35. fejezet - Emlékek?

Bocsi, hogy ennyit késett a rész. Köszönöm a kommenteket:)
Remélem tetszik majd, és kapok sok-sok kommentárt:)
puszi





- Mikorra érnek ide? – kérdezte Edward, és megfogta a kezem. Mindenki rémültnek tűnt, pedig csak egy egyszerű látogatás… vagy nem?
- Két nap, esetleg három. Holnap repültök az első géppel, ami Londonba megy - mondta Alice.
- Alice – szóltam, de mintha meg se hallotta volna, mondta tovább.
- Sok a teendő még. Edward, te menj és pakolj össze – utasította bátyját.
- Alice – szóltam még egyszer.
- Én lefoglalom a jegyeket, és…
- Alice! - szóltam még hangosabban, mire végre hajlandó volt rám nézni.
- Miért kéne Londonba utaznunk, mikor nálunk is ellakhat Edward? Anyu biztos megengedné.
- Nem, nem engedné meg, azért utaztok.
- Jennynek semmi köze ehhez – szólalt meg mellettem Edward. – Nem hinném, hogy…
- Csak megelőzzük – vágott közbe a húga.
- Gyere – húzott magával Edward, majd felmentünk a szobájába és leültetett az ágyára.
- Maradj itt, rendben?
- Rendben – bólintottam, majd egy csókot nyomott ajkaimra és kiment a helyiségből.



(Edward szemszöge)

Miután felvittem Jennyt a szobámba, visszamentem Alice-hez magyarázatot kérni.
- Elmondanád, hogy pontosan mit láttál? – kérdeztem.
- Azt, hogy jön a Volturi és, ha itt találnak, akkor meg is ölhetnek. Edward, túl sokat tudsz, ezért kell elmenned.
- Alice, miért kevered bele Jennyt?
- Nem akarom, hogy egyedül legyél, és tudom, hogy úgysem bírnád ki nélküle. Egyébként is, jobb ha veled megy, mert lehet, hogy baja esik, hogyha itt marad.
- Mennyien jönnek? – kérdezte Jazz.
- Tízen, húszan körülbelül.
- Nem látogatás lesz, igaz? – tudakoltam.
- Nem. Meg akar győzni Aro, hogy csatlakozzak hozzájuk, de nem fogok – mondta határozottan.
- Értem. Kérdezősködni fog Jenny, és ezt nem tudod megakadályozni.
- Igen, tudom.
- Nem akarok neki hazudni – hajtottam le a fejem.
- Pedig, muszáj lesz. Hidd el, hogy én sem szeretek, de meg kell tennünk – ölelt át. – Nem akarlak elveszíteni Titeket, ha elmentek biztonságban lesztek, így meg tudok nyugodni – tartott el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. – Elmentek Londonba és minden meg lesz oldva.
- Alice, nem lehetne holnap után? Jenny… Ő biztos el akar majd köszönni Marytől.
- Hát... igen, ez igaz. Rendben, de még aznap este repültök - egyezett bele.
- Jó. Akkor már csak egy kérdés: mit mondjak neki? – kérdeztem, bár szívem szerint most ebben a pillanatban elmondtam volna neki az igazságot.
- Találj ki valamit – mondta, majd kiment a helyiségből, én pedig visszaballagtam a szobámba.



(Jenny szemszöge)

