48. fejezet – Itt a vége (II. rész)

Sziasztok! Ahogy ígértem, hoztam a részt. :) Végre elkészültem vele, és megkaptam a javítást :) Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de cserébe hosszú fejezetet kaptok :D A részhez semmit sem fűzök, nem szeretném lelőni a "poént".
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat:D A javítást pedig az én Nikymnek(L)Köszönöm(K) És a díjat Linának:D
Remélem, tetszik majd a rész és írtok nekem sok-sok kommentárt vagy levelet. :) Az e-mail címemet megtaláljátok oldalt, vagy a profilomnál :)
Nos, akkor befejezem a szövegelést. Jó olvasást. :)
Puszillak Titeket(L)(K)

„A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.”
Paulo Coelho

- Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmatok – szólt az ismerős hang, mi pedig egy emberként fordultunk az ablak irányába.
Mindketten döbbenten meredtünk az ablakban állóra, én pedig kiejtettem a kezem közül a fényképet. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ott van, vagy csak a képzeletem játszik velem, de nem is foglalkoztam vele, hisz egyből felismertem. Látszott rajta, hogy micsoda.
Sápadt bőrén megcsillant a nap fénye, vérvörös szemei engem fürkésztek, ajkai pedig gonosz mosolyra húzódtak. Mozgása kecses volt, és úgy lépett be az ablakon, mint valami balerina. Gyönyörű volt. Megdermedve álltam a szoba közepén, miközben tett felém egy lépést, majd még egyet, és még egyet.
Az ismeretlen ismerős egyre közeledett, ám ekkor Edward előttem termett, és a háta mögé bújtatott, úgy nézett farkas szemet vele.
Tudtam, hogy mi lett belőle, de az agyam képtelen volt feldolgozni az információt. Még a saját szememnek sem hittem, pedig előttem állt, teljes életnagyságban.
Nem, ez nem lehet; ilyen nincs. Ez… lehetetlen… Ő nem… - gondoltam. Belekapaszkodtam Edwardba, és közelebb bújtam hozzá.
Egyikük sem szólalt meg, csak bámulták egymást; míg szerelmem komoly arccal és dühtől izzó szemekkel, addig ellenfele gonoszul vigyorogva méregette. Tudta, hogy nincs esélyünk vele szemben, hisz mi egyszerű emberek voltunk, Ő pedig vámpír. Gyorsabb és erősebb nálunk, ráadásul sebezhetetlen.
Hirtelen eluralkodott rajtam a félelem, és reflexszerűen léptem egyet hátra, így magammal húzva Edwardot is, ám Ő nem szakította meg a szemkontaktust.
- Legalább köszönnétek, elvégre a barátotok vagyok – tette a sértődöttet.
- Már nem vagy az, Tom! Szilveszter óta nem, most meg végképp! – szűrte a fogai közt Edward.
- Ugyan, haver, a családod is az - vigyorgott. Bizonyára élvezte a helyzetet, és azt, hogy megfélemlítette Edwardot. Biztos, hogy félt, és engem is féltett; tartott attól, hogy nem tud megvédeni, és bajom eshet. Én abban a pillanatban éreztem, hogy valami történni fog, mikor Tom megjelent az ablakban.
- Ők mások, mint te, és hidd el, sosem tudtad volna meg.
- De látom, Jenny tud róla – nézett rám Tom, én pedig álltam a tekintetét. – Neki bezzeg elmondtad, de mindegy is; ez már igazán nem számít.
- Mit akarsz? – kérdezte szerelmem, Tom pedig ha lehetséges, még gonoszabb mosolyra húzta ajkait. Egyértelmű volt, hogy a vérünket akarja.
- Rosszul tetted fel a kérdést – mosolygott. – Én inkább úgy kérdeztem volna, hogy: Kit akarsz? – Döbbenten meredtünk rá, hisz ekkor szavai értelmet nyertek, Edward pedig még inkább a háta mögé bújtatott. – Edward, Edward, Edward – rázta meg a fejét Tom. – Úgysem tudod megvédeni, hisz nem vagy vámpír, sőt, még fele annyi erőd sincs, mint nekem. Csak egy ember vagy, akire nincs szükségem - mondta, majd közelebb lépett hozzánk, mi pedig úgy hátráltunk, de csak addig, amíg a falnak nem ütköztünk. Ekkor Tom elrugaszkodott a földtől, s egyenesen Edwardot vette célba, ám én ezt nem hagytam. Kiugrottam szerelmem háta mögül, majd elé álltam, és a testemmel próbáltam védeni Őt. Behunytam a szemem, és vártam, hogy jöjjön a fájdalom, de helyette két kart éreztem magam körül, majd a földön landoltam. Kikukucskáltam, és megláttam a hátam mögött Edwardot, aki engem védett karjaival, míg Tom felettünk tornyosult.
- Hagyd őt békén! – szólaltam meg legelőször, mióta megjelent a házban. – Én kellek neked, nem pedig Ő.
- Jenny – suttogta Edward.
- Hm, komám, talán még hasznodat veszem – vigyorgott Tom, majd egy szempillantás alatt mellettünk termett, én pedig ijedtemben hátrahőköltem. Kinyúlt felém, és hideg ujjait végig húzta az állam vonalán, majd lejjebb haladt a nyakamra. A félelemtől a szívem a normális ütem helyett kétszeres sebességgel vert, és mozdulni sem tudtam.
- Ne merj hozzá érni! – hallottam meg Edward morgását a hátam mögül. Még sosem láttam ezt az oldalát. Neki rontott Tomnak, aki könnyűszerrel kivédte az ütését. Még egyszer megpróbálta eltalálni, de ismét csak a levegőt ütötte meg, ám Tom egy gyors mozdulattal megragadta a nyakát, én pedig felsikítottam.
- Edward! Ne! – pattantam fel a földről, és odarohantam hozzájuk. – Ne, Tom, ne tedd, kérlek! Bármit megteszek, csak ne bántsd! – A könnyeim szúrták a szemem, és azért imádkoztam, hogy elengedje szerelmemet.
- Bármit? – kérdezte mosolyogva.
- Ne… Jenny… Ne! – szólt Edward alig hallható hangon, én pedig bocsánatkérő pillantást küldtem felé.
- Bármit – mondtam, és megkíséreltem visszanyelni a feltörekvő könnyeimet.
- Rendben – engedte el Edwardot, aki térdre rogyva próbált levegőhöz jutni, én pedig leguggoltam mellé, s magamhoz öleltem. – Gyertek! – kiáltott. Hirtelen két vámpír jelent meg a szobában. Nem figyeltem meg őket, hisz időm sem volt rá, mert egyszer csak Tom karjaiban találtam magam, Edwardot pedig – szó szerint – kiütötték, majd az egyik a hátára kapta. – Menjünk! – utasította Tom őket, majd mi ugrottunk ki először az ablakon, én pedig behunytam a szemem a gyorsaság miatt. Féltettem Edwardot, hisz miattam került bajba, s az élete is veszélyben volt. Egyedül én tehettem róla.


