53. fejezet - Új világ (I. rész)

Sziasztok! Sajnálom, hogy késett a rész, de cserébe hosszú részt hoztam.:) Nos, mint az ízelítőnél is említettem lesznek benne csillagos részek. Azt a fejezet végén ki van írva, hogy miből van, de szerintem mindenki rá fog jönni.
Igen, megint két részes lesz xD Valahogy így jön ki.:)
Köszönöm a kommentárokat Névtelennek(Bocsi, nem tudom a neved:$), Bettinek, Orsinak, Ginának, Névtelennek(neked sem tudom:$) és Ancsíhnak.:) Köszönöm lányok.
Remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. :)
Puszi

"Az élet szép, de élni tudni kell!Az élet harc, s benne győzni kell!”

- Hoppá, azt hiszem… kicsit hamarabb. Ó, ne! – Igyekeztem nem a fájdalmamra gondolni, csak a születendő gyerekre. Kiejtettem a kezemből a csészét, mire a padlót beborította a sötét vér. Automatikusan kapott utánam három különböző kar. A hasamból félelmetes hang tört fel. – Ó! – sikítottam. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat. Lehet, hogy én voltam gyenge, mert anyunak sosem volt ekkora fájdalma, ebben biztos voltam. Életemben nem hallottam olyan hangot, mint amit a hasamból hallottunk.

Hirtelen olyan puhának éreztem magamat, mint egy tollpihe, és csak azt vettem észre, hogy a padló egyre közelebb van hozzám.
Nem tudom, ki kapott utánam, de csak egy dologra koncentráltam; a fájdalomra.
- Jenny? – kérdezte Edward. A hangját bármikor, bárhol, és bármilyen körülmények között felismertem volna.
Egyszeriben elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és hallottam a saját vérfagyasztó, haldokló sikolyomat. Aztán, mintha elvágták volna; sötétségbe burkolóztam, miközben a hangok mind elmosódtak körülöttem…

Éreztem, hogy a baba veszélyben van. Valamit tennem kellett. Magam körül hallottam a hangokat, amik lassan tisztulni kezdtek. Nem tudtam megkülönböztetni a hangokat, kivéve egyet, és az illető közel állt hozzám.
- Levált a placenta! – Edward hangja idegesen és aggódóan csengett. Mintha leöntöttek volna egy pohár hideg vízzel, úgy tértem magamhoz.
- Vegyétek ki! – sikítottam. – Nem kap levegőt! Vedd ki, Edward, vedd ki most!
- Morfiumot! – mondta, mintha meg sem hallott volna. Képes volt a fájdalomcsillapítóval foglalkozni, miközben a kisbabánk haldoklott.
- Nem, ne! Most… Most…! – fulladoztam. Valamit éreztem, hogy fel akar törni a torkomból, de nem érdekelt, csak a babám. Nem halhat meg, nem! Azt nem élném túl!
*Fekete foltok takarták el a lámpákat a szobában, ahogy egy fagyos új fájdalom jegesen szúródott a hasamba. Rosszat éreztem – automatikusan próbáltam védeni a méhem, a babám, az én kis* pici lányomat, de túl gyenge voltam. *A tüdőm fájt, az oxigén elégett.*

A fájdalom elmúlt. Csak a gyermekem volt a fontos, más nem számított. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán percek, de lehettek másodpercek is. A fájdalmam elmúlt, és helyette zsibbadást éreztem. *Nem éreztem semmit. Nem láttam, és nem hallottam. Ismét levegő jutott a tüdőmbe, kemény buborékként végigkarcolva a torkom, fel és le.*
- Jenny, tarts ki! – hallottam meg Edward hangját. Össze kellett szednem magam, nem hagyhattam cserben. Nem éreztem semmit. Pislogtam, és végre láttam a fényt. Azt hittem, meghaltam, de akkor meghallottam Edward suttogását. – Aisha. – Nem mondta, hogy hallotta, mikor eldöntöttem, ezt a nevet szeretném adni majd a lányunknak. Ő mindig mindenre figyelt.

Megpróbáltam beszélni. Kinyújtottam a kezeim, miközben a szavakat formáltam az ajkaimmal.
- Add ide nekem… kérlek… Engedd… - A karjaimban szerettem volna tartani a kis csöppséget; azt a pici testet, akit már hetek óta vártam. *A fény táncolt és tündökölt Edward kristály kezeiről. A csillogást vörös foltok szennyezték, a vér, ami a bőrét borította, és még több vörösség a kezeiben. Valami apró és erőlködő, amiről csöpögött a vér. *A meleg kis testet gyenge karjaimba fektette. Összeszorítottam a szemeimet, majd újra kinyitottam, és lenéztem Aishára, aki nem sírt, de gyorsan lélegzett és megdöbbenve zihált. Megijedt. A szemei nyitva voltak, és hol engem, hol Edwardot nézte. Felpillantottam a férjemre, aki halálra vált arccal nézte a kicsit.
- Nincs egyedül – suttogta. Nem értettem miért mondta, mert csak az én kicsikémet néztem, és gyönyörködtem benne. *Az apró, tökéletesen kerek fejét, sűrű, gubancos, véres fürtök borították. *Az írisze ugyanolyan barna volt, mint az enyém, de tudtam, hogy csak ez az egy, amit tőlem örökölt. *A vér alatt a bőre sápadtnak látszott, krémesen csontszínűnek. Minden, kivéve az arcát, ami más színben lángolt.*

Az apró arc tökéletes volt, olyannyira, hogy teljesen elbódított. Még gyönyörűbb volt, mint az apja; hihetetlen. Nem tudtam felfogni, hogy ő a mi kislányunk. Lehetetlen.
- Aisha… - suttogtam. – Istenem… de gyönyörű! – simogattam meg az arcát mosolyogva. A tökéletes arc óvatos, széles mosollyal nézett rám. Magamhoz akartam ölelni, de aztán eltűnt a kezemből, és ezzel egyidejűleg egy újabb fájdalmat éreztem. Ne! Hozd vissza! - kiáltottam gondolatban, mert egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.

Olyan furcsának tűnt minden körülöttem, és újra éreztem a fájdalmat. A hasamban mozgásra lettem figyelmes; mintha még valami ki akarna törni belőlem, de nem megy neki. Pislognom kellett párat, de még így is csak homályosan láttam Edwardot.
Nem tudom, miért, talán az anyai ösztön súgta, hogy valami nincs rendben. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha egy kötél szorult volna a nyakam köré, és épp próbálna megfojtani. Beszélni nem tudtam, így csak egy mód volt, hogy kapcsolatba kerüljek Edwarddal.
- Mindjárt megfullad. Vedd ki, vedd ki! - kiáltottam gondolatban. Még egy ideig éreztem a fájdalmat, és a szorítást a nyakam körül, aztán hirtelen abbamaradt. Összeszorítottam a szemem, majd kinyitottam, és a férjemet kerestem a tekintetemmel. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, mikor megpillantottam őt, kezében egy újabb csodával, aztán minden erőmet összeszedve csak ennyit mondtam:
- Edward. – Aztán minden elsötétült körülöttem.

