondta, én pedig elengedtem a kezét, és gondolatban annyit mondtam: Menj! Ő pedig mosolyogva rám nézett, majd magához ölelte az anyját.
- Úgy hiányoztál! – motyogta Esme, és ha sírni tudna, megtette volna.
- Ti is nekem – mondta szerelmem, én pedig mosolyogva néztem őket.

Alice alig akarta elengedni a bátyját, én pedig csak mosolyogtam, olyan édesek voltak együtt. Régen láttam ilyen boldognak barátnőmet, és a többieket. Hónapok teltek el fájdalommal, és egy nap alatt minden rendbe jött.
Meghúzódtam a nappali egyik sarkában, és onnan figyeltem az eseményeket, mert nem akartam belelógni a tökéletes családi képbe. Alice és Esme leültek kanapéra, és magukkal húzták Őt is, Carlisle az egyik, míg Emmett, Rosalie-val az ölében a másik fotelbe ült, én pedig nekitámaszkodtam a falnak. A szemem sarkából megláttam Jaspert, aki felém tartott, majd megállt mellettem. Együtt néztük a családját, és hallgattuk őket. Alice-t, még ha akartuk se tudtuk volna elválasztani a bátyjától. Mindenki őket nézte, de legfőképp azt a személyt, akiről azt hittük, már sosem látjuk viszont. Barátnőm csak mondta és mondta, Edward pedig mosolygott. Ugyanazt éreztem, mint amikor emberként tért vissza. Mindene új volt számomra. A mosolya, a szeme, az ajkai… Mintha most látnám legelőször.
- Köszönjük – szólalt meg Jasper, mire mindenki felénk nézett. – Nélküled nem jött volna vissza. – Aranybarna szemeivel lenézett rám, én pedig nem nagyon értettem őt.
- Igen, ez így igaz. Nélküled, talán sose kaptuk volna vissza. Köszönjük – mosolygott Esme, miközben megfogta szerelmem kezét.
- Nem kell megköszönnötök nekem semmit. Igazából nélkületek lehet, hogy még mindig csak barátok, vagy emlékek nélkül lennénk. Szóval, én tartozom köszönettel nektek.
- Mi – javított ki Edward, miközben mellettem termett, majd derekam köré fonta a karjait, és egy csókot adott a homlokomra.

* *

Jóformán meg sem szólaltam, inkább csöndben maradtam, és figyeltem szerelmem arcának minden egyes rezdülését. Nem tehettem róla, mindig is vonzott, én pedig – mikor régen bevallotta, hogy szeret - nem ellenkeztem, hagytam, hogy elcsábítson, engedtem a vágynak, ami feltört valahányszor a közelében voltam.

Csak mosolyogtam, és néztem a többieket, ahogy bámulják Őt, Esme pedig egy pillanatra sem engedte el, és megértettem. Láttam Edwardon, hogy el akarja mondani nekik, hogy mi, miért történt, de Alice megelőzte. Rákérdezett, ő pedig elmondta nekik ugyanazt, amit nekem otthon. A többiek kíváncsi tekintettel néztek rá, és mintha felkapcsoltak volna a fejükben egy lámpát, úgy vált számukra minden világossá.

