Epilógus

Sziasztok!
Hát ide is elérkeztünk. Itt a vége; az utolsó fejezet. Így, hogy már lassan két éve írom a történetet. (Mivel még az első részt újra írom, így biztos meg lesz a két év.) Szerintem senki nem húzta el eddig egy történet írását.(Remélem, tévedek) Amikor tényleg befejezem az egészet - itt gondolok a javított első részre - , akkor fogom azt mondani, hogy igen, hiányozni fog a történet. Megmondom őszintén, hogy a szívemhez nőtt, de nemcsak azért, mert az első történetem volt - van, és mindig az lesz -, hanem, mert a karakterek maguk lettek kedvesek a számomra. Persze Cullenék és a farkasok azok, Stephenie Meyerré, de a többiek... Bevallom, még Tom is hiányzik, még akkor is, ha egy kicsit pszichopata volt.(Legalábbis szerintem;))
Nos, azt hiszem, hogy most jött el annak az ideje, hogy köszönetet mondjak Nektek. Mindenkinek, amiért türelmesen vártátok az új részt, még annak ellenére is, hogy sokszor késtem, nem is keveset. Főleg így a végénél. Bocsánatot is kérek. Sajnálom, hogy eddig húztam ezt az egészet.

Nem tudok mindenkit felsorolni, és tudom, hogy ki fogok hagyni embereket, de sajnos, nem mindenkire emlékszem.:( Köszönöm mindenkinek, hogy megírtátok a véleményeteket.
Yvie, Orsi, Nilla, Evelyn, Zsúú, Szandy_Pocok(Barátném:)), Đóri, Lilla, Pussy, Ni, Gina, Wyyy, Kim, Stenczi, Ancsíh, Zsófi, Mandula, Gemma, titzy, Gromit, Fanee, Kisildikó és még annyian vagytok, hogy nagyon hosszú lenne a lista. (tényleg sajnálom, akit kifelejtettem, de nektek is köszönöm) Jöttetek újak, akik bekapcsolódtak a történetbe, és hozzászóltak, és köszönöm a sok Névtelennek(Bocsánat:$), hogy írtak, még ha névtelenül is.:)
Köszönöm, hogy velem, és persze Jennyékkel tartottatok, és, hogy ösztönöztetek. Volt, hogy azt mondtam: Jó, akkor most befejeztem, de aztán láttam, hogy még valaki/valakik akarja/akarják olvasni, így folytattam. Bevallom, fájt volna úgy félbe hagyni a részt, mert ha ide nem is tettem volna fel, írtam volna magamnak tovább, csak talán szünetet tartottam volna, de mindenképp befejeztem volna.:)
Egyszóval(pontosabban kettővel): KÖSZÖNÖK MINDENT!:)

Még egy utolsó mondat, és nem szaporítom tovább a szót.:) A meglepetés a fejezet alján van. Ahogy mondtam, a történetből egy bizonyos részletet emeltem ki, amit nem írtam le.:) Valaki persze már láthatta Facebookon, hisz oda is kitettem.:)
Jó olvasást Kívánok az Epilógushoz!:)

TÉNYLEG! 18-AS KORHATÁR! (LEGALÁBBIS ÚGY VÉLEM, HOGY EZ MEGKÍVÁNJA)


Sok gyakorlás után végre eljött az a pillanat, amire már nagyon rég vártam. A gyerekeimmel lehettem. Azt hiszem, elég is annyi, hogy amikor megpillantottam és a karomba zártam őket, végre beteljesíthettem az anya szerepet az életükben. Bár a babázásról lekéstem, hisz nagyon gyorsan nőttek - és egyik nap azt hittem, hogy még a vámpírnak is lehet szívinfarktusa, mikor meghallottam Carlisle gondolatait, miszerint lehet, hogy túl hamar elérik az öregkort, de szerencsére megálltak a növekedésben -, de igyekeztem bepótolni az elmulasztott hónapokat.

Egyik nap rájöttünk Aisha képességére. Ügyesen titkolta előlünk, de aztán nem bírta tovább, és bevetette Emmettnél. Elég mulatságos volt, bár Rosalie-nak kevésbé. Aisha képessége a kivetítés volt. Azt láttatta a másikkal, amit csak akart. Ha épp azt akarta elhitetni az illetővel, hogy nyulak potyognak az égből, akkor azt senki más nem látta, csak az a személy, akire ezt kivetette. Kis huncut volt a lányka, és imádtam, ahogy mosolygott. Habár az én hajszínemet örökölte, mégis kiköpött Edward volt, mert mikor mosolygott, mindig ő jutott róla az eszembe.

Tényleg úgy élhettünk – már, aki -, mint egy igazi „átlagos” család. Egy NAGY család, így nagy betűkkel. Esméék megtapasztalhatták a nagyszülők szerepét, Emmett, Jasper, Alice és Rosalie pedig a nagybácsi és nagynéni szerepeket. Utóbbira mondanám azt, hogy pótanya. Úgy éreztem, hogy, ha bármi történne velem – mert ugye mi sem vagyunk sebezhetetlenek -, akkor ő lenne az, akire rábíznám a gyerekeket. Természetesen a többiekre is igaz ez, de őrá különösképp. A gondolatait hallva, és az érzéseit érezve, teljes mértékig megértettem őt. Átéreztem azt a fájdalmat, ami átjárta valahányszor látta, mennyire jól elvagyunk Edwarddal, a kicsikkel. Ilyenkor mindig bűntudatom támad, hogy pont neki nem születhetett gyermeke. Hiába mutatja azt a kemény, beképzelt, közömbös énjét, én tudom, hogy igenis ő az az „ember”, aki volt. Nem mindenkit változtat meg a vámpírság gondolata. Szerintem egyesek úgy hiszik, hogy ha vámpír, akkor neki ölnie kell. Pedig ez egyáltalán nem így van. Carlisle megmutatta, hogy másképp is lehet élni.

Azt hiszem, most nagyon elkanyarodtam. Tehát a lényeg, hogy boldogok vagyunk, bár van valaki, akire mindig emlékezni fogunk.
Idegenek, barátnők, riválisok, majd megint barátnők. Azt hiszem, így lehet legjobban jellemezni őt. A világon a legjobb barátnőm volt, aki ember. Ragaszkodtam hozzá, hogy ő legyen legalább az egyik Csodának a keresztanyja; a keresztapa persze Jake volt. Aishát választották. Kicsi Edward keresztszülei olyanok lettek, akiknek nem nagyon örült Edward, legalábbis az egyiknek. Én kértem fel őket, és beleegyeztek, nagy nehezen. Paul és Tamara. Utóbbival nagyon sokat beszélgettem, és megkedveltem. Paul, nos, nem nagyon akarta elfogadni, hogy vámpírrá váltam, de elmagyaráztam neki, hogy ugyanaz az ember vagyok, mint akit megismert, kivéve két dolgot. Nem ver a szívem, és vérrel táplálkozom. Ezektől eltekintve ugyanaz maradtam.

Bella… Őt gyakran látogatom. Szinte minden nap, hisz nemcsak barátnőm, hanem olyan volt számomra, mintha a nővérem lett volna. Már nem akarta elcsábítani tőlem Edwardot, ami visszaemlékezve, elég gyerekes dolog volt részünkről. Mindig egy cél volt. Mindent bevetettünk, hogy valahogy felhívjuk Edward figyelmét magunkra. Bolondok voltunk. Nem éri meg összeveszni egy pasi miatt. Bár Edward… Nem még ő miatta sem, főleg, ha nem érdekeljük. Nos, végül Jacob mellett kötött ki, és szült neki egy kis vasgyúrót. Persze, ez évekkel az átváltozásom után történt.

Aztán rá két évre megtörtént. Mindketten láttuk Alice-szel, mégsem értünk időben oda. Aztán megkérdeztem magamtól: Mire jó ez a képesség, ha a szeretteinken nem tudunk segíteni?
Nem értettem…

Négy évvel ezelőtt…
- Ó, ne! Ezt nem teheti!... Ez szabálytalan!... Bent volt!... A francba! – kiáltotta Emmett. A focimeccset nézte, és a csapat, akinek szurkolt vesztésre állt, ráadásul fogadott Edwarddal. A szituáció a következő volt. El kell képzelni egy nagy plazmatévét, előtte egy kanapéval, amin Emmett és Edward ült – előbbi szétterpeszkedve, utóbbi karba font kezekkel, elégedett vigyorral az arcán – körülöttük egy csomó sörösüveg, amiben vér volt. Emmett azt mondta, így emberibb. Ahogy vesszük. Tehát, ha egy ember belépett volna a házba, nem tudván, mik vagyunk, azt hinné, tényleg annyi sört ittak meg.
Mi, lányok – Rosalie, Esme és én - a gyerekekkel játszottunk, és beszélgettünk. Alice és Jasper elutaztak pár napra, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. Carlisle dolgozott, pedig én örültem volna neki, ha velünk marad, viszont a betegeknek is szükségük volt rá.
- Emmett, itt gyerekek is vannak! – szólt rá Rosalie, miközben egy újabb könyvet adott a kis Edward kezébe. Bizony, már olvasni is meg tanultak, én pedig ámultam és bámultam. Nagyon okos gyerekek voltak.
- Ne szólj bele, Asszony! – kiáltott hátulra, mire Rosa felpattant, és beviharzott a konyhába. Először nem értette senki, hisz ilyenkor mindig hozzávágott valamit, aztán meghallottam a gondolatait. Elkacagtam magam, mire Edward is. Senki sem értette rajtunk kívül, min is nevetünk, aztán sógornőm egy serpenyővel a kezében tért vissza, és egyből fejen vágta az urát. – Hé! Ezt most miért kaptam? – kérdezte ártatlan arccal Emmett, miközben a fejét simogatta. Szerintem nem fájt neki annyira, mint amennyire megjátszotta. Igazából, nagyon ismerős volt a helyzet.
- Azért, mert feleseltél! – mondta. Én csak mosolyogtam, és folytattam Aisha hajának fésülését. Imádtam birizgálni a haját. Mikor kicsi voltam, anyuval mindig fodrászosat játszottunk. Azt mondta, hogy ő a fodrász, én pedig a filmcsillag, akinek megcsinálja a haját. Mi majdnem ugyanazt játszottuk.
- Ismerős? – suttogta Edward a fülembe, ezzel felébresztve engem a képzelgésemből. Ránéztem, majd elmosolyodtam.
- Nagyon is – simogattam meg a fejének azt az oldalát, ahova még tőlem kapott, mikor még ember voltam. Egy hosszú csókot nyomott a számra, majd visszament Emmett mellé a kanapéra.

Már a gyerekek is az ágyukban voltak, én pedig kint ültem a verandán, és bámultam a Holdat, mikor látomásom támadt. Nem szerettem az e fajta látomásaimat, és nem véletlenül. Mivel éreztem az emberek érzéseit, így ez a látomásomra is kihatott. Olyan volt, mintha velem történt volna meg. Nagyon rossz volt, és néha legszívesebben megszabadultam volna ettől a képességtől. Időnként úgy éreztem, hogy nem áldás, hanem átok.
A látomásom egy háznál történt. Ismeretlen volt, és úgy tűnt, hogy a támadó szemén keresztül látom az eseményeket. Biztosra vettem, hogy vámpír, mert az erdőből kémlelte a környéket, és fáról-fára ugrált. Egy illatot követett, majd megláttam a szemén keresztül, Őt.
Ekkor „visszatértem a jelenbe”, de alig telt el egy másodperc, ismét egy vízióm támadt. Most az áldozat voltam. Nem értettem, mi történik, hisz ilyen eddig még sosem történt velem. Mindig csak egy adott személynek az érzéseit éreztem, és láttam azt, ami vele történik. Most nem így volt. A támadóból mérhetetlen düh és bosszú áradt, míg az áldozatból egy olyan „ma nem kellett volna felkelnem”. Nyugodt volt, de fáradt a hosszú nap után, ám hirtelen mozgolódást hallott az erdő felől. Először nem törődött vele, majd ismét hallotta, és szemével körbepásztázta a környéket, majd gyorsabban szedte a lábait. Beszállt az autóba, majd gázt adott.
Nem tagadta; félt. Minél hamarabb haza szeretett volna érni, és befeküdni a férje mellé. A puha, meleg és biztonságot nyújtó férj karjaiba. Aztán valami koppant az autó tetején. Mintha valami, vagy valaki rázuhant volna. Ekkor hagyta el a La Push-t jelző táblát, és hol az autó tetejét, hol az erdőt kémlelte. Várt valamire, én pedig pontosan tudtam, hogy mire. Még mindig az erdőt figyelte, és mikor ismét az útra szegezte tekintetét egy fát pillantott meg, de nem tudott lefékezni. Neki ütközött a fának.

Mikor ismét otthon voltam, szinte éreztem, hogy bevertem a fejemet. Szólnom kellett Edwardnak, hogy egy vámpír van a városban. Úgy gondoltam, hogy nomád, de miért pont Őt akarta bántani? Berohantam a házba, és minden tekintet rám szegeződött.
- Edward! – szólítottam idegesen, mire azonnal mellettem termett.
- Mi a baj? Mi történt? – kérdezte, én pedig értetlenül néztem rá, hisz nem értettem, miért nem látta a fejemben a képeket. Egészvégig a házban volt.
- Látomásom volt. Nincs sok időnk. Egy idegen vámpír van az erdőben, és rátámadt… - De nem tudtam befejezni, mert a vámpír döntése megakadályozott benne. Meg akarta ölni, és minél hamarabb. Pontosan tudta, hogy itt vagyunk, és hogy a segítségére sietünk majd. Ismerte őt. Hallottam a gondolatait is. Ilyen még nem történt velem. Bizonyára azért, mert még nem tudtam irányítani a képességeimet. Néha elvesztettem a kontrollt felettük, és akkor elszabadult… minden. Az érzelmeket, amik belőle áradtak, megzavartak. Nagyon ritkák voltak az ilyen durva látomások. Egyszer, vagy kétszer fordult velem elő, de akkor sem volt ennyire intenzív. Úgy hittem, hogy Alice is látja ebben a pillanatban ugyanazokat a dolgokat, amiket én, csupán nem érzi.

Most az erdőben voltak. A szőke szépség gondolataiba beleláttam, és, ha tényleg ott lettem volna abban a pillanatban, már rég… Bella megkötözve ült egy fánál, és a szájába egy kendő volt. A nő ébresztgette, mert hallotta, hogy bementem a házba, és a farkasok is szagot fogtak. Sietnie kellett.
Először csak azt tervezte, hogy eljön meglátogatni minket, de aztán megpillantotta őt, és mikor az első látomásom volt, akkor fogalmazódott meg benne a terv, s azzal egyidejűleg véghez is vitte.
Bella felébredt, én pedig hallottam a nő gondolatait. „Ugyanúgy fog fájni neki, mint nekem.” Barátnőm értetlenül bámulta őt, és örültem volna neki, ha belelátok a fejébe, mert akkor láttam volna a támadó arcát, de nem. Sajnos, még az én képességem is kudarcot vallott nála.
A nő elkezdte a bosszúállást. Bella nyakához hajolt, és beleharapott, ő pedig torkaszakadtából ordított, de mivel a szája be volt tömve, így nem volt olyan hangos, de elég volt, hogy a farkasokat jó irányba terelje.

- Áh! – Ugyanúgy sikítottam, mint Bella, és a többiek nem tudták mi történik velem. Az én ordításom elnyomta Belláét, és reménykedtem, hogy legalább Edward meghallja a gondolataimat.
- Nem hallom. Nem látok bele a fejébe. – Nem tudom, kinek válaszolt, de erre nem volt idő. Nem állhattam le beszélgetni velük. Megfordultam, és elindultam. Pontosan tudtam, hova kell mennem, és nem érdekelt, hogy még mindig látom a vért, ami barátnőm nyakából folyt. A vörös folyadék eláztatta a pólóját, én pedig gyorsabbra vettem a tempót. A szőkeség, amilyen hamar jött neki a sok ötlet, hogyan ölheti meg a barátnőmet, amilyen gyorsan tudta, úgy teljesítette be. Aztán eljött a legrosszabb, amit életemben legeslegelőször láttam, és éltem át.
Megragadta Bellát, majd vámpírgyorsasággal szakította le mindkét karját. Barátnőm könnyezett, és folyamatosan sírt. A vér mindent beborított, én pedig összeestem a fájdalomtól. Ilyet sosem éreztem még, és nem is hittem, hogy ilyet érezhet egy vámpír. Ordítottam, és ha sírni tudtam volna, már nem láttam volna magam előtt az utat.
Jacobék közel jártak hozzájuk, és Edwardék is utánam iramodtak. Olyan sok minden volt körülöttem, hogy nem tudtam, hogy mi a valós. Mindenki gondolatát hallottam. Nem tudtam, hogy ahol vagyok, az valós, vagy látomás. Ha egy vámpír össze tudott zavarodni, akkor bennem káosz volt. Úgy éreztem, hogy túl sok nekem ez a képesség. Mivel Alice csak a jövőbe látott, és nem rendelkezett az én plusz képességeimmel, ezért neki csak látnia kellett, nem pedig átélni. Nem értettem, hogy lehetséges ez. Csak egy képesség, aminek állítólag külön kellene „működni”. De nem. Az életemben megszenvedtem a szerelmem elvesztését, és sírtam; sokat sírtam. Fájt, amikor elment, és fájt, amikor elküldtem. A saját hibámból szenvedtem sokat, és amit most éreztem, felért azzal a fájdalommal. Az lélekben fájt, de ez fizikai kín volt.

