49. fejezet - Éjjelek (II. rész)

Sziasztok!
Az ígért rész az összegyűlt 25 komi után :D Köszönöm Nektek. :) Valahol még össze sem gyűlt a komi, amit kértem, szóval ti előnyben vagytok. :) A részhez nincs hozzáfűzni valóm. Jó olvasást hozzá! Remélem, tetszik majd. És kíváncsi vagyok a véleményetekre:D

Nem szóltam az „álmomról” Alice-éknek, mert abban sem voltam biztos, hogy valóban találkoztam Vele; hogy tényleg megtörtént. Mit szóltak volna hozzá? Carlisle nem vallott volna épelméjűnek, s azt, hogy egész nap a semmit bámultam, míg el nem aludtam, azt a gyász számlájára írta.

Minden egyes percben csak Rá tudtam gondolni, és arra, amikor vele voltam. Rettenetesen hiányzott, és azon gondolkoztam, hogy jobb lenne, ha meghalnék. De Alice… Ő mindig készen állt, és a képessége segítségével meg tudott volna akadályozni minden öngyilkossági kísérletet, amit eltervezek. Még Emmettet is beküldte hozzám, hogy őrizzen.

A többiek sem viselték jobban Edward halálát, mint én, de tudtam, hogy igyekeznek feldolgozni. Éreztem, hogy Rosalie azt akarta, hogy menjek haza, és én támogattam az ötletét, de barátnőm nem hagyta. Figyelt és vigyázott rám, nehogy elkövessek… valamit.
Önzőség volt a részemről, hisz nemcsak nekem fájt, hanem nekik is. El akartam menni, mert Jasper nem bírt a házban maradni. Hat vámpírnak és egy embernek az érzéseit kellett elviselnie, én pedig nem akartam, hogy még jobban kikészüljön, így megpróbáltam meggyőzni Alice-t, aki persze alkut kötött velem. Csak akkor enged haza, ha nem ölöm meg magam, amire hevesen bólogattam.

Sosem vettem kést a kezembe, nem fojtogattam magam, csak elterveztem a halálomat. Mennyivel könnyebb lenne minden. Nem fájna az üresség, és a szerelmem hiánya.

Megint Edwarddal voltam, mint minden egyes éjjel, miután elaludtam. Mindig ott várt a vízesésnél, és azt kívántam, bárcsak egész nap álmodnék. Néha csak néztük egymást, máskor beszélgettünk, mégis bennünk volt az a szorongás, amit a várakozás váltott ki belőlünk. Féltem, sőt rettegtem a döntés miatt. Már a gondolat is fájt, hogy végleg elveszíthetem Őt…

Egyik este mesélt arról, hogy mit engedtek meg neki. Hét éjjelt tölthetünk együtt, majd másnap megtudjuk a döntésüket; tehát, míg Ők „tárgyalnak”, mi búcsúzkodunk. Senki se tudta, hogy hogyan ítélkeznek felettünk, így nem maradt más, csak ez.

Utáltam elbúcsúzni tőle éjjelenként… Amikor egyik percben ölelem és csókolom, másikban pedig lassan kezdek halványulni, majd felébredek az ágyában, ám Ő nincs mellettem. Tulajdonképp még boldog is voltam, hogy ezt megengedték nekünk, és komolyan azon gondolkoztam, hogy beveszek néhány szem altatót, mert akkor talán egész nap vele tudok lenni.