Szívem szerint meg nem történté akartam volna tenni az egészet, de nem tudtam. Számomra semmi sem volt ugyanolyan. Minden emlékem megmaradt arról az időszakról, amikor szerelmem ember volt, és élénken élt bennem az a kép, amikor Tom… Már ő sem létezik.
Minden az én hibám volt. Ha jobban bíztam volna Edwardban, és az érzelmeiben, akkor mindez meg sem történik. Nem kellett volna elválnunk egymástól. Mindenki tudta, hogy úgy nem halhat meg egy vámpír, ahogy ő, mikor Victoria megsebezte. Tudtam, milyen az, amikor érzed, hogy meghalsz… hogy a szíved hamarosan feladja a szolgálatot, körülötted pedig minden elsötétül, és utána elválik, hova kerülsz. A mennybe vagy a pokolra. Én talán félúton elakadtam a menny felé, mert Edward odakerült. Nem hittem, hogy én olyan jó ember lennék, aki a mennyországba kerül. Sok mindenkit bántottam meg, és olyanokat mondtam rájuk, amiket nem kellett volna. Sokszor akaratom ellenére okoztam fájdalmat annak a személynek, aki az életemet jelenti. Számomra csak a pokol maradt, ha meghalok. Tudtam, hogy jóvá kell tennem azokat a dolgokat, amiket rosszul csináltam. Edward volt az első, hisz neki annyiszor okoztam fájdalmat, hogy a két kezem nem volt elég, hogy megszámoljam. Ő utána a többi Cullen, anya, és csak aztán a többiek. De nem tudtam hogyan tehetném jóvá. Anyának azt hazudtam, hogy Edward elment, és végül is ez igaz volt, de ő úgy értelmezte, hogy szakított velem, majd elhagyta a várost. Most újra hazudnom kellett neki. Mióta megismertem Cullenéket csak azt teszem, ha olyat kérdez, ami leleplezhetik őket. Újabb hazugság volt készülőben, már csak el kellett valahogy hitetnem anyával. El akartam neki mondani az igazságot, miszerint Edward meghalt, majd elveszítettük az emlékeinket, aztán visszakaptuk, és ő ezért ismét meghalt, hogy hét hónap múlva újra élhessen, és hogy megint együtt legyünk. Úgy döntöttem, hogy megosztom vele a féligazságot egy jó kis hazugsággal keverve. Egy szép, kerek történet volt születőben. Nem akartam, de muszáj volt.