Aggodalom, fájdalom, bosszú és düh keveredett a levegőben. Edwardék csak pár méterrel voltak lemaradva utánam, én pedig felálltam a földről, és Bella felé igyekeztem. A szőkeség a vérben fekvő Bellára pillantott, és a maradék végtagjait is letépte, mire újra egy fájdalom hullám járt át, pont úgy, mint barátnőmet. Aztán végleg eldöntötte a nő. Rámérte az utolsó csapását, mielőtt mindenki a helyszínre ért volna. Bella fejét elválasztotta a testétől, én pedig, mintha belém lőttek volna, úgy terültem el a földön. Ziháltam, pedig nem volt szükségem levegőre. Olyan volt, mintha Bellában lettem volna, de még mindig éreztem a fájdalmat. A vámpír szemén keresztül bámultam halott barátnőmet, de hirtelen mozgolódást vett észre a bokorból. Odakapta a fejét, és egy vörösesbarnás szőrű farkas ugrott elő a sűrűből. Felismertem; Jacob volt. Szemében aggodalom csillogott, de mikor meglátta Bella testrészeit a földön, az aggódása átváltott dühbe. Az egész teste remegni kezdett.

Nem tudtam, hogy ezek most gondolatok, vagy még a látomásom-e. De végül az előbbire tettem le a voksomat, mert átcsusszantam Jacob fejébe, és végre láthattam a vámpírt, aki megölte a barátnőmet. Amint megpillantottam az arcát, elszörnyedtem.
Tudtam, hol vannak, és amilyen gyorsan csak tudtam, odasiettem.
A vér, amit eddig kizártam, most megcsapott, amint a helyszínre értem. Edward egy-két másodperccel utánam ért Bellához, mert megérezte a vére illatát. A többiek is megérkeztek, de nem foglalkoztam velük. Nem hittem a szememnek, és nem hittem el, hogy ez megtörtént. Edward összerogyott, épp úgy, ahogy én is. Élete első szerelme volt, nekem pedig mintha a nővérem lett volna. Nem kellett hátra fordulnom, mert pontosan tudtam, hogy a többiek is épp olyan arcot vágnak, mint mi, és éreztem a fájdalmukat. Samék üldözőbe vették azt, aki erről tehetett, de még az ő gyötrődésüket is el kellett viselnem. Egy hang nélkül kellett megbirkóznom velük. Borzalmas érzés volt. Most már tudtam, mit érezhetett Jasper, mikor Edward meghalt. Mindenki fájdalmát éreznie kellett, és csöndben tűrnie.

A kezem elindult Bella feje felé, de megtorpantam, és visszahúztam. Edwardra emeltem a tekintetemet, akinek még sápadtabb volt az arca, mint máskor. Mindenki, aki jelen volt, ugyanúgy nézett ki, mint a férjem, és nekem is hasonló lehetett a bőrszínem. Nem bírtam tovább nézni Bella halott arcát. Hirtelen dühöt éreztem, és Edwardból áradt. Látta a farkasok fejében az elkövetőt, nekem pedig ezen az éjszakán sokadszor támadt látomásom.
- Nem hozhatod vissza, ha megölöd – gondoltam. Kezemet a kezébe csúsztattam, és küzdöttem azért, hogy ne szippantsak bele a vérrel teli levegőbe. Edward arra gondolt, hogy ha gyorsabb lett volna, akkor megmentheti, én pedig rájöttem… Én tehettem arról, hogy késve érkeztünk.
- Sajnálom! – suttogtam, majd berohantam az erdőbe a farkasok szagát követve. Nem érdekelt, hogy átléptem a határt, de muszáj volt megtennem. Szerencsére hamar utolértem őket. Irinát sarokba szorították, és mindenki támadó állásban volt. Nem hagyhattam, hogy megöljék, elvégre családtag volt… Volt. Paulék tudták, hogy jövök, de a szemüket nem vették le az ellenségről. – Miért? – intéztem szavaimat Irinának. Sam morgolódott, ahogy a többiek is, amiért átléptem a határt, de úgy gondoltam, ezt később megbeszélem velük. Okom volt rá, hogy megszegjem a szerződést, és reménykedtem, hogy annyira ismernek, hogy nem bántok senkit. Bár… Bár vámpír vagyok… És olybá tűnik, hogy meglankadt bennünk a bizalmuk. Úgy érezték, hogy már a Vega vámpírokban sem bízhatnak.
Irina nem szólalt meg, de gondolatba szidott. Jacob közelebb lépett hozzá, és tudtam, hogy csak arra vár, mikor ölheti meg. Ő is kíváncsi volt, tudni akarta, miért bántotta a szerelmét.
- Azt kérdeztem, miért? – szólaltam meg most már dühösen, és közelebb léptem hozzájuk. – Mit ártott ő neked, Irina? – Meglepődött, hogy tudom a nevét, de úgy tűnt, ő nem ismer engem. Hát persze, mivel nem is volt ott az esküvőn. Két év alatt nem volt kíváncsi az új családtagra.
- Hidd el, volt rá okom – szólalt meg végül. „Megölette a szerelmemet” – gondolta, én pedig épp meg akartam szólalni, de Edward megelőzött.
- Soha, senkit nem öletett meg, Bella! – lépett mellém. Ekkor láttam a férfi arcát Irina fejében. Nomád volt, ebben biztos voltam, hisz a szemei vörösen csillogtak. Ha találkoztam volna vele emberként, biztos nem élem túl azt a találkozást.
- „Biztos ezek a dögök végeztek Vele, de Miatta” – gondolta.
- Laurent bántani akarta Bellát…
- És akkor jöttek ezek, mi?! – mutatott körbe a farkasbőrbe bújt fiúkon. – Szerintem megérdemelte! – morgott. Úgy hallottam, hogy nem mindig volt ilyen. Bizonyára az a bizonyos Laurent változtatta őt meg ennyire. A vámpíroknál a bosszúállás gyakori volt, de én még tudtam gondolkodni. Igen, bennem volt az, hogy utána jövök, és végzek vele, de akkor ugyanolyan lennék, mint ő. Semmiben sem lennék jobb nála. De, ha nem lassítottam volna le a többieket, akkor megállíthattam volna Irinát.
- Hagyd őket békén! Itt egyedül te vagy bűnös! Egy ártatlan lányt öltél meg, csupán bosszúból! – léptem előre és üvöltöttem. Felgyülemlett bennem a sok érzés, és ki kellett adnom, s abban a pillanatban úgy éreztem, megérdemli. – Most jobb lett? Visszahoztad a szerelmedet? Megoldott ez valamit? Jobban érzed magad tőle? – Egyre közelebb kerültem a farkasokhoz.
- Jenny! – szólított meg Edward, de nem foglalkoztam vele.
- Mégis ki vagy te, hogy beleszólsz a dolgaimba? – kérdezte vicsorogva.
- A feleségem – felelt helyettem Edward.
- Ó, az új családtag. Szólj rá, hogy vegyen vissza! – Nem hittem a fülemnek. Még én vegyek vissza, mikor ő gyilkolt meg egy embert. Ez csak olaj volt a tűzre, és nem bírtam tovább fékezni magam. Nem gondoltam a következményekre, és semmi másra. Eluralkodott rajtam a düh és a fájdalom.
Elrugaszkodtam a földtől és Irinára vetettem magam. Megragadtam a nyakánál fogva, és egy fához szorítottam. Újszülöttnek mondhattam magam, bár még csak két éve voltam vámpír, de hozzá képest, kezdőnek számítottam. Emmettel sokat birkóztam. Nem egyszer vadásztam le a kiszemelt medvéjét, és ezért jól összeverekedtünk, de nem volt komoly. Olyan játék féle volt, de Edward folyton aggódott miattam.
- Jenny! – hallottam meg Edward hangját.
- Nem veszek vissza! – szűrtem a fogaim közt. – Itt egyedül neked kell! Nem hiszem el, hogy még van bőr a képeden…! Nem érdekel, hogy idősebb vagy nálam, és az sem, hogy családtag vagy! Egy rokon ilyet nem csinál, hiába hajtja őt a bosszúvágy! – Erősen szorítottam a nyakát, miközben egész testemmel hozzásimultam. Nem hagyhattam szabad helyet neki. Nem engedhettem, hogy kiszabaduljon.
- Eressz el! – szólt rám!
- Nem! – Legszívesebben megbosszultam volna a barátnőm halálát, de mondtam magamnak; nem hozza vissza, és nem lennék jobb nála. – Bella volt az egyik legjobb barátnőm, és egyben családtag is volt, nem úgy, mint te!
- Jenny! – termett mellettem Edward, és már kezét az enyémre tette.
- Hagyj, Edward! El kell neki mondanom! El kell neki mondanom, mennyire gonosz, és, hogy én ilyen rokont nem akarok magamnak. Nekem is úgy kéne tekintenem rá, mint nektek, de nem megy. Túl rossz benyomást keltett már az első adandó alkalommal.
- Te sem vagy éppen angyal! – morgott. Magamon éreztem mindenki tekintetét.
- Nem, de bármire képes vagyok a szeretteimért, akár meghalni is, de gyilkolni soha nem fogok! Ismétlem, SOHA nem fogok! Nem lesz belőlem gyilkos. – Ezzel az utolsó mondattal elengedtem a nyakát, és abban a pillanatban három farkas vett minket körbe.
- Jobb, ha most hazamész, és soha többet nem jössz a közelünkbe – suttogta neki Edward, de én meghallottam. Minket Edwarddal elengedtek Samék, de Irinát sakkban tartották.
Már megbántam, hogy „nekimentem”, mert pont én mondtam Edwardnak, hogy ne ölje meg az elkövetőt. Ő is elszörnyedt azon, hogy pont egy családtagja végzett a volt szerelmével.

Egy emberként fordultunk a farkasok felé, akik széttépték Irinát. Ez már túl sok volt számomra. El kellett mennem. Elég gyilkolást láttam, és még egyet nem akartam. Hátrálni kezdtem, és éreztem Edward tekintetét magamon. Megfordultam, és elrohantam, egyenesen arra a helye, ahol mindig minden nyugodt, szép és békés volt.

Mikor kicsit megnyugodtam, hazamentem, de mintha egy lélek sem lett volna otthon, pedig ez nem így volt. Rosalie és Emmett a szobájukban volt, a kicsik Edwarddal a mi szobánkban voltak. Csak Esmét láttam a konyhában pakolni, de éreztem, hogy nagyon szomorú, ahogy mi mindannyian. Mintha a lánya lett volna, épp ezért fájt az elvesztése.
Carlisle-t már értesítették, ahogy a rendőrséget is. El tudtam képzelni, mit érezhet a rendőrfőnök. Tudtam, hogy állattámadásként fogják majd fel, mert… ahogy meghalt… csak az lehetett. A rossz az volt, hogy én pontosan tudtam, mi történt vele, mégsem mondhattam semmit, mert akkor veszélybe sodrom a családomat és magamat is.
Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, Esme rám kapta a tekintetét, és láttam a szemében azt a mérhetetlenül nagy fájdalmat, amit egy anya érezhet, ha elveszíti a gyermekét. Nem kellettek szavak, anélkül is megértettük a másikat. Megöleltük egymást, és pár percig így maradtunk. Esmét a második anyámnak tekintettem, és nem szerettem, ha szomorú. Ő mindig mosolygott, és most az egyszer könnyek nélkül sírt.
- A gyerekek… hallották? Felébredtek…? – kérdeztem, mikor elengedtük egymást.
- Nem. Azt hiszem, jobb, ha majd csak később tudják meg – felelte, én pedig bólintottam, majd egy utolsó pillantást vettettünk egymásra, aztán felmentem az emeletre Edwardhoz.
Halkan nyitottam be a helyiségbe, hisz a kicsik még aludtak. Szerelmem az ablak előtt állt, és kifele bámult, de tudtam, hogy teljesen máshol jár. Akaratlanul is meghallottam egy-egy gondolatfoszlányát és képeket is láttam a fejében. Bellára gondolt és a vele töltött időkre. Ahogy régen szerették egymást, és hogy miket mondott neki. Edward nem vette észre, hogy bejöttem, és úgy gondoltam, azt sem hallotta, mikor hazaértem. Bűntudatom volt, amiért otthagytam a farkasok területén, és elmenekültem még egy haláltól. Vele kellett volna maradnom, hisz ő régebb óta ismerte Bellát, mint én, és én tehettem arról, hogy nem ért oda időben.
Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és lassú, halk léptekkel közelítettem felé. Tudtam, hogy gyászol, ahogy mindannyian, és mindenki érzését éreztem a házban. Egyedül a gyerekek voltak nyugodtak, és úgy gondoltam, ha a közelükben vagyok, akkor én is meg tudok nyugodni. A képeket a fejemben csak remélni tudtam, hogy kis Edward nem fogja látni. Elég, ha én, pontosabban mi emlékszünk rá örök időkig. Ne szenvedjenek ők is emiatt. Megérintettem Edward vállát, mire összerezzent, és arcát felém fordította. Meggyötört volt. Olyan, amit eddig még csak egyszer láttam, azt is Alice fejében, mikor elhagyott. Ez ugyanolyan volt. Magamhoz öleltem, ő pedig arcát a nyakamba fúrta, és viszonozta az ölelésem.
- Nem tehetsz róla – suttogta, én pedig ráemeltem tekintetemet. Hallgatózott. Még így is képes volt rá.
- Sajnálom – simítottam végig az arcán. Homlokon csókolt, majd magához ölelt. Fejemet a mellkasára hajtottam, és dereka köré fontam a karomat. Így álltunk hosszú-hosszú perceken keresztül, és lassan kezdtünk mindketten megnyugodni. Már csak a gyerekekkel kellett ezt a hírt közölnünk, ami nem volt könnyű…

A temetés gyönyörű volt, pont olyan, amit Bella is érdemelt. Samék utoljára nézték el nekünk a határátlépést, és igyekeztek minden kapcsolatot megszüntetni velünk. Egyedül Jacobbal beszéltünk, de ő is csak Aisha miatt. De csak Bella kedvéért, mert ő sem szerette volna, ha a keresztszülei csakúgy elhagynák őt.
Heteken keresztül nem mertem Carlisle-ék szeme elé kerülni. Még mindig úgy gondoltam, hogy miattam halt meg Bella, és tudom, hogy ez a gondolat mindig bennem lesz. Edward, ő a temetés után elvonult, és tudtam, hogy sok fa tapasztalhatta meg a dühének erejét. Én is ezt tettem, mikor nem a kicsikkel voltam. Néha olyannyira nem bírtam otthon maradni, hogy el kellett mennem egy kicsit, hogy megnyugodjak.

Fél évig bírtunk Forksban maradni, azután továbbálltunk. Nemcsak azért, mert sok emlék kötött ide, és ezáltal Bellához is, hanem, mert gyanakodni kezdtek volna. Anyutól is el kellett búcsúznom, ami nagyon nehezen ment. Főleg a kicsiknek. imádták anyát, és persze a többieket is. A találkozók mindig Forksban voltak, így nem kellett attól tartanunk, hogy valamelyikünk bőre csillogni fog. Miután bejelentettem anyunak, hogy elköltözünk, megígértette velem, hogy majd meglátogatom, habár legbelül mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Látta rajtam, hogy megváltoztam; nagyon is, de úgy gondolta, hogy elmondom neki, ha felkészültem rá. Pedig ezt a titkot nem bízhatom rá. Nem azért, mert nem bízom meg benne, hanem, mert veszélyes. Bella is tudta, és meghalt. Még egy szerettemet nem veszíthetem el a fajtánk miatt.

Most Londonban lakunk. Imádom ezt a várost, mi pedig ugyanúgy éljük a mindennapjainkat, mint eddig. A családommal igyekeztünk továbblépni, hisz nem ragadhattunk le a múltban, habár több éven át gyászoltuk Őt. Ideje volt. Úgy tűnt, hogy Edward is túl van rajta, habár van egy nap, amit csak Bellának szentelünk, az pedig a szeptember tizenharmadika. Ilyenkor mindig elmegyünk a sírjához, és habár közel vagyunk anyuhoz, egyszer sem beszéltem vele. Csak az ablakból figyeltem őt, ahogy egyedül él abban a nagy házban. Nagy árat fizettem a szerelmemért, és a gyerekekért. Elvesztettem a régi családomat, de helyette kaptam egy újat. Utálom magam azért, amiért így gondolkodom, de sajnos ez az igazság. Nem találkozhatok velük, mert egyből észrevennék, hogy egy percet sem öregedtem, és akkor jönnének a kérdések. Ezt nem kockáztathattam meg.
Visszatérve barátnőmhöz. Vannak olyan napok, amikor csakúgy elmegyek Forksba. A többiek úgy tesznek, mintha nem vennék észre, pedig tudom, hogy tudják, hova megyek. Edward is eljár egyedül, ugyanúgy, mint én, és volt, hogy több napra eltűnt. Persze nem négy óra, míg átússzuk az óceánt, és városokon futunk át. Mehetnénk repülővel, de inkább maradunk ennél. Amennyiszer járunk az évek alatt, megszoknák az arcunkat, és akkor… azt hiszem, nem is kell mondanom.

Tehát London, pontosabban a várostól pár kilóméterre lakunk. Boldogok vagyunk, sőt lassan már szárnyalunk. Edward megígérte, hogy elmegyünk egy második nászútra, ha már az elsőnek rossz vége lett. Legalábbis régebben ezt gondolta, azóta változott a véleménye. A két kis csoda érettebb lett, de nem fizikailag. Külsőre nyolc-tíz évesnek néznek ki.
A házunk természetesen az erdőben van. Itt már volt Edwardéknak egy házuk, de most megépítettük a fiúkkal a miénket. A saját kis kuckónkat. Immár három éve lakunk itt, és hát… a hálószoba többször is át lett alakítva. Már törzsvásárlónak számítunk a bútorboltokban.

Úgy érzem, mindent leírtam az elejétől a végéig. A találkozásomat Életem Szerelmével, és hogy miken kellett keresztül mennünk ahhoz, hogy mi ketten együtt lehessünk, s hogy meg tanuljunk a végletekig bízni a másikban és a szerelmében. Elmeséltem – elmeséltük -, hogyan szerettünk egymásba, hogyan vált teljessé a boldogságunk, s hogyan haltam meg és születtem újjá.