Vajon miről lehet szó? Valamit titkolnak előlem, aminek köze van ehhez a Vultorihoz vagy Volturihoz vagy mihez. Alice ideges és rémült, ahogy a többiek is, így nem lehet egy sima rokoni látogatás. Itt többről van szó, érzem, és Edward tudja… most már.
Lefeküdtem Edward ágyára és kinéztem az ablakon. Kint esett az eső és akaratlanul eszembe jutottak a hattyúk.
Vajon törődnek az esővel, vagy a párjukkal foglalkoznak? – kérdeztem magamtól. Ekkor, mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni az ablak előtt. Ijedtemben kiugrottam az ágyból és a falnak simultam.
Mi volt ez? Biztos, hogy nem egy madár, ahhoz túl nagy volt – gondoltam, és ekkor még egyet láttam elsiklani az ablak előtt. Majdnem felsikkantottam, de nem tettem, inkább visszasétáltam az ágyhoz és leültem, de nem vettem le a szemem az ablakról.
Ekkor lépett be a szobába Edward, mire megugrottam, és majdnem leestem az ágyról.
- Jenny, jól vagy? – sietett mellém.
- Öhm, persze jól, csak megijesztettél – mondtam, és kibámultam az ablakon.
- Mit nézel annyira? - kérdezte.
- Semmit – mondtam, majd hozzábújtam, Ő pedig átölelt.
- Mit mondott Alice? – kérdeztem kicsivel később.
- Hogy Londonba kell utaznunk, amíg itt lesznek a rokonaink.
- Ezt tudom, de valami más? – tudakoltam. Elgondolkozott, majd megszólalt.
- Holnapután megyünk Angliába, egyébként semmi fontosat nem mondott.
- Itt maradok – jelentettem ki.
- Itt? – kérdezte döbbent arccal.
- Igen. Először is, nem akarod, hogy veled menjek, másodszor pedig, anya tuti, hogy nem egyezik bele.
- Akkor tisztázzuk – nézett a szemembe. Először is, szeretném, ha velem jönnél, de nem akarlak belekeverni a családi ügyeimbe, mert bajod eshet. Másodszor pedig, Alice biztos, hogy meggyőzi anyukádat, hogy elengedjen Londonba.
- Arra kíváncsi leszek. Épp ma oldotta fel a tiltást, mi pedig máris Londonba utazunk, kicsit gyors lesz neki – ültem az ölébe.
- Majd kitalál valamit a húgom – mosolygott, amitől hirtelen elfelejtettem, hogy mit akartam kérdezni. Közelebb hajolt hozzám, majd megcsókolt és lefektetett az ágyra, én pedig beletúrta selymes hajába, s még jobban magamhoz szorítottam.



(Edward szemszöge)

Átöleltem és úgy csókoltam tovább édes ajkait. Megpróbáltam elfelejtetni vele a Volturit, az utazást és minden mást.
Hirtelen képek villantak be.
Jenny sírós arca, és könyörgő szemei, aztán a kétségbeesett csókja, végül eltűnik a kép és helyébe másik jön.
Emberfeletti gyorsasággal futok az erdőben valamihez vagy valakihez. Egy farkast látok magam előtt, aki Jenny felé tart, de én rávetem magam, mint Emmett a prédájára.
Ekkor egy harmadik kép jelent meg a szemeim előtt.
Jennyvel szeretkezek a szobámban, a földön, körülöttünk egyetlen egy bútor sincs, csak mi.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe, és szerelmem aggódó tekintetével találtam szembe magam.
- Edward, minden rendben? – kérdezte.
- Igen – szálltam le róla és a hajamba túrtam, Ő pedig felült. Milyen képek voltak ezek? Álom lett volna? - kérdeztem magamtól.
- Biztos? – fogta meg a kezem.
- Igen, minden rendben - azt hiszem - fejeztem be a mondatom gondolatban. Felálltam, az ablakhoz léptem és kitekintettem rajta, közben hallottam, hogy Jenny az ajtó felé tart.
- Hová mész? – kérdeztem, mikor felé fordultam, és ekkor mintha visszautaztam volna az időben. Jennyn egy drapp színű koktél ruha volt, és hosszú barna haja egyenesen omlott le vállaira.
- Gondoltam egyedül szeretnél most lenni egy kicsit – mondta, de én még mindig Őt bámultam. – Edward! – lépett előre egyet.
- Igen?
- Mi a baj?
- Semmi, csak… - ráztam meg a fejem, hogy kitisztuljon az elmém.
- Jobb, ha én most hazamegyek – simogatta meg az arcom. Észre sem vettem, hogy mikor jött mellém.
- Alice-ék már elmentek a ruháidért.
- Ezek szerint itt alszok – suttogta, de én meghallottam.
- Hazavigyelek? - tűrtem egy kósza tincset a füle mögé.
- Nem kell, majd alszok…
- Jenny – nyitott be a szobába Rosalie. – Alice hívott, és azt mondta, hogy Edwarddal alszol, nem az Ő szobájában – közvetítette húgom üzenetét.
- Rendben – bólintott szerelmem.
- Akkor én megyek is – zárta be maga mögött az ajtót.
- Alice szobájában akartál aludni? – kérdeztem.
- Igen, mert…
- Mert?
- Mert nem hiszem, hogy szeretnéd, ha…
- Ha velem aludnál? Azt hiszed, hogy zavarnál? - tudakoltam.
- Igen.
- Ne mondj butaságokat – mosolyodtam el, majd magamhoz öleltem.
- Csak, olyan furcsán viselkedtél az előbb – mondta.
- Sajnálom – hajtottam fejem az övére.
- Semmi baj – tartott el magától, hogy a szemembe nézhessen, majd egy csókot nyomott ajkaimra és kiment a szobából.
Egy ideig még néztem a helyet, ahol Jenny eltűnt, majd tekintetemet újra a sötét tájra fordítottam.
Ezek a képek… - túrtam bele a hajamba – … olyan… furcsák voltak, mintha nem is én lettem volna, vagy mégis? Nem értem… én nem… én sosem voltam… vámpír.