- Talán nem kéne bemennünk – mondta óvatosan, én pedig csak mosolyogtam, miközben befele húztam a kellemesen hűvös zuhatag alá.
- Ez a mi vízesésünk, ezt csak megengedik – érveltem, mire elengedte a kezemet. – Rendben, akkor majd bemegyek egyedül – mondtam, és amikor elfordultam ravasz mosoly ült ki az arcomra.
Lassan levetkőztem a víz mellett, majd észrevétlenül Edwardra sandítottam. Le sem vette rólam a szemét, és a mellkasa gyorsan emelkedett, mire a mosolyom szélesebb lett. Beleültem a zuhatag által keletkezett folyóba, majd lebuktam a víz alá és föl. Úszkálni kezdtem a vízben, és akkor egy remek terv ötlött az eszembe.
- Kár, hogy nem jössz be, isteni a víz – mosolyogtam rá, majd pont a lefele zúduló víz alá úsztam. Arra nem számítottam, hogy ennyire erősen érkezik fentről a víz, így az a folyó aljára küldött. Rúgkapálózni kezdtem, a szememet behunytam, és reflexből visszatartottam a levegőt, ám a lezúduló víz kipréselte a tüdőmből. Teljesen meglepődtem, mert amikor automatikusan vette fel a szervezetem az oxigént, azt vártam, hogy megfulladok, helyette normálisan lélegeztem. Ez még kedvezett is nekem, mert jól jött a tervemhez. Ekkor megéreztem két kart a derekam körül, majd pár másodperc múlva már fent voltam a vízfelszínen, és Edward szólongatott.
- Jenny! Jenny, nyisd ki a szemed, kérlek! – simított ki egy vizes tincset az arcomból. – Kicsim, nézz rám, kérlek! Lélegezz! – Lassan felnyitottam a szemem, majd elmosolyodtam.
- Végre hajlandó voltál bejönni – mondtam, miközben megcsókoltam, ő pedig hitetlenkedve nézett rám. – Bocsáss meg, de csak így tudtalak rávenni, hogy bejöjj a vízbe. – Kértem bocsánatot, mert láttam a szemében a szomorúságot.
- Hogy tehetted ezt velem? Azt hittem, hogy… – De nem fejezte be a mondatát.
- Kérlek, ne haragudj rám. Igaz, először én is azt hittem, hogy meghalok, de mikor a víz alatt levegőt tudtam venni… Edward, ez csak álom, és nem halok meg az álmomban.
- Szóval, te azt hiszed, hogy csak álmodsz… – suttogta.
- Nem tudom mit higgyek, de azt tudom, hogy velem vagy – simogattam meg az arcát –, és bármire képes vagyok, hogy ez így is maradjon.
- Ilyet többet ne csinálj! – ölelt szorosan magához.
- Rendben – mosolyodtam el, miközben viszonoztam az ölelését. – Szerintem meg kellene szabadulnod a vizes ruháidtól – mondtam, mikor elhúzódtam tőle és végigsimítottam a mellkasán, majd a szemeibe néztem, aztán megcsókoltam. Lassan kezdtem megszabadítani a ruháitól, ő pedig belemosolygott a csókba.

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy már csak egy éjjelt tölthetünk együtt, de amikor emlékeztetett erre, elszomorodtam. Nem értettem, hogy miért teszik ezt velünk. A feltételt teljesítettük. Már a gondolat is elborzasztott, hogy örökre elvehetik tőlem.
Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha adnának nekünk egy évet. Ha kibírjuk veszekedés és bizalmatlanság nélkül, akkor Edwardot visszakapom. De ha nem, akkor elvehetik, ám én is követem őt a halálba. Szerintem ez egy fair ajánlat lett volna.

Egész közel bújtam hozzá, a szememet pedig lehunytam és magamba szívtam édes illatát, ő pedig átkarolta a derekamat, majd szorosan magához vont. Mindig megnyugtatott a közelsége, és ez most sem volt másképp. Nem szerettem volna felébredni; Vele akartam maradni.
Felnéztem rá, majd ajkaimat az övéinek nyomtam, karomat pedig nyaka köré fontam, és szerelmes csókban forrtunk össze.

Észre sem vettem, hogy sírok, amíg Edward le nem törölte a sós nedvességet az arcomról. Nem akartam előtte bőgni, de nem tudtam visszatartani feltörekvő könnyeimet.
- Igyekszem nem felébredni – suttogtam, mikor elváltak ajkaink egymástól. – Veled akarok maradni – simogattam meg az arcát.
- Még fogunk találkozni – mosolygott, majd egy hosszú csókot nyomott a számra. Tudtam, hogy csak engem akar megnyugtatni, és hogy benne is ugyanaz játszódik le, mint bennem. Igyekeztünk mindent megtenni, hogy bizonyítsunk nekik – még ha nem is voltunk vele tisztában –, mégis döntés előtt álltak. – Minden rendben lesz – mosolygott, miközben a hajamat a fülem mögé tűrte. Bárcsak én is így érezném, de van valami, ami nem engedi – gondoltam, majd nyakába fúrtam az arcomat és megcsókoltam a nyakát, miközben egyik kezemmel átkaroltam a derekát. Nehezen kaptam levegőt, és közel álltam ahhoz, hogy újra elsírjam magam.
- Annyira szeretlek – suttogtam a fülébe.
- Én is nagyon szeretlek – ölelt szorosan magához, és megpuszilta a nyakam.