Felnéztem, mivel hirtelen csönd lett, és észrevettem, hogy mindenki engem néz. Edward mellett ültem, és a kezét fogtam, s – úgymond – hallgattam őket. Eddig észre sem vettem, mennyire belemerültem a gondolataimba. A tekintetem találkozott Jasperével, akinek az arcáról le lehetet olvasni az érzéseit… Vagy talán inkább az enyémeket? Felnéztem szerelmemre, akinek a szeméből szomorúság, megbánás, aggodalom és mérhetetlen szeretet áradt. Néha olyan volt, mintha tényleg Esme fia lenne, hisz egyben nagyon hasonlítottak. A szívük hatalmas volt, és bármire képesek lettek volna a szeretteikért.
Az aranybarna szemek mind engem vizsgáltak, de tudtam, hogy Edward hallotta minden gondolatomat, Jasper pedig tudta, hogy mi játszódik le bennem. Néha azt kívántam, bárcsak elrejthetném az érzéseimet, és a gondolataimat, úgy könnyebb lenne minden.
Edward magához ölelt, majd egy puszit adott a homlokomra, miközben azt suttogta, hogy „Ne hibáztasd magad!”. Ő marcangolhatja magát, csak én nem? Nem ő volt a hibás, hanem én.
Mikor körülnéztem, már senki sem volt bent a nappaliban, csak mi. Bizonyára azt szerették volna, ha megbeszéljük a dolgot, de én úgy éreztem, hogy nincs mit megbeszélnünk ezen. Mindenki tudja, hogy én voltam a hibás, akkor utáljanak. Megérdemelném.
- Olyan buta vagy – ölelt még jobban magához, és tekintetét az enyémbe fúrta. – Nem utál senki sem, ilyenre ne is gondolj! Inkább hálásak – mosolyodott el, én pedig csak néztem őt.
- Pedig az lenne a helyes. Még ha a többiek nem is, Rosalie biztos – mondtam, és hozzábújtam.
- Rosalie? – kérdezett vissza meglepetten, mire csak bólintottam.
- Sosem kedvelt igazán, ezt mindenki tudja, és most már van rá oka is. Megöltem a bátyját – suttogtam, és már a sírás szélén álltam, de próbáltam erős maradni.
- Pedig ő a leghálásabb a szüleim után. Hallom a gondolatait, na persze a többiekét is, és megnyugtatlak, hogy senki sem utál. Bár… Alice fejében láttam valamit… - mondta, mire a teste megfeszült, a kezei pedig erősen megmarkolták a karomat. Nem tudtam, hogy mit láthatott, de ő azonnal válaszolt a feltett kérdésre. – Talán egy látomás lehetett, amiben te… megpróbálod magad megölni… - Eltartott magától, és ismét a szemeimbe nézett. – Azt láttam, hogy… felvágod… az ereidet – mondta, és aranybarna szemeiben remény csillogott. Azt remélte, hogy csak elterveztem, és nem tettem meg. Csak néztem őt egy szó nélkül, majd lehajtottam a fejem. – Jenny, ugye nem ártottál magadnak? – Szomorú szemekkel néztem fel rá, de az ő tekintete elködösült, majd hirtelen megszólalt, miközben lepillantott rám. – Találkoztunk. Visszaküldtelek… De… Miért csináltad? Megígérted, hogy nem követsz el semmilyen ostobaságot. – Ezt régebben ígértem neki. Akkor, amikor elment, mert azt hitte, ezzel meg tud majd védeni, de csak fájdalmat okoztunk magunknak.
- Nem akartam nélküled élni – szólaltam meg nehezen, és lehajtottam a fejem. - Annyira fájt, és úgy éreztem, hogy megöl a hiányod. Sajnálom. - Állam alá tette a kezét, majd felemelte a fejemet, és aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta.
- Nem érek annyit, hogy feláldozd magad. – Nem szerettem, ha így beszélt magáról, mert nem volt igaz. Nekem nagyon sokat jelentett, és nem mondhatott olyat, hogy „nem ér annyit”. Ő a mindenem, és tudom, hogy az igazi is. Ha nem válnak el a szüleim, és anya nem akart volna elköltözni, akkor soha nem találkozunk. Lehet, hogy egy elmebeteg lenne a barátom, akiről ez csak később derülne ki.
- Ha még egyszer ilyet mondasz én… én nem tudom, mit csinálok veled! – fogtam kezem közé az arcát, és a szemeibe néztem, felváltva. – Ha még egyszer elvesznek tőlem, akkor vihetnek engem is, mert nem bírnám újra elviselni a hiányod, és azt a fájdalmat, amit ez alatt a hét hónap alatt éreztem – mondtam, és megsimogattam az arcát, ami csak néhány centiméterre volt az enyémtől. Lehajolt ajkaimhoz, majd lágyan csókolni kezdte őket. Úgy éreztem, hogy a szívem bármikor megállhat. Olyan gyorsan vert, hogy attól tartottam, egyszer csak felmondja a szolgálatot. Beletúrtam selymes hajába, mire belenyögött a csókunkba, de nem húzódott el. Tér és idő megszűnt körülöttünk, és csak egy személyt láttam magam előtt, Edwardot. Hirtelen minden bajomat elfelejtettem, csak ő töltötte be a gondolataimat, és az, hogy a karjaiban tart. Mindig biztonságban éreztem magam mellette, és vele akartam leélni az életemet. Tudtam, hogy ez nem egy egyszerű diákszerelem. Sosem hittem, hogy valaha így fog szeretni valaki, mint ő, azt meg főleg nem, hogy pont Ő. A megtestesült tökéletesség. Minden megvan benne, aminek meg kell lennie egy férfiban. Azt hittem, csak barátok maradunk, de attól az estétől kezdve tudtam, hogy annak a barátságnak vége.
Elmélyítette a csókunk, én pedig az ájulás szélén álltam, így megkapaszkodtam Edward vállába, mire hideg karját a derekam köré fonta. Csak annyira szakítottuk meg csókunkat, míg levegőt vettem, majd folytattuk ajkaink játékát. Neki nem volt szüksége oxigénre, csak nekem, de még erre is figyelt.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy engem választott, hogy engem szeret, de annyiszor bizonyította már. Az az incidens az erdőben. Hogy nem vettem észre?
Elhúzódtam tőle, majd aranybarna szemeibe néztem, és feltettem egy apró kérdést.
- Most azt szeretném kérni, hogy változtass vámpírrá, mert veled szeretnék maradni, örökre – már meg akart szólalni, ám én mutatóujjamat ajkaira tettem -, de tudom, hogy úgyse tennéd meg. Igen, azt mondtam neked, nem akarok az lenni, de meggondoltam magam.
- Mindent feladnál azért, hogy velem lehess? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Ez önzőség lenne részemről.
- Akkor legyél az, én is sokszor voltam önző – hajtottam le a fejem, majd kis idő múlva felnéztem rá.
- Jenny, valamit még nem mondtam el, és ez… ez nem rossz, azt hiszem – mondta, engem pedig elfogott a rémület. Nem tudtam, hogy hirtelen mit gondoljak, mert már a mondata eleje nem tetszett.
- Mit? – kérdeztem, és akaratlanul is megszorítottam a kezét, mire csak elmosolyodott.
- Lehetne esélyünk egy – úgy ahogy – rendes családra. – Nem értettem, mire akart ezzel célozni, de ő rögtön megválaszolta a magamban feltett kérdést. Vajon, hogy érti ezt? - Mielőtt visszaküldtek volna, döntés elé állítottak. – Nem szóltam közbe, csak hallgattam, és kíváncsi tekintettel fürkésztem tökéletes arcát. – Felajánlották az emberi létet. Ember és vámpír között kellett választanom. – Hagyott időt, hogy ezt megértsem, majd megszólaltam.
- És választottál. Vámpír lettél – mondtam, ő pedig elmosolyodott.
- Ezen a héten, és földi idő szerint – magyarázta, én pedig most zavarodtam össze. – Jenny, nem tudtam választani. Ha vámpír vagyok meg tudom védeni a családomat, és téged is, de így nem tudnám neked megadni azt, amire évek múlva majd vágyni fogsz. Egy saját gyereket. Ha viszont ember vagyok, akkor ezt megtehetem, viszont a családomat nem tudnám megvédeni az olyan esetekben, mint amilyen az is volt. Így döntöttek.
- Mondd, hogy nem vesznek el tőlem megint – néztem rá könyörgőn, ő pedig csak elmosolyodott. Féltem, hogy újra elválasztanak minket.
- Nem, veled maradok. A döntésük az volt, hogy adnak nekünk két hetet. Ez alatt az idő alatt ember leszek, és… Szóval… Próbálkozhatunk. Utána megint vámpír leszek. Így megadhatom azt, amire vágysz, és a családomat is megvédhetem – nézett rám sokatmondóan. A családjához tartoztam, és hogy ezt megtenné értem, melegséggel töltött el.
- Ez… Ez most komoly? Tényleg megtennék ezt? – kérdeztem, miközben feltérdeltem, majd a lábaimra ültem, és reménnyel teli szemekkel néztem szerelmemre.
- Igen. – Most már mindketten mosolyogtunk, én pedig magamhoz öleltem őt. Boldog voltam, nagyon boldog. Nekem elég lett volna, ha örökbe fogadunk egy kisbabát, de ő még ezt is hajlandó megtenni csak azért, hogy boldognak lásson. Nem láttam még ennyire önzetlen embert – vagyis vámpírt -, mint Ő. Fontosabb volt számára az én boldogságom, mint az övé. Tudtam, hogy mindig ember akart lenni, és az is volt hosszú ideig, de a vámpír létnek voltak előnyei. Például a gondolatolvasás. Sokban volt hasznos a családja, és a saját számára is.