Olyan súly telepedett rám, mint eddig soha. Csak zuhantam a sötétségben, és hiába próbáltam valamibe megkapaszkodni; túl gyenge voltam hozzá, de nem adhattam fel. Miattuk nem. Pedig annyival könnyebb lett volna hagyni, hogy magával ragadjon a sötétség, mégis küzdöttem ellene. Nem akartam fájdalmat okozni nekik.

Edward nem egyszer ment el. Először azért, mert azt hitte, azzal meg tud védeni Victoriától, másodszor pedig, mert elvették tőlem. Nem bírtam elviselni a hiányát. Néha úgy éreztem, belehalok. Emlékszem még az „álmomra”, mikor találkoztunk a vízesésünknél. Bármire hajlandóak lettünk volna, csak együtt lehessünk. Nem bírnánk elviselni, ha valamelyikünk elmenne, itt hagyná a másikat. Már régóta rájöttem, hogy Edward nélkül az élet értelmetlen. Az életem és az övé egybefonódott. Annyi mindenen mentünk keresztül, nem hagyhattam, hogy csakúgy semmivé legyen.

Próbálkoztam. Erősnek kellett maradnom, nem engedhettem, hogy elragadjon magával a sötétség, ami egyre jobban magával ragadott. Tudtam, hogy Edward mindent megtesz, amit csak tud. Nem adhatom fel, hisz ő sem adja fel, tudom. Ha szerelmünk kibírta azt, hogy annyiszor elválasztottak minket, akkor ezt is ki fogja, és én ebben segédkezet fogok nyújtani. Edward, a gyerekek és a családom miatt ki kellett tartanom, hiába vonzott magához a sötétség. Mint a mágnes két ellentétes oldala.

Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek, mikor megpillantottam a fényt. Olyan gyönyörű volt, hogy úgy éreztem mennem kell. Csalogatott magához. Ragyogott, mint Edward a napfényben. Éreztem, hogy kezdtem elveszni, de próbáltam magam észhez téríteni.

Ekkor megpillantottam a nagymamámat, aki mosolyogva indult el felém, de a fény elejénél megállt. Hirtelen nem fogtam fel, hogy ő már rég nem volt velünk, és elindultam felé, ám felbukkant a nagyapám, és szemei nem mosolyogtak, mint a nagyinak. Ez vészjósló volt, és megállásra késztetett. Megrázta a fejét, majd egy suttogást hallottam.
- Nem! – Ezután, ahogy jött, úgy tűnt el a fény.
Egyedül maradtam a sötétségben, és ezek után még inkább küzdöttem az életben maradásért. A gyermekeim hajtottak, és értük bármire képes lettem volna.

Aztán megéreztem a meleget a karomban. A kisbabám testének melegét. Valódinak éreztem; közelebb ragadtam magamhoz, pont oda, ahol a szívemnek kellett lennie, de nem éreztem.
Tudtam, hogy addig harcolok a sötétséggel, amíg kell, mert értük tettem.
*A melegsége a szívem mellett, egyre valósabbá vált, melegebbé és melegebbé. Forróbbá. A hőség olyan valós volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy csak képzelem. Forróbb. Most már kellemetlen. Túl meleg. Még, még, még több forróság.

Mintha a hajsütővas rossz végét markoltam volna meg – az automatikus válaszom az volt, hogy eldobjam a perzselő dolgot a kezeimből. De semmi nem volt a kezembe. A kezeim, nem voltak a mellkasomon. A kezeim halottan feküdtek valahol az oldalamon. A hőség bennem volt. A forróság nőtt – erősödött és erősödött újra, addig, amíg felülmúlt mindent, amit valaha is éreztem.
Éreztem a lüktetést a tűz mögött, ahogy tombolt a mellkasomban, és rájöttem, hogy ismét megtaláltam a szívem, épp időben, hogy azt kívánjam, bár soha ne találtam volna meg. Épp időben, hogy azt kívánjam, inkább megragadnám a sötétséget, amíg még van rá lehetőségem. Fel akartam emelni a karjaim, hogy megragadjam és felnyissam a mellkasom, hogy kiszakíthassam belőle a szívem – bármit, csak hogy megszabaduljak a kíntól. De nem éreztem a karjaim, nem tudtam mozgatni egy eltűnt ujjamat sem.

A baba, szétrúgja a bordám, keresztülszakítja az útját rajtam darabról-darabra. Az semmiség volt. Olyan volt, mint egy hidegvizes medencében úszni. Ezerszer inkább azt szeretném. Elfogadnám, és hálás lennék.
A tűz forróbban lángolt, és sikoltani akartam. Könyörögni, hogy valaki öljön meg most, mielőtt még egy másodpercig is tovább élnék ebben a fájdalomban. De nem tudtam mozgatni az ajkaim. A súly még mindig jelen volt, összenyomott. Rájöttem, hogy nem a sötétség nyomott el, hanem a testem. Olyan súlyos volt. A lángok alá temetett, amik most már kiáramlottak a szívemből, hihetetlen fájdalmat terjesztve a vállaimba, és a hasamba, leforrázták a torkom, és nyaldosták az arcom.
Miért nem tudok mozogni? Miért nem tudok sikoltani? Az elmém kibírhatatlanul tiszta volt – éles a vad fájdalomtól – és tudtam a választ majdnem olyan hamar, ahogy kigondoltam a kérdést. A morfium. * Még most sem tudtam igazán felfogni, hogy Edward miért is beszélt erről Carlisle-nak. Azt mondta, az enyhítheti a fájdalmamat, de úgy tűnik, csak lebénít, nem pedig segít.