(Jenny szemszöge)

Miután kijöttem Edward szobájából, lementem a földszintre, ahol Emmett és Jasper videó játékoztak. Lehuppantam a kanapéra, és néztem, hogy játszanak egy lövöldözős játékkal, amiben Em állt nyerésre.
- Háh, legyőztelek! – pattant fel a földről Emmett, és kezeit a magasba emelve mutatta, hogy Ő nyert.
- Gratulálok tesó – veregette meg a hátát Jazz.
- Kösz, semmiség, csupán százból kilencvennyolc menetet én nyertem – vigyorgott.
- EGO az nagy.
- Tudom – röhögött, mire belőlem is kitört a nevetés. – Jenny, te miért nem Edwarddal vagy? – kérdezte. – Nem mintha zavarnál vagy ilyesmi, csak kérdem.
- Most szeretne egy kicsit egyedül lenni – vált komollyá a hangom.
- Összevesztetek? – tudakolta Jasper.
- Nem – mosolyogtam.
- Jenny, itt vannak a ruháid – lépett be a házba Alice.
- Köszönöm – álltam fel a kanapéról.
- Felviszem Edward szobájába – mosolygott. Szólni akartam neki, hogy ne zavarja Őt, de már ott se volt. Utána rohantam, de mikor Alice szobája előtt jártam, megszédültem és képek sorozata jelent meg előttem.
Lefele futok a lépcsőn, majd berohanok barátnőm szobájába, és neki döntöm a hátam az ajtónak.
– Jenny, nyisd ki, kérlek! – hallom Edward hangját az ajtó túloldalán.
– Hagy békén Edward! Hagyj gondolkozni, és a legfontosabb hagyj egyedül a gondolataimmal – mondom neki.
Újra futok a lépcsőn, és ismét lefele, de most kirohanok a Cullen házból, egyenesen az erdőbe. Faágak állják el az utamat, de nem érdekel, csak szaladok, közben átugrok egy bokrot és egy kidőlt fatörzset. Ekkor hirtelen beleütközök valamibe, és a földre esek. Felnézek, és meglátom Edwardot, de máshogy néz ki, mégis ismerősen. Arany barna szemei engem néznek… Gyönyörű.
Hirtelen tértem vissza a jelenbe és aggódó tekintetekkel találtam szembe magam, én a földön ültem, mellettem pedig Edward térdelt.
- Jenny, jól vagy? – kérdezte.
- Igen, csak… csak egy kicsit megszédültem – motyogtam, Ő pedig segített felállni.
- Gyere, pihenj le – karolta át a derekam, majd felmentünk a szobájába, és lefektetett az ágyra.


Körülbelül tíz perc múlva, felkeltem és az ajtó felé igyekeztem, mikor Edward utánam szólt.
- Hová mész? – kérdezte, miközben felém tartott.
- Fürödni.
- Pihenned kellene még – javasolta
- Már jobban vagyok, de köszönöm, hogy így aggódsz értem – mosolyogtam, majd egy csókot nyomtam ajkaira, és kimentem a szobából, be egyenesen a fürdőbe.




Másnap reggel elbúcsúztunk Alice-éktől, majd hazamentünk elköszönni anyutól is, csakhogy nem volt még otthon, így úgy döntöttünk Edwarddal, hogy elmegyünk az iskolába és majd délután beszélünk Anyuval.

