49. fejezet - Éjjelek (I. rész)

Sziasztok!

Igen, jól látjátok. Rész. :D Sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet, és kövezzetek meg, mert megérdemlem. :(
Egy szemét dög vagyok, amiért már egy hónapja nem hoztam frisst, de egyszerűen nem ment. Persze mással is foglalkoztam, nem tagadom, de mindig meg volt nyitva a fejezet, ezt bizton állíthatom.
Köszönöm, hogy ennyit vártatok. ♥

Istenem, ha eddig nem utáltatok, akkor most fogtok.
Nem hozom addig a kövit, amíg nem közelíti meg a rendszeres olvasóim felét. Igen, szidhattok, megengedem, de megírtam a következő részt, és ha összegyűlik legalább 50 kommentárt, felrakom. A következő fejezet hosszabb lett, és most neki is látok az 50. fejezetnek.
Tudom, hogy szemétség, és kitűzöm a komi határt, az meg pláne, hogy a késés ellenére még van pofám ilyet kérni. De vastag bőr van rajta... Legalábbis anyám szerint.
Tényleg, szörnyen sajnálom, hogy nem hoztam részt, de megígértem, hogy DUPLA részt hozok nektek. És, ha nagyon belehúzok, akkor TRIPLÁT. :) Bár... ezt említettem is.

Tehát 50 KOMMENTÁR UTÁN hozom a következő részt.
Utáljatok, hordjatok el mindennek, úgyis megérdemlem.
A részhez nincs hozzáfűzni valóm, majd ti elmondjátok a véleményeteket. :)

Nos, akkor... Jó olvasást!
Puszi

Csak álltam egy helyben, s próbáltam felfogni azt, ami pár perccel ezelőtt történt. Tudtam, hogy ott feküdt, hisz láttam, aztán... aztán eltűnt. Semmivé lett az az ember, aki mindennél fontosabb volt számomra. Hirtelen millió kis darabra törtem, mint ahogy az üveg szokott, mikor leesik... Millió parányi szilánkra, mely sosem rakható újra össze, sohasem lehet újra egész…
A térdeim összecsuklottak alattam, én pedig az ágyat bámultam; az üres ágyat, ami Edward hűlt helyét ábrázolta.
Csak álom… Ez csak egy álom… Ez… Ez nem történhetett meg. Nem!
- Nem! – ráztam a fejem, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.
Éreztem, ahogy végiggurul a sós nedvesség az arcomon; szaporán vettem a levegőt, s próbáltam nem elájulni. Szédültem, és hirtelen mindenből kettőt láttam, majd hármat. Gyors volt, nagyon gyors, forgott velem a világ. Lehunytam a szemem, majd belevesztem a sötétségbe…

