55. fejezet - Elhatározás

Sziasztok!
Igen, újra itt vagyok, de velem együtt a történet is visszatért. Nem mintha elment volna, vagy ilyesmi, csupán lassan három hónapon át jóformán semmit sem írtam:( Ráadásul úgy eltűntem, hogy senki sem tudott rólam semmit... Nem is jelentkeztem, amit szörnyen röstellek. Meg is értem, ha senki sem olvas már, mert nagyon elhanyagoltam a történeteket...:( Nem mondok kifogásokat, de okom volt rá, higgyétek el. Sőt, egy új történet van születőben... Hirtelen pattant ki a fejemből, és ez az új munkahelyem érdeme.:) Nem ezután lesz, hanem majd később. Akit érdekel, az maradjon majd ezután a történet után a rendszeres olvasóim között, hisz ide is ki fogom írni, amint megírom.:)
Ó, és még egy közlendő hír:) Facebookon megnyílt a történet klubja. Már február elején megnyitottam, de csak akkor szerettem volna itt is közzé tenni, mikor hozom az új részt.:) Ezen a linken eléritek. Nincs nagy nyüzsi, hisz szerintem senki sem tud még róla.
http://www.facebook.com/pages/A-lehetetlen-is-lehets%C3%A9ges-Szerelem-vagy-hal%C3%A1l-Szerelem-az-ellens%C3%A9gb%C5%91l/105322139542257?ref=ts
A másik pedig, hogy köszönöm a kommentárokat az előző fejezethez. Tényleg nagyon köszönöm.:) Őszintén remélem, hogy van még valaki, aki olvas. Mert tudom, hogy milyen vagyok... Más már lassan befejezi a történetét, én pedig sehol sem vagyok. Igyekszem behozni a lemaradásomat.:)
Bocsánatot kérek! Tényleg nagyon sajnálom!:(
Ez az utolsó ELŐTTI fejezet. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.:)

Beteszem az előző rész végét, mert olyan régen volt rész, hogy szerintem már senki sem emlékszik a végére.:)
"- Mami? – A csilingelő hang az ágyikók felől jött. Aishára néztem, aki minket fürkészett kíváncsi tekintetével. – Mami! – szólított most már, és kezecskéit felém nyújtotta. Odamentem hozzá, és őt is a karomba vettem. Odasétáltam az ablakhoz, és leültem az ágy szélére. Néztem a kis csöppségeket, akikkel igazán most találkoztam először. Annyi, de annyi bepótolni valónk volt, és eljött a pillanat, amikor végre együtt lehetünk. – Azt hittem, hogy csak álmodom, de ezek szerint tényleg itt vagy – mosolygott Aisha, majd felállt az ölemben, és kicsi karjával átölelte a nyakamat. Meglepett, hogy ilyen hamar már egész mondatokat mondtak, de aztán az jutott az eszembe, hogyha az apjuk ennyire okos, akkor a gyermekei is legalább annyira eszesek lesznek, mint ő maga.
Mindkettejüket magamhoz öleltem, és igyekeztem nem erősen, nehogy bántsam őket."