A suliban is az utazáson járt az eszem, alig tudtam figyelni az órákon, de szerencsére velem volt Edward.
Kicsit aggasztott Alice múlt éjszakai viselkedése, mert még sosem láttam ilyennek, mintha tartana valamitől. Fél.
Épp órára kísért Edward és, mikor Rá néztem, ismét képek villantak be, de olyan volt, mintha folyamatosan filmkockákat váltogattak volna. Villódzott Edward. Egyszer ilyen, máskor olyan ruhában volt, és az arca is változott. Falfehér volt, és a szemei is megváltoztak, mert smaragd zöld szemeiből aranybarna lett. Meglepetten figyeltem Őt, és nem értettem, hogy miért jelennek meg nekem ezek a képek.
Észre sem vettem, hogy mikor álltunk meg, csak azt, hogy Edward szólongat.
- Jenny, hallasz? Jenny! – rázott meg finoman.
- Igen, hallak – suttogtam. Összeráncolta szemöldökét, majd megfogta a kezem és kivezetett az épületből, aztán megálltunk a kocsija mellett, s megszólalt.
- Mi a baj? – kérdezte aggódó hangon.
- Semmi.
- Mi történt a folyosón? – tudakolta.
- Semmi – ismételtem meg.
- Jenny, teljesen leblokkoltál, csak bámultál, és nem reagáltál semmire sem, mintha nem is itt lettél volna.
- Mert tényleg olyan volt – hajtottam le a fejem.
- Ezt, hogy érted? – emelte fel a fejem az államnál fogva, hogy a szemembe nézhessen.
- Mindegy, nem fontos – mondtam, majd elindultam a bejárat felé. Tudtam, hogy megbántottam Őt, de nem akartam neki elmondani, hogy képzelgek, még azt hinné, hogy megőrültem.



Tesin a képzelgéseimről elmélkedtem, mert sehogy sem fért a fejembe, hogy mitől jöttek elő ezek a képek.
Ekkor fejbe találtak egy labdával, a mai órán már harmadjára.
- Bocsánat, én nem akartam – sietett elém egy rövid, barna hajú, kék szemű lány, akit Noeminek hívtak.
- Semmi baj, már hozzászoktam – dörzsöltem meg a fejem, ahol az ütést kaptam.
- Tényleg sajnálom – nézett rám bocsánatkérő kiskutya szemekkel.
- Tényleg semmi baj – mosolyogtam, majd leültem a padra. Jobbnak láttam elkerülni a repülő labdákat.
- Jól vagy? – ült le mellém Edward.
- Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepett arccal.
- Testnevelés óra van, ilyenkor mindig együtt vagyunk – mondta. – Biztos jól vagy? Nem ütött meg téged nagyon az a labda? – tudakolta, közben pedig a „sérülésemet” nézte.
- Nem, nincs semmi bajom – erőltettem magamra egy műmosolyt.
- Biztos? Egész nap olyan furcsa vagy – mondta.
- Mr. Cullen és Miss. Smith, ez testnevelés óra, nem trécs parti – szólt ránk a tesitanár. - Tíz kör futás a teremben!
- Tanár nő, Jenny… - kezdte Edward, de én megszorítottam a kezét, ezzel jeleztem neki, hogy ne mondjon semmit.
- Menjünk – mondtam, majd magammal húztam.



A menzán ültünk, de én nem ettem semmit sem, csak egy szénsavmentes ásványvizet ittam, mert nem voltam éhes.
- Jenny, nem tesz jót a gyomrodnak – mondta Julie.
- Mi? – kérdeztem.
- Az, hogy folyton vizet iszol, és tudod miért nem? – kérdezte.
- Nem – feleltem.
- Akkor elmondom.
- Julie, kérlek, hagyjuk a biológiát, rendben? – szólalt meg Ashley.
- De…
- Semmi de, most eszünk – helyeselt Kate.
- Nyugi Julie, eszek én rendesen – súgtam a fülébe.
Kicsivel később Edward és én felálltunk az asztaltól, és a kémia terem felé vettük az irányt, mert még ez az egy óránk volt.

Unalmas volt az óra, és kicsit nyúzott is voltam, de nem tudtam, hogy miért, pedig sokat gondolkoztam rajta.

