31. fejezet – Korizás

Sajnálom, hogy még csak most hoztam a részt, de azt szerettem volna, ha jól sikerül.:D Remélem tetszik majd.:D Kérlek Titeket, írjatok sok-sok kommentárt.:D
Puszi
agnes_h93@freemail.hu




- Azt, hogy… - megrázta a fejét, majd elmosolyodott. – Te elmész hozzá, még ma este. Úgy örülök, hogy így döntöttél és nem vársz vele – ölelt meg.
- Én is – húzódtam el egy kis idő múlva, majd beindítottam a motort és tovább folytattuk az utunkat.


Alice teljesen fel volt dobva és jobban izgult, mint én, pedig nem Ő készült randevúra hívni a szerelmét.
- Edward, mikor kezdesz készülődni? – törte rám az ajtót húgom.
- Még csak hat óra van – mosolyogtam.
- Tudom, azért mondom – huppant le mellém, én pedig félre tettem a könyvet, amit addig olvastam.
- Tudod jól, hogy este megyek, mikor Jenny anyukája már alszik. Miért, talán láttál valamit? – kérdeztem.
- Nem, semmit – mondta. – Annyira izgatott vagyok, pedig minden rendben lesz – vigyorgott, amin csak nevetni tudtam.
- Akkor, miért izgulsz?
- Nem tudom. Végre... Ó, telefon - mondta, és mikor elővette a mobilját az abban a pillanatban megcsörrent. – Jenny az – szólt, majd kiment a szobámból. Vajon miért hívhatja? - kérdeztem magamtól, majd felálltam és a helyére tettem a könyvet.



Úgy tíz óra körül járhatott az idő, mikor beszálltam a Volvómba(igen vettem egy újat), majd elindultam Jennyhez.


(Jenny szemszöge)

Miután Alice-ék kitettek a ház előtt, felmentem a szobámba és neki álltam volna tanulni, de Rita ki akart menni, így elvittem sétálni.
Jó volt kikapcsolódni és kicsit játszani a kutyánkkal, elvégre Tőle kaptam. A Mi kutyusunk.
A parkban ültem egy padon és néztem, ahogy Rita játszik a labdával, amit még Alice-től kapott.
Rá gondoltam és a telefon beszélgetésünkre.
„Ha nem akarod, nem leszek a közeledben, bár nekem nehezemre esne távol maradni tőled” „Most legszívesebben veled lennék” „Szeretlek.”
Tényleg mondta volna, vagy csak beképzeltem? Biztos, csak barátként, mert kizárt dolognak tartom, hogy Ő meg én…
- Vigyázz! – kiáltott egy férfi hang, mire én felé fordultam, majd gyorsan lebuktam, mivel egy frizbi közeledett felém nyomában egy hatalmas kutyával.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor mellém ért.
- Öhm… igen – mondtam, majd ránéztem az illetőre. Rövid fekete haja és kék szeme volt, s körülbelül olyan magas lehetett, mint Edward.
- Sajnálom, nem akartam – kért bocsánatot.
- Semmi baj – mosolyogtam, közben Rita ugrott föl az ölembe, majd a hatalmas méretű kutya leült elénk. – Ez a te kutyád? – kérdeztem.
- Igen, Ő Max. De bunkó vagyok, még be sem mutatkoztam. Oliver Wever a nevem, és téged, hogy hívnak? – kérdezte.
- Jenny Smith.
- Új vagy itt? Csak mert még sosem láttalak erre felé – szólt védekezőn.
- Igen. Szeptemberben költöztem ide. És te, mióta laksz itt? – tudakoltam.
- Itt születtem – mosolygott. – Hol laktál eddig?
- New Yorkban.
- És miért költöztél ide?
- A szüleim elváltak.
- Értem. – Kis idő múlva megszólalt. – Aranyos kutyád van. Hogy hívják?
- Rita. Egyébként nem az enyém, vagyis… nem csak az enyém.
- Miért, kié még? – csodálkozott.
- Egy barátomé. Közös kutyus – simogattam meg Rita fejét.
- Lány vagy fiú?
- Ki?
- A barátod.
- Fiú – mosolyogtam.
- Tehát jártok – hajtotta le a fejét.
- Nem, csak barátok vagyunk – mondtam, mire felkapta a fejét és egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Kedves srácnak látszott, de valahogy nem tudott megfogni… annyira.