Azt akartam, hogy öljenek meg, mert egyszerűen elviselhetetlen volt a fájdalmam. És ekkor eszembe jutott, hogy nem Bella vagyok; engem hall Edward, és lehet, tudok vele beszélni. Ha ő velem van, akkor át tudom vészelni. Talán enyhítheti a tűzet a testemben. Igaz, hogy a sötétségben voltam, de tudtam, ha erős vagyok, akkor kijuthatok belőle.
*És egy soha véget nem érő űr volt minden. Csak a tüzes gyötrelem, és a hangtalan sikoltások kérték, hogy jöjjön a halál. Semmi más, még idő sem volt. Olyan állandóvá tette, mintha nem lenne kezdet és nem lenne vég. Csak a fájdalom egy folytonos perce. * Igazából már hozzászoktam ahhoz a tűzhöz, ami elárasztotta a testemet. *Az egyetlen változás akkor jött, amikor hirtelen, és lehetetlenül a fájdalmam kétszeresére nőtt. A testem alsó fele is, amit már a morfium előtt sem éreztem, hirtelen tűzben égett. Valami törött csigolya begyógyult – egyesítve a lángban perzselődő ujjaimmal.* Ezt nem tudtam mire vélni. Talán Carlisle csinálhatott valamit, csak nem éreztem. Igazából nem tudtam, mi is történik velem, de hogy nem haltam meg, abban biztos voltam.

* A végtelen égés tovább folytatódott.

Ott lehettem másodpercek vagy napok óta, hetek vagy évek óta, de végül az idő ismét jelentett valamit. Három dolog történt egyszerre, egymásból adódtak, így nem tudom, melyik volt az első: az idő újraindult, a morfium súlya eltűnt, és erősebb lettem.
Éreztem, hogy növekszik az uralmam a testem fölött, és ez a növekedés jelezte először az idő múlását. Tudtam, amikor képes voltam megrántani a lábujjaimat, és ökölbe szorítani a kezem. Tudtam, de nem mutattam. Habár a tűz nem csillapodott egy apró mértékben sem – elkezdtem kifejleszteni az élmény egy új befogadását, egy új érzékenységet felismerjem, elkülönítsem a bántó lángnyelveket, amik nyaldosták az ereim – felfedeztem, hogy tudok körülötte gondolkodni.*

Igazából már nem szerettem magam körül a csendességet. Edward hangját akartam hallani, és a karjaimban szerettem volna tartani a kisbabáimat. Még magam sem tudom, de nem sikoltottam, pedig fájt, eszméletlenül fájt, viszont nem akartam, hogy Edward szenvedni lásson. A gyógyulás lehet fájdalmas, és ez az volt. Fájt, de ki kellett bírnom.

* Ez épp időben történt ahhoz, hogy kitartsak, amikor a súly elhagyta a testem. Bárki számára, aki figyelt engem, nem volt változás. De számomra, ahogy küzdöttem, hogy visszafojtsam a sikolyokat és bezárjam a testembe, ahol senki mást nem bánthatnak meg, olyan érzés volt, mintha egy cölöphöz lennék kötözve, miközben égek, mintha megragadnám az oszlopot, hogy a tűzben tartsam magam. Épp elég erőm volt ahhoz, hogy mozdulatlannak tettessem magam, miközben elevenen elégtem.

A hallásom egyre tisztább és tisztább lett, és meg tudtam számolni a tomboló, dübörgő szívdobbanásaimat, hogy az időt mérjem velük. Meg tudtam számolni a felszínes, ziháló lélegzeteimet. Meg tudtam számolni a halk, egyenletes lélegzeteket, amik valahonnan a közelemből jöttek. Ezek lassabbak voltak, így rájuk koncentráltam. Jobban mutatták az idő múlását. Jobban, mint egy óra ingája, ezek a lélegzetek keresztül húztak az égő perceken a vége felé. Egyre erősebb lettem, a gondolataim pedig tisztábbak. Amikor új hangot hallottam, figyeltem.
Halk lépéseket hallottam és éreztem, ahogy a levegő felkavarodik a nyíló ajtótól. A lépések közelebb jöttek, és nyomást éreztem a csuklómon. Nem éreztem az ujjak hűvösségét. A tűz még a hűvösség emlékét is elűzte.
- Még mindig nincs változás?
- Nincs. - Egy gyengéd nyomás, egy lélegzet a felperzselődött bőrömön.
- Nem érzem már a morfium illatát.
- Tudom. *– Hallottam a hangokat, és tudtam, hogy most jött el a pillanat, mikor meg kell szólalnom. Tudatni akartam velük, hogy élek, és hallom őket. A kérdés az volt, hogy ők hallanak-e engem. – Jenny, hallasz? – kérdezte. – Jenny, szerelmem, ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem? – Hirtelen nem is tudtam, hogy mit felelhetnék rá. Tudtam, hogy várja a válaszomat. Várta, hogy adjak valami jelet, de féltem megmozdulni. Attól tartottam, hogy a tűz erősebbé lesz. Most az egyszer áldottam Edward képességét, és azt, hogy hallja a gondolataimat. *Éreztem a nyomást az ujjaimnál. Nehezebb volt nem reagálni a hangjára, de bénult maradtam. Tudtam, hogy a fájdalom a hangjában semmi ahhoz képest, ami lehetne. *Meg akartam szólalni, de nem ment. Meg kellett próbálnom, de a gondolataim megint elvesztek, viszont hallottam mindent, amit körülöttem mondtak. *- Talán… Carlisle, talán elkéstem. - A hangja tompa volt, és elcsuklott az elkéstem szónál.* Nem értettem Edwardot. Elkésett, de mégis mivel?
*- Hallgasd a szívét, Edward. Erősebb, mint az Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen életerőset. Tökéletes lesz* - mondta Carlisle. Nem tudtam, miről beszélnek. Talán arról, hogy hamarosan meggyógyulok. Meg kellett szólalnom legalább gondolatban, hogy tudja, minden rendben van. A fájdalmamról nem kell tudnia, csak emésztené magát.
-* És a gerince?
- A sérülései nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esméé. A méreg majd meggyógyítja, ahogy Esmét is meggyógyítottam.* - Kezdett összeállni a kép, és ekkor eszembe jutott az, amit Edward mondott nekem még régebben. Sosem kívánnám másnak azt, amin keresztül mentem. Fájt, iszonyatosan fájt, és ezért nem akartam, hogy Bella olyan legyen, mint én. Nem akartam, hogy átmenjen azon, amin mi – mondta. Tudtam, hogy a családjára gondol. – A méreg okoz akkora fájdalmat, amit lehetetlen elviselni. Olyan, mintha beledobtak volna a tűzbe – nézett rám.
*- De olyan mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam.
- Vagy valamit jól, Edward. Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is. Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem ennyi kitartás és bizakodás, hogy megmentsem. Ne vádold magad.* - egy megtört suttogás.
- Biztos szenved.
- Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem tudjuk ez milyen hatással lesz az érzéseire. - Mindez alatt a gyötrő tűz még mindig égetett. De most akkora űr volt a fejemben. Egy hely, hogy eltűnődjek a beszélgetésükön, egy másik, hogy emlékezzek mi történt, egy másik, hogy a jövőbe tekintsek, és egy másik hely, ahol a végtelen szenvedés maradt. Egy bágyadt nyomást éreztem a könyökömnél. Egy újabb suttogás.*
- Jenny, szeretlek. Jenny, sajnálom. – Ekkor már tényleg biztos voltam benne, hogy az történt, amit nem akartam. Erre számíthattam, hogyha Edwarddal és a gyermekeimmel akarok maradni.
- Edward - szólítottam, és hallottam, ahogy eldől a szék.
- Jenny, hallasz? – kérdezte.
- Igen - feleltem. - Most változok át? - kérdeztem. Éreztem, hogy az arcomra teszi a kezét, miközben továbbra sem engedte el a kezemet. Annyira szerettem volna megszorítani a kezét, jobban érezni őt, de nem tudtam.
- Bocsáss meg nekem, szerelmem, de nem tehettem mást. Nem veszíthettelek el ismét; azt nem bírtam volna elviselni – suttogta. – Tudom, nem akartad, és hogy önzőség, amit tettem, de… Nélküled mit sem ér az életem. – Nélkülem még meg van a világ, de Edward nélkül már nincs. És, hogy ő ne létezzen, az kizárt dolog. Mi lenne a gyermekeinkkel. Ki vigyázna rájuk, ha mi nem lennénk? A családom, ők sosem hagynák el őket, tudom.
- Nem haragszom, ezért kérlek, ne emészd magad. Inkább beszélj hozzám. Mi történt velük? – kérdeztem. Tudni szerettem volna, hogy vannak a mi kis csodáink. Tudtam, hogyha Edwardra koncentrálok, nem érzem annyira a fájdalmat.
- Csak annyit tudok, amit a többiek fejében látok. Rosalie és Esme felhozták őket, de nem hagytam, hogy bejöjjenek a gyerekekkel. Nem akartam, hogy…
- Így lássanak – fejeztem be a mondatát. – Jól tetted. Én sem akarom, hogy így emlékezzenek rám. - Magamhoz akartam ölelni, érezni az illatát, és megcsókolni. Érezni szerettem volna bőre simaságát a kezeim alatt, és az kívántam, bár eltudná tüntetni a tüzet, ami lassan elégetett.
Hallottam, ahogy Carlisle elhagyja a szobát, ezzel magunkra hagyva minket.