VÉGE


- Végre! – terem az ajtóban Alice. Persze, hogy látja, mikor döntök úgy, hogy befejezem. – Azt hittem, már sosem lesz kész – mosolyog, miközben leül mellém a székre. Kikapcsolom a gépet, majd felé fordulok. Néha nem tudtam tőle írni, mert folyton az járt a fejében, hogy valahogy elcsal vásárolni.
- Ugyan, Alice! – mosolygok. – Csupán négy hónap alatt írtam meg, míg mások akár éveket is eltöltenek vele.
- Igen, mert ők nem vámpírok, pihennek is, és…
- Tudom, de nem mindig voltam gép előtt, a családommal is törődtem, és törődök is. Alice, este írtam, és akkor, mikor egyedül voltam – mondom, miközben felállok a számítógép mellől.
- Igen, gyorsan írsz, de csak, mert…
- Vámpír vagyok. Tudom, Alice – mosolygok rá, majd mindketten kimegyünk a kertbe. A ház a folyó mellé épült, és nem kis kerttel lett megáldva. Tulajdonképp örülök neki, hogy ilyen nagy, kell is a két gyereknek. Alice igazából látogatóba jött. Mondjuk, mindennap meglátogat minket, vagy fordítva, végül is csak tizenkét háztömbnyi távolságra laknak tőlünk. Igen, azt „mondtam”, hogy az erdőben lakunk, és ott is élünk, de én így tanítottam a gyerekeknek, nehogy eltévedjenek. Néha túlságosan aggódom értük, pedig olyan okosak, mint egy felnőtt.
- Jenny! – ráz meg finoman Alice, mire kérdőn tekintek rá. – Megint elkalandoztál?
- Ne haragudj! Mit mondtál? – kérdezek vissza.
- Semmit, csak gondoltam „felébresztelek” – rajzol a kezével macskakörmöket a levegőbe a felébresztelek szócskánál. Ekkor fut ki az erdőből Aisha, arcán ragyogó mosollyal. Olyan gyönyörű, mint az apja. Le se tagadhatnák egymást. A kislányom mögött hirtelen feltűnik a két Edward, akik épp el akarják kapni őt.
- Úgysem kaptok el! – szólal meg angyali hangján, és egyenesen felém szalad, de ekkor Edward felkapja a földről, s a levegőbe emeli Aishát. Apja és lánya. – Ez nem ér! Te sokkal gyorsabb vagy, mint én – mosolyog, miközben a ruháját fogja, de az apját nézi. Valami van ott. Aisha egy puszit ad Edward arcára, ő pedig leteszi a földre. Csak ekkor veszem észre, hogy a lányom ruhájában, nemcsak egy valaki tartózkodik. Egy mókus dugja ki a fejét a ruha nyakánál. Fél, mert megérezte rajtunk a gyilkost. Hát igen, már az állatok is félnek tőlem. Még jobban, mint eddig…
A lányom mellett termek, és az ölembe veszem, majd egy puszit nyomok az arcára. Olyan boldog vagyok, hogy semmi és senki nem fenyegeti a családomat. Se farkasok, se vámpírok. Itt a Volturira céloztam. Örültem, hogy nem szereztek a gyerekekről tudomást, mert biztosan felkerestek volna bennünket, és akkor… De akkor én is velük mentem volna oda, ahonnan még senki sem tért vissza. A másik oldalról…
- Befejezted? – hallom meg Edward hangját a fejemben.
- Igen, de majd egyszer kijavítom, mert talán túl sok benne az „olyan” rész – felelek. - De nem mostanában.
- Reméltem is – adott egy puszit az arcomra.
- Menj, kicsim, keresd meg a testvéredet! – mosolygok a kis csodámra, aki lemászva az ölemből, a kis Edward keresésére indul. Azóta nem láttam, mióta kijöttek az erdőből, de biztosra vettem, hogy a környéken van. Talán túlságosan aggódtam értük, de az anyjuk vagyok, és ez természetes.
- A gyerekeknek lesz a könyv, igaz? – kérdezi meg végül szerelmem. Felé fordulok, és nyaka köré fonom a karomat, miközben gyönyörű aranybarna szemeibe nézek.
- Pontosan, ezért kell majd változtatnom rajta egy s mást. Annyira nem szabad belemennem; félek, másként tekintenének ránk – mosolygok, mire ő is mosolyra húzza ajkait, én pedig azonnal birtokba vettem őket. Még most is megszédített a csókjaival, és tudom, ha ember lennék, a szívem őrült tempóban verne. Minden egyes nap jobban szeretem Edwardot, és úgy érzem, hogyha még halandó lennék, nem bírnám elviselni ezt a nagy szerelmet. Sosem hittem volna, hogy megtörténhet. Mert számomra az volt. Mint egy tündérmese vége, csakhogy nem boldogan élünk, amíg meg nem halunk, hanem boldogan élünk örökkön-örökké.
Mindig azt hittem, hogy én vagyok az a lány, aki boldogtalannak született, erre elköltöztem egy olyan kisvároskába, ahol még inkább úgy éreztem, hogy nem fogom soha megtalálni azt a személyt, akivel leélhetem az életem. De tévedtem. Van egy tökéletes életem, egy tökéletes férjjel, két tökéletes gyermekkel és egy tökéletes családdal.
Olyan dolgok történtek velem, amik talán senki mással – Bellán kívül. Megmondom őszintén, sosem hittem volna, hogy egy vámpír lesz a férjem, és hogy magam is azzá válok, mint ő. Ez számomra lehetetlen. De most itt vagyok, ebben élek, az örökkévalóságban, fiatalon, és azokkal, akik mindennél fontosabbak számomra.
Igen, most már elhiszem, hogy a lehetetlen is lehetséges…


A meglepetés, egy videó. Remélem, mind kitaláljátok, mit akar bemutatni ezt a kis "filmecske". Ezzel búcsúzom a történettől.:) Jó szórakozást hozzá.:)
http://www.youtube.com/watch?v=-eSCHm0Guk0

Késik, de meglepivel

Sziasztok!

Még nem a friss résszel jövök, hanem egy bejelentéssel. Igen, megint késni a fog a rész, DE - ez a fránya "de" szócska. Szóval, késni fog, de csak azért, mert egy meglepivel készülök nektek.:) A rész már készen van, de a meglepi még nincs. Igyekszem vele, hogy tudjam hozni a részt.:)
A meglepit, azért csinálom, mert:
1. Úgy gondolom, ennyit megérdemel a történet, és ti is.
2. Nektek is csinálom, és mert szerintem így ki lehet fejezni egy bizonyos részletet, ami felett átsiklottam.

Remélem, türelmesek lesztek. Tudom, hogy már csak páran olvastok, és idegesít titeket a sok késés. Higgyétek el, engem is... :) Tudom azt is, hogy nem könnyű a várakozás.
Még egyszer; igyekszem:)

Sok puszi:)♥

Gicus

Egy kis ízelítő a következő részből :D

A látomásom egy háznál történt. Ismeretlen volt, és úgy tűnt, hogy a támadó szemén keresztül látom az eseményeket. Biztosra vettem, hogy vámpír, mert az erdőből kémlelte a környéket, és fáról-fára ugrált. Egy illatot követett, majd megláttam a szemén keresztül, Őt.
Ekkor „visszatértem a jelenbe”, de alig telt el egy másodperc, ismét egy vízióm támadt. Most az áldozat voltam. Nem értettem, mi történik, hisz ilyen eddig még sosem történt velem. Mindig csak egy adott személynek az érzéseit éreztem, és láttam azt, ami vele történik. Most nem így volt. A támadóból mérhetetlen düh és bosszú áradt, míg az áldozatból egy olyan „ma nem kellett volna felkelnem”. Nyugodt volt, de fáradt a hosszú nap után, ám hirtelen mozgolódást hallott az erdő felől. Először nem törődött vele, majd ismét hallotta, és szemével körbepásztázta a környéket, majd gyorsabban szedte a lábait. Beszállt az autóba, majd gázt adott.
Nem tagadta; félt. Minél hamarabb haza szeretett volna érni, és befeküdni a férje mellé. A puha, meleg és biztonságot nyújtó férj karjaiba. Aztán valami koppant az autó tetején. Mintha valami, vagy valaki rázuhant volna.

Remélem, tetszett.:) Ez lesz az a bizonyos fordulat:D A kérdést már feltettem Facebookon a képek alatt.:D Kíváncsi vagyok a véleményetekre.:D
puszi

55. fejezet - Elhatározás

Sziasztok!
Igen, újra itt vagyok, de velem együtt a történet is visszatért. Nem mintha elment volna, vagy ilyesmi, csupán lassan három hónapon át jóformán semmit sem írtam:( Ráadásul úgy eltűntem, hogy senki sem tudott rólam semmit... Nem is jelentkeztem, amit szörnyen röstellek. Meg is értem, ha senki sem olvas már, mert nagyon elhanyagoltam a történeteket...:( Nem mondok kifogásokat, de okom volt rá, higgyétek el. Sőt, egy új történet van születőben... Hirtelen pattant ki a fejemből, és ez az új munkahelyem érdeme.:) Nem ezután lesz, hanem majd később. Akit érdekel, az maradjon majd ezután a történet után a rendszeres olvasóim között, hisz ide is ki fogom írni, amint megírom.:)
Ó, és még egy közlendő hír:) Facebookon megnyílt a történet klubja. Már február elején megnyitottam, de csak akkor szerettem volna itt is közzé tenni, mikor hozom az új részt.:) Ezen a linken eléritek. Nincs nagy nyüzsi, hisz szerintem senki sem tud még róla.
http://www.facebook.com/pages/A-lehetetlen-is-lehets%C3%A9ges-Szerelem-vagy-hal%C3%A1l-Szerelem-az-ellens%C3%A9gb%C5%91l/105322139542257?ref=ts
A másik pedig, hogy köszönöm a kommentárokat az előző fejezethez. Tényleg nagyon köszönöm.:) Őszintén remélem, hogy van még valaki, aki olvas. Mert tudom, hogy milyen vagyok... Más már lassan befejezi a történetét, én pedig sehol sem vagyok. Igyekszem behozni a lemaradásomat.:)
Bocsánatot kérek! Tényleg nagyon sajnálom!:(
Ez az utolsó ELŐTTI fejezet. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.:)

Beteszem az előző rész végét, mert olyan régen volt rész, hogy szerintem már senki sem emlékszik a végére.:)
"- Mami? – A csilingelő hang az ágyikók felől jött. Aishára néztem, aki minket fürkészett kíváncsi tekintetével. – Mami! – szólított most már, és kezecskéit felém nyújtotta. Odamentem hozzá, és őt is a karomba vettem. Odasétáltam az ablakhoz, és leültem az ágy szélére. Néztem a kis csöppségeket, akikkel igazán most találkoztam először. Annyi, de annyi bepótolni valónk volt, és eljött a pillanat, amikor végre együtt lehetünk. – Azt hittem, hogy csak álmodom, de ezek szerint tényleg itt vagy – mosolygott Aisha, majd felállt az ölemben, és kicsi karjával átölelte a nyakamat. Meglepett, hogy ilyen hamar már egész mondatokat mondtak, de aztán az jutott az eszembe, hogyha az apjuk ennyire okos, akkor a gyermekei is legalább annyira eszesek lesznek, mint ő maga.
Mindkettejüket magamhoz öleltem, és igyekeztem nem erősen, nehogy bántsam őket."

Csak pár percet lehettem velük, mert hirtelen betörték az ajtót. Ösztönösen magamhoz öleltem a kicsiket, és morogni kezdtem. Veszélyt éreztem, és azt, hogy meg kell védenem a gyermekeimet. Meglepetésemre Edward állt az ajtóban Jasperrel az oldalán, utánuk Emmett, Carlisle és Alice-ék. Láttam Edward arcán az aggodalmat. Éreztem mindenki félelmét. Attól tartottak, hogy bántom a gyerekeket.
- Édesem, nyugodj meg, nincs semmi baj – szólalt meg Edward, és ezzel magára terelve a figyelmemet, de a szemem sarkából megláttam Jasper elrugaszkodó alakját. Ezzel egyidejűleg hátráltam én is, ezzel kivédve a támadást.
- Ne! – kiáltotta Aisha, mire mindenki abban a pillanatban megállt, és minden szem rászegeződött. – A mami nem bánt minket. Végre itt van, és együtt lehetünk – mondta, én pedig ránéztem. Ők is azt szerették volna, amit én. Együtt akartam lenni a családommal, nem pedig fogoly lenni egy szobában. Magamhoz öleltem a kicsiket, ők pedig hozzám bújtak. Hallottam a gondolataikat. Hiányoztam nekik, ahogy ők nekem. A többiek gondolata bántó volt számomra, főleg Edwardé. Sosem gondoltam volna ezt róla.
A falhoz simultam, miközben a többiekre néztem, majd tekintetem találkozott Edwardéval.
- Nem bízol meg bennem, ugye? – kérdeztem. Annyira rosszul esett csupán a feltételezés is, hogy nem bízik bennem. Inkább megölném magam, mintsem, hogy bántsam a gyermekeimet, mert ők a világon mindennél fontosabbak számomra.
- De, megbízom – mondta, miközben lassan közelebb jött hozzánk. Láttam, hogy feszült, én pedig az ablak felé kezdtem araszolni.
- Mégsem engeded, hogy velük legyek. Szerinted bántom őket? – kérdeztem. – Tudom, hogy képes vagyok magam kontrollálni, és tudom, hogy félted őket. Hidd el, én is… De meg kell szoknom őket, és azzal nem oldod meg, hogy távol tartasz tőlük – mondtam, majd mielőtt bárki, bármit is tett volna, kiugrottam az ablakon, karjaimban a gyerekekkel, és a szobámba mentem.

Óvatosan letettem őket az ágyra, de abban a pillanatban Edward lépett be a szobába Jasper társaságában. Azonnal a hátam mögé rejtettem kicsiket, és ösztönösen védekező pozíciót vettem fel. Láttam a fejükben, hogy ki akarják vinni Aisháékat, mert veszélyt jelentettem rájuk. Én csupán pár percet szerettem volna velük tölteni, de úgy tűnt, hogy még ennyit sem lehetett. Miért nem lehet kompromisszumot kötni, és megbeszélni? Biztos, hogy van valami módszer, amivel egyszerre lehetnek biztonságban a kicsik, én pedig velük.
Hirtelen jött a látomásom. A fiam döntötte el, én pedig nem tudtam megakadályozni benne. Késő volt. Mikor beleszippantottam a levegőbe, és megéreztem a mézédes illatot, a szörnyeteg a felszínre tört, én pedig azon voltam, hogy megállítsam őt, mielőtt árt valakinek. Muszáj volt minden erőmet bevetnem, ha nem akartam ártani a gyerekeimnek.

Feléjük fordultam, és tudtam, hogy most nem tudom irányítani a testemet, de meg kellett próbálnom magam visszafogni. Teljesen elborította az elmémet a hirtelen rám tört szomjúság. Megint felülkerekedett rajtam a vámpír, és úgy éreztem, hogy nem tudom megállítani. A gyerekek az ágyon ültek, és úgy nézték az eseményeket. Láttam a megriadt arcukat, és nekem épp ennyi elég volt. Nem tudom, hogy most Jasper képessége lépett érvénybe, vagy az anyai ösztön, esetleg mindkettő, de mielőtt még elértem volna a kicsiket, elrugaszkodtam a földtől, és a falnak csapódtam.
- Vigyétek ki őket! – mondtam, miközben visszatartottam a lélegzetemet. Dúlt bennem a harc a vámpír és az ember között. Előbbi vért akart, és bármi áron megszerezte volna, de a másik nem engedte, vagyis próbálta visszatartani. Nehéz volt, piszkosul nehéz. Úgy éreztem, hogy legyőz, túl gyenge voltam hozzá.
- Kicsim – jelent meg mellettem Edward, majd magához ölelt. – Nincs semmi baj – nyugtatott, de én kibontakoztam ölelő karjai közül.
- De van – ültem le az ágyra, ő pedig követte a példámat. – Bánthattam is volna őket. Tudom, hogy ostobaság volt részemről, de… de annyira szerettem volna már látni és a karjaimban tartani őket. Nem tudtam megállni. Úgy gondoltam, hogy Alice képessége majd segít, ha valami baj történik. – Itt szünetet tartottam, majd folytattam. – Eleinte sikerült, de mikor már Edward nem volt hatással rám… Eldöntötte, hogy megpróbálja velem megszokatni az illatukat, ezért nem tartott vissza…
- De nem bántottad őket, hanem megálljt parancsoltál. Büszke vagyok rád – simította a hajamat a fülem mögé. Én egyáltalán nem voltam büszke magamra. Meg is ölhettem volna őket. Edwardéknak sikerült, évekbe telt, de én nem bírok ki éveket.
- Sajnálom. – Megfogta a kezemet, én pedig felnéztem rá. Aranybarna szemeiben, mint mindig, most is elvesztem. Úsztam a kavargó mézzel, és nem bántam. Annyira nyugodt voltam mellette, és az jutott az eszembe, hogy Edwarddal az oldalamon többet lehetek a kicsikkel. De inkább elvetettem az ötletet, mert tudtam, hogy nem helyeselné azok után, ami történt. Átöleltem Edwardot, miközben magamba szívtam az illatát. Ő is ugyanezt tette, én pedig a nyakába fúrtam az arcom. – Hiányoztál – szólaltam meg elsőnek.
- Te is hiányoztál nekem – mondta, és eltartott magától, majd lehajolt ajkaimhoz, és lágyan megcsókolt. Tudtam, hogy próbálja elterelni a gondolataimat, és hagytam, hogy azt tegye.