Csak pár percet lehettem velük, mert hirtelen betörték az ajtót. Ösztönösen magamhoz öleltem a kicsiket, és morogni kezdtem. Veszélyt éreztem, és azt, hogy meg kell védenem a gyermekeimet. Meglepetésemre Edward állt az ajtóban Jasperrel az oldalán, utánuk Emmett, Carlisle és Alice-ék. Láttam Edward arcán az aggodalmat. Éreztem mindenki félelmét. Attól tartottak, hogy bántom a gyerekeket.
- Édesem, nyugodj meg, nincs semmi baj – szólalt meg Edward, és ezzel magára terelve a figyelmemet, de a szemem sarkából megláttam Jasper elrugaszkodó alakját. Ezzel egyidejűleg hátráltam én is, ezzel kivédve a támadást.
- Ne! – kiáltotta Aisha, mire mindenki abban a pillanatban megállt, és minden szem rászegeződött. – A mami nem bánt minket. Végre itt van, és együtt lehetünk – mondta, én pedig ránéztem. Ők is azt szerették volna, amit én. Együtt akartam lenni a családommal, nem pedig fogoly lenni egy szobában. Magamhoz öleltem a kicsiket, ők pedig hozzám bújtak. Hallottam a gondolataikat. Hiányoztam nekik, ahogy ők nekem. A többiek gondolata bántó volt számomra, főleg Edwardé. Sosem gondoltam volna ezt róla.
A falhoz simultam, miközben a többiekre néztem, majd tekintetem találkozott Edwardéval.
- Nem bízol meg bennem, ugye? – kérdeztem. Annyira rosszul esett csupán a feltételezés is, hogy nem bízik bennem. Inkább megölném magam, mintsem, hogy bántsam a gyermekeimet, mert ők a világon mindennél fontosabbak számomra.
- De, megbízom – mondta, miközben lassan közelebb jött hozzánk. Láttam, hogy feszült, én pedig az ablak felé kezdtem araszolni.
- Mégsem engeded, hogy velük legyek. Szerinted bántom őket? – kérdeztem. – Tudom, hogy képes vagyok magam kontrollálni, és tudom, hogy félted őket. Hidd el, én is… De meg kell szoknom őket, és azzal nem oldod meg, hogy távol tartasz tőlük – mondtam, majd mielőtt bárki, bármit is tett volna, kiugrottam az ablakon, karjaimban a gyerekekkel, és a szobámba mentem.

Óvatosan letettem őket az ágyra, de abban a pillanatban Edward lépett be a szobába Jasper társaságában. Azonnal a hátam mögé rejtettem kicsiket, és ösztönösen védekező pozíciót vettem fel. Láttam a fejükben, hogy ki akarják vinni Aisháékat, mert veszélyt jelentettem rájuk. Én csupán pár percet szerettem volna velük tölteni, de úgy tűnt, hogy még ennyit sem lehetett. Miért nem lehet kompromisszumot kötni, és megbeszélni? Biztos, hogy van valami módszer, amivel egyszerre lehetnek biztonságban a kicsik, én pedig velük.
Hirtelen jött a látomásom. A fiam döntötte el, én pedig nem tudtam megakadályozni benne. Késő volt. Mikor beleszippantottam a levegőbe, és megéreztem a mézédes illatot, a szörnyeteg a felszínre tört, én pedig azon voltam, hogy megállítsam őt, mielőtt árt valakinek. Muszáj volt minden erőmet bevetnem, ha nem akartam ártani a gyerekeimnek.