Utunk hamar véget ért, ami semmi jót nem jelentett számunkra, én mégis csak Edward épségével foglalkoztam. Abban reménykedtem, hogy elengedi Őt Tom, mert nem bírtam volna elviselni, ha bármi baja esne. Akkor inkább már én.
Letették a földre, ahogy engem is, ám Őt elvitték a közelemből, be egyenesen egy kisszobába. Utána akartam menni, de Tom nem hagyta, mert szorosan a karjaiba zárt.
- Hová viszik? Mit csinálnak vele? – kérdeztem kétségbeesve, és próbáltam kiszabadulni a vasmarkai közül, de nem sikerült.
- Nem esik bántódása, ha azt teszed, amit mondok. – Nem tehettem mást. Ellazítottam az izmaimat, Ő pedig elengedett, majd magához hívta az egyik „emberét”, aki őrt állt mellettem, míg odament szerelmemhez. Amikor Edward mellé ért, megrázta, aki összerezzent, majd kinyitotta a szemét. Ezután bezárták maguk mögött az ajtót, és semmit sem láttam. Nem tudtam, hogy mi folyik bent, és ez aggasztott. Mi van, ha Tom meg… Nem, azt nem hagyom!
Oda akartam menni, de a „testőröm” elkapta a karom, és szorosan fogott, hogy ne tudjak megmozdulni.
Megkíséreltem a karomat kiszabadítani, de nem ment, és csak azon járt az eszem, hogy valahogy meg tudjam szöktetni Edwardot. Nem bíztam Tomban, ahogy az embereiben sem, és féltem, hogy nem tartja be az ígéretét.
Ekkor, mintha székcsapódást hallottam volna; megugrottam ijedtemben, és aggódva az ajtó felé néztem. Az kinyílt, és megláttam Edwardot a földön fekve.
- Nem fogom hagyni! – mondta dühösen, mire csak rácsapta az ajtót Tom, majd elindult felém. Megragadta a karomat, és húzni kezdett egy távolabbi szobába, majd mikor beértünk, bezárta mögöttünk az ajtót.
- Végre - sóhajtott, majd hirtelen előttem termett, felkapott az ölébe és lefektetett az ágyra, amit eddig nem vettem észre.
Ajkaimra tapadt, és undorító módon csókolni kezdett, én pedig hagytam, hisz nem tehettem mást. Ha azt akartam, hogy a szerelmem életben maradjon, ezt meg kellett tennem, még ha a pokolra is kívántam a rajtam fekvő szörnyeteget. Mert az volt. Cullenék mások, hisz ők senkit sem bántanának, de Tom… Ő igen. Edwarddal már megtette, most pedig rajtam volt a sor.
- Várj! – szólaltam meg, mire tekintetét rám emelte. – Hadd búcsúzzak el tőle – mondtam, ő pedig dühtől izzó szemekkel meredt rám. – Kérlek, ezt csak megteheted, ha már elválasztasz bennünket.
Ezen elgondolkodott, és csak remélni tudtam, hogy ennyit megenged nekünk. Felállt az ágyról, majd fel-alá kezdett járni a szobában. Motyogott magának valamit, de sajnos én nem értettem, mert olyan gyorsan mondta. Rám nézett, és az ajtóhoz sétált, kitárta azt, majd megszólalt.
- Menj, de csak azért, mert utána úgyis az enyém leszel – mondta, de látszott rajta, hogy legszívesebben bezárna engem ebbe a szobába. Felálltam az ágyról, majd elindultam az ajtó felé. Reméltem, hogy nem fogja bevágni az orrom előtt, s mikor már mellette álltam, ránéztem, majd kiléptem a helyiségből.
Gyors léptekkel haladtam ahhoz a szobához, ahol Edward volt. Nem néztem semerre, csak Ő lebegett a szemem előtt, s az, hogy magamhoz öleljem. Féltettem.
Mikor odaértem, a kilincsre tettem a kezem; hátranéztem, s megláttam Tomot, amint az ajtófélfának támaszkodva engem bámul.
Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a helyiségbe, utána bezártam magam mögött az ajtót, s tekintetemmel Edwardot kerestem. A szoba távolabbi részében ült, lehajtott fejjel, és a telefonját bámulta. Tudtam, hogy ha hívni tudna, már megtette volna. Persze ezt Tom se hagyta volna.
- Edward – suttogtam a nevét, mire tekintetét rám kapta, és felállt a földről, majd egyszerre indultunk el egymás felé.
Rohamléptekkel haladtunk egymás felé, s mikor félúton összetalálkoztunk, szorosan magunkhoz öleltük a másikat, nekem pedig kicsordult az első könnycseppem. Megmarkoltam Edward felsőjét, Ő pedig teljesen magához vont.
- Jól vagy? – suttogta a fülembe, mire csak egy bólintást kapott válaszul. Még jobban magamhoz húztam, és harcoltam a könnyeim ellen, amik mindenképp utat akartak törni maguknak.
Eltartott magától, s mélyen a szemembe nézett, én pedig akkor vettem észre, hogy a szemöldöke fel van szakadva, és a szája is véres. Végighúztam ujjaimat vörös ajkán, majd smaragdzöld szemeibe néztem. Nem bírtam tovább visszatartani feltörekvő könnyeimet, s zokogva bújtam hozzá.
Én voltam a hibás, miattam bántották; én tehetek róla – gondoltam, miközben arcomat a nyakába fúrtam, ő pedig a hajamat simogatta.
- Sajnálom – mondtam sírva, és ránéztem.
- Erről nem te tehetsz – vette két keze közé az arcomat, és láttam szemeiben a szomorúságot, s fájdalmat, amit az elválásunk okozott. Átkarolta a derekamat, majd magához vont.
- Nem akarlak elveszíteni… Nem akarom… – ráztam meg a fejem, s összeszorítottam a szemem, miközben a sós könnycseppek végiggurultak az arcomon.
- Minden rendben lesz – simított végig a hajamon, miközben karjai erősen karolták át a derekamat.
Nem akartam elveszíteni őt, sem azt, hogy baja essen, és tudtam, Alice-ék nem tudnak a segítségünkre sietni, különben már megtették volna.
Hát így érne véget a szerelmünk? Itt, ezen a helyen? Most láthatjuk egymást utoljára, mert elválasztanak minket, örökre? Nem, az nem lehet! Nem érhet így véget az életünk! Ha meghalok, akkor Edward karjai közt szeretnék eltávozni erről a világról, és az Ő arcát akarom látni utoljára. Azokat a gyönyörű smaragdzöld szemeket, amikben oly sokszor elvesztem, s azokat az ajkakat, amelyek olyan szenvedélyesen tudnak csókolni, hogy úgy érzem, a mennyországban vagyok. Igen. Szép halál lenne.
Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, a szívem összeszorult, hisz nem gondoltam bele, hogy milyen lenne neki... Hogy mennyire fájna, ha elveszítene. Az az elkínzott arc… az az üveges tekintet… Nem akartam szenvedni látni, és mindenképp meg szerettem volna védeni; kerüljön bármibe.
Végigsimítottam az arcán, mire az ölelése szorosabb lett, én pedig magamhoz húztam, és megcsókoltam, miközben egész testembe remegtem. Hirtelen eltűnt a talpam alól a talaj, de Edward még épp időben kapott el, majd mindketten leültünk a földre, mert úgy éreztem, mentem összeesek. Remegő kezeimet az övéibe vette, majd lágy csókot lehelt rájuk, mire belőlem újra kitört a sírás. Alig kaptam levegőt, és legszívesebben ordítottam volna, mégse tettem.
Zöld szemeit rám emelte, majd kinyúlt felém egyik kezével - ezzel elengedve az enyémet -, és letörölte könnyeimet.
- Ne sírj, kérlek! – búgta édes hangján, amit – úgy éreztem – akkor hallok utoljára.
- Hogy tudod azt mondani, hogy ne sírjak? Rólad van szó – suttogtam, mert a gombóc a torkomban egyre nagyobb és nagyobb lett, én pedig azt hittem, hogy megfulladok.
- Ne foglalkozz velem!
- Az Istenért! Ne mondj ilyet! – fúrtam fejemet a nyakába, egyik kezemmel pedig a hajába túrtam. – Hogy ne foglalkozzak veled? Te vagy a mindenem.
- Ahogy te nekem – tartott el magától, és megragadta a vállamat-, ezért kérem tőled, hogy felejts el! – nézett szomorúan a szemembe.
- Te is elfelejtesz majd? – kérdeztem, mire lassan leengedte a kezét, és lehajtotta a fejét.
- Nem. Én sosem foglak elfelejteni. Soha – emelte rám tekintetét, ami tele volt fájdalommal és szomorúsággal, nekem pedig ekkor esett le, hogy miért mondta: „felejts el!”
- Nem! – ráztam meg a fejem, és egyre csak azt ismételgettem, hogy „Nem”. Újra eleredtek a könnyeim, arcomat pedig a kezeimbe temettem. Nem akartam elfogadni, nem voltam rá felkészülve. Nagyon fájt, és legszívesebben kitéptem volna a fájdalmamat a mellkasomból. Edward átölelt, én pedig a karjaiban zokogtam tovább; megmarkoltam a felsőjét, s mélyen magamba szívtam édes illatát, miközben ő a hajamat simogatta. Máshogy terveztük az életünket, és mindketten azt hittük, hogy majd ötven-hatvan év múlva, unokákkal körülvéve és öregen halunk majd meg. Nem ekkor, és főleg nem így. Felemeltem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek, Ő pedig lenézett rám.
- Örökké szeretni foglak.
- Örökké – ismételtem meg, majd lehajolt ajkaimhoz, és megcsókolt. Először lágyan csókolt, majd egyre gyorsult a tempója, én pedig beletúrtam a selymes, bronzbarna tincsekbe, míg ő az én hajamat szántotta hosszú ujjaival, mire mindkettőnkből jóleső sóhaj tört fel. Ezek voltak az utolsó perceink, mi pedig kihasználtuk az alkalmat. Olyan közel férkőztünk a másikhoz, amennyire csak tudtunk, és folyamatosan csókolóztunk, mígnem levegő után kapkodva húzódtunk el egymástól, de csak egy pillanatra, hogy tüdőnket friss oxigénnel töltsük fel. Nem akartuk abbahagyni, de nem volt más választásunk, mert Tom lépett be a helyiségbe.
- Rendben, elég volt! – mondta, mire Edward megszorította a kezemet. Féltett, ahogy én őt, de tudtuk, hogy nem tehetünk ez ellen semmit sem.
- Szeretlek – búgta a fülembe.
- Én is szeretlek – suttogtam.
Még egyszer, utoljára megcsókoltam, hisz ennyi járt nekünk. Tom megragadta a karomat, és felállított Edward öléből, majd kifele kezdett húzni, de én nem vettem le a szemem szerelmemről. Addig néztem Őt, míg el nem hagytuk a helyiséget, hogy aztán Tom szobájába menjünk, újra. Miközben a szoba felé tartottunk, pillantásom egy emberre esett, aki nem tudtam, miért volt ott, de észrevettem, hogy tele van harapás nyomokkal. Ez csak egyet jelenthetett. Belőle táplálkoztak.