Óra után, Edward hazavitt, de nem kérdezett rá, hogy miért viselkedtem úgy a parkolóban.
Leparkolt a ház elé, de egyikünk sem mozdult meg, végül én törtem meg a csendet, ami közénk telepedett az út során.
- Bejössz? De, ha más dolgod van, megértem. – Nem szólt semmit, és nem is mozdult meg, így kiszálltam a kocsiból, s megindultam a ház felé.
Nagyon megbántottam, már hozzám se szól - gondoltam, és próbáltam visszatartani a feltörekvő könnyeimet. Mikor elértem a bejárati ajtóhoz, hallottam a kocsiajtó csapódását, de nem mertem megfordulni.
Ekkor maga felé fordított, és megcsókolt. Magához vont, és olyan erősen szorított, mintha attól tartana, hogy egy szempillantás alatt eltűnök.
Eleredtek a könnyeim, én pedig nem tehettem ellene semmit sem. Nyaka köré fontam a karom, és közelebb húztam magamhoz, majd mikor ajkaink elváltak egymástól, átöleltem.
- Ne haragudj rám – szipogtam.
- Nem haragszom. Bemehetek? – kérdezte, én pedig bólintottam, és megfogtam a kezét, majd bementünk a házba.


Az ágyamon feküdtünk, és amíg vártuk, hogy anyu hazaérjen, addig beszélgettünk.
- Edward, el kell mondanom valamit – szólaltam meg, körülbelül húsz perc csend után.
- Mit?
- Azt, hogy képeket látok. Mintha…. Mintha már megtörténtek volna velem azok a dolgok, mégsem emlékszem rá. Egész nap ezen gondolkoztam. Nem akartam elmondani neked, mert...
- Mert?
- Mert bolondnak néznél.
- Jenny – ült fel -, én is látok, bizonyos szituációkat. Az előbb is volt az autóban, és otthon is, tegnap este.
- Mit láttál?
- Belepirulnál, ha tudnád – mondta. Ez olyan ismerős nekem, mintha már hallottam volna valahol – gondoltam, és megint egy kép villant be.
- De, én szeretem tudni, hogy mire gondolsz – szól.
- Én is szeretném tudni, hogy mire gondolsz – mondom.
- Jobb, ha nem tudod – mosolyog.
- Miért? Olyan szörnyű? – kérdezem.
- Belepirulnál, ha tudnád – mosolyog továbbra is, és megsimogatja az arcomat. - Ebben a pillanatban tértem vissza a jelenbe, ahol Edward zöld szemeivel találtam szembe magam.
- Megint, igaz? – kérdezte, én pedig bólintottam.
- Nem értem ezeket a képeket. Ijesztő – borzongtam meg.
- Ijesztő?
- Ühüm. Mikor az erdőben voltunk, és majdnem elestem, akkor is volt egy.
- Micsoda?
- Futottam, valami elől menekültem – húztam fel a lábam, és átkaroltam a kezemmel.
- Mi elől? – tudakolta.
- Nem tudom. Később volt nálatok még egy. Ott lefele futottam a lépcsőn, aztán berohantam az erdőbe, majd beléd ütköztem.
- Belém? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Igen, de olyan… más voltál.
- Hogy érted azt, hogy más?
- Aranybarna volt a szemed, mint a testvéreidnek, és mindegyik ilyen… álomképeimben. – Gondolkodó fejet vágott. – Edward, lehet, hogy… emlékek az előző életünkből – mondtam.
- Az előző életünkből?
- Igen. Bár… korabeli ruhát viseltél, szóval – húztam el a szám.
- Velem is ugyanígy van – mondta, majd visszafeküdt mellém. – Én is látlak, de olyan helyzetben, ami meg sem történt, és magam sem értem, hogy miért.
- Biztos, hogy van oka, amiért ezeket látjuk.
- Igen, de nem tudom, hogy mi az – túrt bele idegesen a hajába, ekkor hallottam meg, hogy becsapódik a bejárati ajtó.
- Megjött anya – jelentettem ki, majd felálltunk, és lementünk a földszintre.
- Szia anya! – köszöntem, mikor leértünk.
- Jó napot, asszonyom! – köszönt Edward.
- Sziasztok! – mosolygott.
- Anya, beszélhetnénk veled? – kérdeztem, mire csak bólintott, majd leültünk a nappaliban a kanapéra.
- Hallgatlak titeket.
- Anyu, nem akarok köntörfalazni így belevágok a közepébe. Szeretnénk megkérdezni, hogy elengedsz-e engem Londonba?


Köszönöm a díjakat, amiket még kaptam utólag:) Tudja az az ember, akire én gondolok:) Majd az előző bejegyzésemhez beraklak Titeket:)
puszi