*.*

Éreztem. Tudtam, hogy itt van az idő a – talán – végső búcsúra. Sosem ragaszkodtam senkihez még ennyire, mint hozzá, és soha nem szerettem még úgy szerelemmel senkit, mint Edwardot. Örökre vele akartam maradni, de nem tudtam ezt megtenni, bármennyire is szerettem volna.

Csak öleltük és csókoltuk egymást, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről, s azt kívántam, bárcsak örökre tartana ez a pillanat. Minden egyes nap, amikor éreztem, hogy hamarosan felkelek, látnia kellett, ahogy eltűnök, nekem pedig azt, hogy meggyötörve áll előttem. Nem bírtam nézni, ahogy szenved, inkább átvettem volna az Ő terhét is, mert nem akartam megtörtnek látni minden alkalommal, amikor eltűnök. Tudtuk, hogy ez lehet az utolsó esténk, és az üresség érzése felerősödött bennünk, amit mindig éreztünk, valahányszor elváltunk egymástól; de most sokkal intenzívebb volt.

Belenéztem gyönyörű szemeibe, amik most nem csillogtak úgy, mint régen. Tudtam, hogy Ő is ugyanazt látja az enyémekben, mint én az övéiben, mégis azt kívántam, hogy boldog legyen.
- Kérlek, mosolyogj – mondtam, miközben végigsimítottam az arcán.
- Nem tudok mosolyogni. Mi van, ha… ha… Nem akarlak újra elveszíteni – döntötte homlokát az enyémnek, és lehunytuk a szemünket. – Jobban szeretlek, mint eddig valaha.
- Én is ugyanígy érzek, mint te, de tudnod kell, hogy bármi legyen is a döntésük, én örökké szeretni foglak. – Újra egymásra néztünk, majd szerelmes csókban forrtunk össze, de ez egyben búcsúcsók is volt. Egyetlenegyszer csókoltuk még így egymást. Akkor, mikor Edward elment… Borzalmas és fájó emlék volt számunkra, s olyan boldog voltam, hogy visszakaphattam őt…

Egyszer csak elhúzódott, és szemei még szomorúbbak lettek, mint eddig, mellkasa pedig gyorsan emelkedett.
- Nem! Még nem akarom! Jenny! – kapott utánam, de a keze átment a testemen. Tudtam, hogy most fogok felébredni, és hogy talán most látom Őt utoljára.
- Edward – suttogtam, ő pedig közelebb lépett hozzám.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondtam, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira, aztán…

*

… felültem az ágyában. Körbenéztem a helyiségben, de nem láttam semmit és senkit. Sem a vízesést… sem Edwardot. Éreztem, ahogy végiggördül arcomon az első könnycseppem, majd követi a következő és az utána lévő is. Megállás nélkül záporoztak a könnyeim, mert volt egy olyan érzésem, hogy soha, de soha többé nem láthatom Őt.
Lefeküdtem az ágyba és nyakig betakaróztam, a lábaimat pedig felhúztam, majd a takaró alatt átöleltem őket.
Meg kell nyugodnod, hisz még nincs veszve semmi sem. Vissza fogod kapni őt, hidd el! Vissza… – nyugtattam magam, de úgy tűnt, hogy nem nagyon válik be.