Nem akartam Vele kettesben lenni, de Edwardért bármire képes lettem volna. Bármire. És, ha a megmentéséhez az kellett, hogy Tommal legyek, akkor én vele voltam.
Nem is lett volna más választásom, hisz ő irányított, és nem tudtam védekezni. Egy vámpírral szemben nem is lehet, ha ember vagy. Túl erős hozzád, te pedig túl gyenge. A szépségükkel csalogatnak magukhoz, hogy aztán végezzenek veled.
Bár a vámpírok kisugárzása vonzzák az embereket, de engem nem érdekelt Tom, már halandóként sem.
A vámpírokról csakis kizárólag Edwarddal beszéltem. Egyszer leültünk beszélgetni, én pedig faggatni kezdtem, hogy mégis milyenek ezek a lények. Ő minden egyes kérdésemre türelmesen válaszolt, és ha valamit nem értettem, azt elmagyarázta nekem. Nagyon sok mindent tudott a vámpírokról és farkasokról egyaránt, és jogosan féltették. Persze, nemcsak a tudása miatt, hanem azért is, mert szerették, s mindenáron meg akarták védeni.
Ahogy én is azt tettem. Inkább feláldoztam magam érte, hogy élhessen… hogy legyen egy családja; szerető felesége, viháncoló gyerekei, s majd egyszer, valamikor, idősen haljon meg.
Tudtam, miért mondta azt, hogy felejtsem el, de nem hagyhattam. Abba belepusztultam volna.