Sokat beszélgettünk mindenféléről. Kedvenc film, zene, virág, hova járok szívesen bulizni, satöbbi, satöbbi.
Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Elköszöntem tőle, majd hazafelé vettem az irányt.
Amint hazaértem, felmentem a szobámba, és felhívtam Alice-t, aki egy csengés után felvette.
Részletesen elújságoltam, miszerint megismerkedtem egy kedves fiúval kutyasétáltatás közben, akivel nagyon jól elbeszélgettem.
- „Tetszik neked az a srác?” – kérdezte komoly hangon.
- Nem, nem mondhatnám.
- „Ugye nem fogsz beleszeretni?”
- Dehogyis! – nevettem fel. – Tudod, egyfolytában Rá gondoltam – vált komollyá a hangom. – Alice, miért van az, hogy ha elválok tőle, akkor máris hiányzik?
- „Talán azért, mert szereted” – felelte.
- Bárcsak Ő is, így érezne irántam – sóhajtottam.
- „Hidd el, mindennek eljön majd az ideje, pont akkor mikor nem is várod.”
- Remélem így lesz. Na, most leteszem, mert még tanulnom is kell. Szia!
- „Szia!” – köszönt el Ő is, majd letettük.



Nem volt olyan sok tanulni valóm, mint gondoltam, így fürdés után Ritával játszottam, miközben néztem a tévét, anyu pedig elment aludni.
- Nagyon aranyos vagy, ugye tudod? – kérdeztem Ritát, aki csak megnyalta az arcom, majd hozzám bújt. – Ha már Ő nem lehet az enyém, legalább te itt vagy nekem - mosolyogtam, közben pedig a hasát vakargattam.


Észre sem vettem, hogy mikor aludtam el. Egyszer csak éreztem, hogy valami nyaldossa az arcom.
- Mi az Rita? – kérdeztem, miközben lassan nyitottam ki a szemem. - Ja, a tévé! - eszméltem fel, majd kikapcsoltam, és felmentem a szobámba lefeküdni. Amint lehunytam a szemem, hallottam, hogy valaki az ablakomat dobálja.
- Ki lehet az? – kérdeztem magamtól, majd kikászálódtam az ágyból és kinyitottam az ablakot, majd kinéztem rajta. Nem hittem a szememnek. Edward állt az ablakom alatt.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem. Otthon kellett volna lennie, nem pedig itt.
- Hozzád jöttem – mondta. – Elviszlek valahova.
- Ilyenkor?
- Igen.
- Te megőrültél! - mosolyogtam.
- Jenny, kérlek.
- Menj haza Edward! Majd találkozunk a suliba – mondtam, majd becsuktam az ablakot. Pár perc múlva kopogtatást hallottam.
- Uram Isten! – kipattantam az ágyamból, és gyorsan kinyitottam az ablakot. – Te nem vagy normális! - nevettem.
- Kénytelen voltam felmászni. Kérlek, gyere velem – nézett mélyen a szemeimbe.
- Késő van, és anya úgysem engedné meg.
- Akkor elrabollak – mondta nemes egyszerűséggel, majd megragadta a karom és húzni kezdett, de én megállítottam.
- Ne csináld ezt! Inkább átöltözök - ingattam a fejem, majd berohantam a fürdőbe pár ruhával.
- Mehetünk? – kérdezte, mikor visszaértem a szobámba.
- Igen, de ne az ablakon át.
- Mi lesz, ha anyukád felébred?
- Kiosonunk – ragadtam meg a kezét, és „lábujjhegyen” lementünk a földszintre, majd halkan bezártuk magunk mögött az ajtót. Beültünk a kocsiba, majd Edward gázt adott és elindultunk.
- Hová megyünk? – kérdeztem.
- Meglepetés – mosolygott, én pedig nem szólaltam meg az út végéig.