Egy időre mindketten elhallgattunk. *Később, más léptek susogtak be a szobába. Könnyedebbek. Ritmusosabbak. Furcsa, hogy egy pillanat alatt felismertem a különbséget a léptek között, amit a mai nap előtt soha nem voltam képes hallani.
- Meddig még? – kérdezte Edward.
- Már nem tart sokáig* - felelte Alice. – Már hiányzott ez a lány. Jó volt újra hallani a hangját, ahogy Edwardét is.
- Alice, ő látta őket? - kérdeztem gondolatban Edwardot.
- Igen, látta – szorította meg finoman a kezemet.
- Te most Jennyvel beszélsz? – kérdezte Alice döbbent hangon, és hallottam, hogy mellénk húz egy széket. – Jó, hogy belelátsz a fejébe – mondta. - *Káprázatos lesz. - Edward csendesen morgott.
- Mindig is az volt. - Alice felhorkant.
- Tudod, hogy értem. Nézz csak rá. - Edward nem válaszolt.* Most azt hiszem meg kellett volna nyugodnom, mégse ment. Úgy éreztem, hogy leégett rólam a bőr, és csak a húsom látszik, vagy már lassan az sincs meg nekem. A tűz felemészteni készült, és én egyre jobban vágytam Edward hideg testére, ami lehűt.

Hosszasan „beszélgettünk”, de többnyire csak hallgattam Alice-éket, és örültem, hogy mondott valamit a gyerekekről. Azt mondta, hogy mindketten nagyon jól vannak, és már szeretnének velem találkozni. Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben leszaladtam volna hozzájuk, de ez nem nagyon ment nekem.

Nem tudom mennyi ideig lehettünk így hárman a szobában, de végül barátnőm úgy döntött, hogy lemegy. *Hallottam Alice-t kilibegni a szobából. Hallottam az anyag suhogását, amint hozzádörgölőzik miközben mozgott. Hallottam a plafonról lógó lámpa csendes zümmögését. Hallottam, ahogy a bágyadt szél végigsöpri a ház oldalát. Mindent hallottam. Lent valaki baseballt nézett. A Mainers vezetett két körrel.* Sosem értettem a baseballt, és ha nem mondják a csapat nevét, akkor nem is tudtam volna megmondani, ki áll nyerésre.

Hirtelen egy gyönyörű hang kúszott a fejembe. Olyan szép volt, mint Edwardé, vagy talán még szebb. Ez gyermeki hang volt, mégis a legcsodálatosabb, amit valaha hallottam.
- Anyu – mondta, én pedig, ha tudtam volna sírni, megtettem volna. Ő volt, és anyunak nevezett.
- Edward - szólítottam meg, hogy jelezzem, hallom őt.
- Igen? – kérdezte szerelmem, mire elmosolyodtam magamban.
- Mikor fogsz hozzánk lejönni? - tudakolta angyali hangján, és ekkor lefagytam. Mégis mit mondhattam volna? Hogy nem tudom? Nem akartam, hogy aggódjon.
- Hamarosan, édesem, hamarosan - mondtam végül. Már én is szerettem volna velük találkozni, és a karjaimba venni őket, majd magamhoz ölelni kicsi testüket. Kíváncsi voltam rájuk. Arra halványan emlékeztem, hogy Aishát a kezemben tartottam. Visszaemlékeztem gyermeki fénnyel ragyogó szemeire, és krémszínű bőrére. Vajon ő is úgy csillog a napon, mint Edward?
- Jenny? – szólalt meg mellettem Edward, és hallottam, hogy felállt a székről.
- Szeretünk, mami - mondta csilingelő hangon. Nem bírtam tovább, látni akartam őket, de még mindig nem tudtam mozogni vagy inkább féltem megmozdulni.
-Én is szeretlek Titeket - üzentem vissza gondolatban, és már nem hallottam őt.
- Jenny. – Edward hangja ideges volt. – Hallasz engem, kicsim? Válaszolj, kérlek. – Hangja aggódó volt, és tudtam, hogy válaszolnom kell neki, mégis az előbb történtek hatása alatt voltam. Nem értettem, hogy hallhattam az én Edwardomat. De boldog voltam, hisz legalább „beszélhettem” vele egy kicsit. – Jenny – szorította meg a kezemet Edward.
- Jól vagyok - feleltem. Örültem, hogy legálabb gondolatban tudok velük kommunikálni, így tudom, jól vannak.