Tom bezárta mögöttünk az ajtót, majd leültetett az ágyra, miközben engem nézett, s úgy tűnt, a szemével fal fel.
- Mindjárt jövök. Nem mozdulhatsz el innen! – parancsolt rám, majd kiviharzott a helyiségből.
Mégis miért tennék ilyet? Hogy megöljem Edwardot? Nem, azt már nem! Pedig inkább lennék az Ő karjaiban, mint Toméban, akit teljes szívemből gyűlölök. Kevés embert utálok, de akit igen, azt joggal. Nem értem, miért nem fogadja el, hogy én csak is egy emberé vagyok, az pedig Edward. Sosem szerettem Tomot, csak Edwardot, s mindig is őt fogom. Szerelmemnek adtam a szívem, a lelkem, a testem, mindenem, s ez sosem fog változni. Mindig Ő lesz az igaz szerelmem.
Ekkor megjelent Tom, aki mosolyogva lépett be a szobába, és leült mellém. Arcomat maga felé fordította, majd a fülem mögé tűrt egy rakoncátlan tincset. Ez Edwardra emlékeztetett, hisz ő is mindig ezt csinálta, s élveztem minden egyes érintését, de ez más volt. Undorodtam tőle, és legszívesebben elhúzódtam volna, mégse tettem.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. El fogod felejteni őt, mi pedig boldogan fogunk élni az idők végezetéig – mosolygott. Döbbenten meredtem rá, és nem hittem a fülemnek. Hogy mi örökre együtt? Nem! Soha! - Már alig várom, hogy átváltoztassalak, de előtte mindenképp meg szeretnék valamit tenni. Biztos, ami biztos. Nem tudni, hogy Edward megtette-e, és nem akarok gubancot örök életünk alatt - mondta, majd arca közeledni kezdett az enyémhez.
Hagytam. Mindent hagytam. Nem ellenkeztem, nem húzódtam el. Engedtem, hogy megcsókoljon, majd lassan lefektessen az ágyra, és ott folytassa, ahol abbahagytuk, mielőtt elbúcsúzhattam volna szerelmemtől.
Letért a nyakamhoz, én pedig oldalra fordítottam a fejem, miközben ő kigombolta a felsőmet, majd ajkaival lejjebb haladt. Nem akartam, de kénytelen voltam Tommal tartani, pedig inkább meghaltam volna, mintsem örökké egy szívtelen vámpírral éljek.
Próbáltam magam elé képzelni Edward arcát, de nem ment, ahhoz túl gyors volt, és túl fájdalmas, hogy sikerüljön. Lehunytam a szemem, majd nagy levegőt vettem, mire Tom elmosolyodott. Biztos azt hitte, ő váltotta ki belőlem ezt a sóhajt, pedig nem így volt.
Éreztem, hogy kicsatolja az övemet, majd lassan kigombolta a nadrágom, de hirtelen megállt, aztán megéreztem hideg ajkait az enyémeken. Fájt, hogy ezt teszem, mégis hagytam. Visszacsókoltam, s azt mutattam, hogy minden rendben, benne vagyok, de belül ordítottam. Minden egyes tettem hazugság volt, s az összes mozdulatommal megöltem Edwardot. Kicsordult az első könnycseppem, és nem tudtam neki parancsolni, így elfordítottam a fejem, hogy ne lássa.
Hirtelen éles fájdalmat éreztem a hasamban, mire odakaptam a kezem, s felsikítottam, Tom pedig legördült rólam. Záporoztak a könnyeim, és nehezen kaptam levegőt. Újabb erős szúrást éreztem. Először nem tudtam, mi történik velem, aztán villámcsapásként ért a felismerés.
- Edward – ordítottam. Még egy erőteljes nyilallás. Mintha kést döftek volna belém. Egyre erősödött a fájdalom, én pedig még jobban sírni kezdtem. A mellettem ülő Tom nem értette, mi bajom van, s csak nézett, aztán felpattant az ágyról, mikor egy hangos csattanást hallottunk. BUMM! Kiviharzott a szobából, én pedig összegörnyedve feküdtem az ágyon, de tudtam, össze kell szednem magam.
BUMM!
Felkeltem az ágyból, majd az ajtó felé vettem az irányt, miközben még mindig a hasamat fogtam. Ekkor kivágódott az ajtó, s Tom lépett be rajta, ám ahogy ezt megtette, úgy repült is. Valami neki vágta a szemben levő falnak. Az illetőre néztem, és megláttam Emmettet, aki rögtön utána iramodott. Mégis élnek - gondoltam, és ekkor egy hideg kéz megragadta a karomat, s megpróbált kihúzni a szobából. Hiába Alice volt az, és csak segíteni akart, én kirántottam kezemet az Övéből, és ahhoz a szobához rohantam, ahol Edwardot láttam utoljára.
Körülöttem harc folyt, mégis csak egy cél lebegett előttem. Edward megmentése.
BUMM! A hang irányába fordultam, s észrevettem magam mellett a nagydarab Emmettet a földön. Ekkor megláttam Tomot, aki egyenesen felém tartott, de abban a pillanatban el is tűnt. Valahol távol tüzet vettem észre, ahol Rosalie, Carlisle és Esme álltak. Csak néhány nomád tartózkodott itt, de mind eltűntek, kivéve egyet. Tomot. Jaspert sehol sem láttam, ahogy Emet sem, így tudtam, hogy a nyomába eredtek. Olyan gyorsak voltak, hogy semmit sem láttam.