Körülbelül háromnegyed óra múlva megálltunk egy befagyott tó mellett. Edward segített kiszállni az autóból, majd a csomagtartóhoz ment. Mikor visszatért hozzám, akkor vettem észre, hogy egy táskát tart a kezében, de azt nem tudtam, hogy mit rejt.
- Gyere – fogta meg a kezem, amitől kellemes bizsergés járta át a testem.
- Ugye, nem gondolod komolyan? - kérdeztem, miközben a tó mellé értünk és leültetett egy padra, majd a táskából előhúzta a korcsolyákat.
- De – mosolygott.
- Én nem tudok korcsolyázni – mondtam, és nyeltem egy nagyot.
- Megtanítalak.
Nagy nehezen meggyőzött Edward, és felvettük a korikat, majd ráálltunk a jégre, vagyis én elestem volna, ha nem kap el.
- Ha kitöröm a nyakam, egész életedben kísérteni foglak – mondtam, közben pedig a kajába kapaszkodtam és lassan lépegettem előre.
- Nem fogod, ígérem – nevetett, majd hirtelen elengedett, én pedig igyekeztem megtartani magam, ami hál’ istennek sikerült. Edward körülbelül öt méterre állt tőlem.
- Gyere ide – mondta, én pedig lépegetni kezdtem, mire felnevetett. – Akkor úgy mondom, hogy csússz ide – mosolygott.
- Ha megmozdulok, elesek – mondtam, közben a hideg rázott, de nem szóltam érte.
- Rendben – indult el felém, majd mikor elém ért, megfogta a karom és húzni kezdett a jégen. Görcsösen szorongattam a kezét, miközben azért imádkoztam, hogy el ne essek.
- Próbáld meg – mosolygott. – Melletted leszek, és nem hagyom, hogy bajod essen.
- El fogok esni.
- Nem fogsz! Ne butáskodj! – szólt.
- Hát jó - adtam meg magam, és megtettem az első lépést, vagyis csúszást, Ő pedig követte minden egyes mozdulatomat. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, de szerencsére mellettem volt, így még időben elkapott, mielőtt lefejeltem volna a jeget.
- Én megmondtam.
- Ne légy negatív – végig mért gyönyörű zöld szemeivel, majd megszólalt. – Nem fázol? – kérdezte. Hát, igen. Annyira siettünk, hogy kabátot nem hoztam magammal, csak egy meleg pulóvert. Na, jó. Én siettem, mert már vele akartam lenni.
- Nem – hazudtam.
- Vedd fel! – mondta, miközben kicipzározta a nagy kék kabátját.
- Nem. Így még nagyobb az esélye, hogy elesek – húzódtam el.
- De így megfázol.
- Te is.
- Jenny, kérlek – bújtatott bele a meleg kabátba, amiből az Ő illata áradt.
- Edward, de … - ám nem tudtam befejezni, mert mutatóujját a számra tette.
- Semmi de!
- De makacs vagy! – csóváltam meg a fejem.
- Te is – mosolygott. – Jól áll – bókolt, miközben végigmért szemével.
- Egész biztos, mivel elég nagy rám - nevettem. - Jó, megpróbálom újra - mondtam, majd újból nekirugaszkodtam. Most négy lépést tettem meg és csak utána vesztettem el az egyensúlyomat, de Edward rögtön utánam nyúlt, én pedig a pulóverébe kapaszkodtam, és felegyenesedtem.
- Bocsánat.
- Semmi baj – mondta, miközben a szemeimet fürkészte, amitől teljesen zavarba jöttem. A karjaiba zárt, majd szorosan magához vont és csak nézett. – Már régen el kellett volna mondanom – szólalt meg végül.
- Mit? – suttogtam, miközben kézfejével megsimogatta az arcom.
- Szeretlek – mondta, majd arca lassan közeledni kezdett az enyémhez, és mikor ajkaink egymáshoz értek, a szívem őrült tempóban kezdett verni. Meglepődtem, de az csak a másodperc töredéke volt, hisz a vágyam erősebb volt, így automatikusan a hajába túrtam és visszacsókoltam. Hihetetlenül jó érzés volt a karjaiban lenni, s mással sem törődni, csak Vele. Ugyanaz az érzés járta át a testem, mint akkor, azon az éjjelen. Éreztem a pillangókat a gyomromban, és időnként elfelejtettem levegőt venni, mert csak édes ajkait akartam csókolni, s soha abba nem hagyni. Nyaka köré fontam a karom, majd egész testemmel hozzá simultam, Ő pedig szorosabban ölelt magához. Mikor nyelvét becsúsztatta a számba, azt hittem, hogy elájulok. Ajkaink szinkronban mozogtak egymással és úgy tűnt, hogy Ő sem szívesen szakítaná meg ezt a játékot. Éreztem a mézédes illatot, ami belőle áradt, engem pedig teljesen elkábított. Annyira vágytam már a csókjára, hogy féltem be ismerni magamnak hamarabb, de ez akkor lényegtelennek tűnt, hisz újra érezhettem ajkait az enyémeken.
Egyszerre húzódtunk el, s mindketten szaporán vettük a levegőt. Edward a homlokomnak támasztotta az övét, és mosolygott, ahogy én is. Végig simítottam az arcán, közben lehunytam a szemem. Kiélveztem minden egyes pillanatot, amit vele tölthettem. Közel voltunk egymáshoz, mégis oly' távol, de most itt voltam a karjaiban, és sosem akartam kibújni belőle. Azt mondta, szeret, én pedig hittem neki. Mikor megcsókolt, olyan szenvedélyes volt... olyan... őszinte, hogy az igazat kellett, hogy mondja.
Még mindig egymást öleltük és csak mosolyogtunk. Vállára hajtottam a fejem, majd mélyen magamba szívtam édes illatát, egyik kezemmel a derekát öleltem, a másikkal pedig a tarkóján levő hajával játszottam.
Újra meg akartam csókolni, de nem voltam biztos benne, hogy ez valóban jó ötlet-e. Felemeltem a fejem, majd a szemébe néztem, Ő pedig megsimogatta az arcom.
Mérhetetlenül boldog voltam abban a pillanatban, mert egy régóta dédelgetett álmom vált valóra. Ekkor eszembe jutott, amit Alice mondott nekem arról, hogy el kellene Edwardnak mondanom, mit érzek, így visszaemlékezve, tudhatott valamit, amit nem mondott el nekem.
- Mennyi az idő? – törtem meg a csendet.
- Negyed egy – nézett rá az órájára.
- Talán jobb lenne, ha indulnánk, holnap, vagyis ma még suli, és nem akarom, hogy miattam megfázz.
- Miattad? – kérdezte.
- Ühüm. Rajtam van a kabátod, nem fázol?
- Kicsit – mondta. Kicipzároztam a dzsekit, majd szétnyitottam. Egyből vette a lapot, és hozzám bújt, én pedig betakartam, már ahogy tudtam. – Így már jobb – mosolygott, én pedig felnevettem, annyira édes volt.
- Ha fáztál, miért nem szóltál? – kérdeztem.
- Mert nem akarom, hogy megfázz.
- De így te leszel beteg.
- Nem, nem leszek az – mosolygott.
- Majd meglátjuk - mosolyogtam, Ő pedig hosszan megcsókolt, aztán kibontakozott az ölelésemből és összekulcsolta a kezünket, majd a kocsi felé vettük az irányt.