Olyan régen voltam vele, és már nagyon hiányzott nekem. Úgy éreztem, hogy most először vagyok hozzá igazán közel. Eddig is egyenlők voltunk, de most, hogy olyan lettem, mint ő, még inkább. A vágyaim teljesültek. Vele maradhatok örökre – szó szerint -, és most már én is hallom, mire gondol. Mindig is szerettem volna tudni, mi jár épp a fejében, mikor alig lehet „felébreszteni” a gondolataiból. Néha hallom, ahogy magát okolja azért, mert nem tudott más módszert arra, hogyan élhetném túl. Igen, ember akartam maradni, de volt valami, amire megkértem, és amire nemet mondott. Azt mondta, még öregen is szeretne, de én nem kívántam azt neki, hogy egy idős nőt ápoljon, és pazarolja rá az idejét. És ahogy kinéznénk egymás mellett… Ő még mindig ugyanolyan fiatal, de én minden egyes nappal öregebb lennék, majd lassan meghalnék. El akartam tőle válni, még ha bele is haltam volna, mert nem akartam neki ezt a sorsot. Százszor jobbat érdemelt nálam, de ő mellettem maradt. Annyiszor bebizonyította nekem, hogy szeret, ennek ellenére én mindig azzal vádoltam, hogy Bellát szereti. Ez nagyon nagy tévedés volt. Annyira ostoba voltam. Minden az én hibám volt. Ha nem kételkedtem volna benne, akkor mindez meg sem történik. Nem veszítettük volna el egymást…
Mindegy, túl vagyunk rajta, már csak velem kell megbirkózni, és ha ez sikerült, akkor minden tökéletes lesz.

Ölelő karjai szorosan fonódtak körém, és vontak egyre közelebb puha testéhez, miközben ajkai megállás nélkül becézgették az enyémeket. Az érzések megállíthatatlanul törtek fel belőlünk, és árasztották el a testünket. Edward érzelmei annyira őszinték voltak, annyira igazak, én pedig szinte megmártóztam bennük. Olyan boldog voltam, hogy újra velem van. Hogy érezhettem bőrét az enyémen, megérinthettem, megcsókolhattam, és magam mellett tudhattam őt. Ki gondolta volna, hogy egy vámpír felesége leszek, és hogy magam is azzá válok? Szerintem senki.
Jasper képessége rátett még egy lapáttal az érzelmi kitörésünkre, hisz nem nagyon tudtam kordában tartani. Most pedig elszabadult, és mindet Edwardra zúdítottam. Olyan vad lett, mint még soha. Éreztem a vágyát, a szerelmét, ami megduplázódott, sőt megtízszereződött. Úgy éreztem, mintha az érzelem egy pingpong labda lett volna, és mi lettünk volna az ütők. Oda-vissza járt közöttünk a vágy, a szenvedély és a szerelem keveréke. Egymásnak adogattuk, és nem volt megállás. Nem tudtuk abbahagyni. Talán nem is akartuk.
Edward lefektetett az ágyra, és fölém hajolt, majd ajkait újra a számra tapasztotta. A csókja most is édes volt, és bódító illata elkábított. Annyira akartam őt. Szerettem volna még jobban magamhoz szorítani, és átölelni, de féltem, ha erősebben fogom, összeroppantom. Most nekem kellett óvatosnak lennem. Figyelnem a mozdulataimra, nehogy ártsak neki. Féltettem, pedig tudtam, hogy szól, ha fájdalmat okozok neki, vagy esetleg leállít, mikor tényleg túl erősen szorítom őt.
A hajába túrtam, és közelebb vontam magamhoz, miközben puha ajkai az enyémeket kóstolták. Mióta vámpírrá váltam, nem voltam túl közel hozzá, vagyis… sehogy sem voltam közel hozzá. Gyakorolt velem, és már nem is nagyon csináltuk. Rendben, csókolózni csókolóztunk, de hogy hosszabb ideig együtt lettünk volna, olyan nem volt. Jasper is mellettem volt, hisz az ő képességét is meg kellett tanulnom, bár gyakran előfordult, hogy nem tudtam kezelni. Néha csak egy személyre vetettem ki az érzelmet, ami bennem volt, és ez történt Edwarddal is. Pontosan tudtam, éreztem, hogy csak a férjem érzi azt a vágyat, ami bennem – bennünk – tombolt; meg Jasper, és tudtam, hogy valahol messze van most tőlünk. Gyakran támadt ezért bűntudatom, de mindig megnyugtatott – szó szerint -, hogy nem haragszik.
- Szeretem, mikor elmélkedsz, mégis ösztönösen cselekszel – búgta a fülembe, majd elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen.
- Ne haragudj! Tudod, annyi minden jutott az eszembe. Most, hogy a fejedbe látok, nem kell elmesélned, mik történtek velünk. Látom a te szemeden keresztül az emlékeket, és segít emlékeznem az emberi életemre. – Sokszor kértem Edwardot, hogy segítsen visszaemlékeznem, és apránként haladtunk előre, mígnem már magamtól is jutottak eszembe dolgok. Ebben közrejátszottak a többiek gondolatai és emlékei is. Edward megsimogatta az arcomat, és elmosolyodott. Olyan jó volt kettesben. Most, hogy senki sem zavart minket, együtt lehettünk. Nyaka köré fontam a karomat, és magamhoz húztam, majd megcsókoltam, s onnan folytattuk, ahol abbahagytuk.

Kezei vándorútra indultak a testemen, én pedig újra és újra elvesztem a gyönyörű szemeiben, amik boldogságtól csillogtak. Kikapcsoltam a gondolatolvasás képességemet, hogy minden zavaró tényezőt kizárjak a fejemből, és hogy csak a szerelmemre koncentrálhassak. Tudom, hogy önzőség volt részemről, de hetek óta most lehettem először vele. Borzalmasan hiányzott, és csak rá vágytam.

Mint a puzzle darabkái, úgy illett össze a testünk. Edward kezei mindenhol ott voltak, én pedig egyre közelebb és közelebb húztam magamhoz a testét. Lábaimat dereka köré fontam, és ő azonnal eleget tett a „kérésemnek”. Még jobban elmerült bennem, miközben a vágy egyre csak fokozódott bennünk. Újra megcsókoltuk egymást, majd feljebb húztam az ágyon, ő pedig lefektetett rá, ismét. A hátára csúsztattam a kezem, és a szemébe néztem, ő pedig elmosolyodott. Végigsimítottam az arcán az egyik kezemmel, majd beletúrtam selymes hajába, miközben ajkaihoz hajoltam, és lágyan megcsókoltam…

Más volt. Sokkal szenvedélyesebb, szabadabb volt, és ami a legfontosabb, hogy Edward nem fogta vissza magát. Nem kellett attól tartania, hogy majd fájdalmat okoz, bár ennek ellenére még mindig óvott. Nem is tudom. Egyszerre volt gyengéd, és erős. Nem értettem, hogy csinálja, de abban a pillanatban nem is tudtam gondolkodni. Átadtam magam az érzelmeknek, és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Egyszerűen nem bírtam magam visszafogni. Még mindig elolvadtam a karjai közt, pedig erre képtelen voltam. Aranybarna szemei az enyémekbe fúródtak, és szabályosan elégtem perzselő tekintetétől. Újra és újra ajkai után kaptam, és nem tudtam velem betelni. Ő elmosolyodott, és én is így tettem. A hajamba túrt, majd magába szívta az illatomat. Úgy gondoltam, hogy megváltozott, hisz már nem vagyok ember, bár ugyanúgy kívánt. Csak remélni tudtam, hogy ez örökre így is marad, és nem un meg. Talán féltékenynek kellett volna lennem a halandó lányokra…
- Ilyenre ne is gondolj, szerelmem. – Zihált, pedig nem volt szüksége levegőre. Ezt szerettem benne. Annyira emberi volt, és talán ezért is szerettem bele.
Teljesen magamra húztam, ő pedig lehunyta a szemét, és száját állatias morgás hagyta el. A nyakát csókolgattam, míg Edward azt a kis távolságot is eltűntette, ami köztünk volt. Nem bírtam megállni, hogy ne harapjak belé. Meg akartam ízlelni őt. Ekkor hirtelen megláttam a fejében egy emléket. Csak egy pillanatra kapcsolt be a gondolatolvasási képességem, és ez épp elég volt. Láttam, ahogy emberként beleharapok a bőrébe úgy, mint ahogy most is. Elmosolyodtam, és a hajába túrva csókoltam meg őt. Az volt a gond, hogy nem minden emlékemet sikerült felidézni, hisz csak a fontosabbakról beszélgettünk, és mutatott képet Edward. Persze nekem mind nagyon fontos volt.

A gyönyör hulláma hirtelen tört ránk, és olyan hosszú volt, hogy csodálkoztam, hogy nem hallották meg a házban. Reméltem, hogy a kis Edward nem mászott bele a fejembe, mert még túl kicsinek éreztem őt… ehhez a dologhoz. Nem akartam, hogy undorodjon tőlünk, hisz egy olyan kisgyereknek, mint neki, ez… ijesztő és furcsa.
Hirtelen Edward finoman beleharapott a nyakamba, és pont ugyanoda, ahova én is neki. Elmosolyodtam, és gyorsítottunk a tempón, én pedig éreztem azt a mindent elsöprő vágyat, gyönyörűséget, ami belőle áradt, és azt, amit én is éreztem. Ezek mellé társult a szerelmünk, amit egymás iránt éreztünk, és ami összekötött minket. Nem is tudtam, mivel érdemeltem ki őt. A világon mindennél jobban szerettem őt, és persze a gyermekeimet, akik a szerelmünkből születtek. A kicsi csodák.

Edward arca az enyémhez simult, én pedig a vállába kapaszkodva vesztem el a gyönyörűségben, mint egy kavics a tenger mélyében. Olyan érzéki volt, és olyan földöntúli érzés járta át a testemet, mint eddig még soha. Csodálatos volt, és egyszeriben fürödni tudtam volna a boldogságban. Eksztázisba kerültem, és mintha az öröm átcsapott volna valami másba. Olyan erős volt, hogy úgy éreztem, ha ember lettem volna még, biztos összeroppantott volna. Még így, vámpírként is elemi ereje volt, és még, ha akartuk se tudtunk volna megálljt parancsolni neki. Felszínre tört belőlünk az, amit már jó régóta magukban tartottunk – főleg Edward -, és amiről emberként talán nem is tudtunk. Elrejthettük magunkban mélyen… olyan mélyen, hogy még mi magunk sem ismerhettük meg. Most előbújt rejtekéből, hogy megismertesse magát velünk, mi pedig tárt karokkal fogadtuk, és nem bántuk meg.

Edward és én egymás karjaiban feküdtünk, és egymást néztük. Olyan régen voltunk együtt igazán. Mindig volt mellettünk valaki, sosem maradhattunk kettesben, és ez hiányzott. Mintha kiéheztettek volna, de most… Most bepótoltuk. Úgy gondoltam, ennyi járhat nekünk. Annyi mindenen mentünk keresztül, hogy úgy éreztem, ideje kipihenni ezt a fáradalmat, és élni boldogan az idők végezetéig. Úgy gondoltam, megérdemeljük.
Jobban Edwardhoz bújtam, és fejemet a nyakába fúrtam, ő pedig karját a derekamra tette, s így vont szorosan magához. Olyan jó volt érezni bőrét az enyémen. Mintha csupán egy érintésével elmondta volna mindazt, amit érzett. Elég volt egy pillantás, egy mosoly, egy gesztus, hogy kifejezze az érzéseit. Nem is kellett gondolatolvasónak lennem, sem „érzőnek”, hogy tudjam ezeket. Egyszerűen tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes férfit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, és semmit sem akar rajtam megváltoztatni.

* * *

Sok idő telt el; talán fél év is azóta a bizonyos nap után. Sokat gondolkodtam a módon, hogyan szokhatnám meg a gyerekek illatát, és végül rájöttem. Pontosabban egy ötlet volt, amit úgy éreztem, hogy meg kell osztanom Edwarddal. Persze, kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, ezért eldöntöttem mindegyiket, és jók voltak a kilátásaim, már csak Edwardot kellett rábeszélnem a dologra. Természetesen, mikor megemlítettem neki a tervemet, azonnal szólt Carlisle-nak, bár láttam a fejében, hogy ellenzi. Csak Carlisle döntésében reménykedtem. Reméltem, hogy beleegyezik, hiszen ő is szülő, és pontosan tudja, milyen rossz érzés, mikor távol van a gyerekétől, még ha örökbefogadott is.

Feszült voltam, és ezt sajnos a többiekre is kivetítettem, pedig nem állt szándékomban. Amint belépett apám a szobába, és rákérdezett az ötletemre, én belekezdtem. Elmondtam, hogy egy-egy ruhadarab kellene a gyerekektől, amin érezni lehet az illatukat. Ha minden nap, többször érezném az ember illatot, akkor megszokhatnám, ráadásul így a kicsik is biztonságban lennének. Nem kellene kísérleti alanyokként bevetni őket.
Mondhatom azt is, hogy elgondolkodtattam Carlisle-t és Edwardot is. Utóbbi arra gondolt, hogy mi lesz, ha túlzottan eluralkodik rajtam a vámpír? A válaszom csak annyi volt: Nem. Carlisle „gyorsan” kielemezte a tervemet, és végül rábólintott a dologra, én pedig Edwardék segítségével gyakorolni kezdtem az önkontrollt…

Így utóiratként. Oldalt kitettem a következő részből egy kis részletet. Lehet, hogy nem olyan érdekfeszítő, de szerintem ez meglepő fordulat lesz a történetben. Lehet, hogy csak nekem, de majd kíváncsi lennék a Ti véleményetekre.:) Facebookon ki írok majd egy kérdést. Remélem, fogtok rá válaszolni. Nem kötelező, csak ha szeretnétek.:)
Puszi

Fent a folytatás

Sziasztok!

Gondoltam szólok, hogy feltettem a folytatását az 54. fejezetnek.:)
És mással is jöttem. Elkészült az oldal, ahol kérdéseket tehettek fel a A lehetetlen is lehetséges 1. és 2. részével kapcsolatban, vagy bármilyen más jellegű kérdéssel. Pl.: Link csere, blog reklámozás, stb.

Az oldalon további részletek vannak.:) Nézzetek be, ha van kedvetek, és ha van kérdésetek bármely fejezettel, vagy résszel kapcsolatban, ott feltehetitek, hisz ott fogok válaszolni rá.:) Már ha lesznek. Megtaláljátok a régebbi részeket, és azokról is tehettek fel kérdéseket.:)

Oldalt is megtaláljátok a bennerét az oldalnak, de kiteszem a linket is.:)

http://answers-gicus.blogspot.com/

Boldog Új Évet! :)

Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek! :D

Szeretném megköszöni Nektek (Minden Olvasómnak), hogy támogattatok, és hogy olvastatok egész Évben. Hogy megosztottátok a véleményeteket velem, és hogy türelmesen vártátok a részt, amik késtek, és amit nagyon, de nagyon sajnálok. Igyekszem Új lappal nyitni a 2011-es évet. Igyekszem időben hozni a részt, és meghálálni Nektek, hogy mellettem voltatok.:)

Köszönöm a 103 Rendszeres olvasót, és köszönöm a kommenteket, amiket írtatok, és ösztönöztetek az írásra. (Persze anélkül is írok, de mégis csak örül az ember, ha kap visszajelzéseket.:D)

Hamarosan vége a történetnek, és köszönöm Mindazoknak, akik végigkísérték, és akik csatlakoztak Jenny, Edward és a Cullen család igen megkavart életéhez, és remélem, hogy még a történet legvégéhez is velem tartotok.:)

Egyszóval: KÖSZÖNÖM!:)

Gicus

54. fejezet - Kontroll

Sziasztok!

Ahogy ígértem, meghoztam a részt.:) Legalábbis egy részét, és a többit pedig pótolom. Ma csak eddig jutottam. :) Remélem, tetszik majd a rész, és megleptek Karácsonyra pár kommentárral.:)
Köszönöm az előző részhez a komikat Ancsíhnak, Natnek és Lilynek.:)
Nat: Persze, hogy benézek hozzád. És köszönöm. :) Én is nagyon szerettem Őt, még most is. :) A blog, nos igen.:) készülget, már csak a leírást kell még átírnom.:) Meg egy rendes fejlécet kell készítenem hozzá, ja és el kéne kezdeni írni, de persze. Ezután a történet után, minden ki lesz írva róla, szóval ne aggódj, lesz történet.:) De így is sok van most a nyakamba. :S De mindenképp meg lesz írva a történet.:)

ÉS MOST EGY KIS BEJELENTÉS. :) Hamarosan lesz oldalt egy kis topik, ahova írhattok kérdéseket a történetről, vagy bármi másról, én pedig majd válaszolok rá.:) Legyen az régi fejezet, vagy új, esetleg bármi más. :) Tegyük fel, például a fejezetről. :)

Nos, csak ennyit szerettem volna.:) Boldog Karácsonyt! :)
Puszi

Akartam a vérét, mindennél jobban vágytam rá, és akkor elrugaszkodtam a földtől… Gyors voltam, észre sem vett, hisz az emberi szemnek egy moszat lehettem. A vére csalogatott, és egyszerűen nem tudtam épeszűen gondolkodni. Felugrottam egy faágra, mire felém kapta a fejét, de nem látott meg. Arcára félelem ült ki, és a szívverése felgyorsult; ez még jobban csábított. Nagyot szippantottam a levegőből, majd éhes tekintetemet ismét ráfordítottam. Hallottam, hogy Edward már nagyon közel van hozzám, ezért cselekednem kellett.

Nem voltam önmagam. Bizonyára még a szerelmemet is bántottam volna. Semmivel sem törődtem. Az áldozatom háta mögé ugrottam, majd egyik kezemmel oldalra döntöttem a fejét, a másikkal pedig lefogtam, hogy ne kapálózzon, majd fogaimat a bőrébe mélyesztettem.

Egy nagy fénnyel minden eltűnt körülöttem, és észrevettem, hogy még mindig a bokor mögött lapulok, előttem pedig az áldozatom sétált.
- Edward! - kiáltottam gondolatban, mert éreztem, hogy már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A lábaim ugrásra készen álltak, és az áldozatom már csak pár méterre volt tőlem.