* *

Nem tudom, hogy miért, de Alice-ék egy napra lemondtak Edward társaságáról. Tudtam, hogy nehezen engedik el, mégis megtették, én pedig nem győztem hálás pillantásokat küldeni barátnőm felé.
Most már látta a döntésemet, így a testvérének is. Jasper megint nem tudott a közelünkben meglenni, így mindenképp azt szerették volna, ha kettesben töltünk egy napot. Nem örültem neki, hogy miattam kell megint nélkülözniük Edwardot, de megnyugtattak – vagyis próbáltak -, hogy nem haragszanak, ott van az örökkévalóság, hogy együtt legyenek vele.

A garázs felé vettük az irányt, mert Rosalie mutatni akart valamit, így igyekezett elrejteni a gondolatait a bátyja elől, és úgy tűnt, sikerül is neki. Igazából én is kíváncsi voltam, de nem mondtam, csak Jasper érezte.
Amikor beléptünk a garázsba abban a pillanatban meg is torpantunk. Edward Volvója ott állt bent, sértetlenül.
- Mi is meglepődtünk, mikor megláttuk – mondta Rosalie, miközben szerelmem odasétált a balesetben összetört kocsijához. Mivel mindent visszapörgettek, így a karambol meg sem történt. Láttam a csillogást Edward szemében, hisz örült, hogy épségben volt az autó. Hát igen, férfiak meg a kocsijuk. Lassan körbejárta a járművet, nekem pedig eszembe jutott egy régi emlék. Odasétáltam hozzá, miközben végigsimítottam a motorháztetőt, majd megálltam mellette. Ekkor már csak mi voltunk bent, mert Rosalie inkább hagyta, hadd csodája a Volvót Edward.
- Mi lenne, ha együtt mosnánk le a kocsid? – kérdeztem, mire tekintetét rám emelte, majd elmosolyodott.
- Benne vagyok – mondta, miközben derekam köré fonta a karját, és magához húzott egy hosszú csókra. Neki is eszébe jutott, amikor néztem kocsimosás közben. Sosem felejtem el azt a napot… Ahogy jól indult, úgy vált hirtelen rosszá. Azonnal elhessegettem ezt az emléket, és inkább másra koncentráltam.