Egyikünk sem szólalt meg, amíg haza nem értünk, amit kicsit sajnáltam, mert legszívesebben egész éjjel vele lettem volna, és hallgattam volna édes hangját, de nem lehetett. Az úton egész végig csak mosolyogtunk, hol magunkban, hol egymásra, én pedig szinte szárnyaltam a boldogságtól.
- Holnap érted jövök – jelentette ki, mikor megálltunk a bejáratnál.
- Rendben – mosolyogtam. Közelebb lépett, majd magához vont és megcsókolt.
- Jó éjt! – szólalt meg, mikor elváltak ajkaink.
- Neked is. Legközelebb ne az ablakon gyere be.
- Rendben, de akkor hol máshol? – kuncogott.
- Megcsörgetsz, én pedig beengedlek – mosolyogtam.
- Ahogy akarod – csókolt meg ismét, majd megszólalt. – Olyan régen vártam már erre – sóhajtott, miközben a fülem mögé simított egy rakoncátlan hajtincset.
- Én is – suttogtam. Levettem magamról a kabátját, és felé nyújtottam. – Köszönöm.
- Szívesen – mosolygott, majd belebújt a ruhadarabba. Most én csókoltam meg. Nem tehettem róla, egyszerűen nem bírtam megállni. Belemosolygott a csókba, majd öt perc múlva elváltunk egymástól. – Na, menj, mert megfázol – mondta, én pedig bólintottam, majd bementem a házba. Még kinéztem az ablakon, s láttam, hogy visszanéz, majd beszáll a kocsiba, és elhajt.
Felosontam a szobámba, átvettem a pizsamám és befeküdtem az ágyamba. Rita felugrott, majd hozzám bújt, én pedig álomba szenderültem.