**

Amikor kinyitottam a szemem egy vízesésnél találtam magam. Annál a zuhatagnál, ahol Edward megmutatta, hogy csillog a bőre a napfényben. Felnéztem az égre, ami felhőtlen és napos volt, pont, mint akkor.
Emlékeztem arra a napra. Aznap beszéltünk a jövőnkről és a vámpírokról. Hogy lehet-e gyereke egy vámpírnak, s hogy milyen is az Ő fajtája. Na meg, mikor azt hittem, hogy fürödni akarunk, amint nem bántam volna. Olyan boldog voltam, mint még soha. Velem volt…
Nem értettem, hogyan kerültem oda. Mi lehetett az oka?
- Meghaltam? – kérdeztem magamtól.
- Nem, nem haltál meg – szólt az édes hang, én pedig gyorsuló szívveréssel fordultam felé. Kilépett a fák rejtekéből, majd megláttam az arcát, amit a nap fénye megvilágított. Nem mertem megmozdulni, attól tartottam, hogy eltűnik, mint a szobájában, azt pedig nem bírtam volna elviselni.
- Ez a menny? – tudakoltam, ő pedig még közelebb lépett hozzám.
- Nem mondhatnám, de okkal vagy itt – mondta, majd lassan elindult felém, én pedig ugyanígy tettem. Egyre gyorsabban szedtük a lábunkat, mígnem félúton összetalálkozva szorosan magunkhoz öleltük a másikat. Egymásra néztünk, majd arcunk közeledni kezdett a másikéhoz. Amint ajkai az enyémekhez értek, olyan hévvel csókoltuk egymást, hogy elfelejtettem levegőt venni. Átkarolta a derekamat, s a testéhez vont, majd mikor ajkaink elváltak egymástól, fejemet a nyakába fúrtam. – Jenny – búgta a fülembe, én pedig hajába túrva öleltem magamhoz. – Jenny – húzódott el, majd kezét az arcomra tette.
- Meg akarok halni – suttogtam, mire Edward arca fájdalmas maszkba torzult.
- Ne mondd ezt!
- Ha te nem vagy, akkor én miért éljek? – tettem fel a kérdést.
- Mert élned kell! Tovább kell lépned, mert nem akarom, hogy egész életedben szenvedj – felelte. Sosem lennék túl rajta véglegesen, és nem hiszem, hogy mást tudnék ugyanúgy szeretni, mint Őt.
- Azt mondtad, hogy okkal vagyok itt – jutott hirtelen eszembe, amit még a beszélgetésünk elején mondott.
- Igen, ez így van.
- Miért? – kérdeztem, ő pedig lehajtotta a fejét.
- Búcsúzni jöttem.
- Nem! Teljesítettük. Újra egymásba szerettünk, akkor nem értem… – ráztam meg a fejem, s a könnyeim újra felszínre törtek. – Nem akarok búcsúzni, azt szeretném, hogy velem legyél.
- Én is ezt szeretném, hidd el. De ők döntenek – mondta.
- Tehát… meghozták a döntést?
- Nem, még nem. Körülbelül egy hét, azt mondták – szólt komoly arccal.
- És utána mi lesz? – kérdeztem suttogva.
- Ha úgy döntenek, hogy együtt lehetünk, akkor hét nap múlva már a karjaimban tarthatlak, de ha nem…
- Akkor?
- Akkor, mikor letelik ez az egy hét… Tudni fogod a döntésüket. Azt mondták, hogy amikor visszatérsz, másnap minden ugyanolyan lesz, bár egy kis változással.
- Hogy nem leszel mellettem – suttogtam.
- Igen. – Nehezen ejtette ki ezt az egy szót, mert ugyanúgy fájt neki, mint nekem. - De nem csak ez fog változni. – Kérdőn néztem rá. – Nem mondhatom el, majd meglátod, ám annyit mondhatok, hogy biztonságban leszel – ejtett meg egy halvány mosolyt, majd megsimogatta az arcomat.
- De… – kezdtem volna, de ő a számra tette a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.
- Most menned kell. Várni foglak – lehelt egy csókot ajkaimra, majd eltűnt a szemem elől, én pedig újra belevesztem a homályba…

**

Valaki rázogatott és szólongatott, de oly távoli volt, mintha egy folyó túlpartjáról szólt volna. A szemeim még csukva voltak, de igyekeztem kinyitni őket, mert a mellettem álló személy kezdett kétségbeesni.
Éreztem magamon a hideg kezeket, amik próbálnak felpofozni, hogy magamhoz térjek, ám ez valahogy nem nagyon ment.
- Tegyük fel az ágyra – suttogta a hang, majd felemelkedtem a földről, és utána azt tapasztaltam, hogy egy puha valamire fektetnek le. Megjelent előttem Edward arca, én pedig kinyitottam a szemem, és megpillantottam magam előtt Carlisle hófehér arcát.
- Felébredt – állapította meg. Körülnéztem a helyiségben, és újra lejátszódott bennem szerelmem halála, majd a holtteste az ágyon.
- Edward – leheltem a nevét, a doktor pedig mellém ült, s megfogta a kezem.
- Hol van? – kérdezte, én pedig próbáltam visszaemlékezni, és amikor eszembe jutott, kicsordult az első könnycseppem, majd követte a többi. Szerelmem élettelen teste az ágyon, majd ahogy lassan elveszek a homályban. Ránéztem Carlisle-ra, de megszólalni nem tudtam. Éreztem, ahogy gyorsul a szívverésem és a lélegzetem, majd megmarkoltam az ágyhuzatot. – Jenny, hol van Edward? – tudakolta, miközben hideg kezét az enyémre fektette. Először nem fogtam fel a kérdést, majd lassan eljutott a tudatomig, és csak akkor válaszoltam.
- Elment – suttogtam, ő pedig értetlenül meredt rám, ahogy a többiek is. – Eltűnt… Elvitték – sírtam, és lehunytam a szemem, majd újra Carlisle-ra néztem, aki újabb kérdést tett fel.
- Hova vitték? – Értettem a kérdést, de csak az a pillanat volt a fejemben, amikor felébredtem a holtestén.
- Elvitték – ismételtem. – Elment…
- Jenny, hova vitték Edwardot? – kérdezte nyugodtan Carlisle, és maga felé fordította az arcomat. Csak néztem az aggodalommal és bánattal teli aranybarna szempárt.
- Ahol Ők is vannak – suttogtam, majd lehajtottam fejem, s nem néztem senkire. Csak szerelmem arca lebegett előttem a vízesésnél, ám mindent hallottam, amit a többiek mondtak, mégse tudtam felfogni…
- Kikről beszélhet? – tudakolta Rosalie.
- Szerintem azokról, akik először visszaküldték – szólalt meg Alice mellettem.