* * *

Felmentünk a szobámba, majd leültem az ágyra, és elfeküdtem rajta, Edward pedig követte a példámat. Csak néztük egymást, és mosolyogtunk. Úgy éreztem, mintha néhány centiméterrel a föld felett lebegtem volna. Közelebb húzódott hozzám, majd lehunyta a szemét, és mélyet szippantott a levegőből, mintha szüksége lenne rá. Olyan jó lett volna, ha tudom, hogy mire gondol; ő hallotta az enyémet, de én az övét nem.
Oldalra fordultam, majd végigsimítottam az arcán, ő pedig rám emelte aranybarna szemeit, és elmosolyodott. Kezét derekam köré fonta, majd magához húzott, és arcát a nyakamba fúrta, én pedig átöleltem őt. Hideg ajkait megéreztem a nyakamon, mire lehunytam a szemem, és megmarkoltam a felsőjét. Régen éreztem magamhoz ilyen közel, és minden érintése újnak tűnt számomra. Gyengéden a hátamra fektetett, ő pedig felém kerekedett, és végighúzta kezét a nyakamon, majd az arcomon. Én csak néztem őt, és újra elvesztem aranybarna szemeiben, amikben a szerelem és a vágy keverékét véltem felfedezni. Lassan lehajolt hozzám, miközben szaporán vettem a levegőt, ahogy arca közeledni kezdett az enyémhez, hogy hűvös ajkait az enyémekre tapassza.

Azt hittem, hogy elájulok, mert közel jártam hozzá. Olyan finoman csókolt, mintha attól tartott volna, hogy bánt, pedig tudtam, hogy nem fog. Puha ajkai gyengéden becézgették az enyémeket, és minden egyes csókjával elkábított. Egy másodperc erejéig elhúzódtam tőle, majd újra megcsókoltam édes ajkait. Nyaka köré fontam az egyik karomat, majd beletúrtam a bronzbarna tincsekbe, miközben a másik kezem az arcán pihent. Annyira vágytam az érintéseire, a csókjaira, a mosolyaira és a hangjára, hogy úgy éreztem, mintha éheztettek volna. Hiányzott mindene, és most újra velem volt, én pedig boldogabb voltam, mint valaha.

Kínzó lassúsággal vette le rólam a ruháimat, én pedig szinte szétszaggattam az ingét, miközben próbáltam megszabadítani tőle. Ezen csak elmosolyodott, majd egy szempillantás alatt a földön landolt a ruhadarab.
Minden érintése perzselte a bőrömet, ajkai pedig forrónak tűntek. Apró csókjai lángba borították a testemet, és úgy éreztem, elolvadok a karjai között.
Egy hirtelen mozdulattal a hátára fordítottam, hogy én kényeztessem teste minden porcikáját. Ajkaimmal épphogy csak súroltam az övéit, majd beharaptam az alsó ajkát. Csókoltam az állát, nyakát, mellkasát, mindenét, és bár nem volt szüksége levegőre, mégis kapkodott érte.
Kívántam mindenét, és bármit megadtam volna, hogy lássam az arcán az örömöt. Számomra ő volt a tökéletes, még emberként is. Semmi kivetni valót nem láttam benne, mégis veszekedtünk. Eldöntöttem, hogy nem kapok vele össze minden apróságon. Szeretem, és csak az a fontos, hogy megadjam neki azt, amit ő nyújtott nekem minden egyes együttlétnél.
Ajkaimmal bejártam az egész testét, majd lágy csókot leheltem tökéletes szájára, miközben odalent elégítettem ki. Lehunyta aranybarna szemeit, és állatias morgás tört fel a torkából. Megmarkolta az ágyneműhuzatot, én pedig egy elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy örömet tudtam okozni neki. Már csak néhány másodperc kellett volna, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem, és végre lássam azt a boldog mosolyt az arcán. De mielőtt ez megtörtént volna, ismét én voltam alul, ő pedig csókolt.
Nem hagyta. Miért nem hagyta, hogy befejezzem? Miért nem engedte, hogy örömet okozzak neki?
- Mert veled akarom átélni. Veled, nem pedig egyedül – simogatta meg az arcomat, majd ajkait végighúzta az állam vonalán, és a nyakamon. A szavai mélyre hatoltak, és a hajába túrva vontam közelebb magamhoz, hogy egy hosszú csókot adjak tökéletes ajkaira…