Bizonyára mindent hallott Edward, ezért nem is kérdezett semmit, vagy talán azért, mert tudta, nem akarok róla beszélni. Én csak újra és újra felelevenítettem a gyermekem hangját, és ennek segítségével eltereltem a figyelmemet a bennem levő tűzről, de aztán fél perccel később, a fájdalom megváltozott.
*A jó hír, hogy elkezdett elmúlni az ujjaimból és a lábujjaimból. Lassan múlt el, de legalább valami új történt. Ez lehet az. A fájdalom elmúlik… És a rossz hír. A tűz a torkomban nem olyan volt, mint azelőtt. Nem csak tűz volt, most már szomjazás is. Csontszáraz. Olyan szomjas. Tűzben égett és perzselte a szomjúság… Még egy rossz hír. A tűz a szívemben egyre forróbb lett. Hogy lehetséges ez? A szívdobogásom már túl gyors, felgyorsult – a tűz egy tomboló sebességbe űzte a ritmusát.
- Carlisle - hívta Edward. A hangja halk volt, de tiszta. Tudtam, hogy Carlisle meghallja, ha a ház közelében van.
A tűz visszahúzódott a tenyeremről, derűsen, fájdalommentesen és hűvösen hagyva őket. De a szívem felé tartott, ami olyan forrón lángolt akár a nap, és tomboló, új sebességgel vert. Carlisle belépett a szobába, mellette Alice-szel. A lépéseik annyira jól elkülöníthetők voltak, hogy még azt is meg tudtam mondani, hogy Carlisle a jobb oldalon volt, egy lépéssel Alice előtt.
- Hallgassátok - mondta nekik Edward. A szobában a leghangosabb zaj az őrült szívem volt, ami a tűz ritmusára vert.
- Ah - mondta Carlisle. - Majdnem vége. - Az enyhülés, amit a szavai hoztak, beárnyékolták a gyötrő fájdalmat a szívemben. A csuklóim szabadok voltak, és a bokáim is. A tűz teljesen megszűnt ott.
- Hamarosan - értett egyet buzgón Alice. - Szólok a többieknek. Megkérjem Rosalie-t…?
- Igen, vigye el a babát. - Mi? Ne. Nem! Mit értett azon, hogy vigye el a babát? Mit gondol? Az ujjaim megrándultak – az inger végigfutott a tökéletes álcámon. A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütésszerű szívemet -, mind visszafojtották a lélegzetüket válaszul. Egy kéz megszorította a csökönyös ujjaimat.* - Minden rendben, mindjárt vége – nyugtatott Edward. Örültem, hogy mellettem van, ahogy a többiek is.
*A tűz még mindig forróbbá vált a mellkasomon keresztül, lecsillapodva a könyökömben és a térdemben.
- Felhozom őket - mondta Alice egy sürgős éllel a hangjában, és hallottam a szél suhogását, ahogy elszökkent.

A szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet; olyan érzés volt, mintha szét akarná őrölni a bordáimat. A tűz fellángolt a mellkasom közepén, kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből, üzemanyagként az eddigi legperzselőbb lángoláshoz. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson, hogy keresztültörjem a cölöp vasmarkolását. A hátam ívben hátrafeszült, meghajolt mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana. Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból, amint a felsőtestem visszaesett az asztalra. Csatává vált bennem – a vergődő szívem versenyzett a támadó tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz, halálra volt ítélve, elemésztett mindent, ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott.
A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély, üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem.
Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel. Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.

Minden olyan tiszta volt. Éles. Határozott. A magasban ragyogó fény, még mindig vakítóan fényes volt, és mégis tisztán láttam a villanykörtében izzó szálakat. A szivárvány összes színét láttam a fehér fényben, és a színskálaszélén egy nyolcadik színt is, aminek nem tudtam a nevét. A lámpa mögött, megkülönböztettem a sötét fából készült plafon minden egyes rostját. Előtte, láttam minden egyes porszemet a levegőben, határozottan és jól elkülöníthetően láttam azt a részüket, amit beborított a fény, és azt is, amit nem. Apró bolygókként forogtak a levegőben, kerülgették egymást, mintha csak egy mennyei táncot járnának.

A por annyira gyönyörű volt, hogy döbbenten lélegeztem; a levegő végigsüvített a torkomon, örvényként beszippantva a porszemeket. Rossz érzés volt. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy a probléma az volt, hogy ez a cselekedetem nem hozott enyhülést. Nem volt szükségem levegőre. A tüdőm nem várt rá. Közömbösen reagált a beáramlásra. Nem volt szükségem a levegőre, de szerettem. Érezhettem benne a szobát magam körül – éreztem a pompás porszemek ízét; éreztem, ahogy az állott levegő összekeveredik az ajtón beáramló hűs levegővel. Éreztem a buja selyem illatát. Éreztem, valami meleg és kívánatos illatát, valamiét, aminek nedvesnek kellett volna lenni, de nem volt az…

Az illattól szárazon égett a torkom, akár a méreg égetésének bágyadt visszhangja, habár az illatot megfertőzte egy csipetnyi klór és ammónia. És mindenekfelett, éreztem egy majdnem- méz-orgona-napfény-ízű illatot, ami a legerősebb és a legközelebbi illat volt.

Hallottam a többieket, ahogy újra fellélegeznek, most hogy én is lélegzem. A lélegzetük keveredett a méz és orgona és napfény illattal, új ízeket hozva. Fahéj, jácint, körte, tengervíz, kelő kenyér, fenyő, vanília, bőr, alma, moha, levendula, csokoládé… egy tucat összehasonlítást végeztem a fejemben, de egyik sem illett bele igazán. Olyan édes és kellemes volt.

A tévét lenémították a földszinten, és hallottam, hogy valaki – Talán Rosalie? – áthelyezi a testsúlyát a földszinten. Hallottam egy bágyadt, puffanó ritmust, és egy üvöltő hangot erre az ütemre. Rap zene? Egy pillanatra elámultam, és aztán a hang eltávolodott, mintha egy autó húzott volna el lehúzott ablakkal. Kezdetnek rájöttem, hogy ez pontosan így lehetett. Hallottam volna az autópályát?