Feléjük fordultam, és tudtam, hogy most nem tudom irányítani a testemet, de meg kellett próbálnom magam visszafogni. Teljesen elborította az elmémet a hirtelen rám tört szomjúság. Megint felülkerekedett rajtam a vámpír, és úgy éreztem, hogy nem tudom megállítani. A gyerekek az ágyon ültek, és úgy nézték az eseményeket. Láttam a megriadt arcukat, és nekem épp ennyi elég volt. Nem tudom, hogy most Jasper képessége lépett érvénybe, vagy az anyai ösztön, esetleg mindkettő, de mielőtt még elértem volna a kicsiket, elrugaszkodtam a földtől, és a falnak csapódtam.
- Vigyétek ki őket! – mondtam, miközben visszatartottam a lélegzetemet. Dúlt bennem a harc a vámpír és az ember között. Előbbi vért akart, és bármi áron megszerezte volna, de a másik nem engedte, vagyis próbálta visszatartani. Nehéz volt, piszkosul nehéz. Úgy éreztem, hogy legyőz, túl gyenge voltam hozzá.
- Kicsim – jelent meg mellettem Edward, majd magához ölelt. – Nincs semmi baj – nyugtatott, de én kibontakoztam ölelő karjai közül.
- De van – ültem le az ágyra, ő pedig követte a példámat. – Bánthattam is volna őket. Tudom, hogy ostobaság volt részemről, de… de annyira szerettem volna már látni és a karjaimban tartani őket. Nem tudtam megállni. Úgy gondoltam, hogy Alice képessége majd segít, ha valami baj történik. – Itt szünetet tartottam, majd folytattam. – Eleinte sikerült, de mikor már Edward nem volt hatással rám… Eldöntötte, hogy megpróbálja velem megszokatni az illatukat, ezért nem tartott vissza…
- De nem bántottad őket, hanem megálljt parancsoltál. Büszke vagyok rád – simította a hajamat a fülem mögé. Én egyáltalán nem voltam büszke magamra. Meg is ölhettem volna őket. Edwardéknak sikerült, évekbe telt, de én nem bírok ki éveket.
- Sajnálom. – Megfogta a kezemet, én pedig felnéztem rá. Aranybarna szemeiben, mint mindig, most is elvesztem. Úsztam a kavargó mézzel, és nem bántam. Annyira nyugodt voltam mellette, és az jutott az eszembe, hogy Edwarddal az oldalamon többet lehetek a kicsikkel. De inkább elvetettem az ötletet, mert tudtam, hogy nem helyeselné azok után, ami történt. Átöleltem Edwardot, miközben magamba szívtam az illatát. Ő is ugyanezt tette, én pedig a nyakába fúrtam az arcom. – Hiányoztál – szólaltam meg elsőnek.
- Te is hiányoztál nekem – mondta, és eltartott magától, majd lehajolt ajkaimhoz, és lágyan megcsókolt. Tudtam, hogy próbálja elterelni a gondolataimat, és hagytam, hogy azt tegye.

Olyan régen voltam vele, és már nagyon hiányzott nekem. Úgy éreztem, hogy most először vagyok hozzá igazán közel. Eddig is egyenlők voltunk, de most, hogy olyan lettem, mint ő, még inkább. A vágyaim teljesültek. Vele maradhatok örökre – szó szerint -, és most már én is hallom, mire gondol. Mindig is szerettem volna tudni, mi jár épp a fejében, mikor alig lehet „felébreszteni” a gondolataiból. Néha hallom, ahogy magát okolja azért, mert nem tudott más módszert arra, hogyan élhetném túl. Igen, ember akartam maradni, de volt valami, amire megkértem, és amire nemet mondott. Azt mondta, még öregen is szeretne, de én nem kívántam azt neki, hogy egy idős nőt ápoljon, és pazarolja rá az idejét. És ahogy kinéznénk egymás mellett… Ő még mindig ugyanolyan fiatal, de én minden egyes nappal öregebb lennék, majd lassan meghalnék. El akartam tőle válni, még ha bele is haltam volna, mert nem akartam neki ezt a sorsot. Százszor jobbat érdemelt nálam, de ő mellettem maradt. Annyiszor bebizonyította nekem, hogy szeret, ennek ellenére én mindig azzal vádoltam, hogy Bellát szereti. Ez nagyon nagy tévedés volt. Annyira ostoba voltam. Minden az én hibám volt. Ha nem kételkedtem volna benne, akkor mindez meg sem történik. Nem veszítettük volna el egymást…
Mindegy, túl vagyunk rajta, már csak velem kell megbirkózni, és ha ez sikerült, akkor minden tökéletes lesz.