Hirtelen két erős kart éreztem meg magam körül, majd becsuktam a szememet, és mikor újra kinyitottam, már máshol voltam. Edward állt előttem, és az a csábító illat eltűnt a közelemből. Bár nem volt rá szükségem rá, én mégis kapkodva szedtem a levegőt. Megrémisztett a saját viselkedésem, és az, amit láttam. Lehajtott fejjel ültem egy kiálló sziklán, és nem mertem Edward szemébe nézni. Még mindig magam előtt láttam azokat a képeket, amik meg is történhettek volna, ha Edward nem érkezik időben.

Ha egy vámpír félhetett, akkor én féltem, mert saját magamtól rettegtem. Tartottam attól, hogy nem tudom magam kontrollálni, és akkor sosem láthatom majd a gyerekeimet, mert veszélyes lennék rájuk nézve. Ha bántanám őket… azt hiszem, azt nem élném túl. Mindennél fontosabbak voltak számomra.
Edward leguggolt elém, kezét pedig óvatosan az enyémekre helyezte. Bizonyára tartott attól, hogy esetleg rátámadok.
- Megértelek – suttogtam. A szomjúságom nem csillapodott, de tudtam, hogy Edward mindig mellettem marad. – Éhes vagyok, nagyon, de most szeretnélek megkérni valamire. – Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, ő pedig bólintott. – Ne mozdulj el mellőlem!
- Nem fogok, megígérem! – mondta, majd megsimogatta az arcomat, én pedig hálásan néztem rá. Örültem, hogy velem van, mert tudtam, nem hagyja, hogy bántsak bárkit is. Ekkor megint egy kép jelent meg előttem, ahogy Jasper a szagunkat követve ér el hozzánk. – Jenny! – rázott meg finoman Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Ez lehetetlen – suttogta. – Amint ideér Jasper elmegyünk vadászni, aztán azonnal hazamegyünk – mondta, majd kiegyenesedtünk, mert hallottuk, hogy közeledik Jasper. Éreztem Edward érzéseit, ahogy sógoromét is, de a torkomban levő elviselhetetlen szomjúság erősebb volt. Szerelmem egy pillanatra sem engedte el a kezemet, én pedig erősen kapaszkodtam belé, és akkor Jasper kilépett a fák rejtekéből. Először csak nézett minket, majd belenéztem a fejébe. Alice látott valamit.
- Mit? – kérdeztem, mert a fiúk szemmel kommunikáltak.
- Téged – nézett rám, én pedig értetlenül bámultam rá. Megint különféle érzelmeket éreztem, és mindenképp beszélnem kellett erről Jasperrel, de ebben pillanatban vért akartam.

* *

*Becsuktam a szemem, mint ezelőtt, hogy segítsen koncentrálni. Hagytam érzékeimet szétterjedni magam körül, ezúttal megfeszülve olyan esetekre, ha a felséges, tabu illat még egy támadást indítana. Edward leengedte kezeit, nem is lélegzett, miközben egyre messzebbre hallgatóztam a zöld élet hálójában, alaposan átvizsgálva az illatokat és hangokat valami nem teljesen visszataszító után a szomjúságom csillapításához. Volt ott valami más, egy halvány nyom keletre…
Szemeim hirtelen kinyíltak, de koncentrációm még mindig az élesebb érzékeimen volt, miközben megfordultam és csendesen kelet felé lódultam. A talaj lépésenként emelkedett majdnem ugyanakkor, és vadászlapulásban futottam, közel hajolva a talajhoz, a fák tetején, ha úgy könnyebb volt. Inkább érzékeltem Edwardot, mintsem hallottam, gyorsan keresztülrepülve az erdőn, hagyta, hogy én vezessek,* de tudtam, hogy figyeli a gondolataimat, és ha baj van, meg tudjon állítani. *A növényzet ritkult, miközben egyre magasabbra másztunk; a szurok és a gyanta illata egyre erősebb lett, ahogy az általam követet nyom is – egy meleg illat volt, élesebb, mint* a szarvasé *és sokkal vonzóbb is.
Pár másodperccel később hallottam a rengeteg láb néma gyaloglását, annyival finomabb, mint a paták dobogása. A hang magasabbról jött – inkább az ágakról, mintsem a talajról. Automatikusan felugrottam az ágakra, elfoglalva a stratégiailag magasabb helyzetet, félúton a tornyosuló ezüst szőrme előtt. A mancsok lány dobbanása folytatódott most már alattam; a gazdag illat nagyon közel volt. Célba vettem a hanghoz tartozó mozgást, és láttam a nagymacska sárgásbarna irháját egy fenyő vastag ágán ólálkodni alattam, balra a leshelyemtől. Nagy volt – legalább négyszerese az én tömegemnek. Szemei az alatta lévő talajt pásztázták; a macska is vadászott. Megéreztem valami kisebb, szelídebb állat illatát is a zsákmányomé mellett, a fa alatt lapítva. Az oroszlán farka görcsösen rángatózott, miközben felkészült az ugrásra.

Egy könnyed ugrással átsuhantam a levegőn és az oroszlán ágán landoltam. Érezte a fa remegését és megpördült, meglepetten és dacosan felbőgött. Belecsapott a közöttünk lévő ürességbe, szemei ragyogtak a dühtől. Félig megőrülve a szomjúságtól, figyelmen kívül hagytam a kivillantott karmait és a begörbített mancsait és rávetettem magam, leborítva magunkat az erdő talajára.
Nem volt egy nagy harc. A mancsai csapása olyan hatást keltett bennem, mintha simogató ujjak lettek volna a bőrömön. Fogai nem találtak fogást a vállamon vagy a torkomon. Súlya semmi se volt számomra. Fogaim biztosan keresték nyakát, és ösztönös ellenállása szánalmasan gyenge volt az én erőmhöz képest. Állkapcsom könnyedén zárult össze azon a ponton, ahol a meleg áramlat összpontosult.
Erőfeszítés nélküli volt, mint vajba harapni. Fogaim mint acélpengék; átharapták a szőrmét, a zsírt és az izmokat, mintha ott se lettek volna. Az íze rossz volt, de a vér forró és nedves, és csillapította a nyers, viszkető szomjúságot, miközben türelmetlen sietséggel ittam. A macska ellenállása egyre gyengébb lett, és visítása egy bugyogással fulladt ki. A vér melegsége végigsugárzott egész testemen, felmelegítve még az ujjaimat és lábujjaimat is. Az oroszlán bevégezte, mielőtt én végeztem volna. A szomjúság megint fellobbant, mikor az oroszlán kiszáradt, és undorodva eltaszítottam testét magamtól. Hogy lehetek még mindig szomjas ezek után?
Egy gyors mozdulattal felegyenesedtem. Állva rájöttem, hogy elég piszkos voltam. Letöröltem az arcomat a kezem hátoldalával, és próbáltam megigazítani a ruhámat. A mancsok hatástalanok voltak a bőrömmel szemben, de több sikerrel jártak a ruhámmal.
- Hmm - mondta Edward. Felnéztem rá, alkalomszerűen nekidőlt egy fa törzsének, engem nézett elgondolkozó tekintettel az arcán.
- Feltételezem jobban is csinálhattam volna. - Piszkos voltam, a hajam összecsomósodott, a ruhám vérfoltos volt, és rongyokban lógott. Edward sose jött így haza vadászatról.
- Tökéletesen jól csináltad - biztosított engem. - Ez csak… sokkal nehezebb volt nézni téged, mint kellett volna. - Összezavarodva felhúztam szemöldököm. - Nem volt kedvemre való - magyarázta - hagyni téged egy oroszlánnal dulakodni. Egész idő alatt támadni készültem nyugtalanságom miatt.
- Butaság.
- Tudom. Régi szokások nehezen változnak meg. Azonban tetszik a ruhád átalakítása. - Ha el tudtam volna pirulni, megtettem volna. Témát váltottam.
- Miért vagyok még mindig szomjas?
- Mert fiatal vagy. - Felsóhajtottam.
- És feltételezem nincs több hegyi oroszlán a közelben.* - Ő csak mosolygott, és láttam a fejében az előbbi vadászatomat, majd elképzelte, ahogy leterítek egy szarvast. Hirtelen… Előtte teremtem, és megcsókoltam, majd abban a pillanatban rögtön felugrottam egy fára. - Edward! – szóltam rá. Először értetlenül bámult rám, de egy percbe sem telt, mire rájött, miért szóltam rá. Lehajtotta a fejét, de még így is láttam a huncut mosolyt az arcán. Most, hogy éreztem is az érzéseit, nemcsak tudtam róluk, olyan furcsa volt minden.
- Lejössz? – kérdezte, mire bólintottam, de nem mozdultam. Lenéztem Edwardra, aki olyan kicsi volt fentről nézve. De olyan tisztán hallottam a hangját, mintha csak pár métere állt volna tőlem. – Nos? – Még mindig nem mozdultam, csak görcsösen kapaszkodtam az egyik ágba. – Jenny, még enned kell, ugorj! – szólt fel.
- Nem merek – mondtam, és óvatosan leültem az egyik faágra. Elnevette magát, én pedig szúrós szemekkel néztem rá. Az, hogy az érzelmei hatással voltak rám, így megint elfelejtkeztem a vérről, ám ekkor meghallottam Jasper lépteit; felénk igyekezett.
- Ha vadászás közben tudtál a fákon „szaladgálni”, és nem lett semmi bajod, akkor most sem lesz. Ugorj! – mosolygott Edward, én pedig behunytam a szememet. Ha ő mondja, hogy nem lesz semmi bajom, akkor elhihettem, hisz Edward is vámpír volt. Egy könnyed mozdulattal leugrottam a fáról, de a szemem még mindig csukva volt.

Lassan értem földet, de úgy, hogy a lábfejeim elnyelték az ütközést. Azt vártam, hogy majd a lábam fájni fog, vagy eltörik a landolás végeztével, de nem. A földet érésem csendes volt, és csak Edward légzésén kívül az erdő hangját hallottam. Nem mertem kinyitni a szememet, de elég volt csak szerelmem fejébe látnom, és láttam az egész ugrásomat. Ránéztem, és arcán hatalmas mosoly terült szét.
- Ez…
- Ez nagyon kecses volt, talán már túlságosan is, ami azt illeti – mosolygott, és a fejében zavarba ejtő képek jelentek meg. Ha el tudtam volna pirulni, már lángokban lett volna az arcom.
- Nem is nehéz – mondtam, hogy eltereljem a gondolataimat, az Ő gondolatairól. Csak mosolygott, én pedig közelebb léptem hozzá, és a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Tudtam, hogy másért vagyunk most az erdőben, és a sógorom is hamarosan megtalál minket, de most nem vágytam semmi másra, csak a csókjára, és az ölelésére. Az érzés a hatalmába kerített, és valahogy eltörpült mellette a szomjúságom, de tudtam, hogy csak azért, mert ittam valamennyit.

Ahogy magához húzott, úgy kezdtem elveszíteni az irányítást a testem felett, és még többet akartam. Mintha a gondolatait követtem volna, mert már arra készültem, hogy… De nem tehettem, hisz akár bánthattam is volna.

Megérkezett Jasper, mi pedig már egymás mellett álltunk, és úgy néztük, ahogy kilép a fák sűrűjéből. Persze tudtuk, hogy tisztában vele, mi történt néhány perccel ezelőtt.
- Akkor folytassuk – szólt határozottan, én pedig bólintottam.

* *

Még mindig éhes voltam, de már nem annyira. Igazából nem is számoltam, hány szarvast, és őzet terítettem le a vérükért, mert az jobban izgatott, hogy mikor már nem leszek szomjas, végre a gyermekeim közelébe mehetek. Ez hajtott előre, és persze a vér, ami most már nélkülözhetetlen volt számomra.
A növényevők vérét kezdtem megszokni, főleg, hogy a sokadik őz után rákaptam.

Annyira felülkerekedett a vadászösztönöm, hogy nem tudtam mi az, amit üldözök, csak azt, hogy akarom a vérét. Fáról-fára ugráltam, és úgy üldöztem a védtelen, ijedt állatot. Edwardék egyfolytában a nyomomban voltak, és ha le is hagytam őket, nem álltam meg, mert nem engedhettem, hogy megszökjön az ebédem, vagy vacsorám. Már nem tudtam, milyen napszak van, csak azt, hogy éhes vagyok. Kívülről úgy nézhettem ki, mint valami vérszomjas vadállat, és úgyis éreztem magam. Egy állat, aki csak gyilkolni tud, semmi mást.

Elkaptam az áldozatomat, ami – tudtam, hogy az utolsó, és amivel jól fogok lakni – kapálódzott, de én meg sem éreztem az ütéseit. Olyan volt, mint a simogatás, de minden erejét használta. Nem került nagy erőfeszítésbe nekem, hogy a fejét oldalra billentsem, és ezáltal közel kerüljek a nyaki ütőeréhez. A fogaimat a bőrébe mélyesztettem, és éreztem, ahogy az édes nedű a számba folyik. Mohón szívtam ki minden csepp vérét, én pedig éreztem, hogy múlik el az az égő érzés a torkomból.
Eldobtam a halott zsákmányom, de amint ránéztem a kihűlt testére, és megláttam Őt, megdöbbentem, majd – bár nem volt szükségem rá – szaporán vettem a levegőt, miközben néztem, és egyre jobban kezdtem megijedni. Féltem magamtól. Edwardék utolértek, én pedig felnéztem rákjuk. Közelebb mentem a földön heverő testhez, és a karjaimba vettem.
- Édes istenem – suttogtam, és hallottam, hogy Edward közelebb jön hozzám, majd letérdel mellém.
- Kicsim – tette kezét az enyémre, ami csupa vér volt.
- Mit tettem… - A hangom ismét csak suttogás volt, és a kezembe levő kis lényt tartva néztem fel Edwardra. – Megöltem.
- Édesem, ösztönös volt.
- Te nem ezt érted! – Ha sírni tudtam volna, már rég potyogtak volna a könnyeim. Szegény állatot megöltem, pedig senkinek sem ártott. Tőlem menekült, én pedig könyörtelenül végeztem vele.
- De megértelek, hisz tudom, milyen érzés – felelte. – És tudom, hogy mit fogsz gondolni rólam, de kimondom. Ez csak egy mókus volt. – Megrökönyödve néztem rá. – Nem szeretem, mikor így nézel rám – mondta összevont szemöldökkel. – Édesem, őzekből is táplálkoztál, mégis – ahogy manapság mondanák – betett neked egy mókus. – Volt valami a szavaiban. De akkor is rossz érzéssel töltött el, pedig már nem egy állatot öltem meg a vérükért. Felálltam, kezemben az állatkával, majd a fiúkra néztem.
- Mindjárt jövök! – mondtam, majd elfutottam, de hallottam a gondolataikat, és tudtam, hogy követnek, ám tisztes távolságból. Edward már tudta, mit akarok, de nem mondta el Jaspernek.

Nem kellett annyira messze mennem csak pár száz métert. Ahhoz a fához mentem, ahol megpillantottam őt. Ott volt egy odú. Biztos itt lakott - gondoltam, majd a szabad kezemmel ásni kezdtem. Meg is lepődtem, hogy még ebben is jó vagyok. Edward pár dolgot eltitkolt, vagy nem tudott róla, bár nehéz elképzelni az utóbbit, hisz már évtizedek óta vámpír.
Amikor végeztem a „sírral”, belefektettem a piciny testet, majd rászórtam a kiásott homokot. Ezután elsimítottam, és kerestem egy hosszú botot – ekkor már Edwardék érdeklődve figyeltek engem, de nem foglalkoztam velük -, majd kettétörtem. A ruhámból szakítottam egy hosszabb darabot, és azzal összekötöztem a két botot kereszt alakban. Beleszúrtam a „sírba”, és felálltam a földről, hisz eddig térdeltem.
- Édesem – sétált mellém Edward, és fogta meg a kezemet. Ráemeltem a tekintetemet, ő pedig halványan elmosolyodott.
- Egy szörnyeteg vagyok – mondtam gondolatban.
- Nem vagy az. - Volt valami jó is a gondolatolvasásban. Magához ölelt, én pedig viszonoztam, miközben a „sírt” néztem. Ennyit megtehettem. Egy kis állat. Nem szabad gondolnom rá.
- Most jobb, ha hazamegyünk – szólalt meg hosszú csend után Jasper, mire mindketten bólintottunk.

Rossz érzés volt, nagyon rossz. Olyan volt, mint valami szökött sorozatgyilkos lettem volna. Előttem, és a hátam mögött is őrök voltak, és úgy éreztem, mintha egy börtöncellába vezetnének. A gyerekek nem voltak lent, és tudtam, hogy mi miatt, vagyis ki miatt. Kezelhetetlen voltam, és veszélyt jelentettem a gyerekekre. Akaratom ellenére visszagondoltam az erdőben történtekre; majdnem megtámadtam egy embert. Ha Edward nem lett volna velem, akkor… Rossz volt belegondolni…
A legrosszabb az volt, hogy éreztem a családom tagjainak az érzéseit. Az aggodalmat, a féltést, szeretetet, hatalmas szexuális vágyat – ami csak Emmettből áradhatott -, és a másik vágyat, ami csak a gyermekimtől érezhettem. Ha tudták volna, hogy én is annyira akartam már velük lenni, mint ők velem… De nem lehetett.