Megfordultam, és berohantam Edwardhoz, aki a földön hevert, a kezei pedig a hasán feküdtek, pont ott, ahol nemrég hatalmas fájdalmat éreztem. A kezei véresek voltak, én pedig odaszaladtam hozzá, s letérdeltem mellé, miközben a könnyeim újra eleredtek.
- Edward – suttogtam, s egyik kezemet az arcára tettem, míg a másikat az övéire.
Ekkor, mintha lepergett volna előttem az egész életem, úgy villantak be a képek.
Edward és én egy nagy hajón; az iskolában csókolózunk; ahogy egymásra nézünk az ebédlőben, és mosolygunk; amikor megtudtam, hogy micsoda, s hogy eljött hozzám korrepetálni; az ágyán fekszünk egymással szembe, aranybarna szemei csillognak; Victoria, és ahogy harcol Edwarddal.
Több ezer kép pergett le szemeim előtt, és úgy éreztem, mintha egy villanyt kapcsoltak volna fel a fejemben, minden értelmet nyert. Szerelmemre néztem, aki ugyanúgy meredt rám, mint én Őrá, s tudtam, hogy ő is ugyanazt látta, amit én is.
- Jenny – lehelte a nevem, én pedig közelebb ültem hozzá, miközben kezemmel az arcát simogattam, s könnyeim újra utat törtek maguknak. – Vissza… Vissza… - dadogta.
- Tudom – bólogattam. – Most ne beszélj! – suttogtam, mert a torkomban a gombóc még nagyobb lett, mint volt. – Minden rendben lesz – mondtam.
- J…
- Shh! Ne beszélj! – sírtam, majd egy csókot adtam ajkaira. – Rendbe fogsz jönni.
Ekkor egy hűvös kezet éreztem meg a vállamon, és ijedten fordultam a tulajdonosa felé. Carlisle volt az. Leguggolt mellém, én pedig arrébb húzódtam, hogy odaférjen Edwardhoz. Elvette fia kezét a sebről, majd elkötötte egy anyaggal, amit a ruhájából szakított le, majd sokatmondóan nézett rám, én pedig bólintottam.
- Mindet – feleltem. Amikor felnéztem, már mindenki körülöttünk állt. Esme, Alice, Rosalie, Jasper és Emmett is.
- Elkaptuk – mondta Jazz, mire nevelőapja csak bólintott.
- Haza kell vinnünk Edwardot – mondta, majd hirtelen Emmett karjában találtam szerelmemet, engem pedig Jasper kapott ölbe, miközben még mindig sírtam.