Nem éreztem, hogy valaki fogja a kezem, amíg az a valaki finoman meg nem szorította. Mint korábban, amikor elrejtettem a fájdalmam, a testem megmerevedett a meglepetéstől. Ez nem az az érintés volt, amire számítottam. A bőre tökéletesen sima volt, de rossz hőmérsékletű. Nem volt hideg.
A sokk első fagyott pillanata után, a testem úgy reagált az ismeretlen érintésre, ami még inkább sokkolt. Levegő szabadult ki a torkomból, dühösen, keresztül az összezárt fogaimon, mély, fenyegető hangon, mintha csak egy csapat méh zümmögne. Mielőtt a hang elhalt volna, az izmaim megfeszültek, és összerándultak, elhúzódva az idegentől.

Felpattantam, olyan gyorsan fordulva, hogy a szobának kivehetetlen homállyá kellett volna összemosódnia, de ez mégsem történt meg. Minden porszemet láttam, minden szálkát a faborítású falakon, minden megbomlott cérnaszálat mikroszkopikus méretekben, ahogy a szemem tovább vándorolt. Aztán ott találtam magam védekezőn a falhoz lapulva úgy egy-tizenhatod másodperccel később. Már megértettem mi döbbentett meg, és túlreagáltam.* Edwardot nem kellett hidegnek éreznem, hisz már olyan vagyok, mint ők. Vámpír.

Érdekes volt, hisz teljesen nyugodt voltam, legalábbis a gondolataim, de a testem védekező pozíciót vett fel. Nem én irányítottam.
*Tartottam a pozíciómat még egy-nyolcad másodpercig, felmérve az előttem lévő jelenetet. Edward keresztülhajolt az operációs asztalon, ami az én halotti máglyám volt, a kezeit felém nyújtotta, az arckifejezése aggódó volt. Edward arca volt a legfontosabb dolog a világon, de a periférikus látásom felismert minden mást egyszerre. A védelmező ösztönöm előjött, és automatikusan kerestem a veszély bármilyen jelét.

A vámpír családom óvatosan várt a szemben lévő falnál az ajtó mellett, Emmettel és Jasperrel az élen. Mintha veszély lett volna. Az orrlyukam kitágult, kereste a fenyegetést. Semmi nem idevalót nem éreztem. Valami édes bágyadt illatát – amit durva vegyszerek rontottak el – szúrta ismét a torkomat, amitől fájt és égett. Alice kikukkantott Jasper könyöke mellett egy hatalmas vigyorral az arcán; a fény visszacsillant a fogain egy újabb nyolcszínű szivárványként. A vigyor megnyugtatott, és aztán összeállt a kép. Jasper és Emmett azért álltak elöl, hogy megvédjék a többieket, ahogy azt gondoltam. Amire nem jöttem rá azonnal az az volt, hogy én magam vagyok a veszély. De mindez mellékes volt. Az érzékeim legnagyobb része és az elmém még mindig Edward arcára fókuszált.

Soha ezelőtt a perc előtt nem láttam. Hányszor bámultam Edwardot és csodáltam a gyönyörűségét? Hány órát – napot, hetet – töltöttem el azzal az életemből, hogy arról álmodoztam, hogy mi is a tökéletesség? Azt hittem jobban ismerem az arcát, mint a sajátomat. Azt hittem, ez az egyetlen biztos fizikai dolog a világon: Edward arcának hibátlansága. Talán vak voltam. Most először – miután az emberi gyengeség és a tompa árnyék nem takarta el a szemem - láttam az arcát. Ziháltam és aztán küzdöttem a szókincsemmel, képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat. Jobb szavakra volt szükségem.

Ennél a pontnál, a figyelmem másik fele megállapította, hogy rajtam kívül nincs veszély, így automatikusan kiegyenesedtem a guggolásomból; majdnem egy teljes másodperc eltelt azóta, hogy az asztalon voltam. Hirtelen belemélyedtem abba, ahogyan a testem mozgott. Abban a pillanatban, hogy kigondoltam, hogy felállok, már egyenes is voltam. Nem volt egy töredéknyi idő sem, amibe a mozgás került; a változás azonnali volt, majdnem mintha egyáltalán nem is mozdultam volna meg. Még mindig Edward arcát néztem, mozdulatlanul ismét. Lassan megkerülte az asztalt, minden lépés majdnem fél másodpercbe telt, a lépése kanyarogva áramlottak, mint ahogy patak vize cikázik a sima kövek között – a kezét még mindig kinyújtotta. Néztem a kecsességét, elnyelve az új szemeimmel.*
- Jenny? - kérdezte mély, csendes hangon, de az aggodalom a hangjában feszültséggel töltötte meg a nevem. * Nem tudtam azonnal válaszolni, elvesztem a hangja bársonyosságában. Ez volt a legtökéletesebb szimfónia, egy egy-hangszeres dallam, egy hangszer, ami tökéletesebb volt, mint bármely ember készítette… *- Jenny, szerelmem? *Sajnálom, tudom, hogy ez zavaros. De jól vagy. Minden rendben. - Minden? Az agyam visszapörgött az emberi létem utolsó órájához. Az emlék már homályosnak tűnt, mintha egy vastag, sötét fátylon keresztül néztem volna – mert az emberi szemeim félig vakok voltak. Minden olyan homályos volt.*
Edward tett felém még egy lépést, én pedig elrugaszkodtam a földtől, és rávetettem magam. Nem akartam, de úgy éreztem, hogy vissza akart tartani valamitől. A szomjúság a torkomban nem csillapodott. Vért akartam.