Felmentünk az emeletre, én pedig még mindig a gondolataimba merültem, de kiszakított a két gyorsan verdeső szív hangja, amik Alice szobájából jöttek. Mivel ott mentünk el, ezért úgy éreztem, hogy - még ha csak egy ajtó is választ el minket - a közelükben vagyok.
Megálltam az ajtó előtt, és mintha tudták volna, hogy ott vagyok. Nem ismertem őket, hisz nem hagyták, hogy megismerjem őket. Hallottam bentről a mocorgást, és a gondolatokat.
- Mami! Itt a mami! - gondolták a kicsik.
- Végre itt van. Be fog jönni! - Mivel vékony hangja volt, így úgy gondoltam, hogy Aishát hallottam. Izgatott volt, hogy láthat, ahogy Edward is, engem pedig elöntött a szomorúság érzése. Nem mehettem be, nem ölelhettem magamhoz őket, nem puszilhattam meg puha arcocskájukat, és nem mondhattam el nekik, mennyire szeretem őket.
Éreztem magamon Edward pillantását, én pedig csak ennyit mondtam gondolatban: Menjünk!
Tudtam, hogy hallja a gondolataimat, Jasper pedig átérezte a helyzetemet, szó szerint. Vágytam, hogy velük legyek, de mégis el kellett mennem. Hallottam még Aisha gondolatát a lépcsőfordulónál. Miért ment el? Sírni tudtam volna. Nehéz volt, nagyon nehéz, és legszívesebben lerohantam volna hozzájuk, de nem lehetett. Éreztem a torkomban a szomjúságot, de elviselhető volt, nem úgy, mint mielőtt nem ettem volna semmit.

Amikor felértünk Edward és – most már – az én szobámba, Jasper kint maradt, hogy kettesben tudjunk maradni. Mint egy őr, aki vigyáz a fogolyra. Ez frusztrált, és nagyon rossz érzés volt. Felhallottam a gyerekek gondolatait, én pedig nem bírtam tovább. Leültem az ágyra, és arcomat a kezeimbe temettem. Edward helyet foglalt mellettem, és magához ölelt.
- Hallottad? – kérdeztem.
- Igen – felelte, és még jobban magához húzott.
- Annyira rossz, Edward. Velük akarok lenni, de akár bánthatom őket… az erdőben is… - Nem fejeztem be, de tudta, hogy mire gondolok. Túl sok érzés kavargott bennem, és a gondolatok is lassan ellepték a fejem. Sok volt, és nem tudtam irányítani. Amíg az erdőben voltunk, nem zavart, hisz kizártam őket ösztönösen, ezért is nem hallottam a férfit, hogy a közelemben van. Csak a vérét éreztem, és azt, hogy vágytam rá; semmi más nem érdekelt.

Hirtelen meghallottam a hangját a fejemben. Olyan angyali volt, olyan ártatlan, és kíváncsi. Zene volt füleimnek. Az az ártatlan hang, amin megszólított, arra késztetett, hogy azonnal menjek le hozzájuk, és öleljem magamhoz őket, de tudtam, hogy nem tehetem. A hangja most is nyugtatóan hatott rám, és elmosolyodtam. Ránéztem Edwardra, aki kíváncsian nézett a rám.
- A kis Edward. – Csak ennyit mondtam.
- Miért mentél el, mami? - kérdezte szomorú hangon, mire egy pillanatra megfagytam. - Nem akarsz velünk találkozni?
- Dehogynem szeretnék, kicsim, csak tudod… Tudod, a maminak most nehéz, de nagyon szeretnék már veletek lenni. Szeretlek titeket, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy minél hamarabb együtt lehessünk - próbáltam nyugtatni a kicsi Edwardot. Láttam szerelmemen, hogy próbál olvasni a kisfiúnk fejében, de úgy tűnt, hogy nem sikerül, mintha kizárta volna őt. Most már biztos, hogy ez a képessége volt. Egyedül Aisha volt kérdéses, hisz még neki nem tudtuk, hogy volt-e valamilyen képesség birtokában.

* * *

Minden nap leküldtem Edwardot a kicsikhez, és gondolatban kommunikáltam mindkét Edwarddal, miközben Jasper felügyelt rám. Kicsit frusztráló volt, de megértettem. Védték őket, viszont, gyakran megkértem Edwardot, hogy menjünk vadászni. Először úgy volt, hogy Jasper vitt el engem Emmettel, majd nagydarab sógoromat leváltotta a férjem. Férj. Nagyon nem gondoltam bele, hogy úgy szólíthatnám Edwardot, hogy „Férjuram”, nekem az furcsa lett volna. Maradtam az Edwardnál, de később magától jöttek a kedveskedő, becézgető szavak, mint például az „Édesem”, „Szívem”, „Drágám”, bár utóbbit nem annyiszor mondtam, és legtöbbször Edwardként szólítottam.

Tulajdonképp kellett is valami becenevet adnom a szerelmemnek, hisz már nemcsak ő volt Edward. Nos, de nem is tudom, hogy kerültem ide át. A lényeg az volt, hogy a többiek és Edward gondolatain keresztül figyeltem a gyerekeket, és a kis Edwarddal pedig gondolatban beszélgettem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy Aishával nem tudtam kapcsolatot teremteni. Na, igen, a képességére csak később jöttünk rá. Ügyesen elrejtette, ahogy még az öcsikéjét is. Később rájöttünk, hogy mi a kis Edward képessége. Vagyis konkrét neve nem volt, de a lényege az volt, hogy kapcsolatba lépett velem a gondolataimon keresztül, és beszélt a másikkal. Hasonló a gondolatolvasáshoz, kivéve azt, hogy ezt csak egyes egyedül Ő és az a személy hallotta, akivel kapcsolatba lépett. Ezért nem hallotta akkor szerelmem Edwardot a fejemben, és a kicsi gondolatát sem. Mintha automatikusan elrejtette volna őket, hogy senki se tudja, miről beszélnek.
Ó, és volt mellé valami más is. A nyugtató ereje, amivel megfékezett, amikor a szörnyeteg túl akart nőni rajtam akkor, odalent a földszinten. Másra nem volt ilyen hatással, csak rám. Carlisle arra gondolt, hogy hasonló Jasper képességhez, és „kísérletezett” egy kicsit.

Rosalie egyik nap nagyon mérges lett, fel is hallatszott Edward és az én szobámba - bár egyébként is hallottam volna a szuperhallásom miatt -, és apám úgy döntött, hogy alkalmazza Edward „erejét”. Megkérte, hogy jusson be Rosalie fejébe, és próbálja megnyugtatni őt úgy, mint engem. Nem vált be. Rosa hallotta őt a fejében, de nem nyugodott le tőle, ahhoz túl mérges volt Emmettre, és bár oda volt a fiamért és a lányomért, inkább elrohant, nehogy kért tegyen bennük.

Carlisle-lal felötlött bennünk, hogy talán csak az újszülöttekre van ilyen hatással. Én az voltam, és a fiam nélkül talán már… Inkább ki sem mertem mondani még gondolatban sem. Edward képességét én úgy hívtam. Kapcsolatteremtés. Lehet, hogy inkább más nevet kellett volna adni neki, de valahogy csak ez jutott az eszembe.

Az első vadászatom után pár nappal kezdtem csak igazán rájönni, mi is a képességem. Dolgokat láttam, olyanok, amik még nem történtek meg, és olyan képek villantak be nekem… amit nem is akartam látni. Edward segített megfejteni. A jövőbe láttam. Carlisle nem is tudott nagyon mit mondani, csak hosszú gondolkodás után beszélt velem újra. Elmondta azt, amire én is gondoltam, miközben ő agyalt a képességemen. Hallottam a gondolatokat, éreztem az érzelmeket és láttam a jövőt. Egyértelművé vált, hogy lemásoltam a képességét Edwardnak, Jaspernek és Alice-nek. Csak azt nem tudtuk, hogy. Másoló voltam.
Azt kell mondanom, hogy sok képességet kellett megtanulnom egyszerre kezelni. Kizárni a gondolatokat a fejemből, kontrollálni a körülöttem levők érzelmeit, miközben dolgokat láttam a fejemben, amik nem történtek meg.

Egyik nap ültem a szobában, és néztem ki az ablakon; lestem az esős tájat, és hirtelen kivágytam a szabadba. Kint akartam állni az esőben, és hallani, ahogy minden egyes csepp eléri a talajt, és egy kis koppanással szétterül a földön. Igazából még néha el is képzeltem az ilyet. Ilyenkor szoktak jönni a váratlan látomásaim, mint ami akkor volt. Emmettet és Rosaliet láttam, amint együtt vannak… Kezdtem érteni Alice-t, de eleinte nem tudtam, hogyan kezeljem, mert amikor találkoztam a sógorommal és a sógornőmmel, lesütöttem a szememet, és tovább mentem. Em gyakran viccből gondolt úgy Rosalie-ra, én pedig mindig szúrós szemekkel néztem rá. Edward számtalanszor megkérte, hogy ne csinálja, de Emmett már csak ilyen. Mindenképp azon voltam, hogy megtanuljam kizárni a fejemből Em bűnös gondolatait, és elég jól ment. Mikor mellette álltam, nem is nagyon kellett koncentrálnom arra, hogy kirekesszem őt a fejemből.

Már több mint egy hónap telt el, és Edward azt mondta, hogy el kell menniük – Carlisle-nak, Emmettnek és Neki -, mert egy különleges vért akartak nekem hozni. Vagyis nem is különleges, csak egy olyan állat vérét, amit nem nagyon találhattunk meg Forksban, vagy a környékén. Beleegyeztem, bár nem szívesen engedtem el Edwardot. Igazából, mikor magamhoz öleltem, el sem eresztettem többet. Ő csak nevetett, majd finoman eltartott magától, majd egy hosszú, szenvedélyes csókot adott az ajkaimra. Talán nem kellett volna neki hosszúra elnyújtani, mert még inkább akartam, hogy itt maradjon velem Forksban. De végül eleresztettem, hisz nem voltam pióca, és tudtam, csak pár napról van szó, és előttünk az örökkévalóság, hogy együtt legyünk.

Már egy hét telt el, hogy elmentek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi ideig távol lesznek, bár nem unatkoztam. A kicsiket Rosalie és Esme gondolatain keresztül néztem. Annyira édesek voltak, és csak nőttek, és nőttek. Lassan nem is voltak akkorák, hogy babázhassak velük, ahogy a többi anyuka szokott. Nem bánkódtam, mert legalább láthattam őket, bár a közelükbe nem mehettem, mégis jó volt valamennyire a velük „lenni”.
Este Alice és Jasper elmentek vadászni, mert már szükségük volt rá. Engem is hívtak, de én előző nap ettem, így itthon maradtam. Jasper csak azért maradt, hogyha baj történne - és a baj egyértelműen én voltam – akkor meg tudjon akadályozni bármilyen szörnyűségben.
Rosa és Esme kijöttek a kicsiktől – ideiglenesen Alice szobájában voltak -, és ekkor igyekeztem nem eldönteni, mert amit tenni készültem azt nem akartam, hogy megakadályozzák. Az ablakhoz mentem, és lenéztem. Emették szobája Edwardé alatt volt, míg Alice-é, Rosalie-ékétól kicsi arrébb. Ügyesnek kellett lennem, és legfőképp halknak. Úgy döntöttem el magamban, hogy lemászok, de mintha csak vadászni mennék, így Alice nem is sejthette, mit is akarok. Azért valamire jó volt a nővérem képessége. Láttam, amit ő, így pontosan tudtam, mit lát majd, és mivel az én döntésem volt, hamarabb is jött a látomásom, mint neki. Bár kicsit fura volt, mert én láttam a jövőmet, de ő a sajátját nem. Nem tudtam miért van ez, senki sem tudta.
Tehát lemásztam, és úgy közlekedtem a falon, mint Pókember. Érdekes volt. Igazából még sosem próbáltam ki, így itt volt rá az alkalom. Tudtam, hogy Rosalie hol van, ahogy Esme is. Mindketten a földszinten voltak, és beszélgettek.

Amikor megérkeztem Alice szobájának ablakához, és nesztelenül ráléptem a kicsi párkányra; halkan kinyitottam, majd bezártam az ablakot, és megfordultam. Gyorsan az ajtó előtt termettem, majd amilyen csendben tudtam, elfordítottam a zárban a kulcsot. Féltem, hogyha rájönnek, hogy itt vagyok, rám törnek.
A kicsikhez mentem, majd leültem az ágyra, és néztem, ahogy alszanak. Nem lélegeztem, nem akartam őket bántani. Elmosolyodtam, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy nem érjek hozzájuk. Az ágyikók, amikben feküdtek, az ágy mellett álltak, így csak ki kellett nyújtanom feléjük a karomat. Aisha elé álltam, és óvatosan a karomba vetem, és igyekeztem nem felébreszteni őt.
Olyan édesdeden aludt, olyan békésen, és olyan gyönyörű volt. Barna haja megcsillant a Hold fényében, én pedig néztem azt a pici arcocskát, ami a vállamra hajtotta a fejét.
- Mami – motyogta csilingelő hangján, én pedig örömömben, ha tudtam, sírva fakadtam volna. Úgy gondoltam, megérezte a jelenlétemet, vagy éppen rólam álmodott, nem tudtam volna megmondani. Olyan melegség öntött el, amilyet eddig még nem éreztem. A karjaimban tarthattam a kislányomat, érezhettem meleg és puha bőrét, hallgathattam a szíve egyenletes dobogását, és a halk szuszogó hangját, ahogy az igazak álmát alussza. Megpusziltam puha és pufi arcát, majd a kis orrát, mire kicsi mosolyra húztam ajkait.

Hirtelen mocorgást hallottam meg Edward felől, így odamentem, hogy megnézzem őt. Ébren volt, és egyenesen a szemembe nézett. A szemei gyönyörű smaragdzöldek voltak, mint hajdan az apjáé, és a bronzbarna fürtök kócosan álltak a fején. Annyira édes volt. Örültem, hogy ennyire jól látok a sötétben.
- Itt vagy, mami! – mosolygott, miközben elmosolyodott. Tiszta Edward, le se tagadhatná – gondoltam, majd Aishát óvatosan visszafektettem az ágyába. Edward felé fordultam, aki már felém is nyújtotta kicsi kezeit, én pedig mosolyogva vettem a karomba és öleltem magamhoz úgy, mint az előbb a nővérét.
- Igen, itt – suttogtam úgy, hogy csak ő hallja.
- Nyugodtan lélegezz, mami, nem lesz semmi baj – tette egyik kezét az arcomra. Szabad kezemmel megfogtam az övét, majd egy puszit adtam rá.
- Nem akarlak titeket bántani – mondtam. Ekkor meghallottam a fejemben a hangját. Nem lesz semmi baj, mami. - Én pedig hittem neki. Beleszippantottam a levegőbe, és éreztem a gyerekek édes illatát, ami már majdnem a felszínre hozta a bennem levő szörnyeteget, de abban a pillanatban, mintha eltűnt volna. Nem vágytam a vérükre. Edwardra néztem, és egyszerre mosolyodtunk el.
- Mami? – A csilingelő hang az ágyikók felől jött. Aishára néztem, aki minket fürkészett kíváncsi tekintetével. – Mami! – szólított most már, és kezecskéit felém nyújtotta. Odamentem hozzá, és őt is a karomba vettem. Odasétáltam az ablakhoz, és leültem az ágy szélére. Néztem a kis csöppségeket, akikkel igazán most találkoztam először. Annyi, de annyi bepótolni valónk volt, és eljött a pillanat, amikor végre együtt lehetünk. – Azt hittem, hogy csak álmodom, de ezek szerint tényleg itt vagy – mosolygott Aisha, majd felállt az ölemben, és kicsi karjával átölelte a nyakamat. Meglepett, hogy ilyen hamar már egész mondatokat mondtak, de aztán az jutott az eszembe, hogyha az apjuk ennyire okos, akkor a gyermekei is legalább annyira eszesek lesznek, mint ő maga.
Mindkettejüket magamhoz öleltem, és igyekeztem nem erősen, nehogy bántsam őket.

Csak pár percet lehettem velük, mert hirtelen betörték az ajtót…

Boldog Karácsonyt! + MEGLEPETÉS

Sziasztok!

Szörnyű bűntudatom van, amiért nem hozom nektek a részt, de még nem készült el, ám ígérem, hogy igyekszem vele.:)
Ezért hoztam Nektek részletet belőle.:) Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket, ha már nem hoztam el nektek.:) És, lehet, hogy valakinek ez jó hír.:)
Ma, amennyivel tudok haladni, azt fel is teszem, mint "Hivatalos rész":) És, ha a vége is megvan, felteszem utána:)
Ezt hozom Nektek karácsonyi ajándékként. Ezzel köszönöm meg azoknak, akik írtak, még ha csak egyszer is:) Higgyétek el, ezek a kommentek többet jelentek nekem, mint hinnétek:)
BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK! :)

54. fejezet – Kontroll (részlet)

Ha egy vámpír félhetett, akkor én féltem, mert saját magamtól rettegtem. Tartottam attól, hogy nem tudom magam kontrollálni, és akkor sosem láthatom majd a gyerekeimet, mert veszélyes lennék rájuk nézve. Ha bántanám őket… azt hiszem, azt nem élném túl. Mindennél fontosabbak voltak számomra.
Edward leguggolt elém, kezét pedig óvatosan az enyémekre helyezte. Bizonyára tartott attól, hogy esetleg rátámadok.
- Megértelek – suttogtam. A szomjúságom nem csillapodott, de tudtam, hogy Edward mindig mellettem marad. – Éhes vagyok, nagyon, de most szeretnélek megkérni valamire. – Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, ő pedig bólintott. – Ne mozdulj el mellőlem!
- Nem fogok, megígérem! – mondta, majd megsimogatta az arcomat, én pedig hálásan néztem rá. Örültem, hogy velem van, mert tudtam, nem hagyja, hogy bántsak bárkit is. Ekkor megint egy kép jelent meg előttem, ahogy Jasper a szagunkat követve ér el hozzánk. – Jenny! – rázott meg finoman Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Ez lehetetlen – suttogta. – Amint ideér Jasper elmegyünk vadászni, aztán azonnal hazamegyünk – mondta, majd kiegyenesedtünk, mert hallottuk, hogy közeledik Jasper. Éreztem Edward érzéseit, ahogy sógoromét is, de a torkomban levő elviselhetetlen szomjúság erősebb volt. Szerelmem egy pillanatra sem engedte el a kezemet, én pedig erősen kapaszkodtam belé, és akkor Jasper kilépett a fák rejtekéből. Először csak nézett minket, majd belenéztem a fejébe. Alice látott valamit.