Ölelő karjai szorosan fonódtak körém, és vontak egyre közelebb puha testéhez, miközben ajkai megállás nélkül becézgették az enyémeket. Az érzések megállíthatatlanul törtek fel belőlünk, és árasztották el a testünket. Edward érzelmei annyira őszinték voltak, annyira igazak, én pedig szinte megmártóztam bennük. Olyan boldog voltam, hogy újra velem van. Hogy érezhettem bőrét az enyémen, megérinthettem, megcsókolhattam, és magam mellett tudhattam őt. Ki gondolta volna, hogy egy vámpír felesége leszek, és hogy magam is azzá válok? Szerintem senki.
Jasper képessége rátett még egy lapáttal az érzelmi kitörésünkre, hisz nem nagyon tudtam kordában tartani. Most pedig elszabadult, és mindet Edwardra zúdítottam. Olyan vad lett, mint még soha. Éreztem a vágyát, a szerelmét, ami megduplázódott, sőt megtízszereződött. Úgy éreztem, mintha az érzelem egy pingpong labda lett volna, és mi lettünk volna az ütők. Oda-vissza járt közöttünk a vágy, a szenvedély és a szerelem keveréke. Egymásnak adogattuk, és nem volt megállás. Nem tudtuk abbahagyni. Talán nem is akartuk.
Edward lefektetett az ágyra, és fölém hajolt, majd ajkait újra a számra tapasztotta. A csókja most is édes volt, és bódító illata elkábított. Annyira akartam őt. Szerettem volna még jobban magamhoz szorítani, és átölelni, de féltem, ha erősebben fogom, összeroppantom. Most nekem kellett óvatosnak lennem. Figyelnem a mozdulataimra, nehogy ártsak neki. Féltettem, pedig tudtam, hogy szól, ha fájdalmat okozok neki, vagy esetleg leállít, mikor tényleg túl erősen szorítom őt.
A hajába túrtam, és közelebb vontam magamhoz, miközben puha ajkai az enyémeket kóstolták. Mióta vámpírrá váltam, nem voltam túl közel hozzá, vagyis… sehogy sem voltam közel hozzá. Gyakorolt velem, és már nem is nagyon csináltuk. Rendben, csókolózni csókolóztunk, de hogy hosszabb ideig együtt lettünk volna, olyan nem volt. Jasper is mellettem volt, hisz az ő képességét is meg kellett tanulnom, bár gyakran előfordult, hogy nem tudtam kezelni. Néha csak egy személyre vetettem ki az érzelmet, ami bennem volt, és ez történt Edwarddal is. Pontosan tudtam, éreztem, hogy csak a férjem érzi azt a vágyat, ami bennem – bennünk – tombolt; meg Jasper, és tudtam, hogy valahol messze van most tőlünk. Gyakran támadt ezért bűntudatom, de mindig megnyugtatott – szó szerint -, hogy nem haragszik.
- Szeretem, mikor elmélkedsz, mégis ösztönösen cselekszel – búgta a fülembe, majd elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen.
- Ne haragudj! Tudod, annyi minden jutott az eszembe. Most, hogy a fejedbe látok, nem kell elmesélned, mik történtek velünk. Látom a te szemeden keresztül az emlékeket, és segít emlékeznem az emberi életemre. – Sokszor kértem Edwardot, hogy segítsen visszaemlékeznem, és apránként haladtunk előre, mígnem már magamtól is jutottak eszembe dolgok. Ebben közrejátszottak a többiek gondolatai és emlékei is. Edward megsimogatta az arcomat, és elmosolyodott. Olyan jó volt kettesben. Most, hogy senki sem zavart minket, együtt lehettünk. Nyaka köré fontam a karomat, és magamhoz húztam, majd megcsókoltam, s onnan folytattuk, ahol abbahagytuk.

Kezei vándorútra indultak a testemen, én pedig újra és újra elvesztem a gyönyörű szemeiben, amik boldogságtól csillogtak. Kikapcsoltam a gondolatolvasás képességemet, hogy minden zavaró tényezőt kizárjak a fejemből, és hogy csak a szerelmemre koncentrálhassak. Tudom, hogy önzőség volt részemről, de hetek óta most lehettem először vele. Borzalmasan hiányzott, és csak rá vágytam.