*

Egész úton sírtam volna, ha Jasper nem nyugtat meg, de még ez is kevés volt, hisz, amint nem rám koncentrált, a nyugalom elmúlt, belőlem pedig újra kitört a sírás. Azt kívántam, bárcsak már ott tartanánk, hogy Edward békésen alszik az ágyában, bekötözött sebbel. Hiába voltak gyorsak Cullenék, nekem így is túl lassúnak tűnt a tempó.

Amint a Cullen házba értünk, Emmett felvitte Edwardot az emeletre, Carlisle pedig követte, de én utána szóltam.
- Kérlek, engedd meg, hogy vele legyek – mondtam remegő hangon.
- Jenny… - kezdte, de én pofátlanul közbevágtam.
- Kérlek, szüksége van rám – néztem rá könyörgő szemekkel. Elgondolkodott egy kicsit, majd megszólalt.
- Rendben – egyezett bele, de láttam, hogy aggódik; talán attól tartott, rosszul leszek, ám biztos voltam magamban.
Elindultunk az emeletre Emmették után, s igyekeztem Carlisle-lal lépést tartani.
Pontosan tudtam, hogy mivel jár, ha ott leszek velük, de nem erre gondoltam, hanem Edwardra. Nem tudtam volna elviselni, ha elveszíteném őt, újra.
Ő a mindenem, az életem, s nélküle nem tudok élni. Mikor vámpírt volt, akkor nem féltettem annyira, hisz semmi baja sem eshetett, de mégis aggódtam érte. Rossz volt belegondolni, hogy itt hagy, ismét, én pedig semmit sem tehetek ellene, de tudtam, Carlisle mindent meg fog tenni érte.
Beléptünk Edward szobájába, ami hirtelen olyan ismeretlennek tűnt, de ez abban a pillanatban nem érdekelt, csak szerelmem, aki az ágyon feküdt.
Emmett állt Edward mellett, én pedig elindultam feléjük. Amint melléjük értem, megfogtam szerelmem kezét, aki tekintetét rám kapta.
- Jenny… - próbált meg beszélni.
- Itt vagyok, veled maradok, bármi is történjen – mondtam határozottan, már amennyire tudtam, hiszen még mindig sírtam.
Emmett kiment a szobából, én pedig leültem az ágy szélére, míg Carlisle visszatért, majd mellénk állt, de utána már nem láttam, hogy mit csinált, mert egész végig Edwardot néztem, ő pedig engem. Még ekkor is elvesztem a smaragdzöld szemekben, pedig nem szabadott volna elbambulnom. Erősnek kellett maradnom.
Hirtelen egy csapódást hallottunk, mire mindketten a hang irányába fordultunk, s megláttuk a szoba másik felében a földön fekvő Carlisle-t. Döbbenten meredt ránk, mi pedig kérdőn tekintettünk őrá. Nem értettünk semmit sem. Hogy került oda?
- Mi történt? – szipogtam.
- Nem tudom. Valami… Valami nem engedi, hogy Edwardhoz érjek. Le akartam cserélni a kötést, de… mintha egy pajzs védené – mondta, miközben visszajött mellénk.
- Egy pajzs? – kérdeztem, hisz azon a helyen gond nélkül bekötözte Edward sebét.
- Igen. Olyan volt… De így… így nem tudom ellátni, vagyis…
- Vagyis…
- Nem tudom lefertőtleníteni a sebet… - Edwardra néztem, akinek az arcáról felismerést véltem leolvasni. Tudta, hogy mi folyik itt, én pedig ismertem eléggé őt.
- Mit nem mondotok el nekem? – Tudtam, hogy szerelmem kijárta az orvosit, így mindent tudott. Carlisle-ra néztem, aki lehajtotta a fejét.
- Meghalok – szólalt meg Edward, én pedig ránéztem. Eluralkodott rajtam a félelem, és megszorítottam szerelmem kezét.
- Mi? – kérdeztem, miközben ismét a sírás szélén álltam. - Az nem… nem lehet!… - suttogtam, miközben a szúrásokat néztem. Nem tudtam, hogy mennyire mély, s nem tudtam, meddig bírja Edward. Miért nem tud hozzáérni Carlisle? - tettem fel magamban a kérdést.
- Belső vérzése van – közölte Carlisle, én pedig megsemmisülve ültem Edward mellett, aki egész végig engem nézett. Ajkaim meg-megremegtek a sírástól, és egyre homályosabban láttam szerelmem arcát a könnyeimtől, amik lassan folytak végig az arcomon. Nem hittem el. Újra elveszik tőlem… Nem, ez képtelenség! Csak álmodom, és mindjárt felébredek. Miért teszik ezt velünk? Mi a céljuk ezzel?
- Azt akarják, hogy haljak meg – jött az értelmes válasz Edwardtól, s mintha olvasott volna a gondolataimban, pedig tudtam, hogy ez képtelenség, hisz ember.
- De… Teljesítettük a kérésüket, mit akarnak még? – suttogtam, mire szerelmem csak megrázta a fejét; Ő sem tudta, miért történik mindez. Carlisle-ra néztem, aki meggyötört arccal nézett haldokló fiára, s tudta, hogy ismét nem mentheti meg az életét. Féltem feltenni a kérdést, de tudni akartam, mennyi időnk van a búcsúzkodásra. Elegem volt a búcsúzkodásból. Mielőtt elvették az emlékeinket, majd, mikor Tom választott el egymástól minket, aztán pedig újra elveszítem Életem Szerelmét, s tudom, hogy nem menthetem meg. – Mennyi ideje van? – suttogtam alig hallhatóan, de Carlisle még így is hallotta. Mellém sétált, majd megállt mögöttem.
- Huszonnégy óra – felelte úgy, hogy csak én halljam, majd fia mellé sétált, s homlokon csókolta, azután távozott.