Remélem, tetszett.:) Még egyszer NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT!:)

53. fejezet - Új világ (II. rész)

Sziasztok! Mégis kész lettem mára a fejezettel, vagyis, hamarabb, csak ma jött meg a javítás.:) (Köszönöm, Nillus!) Lehet, hogy csak később fogom kitenni a következő részből az ízelítőt, mert annyira azért nem haladtam előre a résszel.
Nos, köszönöm a kommentárokat Nillának, Névtelennek és Ginának.:)
Hát... kicsit elszomorított ez a három kommentárt, persze örültem neki, de azért... Mindegy. Nem lehet ráerőszakolni az emberre.
Na, annyit szerettem volna, hogy már csak 2 fejezet plusz az epilógus és vége a történetnek. Őszintén mondom, hiányozni fog Jenny, főleg akkor, amikor az 1. rész javított verzióját is befejeztem.:(

Jó olvasást! Puszi

”Az ember megpróbálja kerülni az egyszer már megmászott-bejárt vermeket, zsákutcákat, labirintusokat. Megkínlódunk saját magunkkal. Ám aki nem mer kísérletezni, az úgy marad.”

Talán nem készültem fel rá, de ezen nem is gondolkoztam. Minden magától ment. Igazán nem is tudtam, hogy mit teszek, csak azt, hogy elindultam a kanapé felé. Rosalie és Esme döbbenten néztek rám, de én csak a kicsiket figyeltem. Látszólag nem fogtak fel semmit a jelenlegi helyzetből. Rám néztek, és mindketten elmosolyodtak. Gyönyörködtem bennük, de hirtelen más kerített a hatalmába. Én még nem éreztem szükségét, hogy levegőt vegyek, nem volt semmilyen kényszer, ami miatt kellett volna. Még pislogni sem pislogtam, nehogy egy tizedmásodpercet is veszítsek a látványból.

Hallottam a szívverésüket, és ahogy száguld az ereikben a vér, és szomjaztam rá. Akartam, de aztán megint elárasztott a nyugalom, vagy talán a hang a fejemben volt az, ami megállított, hogy rájuk vessem magam. Olyan tiszta és gyönyörű volt; gyönyörűbb, mint először.
A vérük pulzálása vonzott hozzájuk. Tekintetem Aisha nyaki ütőerére tévedt. Láttam, ahogy lüktet vér. Azonnal észhez kellett térítenem magam, de nem ment. Próbáltam, hisz a lányomról volt szó, nem bánthattam.

Annyira erős volt, hogy úgy éreztem, egyedül nem tudom megállítani magamat. Szükségem volt valakire.
Rosalie karjaiban Aisha, Esméében pedig Edward feküdt. Közelebb léptem hozzájuk, de ekkor mindketten – kezükben a kicsikkel - a falhoz hátráltak. A gyerekek engem néztek, majd először Aisha mozdult meg. Kinyújtotta felém a kezét, mintha meg akarna fogni. Ficánkolni kezdett Rosalie ölében, én pedig még egy lépést tettem előre. Sógornőm erősebben fogta a kicsit, én pedig megint meghallottam a fejemben a hangot.
- Minden rendben lesz - szólt határozottan a gyönyörű hang. Rosalie fejében hallottam, ahogy szól Edwardéknak, ezért nem volt sok időm.

Ez igazából alig volt pár másodperc, de az elmémben sokkal hosszabb időnek tűnt. Elmosolyodtam, ahogy a kislányomat néztem, majd én is kinyújtottam felé a karomat, hogy magamhoz ölelhessem, de ekkor két erős kar lefogott, és a gyerekek eltűntek. Olyan váratlanul ért, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ez nehezen fordulhatott elő egy vámpírral, de én így éreztem. Megint hallottam a fejemben az angyali hangot, és láttam, hogy hol vannak. Alice szobájába vitték őket.
- Minden rendben lesz – mondta ismét, én pedig hallgattam rá. Hallottam magam mellől a hangokat, de mind elmosódtak. Tisztán csak Edward hangját hallottam, ahogy próbál nyugtatni az emeletről. Nem tudtam, hogy szerelmem is hallja-e, de nem foglalkoztam vele.

A karok nem lazítottak a szorításon, pedig nem csináltam semmit, csak néztem magam elé, és hallgattam a fiam hangját. Nem tudtam, hogy lehetséges mindez. Hogy tudok megnyugodni csupán a hangjától? Régebben Edward közelsége kellett ahhoz, hogy megnyugodjak, vagy még Jasper képessége, de a kisfiam csak megszólalt a fejemben, és minden vér utáni vágyam elpárolgott. Csak a karjaimban szerettem volna őket tartani, és eszembe sem jutott ezután, hogy bántsam őket. Persze nem is akartam, de az a szörny, ami felül akart kerekedni felettem, igen. Ezt nem hagyhattam. Le kellett győznöm a bennem levő démont.
- Jenny, édesem, hallasz? – hallottam meg Edward aggódó hangját. Ráemeltem a tekintetem. Kezei az arcomon pihentek, és ijedten nézett rám. Azt hittem, hogy mérges lesz, és majd azt mondja, hogy: „Bezárlak a szobába!” De nem ezt tette, helyette megsimogatta az arcomat, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset.
- Te is hallod őt? – kérdeztem, mire értetlenül bámult rám.
- Kit? – Tényleg nem tudta, miről beszélek, és tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni. Akkor csak velem beszél - gondoltam. – Ki?
- Edward – mondtam. – Hallom őt, a fejemben, de nem úgy, mint a többieket. – Értetlenül nézett rám, majd Jasperre emelte a tekintetét, aki elengedett. Szerelmem megfogta a kezemet, és leültetett a kanapéra.
- Mesélj el mindent – mondta, mire felsóhajtottam. Még én magam sem értettem pontosan, de reméltem, hogy Edward majd tud valamit mondani erről. Az igazat megvallva, Carlisle még többet tudott volna erről mondani. Amint arra készültem, hogy szólok neki, ő már mellettünk is volt. Körbenéztem a helyiségben, és tudomásul vettem, hogy megint azok vannak velem, akik fent is. Védték a gyerekeket… Tőlem. Én magam voltam a veszély.
- Amikor leértem, bennem volt az az érzés… Akartam a vérüket, pedig csak hallottam a vér száguldását az ereikben, de amikor Edward megszólalt a fejemben…
- Mi volt akkor? – kérdezte Carlisle.
- Megnyugodtam. Már nem akart felszínre törni a vámpír énem, de Rosalie-ék még mindig védelmezték őket. – Itt egy kis szünetet tartottam. – Hallottam őt már korábban is a fejemben – mondtam végül.
- Mikor?
- Amikor az asztalon feküdtem, és változtam át. Azt kérdezte, hogy mikor megyek le hozzájuk.
- Az akkor volt? – tudakolta döbbenten Edward, mire ránéztem, és bólintottam. – Miért nem mondtad el?
- Azt hittem, hogy hallod.
- Csak téged hallottalak – mondta.
- Carlisle, – fordultam felé – lehet a gyerekeknek képességük? – kérdeztem.
- Meglehet. Miért, úgy véled, hogy ez egy képesség? – kérdezte. – Most már te is hallod a gondolatokat. – Ismét nem foglalkoztam a szomjúságommal, mert ezt a – számomra – ismeretlen rejtélyt akartam megfejteni. Ha tényleg van képességük a kicsiknek, akkor mi lehet?
- Igen. Edward, nem figyelted a gondolatait? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Szerintem, ha még egyszer felveszi velem a kapcsolatot, akkor Edwardnak olvasnia kellene kis Edward fejében, mert ha hallja őt, akkor egyszerű gondolaolvasás. De ha nem, akkor képessége lehet. Vagy, talán rossz ötlet? – kérdeztem. Úgy éreztem, hogy valami ostobaságot mondtam. Carlisle ebben szakértő volt, és valami idióta ötlettel álltam elő, aminek lehet, hogy semmi értelme nincs.
- Hm – gondolkozott el az apám, mert már az volt. Nemcsak az apósom volt, hanem az apám is. – Lehet benne valami, bár valószínű, hogy egyébként is hallja majd Edward a gondolatait – mondta, és hirtelen nem bírtam felfogni a szavai értelmét. – Úgy értem, hogy lehet hallani a kicsi gondolatait, de a hangja az, ami olyasfajta, mint amilyen Jaspernek a képessége. Tehát, ami nyugalmat sugároz. – Így már értettem, és világos volt.
- Engem is nagyon érdekel a kicsi képessége, de talán jobb lenne, ha Jenny elmenne vadászni – szólalt meg Jasper. Teljesen kiment a fejemből, hogy velünk van, mert olyan csöndes volt. Bár ő mindig az. Megint hallottam a hangokat a fejemben, mert nem koncentráltam, és nem volt velem az én Edwardom, mert őt Alice szobájában tartózkodott. Szerelmem bizonyára tudta, hogy ismét hangok vannak a fejemben, amiket nem tudok irányítani, így ismét bevetette azt, amit fent a szobába a falnál. Tudtam, hogy vadászás után gyakorolnom kell, vagy megszoknom ezt az egészet, mert ő mindenkiét halja, mégis ki tudja őket zárni.
- De előbb… - szólalt meg sógornőm.
- Alice!
- De megígérted – mondta. – És látnia kell! – Edward sóhajtott, ő pedig elrohant. Nem értettem, így Edward felé fordultam, egy „Miről beszél?” tekintettel. Néha nem is kellett gondolatban vele társalognom, hisz a nélkül is értettük egymást. Alice visszatért egy nagy, egész alakos tükörrel a kezében. Nem tudom, hogy lehet, de tudtam, megint elveszítettem a kontrolt. Ezt onnan tudtam, hogy mindig először egy ember gondolatát hallottam, jelen esetben Alice-ét, aki kíváncsi volt, mit szólok majd. Bár azt nem tudtam meg, hogy mihez, mert hirtelen sötétség lett a fejében.
- Elrejtette a gondolatait – felelte Edward. – Mostanában gyakran teszi ezt velem is.
- Csak a meglepetés miatt – vigyorgott barátnőm.
- Már úgyis látta a fejünkben fent.
- Mit? Miről beszéltek? – Tényleg elvesztettem a fonalat, pedig simán kiolvashattam volna a fejükből. Úgy gondoltam, hogy még ezt is meg kellesz tanulnom, mert valahogy nem ment. A többiekre néztem, akik mind a férjemet és barátnőmet nézték felváltva. Ekkor meghallottam Jasper hangját a fejemben. Jó lenne túlesni ezen, mert vadásznia kell.
- Na, gyere – fogta meg a kezem Alice, majd felhúzott a kanapéról, és beállított az egész alakos tükör elé.

*Az első reakcióm a meggondolatlan gyönyörűség volt. Az ismeretlen teremtmény a tükörben kétségtelenül gyönyörű volt, minden részében olyan gyönyörű, akárcsak Alice vagy Esme. Még a mozdulatlansága ellenére is könnyed volt, és a hibátlan arca olyan sápadt volt, akár a hold, keretezve a sötét, nehéz hajával. A végtagjai simák és erősek voltak, a bőre finoman ragyogott, fénylett akár egy gyöngyszem.
A második reakcióm a rémület volt. Ki õ? Első ránézésre képtelen voltam megtalálni az arcom a sima, tökéletes vonásaiban. És a szemei!* Vörösek voltak, tele meglepettséggel, és kíváncsisággal. Megrémültem tőlük. Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem a lányt a tükörben, egyre ismerősebb volt. Ekkor pedig eszembe jutott. Őt láttam a többiek fejében.

Közelebb léptem a tükörhöz, és újra alaposan szemügyre vettem a lányt. Tényleg tökéletes volt, és gyönyörű. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérinthessem. A lány keze egyszerre mozgott az enyémmel, és mikor már majdnem elértem őt, az ujjaim a tükörnek ütköztek. A vörös szemek továbbra is kíváncsian néztek engem.

Én voltam. A lány a tükörben, és a családom fejében… én voltam, de nem hittem el. Edwardra néztem, aki folyamatosan engem nézett, és ahogy rákoncentráltam, hallottam aggódó gondolatait. A többiekre fordítottam a tekintetemet, akik mind a reakciómat figyelték.
- Nem lett rossz a kislány. Sőt! Tényleg, mit szólna, ha ráhajtanék? Na, és Edward? - hallottam meg kedves sógorom hangját, ahogy minden bizonnyal Edward is, mert felmordult.
- Legalább most ne, Emmett, ő is hallja – suttogott, de tökéletesen hallottam minden egyes szavát. Igyekeztem kizárni mindenkit a fejemből. – Édesem! – tette kezét a vállamra Edward, mire rá emeltem a tekintetemet.
- Ő, én vagyok? – kérdeztem a tükörben levő lányra utalva, és éreztem magamon a családom pillantását.
- Igen, te vagy – vigyorgott mellettem Alice. Ezt szerettem benne. Ő mindig is olyan mosolygós, vidám, pörgős csaj volt. Ezt imádtam benne, hisz mindig fel tudott vidítani. Hallottam, hogy Jasper odasúgja Edwardnak, hogy ideje vadászni mennem, mert lehet, „elszabadulok”. Rendben, nem ezt a kifejezést használta, de erre célzott.
- Kérlek, ne sugdolózzatok – néztem rájuk, mire mindketten rám emelték tekintetüket. – Tudom, hogy el kell mennem; tudom, mert folyamatosan érzem a szomjúságot, de minden más leköti a figyelmemet. Új nekem ez az egész, és nem értem, hogy lehetek ennyire nyugodt, miközben irányíthatatlannak kellene lennem – mondtam, mire mindenki kíváncsian nézett rám. – Látom a fejedben, Jasper. Mintha emlékek lennének, és látom azokat a vámpírokat, akik… újszülöttek… – itt Edwardra néztem, hogy megbizonyosodjam, jól tudom-e, majd visszafordítottam a tekintetemet a sógoromra, és folytattam -… mint én. Most nem arra célzok, hogy olyan akarok lenni, mint ők, hanem csupán annyira, hogy talán a kis Edward nélkül elszabadult volna itt lenn a pokol, ha nem szólal meg a fejemben.

* * *

Szerintem mindenki tisztában volt vele, mit érzek, hisz mindannyian átmentek már ezen. Pontosan tudták, hogy el kell mennem vadászni, és már előre féltem tőle, hisz láttam Alice fejében, mit akar rám adni. Persze, én megtiltottam neki. Abban a ruhában nem is tudnék mozogni. Tisztán emlékeszem, mit mondtam neki.
- Látom, és nem megyek bele, sőt, bele sem bújok – ismételtem el vagy harmadjára. Mindenképp egy szűk ruhát akart rám adni, ami természetesen mini volt. Kérdezem én, miért? Ha vadászni megyek, akkor csak tönkremegy a ruhadarab. Néha tényleg nem értettem Alice-t, de szerettem.
- Jenny, kérlek – nézett rám könyörgőn.
- Nem, Alice. – Odamentem hozzá, hisz eddig az ablaknál álltam. – Nem akarlak megbántani, de... Nem. Ezt másra tartogassuk, ne a mai napra, hisz bármi történhet vele, azt pedig nem szeretném. – Lehajtotta a fejét, és éreztem a szomorúságát. Furcsa volt átérezni azt, amit a másik. Persze halandóként is megértettem az emberek érzéseit, de közvetlenül átélni… Teljesen más volt.
- Rendben, majd a bulira felveszed, amit szervezek az átváltozásod miatt – emelte rám mosolyogva a tekintetét. A szomorúsága eltűnt, és éreztem, ahogy boldogság tölti el. Tudtam, hogy nem hagyja annyiban, és majd valamikor fel kell vennem, ha most nem teszem meg. Végül csak bólintottam.

Valahogy sokkal könnyebb volt uralkodnom magamon, ha Edward és Jasper mellettem volt. Láttam sógorom fejében az újszülötteket, akik nem voltak önmaguk, és nem akartam rájuk hasonlítani, de éreztem a tüzet a torkomban. Éhes voltam, nagyon éhes. Jasper figyelmeztető köhögése zavart meg az emlékezésben és a gondolkozásban.
-Talán jobb lenne menni, Edward - intézte gondolatait Edwardnak. Rossz volt, hogy én hallom, mire gondol. Látom a fejében azt, hogy is próbálna megállítani, ha valami… Tudom, hogy csak jót akar, de szerettem volna, ha kimondja nekem. Így is-úgyis hallom őt, nem tud ellene semmit sem tenni. Lehajtottam a fejemet, majd egy szempillantás alatt kint voltam a házból. Csak szaladtam és szaladtam be az erdőbe.

A saját gyorsaságom meglepett, de leginkább az, hogy nem estem el, és nem is mentem neki egy faágnak sem. A reflexeim gyorsak voltak, és szerintem, ha ki akartak volna buktatni, még az sem sikerült volna. Még mindig nem vettem levegőt, nem éreztem szükségét. Csak élveztem, ahogy a szél belekap az arcomba, és elmosolyodtam a sebességtől. Ez teljesen más volt, mint mikor Edwardon utaztam. Persze az az emlék is élénken élt bennem. Nem tudtam, hogy miért pont az, talán a futás, a száguldás hozta fel a homályból, de a többi emlékem ott maradt. Tudtam, segítségre van szükségem, hogy mindenre emlékezzek, és most, hogy beleláttam Edward fejébe, minden egyszerűbb volt. El is tudtam képzelni mindent, ami velünk történt, vagyis csak reméltem, mert nem tudtam semmit sem biztosra.

Nem tudtam, hogy sikerült, talán a már nem dobogó szívem vezérelt erre a helyre, nem voltam benne biztos, de ott voltam. Ezen a helyen olyan nyugalom volt. Semmi mást nem lehetett hallani, csak a víz csobogását, a madarak csicsergését, a levelek zörgését, ahogy a szél elsuhan közöttük. Egy pillanatra behunytam a szemem, és hallgattam a természet dalát. Gyönyörű volt. Rájöttem, hogy imádom az erdőt. Itt minden olyan békés, és már nem kellett attól tartanom, hogy valamilyen állat megtámad, hisz erős voltam… Erősebb, mint Edward…
Most már én féltem. Féltem, hogy bántom őt. Jelenleg ő volt veszélyben, mert össze is törhetem… Rossz belegondolni. És a gyermekeim… Most már három olyan fontos személy van, aki miatt meghalnék. Ha történne velük valami, azt nem bírnám elviselni, főleg, ha én bántom őket.