Mint a puzzle darabkái, úgy illett össze a testünk. Edward kezei mindenhol ott voltak, én pedig egyre közelebb és közelebb húztam magamhoz a testét. Lábaimat dereka köré fontam, és ő azonnal eleget tett a „kérésemnek”. Még jobban elmerült bennem, miközben a vágy egyre csak fokozódott bennünk. Újra megcsókoltuk egymást, majd feljebb húztam az ágyon, ő pedig lefektetett rá, ismét. A hátára csúsztattam a kezem, és a szemébe néztem, ő pedig elmosolyodott. Végigsimítottam az arcán az egyik kezemmel, majd beletúrtam selymes hajába, miközben ajkaihoz hajoltam, és lágyan megcsókoltam…

Más volt. Sokkal szenvedélyesebb, szabadabb volt, és ami a legfontosabb, hogy Edward nem fogta vissza magát. Nem kellett attól tartania, hogy majd fájdalmat okoz, bár ennek ellenére még mindig óvott. Nem is tudom. Egyszerre volt gyengéd, és erős. Nem értettem, hogy csinálja, de abban a pillanatban nem is tudtam gondolkodni. Átadtam magam az érzelmeknek, és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Egyszerűen nem bírtam magam visszafogni. Még mindig elolvadtam a karjai közt, pedig erre képtelen voltam. Aranybarna szemei az enyémekbe fúródtak, és szabályosan elégtem perzselő tekintetétől. Újra és újra ajkai után kaptam, és nem tudtam velem betelni. Ő elmosolyodott, és én is így tettem. A hajamba túrt, majd magába szívta az illatomat. Úgy gondoltam, hogy megváltozott, hisz már nem vagyok ember, bár ugyanúgy kívánt. Csak remélni tudtam, hogy ez örökre így is marad, és nem un meg. Talán féltékenynek kellett volna lennem a halandó lányokra…
- Ilyenre ne is gondolj, szerelmem. – Zihált, pedig nem volt szüksége levegőre. Ezt szerettem benne. Annyira emberi volt, és talán ezért is szerettem bele.
Teljesen magamra húztam, ő pedig lehunyta a szemét, és száját állatias morgás hagyta el. A nyakát csókolgattam, míg Edward azt a kis távolságot is eltűntette, ami köztünk volt. Nem bírtam megállni, hogy ne harapjak belé. Meg akartam ízlelni őt. Ekkor hirtelen megláttam a fejében egy emléket. Csak egy pillanatra kapcsolt be a gondolatolvasási képességem, és ez épp elég volt. Láttam, ahogy emberként beleharapok a bőrébe úgy, mint ahogy most is. Elmosolyodtam, és a hajába túrva csókoltam meg őt. Az volt a gond, hogy nem minden emlékemet sikerült felidézni, hisz csak a fontosabbakról beszélgettünk, és mutatott képet Edward. Persze nekem mind nagyon fontos volt.

A gyönyör hulláma hirtelen tört ránk, és olyan hosszú volt, hogy csodálkoztam, hogy nem hallották meg a házban. Reméltem, hogy a kis Edward nem mászott bele a fejembe, mert még túl kicsinek éreztem őt… ehhez a dologhoz. Nem akartam, hogy undorodjon tőlünk, hisz egy olyan kisgyereknek, mint neki, ez… ijesztő és furcsa.
Hirtelen Edward finoman beleharapott a nyakamba, és pont ugyanoda, ahova én is neki. Elmosolyodtam, és gyorsítottunk a tempón, én pedig éreztem azt a mindent elsöprő vágyat, gyönyörűséget, ami belőle áradt, és azt, amit én is éreztem. Ezek mellé társult a szerelmünk, amit egymás iránt éreztünk, és ami összekötött minket. Nem is tudtam, mivel érdemeltem ki őt. A világon mindennél jobban szerettem őt, és persze a gyermekeimet, akik a szerelmünkből születtek. A kicsi csodák.