Ezután semmit sem érzékeltem a külvilágból, csak a csönd, Edward és én voltunk. Egyfolytában láttam magam előtt a mosolyát és a szemeit, amik boldogságtól csillogtak, valahányszor rám nézett.
Sose tudtam, hogy mi tetszik neki bennem, de szeretett, csakhogy én nem értékeltem ezt eléggé. Nem hittem, hogy túllépett volna Bellán, pedig ez történt. Az én hibám, amiért elvették az emlékeinket. Tudom. Érzem. Most pedig Őt is elvesztettem, és nem tudok rajta segíteni. Elment, és nem tudni, hogy döntenek… Visszakapom Életem Szerelmét vagy örökre Velük marad?
Tudom, hogy még van remény. Egy hét múlva minden eldől. De vajon, hogy értette azt Edward, hogy „Várni foglak”? Lehet, hogy már tud a döntésükről? Hogy nem jön vissza, és halálom után ott fog várni a mennyország kapujában, esetleg a kettő között?
Azt mondta változni fog valami, de mi? Tudom, hogy nem lesz mellettem, nem ölelhetem magamhoz, mert… mert elment… Nem értem, miért teszik ezt velünk... Emlékszem, mi volt a feltétel. Egymásba kell szeretnünk, amit meg is tettünk, és most sokkal jobban hiányzik, mint eddig.
Bárcsak hamarabb szereztem volna vissza az emlékeimet, mert akkor több időt tölthettem volna vele. Ha például akkor, amikor megpillantottam őt az ebédlőben minden beugrott volna, mindez talán meg sem történik.
Még ekkor is veszekedtem vele, s távol akartam tartani magamtól, de szerencsére nem ment. Legalább ezt a kis időt együtt tölthettük, de akkor is. Piszkosul fáj, és nem hiszem, hogy túllépek rajta. Ő volt Életem Szerelme s az is marad, ameddig élek, sőt, örökre.

„Várni foglak” – Visszhangzott a fejemben az utolsó mondata, mielőtt még egyszer eltűnt a szemem láttára.
Az nem lehet; nem akarom újra elveszteni őt, inkább a halál, mintsem, hogy Nélküle éljek ebben a világban.

- Istenem, mit tettem!? – temettem kezeimbe az arcomat, s könnyeim ismét utat törtek. – Bocsáss meg, Edward! Kérlek, bocsáss meg! – sírtam, miközben az oldalamra fordultam, és összegömbölyödtem.
Újra üres voltam, s úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna, de én nem küzdöttem ellenne. Meg akartam halni.

Nehezen vettem a levegőt, a fejemet pedig belefúrtam a párnába, amiből Edward illata áradt, s amitől oly sokszor megnyugodtam. Ám most régi emlékeket ébresztett bennem; szép emlékeket. Például, amikor megkérte a kezemet, én pedig örömmel mondtam neki igent. Istenem, de boldog voltam! Ő mindig boldoggá tudott tenni, hiába mondta, hogy nem tud megadni mindent, amire vágyom. Hisz megkaptam. Ő volt az, akire vágytam, és fogok örökre.