* *

Kielégülten, és mosollyal az arcunkon feküdtünk egymás karjaiban. Most sokkal csodálatosabb volt, mint eddig, és tényleg úgy éreztem, mintha a fellegekben jártam volna. Magamhoz öleltem Edwardot, majd apró csókokkal halmoztam el a nyakát, az állát és az ajkát. Nem tudtam vele betelni, és még akartam őt.
A nyakához hajoltam, majd fogaimat márvány bőrébe mélyeztettem, miközben selymes hajába túrtam. Ő csak kuncogni kezdett, mire erősebben haraptam meg.
- Te kis vámpír – nevetett, én pedig elhajoltam tőle, majd egy csókot adtam a szájára. Mosolyogva néztem szerelmemet, miközben megállás nélkül nevetett.
- Vajon, milyen egy vámpír vére? – kérdeztem, mire tekintetét rám kapta. – Csak láttam vámpíros filmekben, hogy megitatják az embert a vérükkel. Ti nem így csináljátok?
- Nem, de ebbe most ne menjünk bele – komolyodott el, én pedig megsimogattam az arcát.
- Nem akarok vámpír lenni, csupán megkérdeztem. - Ekkor hirtelen eszembe jutott egy kérdés, amit elfelejtetem feltenni neki. Felültem az ágyban, miközben a takarót magam elé húztam. Beletúrtam a hajamba, hogy eligazítsam kóca tincseimet, majd nagy levegőt vettem.
- Mi a baj, kicsim? Nem akartalak megbántani – kezdte Edward rögtön a bocsánatkérést, pedig egyáltalán nem voltam rá mérges. Felült mellém, majd egyik kezével átkarolta a derekamat.
- Nem, nincs semmi baj, és nem bántottál meg, csak kérdezni szerettem volna valamit – vallottam be, mire kíváncsi tekintettel nézett rám. Úgy gondoltam, hogy tudja rá a választ, vagyis csak reméltem. – Tudod, az jutott az eszembe, hogy, mikor visszaváltoztál vámpírrá… Szóval, hogy… képes vagy kontrollálnod magad. Mert, ha nehezedre esik a közelemben lenned, akkor én…
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz – szólt közbe, mire elpirultam. Nem kellett volna megkérdeznem tőle, de érdekelt. Nem szerettem volna, ha szenved. – Arra célzol, hogy, hogy vagyok képes uralkodni magamon. Ugyanúgy, mint eddig. Igen, valóban vámpír lettem, de ez olyan, mintha a halálom meg sem történt volna. Nem kell újra meg tanulnom kontrollálnom magam. Az az idő, amíg ember voltam, nem is történt meg, ezért nem emlékszik senki semmire - magyarázta, én pedig bólintottam, majd mindketten visszafeküdtünk az ágyba.

* * *

Előző nap kaptam anyutól egy üzenetet, miszerint Alannél alszik. Tudtam, hogy azért, mert nem akarja látni, ahogy szenvedek. Még nem is sejtette, hogy az űr eltűnt belőlem, és a fájdalom elmúlt. Anyának sok ruhája volt Mr. Bennettnél, hisz nem egyszer töltötte már ott az éjszakát. Örültem, hogy boldog mellette.

Olyan jó volt újra Edwarddal lenni. Senki sem zavart meg minket, nem csörgött a telefon, és ami a legjobb, nem kellett iskolába sem menni. Egész nap az ágyban voltunk, bár… reggel és este elhagytuk a szobámat egy közös fürdő, vagy egy kis ennivaló erejéig.