*

Úgy éreztem, mintha ezer szilánkra hulltam volna, bennem a fény pedig lassan, de kialudni készült, ahogy Edward egyre jobban távolodott tőlem. Nem akartam elhinni, hogy elmegy, hogy újra elveszítem.
Miután Carlisle elhagyta a szobát, bejöttek a többiek, hogy még egyszer utoljára láthassák Őt, én pedig ledermedve ültem mellette. Egyedül Jasper tudta, mi játszódik le bennem. A többieket észre sem vettem, csak akkor tértem magamhoz, mikor szerelmem megszorította a kezemet. Tekintetemet ráemeltem, de így is meg kellett törölnöm a szemem, mert még mindig könnyektől volt nedves. Nem tudtam nem sírni akármennyire is kérte. Fájt látnom, ahogy szenved, én pedig nem enyhíthetem a fájdalmát. Fölé hajoltam, majd lágy csókot leheltem ajkaira, miközben kezemet az arcára tettem.
- Követni foglak – suttogtam, mikor elhúzódtam, ő pedig ijedten nézett rám.
- Nem, nem fogsz! Nem engedem! – rázta a fejét. – Neked élned kell! – simított végig az arcomon, amibe beleborzongtam. Tudtam, hogy kevés időnk van, s hogy soha többet nem fogom látni a mosolyát, a smaragdzöld szemeit, a kusza haját, mikor reggelente felkel, és sose tudom magamhoz ölelni, érezni az illatát. Elveszik tőlem, én pedig tehetetlenül nézem végig.
Mellé feküdtem, s összekulcsoltam a kezünket, majd egymásra néztünk, s szavak nélkül beszélgettünk.
Eszembe jutott, mikor először csókolt meg a Cullen házban, a szobájában, és utána, én ostoba, távolságot tartottam tőle, pedig mindennél jobban vele akartam lenni. Vagy, mikor azt hittem, hogy még mindig Bellát szereti…
- Hogy hihettem azt, hogy nem szeretsz? – tettem fel a kérdést. – Olyan ostoba voltam. Bocsáss meg – néztem a szemeibe, amik nem mutattak haragot. Vállára hajtottam a fejem, miközben közelebb férkőztem hozzá, majd tekintetemet ráemeltem. Újra eleredtek a könnyeim, de most lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa könnyes szemem. Nem akartam, hogy még emiatt is szenvedjen; tudtam, nem szeret sírni látni, s mondta, ne sirassam meg. Hogy kérhet tőlem ilyet?
- Miért nézed végig a halálom? – kérdezte.
- Veled akarok maradni; nem akarlak magadra hagyni.
Szerelmemre néztem, majd magam felé fordítottam az arcát, Ő pedig közelebb hajolt és megcsókolt. Ezen a napon már sokadjára kezdtem el sírni. Szaporán vettem a levegőt, s legszívesebben meghaltam volna. Minden egyes pillanatot ki akartam használni, amíg velem volt, és bármit megtettem volna azért, hogy életben maradhasson. Mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó csókunk, azután elmegy, s soha nem jön vissza.
- Fázok – szólalt meg kis idő múlva, én pedig betakartam őt nyakig, majd felálltam és kerestem neki még plédet, utána visszafeküdtem mellé, s azokat is ráterítettem.
Szóltam Carlisle-nak, aki a folyosón közölte velem, hogy már csak pár órája van hátra, mire zokogva bújtam hozzá, ő pedig magához ölelt. Én sírtam mindenki helyett, bár nekik is ugyanúgy fájt, mint nekem, mégse tudták jelét adni, csak maguk elé meredtek, s bámulták a semmit.