Az időérzékemet elvesztettem. Amikor kinyitottam a szemem, már sötét volt, a többiek pedig magamra hagytak a szobában. Egyedül akartam lenni, és ezt pontosan jól tudták. Nem tudtam volna most senkivel sem beszélni.

Bárcsak én haltam volna meg és nem Ő; megérdemeltem volna, mert akkor még mindig élne. Miért nem ölt meg Tom? Az lett volna a legjobb megoldás, ha kiszívott volna belőlem minden életet, mert akkor nem fájna ennyire…
Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, s éreztem azt az ürességet, amit maga után hagyott. Nem akartam ezt érezni, azt akartam, hogy velem legyen… hogy magához öleljen és megnyugtasson, hogy velem van, s soha többet nem hagy el. De nem így volt.
Két különböző világban voltunk, és az övéhez csak egy út vezetett…

Felálltam az ágyról, majd a nagy ablakhoz léptem és kinyitottam azt. Azonnal megcsapott a hűvös fuvallat, de nem érdekelt, jólesett a friss levegő.
A szél bele-belekapott a hajamba, én pedig lehunytam a szemem és felidéztem szerelmem arcát.
Eszembe jutott az a pár perc, amikor felkapott a hátára, s úgy futott velem az erdő mélyében, hogy megmutassa a Cullen házat. És ott az első csók, amit adott… Nem kellett volna úgy bánnom vele, nem ezt érdemelte. A legjobb barátom volt, aztán… minden megváltozott köztünk. Ő lett Életem Értelme, de most hogy nincs itt, az életemnek nincs jelentősége.

Előre léptem egyet, majd még egyet, és tudtam, ez lesz a legjobb megoldás. Végre vele lehetek. Még egy utolsót lépést tettem az ablakhoz, majd a talaj eltűnt a lábam alól.
Zuhanni kezdtem, és elmosolyodtam, hisz tudtam, hamarosan ismét a karjaimban tarthatom. Éreztem, ahogy lehúz a gravitáció, én pedig élveztem. Végre együtt lehetek azzal az emberrel, aki a világot jelenti nekem.
Eszembe jutottak az Edwarddal töltött csodás pillanatok. Amikor Vele voltam, úgy éreztem, hogy körülöttünk megállt az idő, s csak mi vagyunk. Nem létezett semmi más rajtunk kívül. A karjaiban, biztonságban tudhattam magam.

Csak zuhantam, és tudtam, hogy hamarosan újra együtt lehetünk, de nem sikerült. Mielőtt földet értem volna, valami elkapott, majd hirtelen Edward szobájában találtam magam az ágyon. Emmett tornyosult felettem, mellette pedig Alice állt, és mérges tekintettel meredt rám. Tudtam, hogy látta, s csak emiatt maradtam életben.
- Ilyet soha, ismétlem, soha többet ne merészelj csinálni! – szólt mérgesen, majd hangja szomorkássá vált. – Nem akarunk téged is elveszíteni – suttogta, és megfogta a kezem, én pedig szótlanul bámultam őt.

Nem akartam megbántani, de olyan egyszerű lett volna véget vetni az életemnek. Minek élni? – tettem fel magamnak a kérdést. - Miért kellett idejönnöm és tönkretennem az életüket? Jól megvoltak nélkülem, most pedig Bella sincs itt. Kitúrtam innen, ebből a csodálatos családi körből, és befurakodtam a helyére, ráadásul elvették tőlük a fiukat is, miattam. Csak bajt hozok rájuk, semmi egyebet nem csinálok. Akkor miért kéne, hogy éljek?

Mikor újra felnéztem, már csak Emmett maradt benn a szobában. Egy széken ült az ablak előtt, s maga elé bámult, de minden egyes mozgásomra felkapta a fejét.
Csak bámultam a semmibe, teljesen mozdulatlan voltam, s csakis egy emberre tudtam gondolni.