Az ágyban feküdtünk – hol máshol -, mikor hirtelen megszólalt, én pedig felemeltem a fejemet a mellkasáról, és a szemébe néztem. Szokásához híven megint hallgatózott, de nem haragudtam rá, inkább elmosolyodtam. Arra volt kíváncsi, hogy mit mondok anyunak, persze tudta, hisz hallotta a gondolataimat, de a részletek biztos érdekelték. Meg akarta velem beszélni.
- Hát… kitaláltam valamit – ültem fel mellé, miközben a takarót magamra húztam ő pedig felnézett rám. – Arra gondoltam, hogy elmondom neki a féligazságot, és ne haragudj, de csak rólad lesz szó. – Lepillantottam rá, ő pedig mosolyogva várta a folytatást. – Anya azt hiszi, hogy szakítottál velem, ezért voltam olyan állapotban. Nem mondtam meg neki, hogy mi történt – mondtam, miközben őt néztem. Egyszerűen elfelejtettem, hogy mit akartam mondani, annyira mélyen néztünk egymás szemében. A kuncogása hozott vissza a valóságba. – Nos, szóval… - fordítottam el a fejemet, és a falat kezdtem bámulni -… balesetet szenvedtél… valahol.
- Balesetet? – kérdezte.
- Igen, és ne haragudj azért, amit most mondani fogok. Te két hónapig kómában voltál, és mikor felébredtél, nem emlékeztél semmire és senkire, csak a családodra. Máshova szállított kórházba Carlsile, én pedig egyetlenegyszer sem látogathattalak meg. Ez lenne a magyarázat a viselkedésemre. Nem akartál velem találkozni, mert helyre akartál tenni magadban mindent. Én nem mondhattam semmit sem, mert nem akartátok, hogy az egész város erről beszéljen. Te elutaztál néhány hónapra, és akkor valamire kezdtél visszaemlékezni; visszajöttél Forksba, és beszéltél a családoddal, és velem is. Aztán meg lassan kezdett minden beugrani neked. Mivel anyu keveset volt itthon, így nem tudja, hogy igazából jártam-e nálatok a hét hónap alatt. Röviden ennyi, és szerintem anyának bőven elég.
Lenéztem Edwardra, aki csak mosolygott, majd feltornázta magát mellém, átkarolta a derekamat, és egy puszit adott a homlokomra.
- Szerintem is elég lesz. Ügyes. Már csak meg kell beszélni a többiekkel, én pedig majd melletted leszek, és helyeselek, ha pedig anyukád kételkedne valamiben, akkor szerzek bizonyítékot – mosolygott. – Na, de most szépen aludni fogsz – mondta hirtelen, én pedig olyan „Micsoda?” tekintettel meredtem rá.
- Nem vagyok álmos, szóval nem alszok – szóltam határozottan, mire csak elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.
- Kicsim, előző éjjel sem aludtál semmit…
- De csak azért, mert egy pillanatot sem akartam elszalasztani. Nézni szerettelek volna; olyan régen láttalak, és örülök, hogy itt vagy – néztem fel rá, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és lágy csókot lehelt rájuk.
- Lesz még időd bepótolni – mosolygott, majd befektetett az ágyba, és betakart mindkettőnket.
- Megígéred, hogy itt leszel, amikor felkelek? – kérdeztem, miközben mellkasára hajtottam a fejemet, és onnan néztem.
- Igen, megígérem – mosolygott, majd még jobban bebugyolált a takaróval, én pedig behunytam a szememet.
Az álmosság olyan hirtelen tört rám, hogy még magam is meglepődtem. Akárhogy próbáltam kinyitni a szememet, nem ment. Olyan volt, mintha a szemhéjamat leragasztották volna pillanatragasztóval. Inkább nem is próbálkoztam tovább a szemem kinyitásával. Magamba szívtam Edward édes illatát, és elmosolyodtam, majd kezemmel átkaroltam a derekát, miközben jobban hozzábújtam, ő pedig szorosan magához ölelt.
Az egyetlen, amit hallottam, egy gyönyörű hang volt, ami a nekem írt dalt dúdolta, mielőtt végleg elnyomott volna az álom.