Emmett jött be a szobába, hogy megnézze, jól vagyok-e, de egyedül akartam lenni. Csak egyetlen egy ember társaságára vágytam, ám ő messze volt tőlem, nagyon messze. Próbáltam elaludni, mert akkor talán még egyszer vele lehetnék… Még egyszer, utoljára, de nem jött álom a szememre.
Mindketten tudtuk, hogy az utolsó éjjelt töltjük együtt, mégse fogtuk fel teljesen, amíg el nem jött a búcsú ideje…

Az órát néztem, ami lassan delet ütött, én pedig hajnali öt órától már fent voltam, és próbálkoztam az alvással, de nem sikerült.
Azt mondták, hogy másnap kiderül, visszakapom-e Őt, és én számoltam a másodperceket, a perceket és az órákat, amik lassan megmutatják, hogyan is döntöttek.
Edward azt mondta, meg fog jelenni, ha úgy határoznak, hogy újra együtt lehetünk. Ám azt is mondta, ha ez nem történik meg, akkor… soha többet nem látom Őt. Elveszik tőlem örökre, abba pedig biztosan beleőrülnék.

Másnap úgy döntöttem, hogy kikelek az ágyból és elmegyek a suliba, mert nem hiányozhattam még egy hetet. El akartam terelni a gondolataimat, és azt akartam, hogy hamar vége legyen a napnak.
Lassan készülődtem, és csigalassúsággal haladtam a sulihoz vezető úton. Egyfolytában csak rágondoltam, és meg se próbáltam elfelejteni Őt.

Bárhová néztem, mindenről Ő jutott az eszembe.
Az autóút, amin minden nap együtt jöttünk a suliba, majd együtt is mentünk haza miután találkoztunk az utolsó órát követően. A matematikaóra, ami közös volt, és egymás mellett ültünk, aztán felajánlotta, hogy korrepetál ebből a tantárgyból. Bár… ez az emlékeink elvesztése után történt. Emlékszem, amikor megkértem, hogy segítsen nekem, mert nem értettem semmit sem a matekból. Persze ő örömmel segített.

Amint beléptem az épületbe, berohantam a legközelebbi mosdóba, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, engedtem a feltörekvő könnyeimnek, és hagytam, hadd nedvesítsék az arcomat. Csak sírtam és sírtam. Próbáltam megnyugodni, de ment, mert az az üresség, ami bennem volt, lassan kezdett felemészteni, pedig még reménykedhettem, mégis éreztem valamit… Valamit, ami elhitette velem, hogy soha többé nem láthatom.

* * *

Másnap reggel, mikor felkeltem, nem láttam Őt. Fel akartam hívni Alice-t, de nem mertem; nem akartam még jobban felkavarni az érzéseit, ráadásul nem reményt kelteni benne. Bár bennem volt, mégis… nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, elég az, hogy talán soha többé nem láthatja a bátyját.

Arra gondoltam, hogy talán csak estére hozzák meg a döntést véglegesen, én pedig türelmesen vártam. Egyébként sem tehettem mást, így számoltam az órákat. Alice nem értette, hogy mi bajom van, mert Jasper elmondta, mit érez, amikor a közelemben van. Izgatott voltam, és egyben féltem is, mert nem volt semmi jele annak, hogy visszakapom Őt.

Hazafele menet azon járt az eszem, hogy talán már otthon vár rám, és mikor belépek, Ő ott fog ülni a nappaliban.
De mi van, ha nem? Mi van, ha soha többé nem fogom látni Őt? Nem! Istenem, add, hogy visszakapjam! Azt nem bírnám elviselni. – Lerogytam a földre, és nem érdekelt, hogy ki látja, vagy, hogy mit gondolnak rólam. Egyetlen ember arca lebegett előttem. Ő volt az, akire vágytam… akit a karjaimban akartam tartani, és Ő volt az, aki olyan messze volt tőlem - Edward, miért teszik ezt velünk? - kérdeztem gondolatban, de választ nem kaptam rá. Még semmit sem tudtam a döntésükről, mégis a legrosszabbra gondoltam. Pozitívnak kellett volna lennem, de ha az vagyok, akkor talán olyan álomba ringatom magam, ami sosem történik meg. Egyszer felébredek belőle, és szembesülök a kegyetlen valósággal.

Otthon csak bámultam az órát, és észre sem vettem, hogy anya mikor ért haza, mert annyira lekötött az idő figyelése. Egyszer sem szólt hozzám, és ezért hálás voltam neki. Képtelen lettem volna bárkivel is beszélni; igazából senkivel sem tudtam volna.