Nem emlékeztem, hogy mikor, de elnyomott az álom, én pedig belevesztem a sötétségbe, s amikor újra kinyitottam a szemem, ismét a vízesésnél voltam.
Nem értettem, hogy miért kerültem ide, megint, de nem érdekelt. Körülnéztem, majd megpillantottam őt egy fa tövében. A hátát a fa törzsének támasztotta, majd amikor meglátott, felállt a földről, s elindult felém, én pedig felé.

Úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta, s nem akartam elengedni őt, soha. Ő ezzel egyidejűleg derekam köré fonta a karját, s fejét a nyakamba fúrta, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Nem tehettem róla, hiányzott, és boldog voltam, hogy vele lehettem.
Egymás szemébe néztünk, majd megsimogattam az arcát, ő pedig lehajolt ajkaimhoz, és finoman csókolni kezdte őket. Egy pillanatra megszédültem, de karjai erősen tartottak, így talpon tudtam maradni.
- Mondtam, hogy várni foglak – suttogta, amikor elváltak egymástól ajkaink.
- Szóval, erre céloztál azzal a kijelentéseddel – mosolyodtam el, és mellkasára hajtottam a fejem, kezeimet pedig dereka köré fontam. – Ugye meghaltam? – kérdeztem, mire elengedett, és szomorú lett a tekintete.
- Tudod, hogy milyen fájdalmat okozol ezzel nekem? – emelte rám zöld szemeit, amik tele voltak fájdalommal és szomorúsággal. – Nem haltál meg, és ne is gondolj erre! – mondta, majd kinyúlt felém, s végigsimított az arcomon, majd a nyakamon is.
- Ne haragudj rám! – teltek meg könnyekkel a szemeim. – Csak… annyira… hiányzol… Nem vagy velem, én pedig… én pedig egyedül vagyok – mondtam el-elfúló hanggal, s igyekeztem nem összeesni. Közelebb lépett hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Itt leszek veled, ameddig csak tudok – motyogta a fülembe. Tudtam, hogy mire akart ezzel a mondatával célozni, s én is ugyanígy éreztem. Mindig vele leszek, és örökké szeretni fogom.

Csak feküdtünk és néztük egymást. Hallgattuk a vízesés zubogását, s nem létezett semmi más. Annyira békés volt minden, én pedig teljesen megnyugodtam a közelségétől.
Olyan közel bújtunk egymáshoz, amennyire csak tudtunk, s néha egy-egy csókot loptunk a másiktól. Boldog voltam, nagyon boldog.
Nem akartam itt hagyni, de tudtam, hogy egyszer fel kell majd kelnem.
- Bárcsak örökké tartana ez az álom – suttogtam, miközben smaragdzöld szemeibe néztem.
- Nekem nem álom – söpört ki egy tincset az arcomból. - Csak neked – mondta, én pedig lehajtottam a fejem.
- Pedig olyan, mintha tényleg velem lennél – szóltam halkan, mert a torkomban keletkezett gombóc fojtogatott.
- Veled vagyok, és nem is. – Még jobban magához ölelt, majd egy puszit adott a számra, s amikor el akart húzódni, én nem hagytam. Nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, Edward pedig a hátamra fordított, így ő volt felettem. – Mindig veled leszek, bármi is legyen a döntés – húzódott el egy pillanatra, majd édes ajkait újra az enyémekre tapasztotta, amik hevesen és szenvedélyesen csókoltak, én pedig soha, de soha nem akartam abbahagyni…

***

Minden egyes pillanatot jól az emlékezetembe szerettem volna vésni, és csak reménykedni tudtam, hogy visszakapom őt. Nem engedtem el egyszer sem, inkább közelebb bújtam hozzá, ő pedig nem tiltakozott.
Tudtam, hogy neki is annyira fáj, mint nekem, mégse tehettünk ellene semmit. Csak tehetetlenül számoltuk a perceket és napokat, én pedig egyre jobban féltem, hogy másnap éjjel már nem látom Őt. Őt, akiért meghalnék; Őt, aki megdobogtatja a szívemet; Őt, akit ha elvesztek, a szívem talán akkor ver majd utoljára.