Egy kis ajánlás, mert megéri benézni! :) Én imádom őket, és ajánlom, és sajnálom, hogy nem olvassák őket, mert lemaradnak egy király történetről. :) Remélem, benéztek hozzájuk. :) Megpróbáltam valamit összehozni, hogy elmondjam röviden miről is van szó. :) És valahonnan kimásoltam a leírást. :)

Kemra - Kék Hold
Ez a történet egy lányról szól, aki különleges képességeivel és rejtélyes múltjával meghódítja egy kóbor, gyötrődő, magányos vámpír szívét.
A történet rögtön a lényeg kellős-közepébe tereli az olvasót. Sok kérdés és sötét rejtély vár rád. Fedezd fel te is ezt a különleges és elbűvölő világot. Éld át Kaméliával az első szerelmet. Ragadd ki magad a sötét egyhangúságból, és menny a vámpírokkal éjjelente a temetőbe portyázni.
De vigyázz, nehogy frászt kapj.
Komolyan mondom, engem már a prológus néhány mondata megfogott :D Nagyon élvezem a történetet :D

Kemra - Eltévedt Angyal
Egy lányról és egy Angyalról szól ez a történet. Ez a lány, Lena, akinek az a sorsa, hogy meghaljon, de ő ezt megváltoztatja, és ezzel olyat indít el, ami mindent megváltoztat az életében. És itt az Angyal, akivel néhány nappal a halála előtt ismerkedett meg, és aki már az első pillanatban megbabonázta. Hogy mi lesz Lenával, és a rábízott feladattal? Kiderül, ha elolvasod a történetet.
Sosem tudtam rendes leírást írni, de remélem, azért be néztek hozzá, mert az 5-6. fejezettől beindul a történet. :D Onnantól lesz igazán izgalmas. Az előtte levő fejezetekben pedig megismerhetitek a főszereplőt, az életét, és Rafaelt, az Angyalt, akit Lena a személyes zongoristájának hív. :) Hogy miért? Az kiderül a történetből.:D

Kemra - A Halál háza
Egy lány, egy kastély, egy átok, és egy megállíthatatlan körlevél. Küzdhetsz, de el nem menekülhetsz... el fogyott az összes kívánságod !!! Most eljött az idő hogy törleszd az adósságod... Tizenkét napnyugtád van, hogy megtörd az átkot... Lássuk, képes leszel e rá! Ha megtöröd az átkot, tovább élheted mindennapjaidat... Ha nem sikerülne, akkor a helyembe állsz, és én térek vissza a földi halandók közé... Te pedig a pokolban folytatod a munkát, de csak addig míg én jól szórakozok, mert ha már megunom, te a pokol fogja maradsz örökkön örökké…
Küld tovább ezt az üzenetet minden ismerősödnek legalább egy órán belül, akkor az átkot megtörheted, de vigyázz, ha nem teszed, tizennégy nap múlva a bosszú utolér, és a helyembe lépsz…
Kimásoltam a blogjáról ezt a kis - úgymond - leírást :D Érdekes szerintem, és én már várom az első fejezetet :D
Ez Kemra új blogja, ami rögtön elnyerte a tetszésemet. :D Remélem, nektek is és benéztek hozzá :D

Eilis - The House
A Williams-lányokat Londonból Amerikába küldik, mikor szüleik rejtélyes módon meghalnak. Régi jó barátaikhoz, az özvegy Sarah Harries-hez és családjához költöznek, s megpróbálnak beilleszkedni az ottani környezetbe. Képes-e egy család minden este ugyanazt álmodni? Mi az az idegen ház, amelyet mindig látnak? Kik azok a titokzatos fiúk, akik oly váratlanul érkeztek meg? És miért hallanak minden éjszaka kísérteties hangokat egy olyan szobából, amelynek ajtaját még soha senkinek nem sikerült kinyitni? Mindenre fény derülhet... nyissuk ki együtt az ajtót.
Aki szereti a rejtélyeket, annak itt a helye. Nagyon izgalmas történet. :) Mintha egy könyvet olvasnék. :)

Remélem, felkeltette az érdeklődéseteket, de ha nem, azért nézzetek be, és olvassatok el belőlük pár fejezetet, és meglátjátok, megéri :D
Kemra, ha valami nem jó, akkor szólj! :)

Puszi