* * * *

Hónapok teltek el, és nem tért vissza. Az első egy hónapban még reménykedtem benne, hogy viszont láthatom szerelmemet, de ahogy múltak a napok és hetek, úgy kezdtem elveszíteni a hitemet. Hittem abban, hogy megkönyörülnek rajtunk, és visszahozzák Őt nekem, de nem így történt.

Itthon nem ettem semmit sem, csak nagyon ritkán, akkor is anyu erőszakolt belém egy-két falatot.
A suliban sem voltam önmagam, és még év végén is olyan voltam, mint valami élőhalott. Szinte meg sem hallottam, ha hozzám szóltak, így Kate-ék lemondtak arról, hogy bevonjanak bármilyen beszélgetésbe. Látták, hogy hasztalan a próbálkozásuk.
Amíg tartott a suli, Ash-ékkel ültem, ám valaki hiányzott az asztalnál, és annak a személynek a távozása okozhatta Ashley szomorúságát, de nem tudtam megmondani, hogy ki. Annyira beletemetkeztem a saját fájdalmamba, hogy a barátaimra (ha ezek után még annak nevezhettem őket) egyáltalán nem figyeltem.
Egyszer-kétszer néztem a Cullen asztal felé, ahol mindenki ugyanolyan állapotban volt, mint én, mégis, ha kellett, megjátszották a boldogságukat. Azt mutatták, hogy tovább léptek, de valahányszor találkozott a tekintetem Alice-ével, az aranybarna szempárban ugyanazt a szomorúságot láttam, mint ami az enyémben volt.
Mindenkinek azt mondtuk, hogy Ő elment, és nem fog visszajönni. Ez részben igaz is volt, de én azt kívántam, bár így lenne, mert akkor tudnám, hogy él, lélegzik, habár nincs velem, tudom, hogy életben van… valahol.

Nem telt el nap, hogy ne sírtam volna. A sír, ami ismét megjelent a Cullen ház mögött, tele volt virágokkal. Csak akkor mentem ki oda, amikor a család vadászni volt. Nem akartam Jaspert kínozni, elég volt a többiek érzéseivel foglalkoznia, és amilyen figyelmes, megpróbált volna felvidítani, bár ő sem volt boldog.
Nem beszéltem velük már hónapok óta, ahogy Bellával sem. Nem tudtam róla semmit. Vajon emlékszik azokra a dolgokra, amik velünk történtek, vagy neki is kitörölték azokat a napokat az emlékezetéből?
Nem Belláék voltak az egyedüliek, akikkel nem beszéltem. Anyuval is csak nagyon ritkán elegyedtem beszélgetésbe.

Hetek kellettek hozzá, hogy rájöjjek, ki hiányzott a „baráti körömből”. Tom.
Ő megmondta, hogy valami meg fog változni, és ez a változás Tom volt. Iskola időben, mikor megembereltem magam, és egyszer megszólaltam, megkérdeztem, hogy hol van. Kate azt mondta, hogy elment. Hagyott egy levelet, amiben az állt, hogy elhagyja Forksot, és elmegy világot látni. Nem akarja, hogy keressék, a nevét pedig megváltoztatja. Mrs. Haskell teljes letargiába esett, és még a barátnői sem tudták felvidítani, ráadásul alig alszik.
Teljesen át tudtam érezni a fájdalmát, hisz velem is ugyanez történt, csak én tisztában voltam, hogy hol van az, akit szeretek. Mrs. Haskell úgy tudta, elhagyta őt a fia, pedig meghalt… Ezt csak mi tudtuk Cullenékkel, senki más.

Az Ő nevét nem mertem kiejteni a számon, még gondolatban sem. Fájt az a név, én pedig legszívesebben elmenekültem volna a világ elől. Anya is félve említette meg Őt, és ahányszor kimondta a nevét, annyiszor rezzentem össze; mintha megrázott volna az áram.
Nagyon hiányzott, és bár róla álmodtam, mégsem volt ugyanolyan, mint akkor. Nem tudtam Nélküle elképzelni az életemet. Ő volt a mindenem.