Azok az órák vészesen közeledtek, én pedig kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Nem bírtam felfogni, noha előttem volt, s a saját szememmel néztem végig, képtelen voltam rá.
Edward még mindig fázott, így bebújtam mellé, és a testemmel próbáltam meg melegíteni, bár tudtam, felesleges. Borzalmas, mikor tudod, hogy a szeretted haldoklik, csupán órái vannak hátra. Amikor érzed, hogy az, aki a világon mindennél fontosabb számodra, itt hagy.
Egyfolytában sírtam, és csak azt hajtogattam Edwardnak, hogy ne aludjon el, mert azt mondta, álmos. Beszélgettem vele, beszéltettem, mást nem tehettem.
- Szeretlek – szólalt meg hirtelen, én pedig megcsókoltam.
- Én is szeretlek. Kérlek, ne aludj el! – kértem, mert már csukódtak le a szemei.
- Rendben – mosolygott fáradtan, s gyönyörű zöld szemeivel az arcomat fürkészte. – Olyan gyönyörű vagy – mondta, nekem pedig újra eleredtek a könnyeim. Soha többé nem hallhatom majd a hangját - gondoltam, s úgy éreztem megfulladok. Újra megcsókoltam és ezt az utolsó csókot elhúztuk.
Ajkai olyan édesek voltak, mint a frissen készült nektár, s oly meleg, puha és szenvedélyes, hogy azt hittem a mennyországban vagyok. Igen, mert vele mindig ott voltam. Szinte lebegtem. Ha a karjaiban voltam, vagy csak szerelmes szavakat suttogott a fülembe, s ahányszor kimondta: Szeretlek. Ő volt számomra az éltető oxigén, a nap, ami színt vitt a szürke hétköznapjaimba, s minden más, mi a földön létezett. Bár nem a tengert láttam a szemében, én mégis mindig elmerültem benne.

Átkarolta a vállamat, én pedig mellkasára hajtottam a fejem, s hallgattam szíve dobogását. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán elnyomott az álom, pedig minden erőmmel küzdöttem ellene, de erősebb volt, és legyőzött. Utoljára Edward mosolygós arcát láttam, amint lehunyja gyönyörű smaragdzöld szemeit, én pedig belevesztem a homályba…

**

Másnap reggel arra ébredtem, hogy fázom a takaró alatt, így felkeltem Edwardról, mire keze lehullott a vállamról. Ránéztem szerelmemre, és akkor vettem észre, hogy mellkasa nem emelkedik, a bőre sápadt, a teste pedig merev. Kapkodva vettem levegőt, és egyfolytában őt néztem. Arcán egy halvány mosoly látszott, keze pedig tehetetlenül hevert az ágyon.
- Edward – suttogtam, és hirtelen nem bírtam felfogni, hogy mi történt. – Edward – ráztam meg, de nem mozdult. – Edward! – szóltam hangosabban, és kicsordult az első könnycseppem, majd követte a többi is.
- Carlisle! – kiáltottam, mire azon nyomban megjelent az ajtóban, de abban a pillanatban meg is fagyott. Ledermedve bámulta fiát, aki soha többet nem nyitja ki a szemét, én pedig sírva figyeltem halott szerelmemet. Carlisle mellettünk termett, majd elkiáltotta magát, de a fejem zúgott; nem értettem semmit, nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Két hideg kart éreztem magam körül, s tudtam, hogy szabadulni akarok. Edward mellett akartam maradni, de nem engedték. Éreztem, hogy Jasper próbál megnyugtatni, de úgy tűnt, nem sikerül neki.
- Ne! Edward! Ne! – ordítottam, miközben a könnyeim patakokban folytak az arcomról. Kivittek a szobából, de én be akartam menni, ám a vasmarkok erősen tartottak. Megpróbáltam kiszabadítani magamat, s hiába rúg-kapálóztam, nem sikerült.
- Engedj! – szóltam a fogvatartómra, ám az nem lazított a fogáson. – Be akarok menni hozzá! Edward! – kiabáltam.
Ekkor Carlisle lépett ki a szobából lehajtott fejjel, majd magához ölelte Esmét, aki „zokogva” borult férje karjai közé. Halkan beszéltek körülöttem, de ki tudtam venni, hogy azt mondják.
„Meghalt.” "Be akar menni hozzá.” A doktor bólintott, majd a hideg karok elengedtek, én pedig berohantam a szobába.
Az ágyon egy hófehér lepedővel letakart valami volt… Edward. Közelebb mentem hozzá, majd megálltam mellette… Lassan felé nyúltam, és megfogtam a leplet, aztán apránként húztam le róla, míg meg nem láttam hófehér arcát. Leültem mellé, és megsimogattam az arcát, majd fölé hajoltam, s lágy csókot leheltem a halott ajkakra.
- Örökké szeretni foglak – suttogtam, mikor elhúzódtam, a könnyeim pedig záporoztak.

Alighogy felálltam az ágyról, Edward eltűnt, én pedig ledermedve álltam az ágy mellett, ahol nemrég halott kedvesem feküdt.