El kellett űznöm ezeket a borzalmas gondolatokat, így megráztam a fejemet, majd elindultam a vízesés felé. Ismerős volt. Homályosan derengett valami, mintha jártam volna már itt. Leguggoltam, és kezemet a vízbe tettem. Melegnek éreztem, hisz már az én testem is hideg volt. Talán hidegebb, mint maga a víz. Ekkor eszembe jutott Jasper, és az, miért jöttem el a házból. Igen, tudom, hogy igaza van, és azzal is tisztában vagyok, hogy csak meg akarja védeni a családját… Tőlem. Én voltam a legnagyobb veszély a családomra, talán még magamra is.
- Sejtettem, hogy itt talállak – hallottam meg a gyönyörű hangot a hátam mögül, majd a lépteit, ahogy közeledett felém.
- Honnan? A gondolataimból? – kérdeztem szomorúan. Tudtam, hogy azért jött utánam, hogy megakadályozzon egy esetleges mészárlást, amit én követnék el. Ekkor megéreztem magam körül a karjait, amik – most már – puha testéhez vontak. Vállára hajtottam a fejemet, és néztem a napfényben csillogó zuhatagot.

Már dél lehetetett, hisz a nap a legmagasabban volt az égen, és pont ránk sütött. Olyan volt, mintha a természet is próbálná elfogadtatni velem, hogy az vagyok, ami. Edwardra néztem, akinek a bőre csillogott a napfényben. Erre tisztán emlékeztem, és arra is, hogy imádtam őt nézni.
Vámpír. Már olyan voltam, mint ő. Felemeltem a kezemet, és néztem, ahogy ragyog a bőröm a napsütésben. Furcsa volt magamat így látni. Meg kellett szoknom azt a változást, amin a testem keresztülment. Pontosan tudtam, hogy a bőröm hideg, sápadt és kemény lett, a szívem már nem dobogott többet a mellkasomban, a szemem színe megváltozott, és vérre szomjaztam. Nem voltam benne biztos, hogy még önmagam vagyok.
Edward nyakába fúrtam az arcomat, majd megszólaltam.
- Nélkületek már… már… - Nem tudtam befejezni a mondatot, rossz volt belegondolni, mi történhetett volna, ha nem jönnek le időben. Persze a kis Edward nyugtatott, de nem volt garancia arra, hogy nem bántom őket.
- Tudom – simogatta a hajamat, és szorosabban ölelt. Még a gondolat is rossz érzéssel töltött el.
- Istenem – suttogtam, és átkaroltam a nyakát, miközben az ölébe húzott. Ismét éreztem azt a szomjúságot, amit eddig minden történés elnyomott, de ez most megváltozott. Akartam, nagyon is, és ezt Edward is tudta.
- Akkor jobb, ha megyünk vadászni – mosolygott, mire csak bólintottam, majd segített felállnom a földről. Még most is ugyanúgy vigyázott rám, mint mikor ember voltam. Ezek az apró mozdulatok is kitisztítottak egy-egy emléket, ami a homályban volt, és ennek örültem.

Hirtelen ideges lettem. Mi van, ha nem jól csinálom, vagy elrontok valamit? Egyáltalán ebben lehet hibázni? – tetem fel magamnak a kérdéseket, miközben az ujjaimat tördeltem idegességemben.
- Jenny, nyugodj meg, kérlek – fogta meg a kezemet Edward, mire tekintetemet ráemeltem. – Mivel most már te is tudod irányítani az érzelmeket, rám is hatással vagy.
- Ne haragudj, még ezt is meg kell tanulnom – hajtottam le a fejemet, és próbáltam megnyugodni.
- Nézz rám – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Még mindig ugyanúgy néztek rám az aranybarna szemek, mint mikor még ember voltam. Becsuktam a szememet, és hallgattam a légzését, ami egyre gyorsult, ahogy közelebb hajolt hozzám. Éreztem a leheletét az ajkaimon, és éreztem az érzelmeit. Szerelem, boldogság, aggódás és bűntudat. Utóbbit nem értettem, de most nem akartam ezzel nyaggatni.
- Menjünk – mosolyogtam rá, ő pedig megfogta a kezemet, és futásnak eredtünk.

* *

Később elengedtem a kezét, olyannyira belejöttem a futásba, hogy szinte szárnyaltam. Le is hagytam Edwardot, de aztán gyorsabb fokozatra kapcsolt, és megelőzött, de könnyűszerrel utolértem, főleg, hogy egy pillanatra sem szerettem volna távol lenni tőle. Féltem, hogy valami történni fog, és akkor ő nem lesz mellettem, hogy leállítson.

Nem tartott sokáig, hogy beérjem, és tartsam vele az iramot. Most először vettem levegőt, hogy érezzem Edward illatát. Becsuktam a szememet, és élveztem, ahogy a szél az arcomba csap. Furcsa volt, hogy nem mentem neki a fáknak, bizonyára Edward figyelt, vagy ez is vámpír-dolog volt.

Nem tudom, mennyi ideje futhattunk, de még mindig nem fulladtam ki, pedig vártam. A szememet ez idő alatt már kinyitottam, és csodáltam az erdő szépségét. Néztem a fák leveleit, ahogy megcsillannak rajta a vízcseppek, és pillantásomat nagyon ritkán vettem le Edwardról, aki ismét ragyogott a napfényben. Szerintem senki sem hinné el nekem, ha azt mondanám, megint elfelejtettem a szomjúságomat.

Később megálltunk, és szembefordult velem Edward, majd elengedte a kezemet. Néztem tökéletes arcát, és éreztem a nyugalmat, ami belőle áradt. Nem félt attól, hogy nem tudom magam kontrollálni. Bízott bennem, és ez jólesett.
- Itt tökéletes lesz – felelte, én pedig egyfolytában őt néztem. Tekintetem levándorolt ajkaira, és elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá – nem számított, hogy épp vadászni készülünk -, majd mellkasára fektettem a kezemet. Behunytam a szememet, majd végigsimítottam az ingén. Kezeim alatt éreztem az izmait, és ahogy megfeszülnek az érintésemtől. Kinyitottam a szemem, és ránéztem, majd nyaka köré fontam a karomat, s csak gyönyörködtem benne. A vámpírságnak voltak előnyei, és most, hogy volt egy képességem, nem kellett hangosan is kimondanom azt, amit nem szerettem volna. Eszembe jutott az, hogy milyen lenne gondolatban veszekedni; persze nem akartam, csupán megfordult a fejemben, ahogy az is, mi mindenről tudnánk beszélni egymással úgy, hogy senkit sem zavarunk. Ráadásul a többiek nem tudnának semmiről sem. A mi kis titkunk maradna. – Édesem, szerintem nem ez a megfelelő pillanat – fonta ujjait a csuklóm köré.
- Tudom, de csak egyet szeretnék, mert… mert nem bírom tovább. Úgy szeretnék a közeledben lenni – suttogtam, és egyik kezemmel a derekát karoltam át, a másikkal pedig a nyakát. Nem felelt. Aranybarna szemeit az enyémekbe fúrta, majd lehajolt ajkaimhoz, és birtokba vette őket.

Hirtelen olyan érzelemhullám tört rám, mint eddig soha. Nem akartam abbahagyni, sőt, még többre vágytam. Furcsa volt Jasper képessége, és lassan kezdett bennem tudatosulni, mi a képességem, csak éppen nem tudtam, hogy kell használni, vagy egyáltalán, hogyan működik.
Éreztem az Edwardból áradó vágyakozást, és az önuralmat. Hatással voltam rá, de pontosan tudtam, hogy más miatt voltunk az erdőben. Le kellett állítanom magam, de nem tudtam. Annyira édes volt, és csodálatos, hogy nem ment. Egyszerűen nem ment. Abban a pillanatban akartam. Úgy éreztem, mintha az átlagos érzéseim a kétszeresére, sőt a háromszorosára nőttek volna. Mindent tudnom kellett a… a fajtánkról. Egyet, a legfőbbet már tudtam. Vért iszunk.

Edward zihálva húzódott el tőlem, ahogy én tőle, pedig nem volt szükségünk levegőre. Az érzelmek a hatalmukba kerítettek minket, és ha Edwardnak nincs ekkora önuralma, talán későbbre halasztottuk volna a vadászatot.
- Sajnálom – hajtottam le a fejemet. – Nem tudom még irányítani… - pillantottam fel rá, és azt vártam, hogy majd szigorúan néz rám, ehelyett megértően fürkészte arcomat az aranybarna szempár.
- Nem haragszom, de a képességedet illetően – itt szünetet tartott. – Majd Jasper segít benne, ahogy én a gondolatolvasásban – mosolyodott el kedvesen, mire én is ugyanígy tettem. – Akkor talán kezdjük is – mondta, majd átváltott tanár-üzemmódba. Mintha megnyomtak volna rajta egy gombot. Még ezt is szerettem. A homályból újra egy kép tárult elém, vagyis lehet, hogy inkább Edward emléke volt, hisz magamat láttam. A meglepett arcomat, és ahogy minden pillanatban engem fürkész tekintetével. Ekkor nekem is eszembe jutott ez a pillanat. Aznap nem volt az egyik tanár, és ő jött be helyettesíteni. Előre eldöntötte, hogy majd felszólít, és árgusszemekkel figyelt engem, de én kerültem a tekintetét. Emlékeztem arra a napra, hisz előző éjjel jöttem rá, mi is ő.
- Mint régen – mosolyogtam rá, ő pedig bólintott. – Egyébként, mire vadászunk? - kérdeztem. Hirtelen rám tört a szomjúság, amit eddig elnyomtak az érzések, és kiszáradt a torkom, már ha kiszáradhat egy vámpír torka.
- Őzre. *Valami egyszerűre gondoltam az első alkalmadra… - Abbahagyta, mikor szemem összeszűkült az egyszerű szón.* Felhúztam az egyik szemöldököm. Ennyire béna lennék? Rendben, hogy tanulnom kell, de… Na, jó, inkább nem kommentálom - gondoltam. – Nem erre céloztam, csupán kezdjük egy egyszerűbbel, és majd utána a többi – mosolyodott el, majd ismét felvette a szigorú tanári arcát. A szomjúságom rosszabb lett. Olyan volt, mintha homokot nyeltem volna.
- Merre? – kérdeztem a fákat vizsgálva türelmetlenül. Most csak egy dolog volt a fejemben, az pedig nem más volt, mint a szomjúságom csillapítása.
- *Maradj nyugton egy percig - mondta, kezeit lágyan a vállaimra tette. A szomjúságvágy pillanatnyilag elhalványult az érintésétől. - Most csukd le a szemeidet - motyogta. Mikor engedelmeskedtem, kezeit az arcomhoz emelte, és megsimította arccsontomat. Éreztem légvételem gyorsulását és vártam a pirulást, ami sose fog jönni. – Hallgass! - utasított Edward. - Mit hallasz?*
- Mindent - gondoltam. Hallottam *tökéletes hangját, légzését, ajkai összesúrlódását beszéd közben, a madarak csicsergését tollászkodás közben a fák tetején, csapkodó szívverésüket, a juharfák lombjainak összeütközését, a hangyák gyenge csattogását egymást követve hosszú sorban a legközelebbi fa kérge felé. De tudtam, hogy valami különlegesre gondolt, ezért hagytam füleimet minél messzebb terjedni, kutatva valami más után, mint a körülvevő élet kis zümmögése. Volt egy szabad terület közel hozzánk – a szélnek más hangja volt a füves részen – és egy kis patak, sziklás mederrel. És ott, közel a víz zajához, volt nyaldosó nyelvek fröcskölése, az erős szívek hangos dobogása, pumpálva a sűrű véráramlatot… Olyan érzés volt, mintha a torkom fala összezárult volna. - A pataknál, északkeletre? - kérdeztem, szemeim még mindig csukva.
- Igen. - Hangja helyeslő volt. - Most… várj a szellőre megint és… mit érzel? - Legfőképp őt – a különös méz-orgona-és-napfény illatát. De a bomlás és moha gazdag, földes illatát is, az örökzöldek gyantáját, a meleget, a fák gyökereinél lapuló apró rágcsálók majdnem mogyoró aromáját. És aztán, kiterjesztve megint, a víz tiszta illatát, amely meglepően nem vonzott a szomjúságom ellenére se. A víz felé fókuszáltam és megtaláltam az illatot, amelynek ott kellett lennie a nyaldosó hanggal és a dobogó szívvel. Másik meleg illat, gazdag és jellegzetes, erősebb, mint a többi. És közel olyan nem vonzó, mint a patak. Összeráncoltam az orromat. Kuncogott.
- Tudom, egy idő után hozzászoksz.
- Három? - találgattam.
- Öt. Van még mögöttük két másik is a fák között.
- Mit csináljak most? - Hangja úgy hangzott, mintha mosolygott volna.
- Mit érzel, mit csinálnál?
Gondolkoztam ezen, szemeim még mindig csukva voltak, miközben hallgattam és beszívtam az illatot. Egy másik perzselő szomjúság küzdelme hatolt be tudatomban, és hirtelen a meleg, jellegzetes szag nem volt olyan ellenszenves. Legalább valami forró és nedves lenne a kiszáradt számban. Szemeim hirtelen kinyíltak.
- Ne gondolkozz rajta - javasolta, miközben elemelte a kezét az arcomról és hátralépett egyet. - Csak kövesd az ösztöneidet.

Hagytam, hogy vonzzon az illat, alig voltam tudatába mozgásomnak, miközben a szűk réthez vezető lejtőn suhantam lefelé, ahol a patak folydogált. Testem automatikusan lekuporodott, miközben tétováztam a fákat szegélyező páfrányok közt. Láttam egy nagy hímet, két tucat agancság koronázta fejét, a patak szélén, és a másik négy árnyékba burkolt alakja kelet felé tartott az erdőbe lassú tempóban. A hím illatára összpontosítottam, a nyaka azon forró pontjára, ahol a meleg lüktetés a legerősebb volt. Csak harminc méter – két vagy három ugrás – volt köztünk. Megfeszítettem magam az első szökkenéshez.
De miközben izmaim összehúzódtak a felkészülés során, a szél megváltozott, most erősebben fújt, és délről. Nem hagytam abba a gondolkozást, kirohantam az ösvényre egyenesen az eredeti tervem szerint, bekergetve a* szarvast *az erdőbe, egy olyan vonzó, új illat után futottam, hogy nem volt más választásom. Kényszerű volt. Teljesen az illat vezényelt. Céltudatos voltam, miközben követtem azt, csak a szomjúságra figyelve és az illatra, ami kioltásra volt ígérve. A szomjúság egyre rosszabb lett, most már olyan fájdalmas, hogy összezavarta az összes többi gondolatomat és kezdett emlékeztetni az ereimben lévő méreg égetésére. Csak egy dolognak volt most esélye, behatolni összpontosításomba, egy ösztön, ami sokkal erőteljesebb, alapvetőbb volt, mint a tűz eloltásának szükségessége – a védelmi ösztön volt a veszély ellen.
Önfenntartás.

Hirtelen arra lettem éber, hogy követnek. Az ellenállhatatlan illat vonzása szembekerült azzal a sugallattal, hogy forduljak meg és védekezzek a támadómmal szemben. Mellkasomban egy hangbuborék keletkezett, ajkaim maguktól hátrahúzódtak, hogy felfedjék figyelmeztető fogaimat. Lábaim lelassultak, a hátam megvédésének szüksége harcolt a szomjúság csillapításának vágyával. És aztán hallottam, hogy üldözőm közeledett, és a védekezés győzött. Miközben megpördültem, a felszálló hang utat csinált magának a torkomba és kitört onnan. A vad morgás, a saját számból, olyan váratlan volt, hogy hirtelen megütköztem magamon. Bizonytalanná tett, és kitisztította a fejemet egy pillanatra – a szomjúság vezette homály meghátrált, habár a szomjúság még mindig égetett.
A szél megváltozott, nedves föld és közelgő esőillatát fújta az arcomba, felszabadítva a másik illat izzó hatalmától – az illattól, ami olyan felséges, hogy csakis emberi lehetett. Edward néhány lépésnyire hezitált, karjait megemelte, mintha átkarolt volna – vagy mintha féken akarna tartani. Arca elszánt és óvatos volt, miközben én rémülten megdermedtem. Rájöttem, hogy épp meg akartam támadni őt*, de ez az érzés olyan gyorsan tovaszállt, ahogy jött.

Eszeveszett gyorsasággal rohantam az illat irányába. Hallottam magam mögött Edwardot, ahogy próbált utolérni, de én gyorsabb voltam. A vadászösztön fölém kerekedett, és csak szaladtam. A szomjúságom már égetett, annyira fájt. Vágytam a vérre, és tudtam, hogy ez majd elmulasztja a szomjúságomat.

Lehagytam Edwardot, miközben egyre közelebb értem az áldozatomhoz. Ember volt, semmi kétség, máskülönben nem vágytam volna ennyire a vérére. A gondolataim csak a vér körül forogtak, és nem tudtam magam fékezni. A lábam alig érte a talajt, és ügyeltem a mozgásomra is. Nem csaptam zajt. Az ösztöneimre hagyatkoztam.
Újra beszívtam az édes illatot, és tudtam, hogy már közel járok, nagyon közel. Hamarosan csillapíthatom a szomjúságomat.
Megérkeztem.
Lelapultam az egyik bokor mögé, és felvettem a támadóállást, miközben az áldozatomat lestem. Ő nem hallott, és nem látott engem.
Akartam a vérét, mindennél jobban vágytam rá, és akkor elrugaszkodtam a földtől…

*Stephenie Meyer - Breaking Dawn