Újra és újra feltörtek az emlékeim. Valahányszor hozzám ért, vagy magához ölelt, és szerelmes szavakat suttogott a fülembe, kellemes bizsergés járta át a testemet, s azt kívántam, bárcsak sose engedne el. Minden egyes percben vele akartam lenni, de nem sajátíthattam ki magamnak.

Nem akarok élni. Bárcsak elütne egy autó, vagy valamilyen utón-módon meghalnék. Milyen egyszerű lenne minden. Nem fájna a mellkasomban tátongó űr, nem fájna a hiánya… semmi sem fájna.
Igen, ezt kell tennem! Véget vetni a szenvedésemnek, mert így mindenkinek könnyebb lenne, nemcsak nekem. De nem szabad eldöntenem. Nem, mert Alice látná… Véletlen baleset…

Lementem a konyhába, majd nekiláttam a vacsora elkészítésének, amiből kizárólag csak anyu evett.
Nem nagyon ettem, mivel nem is kívántam az ételt. Kihánytam volna ezt is, ahogy mindent, amit megettem.
Még "munka" közben is Rá gondoltam, és eszembe jutott, mikor hagymát szeleteltem. Amikor azt hitte, hogy valami baj történt, mert a hagymától könnyeztem.
Az emlék hatására könnybe lábadt a szemem, és a tekintetem elhomályosult. Emlékeztem annak a napnak minden egyes pillanatára. A korrepetálásra, a vetkőzésre, a főzésre, és… Rá.

Miután elmostam a kést, néztem, ahogy megcsillan rajta a nap fénye. Szép idő volt, nekem mégis egy volt a szürke hétköznapokból, amiket Nélküle kell eltöltenem. A késsel a kezemben rogytam le a földre, és kezdtem el zokogni. Még itthon is minden Rá emlékeztetett. Behúzódtam a konyha legközelebbi sarkába, fejemet pedig a lábaimra hajtottam.

Csak sírtam és sírtam, végül úgy döntöttem, hogy pontot teszek az „ügy” végére. Véget kell vetnem ennek egyszer s mindenkorra.
Felvettem a kést a földről – amit magam mellé tettem, miután a sarokba húzódtam -, majd eljátszottam a gondolattal.
Talán fájna, de nem annyira, mint amit már hónapok óta érzek - gondoltam, majd a kést a csuklóm felé helyeztem.
Amikor megérezem bőrömön a hideg pengét, lehunytam a szemem, és felidéztem szerelmem arcát, majd elvágtam a csuklómat. Őt akartam utoljára látni, mielőtt vége lenne mindennek.

Csak egy pillanatig fájt, aztán már nem éreztem semmi mást, csak a véremet, ami irdatlan mennyiségben árasztotta el a karomat. Csak egy másodperc erejéig nyitottam ki a szemem, de minden homályos volt számomra. Leejtettem magam mellé a kezemet, a fejemet pedig a falnak döntöttem. Lassan vettem a levegőt, és csak egy valami lebegett a szemem előtt. A halál.

* *

A mosolya, a szemei, az ajkai… Mintha tényleg előttem állt volna, pedig lehetetlen volt. A fény mögötte gyönyörű volt, és csalogatott magához. Egy meseszép réten voltam, ami telis-tele volt virágokkal, mögöttem pedig egy kis patakocska folyt. Ő elindult felém, én pedig felé, de nem engedte, hogy tovább menjek. Magamhoz akartam ölelni, ám nem hagyott időt.
- Menj vissza! – utasított, én pedig kérdőn emeltem Rá tekintetemet.
- Nem, veled akarok maradni! – néztem zöld szemeibe, amik tele voltak aggodalommal.
- Még nem jött el az időd. Kérlek. Tedd meg, értem – tette kezét az arcomra.
- Hiányzol – suttogtam, és a könnyeimmel küzdöttem.
- Te is hiányzol, de… majd találkozunk. Egyszer újra együtt leszünk… De nem most – döntötte fejét az enyémnek, miközben megfogta a kezemet. – Szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Akkor menj vissza. Mutasd meg, hogy szeretsz – búgta édes hangján, én pedig felnéztem rá, és megcsókoltam.
- Miért éljek, ha te nem vagy velem? - húzódtam el tőle.
- Mert élned kell! Menj, kérlek, menj vissza! Gondolj a családodra, a barátaidra; mit éreznének; mit érezne Alice. Mintha a húga lennél; ne tedd ezt vele, és velem se! – Gyönyörű szemei fájdalmasan csillogtak, és tudtam, meg kell tennem érte, de éreztem, hogy nélküle az élet hosszú és fájdalmas lesz.
- Ígérd meg, hogy várni fogsz rám.
- Megígérem – simogatta meg az arcomat -, de most menj, mielőtt túl késő lenne! – mondta, én pedig magamhoz öleltem, és megcsókoltam. Nem engedte sokáig, mert elhúzódott, majd megfogta a kezemet, és odavezetett a patakocskához. – Ugorj át a másik oldalra! – mondta, én pedig utoljára ránéztem, majd azt tettem, amit mondott…