Láttam aranybarna szemeiben az aggodalmat és a döbbenetet, de aztán már csak annyit vettem észre, hogy két erős kar fog le, s Edward épp feláll a földről. Nem tudtam, miért támadtam rá, de azt tudtam, hogy hirtelen olyan hangzavar támadt a fejemben, ami még nem történt meg velem. A szobában levők hangját egyszerre hallottam a fejemben, és túl gyorsan beszéltek. Azt ki tudtam venni, hogy rólam van szó, és hogy aggódnak mit teszek a gyerekekkel, ha találkoznék velük. Azt hiszem ez térített magamhoz.
- Ne! Elég! – kiáltottam, és lerogytam a földre, és teljes erőmből kiszabadítottam magam Jasperék karjai közül – mivel ők fogtak le. Egy másodpercbe sem telt, és a falnál guggoltam, és a fejemet fogtam. Sokan voltak, hisz hallottam lentről Rosalie gondolatait, ahogy Esméét is. Utóbbi aggódott, míg előbbi – legalábbis úgy vettem ki a szavaiból, hogy – a gyerekeket féltette. Esme a lányának tekintett, de csak Bella után, hisz ő volt a fia legelső szerelme.
Carlisle gondolatai értetlenek voltak; Alice-é aggódóak, ahogy Edwardé is. Legtisztábban az ő hangját hallottam a fejemben. Emmett és Jasper azon agyalt, hogy miként tartsanak vissza. Aztán megláttam egy számomra ismeretlen lányt a fejükben. Vörös tekintete éhesen csillogott, bőre sápadt volt, és szemei alatt lila karikák húzódtak. Barna haja lágyan omlott vállaira, az arca tökéletes volt. Aztán változott, és ez a lány a falnál kuporgott a fejét fogva.
- Jenny! – szólított meg Edward. Ezer hang közül is felismertem az övét. – Jenny. – Hangja már közelebbről hallatszott, így felnéztem rá. A hangok a fejemben még mindig beszéltek és beszéltek. Kérdéseket tettek fel, de csak egy ismétlődött folyton. „Mi történik vele?” Hirtelen megéreztem magamon Edward érintését, és aranybarna tekintetét az enyémekbe fúrta. – Nincs semmi baj, nyugodj meg! – vette kezei közé az arcomat. Most nem akartam megtámadni, semmilyen kényszer nem hajtott, csak az, hogy tűnjenek el a hangok a fejemből.
- Nem hallgatnak el, és mindannyian egyszerre beszélnek – suttogtam.
- Hunyd be a szemed! – mondta. – Zárd ki őket, és csak az én hangomra koncentrálj! - Próbáltam azt tenni, amit mondd, de nem nagyon ment. - Gondolj arra, hogy egy vízesésnél vagy. A víz lefele zubog a folyóba, és a napfény tündököl a vízfelszínen. - Ajkai nem mozogtak, mégis hallottam a hangját. Becsuktam a szemem, és elképzeltem a zuhatagot. - Nincs senki ott, csak te. Madarak csicsergését hallod, ami megnyugtat. A vízhez mész, és belelógatod a lábadat a folyóba. Nyugalom van. Csönd van. - Úgy éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Senkit sem hallottam már magam körül, csak Edward lágy és nyugtató hangját. A vízesés gyönyörű volt. Elképzeltem azt, amire Edward kért, de az agyam pluszt tett hozzá.
- Ott vagy velem – suttogtam. - Mellettem vagy – mondtam, de úgy hangzott, mintha énekelnék. A hangom úgy csengett, és csillant akár egy harang. Kezeimet az övéire tettem, és kinyitottam szemem. Elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem. Nem tudom, hogy csinálja, de mellette mindig megnyugszom. Védelmezőn fonódtak körém karjai, majd felállt a földről engem is magával húzva. Eltartott magától, majd kinyújtotta felém a kezét, és megcirógatta az arcomat. *Sima, akár a szatén, gyengéd, akár egy pihe, és most tökéletesen olyan hőmérsékletű, mint az én bőröm. Az érintése, mintha a bőröm alatt söpört volna végig, egyenesen az arccsontomon. Az érzés csiklandós volt, elektromos – keresztülrázta a csontjaim, végig futott a gerincemen és remegett a gyomromban.*

Várjunk csak, ezt nem kellett volna elveszítenem? Edward mesélt róla, hogy milyenek az újszülött vámpírok, és én az voltam. *A szárazság, a perzselő fájdalom a torkomban is ezt bizonyította. És tudtam, mivel jár újszülött vámpírnak lenni. Az emberi érzelmek és vágyakozások később ugyanabban a formában térnek majd vissza, de elfogadtam, hogy nem fogom ezeket érezni az elején. Csak szomjúságot.* A szerencsém az volt, hogy faggattam Edwardot a fajtájukról. Erre emlékeztem, de igazán az emberi emlékeim haloványak voltak. * Edward keze körülfogta az arcomat, mint egy szatén borította acél, a vágy végigszáguldott a kiszáradt ereimen, a fejem búbjától egészen a lábujjaimig. Felemelte az egyik tökéletes szemöldökét, várva, hogy megszólaljak.* Átkaroltam a derekát, de most rendesen magamhoz öleltem. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig viszonozta az ölelésemet.

*Ismét nem volt mozgás. Egy pillanatig egyenesen és mozdulatlanul álltam, akárcsak egy szobor; meleg volt – vagy legalábbis az én érzékelésem szerint. Az édes, finom illatával, amit soha nem voltam képes igazán érezni a gyenge emberi érzékeimmel, de ez száz százalékig Edward volt.* Máskor is éreztem az illatát, de most… most még intenzívebben, és még bódítóbb volt.
*Aztán kényelmetlenül áthelyezte a testsúlyát. Eltolva magát az ölelésemből. Felnéztem az arcára, összezavarodva és megrémülve a reakcióján.*
- Uhh… óvatosan, Jenny. Au. - *Elrántottam a karom, a hátam mögé kulcsoltam őket, amint megértettem. Túl erős voltam.*
- Bocsánat. – Nem igazán tudtam felmérni az erőmet vele szemben, de ezek szerint erősebb voltam, mint ő. *Azzal a mosolyával nézett rám, amitől elállt volna a szívverésem, ha a szívem még mindig dobogott volna.
- Ne ijedj meg, szerelmem - mondta, felemelte a kezét, hogy megérintse az ajkaim, amik rémülten nyíltak szét. - Csak per pillanat egy kicsit erősebb vagy, mint én. - Összeráncoltam a szemöldököm. Ezt is tudtam, de lehetetlenebbnek tűnt, mint e perc bármelyik lehetetlen része. Erősebb voltam, mint Edward. Miattam azt mondta: Au.*

*A keze ismét az arcomat cirógatta, és én elfelejtettem minden aggodalmam, amint egy újabb vágyhullám söpört végig a mozdulatlan testemen. Az érzelmek annyival erősebbek voltak, mint azelőtt, hogy a fejemben lévő extra részek ellenére is nehéz volt egy gondolatmenethez ragaszkodni. Elárasztott egy újfajta érzés.* Úgy éreztem, hogy ki kell mondanom valamit, hogy tudja, még mindig az vagyok, akit megismert, csak a külsőm változott meg.
- Szeretlek.
*A válaszmosolya lenyűgözött jobban, mint bármikor, amikor még ember voltam; most láttam igazán.
- Ahogy én is szeretlek - mondta. A két keze közé fogta az arcomat és a sajátja felé húzta – elég lassan, hogy emlékeztessen: legyek óvatos. Megcsókolt, először gyengéden akárcsak egy suttogás, aztán hirtelen erősebben, vadabban. Megpróbáltam emlékezni, hogy gyengéd legyek vele, de nehéz volt bármire is emlékezni az érzések felhevülésében, nehéz volt bármilyen módon összefüggően gondolkodni. Olyan volt, mintha soha nem csókolt volna még meg - mintha ez lett volna az első csókunk. És igazság szerint, így még soha nem is csókolt meg.* De, ahogy jobban belegondoltam, mintha az új életemben lenne az első csókom.