Edward arca az enyémhez simult, én pedig a vállába kapaszkodva vesztem el a gyönyörűségben, mint egy kavics a tenger mélyében. Olyan érzéki volt, és olyan földöntúli érzés járta át a testemet, mint eddig még soha. Csodálatos volt, és egyszeriben fürödni tudtam volna a boldogságban. Eksztázisba kerültem, és mintha az öröm átcsapott volna valami másba. Olyan erős volt, hogy úgy éreztem, ha ember lettem volna még, biztos összeroppantott volna. Még így, vámpírként is elemi ereje volt, és még, ha akartuk se tudtunk volna megálljt parancsolni neki. Felszínre tört belőlünk az, amit már jó régóta magukban tartottunk – főleg Edward -, és amiről emberként talán nem is tudtunk. Elrejthettük magunkban mélyen… olyan mélyen, hogy még mi magunk sem ismerhettük meg. Most előbújt rejtekéből, hogy megismertesse magát velünk, mi pedig tárt karokkal fogadtuk, és nem bántuk meg.

Edward és én egymás karjaiban feküdtünk, és egymást néztük. Olyan régen voltunk együtt igazán. Mindig volt mellettünk valaki, sosem maradhattunk kettesben, és ez hiányzott. Mintha kiéheztettek volna, de most… Most bepótoltuk. Úgy gondoltam, ennyi járhat nekünk. Annyi mindenen mentünk keresztül, hogy úgy éreztem, ideje kipihenni ezt a fáradalmat, és élni boldogan az idők végezetéig. Úgy gondoltam, megérdemeljük.
Jobban Edwardhoz bújtam, és fejemet a nyakába fúrtam, ő pedig karját a derekamra tette, s így vont szorosan magához. Olyan jó volt érezni bőrét az enyémen. Mintha csupán egy érintésével elmondta volna mindazt, amit érzett. Elég volt egy pillantás, egy mosoly, egy gesztus, hogy kifejezze az érzéseit. Nem is kellett gondolatolvasónak lennem, sem „érzőnek”, hogy tudjam ezeket. Egyszerűen tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes férfit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, és semmit sem akar rajtam megváltoztatni.

* * *

Sok idő telt el; talán fél év is azóta a bizonyos nap után. Sokat gondolkodtam a módon, hogyan szokhatnám meg a gyerekek illatát, és végül rájöttem. Pontosabban egy ötlet volt, amit úgy éreztem, hogy meg kell osztanom Edwarddal. Persze, kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, ezért eldöntöttem mindegyiket, és jók voltak a kilátásaim, már csak Edwardot kellett rábeszélnem a dologra. Természetesen, mikor megemlítettem neki a tervemet, azonnal szólt Carlisle-nak, bár láttam a fejében, hogy ellenzi. Csak Carlisle döntésében reménykedtem. Reméltem, hogy beleegyezik, hiszen ő is szülő, és pontosan tudja, milyen rossz érzés, mikor távol van a gyerekétől, még ha örökbefogadott is.

Feszült voltam, és ezt sajnos a többiekre is kivetítettem, pedig nem állt szándékomban. Amint belépett apám a szobába, és rákérdezett az ötletemre, én belekezdtem. Elmondtam, hogy egy-egy ruhadarab kellene a gyerekektől, amin érezni lehet az illatukat. Ha minden nap, többször érezném az ember illatot, akkor megszokhatnám, ráadásul így a kicsik is biztonságban lennének. Nem kellene kísérleti alanyokként bevetni őket.
Mondhatom azt is, hogy elgondolkodtattam Carlisle-t és Edwardot is. Utóbbi arra gondolt, hogy mi lesz, ha túlzottan eluralkodik rajtam a vámpír? A válaszom csak annyi volt: Nem. Carlisle „gyorsan” kielemezte a tervemet, és végül rábólintott a dologra, én pedig Edwardék segítségével gyakorolni kezdtem az önkontrollt…

Így utóiratként. Oldalt kitettem a következő részből egy kis részletet. Lehet, hogy nem olyan érdekfeszítő, de szerintem ez meglepő fordulat lesz a történetben. Lehet, hogy csak nekem, de majd kíváncsi lennék a Ti véleményetekre.:) Facebookon ki írok majd egy kérdést. Remélem, fogtok rá válaszolni. Nem kötelező, csak ha szeretnétek.:)
Puszi