*.*

- Jenny, nyisd ki a szemed, kérlek! – hallottam meg barátnőm hangját közvetlenül mellettem. – Carlisle, csinálj valamit! – szólt kétségbeesett hangon.
- Rendben, elkötöttem a vágást. Be kell vinnünk a kórházba – szólalt meg Carlisle, majd felemelkedtem a földről. Ekkor tudatosult bennem, hogy el akarnak vinni.
- Ne… Ne vigyetek be… - suttogtam, és próbáltam kivenni, hogy hol is vagyok. – Nem… Nem akarom, hogy… hogy anya tudjon… tudjon róla. – A hangom el-elcsuklott, de tudtam, még így is értik, mit mondok. Ezután minden elsötétült körülöttem, én pedig belevesztem a sötétségbe; nem ellenkeztem, hagytam, hogy magába szívjon…

* * *

Már hét hónap telt el nélküle. Nem kellett volna számolnom, mert még évek hosszú sora volt hátra, míg újra találkozhatunk. Sőt. Évtizedek. Számtalanszor próbálkoztam újra megölni magam - bár azt ígértem, hogy életben maradok -, de Alice mindegyszer megelőzött. Carlisle nyugtatókat adott nekem, de nem vitt be a kórházba, anya pedig úgy tudta, hogy barátnőméknél alszom, vagy épp kirándulok velük.
Mindig volt velem valaki, mert attól tartottak, hogy ártok magamnak, pedig nem állt szándékomban. Egyfolytában az Ő képét néztem, vagy csak mereven bámultam egy pontot valahol a távolban. Nem volt életkedvem. Semmi sem tudott felvidítani.

Fájt, iszonyatosan fájt, én pedig nem tehettem ellene semmit sem. Végre hazamehettem, mert már megbíztak bennem annyira, hogy nem ölöm meg magam; de legszívesebben azt tettem volna.
Tudtam, hogy már sosem fogom Őt látni, és tovább kellett volna lépnem, ám ez nem ment. Próbáltam elterelni a gondolataimat, és Kate-ék társaságában sikerült is nem Rá gondolnom, de amint elváltam tőlük, újra abban az állapotban voltam, mint előtte. Sokszor jártunk össze így suli után, mégis, mintha csak testben lettem volna velük.

Csak futottam, és futottam. Nem álltam meg egy pillanatra sem, és nem is akartam. Éreztem, hogy mennem kell. Csapott-papot otthagytam, s hazafelé vettem az irányt. Kate-ék nem tudták, mi ütött belém, ahogy én sem, de tudtam, hogy haza kell mennem.
Mintha valami mágnes vonzott volna haza.
Az ajtó előtt megálltam, kifújtam magam, majd beléptem a házba, és felrohantam az emeletre.

A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett, ahogy egyre közelebb értem a szobám ajtajához. Nem értettem, hogy miért, de izgatottság fogott el.
Mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Megálltam a szobám előtt, és a kilincsre helyeztem a kezemet, majd egy gyors mozdulattal lenyomtam, s beléptem a helyiségbe, amit hatalmas fény árasztott el. Ekkor megláttam a fényben kirajzolódni egy alakot; egy alakot, és egy arcot; egy arcot, amit bárhol, s bármikor felismernék…