*Habár nem volt szükségem oxigénre, a lélegzetem felgyorsult, olyan gyorsan száguldott, mint amikor tűzben égtem. De ez most más fajta tűz volt.* Emmett torokköszörülése szakította meg a csókunkat, de talán igazából a gondolatai. Amíg csak Edwardra figyeltem, a hangok elhallgattak.
- Emmett, nem vagyok rájuk kíváncsi – mondtam, mire Edward is figyelmeztetőleg ránézett. Igazából egy kicsit zavarba jöttem. * Egy pillanatnyi mozgás alatt egy fél lépést hátráltam. Edward kuncogott és velem együtt lépett, szorosan a derekam körül tartva a karját. Az arca ragyogott – mintha fehér lángú tűz égett volna a gyémánt bőre mögött. Vettem egy szükségtelen lélegzetet, hogy lecsillapítsam magam.*
Tényleg más volt ez a csók. Nem igazán tudtam elemezni a csókunkat, mert igazán ekkor lettem figyelmes a szívük dobogására. Az övékére. A földszintről szűrődött fel a szobába, és csodálkoztam, hogy eddig nem hallottam meg a szuper füleimmel. Elengedtem Edwardot, és az ajtó felé indultam, de hirtelen előttem termett Jasper.
- Nem megyek ki – mondtam, majd megkerültem, és fülemet az ajtónak nyomtam. Behunytam a szememet, és magamban számoltam a szívdobbanásokat. Ba-bam, ba-bam, ba-bam. Valamiért teljesen nyugodt voltam, pedig szomjaztam a vérre, mégis, mintha valami visszatartott volna. Jasper. Ő volt az, aki folyamatosan nyugtatóhullámokat küldött felém az esetleges „balesetek” elkerülése végett.

A fejemben szerencsére nem volt káosz. Csak a szívdobbanásokat hallottam. Egyszerűen ámulatba ejtett, hogy mennyire tisztán hallom. Csodálatos volt hallgatni, és ha rajtam múlt volna, egésznap, becsukott szemekkel élveztem volna a muzsikát.
Egy ismerős hang rángatott vissza a valóságba.
- Jenny, hogy érzed magad? – kérdezte Carlisle, én pedig felé fordultam.
- Nyugodtnak, hisz már nem hallom a gondolataitokat. Nem tudom, Edward hogy bírja – mondtam. Fél füllel még mindig a földszinten levő gyermekeim szívverését hallgattam. Az számomra olyan volt, mint Edward közelsége. Nyugalmat sugárzott. – De ezelőtt. Elárasztva. Olyan sok…
- Igen, bizonyára zavaró lehet, ahogy a másik dolog is – mondta, mire csak bólintottam. Valóban vért akartam, de igyekeztem nem rá gondolni, mégis a torkom égett a szomjúságtól. Ha Jasper nem lett volna a közelemben, lehet, hogy már vért ontottam volna…
- De részben még én vagyok. Az érzelmeim semmit sem változtak, de a gondolkodásmódom igen, egy kicsit – feleltem. Mindenki értetlenül nézett rám. Carlisle sem értette, mire akartam ezzel célozni. Bizonyára azt hitte, hogy valami más is történt az átváltozás közben. – Vért akarok, vágyok rá. - Eddig csak rád vágytam - néztem Edwardra, miközben ezeket üzentem neki gondolatban.
- Ó, igen. Ez változott. – Közelebb lépett hozzám, de Jasper egész végig mellette volt. Tudtam, hogy csak meg akarja tőlem védeni, ha esetleg megtámadnám őt. – Eléggé kontrollálod magad, csak nem tudom, hogyan – csodálkozott. – Lehet, hogy eleget beszélgetettek a fajtánkról Edwarddal, de te nem akartál vámpír lenni – mondta Carlisle, mire csak bólintottam.
- Tudom, és nem kontrollálom magam. Ha Jasper nem nyugtatna folyton, akkor lehet, hogy… - elharaptam a mondatom végét. Rossz volt csupán belegondolni, milyen következményekkel járna, ha elveszítem az önuralmam.
- Jenny – lépett elő az említett. – Én nem nyugtatlak, csak akkor, ha érzem, hogy sok neked. Olyan, mintha magadat nyugtatnád. A szerencse az, hogy a többieknél nem kell bevetnem a képességemet. Alice látja, ha történne valami, és szólna. – Elképedve néztem rá, és csak nehezen tudtam megszólalni.
- Tudom, hogy miért vagy itt, és azt szeretném kérni, hogy… hogy ne mozdulj el mellőlem. Nem akarlak titeket bántani… – hajtottam le a fejemet. -… ahogy őket sem. – Edward mellém lépett, és megfogta a kezemet.
- Gyere, vadásszunk – mondta, mire felcsillantak a szemeim. Mosolyogva nézett engem, én pedig őt. Mindig is kíváncsi voltam, hogy Edward hogyan terít le egy oroszlánt. A vadászat gondolata izgalommal töltött el, és rögtön tervezni kezdtem, hogy mi lesz utána.
- Ha visszajöttünk, láthatom a kicsiket? – kérdeztem, mire arcára fagyott a mosoly. Hirtelen olyan furcsát éreztem. Félelmet és aggódást. Elengedtem Edward kezét, és kérdőn néztem a többiekre. Nem akarták, hogy lássam a gyermekeimet.
- Majd talán később, szerelmem. - Még nem szabad a közelükbe engedni. Lehet, hogy nem tudná magát kontrollálni, és akkor… Nem, még nem szabad! - gondolta Edward, mire mérgesen néztem rá. Amikor tekintetünk találkozott megszólaltam.
- Ennyire nem bízol meg bennem? - kérdeztem.
- Nem erről van szó… - mondta. Ő már megtanulta kontrollálni magát, és ha Jasper mellettem van, akkor semmi sem történhet. Abban viszont igaza volt, hogy nem kísérletezhettem a gyermekeimen. Nem tehettem ki veszélynek őket.
- Hanem, miről? Az anyjuk vagyok, és ti is velem lennétek - próbáltam meggyőzni. Emmett suttogására lettem figyelmes, amint épp Alice-szel beszélt, és azt mondta, hogy „Ezek most tényleg gondolatban beszélgetnek?” Inkább nem kommentáltam. Még a szomjúságomat is elfelejtettem.

Még feleszmélni sem volt idejük, már kint voltam a szobából, és lefelé rohantam. Nem gondoltam a következményekre, csak az ösztön vezérelt. Egy másodpercbe sem telt, már a nappaliban álltam teljesen lefagyva.

*Stephenie Meyer - Breaking Dawn